Egy kiállítás megnyitója

Moharos még egyszer megnézte a kézzel festett plakátot: „Kerekes Ferenc Vendel pipafaragó népművész kiállítása, megnyitja: Moharos András Kossuth-díjas költő…”

„Hátha mégse tartanám meg? – morfondírozott Moharos, miközben botorkált le az egykori pincehelyiségből kialakított galéria felé. – Végeredményben mit csinálhat velem Sanyi bácsi? Meg nem ölhet, vagy ha mégis, annál jobb, egy szép halál mindig megemeli a költői életművek súlyát. És ez az én életművemre ráfér.”

Moharos megállt, aztán újra elindult.

„Istenem! Mennyi bátorság kellene ahhoz, hogy gyáva merjek lenni és lelépjek!” – gondolta éppen, mikor a fejét hirtelen belevágta a meredek lépcső szemközti fokába, szerencsére oda egy fekete-fehér csíkozású laticelpárnát ragasztottak fel hasonló esetekre számítva.

„Ez a méltó büntetés, amiért soha nem tudtam dönteni!” – zárta le a vitát önmagával.

Már negyven-ötven ember is összegyűlt az előtérben felállított asztal körül. Sanyi bácsi adta a büfét, Moharos már messziről megérezte az erősen túlfokhagymázott házikolbász, a füstölt szalonna ismerős illatát, és a kancsókban is a szokásos kemény Ság-hegyi olaszrizling fénylett. Moharos zavartan megállt, kivárta, amíg Sanyi bácsi kiválik a tömegből, és odajön hozzá, az öreg borász olyan erősen szorította meg a kezét, mintha jelezni akarná, hogy a menekülés lehetetlen.

– Pontos volt a művész úr, hiába: a királyok udvariassága, az udvariasságok királya, akkor kezdhetjük is! – és magával hurcolta Moharost a belső terem felé. A költő útközben elkapta Steiner, a rádióriporter pillantását, biccentett felé, mintegy megköszönve, hogy eljött.

Bent a teremben a tárlóüvegek mögött különféle rövid és hosszú szárú pipákra esett a pontreflektorok fénye, Moharosnak fogalma sem volt arról, hogy mi a nevük, egy félig áttetsző anyagból faragott darabról úgy gondolta, hogy az esetleg tajtékpipa lehet. Vagy talán csibuk? Zsebéből elővette a megnyitó beszéd kéziratát – az előző este izzadta papírra a kiállítási prospektus és egy közmondásgyűjtemény felhasználásával, köhintett, és a beálló csendben rákezdte:

– Kerekes Ferenc Elek…

– Vendel! – suttogta Sanyi bácsi.

– Kerekes Ferenc Vendel népművész látszatra különös műfajjal jelentkezik ezen a kiállításon, a pipafaragás, hogy úgy mondjuk, a képzőművészet könnyűlovassága, huszárbandériuma. Ez a műfaj már régen megtalálta a helyét a magyar köztudatban, számtalan ízes fordulat jelzi ezt: pipa beszél dohánynak, jópipa, csúnyább a csempe pipánál, és még hosszan folytathatnánk a sort, de csak a legújabb idők fordulatát vegyük: nem látok a pipától! Kerekes Ferenc Benedek…

– Vendel!

– Kerekes Ferenc Vendel ezt a régi hagyományt vallatja, vállalja és fejleszti tovább szép kötelességként. Olyan ősi típusokat támaszt fel, mint az ibafai papi fapipa vagy a nagyméretű, de belül szűkre fogott „nagy pipájú, kevés dohányú nemzeti pipa”. Mit kívánjunk ennek a sokra hivatott művésznek? Szeleljen jól a pipája, mint tartja a népi bölcsesség, és ezeknek a gondolatoknak a jegyében megnyitom – Moharos Sanyi bácsira sandított – az én Vendel barátom kiállítását – egy széles mozdulatot tett –, nincs más hátra, gyújtsunk pipára!

Taps csattant fel, Moharos meghajolt, érezte, hogy az inge az izzadságtól rátapadt a hátára, de a megpróbáltatások még nem értek véget. Sanyi bácsi belekarolt Steinerbe, a rádióriporter bekapcsolta a magnóját:

– Egy rövid nyilatkozatot szeretnék kérni az Esti Krónika számára. Mit jelent önnek, a költőnek Kerekes Ferenc Vendel pipafaragó népművész alkotó tevékenysége?

– Egyrészt természetesen szellemi rokonomnak érzem, mint alkotó művészt, eredendően lírai indíttatásút, másrészt gyerekkori barátság köt hozzá, csak úgy „tesó”-nak szoktuk szólítani egymást, valaha rengeteget játszottunk együtt az árokparton, együtt őriztük a libákat…

Egy-két perc után Steiner megköszönte a nyilatkozatot, és kikapcsolta a magnetofont. Sanyi bácsi leültette őket egy sarokba, teli tányér kolbászt, füstölt szalonnát és egy kancsó bort rakott elébük, egy ideig némán falatoztak, aztán Moharos szólalt meg:

– Leadod a riportot? Nekem fontos volna.

– Csak akkor, ha elmondod az igazat.

– Milyen igazat?!

– Bandi, tartottál te már ilyen megnyitót?

– Nem, életemben ez volt az első. Nagyon látszott?

Steiner vállat vont.

– Csak a keresztnevek nem mentek, egyébként elég jó volt. De miért vállaltad el? Még azt sem lehet mondani, hogy kaptál egy szép pipát, mert ha jól tudom, nem dohányzol.

Moharos legyintett.

– Jól van, valakinek úgyis el kell mondanom, mert az oldalamon fakadna ki. Hozzál az asztalról még két üveg bort.

– Talán két poharat.

– Ha két poharat akartam volna mondani, akkor két poharat mondok, de ehhez a történethez két üveg kell.

Steiner elhozta a bort az asztalról, töltött, és koccintottak:

– Egészségedre! Szóval mi történt?

– Te tudod, hogy öt évvel ezelőtt, mikor összeházasodtunk Izabellával, neki volt egy óbudai blokklakása, ott kezdtük el a közös életünket. Az első időben észre sem vettem, hogy hol lakunk, szerettük egymást éjjel-nappal, megszületett két fiunk: Huba és Vlagyimir.

A riporter értetlenül húzta fel a vállát.

– Már megbocsáss, de hogy adhattál a fiaidnak két ilyen különböző nevet?

– Nézd: az ember sohasem tudhatja, hogy itt milyen világ lesz, a dolgok jelenlegi állása szerint legalább az egyik keresztnévvel érvényesülni lehet majd – ez ötvenszázalékos esély, pont ötven százalékkal több a semminél. Szóval megszületett a két gyerek, többé nem ültem le munka után a szerkesztőségbe egy-két-kilenc pohár borra, hanem rohantam haza. Világosban értem ki a lakótelepre, nem sötétben, mint régen, és ekkor hirtelen észrevettem, hogy valóságos kaptárban élek. Mikor leszálltam az autóbuszról, egymillió egyforma asszony jött elém, egymillió egyforma gyerekkocsiban egymillió egyforma gyereket tolva, a szabad kezében pedig egymillió valamivel nagyobb, de ugyancsak tökéletesen egyforma gyereket vezetve, alig tudtam kiválogatni közülük a feleségemet és a fiaimat. Mindegy, belenyugodtam, hogy én is öreg apaméh leszek ebben az óriási kaptárban. Cseperedett a két gyerek, már bemásztak játszani a homokozóba, ami napközben Európa legsűrűbben lakott része volt, hozzá képest egy japán metrókocsi csúcsforgalomban maga a Góbi-sivatag – háromszor három méterre pontosan egymillió gyerek jutott. Egyik nap ülök ott az egyetlen padon egymillió szülő között, mikor kimászik a homokozóból az egyik fiam, a Huba – Moharos eltöprengett –, illetve nem, a Vlagyimir, vagy talán mégis a Huba?! Mindegy. „Papa, papa – mondja –, nézd, mit találtam!” És hoz egy nejloncsomagot szép gondosan átkötve, a spárga végén akkurátus masli. „Bontsuk ki, papa, bontsuk ki!” Kibontottuk. Mit gondolsz, mi volt benne?

A riporter széttárta a karját.

– Mit tudom én?! Valami kincs? Régészeti lelet?

– Majdnem; egy döglött kutya, valaki itt ásta el. Másnap reggelig okádtam, mikor végre magamhoz tértem, megesküdtem, hogy a gyerekeimet elviszem ebből a kaptárból. Ehhez persze csak az a három dolog kellett, amit Montekukoriku mondott a háborúról, és egy negyedik: még több pénz. Nekiálltam dolgozni.

– De hát te mindig is tisztességesen dolgoztál.

– Épp az volt a baj, hogy tisztességesen, beláttam, hogy így nem megy tovább. Te profi vagy, te tudod, hogy minket, költőket sorra fizetnek, termelj többet, többet kapsz! Vegyünk egy példát, valamelyik kínai költő írt egy aforizmát: „Légy tiszta és csendes!” Kis remekmű, tökéletesen megfogalmaz egy erkölcsi alapelvet, de ilyenekkel soha nem lehetne beszállni egy társasház-építkezésbe, akármilyen jó is, egy sor – húsz forint, életed végéig ott maradhatsz a kaptárban. Ezt a gondolatot, ha véletlenül nekem, egy magyar költőnek jut az eszembe, át kell írnom.

Steiner értetlen arcot vágott.

– De hát hogy lehet ezt átírni? „Ne légy tiszta, és ne légy csendes?”

– Kezded érteni a dolgot, mert ha szerencsésen tördelik a mondatot, esetleg kijön belőle két sor, ez már negyven forint, de ez még mindig kevés. Egy kicsit jobban fel kell tupírozni, persze az eredeti stílusban tartva, mert azért az ember adjon magára. Például csak úgy, hasból rögtönözve.

Moharos egy pillanatig eltűnődött, aztán rákezdte:

 

– „Milyen legyen az ember?” – Kérdezte a Mester. Jellemünk lehet ezernyi, De a lényeget kell keresni: Legyetek tiszták, És ti lesztek a minták! És ne legyetek zajjal, Hanem csendes ajkkal! Szóval: milyen ember rendes? Aki tiszta, csendes!

 

A költő maga is megdöbbent a saját rögtönzésétől.

– Várj, ez túl jól sikerült, felírom egy szalvétára, hátha el is tudom adni valahol. Szóval egy sorból így lehet tíz, húsz forintból pedig kétszáz. Csináltam éjjel-nappal, amíg összejött a beugró, eladtuk a kaptárunkat, és a hasunkon is spóroltunk, a közértben már előre köszönt a hatvanforintos Fradi-kolbász, de mindegy, szeptember végén beköltöztünk az új lakásba. Kert, napsütés, minden, illetve nem minden: nem volt sem fűtés, sem meleg víz, mert egyelőre még nem kötötték be a gázt.

Egyik nap azt mondja nekem a házat építő mérnök, hogy nézzek be a kerületi tanács építési osztályára, és írassam alá az engedélyt, melynek alapján be lehet kötni a gázvezetéket. Nem nagy ügy, öt perc alatt megvan.

Megkeresem az illetékes előadónőt, mondom neki, hogy mit szeretnék: Madár utca 5/A, hatlakásos társasház, gázbekötés, de a nő csak rázza a fejét: nem engedélyezem! Elállt a lélegzetem.

„Miért nem?”

„Mert a Madár utcát tavaly aszfaltozták le, én magam vettem át, a gázbekötéshez fel kellene bontani, és ez a rendelkezések szerint két éven belül tilos.”

Könyörögni próbáltam.

„Jön a tél, nyolc gyerek él a házban. Mit csináljunk?”

„Fűtsenek kályhával vagy villannyal.”

„De hát az egész ház gázfűtésre épült, ki tudja a villanyt megfizetni?”

„Gondolták volna meg hamarabb.”

Hirtelen düh támadt bennem.

„Hová lehet fellebbezni?”

„Hozzám, de előre megmondom, hogy el fogom utasítani! – Úgy látszik, általában egyet szokott érteni önmagával. – Újra mondom: maguk nem fognak felbontani egy frissen lerakott aszfaltot.”

Steiner közbevágott:

– Ne haragudj, de azt ígérted, hogy erről a kiállítási megnyitódról fogsz beszélni.

– Türelem, már közeledünk. Szóval kijöttem az épületből, ott álltam megsemmisülten. Két dolgot értettem meg világosan: először a mérnök palinak nézett, azért küldött maga helyett, másrészt, hogy semmi remény sincs! Egy ember, aki ad magára, ilyen szituációban csak egyet tehet: elmegy a revolverkölcsönzőbe, és főbe lövi magát. De hát énrám még az OTP sem ad, leballagtam Kerekes Sanyi bácsihoz a Mechwart térre, aki egy pincében saját termesztésű Ság-hegyi borait méri ki.

A rádiós a házigazda szerepét betöltő öregember felé mutatott.

– Ő az?

– Igen. Észrevette rajtam, hogy padlóra kerültem, odajön hozzám:

„Hogy van, művész úr? Megtalálta a rímeket?”

„A rémeket, Sanyi bácsi, a rémeket. Adjon három decit tisztán a hárslevelűből.”

„Mi a baj, művész úr?”

Elmondtam neki, káromkodtam: az Isten verje meg, olyanok leszünk, mint a makk ász, tüzet rakunk majd a padlón, úgy melegszünk, de fogok egy kalapácsot, és nekimegyek annak a nyomorult aszfaltnak a ház előtt, és darabokra töröm. Sanyi bácsi leintett:

„Erre nincs szükség, el lehet intézni anélkül is. Magyarországon mindenkinek és mindennek megvan az ára, csak tudni kell, hogy mennyi, és miben kell fizetni.”

Nekem akkor már a fejembe szállt a bor, csak így csúszhatott ki a számon:

„Nekem például mennyi az áram?”

„A művész úrnak? Mondjuk egy gázbekötés.”

„Egy gázbekötés? Nagyon jó. Ennyit érnek a gondolataim, a rímeim…”

„Én ehhez nem értek, művész úr, én egy szimpla kocsmáros vagyok. Inkább lássunk hozzá a gázügyhöz.”

„Keressük meg újra azt a szörnyű nőt a tanácsnál?”

Sanyi bácsi legyintett:

„Szó sincs róla, szemtől szembe most még inkább nemet mondana, kész helyzet elé kell állítani őt. Most először is elmegyünk egy régi ismerősömhöz egy mozgó okmánybélyeggel.”

„Az mi?”

„Egy demizson bor, de ide majd valami nagyobb címletű bélyeg kell, legalább húszliteres.”

Steiner egyre értetlenebbül hallgatta az elbeszélést:

– Még mindig nem tudom felfogni, hogy mi köze ennek a te kiállítási megnyitódhoz.

– Pedig már közel járunk a célhoz. A demizsont beraktuk a kocsiba, és kimentünk a város szélére egy kertészetbe. Sanyi bácsi bevitte a bort, negyedóra múlva jön vissza, és mutat egy kis papírzacskót:

„Az első győzelem, művész úr.”

„Mi van abban a zacskóban?”

„Holland kolbásztök magja, különlegesség, egész Magyarországon csak ez a kertész termeszti.”

„De minek nekünk holland kolbásztök, drága jó Sanyi bácsi?”

„Mert ha ráteszünk egy kis pénzt, és mellékelünk egy mozgó okmánybélyeget, már tudunk kapni érte egy hathetes kaukázusi foltos juhászkutyakölyköt.”

„És ez a kutya mi a fenének kell nekünk?”

„Nekünk semmire, de Annuska ezt kérte.”

Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy ki ez az Annuska. Segítettem lefogni egy ugató-harapó kutyakölyköt, a végén még a szájkosarat is nekem kellett feltenni rá. A kutyát aztán elvittük a Kis Rezeda vendéglőbe, kiderült, hogy Annuska itt dolgozik mint felszolgálónő. Beültünk, Sanyi bácsi mutatja a nőnek azt a vonító dögöt:

„Ez a kiskutya gazdit keres. Nem tud véletlenül valakit, Annuska?”

„Ó, de kis arany, mibe kerül?”

„Magának semmibe. Csak egyet kérünk, protezsáljon be minket Dezsőnél!”

Steiner végképp elbizonytalanodva kérdezte:

– Ki ez a Dezső?

– Annuska szeretője vagy mondjuk úgy, élettársa. Annuska rögtön át is hívta, akkora darab volt, mint egy telefonfülke.

„Mi az ábra, Sanyi bácsi?” – kérdezte.

„Te Dezső, megvannak még nektek a régi exkavátoraitok, azok a negyventonnások?”

„Ott vannak hátul az udvaron, már rég el kellett volna vinni a roncstelepre.”

„És ha viszitek, nem mehetnétek a Madár utca felé?”

„És ha mennénk, leesne valami?”

„Hogyne, vinnétek egy kis vasat, köveket, és leejtenétek a Madár utca 5/A előtt. Az leesne.”

Dezső nem akarta elvállalni, de Annuska közbeszólt:

„Ne őt kérdezze, Sanyi bácsi, ő már megivott egy fél bort.”

„Egy fél üveget?”

„Egy fél termést. De én megígérem magának.”

Annuska meg is tartotta a szavát, az a böhöm exkavátor végigment a Madár utcán, és formálisan felszántotta. Én rögtön berohantam a tanácsra, és újra kértem a gázbekötési engedélyt, az előadónőt megfenyegettem, ha most sem adja meg, akkor fel fogjuk jelenteni, mert átvett egy olyan utat, mely egy év alatt tönkrement. A nő megpróbált védekezni.

„De hát szándékosan megrongálták.”

„Ezt maga csak úgy mondja, de kétszáz lakó meg fog esküdni rá, hogy még a teherautók is papucsban jártak.”

Ekkor végre megadta az engedélyt, elmentem megköszönni Sanyi bácsinak.

„Akkor ez rendben volna, művész úr, van még valami kérés, sóhaj, panasz?”

„Nincs, köszönök mindent. Mivel tartozom?”

„Ugyan, hogy képzeli, művész úr, barátok között.”

„Hát akkor nagyon hálás vagyok.”

Már indultam volna kifelé, mikor az öreg utánam szól:

„Illetve most jut eszembe. Van nekem egy öcskösöm, pipakészítő népművész fenn a Ság-hegyen.”

„Igen, és…?”

„A jövő hónapban lesz egy kiállítása, sokat lendítene a gyereken, ha egy nevesebb ember nyitná meg. Én a művész úrra gondoltam volna.”

Zavaromban nem jutott eszembe más kifogás:

„De hát én az életemben nem pipáztam még!”

„Ami azt illeti, én sem vagyok az a kimondott gázszerelő.”

Ami igaz, az igaz, bólintottam.

„Értem, Sanyi bácsi, megtiszteltetésnek tekintem.” – Moharos a riporterre nézett. – Ennyi a történet.

Steiner bólogatott:

– Jó sztori. Nem tudnál beajánlani Sanyi bácsinál? Évek óta nem tudom elintézni, hogy a telefonomat…