A Fekete sereg

A hadbíróság elnöke a vádlottra nézett.

– Cs. Dobos Béla főtörzsőrmester, megértette a vádat?

– Jelentem, megértettem.

– Mit tud felhozni a mentségére?

– Mélyen tisztelt hadbíróság! Önök is tudják, hogy a magyar hivatásos állományt, főleg a továbbszolgáló tiszthelyetteseket nem fizetik mértéken felül. Ezt még úgy-ahogy el lehetett viselni, amíg körülöttünk mások is keveset kerestek, de akkor jött a VGMK.

– Mit jelent ez a VGMK? – szólt közbe az egyik régi ülnök.

– Ez egy újabb vállalati gazdasági kezdeményezés, állítólag annak a rövidítése, hogy Valamit Gógyisok Mindig Kitalálnak. Folytassa, vádlott!

– Szomszédaink: az esztergályosok, marósok, öntők bent maradtak munka után, háromszoros órabérért dolgoztak tovább, hamarosan új bútort, használt kocsit vettek, sőt júniusban paradicsomot, mi pedig hazavittük a bedöglött tojásgránátokat, és beraktuk a tojástartóba, hogy ha a szomszédasszony benéz az éléskamrába, mégis lásson valamit.

És a VGMK egyre terjedt, egyszer hallom, hogy a környékbeli pap másodállásban ateista propagandafüzeteket ír, kérdezem tőle:

„Mi ez, főtisztelendő úr?”

„VGMK.”

„Hogyhogy?”

„Valaha Gondolkodtunk. Most Keresünk.”

A sorállomány is kijárt, ugye, ide-oda: aratni, vasutat építeni, itt is, ott is leesett nekik valami – ha más nem, akkor egy repülőgép, de nekünk, hivatásos tiszthelyetteseknek nem jutott semmi.

Egyik este felkeresett a gumiparti nagykövetség munkatársa, Sólyom Szem…

– Őt honnan ismeri?

– A nagyapja a mi falunkból disszidált, őt még úgy hívták, hogy „Sólyom Samu kicsinyben és nagyban, figyelje olcsó áraimat!”.

– Folytassa, vádlott!

– Ez a Sólyom Szem azt mondta, hogy a nagyapjától sokat hallott a magyar vitézségről, a nagy győzelmeinkről…

– Ekkor maga mit csinált?

– Szóltam a feleségemnek, hogy dugja el a Magyar Hadtörténet utolsó hat kötetét, nehogy Sólyom Szem belenézzen. Aztán mondja tovább, hogy ő meg van győződve: egyszakasznyi magyar katona el tudná dönteni az épp akkor folyó gumiparti–mohamedániai háborút az ő hazája javára. Széles mozdulatokkal a forradalmi nemzetköziségre, szolidaritásra hivatkozott.

„Az öntudatot hagyd, Samukám – mondtam neki –, abból itthon is tudunk nyomorogni.”

Szóval akkor ígért valami pénzt, és magára vállalta, hogy elintézi az útlevelet és a többi formaságot is. Papíron mint nyúlszakértők utaztunk volna ki, a hadtápőrmester pedig mint nyúltápőrmester.

Lehet, hogy itt követtem el az első hibát, mert nem mondtam azonnal nemet, hanem megbeszéltem az ügyet a fiúkkal. Hamar összeállt a csapat, egész régi tiszthelyettesi évfolyamunk nehezen élt, otthon a legtöbbnél abból állt a vacsora, hogy valaki hangosan felolvasott egy étlapot, vasárnap a legkisebb gyerek, mert az lassan olvasott, és így a vacsora tovább tartott – egyszóval könnyen ki tudtam válogatni közülük egy szakaszra valót.

– Azt nem kérték, hogy magyar fegyvereket is vigyenek magukkal?

– Ez is felmerült, de ebben az esetben csak a fele zsoldot fizették volna, tudniillik rontottuk volna a gumiparti hadsereg műszaki színvonalát. Egyszóval megalakítottuk a „Fekete sereg”-et.

– Fekete volt az egyenruhájuk?

– Nem, hanem az egész ügy volt fekete, feketén harcoltunk.

– Én csak egyet nem értek – szólt közbe a másik ülnök –, ez az egész ügy nem bántotta az öntudatukat?

– Nem, arra gondoltunk, hogy több ráfizetés erre sem lesz, mint az afrikai építkezésekre, amikbe a magyar vállalatok beszálltak, és mi is kereshetünk egy kis pénzt. Szabályos szerződést kötöttünk: másodállásban harcoltunk napi nyolc órát, a gumiparti szakszervezet kiharcolta, hogy a túlórákat külön fizessék, és a társadalmi rendszerek különbözőségére való tekintettel hazaárulási pótlékot is kaptunk.

– Szégyent hoztak a hazájukra!

– Ez nem így van! – mondta a vádlott, és néhány újságkivágást tett az asztalra. „Bernyó Jenő szakaszvezető, a dzsungelek királya!” „Cs. Dobos Béla főtörzsőrmester, a pusztaszakállasi oroszlán egyedül veri vissza a mohamedániai rohamot!”

Csak egyetlen olyan társunk akadt, aki nem bizonyult méltónak a vállalt feladatra. Nagy F. őrmester anyagi mohóságában nemcsak a gumiparti oldalon harcolt, de harmadállásban elszegődött a mohamedániai hadsereghez is. Néha ő hárította el az önmaga által indított támadást, a végén aztán ráfizetett: a mohamedániai állásokból kilőtt egy sorozatot, és visszaszaladt a gumiparti lövészárokba – és a sorozat pont őt találta el.

A bűnügy háttere tisztázódott, az elnöknek már csak egyetlen kérdése maradt:

– És miért zárult le az akció?

– Elért minket az összes hasonló magyar vállalkozás végzete.

– Nem találtak megfelelő kontaktust a gumiparti harcosokkal?

– Nem, azt még ki lehetett volna bírni. Sokkal rosszabb.

– Mi történt?

– Az egyik szomszédos ország alánk ígért. Ők gyengébb világításban is hajlandók voltak harcolni, és a lövészárok mellvédjén tököt termeltek.