A Központi Hivatal elnöke kétségbeesetten tárta szét a karját:
– Nem és nem megy! Itt jártak most ezek a svájci munkaszervezők, és ők sem boldogultak a mi hivatalunkkal. A feldolgozott akták száma egy fikarcnyival sem emelkedett, az emberek alszanak az asztali naptárok mögött, és csak akkor könyökölnek fel, ha észreveszik, hogy egy főnök közeledik. Kinek volna valamilyen ötlete? – fordult a beosztottaihoz.
Zölderdő Béla, az öreg Grünwald bácsi fia, felemelte a kezét:
– Én vállalom, hogy feljavítom a teljesítményeket, de idén már nem megy, csak jövő év január elsejétől.
– Nem lehetne hamarább?
– Sajnos egy nappal sem.
– Az is jobb a semminél, teljhatalmat adok magának.
Az új év első negyedének lezárása után az elnök örömmel tapasztalta, hogy a hivatal teljesítménye ugrásszerűen megjavult, átnyújtotta a prémiumot Zölderdőnek.
– Hogy sikerült elérni azt a remek eredményt?
– Egyszerű volt, elnök úr; az új évre kisalakú naptárakat nyomattam, senki sem tudott elbújni mögéjük, kénytelen volt dolgozni.
Az 1950-es években, míg otthon, Magyarországon éltem, a metró építkezésén dolgoztam – mondja a disszidált mérnök –, a műszaki fejlesztési osztályt vezettem.
Egyszer beállít az irodánkba egy fiatal kolléga, és közli, hogy volna egy újítási javaslata.
– Mi a lényeg?
– A mélyépítésnél meg lehetne spórolni a költséges vízelvezető rendszereket, a támadó talajvizet úgy is féken lehetne tartani, ha fagyasztással biztosítanánk a szigetelést. Mit gondolsz erről, osztályvezető elvtárs?
Az az igazság, hogy én nem gondoltam semmit. Mi az általunk végzett munka forintösszege után kaptuk a prémiumot, tehát minél drágábban építkeztünk, annál jobban jártunk – én tehát hivatalból elleneztem a javaslatot, és sikerült is jó mélyre elsüllyeszteni a feltaláló mérnökkel együtt.
Aztán 1956-ben nekivágtam a nagyvilágnak, végül is Kanadában kötöttem ki. Hiába nemzetközi a szakmám, nehezen boldogultam, terveket másolgattam, részrajzokat készítettem.
Egyszer csak hallom az irodában, hogy a kivitelezők nem boldogulnak egy föld alatti kocsitároló építkezésével, nem tudják kizárni az agresszív talajvizet. Jelentkeztem, az építésvezető sajnálta rám még az időt is, türelmetlenül kérdezte:
– Mi a megoldás lényege?
– Le kell küldeni három búvárt, és jegeljék le a munkagödröt.
– Rendben van, de ha nem sikerül, a költségeket levonatom a béréből.
Lélegzetemet visszafojtva lestem, mi történik. A gödör fala hamarosan megfagyott, leszivattyúzták a talajvizet, elkezdődhetett az olajozás – utána én megkaptam az első önálló munkámat Kanadában.
Többször is gondoltam rá, hogy talán a régi fiatal kollégámnak is van valami szerepe az érvényesülésemben, elhatároztam, hogy küldök neki 100 dollárt a BC-számlájára. Lehet, hogy holnap bemegyek a bankomba, és feladom neki, vagy inkább holnapután?…