Üzleti tanulságok

Öt kereskedő, aki egymás közelében lakott valahol Toronto külvárosában, „auto-pool”-ba lépett, ami annyit jelent, hogy reggelenként egy kocsival jártak be a belvárosba, az üzleti negyedbe – hetenként váltották egymást, mindig a soros hozta elő az autóját. Nem az vezette őket, hogy benzint spóroljanak, mindegyiküknek jutott volna mit aprítani a tankba, sokkal inkább a parkolást akarták megúszni a zsúfolt környéken.

Az út a kertvárostól be az üzleti negyedig sem volt túlságosan rövid, szerencsére az öt kereskedő egyike szeretett beszélni, végigdicsekedte az utat: mekkora üzletet kötött, kikkel és milyen kedvező árakon! Három társa csak hallgatott, hagyta a füle mellett elszállni a szavakat, a negyedik azonban odafigyelt, megjegyzett minden történetet és nevet, szép sorjában utánajárt, aláígért a dicsekvő kereskedő árainak, és elszedte az összes vevőjét.

Tanulság: „Hagyd a másikat beszélni!”

A vejünket többre kell tartanunk, mint a lányunkat, mert a lányunkat készen és ingyen kapjuk, a vejünkre viszont költeni kell. Georges-ot, nagyobbik lányom férjét is az egyetemről vettem ki, sokat kellett törődnöm vele, amíg bevehettem az üzletbe, megmondom őszintén: végig meg voltam győződve, hogy sohasem lesz belőle igazi kereskedő. Mondtam is a feleségemnek, hogy jobb volna visszaküldeni Georges-ot az egyetemre, a fizikai törvényekkel talán jobban boldogul, mint az adótörvényekkel, de a feleségem ragaszkodott a vejéhez. Hát jól van.

Egyszer kétezer pár fülbevalót küldött az egyik készítő csak úgy ládában ömlesztve, Georges-ra bíztam, hogy adjusztálja; dolgoztassa rá bársony alátétekre, csomagoltassa díszdobozokba és így tovább. Olyan egyszerű munka volt, hogy egy gyerek is elvégezheti, igazán csak túlzott óvatosságból kérdeztem rá két nap múlva:

– Hány dobozt rendeltél?

– Hát kétezret.

– Mennyit?!

– Miért, mennyit kellett volna? Hiszen kétezer fülbevalóról volt szó.

– És mit csinálsz, ha a dobozok közül csak egyetlenegy rossz, vagy a munkásnő leejt két darabot? Tárgyalhatsz újra a dobozossal, fizetheted a szállítást, amellett az egész kétezer tételnek várnia kell! Georges, édes fiam, inkább veszek neked egy egyetemet, mindannyian jobban járunk!

Tanulság: Mindig többet kell rendelni, mint amennyi éppen szükséges.

Nálunk Kanadában is megindult az infláció, a franciák is elkezdtek lázongani, erősödött a terror, Európából jött ember ilyenkor mire gondol? De jó is volna egy bankbetét Svájcban!

De miért is ne legyen, ha egyszer lehet?! Amúgy is át kellett utaznom Európába, vittem magammal egy kisebb összeget, mit tudom én; egy pár százezer dollárt, gondolom, berakom egy zürichi bankba, aztán meglátjuk.

A repülőn Garry, egy régi barátom mellé kerültem, elbeszélgettünk, kérdezte: mit akarok Európában? Garry volt olyan jó barátom, hogy neki őszintén elmondjam, van egy ismerősöm, az ő egyik rokonának egy távoli barátja be akar rakni pénzt egy svájci bankba. Garry ebből rögtön kitalálta, hogy csak rólam lehet szó, a szemembe nézett.

– Ide figyelj, Misu: én százezer embert ismertem, aki betette a pénzét egy svájci bankba, és nemcsak a tőkét hagyta ott, de még a kamatok kamatjait is – hadd szaporodjon az a pénz! De egyetlenegy olyan emberrel sem találkoztam, aki élvezte volna azt a pénzt, amit Svájcban berakott, mire hozzányúlhatott volna, lezárták a határokat, kitört a világháború, ne adj’ Isten, meghalt az illető. Aztán lejárt a harmincéves határidő, és a svájci bank örökölte a pénzt.

Elgondolkodtam ezen, és nem raktam be a zürichi bankba egy fillért sem.

Tanulság: Ne bízzatok ti olyan nagyon Svájcban!