Mennyei aluljáró

…És egy napon az Úrnak úgy tetszett, hogy magához szólítsa Kajli Jenőt, a híres riportert, akit a szakmában csak „Botrány Jenő” néven emlegettek. A toll mestere a felhők széléről még egyszer visszanézett a földre, elégedetten bólintott; lent minden úgy történt, ahogy végakaratában meghagyta. Az aluljáróban már árulták a jegyeket a temetésre:

– Óriási szenzáció! Magántemetés! A tévé nem közvetíti! – kiabálták az újságárusok. – Ki mondja a gyászbeszédet és mennyiért?! Pontos összeg a gyászjelentésben. Súlyos leleplezések a gyászjelentés hátlapján: miért isznak a sírásók, kik lopják a koszorúkat, miért forgolódnak a halottak az állami koporsókban?!

Ahogy fentről meg lehetett állapítani, a jegyek szépen fogytak, bár egy jobb belépő nyolcvannyolc forintba került, és az árusok nem szívesen adtak vissza egy százasból. Ahogy jobban körülnézett, Botrány Jenő megdöbbenve látta, hogy az aluljáróban ott ólálkodik régi ellenfele, Meresztő Dávid, akit a legjobb tollú magyar újságírónak hívtak, mert mielőtt irodalmi pályára lépett volna, libatoll exportjával foglalkozott. Meresztő figyelte az eseményeket, és jegyzeteket készített, sőt Meresztő Dávidot is leste valaki a háttérből, Kajli a sötét szemüveg és az álszakáll mögött is felismerte benne Bejó Bálintot, a Rádió egykori munkatársát, aki mostanában próbált betörni a botránypiacra, és ismerkedett a pályatársak módszereivel.

Az a veszély fenyegetett, hogy lelkiismeretlen módon megpróbálják kihasználni a konjunktúrát, és ők is hasonló módon rendezik meg majd a saját temetésüket. Botrány Jenő arra gondolt, le kellene közöltetni egy hirdetést az újságokban, hogy ne vásároljanak hamisított vagy más temetésére szóló jegyeket.

– Esetleg kétszer is el lehetne temetni, ha van fizetőképes kereslet. Majd fentről mennyei harsonával leszólatok a sógoromnak.

Még felfogta az első disszonáns hangot, egy napilap gúnyolódó megjegyzését:

– A nap kérdése: mi a különbség Szent István és Botrány Jenő között? Szent Istvánnak a jobbját hordozták körül, mert azzal védte meg az országot, Botrány Jenőnek majd a kisujját, mert onnan szopta az adatait.

A túlvilág határán Kharón, a révész várta csónakjával az érkező lelkeket, sorra beszedte tőlük az átkelésért járó pénzdarabot, mikor Jenőre került a sor, ő határozottan nemet intett, és felmutatta újságíró-igazolványát:

– Bérlet!

Szent Péter már messziről észrevette a jövevényt, megdöbbenve fordult oda Gábriel arkangyalhoz:

– Ez akar bejutni a mennyországba? De hiszen én a saját szememmel láttam a behívóját, az állt rajta, hogy a pokol 13. bugyrába kell kerülnie, az úgynevezett „Aluljáró bugyor”-ba.

– Miért hívják ezt így?

– Mert ide kerülnek azok a szerzők, akik olyan alacsony színvonalú könyveket írtak földi életükben, hogy csak mélyen lent az aluljárókban lehetett eladni őket. Szóljatok a portán, nehogy beengedjék ezt az embert. Egyúttal adjátok le Meresztő Dávid és Bejó Bálint nevét is – rájuk ugyanez vonatkozik.

Szent Péter még magához sem térhetett megdöbbenéséből, mikor néhány perc múlva Botrány Jenő mégis belül került a kapun, bizonytalanul lépkedve a csillagokon, de határozottan közeledett az Úr előszobája felé.

– Ki engedte be utasításom ellenére?! – kérdezte felháborodva Szent Péter.

Az ügyeletes Mihály arkangyal lesütött szemmel felelt:

– Én voltam.

– Hogy merted megcsinálni?

– Ne haragudj, Szentatyám, de ő azt ígérte, hogy bevesz a következő könyvébe mint informátort, némi anyagi juttatásért – és ugye nekem is pénzért adják a mannát az Égboltban.

Addigra Botrány Jenő is odaért, egy névjegyet nyújtott át Szent Péternek:

 

 

– Szent Péter elvtárs – mondta, majd a pátriárka rosszalló tekintetére sietve helyesbített –, illetve Szentatyám. Az Úrral szeretnék beszélni.

– Magával az Úrral? – kérdezte vissza Szent Péter némi éllel a hangjában. – Nem csekély szándék. És szabad tudnom, milyen ügyben?

Botrány Jenő méltatlankodva nézett vissza a mennyország kulcsárjára.

– Már üzentem neki lentről a földről a magyarországi hercegprímással, a református püspöki karral, az országos főrabbival, a szabadegyházakkal, azt akarja mondani, hogy egyik üzenetet sem kapta meg?

– Legjobb tudomásom szerint nem.

– Akkor én most személyesen szeretném átadni neki ezt a kérdőívet.

– Milyen kérdőívet? Mutassa!

Az újságíró átnyújtotta a gépelt lapot, Szent Péter olvasni kezdte, de már a bevezető szavaktól elképedt.

 

 

Ui. Olvastam művét, a Bibliát, bizonyára érdekli egy pályatárs véleménye. A Biblia nagyon érdekes, de vannak fenntartásaim vele kapcsolatban, figyelemre méltó részletek mellett néhol kimunkálatlannak, elnagyoltnak tűnik, mint az én régi falusi tanítóm szokta mondani: még egy kicsit rágni kellett volna a ceruza végét – de erről majd a személyes találkozáskor.”

 

Szent Péter egy elutasító mozdulattal félredobta a levelet, a mellékelt adatgyűjtő lapokba bele se nézett.

– Nem hiszem, hogy fogadná magát az Úr, most épp arra készül, hogy szemöldöke egyetlen összevonásával egy új világot teremtsen, mert igen elégedetlen a régivel.

– Szóval nincs rá mód?

– Esetleg várakozólistára felvehetem, bár ott is egy sereg név van maga előtt: Néró, Münchhausen báró, Háry János, Goebbels doktor, a TASZSZ régi vezérigazgatója. Különben sincs itt semmi keresnivalója magának, az előbb már érdeklődtek is maga iránt a pokolból, hol késik. Gábriel majd elkíséri.

Mikor az újságíró köpcös alakja eltűnt a kénkőtől gőzölgő alvilági lejáróban, Szent Péter megkönnyebbülten törölte meg a homlokát.

– Na, hála Istennek, ezen is túl vagyunk! Utaljatok ki valami prémiumot Szent Antalnak.

 

*

 

Az út, melyen Botrány Jenő a pokol felé tartva elhaladt, hol göcsörtös volt, hol kopott, hosszú szakaszokon kilátszott a puszta föld.

– Miért nem tartják rendben ezt az utat? – kérdezte Gábriel arkangyaltól.

– Mint bizonyára tudja Dante Isteni színjáték-ából, a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Nos, ez a burkolóanyag mostanában már teljes hiánycikknek számít.

A pokol kapujában egy portás ördög vette át az új jövevényt, beírta a vastag névsorba.

– Befűtöttek már a katlanom alá? – kérdezte reszketve Botrány Jenő.

A portás legyintett.

– Ez nem megy olyan könnyen. Már kinőttük a régi kereteket, senki sem gondolta, hogy így megszaporodik a beutaltak száma. Mostanában leginkább a kelet-európai országokban lezajló eseményeket figyeljük, a különféle leleplezések következtében százszámra kell felküldenünk a mennyországba régi politikusokat, és onnan is egész csapatokban érkeznek hozzánk. Teljes a kavarodás, semmit sem lehet tudni biztosan, ezért Asmodáj főördög úgy döntött, hogy ezentúl senki sem kerülhet egyenest valamelyik bugyorba, átmeneti táborokba helyezzük el, amíg a sorsa végképp nem tisztázódik, egyelőre maga is odakerül – intett a segédördögöknek –, vigyék a hatos terembe.

Ebben a hatalmas teremben a beutaltak különféle munkálatot végeztek a mennyország számára, Kajli Jenő a rozsdás glóriákat fényesítő részleghez került. Egy alacsony, kopasz férfi kézikocsival vitte oda hozzá a munkadarabokat, bólogatva rakta le az asztalra:

– Amit csak én tudok ezekről a glóriákról, az is elég! Egyébként mi újság maguknál? – kérdezte enyhén palócos kiejtéssel.

– Miért érdekli az magát?

– Valami közöm csak van hozzá. Rákosi Mátyás vagyok.

– Maga, Rákosi elvtárs, itt?

– Sajnos csak ideiglenesen helyeztek ide, egyébként egész nap aranytojást tojó tyúkokat kell ennem. Szóval mi újság?

Kajli néhány szóval beszámolt a magyarországi állapotokról, Rákosi elégedetlenül csóválta a fejét.

– Az én időmben ez lehetetlen lett volna. Beszéljünk inkább az irodalomról, mi most a sikerkönyv?

– Hát leginkább az én írásaim.

– És ezenkívül?

Kajli vállat vont.

– Sokat beszélnek a kritikusok a Termelési regény-ről.

– Na végre egy igazi könyv, mely a munkásokról, a termelésről szól, ki írta?

– Esterházy.

Rákosi lesújtó pillantást vetett rá.

– Egy Esterházy termelési regényt ír?! Nem szép magától, hogy gúnyolódik velem, Kádár úr bizonyára hálás lesz önnek érte – és sértődött arccal arrébb tolta a kézikocsiját.

 

*

 

Néhány héttel később Gábriel arkangyal alig titkolt idegességgel jelentkezett be Szent Péternél:

– Nem tudom, olvasta-e, Szentatyám, a purgatórium üzemi lapjának, az Ördög és Pokolnak az új számát?

– Még nem került a kezembe, mi van benne?

– Kajli Jenő készített egy riportot a pokolbeli állapotokról. Azt állítja, hogy Lucifer üzemvezetőt megvesztegetik, például egyes beutaltakat borravaló ellenében langyos olajjal töltött katlanokba rakat. Megengedhetetlen munkahelyi összefonódásokról beszél, hogy Belzebub és Asmodáj fősátánok csak azért kerülhettek ilyen magas beosztásba, mert rokonai Lucifernek. Az újság a következő számában további leleplezéseket ígér a kénkő- és olajlopásokkal kapcsolatban.

Szent Péter elborzadt:

– De hát az Isten szerelmére, honnan veszi ezeket a szörnyűségeket?

– Ezt talán tőle kellene megkérdezni.

A pátriárka azonnal felhívatta Kajlit, és a haragtól reszketve kérdőre vonta, az újságíró nem mentegette magát, hanem sokat sejtetően bólogatott:

– Nem szoktam kiadni az informátoraimat, de annyit mondhatok, hogy az adatokat néhány nagyon fontos beosztásban levő pokolbeli dolgozó bocsátotta a rendelkezésemre.

– Biztos, hogy nem ingyen!

– Nem titok, bevallhatom: honoráltam a fáradságukat, kénkőszagú dezodor spray-vel fizettem érte, melyet a földről hoztam magammal.

– Kénkőszagú spray? Létezik ilyen?

– Igen, magyar gyártmány, eredetileg ibolyakölnit akartak készíteni, csak így sikerült.

Szent Péter kitört magából:

– Maga hazudik, semmiféle informátorai nem voltak, egyszerűen kitalálta az egész cikket. De vigyázzon magára: nem fogja a poklot a magyar irodalom és újságírás erkölcsi színvonalára lezülleszteni. És most takarodjon!

Gábriel aggodalmasan ingatta a fejét:

– Azt hiszem, ezzel még nincs lezárva az ügy.

– Ki merne szembeszállni velem?

– Szentatyám nagyon jól tudja, hogy vannak a pokolban néhányan, akik nincsenek megelégedve a mennyországbeli vezetéssel, és ők minden erejükkel támogatni fogják Kajlit.

A mennyei kulcsár nem minden aggodalom nélkül vette kezébe az Ördög és Pokol következő számát, és balsejtelmei alaposnak bizonyultak. A lap élén nagy szalagcím állt: „Miért nem akar Szent Péter fellépni a visszaélések ellen?! Munkatársunk jelenti a mennyországból.”

Maga a cikk valósággal hemzsegett a vádaktól, Kajli alig burkoltan célzott arra, hogy a mennybéliek is részesednek a feketén eladott kénkő és olaj hasznából. Azt állította, hogy bizonyos anyagi szolgáltatások ellenében hajlandók esőt küldeni némely ország fölé, amennyiben azok nem hajlandók fizetni, aszállyal vagy jégesővel büntetik. Majd kitérve Szent Péter személyére, az újságíró felkeresett néhány halászt, akik annak idején állítólag egy szövetkezetben dolgoztak a Szentatyával, mikor még ő is halászként kereste a kenyerét. Ezek a tanúk burkoltan ugyan, de azzal vádolták Szent Pétert, hogy több kosár halat vitt haza jogtalanul, később pedig, mint a szövetkezet egyik vezetője, halpénzzel akarta kifizetni a munkatársait.

„…Arra is szeretnénk választ kapni – fejezte be a cikkét Kajli Jenő –, hogy a tisztelt pátriárka miért nem tett említést arról, hogy leventeoktató volt Rácalmáson, és ebben a minőségében fasiszta jelszavakat hangoztatott?! Ha nem így áll a helyzet, örülnénk, ha a Szentatya hitelt érdemlő tényekkel bizonyítaná be az ellenkezőjét, ebből a célból készséggel rendelkezésére bocsátjuk az Ördög és Pokol hasábjait.”

Szent Péter a felháborodástól hörögve mondta:

– Hogy lehet azt bizonyítani, hogy valami nem voltam? És egyáltalán merre van az az átkozott Rácalmás – a szájára ütött –, Isten bocsássa meg, miket beszélek.

Kivágódott a mennyország kapuja, és a magából kikelt Lucifer lépett be rajta.

– Vagy ő, vagy én! Ha nem csináltok valamit, egy perccel sem maradok tovább a helyemen!

– Mi történt?

– Fellázította ellenem az embereimet, kiadta a jelszót: „A pokol mennyország lehetne, ha jól vezetnék!” Azt ajánlotta, hogy váljunk le a mennyországtól, mely csak lefölözi a mi munkánk hasznát, dolgozzunk tovább önállóan. Javasolta továbbá, hogy alakítsunk kisszövetkezeteket, és az egyik bugyrot szervezzük át luxusjellegűvé, ahol csak konvertibilis valutával fizető ügyfeleket fogadnánk, a bejárat fölé felíratná: „Az úr a pokolban is úr!” Az én személyemet is kikezdte, azt követelte, hogy írjanak ki új választásokat az én tisztségem betöltésére. Egyszóval én ezt nem csinálom tovább.

– Mihez kezdjünk vele?

– Mi volna, ha ti idevennétek? Ebben a környezetben, angyalok és megdicsőült lelkek között nem keverhetne botrányokat.

Szent Péter elgondolkodva simogatta a szakállát, de ő sem látott más kiutat:

– Tudod mit? Küldd fel őt.

Attól természetesen óvakodtak, hogy Kajlit beengedjék a mennyország belső szentélyébe, kint ültették le egy felhő szélére, és egy papirusztekercsre azt kellett feljegyeznie, hogy hány űrhajót látott elsuhanni a mennyei kapuk előtt. Az őrangyalok furcsának találták, hogy a gyér forgalom ellenére a riporter az egyik ívet a másik után rója tele, hamarosan kiderült, hogy Kajli nem a rábízott munkát végzi, hanem egy felmérő kérdőívet állított össze, és terjeszti is az angyalok között. Egy példány az Angyalok Tanácsa kezébe került, ülést hívtak össze, az elnöklő Szent Péter feltette a szemüvegét, és megdöbbenve olvasta fel a kérdéseket:

– „Megfelelőnek érzi-e a mostani beosztását, vagy véleménye szerint ennél többre hivatott?” Ez burkolt lázítás.

– Miért volna az?

– Ismertek olyan angyalt, aki azt mondja, hogy én nem érdemlek többet annál, mint ahol most tartok?! – Továbblapozott. – „Kit tart érdemesnek a mennyország vezetésére és miért?” Ez viszont már nyílt bujtogatás, az Úr trónusát akarja megingatni.

Az angyalok tanácstalanul néztek vissza rá.

– Mit lehetne csinálni vele?

– Nem tudom, de valami hiba lehet a mi egész mennyországunkban, ha ilyen dolgok lehetségessé váltak.

– Ne szóljunk róla az Úrnak?

– Két lehetőség van: vagy tud róla, akkor nem illik szólni neki, vagy nem tud róla, akkor viszont nem érdemes.

– Végül is mit csináljunk?

– Várjunk egy kicsit, hátha Kajli abbahagyja magától. A dolgokat jobb a felejtésre bízni, mint magyarázkodni.

Néhány nap múlva kopácsolás zaja verte fel a mennyország csöndjét, néhány segédangyal egy aluljárót ácsolt a kapu alá, melynek kulcsait Szent Péter őrizte. Mikor kérdőre vonták a munkásokat, azok csak a vállukat vonogatták:

– Mi nem tudunk semmit, tőlünk Kajli úr rendelte maszekban.

Kisvártatva megjelent maga a riporter is hóna alatt néhány tekerccsel, mely Leég az Ég! című, a mennyországbeli állapotokat leleplező írását tartalmazta. A földről frissen felszállt lelkek nagy érdeklődéssel forgatták, néhányan vásároltak is belőle – a szemüket lezáró pénzdarabokat adták oda érte. Ott helyben leültek és elolvasták, arcuk fokról fokra elbizonytalanodott, és az utolsó oldal befejeztével többen kérték, hogy az eredetileg a mennyországba szóló beutalójukat inkább írják át a pokolba, mert ott különb állapotok kell hogy uralkodjanak. A korábban oly zsúfolt mennyország kezdett aggasztóan néptelenné válni, felmerült a terv, hogy alakítsák át a pokol egyik kiegészítő bugyrává, mikor egy váratlan esemény az égiek segítségére sietett.

Egy nap szemüveges, göndör hajú férfi lépkedett a felhőkön a mennyország felé, a kezében különféle ajánlóleveleket tartott, zavart krákogással szólította meg Szent Pétert:

– Arról van szó, hogy eredetileg a pokolba küldtek…

– Ki?

– Mindenki, de hoztam néhány ajánlást – leveleket mutatott –, ezt a párttól, ezt a másként gondolkodóktól, ezt a sehogy sem gondolkodóktól, ezt az Egyházügyi Tanácstól…

– Ki maga?

– Meresztő Dávid vagyok.

A pátriárka felcsillanó szemmel kérdezett vissza:

– A jeles író, a Kajli Jenő-ellenes könyvek szerzője?

– Igen, az vagyok.

– Sok szeretettel üdvözlöm, már vártuk, volna itt egy feladat, mely méltó az ön tollára! – és félrevonta egy sarokba.

Kajli közben kiadta újabb könyvét, a Tíz ígéret-et, melyben az Úr szemére hányta, hogy nem teljesítette a Szentírásban kinyilatkoztatott ígéreteit – az anyag nagy részét bukott angyalok szállították neki merő bosszúvágyból. Kajli kétségbe vonta az Úr alkalmasságát a betöltött posztjára, és burkolt formában, de önmagát ajánlotta a helyére.

Mindenki feszült érdeklődéssel várta a fejleményeket, mikor megjelent egy könyv az Angyalok Munkaközösségének kiadásában Ki égeti az Eget? címmel. A könyv szerzője, Meresztő Dávid különféle vádakkal illette Kajlit, például azt állította, hogy kibérelte a Göncölszekeret, és maszek fuvarozást vállal vele a Tejúton. Továbbá, ha a földön élő kritikusai rosszat írnak róla, kiáll a felhők szélére, és szándékosan levizeli őket.

– El fogják hinni ezt az új lelkek? – kérdezték az angyalok aggodalmaskodva Szent Pétert.

– Tanuljátok meg, hogy akik ezeket a könyveket olvassák, azok mindig annak adnak igazat, aki utoljára szólt – kis gondolkodás után hozzátette –, és nagyobb hangerővel.

Az angyalok lesújtónak találták ezt a vélekedést.

– Nem lehet, hogy a tömegnek ez a szokása valamikor megváltozik majd?

– Reménykedjünk benne, hogy valaha ez is bekövetkezik.

– De mikor?

– Mi örök életűek vagyunk, abba mindenesetre belefér.

A taktikus hajlamú Gábriel arkangyal tovább tépelődött:

– De nem kell attól tartanunk, hogy most viszont Meresztő Dávid fog a fejünkre nőni?

– Nem, ez a veszély sem fenyeget. Nézzetek csak oda – a mennyország felé kanyargó ösvényre mutatott –, ott már jön Bejó Bálint, Meresztő Dávid nagy ellenfele, ott pedig, kissé lemaradva, Filigrán Jakab, aki már számtalan cikkben leplezte le Bejó Bálint tévedéseit. Hagyjuk őket nyugodtan magukra, most már egymást eszik meg – mondta Szent Péter, és kezét összedörzsölve elégedetten hunyorított. – Mindent ki kell adni, amit csak írnak egymásról! Ha nincs elég papír, szóljatok, odaadom az utolsó ingemet is, mert bizony mondom nektek, hogy az Úrnak tetsző kegyes cselekedetet művelünk.

Szent Péter számítása bevált, alig néhány nappal a könyvek megjelenése után a négy leleplező riporter már egyedül ült az aluljáró négy sarkában eladatlan könyvei hegye mögött – elvesztvén minden hitelüket, az érkező lelkek figyelemre sem méltatták őket. Mikor megszűnt körülöttük a nyüzsgés, valamennyit visszairányították eredeti rendeltetési helyére, a pokolba. Az alvilág kapujában Lucifer sokat sejtető mosollyal fogadta őket:

– Megjöttetek hát, jómadarak?! Olyan büntetést találtam ki a számotokra, amely arányban áll vétkeitek szörnyű súlyával.

– Olajban kell főnünk? – kérdezték reszketve az elkárhozott riporterek.

– Az kevés volna.

– Kerékhez kötnek minket, és szétszaggatnak?

– Az a büntetés nálatok derekabb embereknek van fenntartva.

– Akkor miképp kell majd lakolnunk?

– Ültök majd egy helyben, és egymás könyveit kell olvasnotok, semmi mást! – intett Asmodájnak és Belzebubnak. – Vigyétek őket!