Levél a Némák Intézetébe

Tisztelt Igazgatóság!

Én, Kozma Jenő, textilgyári főművezető azzal a kéréssel fordulok az Intézet tisztelt Igazgatóságához, hogy engem valamelyik közeljövőben induló alapfokú beszédoktató tanfolyamukra hallgatóként felvenni szíveskedjenek.

Bár nem születtem némának, hangképző szerveim szabályosnak mondhatók, körülményeim úgy alakultak, hogy mindmáig nem tanultam meg beszélni – a szó legszorosabb értelmében. Feltételezem, hogy ez a bejelentésem meglepően hangzik majd, hiszen amint a csatolt okmányaimból kitűnik, már betöltöttem a negyvenedik évemet, nős vagyok, két gyereket nevelek, és felelős állásban dolgozom – engedjék meg, hogy magyarázatként röviden beszámoljak életutamról.

Tulajdonképpen azt kellene csodának tekinteni, ha megtanultam volna beszélni. Anyám, akit máig sem ismerek, és ezért különös tisztelettel üdvözlök minden hatvan év körüli hölgyet, lopott személyi igazolvánnyal vonult be a kórházba megszülni engem, nevelésemet viszonylag korán befejezte, mert háromnapos koromban nyomtalanul eltűnt mellőlem. A kórteremből egyenest állami gondozásba vettek. Feküdtem egy százhúsz ágyas szobában, és egyetlen dolgom volt: csendben maradni. Néha egy-egy renitens társam, mikor maga alá csinált, kiabálni próbált, ezeket jól megverték a gondozónők, az ő példájukból egy életre megtanultam, hogy aki szarban van, az hallgasson. Aki pedig nincsen, az miért kiabálna?

Később az iskolában sem ösztönzött semmi arra, hogy megszólaljak; tíz évet töltöttem el az általános iskolában anélkül, hogy egyszer is kinyitottam volna a számat – leszámítva természetesen, ha étkezések alkalmával tettem. A tanítóim nem csodálkoztak és nem háborodtak fel ezen, sőt a jólneveltség és a figyelem jeleként értékelték, hálából olyan formában feleltettek, hogy a kérdésekre elég volt igenlő vagy tagadó fejmozdulatot tennem. Igazán csak azért utasítottak kétszer is osztályismétlésre, mert a tanítók lelkiismeretességét vonták volna kétségbe, ha egy állami gondozottnak sikerült volna bukás nélkül elvégezni a nyolc osztályt.

A pályaválasztásnál attól tartottam, hogy szótlanságom miatt háttérbe szorulok majd. Állami gondozott társaim egy része kiáltozva tolongott az elhelyező bizottság asztala előtt, ezeket a postához vagy a textiliparba küldték – mi viszont, akik csak hallgattunk a sor végén, vagy a postához, vagy a textiliparba kerültünk.

Mivel hivatalosan nem számítottam némának, legfeljebb kissé hallgatagnak tartottak a környezetemben, természetesen katonai szolgálatra is behívtak. A laktanyában eltöltött éveim alatt sem kellett megszólalnom, elég volt, ha a parancs vétele után vigyázzállásba kaptam magam, itt is sokkal kevesebb bajjal megúsztam, mint vissza-visszafeleselő társaim.

Amire különösen büszke vagyok: én nyertem meg a hadsereg amatőr szavalóversenyét is. Pásztor Dezsőnek, egy Kossuth-díjas költőnknek több mint négyszáz soros versét, a Lófejből halászlé-t adtam elő, mivel az egész költemény különféle pusztuló, rozsdásodó, rothadó dolgok felsorolásából állott, úgy oldottam meg, hogy az említett tárgyakat néhány zsákban becipeltem magammal a színpadra, az előírt sorrendben szótlanul felmutattam, és szomorúan bólintottam, mintha azt akarnám mondani, hogy: bizony, bizony! A bírálóbizottság a produkciómat merész, formabontó vállalkozásnak értékelte, és egyhangúlag nekem ítélte az első díjat.

Legnagyobb megdöbbenésemre egy újságíró is megkeresett, hogy nyilatkozatot kérjen tőlem. Biztos voltam benne, hogy most lebukok, kiderül, hogy nem tudok beszélni, de az újságíró tulajdonképpen nem is volt kíváncsi a véleményemre, ő beszélte végig a találkozót, nekem meg sem kellett szólalnom.

A leszerelés után visszatértem régi munkahelyemre, a textilgyárba. Mint többszörösen kitüntetett kiváló katonát, azonnal beválasztottak a különböző mozgalmi szervezetek vezetőségébe – itt mutatkoztak meg először azok a hátrányok, melyek a beszédre való képtelenséggel járnak: nem tudtam tiltakozni. Abban bíztam, hogy mivel sohasem szólalok meg, előbb-utóbb csak leváltanak majd a passzivitásomért, de az évek folyamán csak egyre nőtt a tekintélyem, az egész vezetőségben én voltam az egyetlen, aki nem mondott hülyeségeket, és korábbi meggondolatlan kijelentéseket sem lehetett a fejemre olvasni.

A munkában minden nehézség nélkül megálltam a helyemet, mint már említettem, művezető vagyok a textiliparban, emberekkel, akiknek utasításokat kellett volna adnom, nem rendelkeztem, tehát mindent magamnak kellett megcsinálni, ami pedig a feletteseimet illeti, úgysem kérdezték meg soha a véleményemet.

Csak a kép teljessége kedvéért említem meg – szeretném, ha nem vennék dicsekvésnek –, hogy a munkahelyemen én voltam a nők kedvence. Az udvarláshoz szükséges szókincs tekintetében nagyjából egy szinten álltam a társaimmal: én is tudtam jelentőségteljesen nyögni, kacsintani, csipkedni a kiszemelt lányok alfelét, félre nem érthető kézmozdulatokat tenni. Behozhatatlan előnyt szereztem viszont azzal, hogy nem fecsegtem, nem dicsekedtem a sikereimmel, így velem minden kockázat nélkül el lehetett bújni a pinceraktárba a gyapotbálák közé.

Mikor, ahogy mondani szokás, már kitomboltam magam, megnősültem. Az alkalmazkodás ehhez az új életformához nem járt különösebb nehézségekkel, aki ismeri a feleségemet, az pontosan tudja, hogy mellette még egy tapasztalt szónok sem juthatna szóhoz.

Miért van az, hogy egy viszonylag tisztes munkahely és a feleségem által boldognak mondott családi élet ellenére mégis szeretnék változtatni a sorsomon? Szervezetem sajnos elhasználódott a sokéves megfeszített munkában, szeretnék végre egy kicsit könnyebben élni, és akár szakmai, akár mozgalmi vonalon találnék olyan állást, ahol nem szükséges dolgozni, ahhoz az illetőnek három dolgot kell tudni: beszélni, beszélni, beszélni.

Ezért kérésemet megismételve szeretném, ha felvennének legközelebbi alapfokú beszédoktató tanfolyamukra.

 

Tisztelettel

Kozma Jenő