Az Emil fia

Mikor 56-ban leléptünk, egy évig gyeptéglákat fektettem Bécsben, aztán reklámcédulákat osztogattam a Mariahilferen, éjszaka meg egy haknizó cigányzenész után cipeltem a nagybőgőt. Viel Meloches-wenig broches! – mondja a művelt francia –, a sok munkán kevés az áldás, én sem szereztem vagyonokat, mikor családommal felszálltam a montreali gépre, öt dollár volt a zsebemben.

Nem akarlak untatni olyanokkal, hogy kezdtem el itt kint mint taxisofőr nyelv- és helyismeret nélkül, mindig el kellett kerülnöm a szállodák környékét, mert ott szintén idegenek laktak, akik nem ismerték a környezetet, a helybelieknek mondhattam, hogy „réfugee” vagyok, légy szíves, szóljál, hol kell jobbra vagy balra fordulnom! – és hidd el nekem: szinte mindenki segített.

Többször is átmehettünk volna az Államokba, anyagilag biztos, hogy jobban jártunk volna, de én elsősorban Jenőre gondoltam, a fiamra. Az Államokban biztosan behívták volna katonának, és elviszik Vietnamba vagy valami hasonló háborúba, itt Kanadában viszont nem volt bevezetve a kötelező szolgálat, Jenő nyugodtan beiratkozhatott az egyetemre, és ki is tanult orvosnak.

Szóval mi maradtunk a fenekünkön Montrealban, kezdett menni az üzlet, mikor végre úgy zártam egy évet, hogy megadtam minden adósságomat, és még maradt is kétezer dollárom, úgy éreztem, hogy semmi sem hiányzik az életemből. Erre mondják, hogy a szegény embernek a retek is alma!

Valami baj mindig jön, nálunk is elkezdtek mozgolódni a szeparatisták, akik azt szerették volna, ha a francia rész elszakad Kanadától, robbantgattak és lövöldöztek az egész tartományban. Persze az állam is mozgósított, egyszer csak azzal jön haza Jenő, a fiam, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel őt is behívták katonának, mindjárt be is öltözött és indult.

Később meglátogattam a laktanyában, mondja Jenő, hogy éjszakára őrszolgálatba osztották be, és egy fegyverraktár elé vezényelték. Te jó Isten! – mondtam magamban –, ha valahová mennek ezek a szemét szeparatisták, akkor egy fegyverraktárt nem fognak kihagyni! És ott áll majd az én szegény Jenőkém a másfél dioptriájával és a lúdtalpával, ami akkora, hogy szinte gágog. Beláthatod, hogy ezt nem lehetett hagyni.

Este, mielőtt kiálltam volna a taxival, megvacsoráztam otthon.

– Vera – mondom a feleségemnek –, ma lehet, hogy egy kicsit tovább maradok, te csak húzd ki a kulcsot a zárból, és aludj nyugodtan.

– Ó, lehet, hogy megvárlak – mondja a feleségem –, én is később jövök haza, átmegyek ÖTYÉ-zni Iliékhez.

Ha nem tudnád, az ÖTYE azt jelenti, hogy Öreg Tyúkok Egyesülete, még Pesten alakították feleségem és a barátnői, de itt Montrealban is fenntartották.

Na, elég az hozzá, hogy tíz óra körül lecsaptam a taxamétert, és kiszálltam a forgalomból. Nem messze a fegyverraktártól, ahová a fiamat vezényelték, félreálltam egy bokros-árnyékos részre, feltettem egy fekete szemüveget, kalapot vágtam a fejembe, a nyakamon körbetekertem egy kockás sálat, a saját édesanyám frászt kapott volna tőlem! Az alibi kedvéért produkáltam egy motorleállást, magyarul kitéptem a gyújtókábeleket. Arra persze készen álltam, hogy ha kell, egy pillanat alatt összerakom a verkcajgot, és a mocskos szeparatisták közé hajtok, mint az élő bomba.

– Ti nem ismeritek Sajbán Emilt – morogtam magamban –, jöhettek, de nyugodjatok meg, én sem fogok Szívújságot olvasni!

A leshelyemről pont oda lehetett látni a fegyverraktár 3-as kapujára, ahová beosztották a fiamat. Itt más volt a szisztéma, mint az én slapec koromban, hogy nem mozdulhattunk el a felállítási helyünkről, és aki beszart szolgálat közben, azt felterjesztették kitüntetésre, Jenő bent ült egy irodában, valahol a fal mögött, csak minden óra utolsó tíz percében jött ki, akkor körbesétálta az épületet.

– Ez őrület! – mormogtam magamban. – Ez kész papedli a szeparatistáknak, elmegy, iszik valahol egy sört, tudja, hogy ráér visszajönni háromnegyedkor, akkor szép kényelmesen lelőheti az őrt. Fogok írni a kormánynak, hogy szervezze át a hadsereget!

Szerencsére semmi sem moccant a környéken, a fiam nyugodtan őrködött, én is kezdtem lazábban fogni a törött kurblivasat. Csak egyszer láttam egy rossz arcú, gyanús személyt ólálkodni a fegyverraktár előtt, de láttam, hogy a fiam tisztelegve fogadja, mikor ráesett a lámpafény, kiderült, hogy ő az ellenőrző parancsnok.

Reggel hatkor bevonult a fiam, tudta, hogy letelt a szolgálata, leváltják. Én is előjöttem teljes szépségemben: kalapban, sállal, fekete szemüvegben, gondoltam, majd felpakolom a fiamat, és viszem haza. Lép ki Jenő a kapun, rohanok felé, akkor hirtelen egy irtózatos ütést érzek hátulról a fejemen.

„Szemét szeparatisták! De inkább engem, mint a fiamat!” – gondoltam magamban, és elájultam.

A kórházban tértem magamhoz, a feleségem állt az ágyam előtt kisírt arccal.

– Ne haragudj, Emil, én nem ismertelek fel hátulról abban a kalapban! Azt hittem, egy szeparatista megy megölni a Jenőt.

– Te is ott álltál?

– Egész éjszaka.

– Nem érdekes – mondtam, mint egy hős –, nincs semmi baj.

– Hogyhogy nincs?! És a palacsintasütő? Teljesen behorpadt, hol kapok most én egy ilyet ünnepek előtt?!