Enni kell!

Sok évvel ezelőtt, még Lengyelország boldog korszakában, egyszer Krakkó felé tartottam vonaton. Útközben összeismerkedtem egy krakkói bányamérnökkel – akkoriban könnyen ment ez. A lengyelek gyanútlan barátsággal fogadtak minket, élelmes magyar ifjak végigportyázták az országot, jelvényként egy piros-fehér-zöld sörnyitót lógattak a nyakukban, egész szókincsük nem állt többől, mint egyetlen mondatból: Mü nye pepicski! – vagyis: nem vagyunk csehek! –, mert ezt a nációt akkoriban nem szerették a Visztula mentén. Ezzel a felkészültséggel fényesen meg lehetett élni hetekig, sőt annyi pénzt is össze tudtak tarhálni, hogy méretre szabott farmeröltönyt szabattak maguknak – de hagyjuk őket.

Krakkóba érve a mérnök elkísért a szállodáig, és mikor látta, hogy nem kapok szobát, hazatelefonált a feleségének, hogy készítsen vacsorát, mert magyar vendég érkezett. A vonal túloldaláról meglepett kérdés hallatszott, melyet házigazdám egy félmondattal torkolt le:

– Polák–venger dvá brátánki…

Mire egy-két jobb kocsmát is útba ejtve hazaértünk, az asszony már feltálalta a vacsorát: pörköltet sok krumplival és mártással. Próbáltam kitalálni, miféle húsból készülhetett, azt rögtön sejtettem, hogy belsőség lehet, de melyik?

– Szerdce? – kérdeztem oroszul, vagyis: szív?

Mosolyogva rázták rá a fejüket.

– Pecseny? – vagyis: máj?

– Nyet!

Akkor mi lehet? Talán vese, de hogy mondják ezt oroszul vagy bármilyen más nyelvén a világnak?

– Urológia? – kérdeztem végül.

– Dá, urológia! – bólintottak, és úgy nevettek, hogy majdnem ők is kapcsolatba kerültek az „urológiával”.

A gumiiparral számtalan szépirodalmi antológia foglalkozott már, de egyetlenegyből sem hiányozhatott a neves gumiparti költő, Teofil Gumifix verse: A magyar gumi dicsérete. Talán nem hangzik dicsekvésnek, de valami csekély szerepem nekem is volt a vers megszületésében.

Egy íróküldöttség tagjaként néhány hetet töltöttem a baráti Gumipart fővárosában, Gutta Perchában. Az ellátás színvonala akkoriban sem ostromolta náluk az egeket, az egész országban receptpályázatokat írtak ki, hogy milyen ételeket lehet készíteni Józsi gumicukorból, szárított babból és gumiparti zászlóból – mert más árut nem lehetett kapni az élelmiszerboltokban.

Azt viszont meg kell hagyni, hogy a külföldi vendégeket bőségesen ellátták, mi is kaptunk mindenféle jókat: magyar szalámit és bort, német halat és virslit, bolgár zöldséget és gyümölcsöt, cseh sajtot, sört és román szalvétát. Hogy a helyi íróknak is jusson valami az ínyencségekből, úgy szervezték meg, hogy mindennap más helyi írót osztottak be mellénk, akik este velünk vacsoráztak.

Egyik nap Teofil Gumifix, a már említett jeles költő kísérgetett minket. Ismerőseink előre jelezték, hogy egy kissé nacionalista beállítottságú, de kissé mégis meglepődtünk, mikor a reggeli találkozónkon úszósapkában, gumi búvárruhában és kalocsniban jelent meg, hogy hazájának legfőbb termékét dicsőítse. Tapasztalnunk kellett, hogy nem éri be ennyivel, egész nap a magyar gumiipart ócsárolta. Azt állította: egy magyar importból származó gatyában úgy kinyúlott a gumiszalag, hogy kétszer körülérte az Egyenlítőt. A magyar autóköpenyek olyan gyengék, hogy a gumiparti bölcsődékben a gyerekek sokáig rágóguminak használták, de később ki kellett vonni a forgalomból, mert a csecsemők állandóan szétharapták. Nem akartunk vitatkozni, csak annyit szerettünk volna mondani neki: még egyetlen ország gumiipara sem lett különbbé azáltal, hogy lenézték egy másik ország gumiiparát, de tudtuk, hogy hiába magyaráznánk neki. A saját fejlődése érdekében is meg kellett büntetnünk.

A nap befejeztével leültünk vacsorázni a Guminyúl étterem külföldi vendégeknek fenntartott termében. Teofil Gumifix dörzsölgette a kezét, és kirakta az asztalra kedvenc román fogpiszkálóját:

– Mit együnk? Magyar szalámit, cseh sajtot, bolgár őszibarackot… – És sorolta fel az egész KGST-t. Társam lemondóan legyintett:

– Sajnos semmit sem tudok enni, elcsaptam a gyomrom.

A költő hozzám fordult:

– És ön mit kíván?

– Valami járvány lehet – mondom –, mert én nem tudok lenyelni egy falatot sem.

– Legalább valami előételt.

– Rá sem tudok nézni.

Gumifixnek kifutott a vér az arcából, tudta, ha mi nem eszünk, ő sem rendelhet magának.

– Semmiképp sem tudnának megvacsorázni?

– Talán akkor szedhetnénk össze magunkat, ha lelki eszközökkel próbálna hatni ránk.

– Például?

– Például írna egy verset, valami olyan címmel, hogy A magyar gumi dicsérete.

Gumifix eltűnődött, a beálló csendben hallatszott, hogy a gyomra hatalmasat kordul, kis idő múlva bólintott:

– Rendben van, megírom, papírom nincs, kérjenek még egy szalvétát.

Egyszóval: így született meg a gumiipari antológiák remeke, mely a magyar gumit a távoli puszták acélos szülötteként dicsőíti.

Néhány évvel ezelőtt Kemenes, az újságíró gyakran ebédelt a körúti Szépasszony étteremben. Kemenes a legszekántabb vendégek közé tartozott, mint mondani szokás, még a cukrot is keserűnek találta, ha egy gyűrődést látott az asztalterítőn – azt pedig gyakran láthatott –, azonnal hívatta az üzletvezetőt. Panaszt emelt a levesért, a húsért, megkövetelte, hogy az őt kiszolgáló pincért, az öreg Tóni bácsit hívják oda, és az ő jelenlétében dorgálják meg. Az öreg leszegett fejjel tűrte a letolást, de magában bosszút esküdött.

Tóni akkor már nyugdíjba készülődött, utolsó napjait töltötte az étteremben, mikor megint az ő placcára telepedett le Kemenes. Az újságíró húslevest rendelt, de alig kóstolta meg, máris protestált:

– Itt valami félreértés lehet, én nem fagylaltot kértem. Ez jéghideg.

– Meg fogjuk melegíteni, szerkesztő úr! – bólogatott Tóni.

A fém levesescsészét rátette a tűzhely platnijára, és negyedórát melegítette, úgy felhevült, hogy forrasztani lehetett volna vele. Tóni körültekerte a csésze fülét egy szalvétával, és úgy vitte ki Kemenesnek a rendelést.

– Nem tudom, elég meleg lesz-e a főszerkesztő úrnak?! Szíveskedjék megkóstolni.

– Képzelem! – mondta dohogva a vendég, és a szájához emelte, a csésze valósággal odaragadt az ajkához. Tóni tudta, hogy ezzel a pincérkarrierje véget ért, kifelé indult, már menet közben levetette a fehér kabátot.