Matuska visszatér

(A szerző szeretné kijelenteni, hogy ennek a legendának semmi köze sincs a valósághoz. Szereplői nem léteznek, tehát nem lehetnek azonosak élő személyekkel. Mindössze annyi biztos, hogy Biatorbágyon volt egy híd, amelyik sok gondot okozott.)

A biatorbágyi tanácsülés résztvevői feszült figyelemmel hallgatták a titkár beszámolóját:

– …végül további kiadást jelentenek a híd biztosítási költségei, idén is több millió forintot kell majd befizetnünk az Állami Biztosítónak. Kérem a tisztelt tanácsülést: hozzon olyan határozatot, mely megoldja ezt az áldatlan állapotot. Köszönöm a figyelmüket.

A tanácselnök gondterhelten bólintott:

– Hát igen, ezzel a híddal jól befürödtünk. Pedig annak idején milyen szép reményekkel vállaltuk át a MÁV-tól. Apropó: a vasút nem volna hajlandó visszavenni?

– Megkérdeztük őket.

– És mit feleltek?

– Azt, hogy nekik sem kell, sőt felajánlották nekünk a párhuzamos új hidat is – az egész Budapest–Bécs vasútvonallal együtt.

– Csak úgy mellesleg kérdezem: van olyan remény, hogy leszakad magától?

– Nincs, ahhoz sajnos túl jó állapotban van. Több reményünk lenne, ha mostani magyar acélból készült volna.

– Márpedig mindenképpen meg kell szabadulnunk ettől a hídtól! Ötleteket kérek.

Az egyik tanácstag felemelte a karját:

– Mi volna, ha kérnénk, hogy minősítsék a hidat ipari műemléknek? Akkor már nem a mi költségvetésünket terhelné.

– Azzal már tele van az ország, nálunk már eleve ipari műemléknek tekinthető gyárakat építenek. Tegnap volt egy országos értekezletünk, tudja, mit javasoltak ott ipari műemléknek? A paksi atomerőművet. Titkár elvtárs, annak idején a sajtóban hirdettünk egy pályázatot a híd hasznosítására, senki sem jelentkezett?

A titkár lapozgatott egy dossziéban:

– Csak egy Ellentaigetosz nevű polgári jogú társaság érdeklődött utána.

– Őket miért hívják Ellentaigetosznak?

– Mert a Taigetosz hegyről a sikerületlen gyerekeket taszították le, innen pedig a feleslegessé vált öreg szülőket szerették volna – a megrendelők kívánságára.

– Pfuj! Ezt mi természetesen elutasítottuk?!

– Nem, az Ellentaigetosz vonta vissza az ajánlatát; a híd alatti völgy túlságosan szűk lett volna az igényekhez képest.

Egy másik tanácstag jelentkezett:

– És egy vendéglő? Mondjuk A régi jó Matuskához címezve?

– A lezuhanó részeg vendégeknek sem lenne elég széles a völgy.

Az elnök felsóhajtott:

– Hát, ha így áll a helyzet, nincs más hátra, le kell bontanunk a hidat.

– Csak le kellene – helyesbített a titkár –, mert erre sincs elég pénzünk. A bontásnál annyi rendszabályt írnak elő, hogy ha mindet meg kellene tartanunk, a bontás többe kerülne, mint egy új híd felépítése.

– Valamit mégis kell csinálnunk.

Nyomasztó csend támadt, aztán egy fiatal férfi emelte magasba a karját.

– Doktor Zölderdő Béla vagyok, a jogi osztályon dolgozom mint gyakornok. Nekem volna egy ötletem.

– Mi lenne az?

– Egyelőre nem mondhatom el, mert korántsem biztos, hogy sikerül. De a mostani helyzetben úgy gondolom, érdemes mindent megpróbálni.

Az elnökség összenézett és bólintott.

– Rendben van. Es ehhez az ötlethez, melyet nem kíván velünk közölni, szüksége van valamilyen segítségre?

– Csak egy kétnapos bécsi kiküldetést kérek.

A titkár gúnyosan közbevetette:

– Szóval utazgatnánk egy kicsit államköltségen?

– Ha az ötletem nem válik be, a kiküldetés költségeit természetesen levonhatják a fizetésemből.

 

*

 

Másnap délután kopogtak egy régimódi bécsi lakás ajtaján, melyre a „Silvester Matuska” névtábla volt felszerelve. A házvezetőnő kinyitotta a kémlelőablakot; kint az ajtó előtt egy szerény fiatalember emelte meg a kalapját.

– Jó napot kívánok, Matuska urat keresem.

– Tessék befáradni a szalonba, azonnal szólok neki.

Zölderdő leült, kis idő múlva testes öreg férfi jött ki a belső szobából.

– Matuska Szilveszter vagyok – mutatkozott be idegenes kiejtéssel. – Kihez van szerencsém?

– Doktor Zölderdő Béla vagyok, a nevem nem sokat mondhat önnek, de néhai jó édesapám, Grünwald Manó gyakran állt az ön szolgálatára különféle apróbb kölcsönügyekben.

– Á, emlékszem. Az ön kedves édesapja kiváló üzletember volt, a kötelezvényeken még a születési évszámomból is levont tíz százalék hasznot. Foglaljon helyet, kedves Zölderdő úr, kávét vagy teát parancsol?

– Kávét kérek.

Matuska kiszólt a házvezetőnőnek:

– Lisbeth, legyen szíves, hozzon két kávét. Volna egy kérdésem: honnan tudta meg, hogy én élek? A magyar történelemkönyvek mind azt írják rólam, hogy már rég meghaltam.

– Puszta logikai következtetés alapján. Ön az egyetlen az úgynevezett negatív történelmi személyiségek közül, akit eddig még nem rehabilitáltak, ezzel meg szokták várni az illető halálát. A következtetés önként adódott: önnek még életben kell lennie.

– És a címemet hogy nyomozta ki?

– Feltételeztem, hogy egy olyan konzervatív beállítottságú ember, mint ön, nem szívesen változtat lakást, kinéztem hát a régi periratokból: Obermüller strasse 17.

– Maga nem egy buta ember, Zölderdő úr! Megtudhatnám, hogy milyen ügyben keresett fel?

– A biatorbágyi hídról van szó.

Matuska elérzékenyült:

– Istenem, az a régi kedves híd, ifjúságom büszkesége! Mi most a hivatalos vélemény az akcióról, jól csináltam?

– Tökéletesen, kirobbanó siker volt. Máig is példaképpen emlegetik.

– Ennek igazán örülök. Hallom, hogy később helyreállították a hidat, még jelenleg is áll?

– Sajnos igen.

– Sajnos?! Ezt hogy érti?

– Erősen elavult már, és feleslegessé is vált, a közlekedés egy új párhuzamos hídon bonyolódik le. Ezt a régit már le kellene bontani, de nincsenek rá megfelelő anyagi eszközeink.

– Ez valóban sajnálatos, de miért éppen énhozzám fordulnak?

– Feltételezhetjük, hogy ön továbbra is az Emberiség jótevője maradt, és igaz magyar hazafi? Vagy tévednénk?

– Nem, ebben biztosak lehetnek. Én ma is a Szent Antal-rend lovagjának és az Ostenburg-különítmény tisztjének tekintem magam.

– Ha ez így áll, akkor úgy gondoljuk, megtenné az Emberiségnek és a Hazának azt a szolgálatot, hogy újra felrobbantja a biatorbágyi hidat.

– Ezt nem gondolhatja komolyan!

– Tekintse hivatalos felkérésnek.

Súlyos csend állt be, Matuska eltöprengett:

– Ajánlatuk rendkívül megtisztelő, de nem értem, hogy miért nem saját maguk robbantják fel ezt a hidat.

– Úgy áll a helyzet, hogy a közvélemény nálunk rendkívül kedvezőtlenül fogadja a hasonló robbantásokat. Ott volt például annak idején a régi Nemzeti Színház ügye. Ezért mindenképpen jobb volna, ha egy kívülálló személy hajtaná végre ezt a feladatot, külön garanciát jelentene, ha az illető olyan tapasztalatokkal rendelkezik, mint ön…

Matuska átható pillantást vetett Zölderdőre:

– Szeretném, ha megtisztelne a bizalmával, és a valódi indítékait közölné velem. Ha mellébeszél, nem sokra megyünk egymással.

– Nos, hát az az igazság, hogy nem tudjuk fedezni a robbantás költségeit. Még egy kanócra sem telik. A szükséges összeget önnek kellene megelőlegezni, később természetesen kártalanítanánk valamilyen formában.

– Az anyagiak nem jelentenének gondot, hála istennek, nincs okom panaszkodni. Van egy kis kőbányám, egypár bérházam, tisztes nyugdíjat kapok az Osztrák Építőmunkás Szövetségtől, amellett megfelelően dotált elnökségi tagja vagyok az Osztrák Antifasiszták Szervezetének.

Zölderdő nem akart hinni a fülének.

– Ön, Matuska Szilveszter elnökségi tagja az Osztrák Antifasiszták Szervezetének?

– Miért van úgy meglepődve? Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy én a nemzedékem viszonylag kevésbé kompromittált tagjai közé tartozom, például államelnökünkkel, Kurt Waldheimmel összehasonlítva – joviális mozdulatot tett. – Egyszer szívesen látnám nálunk, az Osztrák Ellenállás Múzeumában, mely arról nevezetes, hogy a világ legkisebb múzeuma. Kér még egy kávét?

– Köszönöm, nem, inkább szeretném, ha visszatérnénk az ügyünkre.

– Szóval engem pár ezer schilling nem verne le a lábamról, sokkal inkább aggaszt a dolog erkölcsi oldala. Egy ilyen robbantásnak igen könnyen politikai visszhangja is támadhat, és akkor kire hárítanánk a felelősséget? Bizonyára megérti, hogy én nem vállalhatom ezt az ódiumot, már csak alkotói önérzetből sem, mindenki azt mondaná, hogy ez a Matuska kiégett, már csak ismétli önmagát.

– Ezt a kérdést, azt hiszem, sikerülne megoldanunk. Összeköttetésbe lépnénk néhány magyar ellenzéki szervezettel, ők elterjesztenék, hogy a hidat a kommunisták robbantották fel, éppúgy, mint ahogy az első alkalommal, 1931-ben történt, közvetlenül a merénylet után. Bár egyelőre még nem reménykedhetünk olyan következményekben, mint a statárium és ehhez hasonlók.

Matuska tovább tamáskodott:

– És a sajtó hitelt adna ilyen híreszteléseknek?

– Nehezen lehetne olyan híreszteléseket kitalálni, melyeknek a magyar sajtó mostanában ne adna hitelt. De nem akarom mellékes kérdésekkel rabolni az ön drága idejét, amellett azt is őszintén meg kell mondanom: az én küldetésem egyelőre nem terjed többre, mint hogy megkérdezzem: hajlandó-e felvállalni ezt a szolgálatot? Erre kérnék most választ.

Matuska hosszan eltöprengett, aztán bólintott.

– Igen, azt hiszem, ha hű akarok maradni önmagamhoz, meg kell tennem. Ahogy a franciák mondják: „on revient toujours a ses premiers amours!” – az ember mindig visszatér az első szerelmeihez. Egyszóval: vállalom.

– Hálásan köszönöm és gratulálok.

– És mi lesz a következő lépés?

– Szeretném megkérni, hogy látogasson el hozzánk Biatorbágyra, ott részletesebben is megbeszélhetnénk az akció végrehajtásának elvi és gyakorlati kérdéseit. Természetesen kocsival jövünk el majd önért.

 

*

 

Mikor a kocsi Sopronnál átlépte a magyar határt, Matuska Zölderdőhöz fordult:

– Nem tudom, kérhetek-e öntől egy szívességet?

– Természetesen, parancsoljon.

– Ha már úgyis itt járunk Sopronban, szeretném megkérni, hogy nézzük meg az itteni várat. Annak idején sokat jártunk errefelé Ostenburggal és Prónay Pali bácsival.

– Nagyon szívesen megtenném önnek, de a soproni vár sajnos összedőlt.

– Hogy történhetett ez?! Hiszen ez a vár kiállta a törökök, a tatárok, a kurucok, a labancok ostromát, anélkül hogy a falai meginogtak volna.

– Ez igaz, de tavaly a helyi Műemlékvédelmi Vállalat renoválni akarta a várat, és odaküldte az embereit – ezt már ezek a falak sem tudták elviselni, és összedőltek.

Matuska szeme felcsillant:

– Érdekes, nagyon érdekes vállalat lehet. Kár, hogy az én időmben még nem létezett. Úgy érzem: nagyon jól együtt tudtunk volna működni. Amit nekem nem sikerült felrobbantani, azt ők renoválták volna.

Zölderdő kényszeredetten nevetett:

– Önnek kitűnő fanyar humora van, Matuska úr.

 

*

 

A tanácsépület kapujában egy gyermekkórus fogadta az érkezőket:

 

Matuska, édes, Matuska, drága, Legyen tiéd a bitófa ága! Miénk az egyház, tiéd a fegyház, Matuska, édes, Matuska, drága!

 

Az öregember bólogatott:

– Elragadóak ezek az ártatlan gyerekek! És milyen kedves maguktól, hogy nem felejtették el ezt a régi kedves dalt.

A nagyteremben Matuskát a tanácstitkár fogadta, rövid beszédet tartott, melyben kiemelte a vendég érdemeit, majd előrelépett.

– És most engedje meg, kedves Matuska úr, hogy a magunk és a biatorbágyi Vöröskereszt-alapszervezet nevében átnyújtsam önnek a „Kiváló Véradó” jelvényt. Elmondhatjuk, hogy ebben a hazában kevesen vannak, akik önnél méltóbbak volnának erre az elismerésre…

– Köszönöm, ami szerény erőmből telik, ugye…

A kitüntetést a hóna alatt szorongatva Matuska értetlenül kérdezte Zölderdőtől:

– Mi szükség volt erre a ceremóniára, doktor úr?

– A dolog természeténél fogva mindannyiunknak ajánlatos a titoktartás, és én ezzel a kitüntetéssel gondoltam álcázni a vállalkozásunk valódi célját. Parancsoljon átfáradni a tanácsterembe, ott kerül majd sor az érdemi megbeszélésekre.

Matuska megdöbbenve látta, hogy a nagy asztal mellett minden szék foglalt.

– Ki ez a sok ember?

– Mivel az ön bekapcsolódásával a híd ügye túlnőtt a helyi tanács hatáskörén, ezért meghívtuk a különféle társadalmi szervezetek vezetőit, sőt a bankok képviselőit is, hátha szükség lesz rájuk.

A gyűlés egyhangúlag doktor Zölderdő Bélát választotta meg elnöknek, aki megköszönte a bizalmat, és azonnal rátért a lényegre:

– Véleményem szerint egy nemzetközi vegyes vállalatot kellene létrehozni a híd, mondjuk úgy, szanálására.

Matuska felemelte a karját:

– Bocsánat, ha lehetséges, szeretnék néhány bizalmas szót váltani Zölderdő úrral.

A közgyűlés rövid szünetet tartott, Matuska félrevonta Zölderdőt, és suttogva megkérdezte:

– Nem egy terrorakcióról volt szó eredetileg?

– Dehogynem, csak ami régen terrorakciónak számított, azt most vegyes vállalatnak nevezik.

– De ez a más elnevezés bizonyára valami különbséget is takar, miben áll ez?

– A terrorcselekmények talán valamivel erkölcsösebbek voltak, mert többnyire valamiféle meggyőződés állt mögöttük – amit nem lehet elmondani a vegyes vállalatokról. De nyugodjon meg, Matuska úr, céljainkban nincs semmiféle változás.

Zölderdő visszatért az emelvényre.

– Ha megengedik, folytatom. A vegyes vállalat alaptőkéjét egyrészt a magyar fél, másrészt Matuska Szilveszter úr biztosítaná. A magyar fél természetben szállna be, magának a hídnak az anyagi és erkölcsi értékével…

A helyi Palota és Kunyhó Bank képviselője közbeszólt:

– Nem aránytalanul sok ez?

– Nem mondanám túl soknak, ugyanis a híd értéke több mint harminc éve nullára van leírva. Ha azonban az önök bankja igényt tart a hídra, természetesen készséggel átengedjük.

A bank képviselője sietve visszakozott:

– Nem, köszönöm, menjünk tovább.

– A szanálási akció során felmerülő költségeket Matuska úr fedezné, a tervek szerint a felrobbantott híd vasanyagának eladásából származó bevételekből kártalanítanánk őt. A pénzt aztán elhelyeznénk valamelyik bankban, ezért is kérettük ide a szakma tisztelt képviselőit, és Matuska úr az előírások biztosította legelőnyösebb formában vehetné fel: napi ezerforintos tételekben.

A bankos újra jelentkezett:

– Szeretném kérni, hogy azt a devizaösszeget, melyet Matuska úr befizet majd, nálunk, a biai Palota és Kunyhó Bankban helyezzék el.

– A pénz elhelyezésére versenytárgyalást hirdetünk, és a legmagasabb kamatot ajánló bankba rakjuk majd be.

– Szerintem nekünk, mint helybeli intézménynek, előjogaink vannak.

– Kétségtelenül, és ezt azzal is bizonyíthatják, hogy több áldozatot vállalnak.

– Ön gúnyolódik! Ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó továbbra is részt venni a tanácskozáson.

A bankos sértődötten felkelt, és elhagyta a termet, Zölderdőn homályos sejtés futott át, hogy ennek a sértődöttségnek még kellemetlen következményei is lehetnek, de erőt vett magán, és tovább vezette a megbeszélést:

– Megkérdezném: a résztvevők egyetértenek ezekkel a feltételekkel?

Matuska és a többi jelenlevő felemelte a karját, Zölderdő ünnepélyes hangon bejelentette:

– Akkor a vegyes vállalatot ezennel megalakultnak nyilvánítom.

– Éljen, bravó! – hallatszott mindenfelől.

– A részleteket majd egy operatív bizottság tisztázza, most még egy feladat áll a tisztelt közgyűlés előtt: nevet kell adnunk ennek a vállalkozásnak. Szeretném, ha javaslatokat tennének.

– Széchenyi?

– Az nagyon jó volna, de már többszörösen foglalt.

Egy másik kéz emelkedett a magasba.

– Mi volna, ha egy fantázianevet találnánk ki?

– Mire gondol?

– Kiindulhatnánk például abból, hogy ez a híd egy völgy két partját köti össze, így választhatnánk mondjuk a „Két part között” elnevezést!

Zölderdő diplomatikus kitérő mozdulatot tett.

– Ez lehet, hogy jól hangzik, de egy olyan veszélyt rejt magában, melyet semmiképp sem vállalhatunk.

– Én nem látok itt semmiféle veszélyt!

– Márpedig fennáll. Elég egy apró nyomdai figyelmetlenség, becsúszik egy oda nem illő ékezet, és a „Két part között”-ből „Két párt között” lesz! Ugyanebből az okból nem jöhet szóba az „Ahol a part szakad” elnevezés sem. De talán Matuska úrnak van valamilyen ötlete.

Az öregember eltöprengett.

– Nekem csak egy gondolat fordult meg a fejemben: mi volna, ha Gerő Ernőről neveznénk el?

– Gerő Ernőről? Miért?

– Az újságokban úgy olvastam, hogy ő mint hídverő nagyon népszerű Magyarországon. – Hangjában némi büszkeséggel megkérdezte: – Mit szólnak hozzá?

Zölderdő szánalommal ingatta a fejét.

– Azt, hogy ön, Matuska úr, meglehetősen régi újságokat olvashat.

– Lehetséges. Több lapra is előfizetek, de a Magyar Posta kissé késedelmeskedik az expediálással.

Egy türelmetlen hang közbeszólt:

– Döntsünk már végre! Az elnöknek mi a véleménye?

– Én úgy gondolom – mondta Zölderdő óvatosan –, hogy a legegyszerűbb mindig a legjobb is, azt ajánlom, válasszuk a kézenfekvő „Híd” elnevezést.

A résztvevők egyöntetűen elfogadták Zölderdő javaslatát, és a vegyes vállalat a Híd nevet vette fel.

 

*

 

Hamarosan megkezdődtek az előkészítő munkák. Matuska és Zölderdő elutazott Bécsbe, megvásárolták a szükséges robbanóanyagot, két kiló szuperhatékony extratoluolt. Lux szappannak álcázva hozták át a határon, tizennyolc csomagban fért el. A határhoz közeledve Matuska mind nyugtalanabb lett, talán ez keltette fel egy vámos figyelmét.

– Legyenek szívesek, nyissák fel a kocsi csomagtartóját. De tiszták vagyunk, ennyi szappan! Tizennyolc darab! – Hangja szigorúra változott. – Önök súlyos szabálytalanságot követtek el.

– Megbuktunk – suttogta Matuska, de Zölderdő nem adta fel a harcot, a pénzügyőrhöz fordult:

– Mi az a szabálytalanság, törzsőrmester úr?

– Önök tizennyolc darab szappant hoztak be, igaz? Ez már kereskedelmi mennyiségnek számít, ezért az engedélyezett kereten felüli két darabot ezennel lefoglalom és elkobzom.

Egy óvatlan pillanatban Matuska Zölderdőhöz fordult:

– Figyelmeztetni kellene, hogy ne próbálja meg fürdésre használni, mert az extratoluol vízzel érintkezve azonnal felrobban.

– Ez kész lebukás volna, hallgatnunk kell.

A törzsőrmester közben befejezte a vizsgálatot.

– A két szappant természetesen beszolgáltatom a központi raktárba, ahol majd megsemmisítik őket.

Matuska megnyugodott.

– Akkor rendben van.

– Mehetnek.

Másnap reggel az újságok közölték, hogy tisztázatlan körülmények között a levegőbe röpült egy határ menti pénzügyőr-lakóépület. A vizsgálat csak annyit tudott megállapítani, hogy a robbanást egy rendkívüli erejű szer okozhatta, és a góca egy törzsőrmester lakásának fürdőszobájában helyezkedett el. A hír hallatán Matuska keresztet vetett:

– Az a názáreti csillag, melyet a csantavéri betlehem fölött meggyújtottam, világítson, és ragyogjon a szerencsétlenek és mártírok arcára dicsfényt!

Zölderdő udvarias és érdeklődő arcot vágott.

– Ez nagyon szépen hangzik, de nem értem egészen.

– Nem is fontos, még az első hídrobbantás után írtam fel magamnak a börtönben. Akkor most újra ki kell utaznunk Bécsbe, pótolni a hiányt, remélem, két darab Lux szappan már nem számít majd kereskedelmi mennyiségnek.

Már a szükséges eszközök birtokában kimentek a helyszínre, Matuska meghatottan nézett körül.

– Istenem, az én régi jó hidam. Jól mondják azt a művészet nagyjai, kedves Zölderdő úr, hogy a mi tűnő életünk egyetlen célja az alkotás: valamilyen nyomot hagyni magunk után a földön. Különösen boldoggá tesz, hogy nekem ugyanazon a helyen kétszer is sikerült.

Zölderdő sürgető mozdulatot tett.

– Akkor talán neki is láthatnánk.

Matuska mindenekelőtt meglazított egypár csavart, mert ez fokozta a bekövetkező robbanás hatékonyságát, aztán elhelyezte az extratoluolt a híd leggyengébb pontjain, főleg a keleti bejárati résznél, és felszerelte a gyújtószerkezetet. Már a kezébe vette a detonátort, de nem jutott hozzá, hogy elfordítsa a robbantókart, mert hirtelen egy állami rendszámú kocsi fékezett le a helyszínen, két férfi ugrott ki belőle, és már messziről integettek:

– Azonnal hagyják abba!

– Kik maguk?

– Népi ellenőrök vagyunk, bejelentés érkezett maguk ellen. Végigjárjuk a hidat, addig ne is próbálkozzanak semmiféle akcióval.

Elsiettek, Matuska magába roskadva kérdezte:

– Ki lehet az, aki feljelenthetett minket?

– Egyszerűbb volna meghatározni, hogy ki az, aki nem jelenthetett fel minket. A feljelentés a huszadik század egyetlen igazi tömegsportja Magyarországon.

Az öregember tovább tépelődött:

– És gondolja, hogy ezek az ellenőrök találnak majd valamilyen szabálytalanságot?

– Egy ellenőrnek mindenképpen kell valami szabálytalanságot találnia, különben a saját fontosságát tenné kérdésessé. De attól félek, hogy a mi esetünkben nem is kell különösebben igyekeznie.

Az ellenőrök valóban a szabálytalanságok egész sorát fedték fel vizsgálataik során. Megállapították, hogy a Híd társaság nincs előírásszerűen bejegyezve, elméletileg tehát nem is létezik. Ennek ellenére engedély nélkül nyugati devizát helyezett el magyar bankokban, robbanószereket tartott a birtokában, áthágta az adózás szabályait, Matuska révén a kettős adózás szabályait, a hármas adózás szabályait talán csak azért nem – jegyezte meg az egyik ellenőr –, mert ilyenek egyelőre nem léteznek. Bírósági eljárást kezdeményeztek a társaság ellen, mely később megállapítandó összegű pénzbírság kiszabásával jár majd, végül kötelezték őket, hogy részletes terveket terjesszenek az illetékes építési hatóságok elé.

Zölderdő próbálta menteni a menthetőt, sietve elkészíttette és beadta a kért iratokat. Az építési hatóság elvben hozzájárult a jelenlegi híd felrobbantásához, mivel a műtárgy nem áll összhangban a környezet tájképalkotó elemeivel. Mikor idáig értek a döntés olvasásában, Matuska felkiáltott:

– Győzelem!

Zölderdő leintette:

– Várjon, Matuska úr, folytassuk. „…Azzal a feltétellel, hogy a vegyes vállalat egy ugyanolyan méretű, tájbarát megjelenésű új hidat épít a helyébe. Kötelezzük az építőket, hogy ezt az új hidat lássák el majd magyaros díszítőmotívumokkal, továbbá fedezni kötelesek a papi felszentelés és az avató üveg pezsgő költségeit is…” – Csüggedten leengedte a papírt.

– Lehet, hogy nem ért egyet velem, kedves Zölderdő úr, de az a meggyőződésem, hogy ha nekem annak idején ennyi formaságot kellett volna betartanom, az a régi híd még mindig ott állna a helyén!

– Azt hiszem, ez már mindegy, a csőd teljes, a Híd társaságnak fel kell oszlania.

Matuska Zölderdő vállára tette a kezét.

– Szolgáljon önnek vigaszul, doktor úr, hogy ez a Szép örök sorsa ezen a földön, az igazán nagy eszmék sosem jutnak el a megvalósulásig. Az Emberiség – és ezen belül a biatorbágyiak is – méltatlan a jótevőire.

Miután az öregember elutazott, Zölderdő Bélát azonnali hatállyal felmentették a tanácsnál betöltött jogi gyakornoki státusából. A szerződését formai okokból nem lehetett végképp felbontani, ezért a hátralévő időre átminősítették kisegítő mezőőrnek. A fiatal jogász naphosszat járta a határt, de ideje java részét a régi híd körül töltötte.

– Nem maradhat meg ez a vacak híd! – mormogta magában újra meg újra, mert annyi befektetett munka után személyes kudarcának tekintette a híd fennmaradását. Mikor szerződése lejártával Zölderdő eltávozott a környékről, olyan derűs arccal köszönt el, hogy akik ismerték őt, biztosak voltak benne, hogy talált valamilyen megoldást.

 

*

 

A házvezetőnő bekopogott Matuskához:

– Egy távirat, Herr Matuska, az ön kedves Magyarországáról.

– Köszönöm, Lisbeth! – mondta az öregember, és olvasni kezdte a szöveget. – „Szeretnék találkozni Önnel, jövő szerdán reggel várom a biatorbágyi vasútállomáson. Doktor Zölderdő Béla.” – Matuska eltöprengett. – Zölderdő! Rokonszenves fiatalember, régen hallottam felőle.

A jelzett időben Zölderdő már várta Matuskát a vasútállomáson.

– Isten hozta önt újra nálunk! Szeretném megkérni, hogy sétáljunk fel arra a közeli dombra a híd fölött, én közben majd elmesélem, hogy miért kérettem ide.

– Ezer örömmel, egy kis séta mindig jót tesz az egészségnek. Egyszóval: mi történt, mióta nem találkoztunk?

– Én nem adtam fel a tervemet, hogy eltüntetem ezt a nyomorult hidat, de tudtam, hogy az én szándékom önmagában kevés, társakat kell keresnem. Először arra gondoltam, hogy alapítok egy részvénytársaságot, de nem sikerült összehoznom a megfelelő tőkét, akkor úgy döntöttem, hogy modernebb eszközökhöz nyúlok: mozgósítottam a környezetvédőket. Számtalan plakátot írtam és ragasztottam ki a főváros házain, aluljárókban, villamosokon. Még maradt egy példányom, parancsoljon.

Matuska átvette a papírt, és mormogva beleolvasott:

– „…A biatorbágyi híd a mi örökségünk! Építs és ne rombolj! A biatorbágyi hidat, mely hagyományaink elidegeníthetetlen része és értéke, meg kell menteni a pusztulástól, renoválni kell…” – Matuska felnézett. – Renoválni?

Zölderdő intett.

– Olvassa csak tovább.

– „…adakozásra szólítjuk fel honfitársainkat, adományaikat utalják át csekkszámlánkra, vagy helyezzék el a nyilvános helyeken kirakott perselyekben…” – tekintete lefutott a lap aljára – „Aláírás: Bia fiai, Torbágyi jobbágyok, Igazságot Matuskának Kör, Zölderdő Társaság” – és így tovább. – És ez a felhívás termékeny talajba hullott?

– Az akció várakozáson felül sikerült, hamarosan összejött annyi pénz, amennyiből a munkálatokat el lehetett kezdeni. Egyforintos jelképes áron megvettem a hidat a biatorbágyi tanácstól.

Matuska szemrehányó pillantást vetett rá.

– Meg kell mondanom őszintén: rosszulesik, hogy a dolgok ilyetén alakulásánál sem keresett fel!

– Erre megvoltak a magam nyomós okai, melyeket ön meg fog érteni. Egyrészt, mert ön már így is túl sok áldozatot hozott ebben az ügyben. Másrészt az a gondolat tartott vissza, hogy annak idején talán éppen azért nem sikerült a tervünk, mert én egy igazi szakértőhöz, önhöz fordultam. Nálunk csak az a vállalkozás kecsegtet sikerrel, mely a hozzá nem értésre, linkségre, felelőtlenségre épít.

– Lehet, lehet, hogy igaza van, doktor úr. Végül is mihez kezdett?

– Leutaztam Sopronba, és érintkezésbe léptem az ottani Műemlékvédelmi Vállalattal.

– Ha jól emlékszem, ez az a cég, mely annak idején addig renoválta a soproni várat, amíg az összedőlt.

Zölderdő bólintott.

– Pontosan. Szerződést kötöttem velük a biatorbágyi híd rendbehozatalára – ezt semmiféle határozat nem tiltotta.

Közben felértek a domb tetejére, a jogász lemutatott a mélybe.

– A vállalat fel is vonult a gépeivel, embereivel, épp most kezdik a munkát. Azért is hoztam fel önt ide, mert innen jól követhetjük az eseményeket.

– Hát akkor reménykedjünk, Zölderdő úr!

Alig néhány órával a munkálatok megindulása után irtózatos roppanás hallatszott, és az eddig megingathatatlannak tűnő híd leszakadt, és a mélybe zuhant. Zölderdő felkiáltott:

– Leszakadt, végre leszakadt ez a nyomorult híd!

Matuska elgondolkozva nézett le a roncsokra.

– Tehát amit én nem tudtam megvalósítani, azt véghezvitték helyettem a kontárok. Szívemből gratulálok, kedves doktor úr, de meg kell mondanom, kevés reményem van a világ jövője iránt.