Mint a mókus fenn a fán…

Süveges Dezsőnek hívnak, huszonöt évig dolgoztam másodbonyolítóként az Idősebb Doktor Ebesi Konrádról elnevezett Központi Kutatóintézetben, valószínűleg onnan mentem volna nyugdíjba is, ha nem váltják le régi igazgatónkat, ifjabb doktor Ebesi Konrádot. Ő már az állást is apja érdemeire való tekintetből, mintegy családi hitbizományként kapta, és annyira magáénak érezte a munkahelyet, hogy az irodai felszerelések egy részét is hazahordta. Mikor a kisvasút mozdonyát is megpróbálta kicsempészni a kapun egy kávédaráló papírjaival, kísérlete megbukott a portások éberségén, és érdemei kétségbe vonásával nyugdíjba küldték. Búcsúbeszéde csak egy mondatból állt:

– Lehet, hogy én sem voltam maga a tökély, de tapasztalni fogják, hogy a német elvtársaknak igazuk volt, mikor azt állították, hogy: „nie kommt etwas besseres nach!” – sohasem jön valami jobb utána.

Akkor nem törődtünk ezzel a kijelentéssel, legföljebb azon tűnődtünk el, hogy Ebesi kitől lophatta. Búcsúzóul kezet fogtunk vele, aztán megszámoltuk, hogy megvan-e mind az öt ujjunk.

Újonnan kinevezett igazgatónőnkről, Bayer Andreáról nem hallottunk korábban, egyedül Zsiga bácsi, a portásunk állította róla, hogy ismeri: a Bayer München rokona. Később is csak annyit tudtunk meg róla, hogy nem szakmai területről került át hozzánk, hanem „ejtőernyős”, vagyis valahonnan felülről dobták le.

Ezek után nem vártunk túl sokat az új jövevénytől, mégis osztatlan megdöbbenést keltett, mikor az ünnepélyes beiktatáson egy ötvenöt év körüli, kövér és szemüveges nő jelent meg úttörő-egyenruhában: vörös nyakkendőben, fehér ingben és rövid kék szoknyában. A megszokott hivatalos üdvözlés helyett a nyakában lógó sípba fújt, aztán kezét a homloka elé emelte, mintha valamilyen távolban legelésző nyájat kívánna megszemlélni, és a napsütés zavarná eme tevékenységében.

– Előre! – mondta, aztán rövid gondolkodás után hozzátette: – Vagyis: „Legalább ne hátra!” Pajtások: javasolom, válasszuk őrsi indulónknak a „Mint a mókus fenn a fán” című dalt, és énekeljük is el bevezetésképpen.

A beálló súlyos csendben csak egy halk csuklás hallatszott, melyet egy mély, hörgő lélegzetvétel követett – biztos jeléül annak, hogy Kepes doktor, az igazgatóhelyettesünk megdöbbenésében lenyelte a műfogsorát. Néhány helyezkedő kollégánk bátortalanul csatlakozott új főnökünkhöz, és végigénekelték az indulót.

– Pajtások! Én az ifjúsági mozgalomból kerültem át hozzátok, miután nyugdíjba mentem mint úttörő-funkcionárius. Hiszek benne, hogy a hasznotokra leszek, mert az igazi úttörőszellemre nálatok is szükség van. Segítek nektek meghódítani a Tudomány Várát. Mindjárt mutassuk meg, hogy mi nem vagyunk olyan kis lusták, mint az emberek gondolják rólunk, gyertek zakatolni egy kicsit.

Az új igazgatónőnk leugrott az emelvényről, és felkérte táncra tudományos főosztályvezetőnket, Sebestyén professzort. A harmadik fordulat után Sebestyén bal lábán kiújult a nem sokkal korábban operált visszér, a professzort csak kevéssé vigasztalta, hogy az igazgatónő fenekén is végigrepedt a túlságosan szűk szoknya. Az egész zakatolásnak csak két, közös háztartásban élő homoszexuális munkatársunk örült, ők végre a nyilvánosság előtt is együtt táncolhattak.

Igazgatónőnk hatalmas lendülettel látott munkához. Újfajta minősítési rendszert vezetett be: a munkatársaink zöme, főleg az ötven év alattiak, tudományos kisdobosok lettek kék nyakkendővel, a tudományos úttörők piros nyakkendőjét csak az állami díjasok, úgynevezett nagydoktorok és akadémikusok kaphatták meg. Kidolgozta a tudományos kutatók 12 pontját is, olyanok szerepeltek benne, mint például:

1. A tudományos kisdobos kihasználja a munkaidejét. Megígérem, hogy nem lógok, ha mégis kiderül, sújtson le rám pajtásaim megvetése.

2. Nem mondok olyan vicceket, melyek úgy kezdődnek, hogy „szovjet tudósok megállapították…” – és így tovább.

Bayer Andrea átalakította a prémiumrendszert is. Kisebb tudományos felfedezésekért munkatársaink egy-egy „kacagó”-t kaptak, mely egy jókedvében a hasát fogó törpét ábrázolt, ezt az üzemi büfében be lehetett váltani csokoládéra vagy üdítőitalra.

Mikor tudományos főosztályvezetőnket, Sebestyén professzort értesítették, hogy Nobel-díjjal tüntetik ki kutatásaiért, melyek a telített antropomorf illicitek hexagonális és educatív paramétereivel foglalkoztak, igazgatónőnk berendelte magához a professzort.

– Gratulálunk, Sebestyén pajtás, nagyon büszkék vagyunk rád, a legközelebbi őrsi gyűlésen megfújjuk tiszteletedre az ezüstharsonát. Azt viszont tudnod kell, hogy ez a siker nemcsak a te érdemed, hanem kis pajtásaid közös erőfeszítéseinek eredménye, és elvárom tőled, hogy a Nobel-díjat befizeted az őrsi pénztárba – tavasszal amúgy is rengeteg kiadásunk lesz a kirándulásokra.

Sebestyén bólogatott:

– Okvetlenül. Mikor hazajövök, befizetem.

Ha utánagondolunk, a professzor nem szegte meg az ígéretét, hiszen világosan megmondta: „amikor hazajövök” – és ez mindmáig várat magára.

Én, koromból kifolyólag, annak idején még nem lehettem úttörő – az ifjúsági mozgalmat akkoriban még hittanórának hívták –, ezért őszintén reméltem, hogy kimaradok ezekből az újító törekvésekből. Egyik éjszaka azonban váratlanul csengettek lakásom ajtaján, még álomtól bódultan kibotorkáltam: Bayer Andrea állt az ajtónyílásban, most is szokásos úttörő-egyenruháját viselte.

– Riadólánc, Süveges pajtás! Azonnal öltözködj fel, és fogjál elemlámpát, félóra múlva kint találkozunk a kerekhegyi kilátónál. Legalább ne hátra, Süveges pajtás!

Mire kiértem a helyszínre, a kilátó lépcsőin már legalább kéttucatnyi állami díjas vagy nagydoktor munkatársunk szorongott, izgatottan találgatták, hogy miért hívták össze őket ilyen váratlanul. Igazgatónőnk a szokásos birkanyáj-nézegető köszöntés után a tárgyra tért:

– Pajtások! Egy nagyon kellemetlen hírt kell a tudomásotokra hoznom: őrsünk két tagja: Glózik professzor pajtás és titkárnője, egyszóval hogy is mondjam…

– Csak nem szakítottak? – kérdezett közbe valaki ijedten.

Bayer Andrea megdöbbenve nézett vissza rá:

– Azt akarjátok mondani, hogy ti tudtatok róla? Hogy egy házasember és egy férjes asszony megengedhetetlen viszonyt folytat egymással!

– Igen, tudtuk.

– És miért engedtétek?

Az egyik szabadszájú kollégánk válaszolt:

– Glózik professzor pajtás veszekedős természetű ember volt, de Irénke lekötötte az energiáit, úgy gondoltuk, jobb, ha őt izélgeti, mint az egész környezetét.

– Pfuj! Én ezt nem hagyom annyiban – belefújt a sípjába –, a riadót lezárom.

Hazafelé tartva Bayer Andrea mellém szegődött.

– Kérek tőled egy szívességet, Süveges pajtás, mint úttörő az úttörőtől. Elmagyaráznád, hogy mi történt tulajdonképpen Glózik professzor pajtás és Irénke között? Mi az, hogy „papás-mamás” meg hogy „etyele-petyele”?

Elámulva kérdeztem vissza:

– Hogyhogy nem tudod, Bayer pajtás?

– Én hiányoztam arról a biológiaóráról, amikor ezt tanulták, személyes tapasztalathoz pedig nem juthattam, mert a mozgalmi munka minden percemet kitöltötte. Úgy terveztem, hogy majd nyugdíjas koromban bepótolom ezt a hiányosságot, de most úgy látom, nem halaszthatom tovább.

Amennyire egy magamfajta agglegénytől telik, elmondtam a dolgok lényegét, hogy a méhek hogy csinálják, meg a régi görögök, az igazgatónőnk csillogó szemmel hallgatta.

– Ez nagyon érdekes. Nem is gondoltam volna.

Ez persze nem zavarta abban, hogy eltávolítsa az intézetből Glózikot, a professzor egy kis cipőkrémkészítő üzemet nyitott, és jövedelméből kocsit, házat vásárolt, ha találkoztunk, mindig dicsérőleg említette igazgatónőnk nevét.

– Nélküle sohasem jutottam volna ennyire.

Kevéssel később ünnepeltük 53. évfordulóját annak, hogy névadónk, idősebb doktor Ebesi Konrád kiszabadult a kerületi nemibeteg-gondozóból – ahová, mint ismeretes, az osztályellenség mesterkedése juttatta. Bayer Andrea előbb egy felajánlást akart tenni, hogy utolérjük az Egyesült Államok kutatóintézeteit, de az évfordulóig hátralévő egy hónap rövidnek látszott a cél elérésére. Végül is abban állapodtunk meg, hogy egy jelmezbált rendezünk az évforduló tiszteletére.

Néhány jelmezötlet nagy feltűnést keltett: a személyzetisnőnk kígyónak öltözött, a szakszervezeti titkárunk csápos olajkútnak, melynek fejrésze folyton bólogat, a könyvtárosnőnk koldusasszonynak – róla később kiderült, hogy nem jelmezt visel, hanem a saját ünneplő ruháját hordja. A zakatolásnál igazgatónőnk engem kért fel elsőnek, tánc közben jelentőségteljesen a szemembe nézett.

– Utánanéztem annak, amit a méhekről meséltél, meg a régi görögökről, sőt most már azt is tudom, a mai franciák hogy csinálják.

Zavartan nyögtem:

– Örülök, hogy segíthettem, mint úttörő az úttörőnek.

– Úgy tudom, Süveges pajtás, hogy te agglegény vagy. Mit szólnál, ha mi ketten: te meg én, de nem úgy, mint Glózik pajtás meg Irénke, hanem hivatalosan, az anyakönyvvezető pajtás előtt.

A megdöbbenéstől alig találtam szavakat:

– Milyen alapon?

– Szigorúan a szabályzat szerint. Te ugye tudományos kisdobos vagy, ismered a kisdobosok második pontját: „örömet szerzek a közösségnek”, márpedig én a közösséghez tartozom, és örülnék, ha mi ketten együvé kerülnénk, mint a régi görögök vagy a mai franciák.

Végignéztem hatalmas fenekén, melyen kirakós römit lehetett volna játszani, és megborzongtam.

– De én az ötödik pontot is ismerem: „őrzöm az egészségemet”. Úttörő nyíltsággal tanácsolom neked: tegyél le rólam, Bayer pajtás!

Az igazgatónő szemüvege haragosan megvillant.

– És ha lesújtana rád a pajtásaid megvetése – mint az esküdben fogadtad?!

– Ebben az esetben az úttörők hatodik pontjára fogok hivatkozni: „kiállok a magam igazáért”.

De aztán úgy döntöttem, hogy jobb lesz a kisdobosok első pontját megvalósítani, ami úgy szól: hogy „békében akarok élni”, és más munkahelyet kerestem magamnak. Kilépésnél a portás a kezembe csúsztatta a VEVSZ – a Volt Ebesiek Világszövetsége – tagkönyvét, melyen már a 137-es szám állt.

Ezután csak távolból figyeltem régi munkahelyem sorsát. Néhányszor szerepeltek az újságokban, megnyertek valamiféle hulladékgyűjtő versenyt, de mikor kiderült, hogy a különféle vizsgálókészülékeket is behordták a MÉH-be haszonvasnak, akkor kitört a botrány. A tudósok hiába adták úttörő becsületszavukat, hogy a készülékek már valóban nem érnek többet, mint az anyag, amiből készültek, Bayer Andreát nyugdíjazták. Volt igazgatónőnk egy aggok házába került, a múltkor hallottam a rádióban, hogy a csoportja nevében zsákbanfutó- és lepényevő versenyre hívta ki a többi aggok házát.