Az akció

Az 1950-es években egy nagy budapesti szállodában dolgoztam – meséli egy vendéglátós barátom –, viszonylag fiatal ember létemre én irányítottam a hotel egész munkáját, korlátozott jogokkal – teljes felelősséggel.

Egyik reggel épp hogy beérkeztem, mikor szól a pincér: az étteremben néhány vendég beszélni szeretne velem, mindent félretéve hozzájuk siettem. Egy sarokasztalnál három fiatal férfi ült, bár civil ruhát viseltek, egyforma ballonkabátjuk és sárga cipőjük elárulta, hogy az állambiztonsági szervekhez tartoznak. Megkérdezték, volna-e mód arra, hogy az irodámban beszélgessünk.

– Kérem, parancsoljanak.

Átmentünk az irodába, csak úgy távolból felmutatták az igazolványukat – akkor még nem illett elkérni és kiolvasni, mint egy ponyvaregényt, csak egy pillantást vetettem rá, és bólintottam.

– Miben lehetek a segítségükre?

– A jövő hétre foglaltak maguknál egy szobát egy N. nevű vendég számára – kezdte a parancsnok, és megnevezett egy világszerte ismert politikust, akinek látogatását valóban vártuk, a tervek szerint néhány napot a mi szállodánkban kellett töltenie.

– Igen, így van.

– Gondolom, már kijelölte a szobáját.

– Igen, az úgynevezett elnöki lakosztályt adjuk neki. A nagyszoba a vendégünké, a két oldalsó a kísérőké.

– Most üres?

– Igen.

– Akkor menjünk oda.

Körülnéztek a helyszínen, aztán a parancsnokuk hozzám fordult:

– Fontos államérdek, hogy a vendég biztonságáról gondoskodjunk, többek között meg kell akadályoznunk, hogy az osztályellenség telefonon próbálja megfenyegetni őt, ezért úgy gondoltuk, hogy a telefont megfigyelés alá vennénk, ismétlem, szigorúan a vendég biztonsága érdekében.

Tudtam, hogy egy vitában annyi esélyem volna, mint egy falónak az epsomi derbin, így szó nélkül beleegyeztem. Míg a megfelelő készüléket beépítették a telefonba, meghívtam egy pohár borra a parancsnokot.

– Nem kívánok beleszólni a munkájukba, de én úgy tudom, hogy N. mint politikus a rendszerünk barátai közé tartozik.

– Tudnia kell, hogy a barátainkkal mindig több baj van, mint az ellenségeinkkel, mert az ellenség egy lehetséges barát, a barát viszont egy lehetséges ellenség.

Közben a szerelők elkészültek a munkájukkal, megkérdeztem:

– Van még valami kívánságuk?

– Még egy szobára van szükségünk, ahol a megfigyelő részlegünket elhelyezhetnénk.

Erről is gondoskodtam, berendezkedtek, bekapcsolták a magnetofonjukat – ha jól emlékszem, egy magyar készüléket, Vörös Szikra gyártmányút –, akkora volt, hogy alig fért el a szobában, nehezen indult, állítólag lángszóróval kellett bemelegíteni, de ha egyszer belejött, megállítani sem volt könnyebb, ólmos bottal kellett szétverni a csövek között, hogy végre elhallgasson. Négy-négy fős csoportok váltották egymást az ügyeletben, időnként felkértek egy-egy láda sört, ellenőrizni, hogy nem próbálnak-e mérgezett italt becsempészni a magas vendégeknek, és egész nap ütötték a blattot.

Megérkezett N., a politikus, és kíséretével el is foglalta a kijelölt lakosztályt. Kezdetben gyanútlanul társalogtak, beszélgetésük néha a folyosóra is kihallatszott, aztán egy csapásra megváltozott a viselkedésük; beszéd helyett inkább mutogattak, vagy egy papírra írták fel a közölnivalójukat, a papírfoszlányokhoz sem lehetett hozzájutni, mert a testőrök feladatai közé tartozott, hogy megegyék ezeket a cédulákat. Csak az látszott megnyugtatónak, hogy a telefonkagylót igen gyakran felemelték.

Így ment ez itt-tartózkodásuk egész ideje alatt, távozásuk után a parancsnok bejött az irodámba, mutatta a Vörös Szikra magnetofon tekercseit; a gép egyetlen hangot sem rögzített! Engem okolt az egész akció balsikeréért, és felelősségre vont, én ezt kikértem magamnak, de bevallom, nem találtam magyarázatot a fiaskóra. Csak úgy próbaképpen felvettem az elnöki lakosztály telefonját, a fülemhez emeltem a kagylót, és belehallgattam, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vonal túlsó oldalán beszélgetnek:

– Még makkot! – mondta valaki.

– Itt a gyár! – felelték rá.

– Viszik Ilonát, lobog a haja!

Valakik ultiztak a vonal túlsó oldalán, hangjukról felismertem a magyar biztonsági szervek ügyeletet ellátó embereit. Tanácstalanságomban átadtam a kagylót a parancsnoknak, ő is belehallgatott, aztán kitört magából:

– A fene egye meg! Ezt jól elszúrtuk!

– Mi történt?

– Fordítva kötöttük be a lehallgatókészüléket. Ezek a nyomorult idegenek hallgatták le a mi beszélgetéseinket és nem mi az övékét.

Megkönnyebbülve, hogy nem engem terhel a felelősség, csöndesen bólintottam:

– Hát igen, van még mit tanulnunk.