A vízcsap

Kovács János magyar állampolgár meséli:

Meg kell mondanom, mostanában elég nehezen élünk: négy gyereket nevelünk egy kicsi és eléggé lerobbant lakásban. Tartozunk is mindenkinek a világon: a szomszéd Németh úrnak, Joe bácsinak, távoli rokonunknak, akik a pénzükért mindenbe beleszólnak.

Ilyen körülmények között az apróbb háztartási javításokat is nekem kellett elvégeznem. Sohasem voltam különösebben ügyes, de lassan belejöttem: először villanykörtéket cseréltem ki – a létrát két rendőr barátom forgatta –, aztán a feleségem varrógépéből elfogadható biciklit barkácsoltam a legkisebb lányomnak. Ezeken a sikereken felbuzdulva feleségem megkért, hogy próbáljam meg a konyhában új helyre szerelni a vízcsapot – ezzel energiát nyerünk, mert az új hely világosabb lesz, a mosogatásnál nem kell felgyújtani majd a lámpát.

Arra nem mertem vállalkozni, hogy én magam tervezzem meg az új vezetéket, szakemberhez kellett fordulnom. Mivel egy lakatost sem tudtam volna megfizetni, egy, a házunkban lakó maróst kértem meg, szerettem volna minél olcsóbban megúszni, így nem szabattam túl bőre. Ezzel a tervrajzzal már nekiállhattam a munkának.

Először azt az ágat kellett kiiktatni a vízvezetékből, melyből a gazdasági reformjelszavak folynak. Mivel nagy volt a nyomás, elég nehezen sikerült, térdig jártam az ígéretekben, de ezek aztán lassan elapadtak, és nekiláthattam a szerelés előkészületeinek.

Épp azt számolgattam, hogy milyen sebességgel jön majd a víz, ha csúcsidőben nyitom ki a csapot, mikor megszólalt mögöttem a legkisebb lányom, Boglárka:

– Te kivel beszélted meg, hogy áthelyezed ezt a csapot?

Meglepődve fordultam vissza.

– Az anyád mondta, hogy csináljam meg.

– És mi? Talán a mi véleményünk is számít? Végül is ha ti meghaltok, ez a lakás miránk marad.

– Kedves tőled, hogy legalább nem sürgetsz, Boglárka, de mondd meg, mit értesz ehhez? Semmiféle gyakorlati, technikai érzéked nincs, a múltkor is felfelé sikítottál a hullámvasúton.

Boglárka visszavágott:

– Olyan emberektől tudom, akik értenek hozzá. Mikor Joe bácsi a múltkor itthon járt Amerikából, látta a tervet, és ő mondta, hogy ha átszereled a vízcsapot, a cső új vonalon nem követi a falon a tapéta mintáját, tönkreteszi a konyha egész hangulatát, a meleg vizes cső pedig zavarni fogja az aranyhörcsögeimet. Tudod, kinek lesz haszna az egészből? A szomszédunknak, Tóth bácsinak, mert náluk sokkal kisebb lesz a nyomás.

Engem, Kovács Jánost mindig mindenről meg lehet győzni, most is megvakartam a fejem.

– Nézd, Boglárka, én bevallom, nem sokat értek hozzá, de anyád így szeretné, és emlékszel olyan esetre, mikor nem anyádnak lett igaza a végén?

– De mégis mi a te véleményed?

– Már kivéstem a falat, és megvettem a csövet – ráadásul erre is Németh úrtól kértünk pénzt, talán be tudjuk hozni a villanyszámlán, most talán már jobb volna, ha felszerelnénk.

– Hát akkor vedd tudomásul, hogy én ezt nem hagyom ennyiben. Szólok a többieknek: Csabának, Dezsőkének és Kamillkának is.

Gyerekeim még aznap csoportba szerveződtek Fiatal Nemetmondók Szövetsége, FINESZ néven, és reggel feliratok jelentek meg a konyhánkban: „azonnali családi szavazást a vízcsap ügyében” és ehhez hasonlók. A négy gyerekem tüntetőleg sétálgatott fel-alá az ablak előtt, kinéztem, és megkérdeztem tőlük:

– Nektek nem kellene iskolába menni?

– A tanító néni egyetért a célkitűzéseinkkel, és elengedett az órákról.

Attól féltem, hogy ezeknek a hiányzásoknak kellemetlen következményei lesznek a tanulmányi eredményekben. Boglárka valóban kettest kapott matematikából és fizikából, viszont ötöst tüntetésből és külön dicsérőt jelszavakból, így mindent összevetve elég jó tanulmányi átlag jött ki.

A feleségem próbálta megbékíteni a gyerekeket, elintézte, hogy Németh úr, aki, mint említettem, a cső árát előlegezte nekünk, meghívjon minket:

– Megnézhetjük az ő konyháját, látni fogjátok: a vízcsap nála is ugyanúgy van kialakítva, mint ahogy mi tervezzük, és milyen jól működik náluk.

De az asszony a látogatással nem érte el a célját, csak annyi történt, hogy Boglárkáék összeszövetkeztek Németh úr gyermekeivel, és azok különbusszal jöttek hozzánk, hogy együtt tüntessenek az ablakunk alatt. Én ezt már nem bírtam tovább, megpróbáltam békét teremteni a családon belül, összehívtam egy tanácskozást:

– Hát nem mindegy az egész? Úgyis kifolyik a csapnál. Nézzetek körül, annyi más dologgal kellene törődnünk: beázik a tető, annyi az adósságunk, hogy még a zálogcéduláink is zálogban vannak. Az egész lakással kellene csinálni valamit, addig is jó volna, ha legalább kitakarítanátok, és nem söpörnétek mindent a szőnyeg alá.

De megegyezés most sem született, sőt a feleségem – megelégelve az én békítgető magatartásomat – leváltott a családfői posztomról, ahol tisztesség ne essék szólván, eddig sem számítottam többet, mint a 36-os naptáron a légyszar. Ezután a feleségem töltötte be a férji méltóságot is – a házfelügyelő természetesen hozzájárult ehhez. Engem csak az az egy vigasztalt, hogy a feleségem saját magától talán nem fog újra teherbe esni, mert még egy gyereket már végképp nem tudtunk volna hová elhelyezni.

A helyzet egyre inkább elmérgesedett, Tóth bácsi összeveszett velünk, Németh úr célzásokat tett rá, hogy mindenképpen szeretné viszontlátni a pénzét. Ismeretlen emberek nyitottak be a lakásunkba, egyik részük támogatta, mások ellenezték a vízcsap áthelyezését, előfordult olyan is, hogy ugyanaz az illető délelőtt gratulált a tervhez, este pedig megfenyegetett, ha meg merem csinálni.

Egy csoport magát az egész vízvezetékrendszert is elítélte, ugyanis az utóbbi negyven évben kötöttük be, ezért idegen és nemzetietlen eljárásnak tartotta, egy éjszaka lebontották az udvari sufninkat, és egy jelképes gémeskutat állítottak a helyére. Erre a házfelügyelő is éreztetni akarta ellenvéleményét, ezért egy hétre lezárta a központi csapot, a feleségem pedig bedugaszolta a régi csapot, és többé nem mosogatott.

Végül is összehívatták a házat, hogy ők döntsenek az ügyünkben. A gyerekek minden lakót külön megagitáltak, de a feleségem is igyekezett meggyőzni őket, valamennyit meghívta egy kirándulásra Németh úrékhoz, és aztán a gyűlésen felálltak, illetve elálltak a szándékuktól. Végül megszületett a határozat: szereljük fel a vízcsapot, de azzal a környezetvédelmi kikötéssel, hogy a mosogatónkban nem közlekedhetnek harmincezer bruttóregiszter tonnánál nagyobb vízkiszorítású hajók.

Végre nekiláthattam a munkának, akkor derült ki, hogy a vasboltban repedt csövet adtak, nem lehet felszerelni, új csőre nincs pénzünk, a régit odalöktem a feleségem elé:

– Nesze! Itt van a csőd!

Így hát minden maradt, ahogy volt, csak éppen a falat vágtuk szét, a családtagok nem állnak többé szóba egymással, és a mosogatóban egyre gyűlik a piszkos edény.