Az Abortusz-szigetek

 

Mennyei aluljáró

…És egy napon az Úrnak úgy tetszett, hogy magához szólítsa Kajli Jenőt, a híres riportert, akit a szakmában csak „Botrány Jenő” néven emlegettek. A toll mestere a felhők széléről még egyszer visszanézett a földre, elégedetten bólintott; lent minden úgy történt, ahogy végakaratában meghagyta. Az aluljáróban már árulták a jegyeket a temetésre:

– Óriási szenzáció! Magántemetés! A tévé nem közvetíti! – kiabálták az újságárusok. – Ki mondja a gyászbeszédet és mennyiért?! Pontos összeg a gyászjelentésben. Súlyos leleplezések a gyászjelentés hátlapján: miért isznak a sírásók, kik lopják a koszorúkat, miért forgolódnak a halottak az állami koporsókban?!

Ahogy fentről meg lehetett állapítani, a jegyek szépen fogytak, bár egy jobb belépő nyolcvannyolc forintba került, és az árusok nem szívesen adtak vissza egy százasból. Ahogy jobban körülnézett, Botrány Jenő megdöbbenve látta, hogy az aluljáróban ott ólálkodik régi ellenfele, Meresztő Dávid, akit a legjobb tollú magyar újságírónak hívtak, mert mielőtt irodalmi pályára lépett volna, libatoll exportjával foglalkozott. Meresztő figyelte az eseményeket, és jegyzeteket készített, sőt Meresztő Dávidot is leste valaki a háttérből, Kajli a sötét szemüveg és az álszakáll mögött is felismerte benne Bejó Bálintot, a Rádió egykori munkatársát, aki mostanában próbált betörni a botránypiacra, és ismerkedett a pályatársak módszereivel.

Az a veszély fenyegetett, hogy lelkiismeretlen módon megpróbálják kihasználni a konjunktúrát, és ők is hasonló módon rendezik meg majd a saját temetésüket. Botrány Jenő arra gondolt, le kellene közöltetni egy hirdetést az újságokban, hogy ne vásároljanak hamisított vagy más temetésére szóló jegyeket.

– Esetleg kétszer is el lehetne temetni, ha van fizetőképes kereslet. Majd fentről mennyei harsonával leszólatok a sógoromnak.

Még felfogta az első disszonáns hangot, egy napilap gúnyolódó megjegyzését:

– A nap kérdése: mi a különbség Szent István és Botrány Jenő között? Szent Istvánnak a jobbját hordozták körül, mert azzal védte meg az országot, Botrány Jenőnek majd a kisujját, mert onnan szopta az adatait.

A túlvilág határán Kharón, a révész várta csónakjával az érkező lelkeket, sorra beszedte tőlük az átkelésért járó pénzdarabot, mikor Jenőre került a sor, ő határozottan nemet intett, és felmutatta újságíró-igazolványát:

– Bérlet!

Szent Péter már messziről észrevette a jövevényt, megdöbbenve fordult oda Gábriel arkangyalhoz:

– Ez akar bejutni a mennyországba? De hiszen én a saját szememmel láttam a behívóját, az állt rajta, hogy a pokol 13. bugyrába kell kerülnie, az úgynevezett „Aluljáró bugyor”-ba.

– Miért hívják ezt így?

– Mert ide kerülnek azok a szerzők, akik olyan alacsony színvonalú könyveket írtak földi életükben, hogy csak mélyen lent az aluljárókban lehetett eladni őket. Szóljatok a portán, nehogy beengedjék ezt az embert. Egyúttal adjátok le Meresztő Dávid és Bejó Bálint nevét is – rájuk ugyanez vonatkozik.

Szent Péter még magához sem térhetett megdöbbenéséből, mikor néhány perc múlva Botrány Jenő mégis belül került a kapun, bizonytalanul lépkedve a csillagokon, de határozottan közeledett az Úr előszobája felé.

– Ki engedte be utasításom ellenére?! – kérdezte felháborodva Szent Péter.

Az ügyeletes Mihály arkangyal lesütött szemmel felelt:

– Én voltam.

– Hogy merted megcsinálni?

– Ne haragudj, Szentatyám, de ő azt ígérte, hogy bevesz a következő könyvébe mint informátort, némi anyagi juttatásért – és ugye nekem is pénzért adják a mannát az Égboltban.

Addigra Botrány Jenő is odaért, egy névjegyet nyújtott át Szent Péternek:

 

 

– Szent Péter elvtárs – mondta, majd a pátriárka rosszalló tekintetére sietve helyesbített –, illetve Szentatyám. Az Úrral szeretnék beszélni.

– Magával az Úrral? – kérdezte vissza Szent Péter némi éllel a hangjában. – Nem csekély szándék. És szabad tudnom, milyen ügyben?

Botrány Jenő méltatlankodva nézett vissza a mennyország kulcsárjára.

– Már üzentem neki lentről a földről a magyarországi hercegprímással, a református püspöki karral, az országos főrabbival, a szabadegyházakkal, azt akarja mondani, hogy egyik üzenetet sem kapta meg?

– Legjobb tudomásom szerint nem.

– Akkor én most személyesen szeretném átadni neki ezt a kérdőívet.

– Milyen kérdőívet? Mutassa!

Az újságíró átnyújtotta a gépelt lapot, Szent Péter olvasni kezdte, de már a bevezető szavaktól elképedt.

 

 

Ui. Olvastam művét, a Bibliát, bizonyára érdekli egy pályatárs véleménye. A Biblia nagyon érdekes, de vannak fenntartásaim vele kapcsolatban, figyelemre méltó részletek mellett néhol kimunkálatlannak, elnagyoltnak tűnik, mint az én régi falusi tanítóm szokta mondani: még egy kicsit rágni kellett volna a ceruza végét – de erről majd a személyes találkozáskor.”

 

Szent Péter egy elutasító mozdulattal félredobta a levelet, a mellékelt adatgyűjtő lapokba bele se nézett.

– Nem hiszem, hogy fogadná magát az Úr, most épp arra készül, hogy szemöldöke egyetlen összevonásával egy új világot teremtsen, mert igen elégedetlen a régivel.

– Szóval nincs rá mód?

– Esetleg várakozólistára felvehetem, bár ott is egy sereg név van maga előtt: Néró, Münchhausen báró, Háry János, Goebbels doktor, a TASZSZ régi vezérigazgatója. Különben sincs itt semmi keresnivalója magának, az előbb már érdeklődtek is maga iránt a pokolból, hol késik. Gábriel majd elkíséri.

Mikor az újságíró köpcös alakja eltűnt a kénkőtől gőzölgő alvilági lejáróban, Szent Péter megkönnyebbülten törölte meg a homlokát.

– Na, hála Istennek, ezen is túl vagyunk! Utaljatok ki valami prémiumot Szent Antalnak.

 

*

 

Az út, melyen Botrány Jenő a pokol felé tartva elhaladt, hol göcsörtös volt, hol kopott, hosszú szakaszokon kilátszott a puszta föld.

– Miért nem tartják rendben ezt az utat? – kérdezte Gábriel arkangyaltól.

– Mint bizonyára tudja Dante Isteni színjáték-ából, a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Nos, ez a burkolóanyag mostanában már teljes hiánycikknek számít.

A pokol kapujában egy portás ördög vette át az új jövevényt, beírta a vastag névsorba.

– Befűtöttek már a katlanom alá? – kérdezte reszketve Botrány Jenő.

A portás legyintett.

– Ez nem megy olyan könnyen. Már kinőttük a régi kereteket, senki sem gondolta, hogy így megszaporodik a beutaltak száma. Mostanában leginkább a kelet-európai országokban lezajló eseményeket figyeljük, a különféle leleplezések következtében százszámra kell felküldenünk a mennyországba régi politikusokat, és onnan is egész csapatokban érkeznek hozzánk. Teljes a kavarodás, semmit sem lehet tudni biztosan, ezért Asmodáj főördög úgy döntött, hogy ezentúl senki sem kerülhet egyenest valamelyik bugyorba, átmeneti táborokba helyezzük el, amíg a sorsa végképp nem tisztázódik, egyelőre maga is odakerül – intett a segédördögöknek –, vigyék a hatos terembe.

Ebben a hatalmas teremben a beutaltak különféle munkálatot végeztek a mennyország számára, Kajli Jenő a rozsdás glóriákat fényesítő részleghez került. Egy alacsony, kopasz férfi kézikocsival vitte oda hozzá a munkadarabokat, bólogatva rakta le az asztalra:

– Amit csak én tudok ezekről a glóriákról, az is elég! Egyébként mi újság maguknál? – kérdezte enyhén palócos kiejtéssel.

– Miért érdekli az magát?

– Valami közöm csak van hozzá. Rákosi Mátyás vagyok.

– Maga, Rákosi elvtárs, itt?

– Sajnos csak ideiglenesen helyeztek ide, egyébként egész nap aranytojást tojó tyúkokat kell ennem. Szóval mi újság?

Kajli néhány szóval beszámolt a magyarországi állapotokról, Rákosi elégedetlenül csóválta a fejét.

– Az én időmben ez lehetetlen lett volna. Beszéljünk inkább az irodalomról, mi most a sikerkönyv?

– Hát leginkább az én írásaim.

– És ezenkívül?

Kajli vállat vont.

– Sokat beszélnek a kritikusok a Termelési regény-ről.

– Na végre egy igazi könyv, mely a munkásokról, a termelésről szól, ki írta?

– Esterházy.

Rákosi lesújtó pillantást vetett rá.

– Egy Esterházy termelési regényt ír?! Nem szép magától, hogy gúnyolódik velem, Kádár úr bizonyára hálás lesz önnek érte – és sértődött arccal arrébb tolta a kézikocsiját.

 

*

 

Néhány héttel később Gábriel arkangyal alig titkolt idegességgel jelentkezett be Szent Péternél:

– Nem tudom, olvasta-e, Szentatyám, a purgatórium üzemi lapjának, az Ördög és Pokolnak az új számát?

– Még nem került a kezembe, mi van benne?

– Kajli Jenő készített egy riportot a pokolbeli állapotokról. Azt állítja, hogy Lucifer üzemvezetőt megvesztegetik, például egyes beutaltakat borravaló ellenében langyos olajjal töltött katlanokba rakat. Megengedhetetlen munkahelyi összefonódásokról beszél, hogy Belzebub és Asmodáj fősátánok csak azért kerülhettek ilyen magas beosztásba, mert rokonai Lucifernek. Az újság a következő számában további leleplezéseket ígér a kénkő- és olajlopásokkal kapcsolatban.

Szent Péter elborzadt:

– De hát az Isten szerelmére, honnan veszi ezeket a szörnyűségeket?

– Ezt talán tőle kellene megkérdezni.

A pátriárka azonnal felhívatta Kajlit, és a haragtól reszketve kérdőre vonta, az újságíró nem mentegette magát, hanem sokat sejtetően bólogatott:

– Nem szoktam kiadni az informátoraimat, de annyit mondhatok, hogy az adatokat néhány nagyon fontos beosztásban levő pokolbeli dolgozó bocsátotta a rendelkezésemre.

– Biztos, hogy nem ingyen!

– Nem titok, bevallhatom: honoráltam a fáradságukat, kénkőszagú dezodor spray-vel fizettem érte, melyet a földről hoztam magammal.

– Kénkőszagú spray? Létezik ilyen?

– Igen, magyar gyártmány, eredetileg ibolyakölnit akartak készíteni, csak így sikerült.

Szent Péter kitört magából:

– Maga hazudik, semmiféle informátorai nem voltak, egyszerűen kitalálta az egész cikket. De vigyázzon magára: nem fogja a poklot a magyar irodalom és újságírás erkölcsi színvonalára lezülleszteni. És most takarodjon!

Gábriel aggodalmasan ingatta a fejét:

– Azt hiszem, ezzel még nincs lezárva az ügy.

– Ki merne szembeszállni velem?

– Szentatyám nagyon jól tudja, hogy vannak a pokolban néhányan, akik nincsenek megelégedve a mennyországbeli vezetéssel, és ők minden erejükkel támogatni fogják Kajlit.

A mennyei kulcsár nem minden aggodalom nélkül vette kezébe az Ördög és Pokol következő számát, és balsejtelmei alaposnak bizonyultak. A lap élén nagy szalagcím állt: „Miért nem akar Szent Péter fellépni a visszaélések ellen?! Munkatársunk jelenti a mennyországból.”

Maga a cikk valósággal hemzsegett a vádaktól, Kajli alig burkoltan célzott arra, hogy a mennybéliek is részesednek a feketén eladott kénkő és olaj hasznából. Azt állította, hogy bizonyos anyagi szolgáltatások ellenében hajlandók esőt küldeni némely ország fölé, amennyiben azok nem hajlandók fizetni, aszállyal vagy jégesővel büntetik. Majd kitérve Szent Péter személyére, az újságíró felkeresett néhány halászt, akik annak idején állítólag egy szövetkezetben dolgoztak a Szentatyával, mikor még ő is halászként kereste a kenyerét. Ezek a tanúk burkoltan ugyan, de azzal vádolták Szent Pétert, hogy több kosár halat vitt haza jogtalanul, később pedig, mint a szövetkezet egyik vezetője, halpénzzel akarta kifizetni a munkatársait.

„…Arra is szeretnénk választ kapni – fejezte be a cikkét Kajli Jenő –, hogy a tisztelt pátriárka miért nem tett említést arról, hogy leventeoktató volt Rácalmáson, és ebben a minőségében fasiszta jelszavakat hangoztatott?! Ha nem így áll a helyzet, örülnénk, ha a Szentatya hitelt érdemlő tényekkel bizonyítaná be az ellenkezőjét, ebből a célból készséggel rendelkezésére bocsátjuk az Ördög és Pokol hasábjait.”

Szent Péter a felháborodástól hörögve mondta:

– Hogy lehet azt bizonyítani, hogy valami nem voltam? És egyáltalán merre van az az átkozott Rácalmás – a szájára ütött –, Isten bocsássa meg, miket beszélek.

Kivágódott a mennyország kapuja, és a magából kikelt Lucifer lépett be rajta.

– Vagy ő, vagy én! Ha nem csináltok valamit, egy perccel sem maradok tovább a helyemen!

– Mi történt?

– Fellázította ellenem az embereimet, kiadta a jelszót: „A pokol mennyország lehetne, ha jól vezetnék!” Azt ajánlotta, hogy váljunk le a mennyországtól, mely csak lefölözi a mi munkánk hasznát, dolgozzunk tovább önállóan. Javasolta továbbá, hogy alakítsunk kisszövetkezeteket, és az egyik bugyrot szervezzük át luxusjellegűvé, ahol csak konvertibilis valutával fizető ügyfeleket fogadnánk, a bejárat fölé felíratná: „Az úr a pokolban is úr!” Az én személyemet is kikezdte, azt követelte, hogy írjanak ki új választásokat az én tisztségem betöltésére. Egyszóval én ezt nem csinálom tovább.

– Mihez kezdjünk vele?

– Mi volna, ha ti idevennétek? Ebben a környezetben, angyalok és megdicsőült lelkek között nem keverhetne botrányokat.

Szent Péter elgondolkodva simogatta a szakállát, de ő sem látott más kiutat:

– Tudod mit? Küldd fel őt.

Attól természetesen óvakodtak, hogy Kajlit beengedjék a mennyország belső szentélyébe, kint ültették le egy felhő szélére, és egy papirusztekercsre azt kellett feljegyeznie, hogy hány űrhajót látott elsuhanni a mennyei kapuk előtt. Az őrangyalok furcsának találták, hogy a gyér forgalom ellenére a riporter az egyik ívet a másik után rója tele, hamarosan kiderült, hogy Kajli nem a rábízott munkát végzi, hanem egy felmérő kérdőívet állított össze, és terjeszti is az angyalok között. Egy példány az Angyalok Tanácsa kezébe került, ülést hívtak össze, az elnöklő Szent Péter feltette a szemüvegét, és megdöbbenve olvasta fel a kérdéseket:

– „Megfelelőnek érzi-e a mostani beosztását, vagy véleménye szerint ennél többre hivatott?” Ez burkolt lázítás.

– Miért volna az?

– Ismertek olyan angyalt, aki azt mondja, hogy én nem érdemlek többet annál, mint ahol most tartok?! – Továbblapozott. – „Kit tart érdemesnek a mennyország vezetésére és miért?” Ez viszont már nyílt bujtogatás, az Úr trónusát akarja megingatni.

Az angyalok tanácstalanul néztek vissza rá.

– Mit lehetne csinálni vele?

– Nem tudom, de valami hiba lehet a mi egész mennyországunkban, ha ilyen dolgok lehetségessé váltak.

– Ne szóljunk róla az Úrnak?

– Két lehetőség van: vagy tud róla, akkor nem illik szólni neki, vagy nem tud róla, akkor viszont nem érdemes.

– Végül is mit csináljunk?

– Várjunk egy kicsit, hátha Kajli abbahagyja magától. A dolgokat jobb a felejtésre bízni, mint magyarázkodni.

Néhány nap múlva kopácsolás zaja verte fel a mennyország csöndjét, néhány segédangyal egy aluljárót ácsolt a kapu alá, melynek kulcsait Szent Péter őrizte. Mikor kérdőre vonták a munkásokat, azok csak a vállukat vonogatták:

– Mi nem tudunk semmit, tőlünk Kajli úr rendelte maszekban.

Kisvártatva megjelent maga a riporter is hóna alatt néhány tekerccsel, mely Leég az Ég! című, a mennyországbeli állapotokat leleplező írását tartalmazta. A földről frissen felszállt lelkek nagy érdeklődéssel forgatták, néhányan vásároltak is belőle – a szemüket lezáró pénzdarabokat adták oda érte. Ott helyben leültek és elolvasták, arcuk fokról fokra elbizonytalanodott, és az utolsó oldal befejeztével többen kérték, hogy az eredetileg a mennyországba szóló beutalójukat inkább írják át a pokolba, mert ott különb állapotok kell hogy uralkodjanak. A korábban oly zsúfolt mennyország kezdett aggasztóan néptelenné válni, felmerült a terv, hogy alakítsák át a pokol egyik kiegészítő bugyrává, mikor egy váratlan esemény az égiek segítségére sietett.

Egy nap szemüveges, göndör hajú férfi lépkedett a felhőkön a mennyország felé, a kezében különféle ajánlóleveleket tartott, zavart krákogással szólította meg Szent Pétert:

– Arról van szó, hogy eredetileg a pokolba küldtek…

– Ki?

– Mindenki, de hoztam néhány ajánlást – leveleket mutatott –, ezt a párttól, ezt a másként gondolkodóktól, ezt a sehogy sem gondolkodóktól, ezt az Egyházügyi Tanácstól…

– Ki maga?

– Meresztő Dávid vagyok.

A pátriárka felcsillanó szemmel kérdezett vissza:

– A jeles író, a Kajli Jenő-ellenes könyvek szerzője?

– Igen, az vagyok.

– Sok szeretettel üdvözlöm, már vártuk, volna itt egy feladat, mely méltó az ön tollára! – és félrevonta egy sarokba.

Kajli közben kiadta újabb könyvét, a Tíz ígéret-et, melyben az Úr szemére hányta, hogy nem teljesítette a Szentírásban kinyilatkoztatott ígéreteit – az anyag nagy részét bukott angyalok szállították neki merő bosszúvágyból. Kajli kétségbe vonta az Úr alkalmasságát a betöltött posztjára, és burkolt formában, de önmagát ajánlotta a helyére.

Mindenki feszült érdeklődéssel várta a fejleményeket, mikor megjelent egy könyv az Angyalok Munkaközösségének kiadásában Ki égeti az Eget? címmel. A könyv szerzője, Meresztő Dávid különféle vádakkal illette Kajlit, például azt állította, hogy kibérelte a Göncölszekeret, és maszek fuvarozást vállal vele a Tejúton. Továbbá, ha a földön élő kritikusai rosszat írnak róla, kiáll a felhők szélére, és szándékosan levizeli őket.

– El fogják hinni ezt az új lelkek? – kérdezték az angyalok aggodalmaskodva Szent Pétert.

– Tanuljátok meg, hogy akik ezeket a könyveket olvassák, azok mindig annak adnak igazat, aki utoljára szólt – kis gondolkodás után hozzátette –, és nagyobb hangerővel.

Az angyalok lesújtónak találták ezt a vélekedést.

– Nem lehet, hogy a tömegnek ez a szokása valamikor megváltozik majd?

– Reménykedjünk benne, hogy valaha ez is bekövetkezik.

– De mikor?

– Mi örök életűek vagyunk, abba mindenesetre belefér.

A taktikus hajlamú Gábriel arkangyal tovább tépelődött:

– De nem kell attól tartanunk, hogy most viszont Meresztő Dávid fog a fejünkre nőni?

– Nem, ez a veszély sem fenyeget. Nézzetek csak oda – a mennyország felé kanyargó ösvényre mutatott –, ott már jön Bejó Bálint, Meresztő Dávid nagy ellenfele, ott pedig, kissé lemaradva, Filigrán Jakab, aki már számtalan cikkben leplezte le Bejó Bálint tévedéseit. Hagyjuk őket nyugodtan magukra, most már egymást eszik meg – mondta Szent Péter, és kezét összedörzsölve elégedetten hunyorított. – Mindent ki kell adni, amit csak írnak egymásról! Ha nincs elég papír, szóljatok, odaadom az utolsó ingemet is, mert bizony mondom nektek, hogy az Úrnak tetsző kegyes cselekedetet művelünk.

Szent Péter számítása bevált, alig néhány nappal a könyvek megjelenése után a négy leleplező riporter már egyedül ült az aluljáró négy sarkában eladatlan könyvei hegye mögött – elvesztvén minden hitelüket, az érkező lelkek figyelemre sem méltatták őket. Mikor megszűnt körülöttük a nyüzsgés, valamennyit visszairányították eredeti rendeltetési helyére, a pokolba. Az alvilág kapujában Lucifer sokat sejtető mosollyal fogadta őket:

– Megjöttetek hát, jómadarak?! Olyan büntetést találtam ki a számotokra, amely arányban áll vétkeitek szörnyű súlyával.

– Olajban kell főnünk? – kérdezték reszketve az elkárhozott riporterek.

– Az kevés volna.

– Kerékhez kötnek minket, és szétszaggatnak?

– Az a büntetés nálatok derekabb embereknek van fenntartva.

– Akkor miképp kell majd lakolnunk?

– Ültök majd egy helyben, és egymás könyveit kell olvasnotok, semmi mást! – intett Asmodájnak és Belzebubnak. – Vigyétek őket!

Matuska visszatér

(A szerző szeretné kijelenteni, hogy ennek a legendának semmi köze sincs a valósághoz. Szereplői nem léteznek, tehát nem lehetnek azonosak élő személyekkel. Mindössze annyi biztos, hogy Biatorbágyon volt egy híd, amelyik sok gondot okozott.)

A biatorbágyi tanácsülés résztvevői feszült figyelemmel hallgatták a titkár beszámolóját:

– …végül további kiadást jelentenek a híd biztosítási költségei, idén is több millió forintot kell majd befizetnünk az Állami Biztosítónak. Kérem a tisztelt tanácsülést: hozzon olyan határozatot, mely megoldja ezt az áldatlan állapotot. Köszönöm a figyelmüket.

A tanácselnök gondterhelten bólintott:

– Hát igen, ezzel a híddal jól befürödtünk. Pedig annak idején milyen szép reményekkel vállaltuk át a MÁV-tól. Apropó: a vasút nem volna hajlandó visszavenni?

– Megkérdeztük őket.

– És mit feleltek?

– Azt, hogy nekik sem kell, sőt felajánlották nekünk a párhuzamos új hidat is – az egész Budapest–Bécs vasútvonallal együtt.

– Csak úgy mellesleg kérdezem: van olyan remény, hogy leszakad magától?

– Nincs, ahhoz sajnos túl jó állapotban van. Több reményünk lenne, ha mostani magyar acélból készült volna.

– Márpedig mindenképpen meg kell szabadulnunk ettől a hídtól! Ötleteket kérek.

Az egyik tanácstag felemelte a karját:

– Mi volna, ha kérnénk, hogy minősítsék a hidat ipari műemléknek? Akkor már nem a mi költségvetésünket terhelné.

– Azzal már tele van az ország, nálunk már eleve ipari műemléknek tekinthető gyárakat építenek. Tegnap volt egy országos értekezletünk, tudja, mit javasoltak ott ipari műemléknek? A paksi atomerőművet. Titkár elvtárs, annak idején a sajtóban hirdettünk egy pályázatot a híd hasznosítására, senki sem jelentkezett?

A titkár lapozgatott egy dossziéban:

– Csak egy Ellentaigetosz nevű polgári jogú társaság érdeklődött utána.

– Őket miért hívják Ellentaigetosznak?

– Mert a Taigetosz hegyről a sikerületlen gyerekeket taszították le, innen pedig a feleslegessé vált öreg szülőket szerették volna – a megrendelők kívánságára.

– Pfuj! Ezt mi természetesen elutasítottuk?!

– Nem, az Ellentaigetosz vonta vissza az ajánlatát; a híd alatti völgy túlságosan szűk lett volna az igényekhez képest.

Egy másik tanácstag jelentkezett:

– És egy vendéglő? Mondjuk A régi jó Matuskához címezve?

– A lezuhanó részeg vendégeknek sem lenne elég széles a völgy.

Az elnök felsóhajtott:

– Hát, ha így áll a helyzet, nincs más hátra, le kell bontanunk a hidat.

– Csak le kellene – helyesbített a titkár –, mert erre sincs elég pénzünk. A bontásnál annyi rendszabályt írnak elő, hogy ha mindet meg kellene tartanunk, a bontás többe kerülne, mint egy új híd felépítése.

– Valamit mégis kell csinálnunk.

Nyomasztó csend támadt, aztán egy fiatal férfi emelte magasba a karját.

– Doktor Zölderdő Béla vagyok, a jogi osztályon dolgozom mint gyakornok. Nekem volna egy ötletem.

– Mi lenne az?

– Egyelőre nem mondhatom el, mert korántsem biztos, hogy sikerül. De a mostani helyzetben úgy gondolom, érdemes mindent megpróbálni.

Az elnökség összenézett és bólintott.

– Rendben van. Es ehhez az ötlethez, melyet nem kíván velünk közölni, szüksége van valamilyen segítségre?

– Csak egy kétnapos bécsi kiküldetést kérek.

A titkár gúnyosan közbevetette:

– Szóval utazgatnánk egy kicsit államköltségen?

– Ha az ötletem nem válik be, a kiküldetés költségeit természetesen levonhatják a fizetésemből.

 

*

 

Másnap délután kopogtak egy régimódi bécsi lakás ajtaján, melyre a „Silvester Matuska” névtábla volt felszerelve. A házvezetőnő kinyitotta a kémlelőablakot; kint az ajtó előtt egy szerény fiatalember emelte meg a kalapját.

– Jó napot kívánok, Matuska urat keresem.

– Tessék befáradni a szalonba, azonnal szólok neki.

Zölderdő leült, kis idő múlva testes öreg férfi jött ki a belső szobából.

– Matuska Szilveszter vagyok – mutatkozott be idegenes kiejtéssel. – Kihez van szerencsém?

– Doktor Zölderdő Béla vagyok, a nevem nem sokat mondhat önnek, de néhai jó édesapám, Grünwald Manó gyakran állt az ön szolgálatára különféle apróbb kölcsönügyekben.

– Á, emlékszem. Az ön kedves édesapja kiváló üzletember volt, a kötelezvényeken még a születési évszámomból is levont tíz százalék hasznot. Foglaljon helyet, kedves Zölderdő úr, kávét vagy teát parancsol?

– Kávét kérek.

Matuska kiszólt a házvezetőnőnek:

– Lisbeth, legyen szíves, hozzon két kávét. Volna egy kérdésem: honnan tudta meg, hogy én élek? A magyar történelemkönyvek mind azt írják rólam, hogy már rég meghaltam.

– Puszta logikai következtetés alapján. Ön az egyetlen az úgynevezett negatív történelmi személyiségek közül, akit eddig még nem rehabilitáltak, ezzel meg szokták várni az illető halálát. A következtetés önként adódott: önnek még életben kell lennie.

– És a címemet hogy nyomozta ki?

– Feltételeztem, hogy egy olyan konzervatív beállítottságú ember, mint ön, nem szívesen változtat lakást, kinéztem hát a régi periratokból: Obermüller strasse 17.

– Maga nem egy buta ember, Zölderdő úr! Megtudhatnám, hogy milyen ügyben keresett fel?

– A biatorbágyi hídról van szó.

Matuska elérzékenyült:

– Istenem, az a régi kedves híd, ifjúságom büszkesége! Mi most a hivatalos vélemény az akcióról, jól csináltam?

– Tökéletesen, kirobbanó siker volt. Máig is példaképpen emlegetik.

– Ennek igazán örülök. Hallom, hogy később helyreállították a hidat, még jelenleg is áll?

– Sajnos igen.

– Sajnos?! Ezt hogy érti?

– Erősen elavult már, és feleslegessé is vált, a közlekedés egy új párhuzamos hídon bonyolódik le. Ezt a régit már le kellene bontani, de nincsenek rá megfelelő anyagi eszközeink.

– Ez valóban sajnálatos, de miért éppen énhozzám fordulnak?

– Feltételezhetjük, hogy ön továbbra is az Emberiség jótevője maradt, és igaz magyar hazafi? Vagy tévednénk?

– Nem, ebben biztosak lehetnek. Én ma is a Szent Antal-rend lovagjának és az Ostenburg-különítmény tisztjének tekintem magam.

– Ha ez így áll, akkor úgy gondoljuk, megtenné az Emberiségnek és a Hazának azt a szolgálatot, hogy újra felrobbantja a biatorbágyi hidat.

– Ezt nem gondolhatja komolyan!

– Tekintse hivatalos felkérésnek.

Súlyos csend állt be, Matuska eltöprengett:

– Ajánlatuk rendkívül megtisztelő, de nem értem, hogy miért nem saját maguk robbantják fel ezt a hidat.

– Úgy áll a helyzet, hogy a közvélemény nálunk rendkívül kedvezőtlenül fogadja a hasonló robbantásokat. Ott volt például annak idején a régi Nemzeti Színház ügye. Ezért mindenképpen jobb volna, ha egy kívülálló személy hajtaná végre ezt a feladatot, külön garanciát jelentene, ha az illető olyan tapasztalatokkal rendelkezik, mint ön…

Matuska átható pillantást vetett Zölderdőre:

– Szeretném, ha megtisztelne a bizalmával, és a valódi indítékait közölné velem. Ha mellébeszél, nem sokra megyünk egymással.

– Nos, hát az az igazság, hogy nem tudjuk fedezni a robbantás költségeit. Még egy kanócra sem telik. A szükséges összeget önnek kellene megelőlegezni, később természetesen kártalanítanánk valamilyen formában.

– Az anyagiak nem jelentenének gondot, hála istennek, nincs okom panaszkodni. Van egy kis kőbányám, egypár bérházam, tisztes nyugdíjat kapok az Osztrák Építőmunkás Szövetségtől, amellett megfelelően dotált elnökségi tagja vagyok az Osztrák Antifasiszták Szervezetének.

Zölderdő nem akart hinni a fülének.

– Ön, Matuska Szilveszter elnökségi tagja az Osztrák Antifasiszták Szervezetének?

– Miért van úgy meglepődve? Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy én a nemzedékem viszonylag kevésbé kompromittált tagjai közé tartozom, például államelnökünkkel, Kurt Waldheimmel összehasonlítva – joviális mozdulatot tett. – Egyszer szívesen látnám nálunk, az Osztrák Ellenállás Múzeumában, mely arról nevezetes, hogy a világ legkisebb múzeuma. Kér még egy kávét?

– Köszönöm, nem, inkább szeretném, ha visszatérnénk az ügyünkre.

– Szóval engem pár ezer schilling nem verne le a lábamról, sokkal inkább aggaszt a dolog erkölcsi oldala. Egy ilyen robbantásnak igen könnyen politikai visszhangja is támadhat, és akkor kire hárítanánk a felelősséget? Bizonyára megérti, hogy én nem vállalhatom ezt az ódiumot, már csak alkotói önérzetből sem, mindenki azt mondaná, hogy ez a Matuska kiégett, már csak ismétli önmagát.

– Ezt a kérdést, azt hiszem, sikerülne megoldanunk. Összeköttetésbe lépnénk néhány magyar ellenzéki szervezettel, ők elterjesztenék, hogy a hidat a kommunisták robbantották fel, éppúgy, mint ahogy az első alkalommal, 1931-ben történt, közvetlenül a merénylet után. Bár egyelőre még nem reménykedhetünk olyan következményekben, mint a statárium és ehhez hasonlók.

Matuska tovább tamáskodott:

– És a sajtó hitelt adna ilyen híreszteléseknek?

– Nehezen lehetne olyan híreszteléseket kitalálni, melyeknek a magyar sajtó mostanában ne adna hitelt. De nem akarom mellékes kérdésekkel rabolni az ön drága idejét, amellett azt is őszintén meg kell mondanom: az én küldetésem egyelőre nem terjed többre, mint hogy megkérdezzem: hajlandó-e felvállalni ezt a szolgálatot? Erre kérnék most választ.

Matuska hosszan eltöprengett, aztán bólintott.

– Igen, azt hiszem, ha hű akarok maradni önmagamhoz, meg kell tennem. Ahogy a franciák mondják: „on revient toujours a ses premiers amours!” – az ember mindig visszatér az első szerelmeihez. Egyszóval: vállalom.

– Hálásan köszönöm és gratulálok.

– És mi lesz a következő lépés?

– Szeretném megkérni, hogy látogasson el hozzánk Biatorbágyra, ott részletesebben is megbeszélhetnénk az akció végrehajtásának elvi és gyakorlati kérdéseit. Természetesen kocsival jövünk el majd önért.

 

*

 

Mikor a kocsi Sopronnál átlépte a magyar határt, Matuska Zölderdőhöz fordult:

– Nem tudom, kérhetek-e öntől egy szívességet?

– Természetesen, parancsoljon.

– Ha már úgyis itt járunk Sopronban, szeretném megkérni, hogy nézzük meg az itteni várat. Annak idején sokat jártunk errefelé Ostenburggal és Prónay Pali bácsival.

– Nagyon szívesen megtenném önnek, de a soproni vár sajnos összedőlt.

– Hogy történhetett ez?! Hiszen ez a vár kiállta a törökök, a tatárok, a kurucok, a labancok ostromát, anélkül hogy a falai meginogtak volna.

– Ez igaz, de tavaly a helyi Műemlékvédelmi Vállalat renoválni akarta a várat, és odaküldte az embereit – ezt már ezek a falak sem tudták elviselni, és összedőltek.

Matuska szeme felcsillant:

– Érdekes, nagyon érdekes vállalat lehet. Kár, hogy az én időmben még nem létezett. Úgy érzem: nagyon jól együtt tudtunk volna működni. Amit nekem nem sikerült felrobbantani, azt ők renoválták volna.

Zölderdő kényszeredetten nevetett:

– Önnek kitűnő fanyar humora van, Matuska úr.

 

*

 

A tanácsépület kapujában egy gyermekkórus fogadta az érkezőket:

 

Matuska, édes, Matuska, drága, Legyen tiéd a bitófa ága! Miénk az egyház, tiéd a fegyház, Matuska, édes, Matuska, drága!

 

Az öregember bólogatott:

– Elragadóak ezek az ártatlan gyerekek! És milyen kedves maguktól, hogy nem felejtették el ezt a régi kedves dalt.

A nagyteremben Matuskát a tanácstitkár fogadta, rövid beszédet tartott, melyben kiemelte a vendég érdemeit, majd előrelépett.

– És most engedje meg, kedves Matuska úr, hogy a magunk és a biatorbágyi Vöröskereszt-alapszervezet nevében átnyújtsam önnek a „Kiváló Véradó” jelvényt. Elmondhatjuk, hogy ebben a hazában kevesen vannak, akik önnél méltóbbak volnának erre az elismerésre…

– Köszönöm, ami szerény erőmből telik, ugye…

A kitüntetést a hóna alatt szorongatva Matuska értetlenül kérdezte Zölderdőtől:

– Mi szükség volt erre a ceremóniára, doktor úr?

– A dolog természeténél fogva mindannyiunknak ajánlatos a titoktartás, és én ezzel a kitüntetéssel gondoltam álcázni a vállalkozásunk valódi célját. Parancsoljon átfáradni a tanácsterembe, ott kerül majd sor az érdemi megbeszélésekre.

Matuska megdöbbenve látta, hogy a nagy asztal mellett minden szék foglalt.

– Ki ez a sok ember?

– Mivel az ön bekapcsolódásával a híd ügye túlnőtt a helyi tanács hatáskörén, ezért meghívtuk a különféle társadalmi szervezetek vezetőit, sőt a bankok képviselőit is, hátha szükség lesz rájuk.

A gyűlés egyhangúlag doktor Zölderdő Bélát választotta meg elnöknek, aki megköszönte a bizalmat, és azonnal rátért a lényegre:

– Véleményem szerint egy nemzetközi vegyes vállalatot kellene létrehozni a híd, mondjuk úgy, szanálására.

Matuska felemelte a karját:

– Bocsánat, ha lehetséges, szeretnék néhány bizalmas szót váltani Zölderdő úrral.

A közgyűlés rövid szünetet tartott, Matuska félrevonta Zölderdőt, és suttogva megkérdezte:

– Nem egy terrorakcióról volt szó eredetileg?

– Dehogynem, csak ami régen terrorakciónak számított, azt most vegyes vállalatnak nevezik.

– De ez a más elnevezés bizonyára valami különbséget is takar, miben áll ez?

– A terrorcselekmények talán valamivel erkölcsösebbek voltak, mert többnyire valamiféle meggyőződés állt mögöttük – amit nem lehet elmondani a vegyes vállalatokról. De nyugodjon meg, Matuska úr, céljainkban nincs semmiféle változás.

Zölderdő visszatért az emelvényre.

– Ha megengedik, folytatom. A vegyes vállalat alaptőkéjét egyrészt a magyar fél, másrészt Matuska Szilveszter úr biztosítaná. A magyar fél természetben szállna be, magának a hídnak az anyagi és erkölcsi értékével…

A helyi Palota és Kunyhó Bank képviselője közbeszólt:

– Nem aránytalanul sok ez?

– Nem mondanám túl soknak, ugyanis a híd értéke több mint harminc éve nullára van leírva. Ha azonban az önök bankja igényt tart a hídra, természetesen készséggel átengedjük.

A bank képviselője sietve visszakozott:

– Nem, köszönöm, menjünk tovább.

– A szanálási akció során felmerülő költségeket Matuska úr fedezné, a tervek szerint a felrobbantott híd vasanyagának eladásából származó bevételekből kártalanítanánk őt. A pénzt aztán elhelyeznénk valamelyik bankban, ezért is kérettük ide a szakma tisztelt képviselőit, és Matuska úr az előírások biztosította legelőnyösebb formában vehetné fel: napi ezerforintos tételekben.

A bankos újra jelentkezett:

– Szeretném kérni, hogy azt a devizaösszeget, melyet Matuska úr befizet majd, nálunk, a biai Palota és Kunyhó Bankban helyezzék el.

– A pénz elhelyezésére versenytárgyalást hirdetünk, és a legmagasabb kamatot ajánló bankba rakjuk majd be.

– Szerintem nekünk, mint helybeli intézménynek, előjogaink vannak.

– Kétségtelenül, és ezt azzal is bizonyíthatják, hogy több áldozatot vállalnak.

– Ön gúnyolódik! Ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó továbbra is részt venni a tanácskozáson.

A bankos sértődötten felkelt, és elhagyta a termet, Zölderdőn homályos sejtés futott át, hogy ennek a sértődöttségnek még kellemetlen következményei is lehetnek, de erőt vett magán, és tovább vezette a megbeszélést:

– Megkérdezném: a résztvevők egyetértenek ezekkel a feltételekkel?

Matuska és a többi jelenlevő felemelte a karját, Zölderdő ünnepélyes hangon bejelentette:

– Akkor a vegyes vállalatot ezennel megalakultnak nyilvánítom.

– Éljen, bravó! – hallatszott mindenfelől.

– A részleteket majd egy operatív bizottság tisztázza, most még egy feladat áll a tisztelt közgyűlés előtt: nevet kell adnunk ennek a vállalkozásnak. Szeretném, ha javaslatokat tennének.

– Széchenyi?

– Az nagyon jó volna, de már többszörösen foglalt.

Egy másik kéz emelkedett a magasba.

– Mi volna, ha egy fantázianevet találnánk ki?

– Mire gondol?

– Kiindulhatnánk például abból, hogy ez a híd egy völgy két partját köti össze, így választhatnánk mondjuk a „Két part között” elnevezést!

Zölderdő diplomatikus kitérő mozdulatot tett.

– Ez lehet, hogy jól hangzik, de egy olyan veszélyt rejt magában, melyet semmiképp sem vállalhatunk.

– Én nem látok itt semmiféle veszélyt!

– Márpedig fennáll. Elég egy apró nyomdai figyelmetlenség, becsúszik egy oda nem illő ékezet, és a „Két part között”-ből „Két párt között” lesz! Ugyanebből az okból nem jöhet szóba az „Ahol a part szakad” elnevezés sem. De talán Matuska úrnak van valamilyen ötlete.

Az öregember eltöprengett.

– Nekem csak egy gondolat fordult meg a fejemben: mi volna, ha Gerő Ernőről neveznénk el?

– Gerő Ernőről? Miért?

– Az újságokban úgy olvastam, hogy ő mint hídverő nagyon népszerű Magyarországon. – Hangjában némi büszkeséggel megkérdezte: – Mit szólnak hozzá?

Zölderdő szánalommal ingatta a fejét.

– Azt, hogy ön, Matuska úr, meglehetősen régi újságokat olvashat.

– Lehetséges. Több lapra is előfizetek, de a Magyar Posta kissé késedelmeskedik az expediálással.

Egy türelmetlen hang közbeszólt:

– Döntsünk már végre! Az elnöknek mi a véleménye?

– Én úgy gondolom – mondta Zölderdő óvatosan –, hogy a legegyszerűbb mindig a legjobb is, azt ajánlom, válasszuk a kézenfekvő „Híd” elnevezést.

A résztvevők egyöntetűen elfogadták Zölderdő javaslatát, és a vegyes vállalat a Híd nevet vette fel.

 

*

 

Hamarosan megkezdődtek az előkészítő munkák. Matuska és Zölderdő elutazott Bécsbe, megvásárolták a szükséges robbanóanyagot, két kiló szuperhatékony extratoluolt. Lux szappannak álcázva hozták át a határon, tizennyolc csomagban fért el. A határhoz közeledve Matuska mind nyugtalanabb lett, talán ez keltette fel egy vámos figyelmét.

– Legyenek szívesek, nyissák fel a kocsi csomagtartóját. De tiszták vagyunk, ennyi szappan! Tizennyolc darab! – Hangja szigorúra változott. – Önök súlyos szabálytalanságot követtek el.

– Megbuktunk – suttogta Matuska, de Zölderdő nem adta fel a harcot, a pénzügyőrhöz fordult:

– Mi az a szabálytalanság, törzsőrmester úr?

– Önök tizennyolc darab szappant hoztak be, igaz? Ez már kereskedelmi mennyiségnek számít, ezért az engedélyezett kereten felüli két darabot ezennel lefoglalom és elkobzom.

Egy óvatlan pillanatban Matuska Zölderdőhöz fordult:

– Figyelmeztetni kellene, hogy ne próbálja meg fürdésre használni, mert az extratoluol vízzel érintkezve azonnal felrobban.

– Ez kész lebukás volna, hallgatnunk kell.

A törzsőrmester közben befejezte a vizsgálatot.

– A két szappant természetesen beszolgáltatom a központi raktárba, ahol majd megsemmisítik őket.

Matuska megnyugodott.

– Akkor rendben van.

– Mehetnek.

Másnap reggel az újságok közölték, hogy tisztázatlan körülmények között a levegőbe röpült egy határ menti pénzügyőr-lakóépület. A vizsgálat csak annyit tudott megállapítani, hogy a robbanást egy rendkívüli erejű szer okozhatta, és a góca egy törzsőrmester lakásának fürdőszobájában helyezkedett el. A hír hallatán Matuska keresztet vetett:

– Az a názáreti csillag, melyet a csantavéri betlehem fölött meggyújtottam, világítson, és ragyogjon a szerencsétlenek és mártírok arcára dicsfényt!

Zölderdő udvarias és érdeklődő arcot vágott.

– Ez nagyon szépen hangzik, de nem értem egészen.

– Nem is fontos, még az első hídrobbantás után írtam fel magamnak a börtönben. Akkor most újra ki kell utaznunk Bécsbe, pótolni a hiányt, remélem, két darab Lux szappan már nem számít majd kereskedelmi mennyiségnek.

Már a szükséges eszközök birtokában kimentek a helyszínre, Matuska meghatottan nézett körül.

– Istenem, az én régi jó hidam. Jól mondják azt a művészet nagyjai, kedves Zölderdő úr, hogy a mi tűnő életünk egyetlen célja az alkotás: valamilyen nyomot hagyni magunk után a földön. Különösen boldoggá tesz, hogy nekem ugyanazon a helyen kétszer is sikerült.

Zölderdő sürgető mozdulatot tett.

– Akkor talán neki is láthatnánk.

Matuska mindenekelőtt meglazított egypár csavart, mert ez fokozta a bekövetkező robbanás hatékonyságát, aztán elhelyezte az extratoluolt a híd leggyengébb pontjain, főleg a keleti bejárati résznél, és felszerelte a gyújtószerkezetet. Már a kezébe vette a detonátort, de nem jutott hozzá, hogy elfordítsa a robbantókart, mert hirtelen egy állami rendszámú kocsi fékezett le a helyszínen, két férfi ugrott ki belőle, és már messziről integettek:

– Azonnal hagyják abba!

– Kik maguk?

– Népi ellenőrök vagyunk, bejelentés érkezett maguk ellen. Végigjárjuk a hidat, addig ne is próbálkozzanak semmiféle akcióval.

Elsiettek, Matuska magába roskadva kérdezte:

– Ki lehet az, aki feljelenthetett minket?

– Egyszerűbb volna meghatározni, hogy ki az, aki nem jelenthetett fel minket. A feljelentés a huszadik század egyetlen igazi tömegsportja Magyarországon.

Az öregember tovább tépelődött:

– És gondolja, hogy ezek az ellenőrök találnak majd valamilyen szabálytalanságot?

– Egy ellenőrnek mindenképpen kell valami szabálytalanságot találnia, különben a saját fontosságát tenné kérdésessé. De attól félek, hogy a mi esetünkben nem is kell különösebben igyekeznie.

Az ellenőrök valóban a szabálytalanságok egész sorát fedték fel vizsgálataik során. Megállapították, hogy a Híd társaság nincs előírásszerűen bejegyezve, elméletileg tehát nem is létezik. Ennek ellenére engedély nélkül nyugati devizát helyezett el magyar bankokban, robbanószereket tartott a birtokában, áthágta az adózás szabályait, Matuska révén a kettős adózás szabályait, a hármas adózás szabályait talán csak azért nem – jegyezte meg az egyik ellenőr –, mert ilyenek egyelőre nem léteznek. Bírósági eljárást kezdeményeztek a társaság ellen, mely később megállapítandó összegű pénzbírság kiszabásával jár majd, végül kötelezték őket, hogy részletes terveket terjesszenek az illetékes építési hatóságok elé.

Zölderdő próbálta menteni a menthetőt, sietve elkészíttette és beadta a kért iratokat. Az építési hatóság elvben hozzájárult a jelenlegi híd felrobbantásához, mivel a műtárgy nem áll összhangban a környezet tájképalkotó elemeivel. Mikor idáig értek a döntés olvasásában, Matuska felkiáltott:

– Győzelem!

Zölderdő leintette:

– Várjon, Matuska úr, folytassuk. „…Azzal a feltétellel, hogy a vegyes vállalat egy ugyanolyan méretű, tájbarát megjelenésű új hidat épít a helyébe. Kötelezzük az építőket, hogy ezt az új hidat lássák el majd magyaros díszítőmotívumokkal, továbbá fedezni kötelesek a papi felszentelés és az avató üveg pezsgő költségeit is…” – Csüggedten leengedte a papírt.

– Lehet, hogy nem ért egyet velem, kedves Zölderdő úr, de az a meggyőződésem, hogy ha nekem annak idején ennyi formaságot kellett volna betartanom, az a régi híd még mindig ott állna a helyén!

– Azt hiszem, ez már mindegy, a csőd teljes, a Híd társaságnak fel kell oszlania.

Matuska Zölderdő vállára tette a kezét.

– Szolgáljon önnek vigaszul, doktor úr, hogy ez a Szép örök sorsa ezen a földön, az igazán nagy eszmék sosem jutnak el a megvalósulásig. Az Emberiség – és ezen belül a biatorbágyiak is – méltatlan a jótevőire.

Miután az öregember elutazott, Zölderdő Bélát azonnali hatállyal felmentették a tanácsnál betöltött jogi gyakornoki státusából. A szerződését formai okokból nem lehetett végképp felbontani, ezért a hátralévő időre átminősítették kisegítő mezőőrnek. A fiatal jogász naphosszat járta a határt, de ideje java részét a régi híd körül töltötte.

– Nem maradhat meg ez a vacak híd! – mormogta magában újra meg újra, mert annyi befektetett munka után személyes kudarcának tekintette a híd fennmaradását. Mikor szerződése lejártával Zölderdő eltávozott a környékről, olyan derűs arccal köszönt el, hogy akik ismerték őt, biztosak voltak benne, hogy talált valamilyen megoldást.

 

*

 

A házvezetőnő bekopogott Matuskához:

– Egy távirat, Herr Matuska, az ön kedves Magyarországáról.

– Köszönöm, Lisbeth! – mondta az öregember, és olvasni kezdte a szöveget. – „Szeretnék találkozni Önnel, jövő szerdán reggel várom a biatorbágyi vasútállomáson. Doktor Zölderdő Béla.” – Matuska eltöprengett. – Zölderdő! Rokonszenves fiatalember, régen hallottam felőle.

A jelzett időben Zölderdő már várta Matuskát a vasútállomáson.

– Isten hozta önt újra nálunk! Szeretném megkérni, hogy sétáljunk fel arra a közeli dombra a híd fölött, én közben majd elmesélem, hogy miért kérettem ide.

– Ezer örömmel, egy kis séta mindig jót tesz az egészségnek. Egyszóval: mi történt, mióta nem találkoztunk?

– Én nem adtam fel a tervemet, hogy eltüntetem ezt a nyomorult hidat, de tudtam, hogy az én szándékom önmagában kevés, társakat kell keresnem. Először arra gondoltam, hogy alapítok egy részvénytársaságot, de nem sikerült összehoznom a megfelelő tőkét, akkor úgy döntöttem, hogy modernebb eszközökhöz nyúlok: mozgósítottam a környezetvédőket. Számtalan plakátot írtam és ragasztottam ki a főváros házain, aluljárókban, villamosokon. Még maradt egy példányom, parancsoljon.

Matuska átvette a papírt, és mormogva beleolvasott:

– „…A biatorbágyi híd a mi örökségünk! Építs és ne rombolj! A biatorbágyi hidat, mely hagyományaink elidegeníthetetlen része és értéke, meg kell menteni a pusztulástól, renoválni kell…” – Matuska felnézett. – Renoválni?

Zölderdő intett.

– Olvassa csak tovább.

– „…adakozásra szólítjuk fel honfitársainkat, adományaikat utalják át csekkszámlánkra, vagy helyezzék el a nyilvános helyeken kirakott perselyekben…” – tekintete lefutott a lap aljára – „Aláírás: Bia fiai, Torbágyi jobbágyok, Igazságot Matuskának Kör, Zölderdő Társaság” – és így tovább. – És ez a felhívás termékeny talajba hullott?

– Az akció várakozáson felül sikerült, hamarosan összejött annyi pénz, amennyiből a munkálatokat el lehetett kezdeni. Egyforintos jelképes áron megvettem a hidat a biatorbágyi tanácstól.

Matuska szemrehányó pillantást vetett rá.

– Meg kell mondanom őszintén: rosszulesik, hogy a dolgok ilyetén alakulásánál sem keresett fel!

– Erre megvoltak a magam nyomós okai, melyeket ön meg fog érteni. Egyrészt, mert ön már így is túl sok áldozatot hozott ebben az ügyben. Másrészt az a gondolat tartott vissza, hogy annak idején talán éppen azért nem sikerült a tervünk, mert én egy igazi szakértőhöz, önhöz fordultam. Nálunk csak az a vállalkozás kecsegtet sikerrel, mely a hozzá nem értésre, linkségre, felelőtlenségre épít.

– Lehet, lehet, hogy igaza van, doktor úr. Végül is mihez kezdett?

– Leutaztam Sopronba, és érintkezésbe léptem az ottani Műemlékvédelmi Vállalattal.

– Ha jól emlékszem, ez az a cég, mely annak idején addig renoválta a soproni várat, amíg az összedőlt.

Zölderdő bólintott.

– Pontosan. Szerződést kötöttem velük a biatorbágyi híd rendbehozatalára – ezt semmiféle határozat nem tiltotta.

Közben felértek a domb tetejére, a jogász lemutatott a mélybe.

– A vállalat fel is vonult a gépeivel, embereivel, épp most kezdik a munkát. Azért is hoztam fel önt ide, mert innen jól követhetjük az eseményeket.

– Hát akkor reménykedjünk, Zölderdő úr!

Alig néhány órával a munkálatok megindulása után irtózatos roppanás hallatszott, és az eddig megingathatatlannak tűnő híd leszakadt, és a mélybe zuhant. Zölderdő felkiáltott:

– Leszakadt, végre leszakadt ez a nyomorult híd!

Matuska elgondolkozva nézett le a roncsokra.

– Tehát amit én nem tudtam megvalósítani, azt véghezvitték helyettem a kontárok. Szívemből gratulálok, kedves doktor úr, de meg kell mondanom, kevés reményem van a világ jövője iránt.

Egy kiállítás megnyitója

Moharos még egyszer megnézte a kézzel festett plakátot: „Kerekes Ferenc Vendel pipafaragó népművész kiállítása, megnyitja: Moharos András Kossuth-díjas költő…”

„Hátha mégse tartanám meg? – morfondírozott Moharos, miközben botorkált le az egykori pincehelyiségből kialakított galéria felé. – Végeredményben mit csinálhat velem Sanyi bácsi? Meg nem ölhet, vagy ha mégis, annál jobb, egy szép halál mindig megemeli a költői életművek súlyát. És ez az én életművemre ráfér.”

Moharos megállt, aztán újra elindult.

„Istenem! Mennyi bátorság kellene ahhoz, hogy gyáva merjek lenni és lelépjek!” – gondolta éppen, mikor a fejét hirtelen belevágta a meredek lépcső szemközti fokába, szerencsére oda egy fekete-fehér csíkozású laticelpárnát ragasztottak fel hasonló esetekre számítva.

„Ez a méltó büntetés, amiért soha nem tudtam dönteni!” – zárta le a vitát önmagával.

Már negyven-ötven ember is összegyűlt az előtérben felállított asztal körül. Sanyi bácsi adta a büfét, Moharos már messziről megérezte az erősen túlfokhagymázott házikolbász, a füstölt szalonna ismerős illatát, és a kancsókban is a szokásos kemény Ság-hegyi olaszrizling fénylett. Moharos zavartan megállt, kivárta, amíg Sanyi bácsi kiválik a tömegből, és odajön hozzá, az öreg borász olyan erősen szorította meg a kezét, mintha jelezni akarná, hogy a menekülés lehetetlen.

– Pontos volt a művész úr, hiába: a királyok udvariassága, az udvariasságok királya, akkor kezdhetjük is! – és magával hurcolta Moharost a belső terem felé. A költő útközben elkapta Steiner, a rádióriporter pillantását, biccentett felé, mintegy megköszönve, hogy eljött.

Bent a teremben a tárlóüvegek mögött különféle rövid és hosszú szárú pipákra esett a pontreflektorok fénye, Moharosnak fogalma sem volt arról, hogy mi a nevük, egy félig áttetsző anyagból faragott darabról úgy gondolta, hogy az esetleg tajtékpipa lehet. Vagy talán csibuk? Zsebéből elővette a megnyitó beszéd kéziratát – az előző este izzadta papírra a kiállítási prospektus és egy közmondásgyűjtemény felhasználásával, köhintett, és a beálló csendben rákezdte:

– Kerekes Ferenc Elek…

– Vendel! – suttogta Sanyi bácsi.

– Kerekes Ferenc Vendel népművész látszatra különös műfajjal jelentkezik ezen a kiállításon, a pipafaragás, hogy úgy mondjuk, a képzőművészet könnyűlovassága, huszárbandériuma. Ez a műfaj már régen megtalálta a helyét a magyar köztudatban, számtalan ízes fordulat jelzi ezt: pipa beszél dohánynak, jópipa, csúnyább a csempe pipánál, és még hosszan folytathatnánk a sort, de csak a legújabb idők fordulatát vegyük: nem látok a pipától! Kerekes Ferenc Benedek…

– Vendel!

– Kerekes Ferenc Vendel ezt a régi hagyományt vallatja, vállalja és fejleszti tovább szép kötelességként. Olyan ősi típusokat támaszt fel, mint az ibafai papi fapipa vagy a nagyméretű, de belül szűkre fogott „nagy pipájú, kevés dohányú nemzeti pipa”. Mit kívánjunk ennek a sokra hivatott művésznek? Szeleljen jól a pipája, mint tartja a népi bölcsesség, és ezeknek a gondolatoknak a jegyében megnyitom – Moharos Sanyi bácsira sandított – az én Vendel barátom kiállítását – egy széles mozdulatot tett –, nincs más hátra, gyújtsunk pipára!

Taps csattant fel, Moharos meghajolt, érezte, hogy az inge az izzadságtól rátapadt a hátára, de a megpróbáltatások még nem értek véget. Sanyi bácsi belekarolt Steinerbe, a rádióriporter bekapcsolta a magnóját:

– Egy rövid nyilatkozatot szeretnék kérni az Esti Krónika számára. Mit jelent önnek, a költőnek Kerekes Ferenc Vendel pipafaragó népművész alkotó tevékenysége?

– Egyrészt természetesen szellemi rokonomnak érzem, mint alkotó művészt, eredendően lírai indíttatásút, másrészt gyerekkori barátság köt hozzá, csak úgy „tesó”-nak szoktuk szólítani egymást, valaha rengeteget játszottunk együtt az árokparton, együtt őriztük a libákat…

Egy-két perc után Steiner megköszönte a nyilatkozatot, és kikapcsolta a magnetofont. Sanyi bácsi leültette őket egy sarokba, teli tányér kolbászt, füstölt szalonnát és egy kancsó bort rakott elébük, egy ideig némán falatoztak, aztán Moharos szólalt meg:

– Leadod a riportot? Nekem fontos volna.

– Csak akkor, ha elmondod az igazat.

– Milyen igazat?!

– Bandi, tartottál te már ilyen megnyitót?

– Nem, életemben ez volt az első. Nagyon látszott?

Steiner vállat vont.

– Csak a keresztnevek nem mentek, egyébként elég jó volt. De miért vállaltad el? Még azt sem lehet mondani, hogy kaptál egy szép pipát, mert ha jól tudom, nem dohányzol.

Moharos legyintett.

– Jól van, valakinek úgyis el kell mondanom, mert az oldalamon fakadna ki. Hozzál az asztalról még két üveg bort.

– Talán két poharat.

– Ha két poharat akartam volna mondani, akkor két poharat mondok, de ehhez a történethez két üveg kell.

Steiner elhozta a bort az asztalról, töltött, és koccintottak:

– Egészségedre! Szóval mi történt?

– Te tudod, hogy öt évvel ezelőtt, mikor összeházasodtunk Izabellával, neki volt egy óbudai blokklakása, ott kezdtük el a közös életünket. Az első időben észre sem vettem, hogy hol lakunk, szerettük egymást éjjel-nappal, megszületett két fiunk: Huba és Vlagyimir.

A riporter értetlenül húzta fel a vállát.

– Már megbocsáss, de hogy adhattál a fiaidnak két ilyen különböző nevet?

– Nézd: az ember sohasem tudhatja, hogy itt milyen világ lesz, a dolgok jelenlegi állása szerint legalább az egyik keresztnévvel érvényesülni lehet majd – ez ötvenszázalékos esély, pont ötven százalékkal több a semminél. Szóval megszületett a két gyerek, többé nem ültem le munka után a szerkesztőségbe egy-két-kilenc pohár borra, hanem rohantam haza. Világosban értem ki a lakótelepre, nem sötétben, mint régen, és ekkor hirtelen észrevettem, hogy valóságos kaptárban élek. Mikor leszálltam az autóbuszról, egymillió egyforma asszony jött elém, egymillió egyforma gyerekkocsiban egymillió egyforma gyereket tolva, a szabad kezében pedig egymillió valamivel nagyobb, de ugyancsak tökéletesen egyforma gyereket vezetve, alig tudtam kiválogatni közülük a feleségemet és a fiaimat. Mindegy, belenyugodtam, hogy én is öreg apaméh leszek ebben az óriási kaptárban. Cseperedett a két gyerek, már bemásztak játszani a homokozóba, ami napközben Európa legsűrűbben lakott része volt, hozzá képest egy japán metrókocsi csúcsforgalomban maga a Góbi-sivatag – háromszor három méterre pontosan egymillió gyerek jutott. Egyik nap ülök ott az egyetlen padon egymillió szülő között, mikor kimászik a homokozóból az egyik fiam, a Huba – Moharos eltöprengett –, illetve nem, a Vlagyimir, vagy talán mégis a Huba?! Mindegy. „Papa, papa – mondja –, nézd, mit találtam!” És hoz egy nejloncsomagot szép gondosan átkötve, a spárga végén akkurátus masli. „Bontsuk ki, papa, bontsuk ki!” Kibontottuk. Mit gondolsz, mi volt benne?

A riporter széttárta a karját.

– Mit tudom én?! Valami kincs? Régészeti lelet?

– Majdnem; egy döglött kutya, valaki itt ásta el. Másnap reggelig okádtam, mikor végre magamhoz tértem, megesküdtem, hogy a gyerekeimet elviszem ebből a kaptárból. Ehhez persze csak az a három dolog kellett, amit Montekukoriku mondott a háborúról, és egy negyedik: még több pénz. Nekiálltam dolgozni.

– De hát te mindig is tisztességesen dolgoztál.

– Épp az volt a baj, hogy tisztességesen, beláttam, hogy így nem megy tovább. Te profi vagy, te tudod, hogy minket, költőket sorra fizetnek, termelj többet, többet kapsz! Vegyünk egy példát, valamelyik kínai költő írt egy aforizmát: „Légy tiszta és csendes!” Kis remekmű, tökéletesen megfogalmaz egy erkölcsi alapelvet, de ilyenekkel soha nem lehetne beszállni egy társasház-építkezésbe, akármilyen jó is, egy sor – húsz forint, életed végéig ott maradhatsz a kaptárban. Ezt a gondolatot, ha véletlenül nekem, egy magyar költőnek jut az eszembe, át kell írnom.

Steiner értetlen arcot vágott.

– De hát hogy lehet ezt átírni? „Ne légy tiszta, és ne légy csendes?”

– Kezded érteni a dolgot, mert ha szerencsésen tördelik a mondatot, esetleg kijön belőle két sor, ez már negyven forint, de ez még mindig kevés. Egy kicsit jobban fel kell tupírozni, persze az eredeti stílusban tartva, mert azért az ember adjon magára. Például csak úgy, hasból rögtönözve.

Moharos egy pillanatig eltűnődött, aztán rákezdte:

 

– „Milyen legyen az ember?” – Kérdezte a Mester. Jellemünk lehet ezernyi, De a lényeget kell keresni: Legyetek tiszták, És ti lesztek a minták! És ne legyetek zajjal, Hanem csendes ajkkal! Szóval: milyen ember rendes? Aki tiszta, csendes!

 

A költő maga is megdöbbent a saját rögtönzésétől.

– Várj, ez túl jól sikerült, felírom egy szalvétára, hátha el is tudom adni valahol. Szóval egy sorból így lehet tíz, húsz forintból pedig kétszáz. Csináltam éjjel-nappal, amíg összejött a beugró, eladtuk a kaptárunkat, és a hasunkon is spóroltunk, a közértben már előre köszönt a hatvanforintos Fradi-kolbász, de mindegy, szeptember végén beköltöztünk az új lakásba. Kert, napsütés, minden, illetve nem minden: nem volt sem fűtés, sem meleg víz, mert egyelőre még nem kötötték be a gázt.

Egyik nap azt mondja nekem a házat építő mérnök, hogy nézzek be a kerületi tanács építési osztályára, és írassam alá az engedélyt, melynek alapján be lehet kötni a gázvezetéket. Nem nagy ügy, öt perc alatt megvan.

Megkeresem az illetékes előadónőt, mondom neki, hogy mit szeretnék: Madár utca 5/A, hatlakásos társasház, gázbekötés, de a nő csak rázza a fejét: nem engedélyezem! Elállt a lélegzetem.

„Miért nem?”

„Mert a Madár utcát tavaly aszfaltozták le, én magam vettem át, a gázbekötéshez fel kellene bontani, és ez a rendelkezések szerint két éven belül tilos.”

Könyörögni próbáltam.

„Jön a tél, nyolc gyerek él a házban. Mit csináljunk?”

„Fűtsenek kályhával vagy villannyal.”

„De hát az egész ház gázfűtésre épült, ki tudja a villanyt megfizetni?”

„Gondolták volna meg hamarabb.”

Hirtelen düh támadt bennem.

„Hová lehet fellebbezni?”

„Hozzám, de előre megmondom, hogy el fogom utasítani! – Úgy látszik, általában egyet szokott érteni önmagával. – Újra mondom: maguk nem fognak felbontani egy frissen lerakott aszfaltot.”

Steiner közbevágott:

– Ne haragudj, de azt ígérted, hogy erről a kiállítási megnyitódról fogsz beszélni.

– Türelem, már közeledünk. Szóval kijöttem az épületből, ott álltam megsemmisülten. Két dolgot értettem meg világosan: először a mérnök palinak nézett, azért küldött maga helyett, másrészt, hogy semmi remény sincs! Egy ember, aki ad magára, ilyen szituációban csak egyet tehet: elmegy a revolverkölcsönzőbe, és főbe lövi magát. De hát énrám még az OTP sem ad, leballagtam Kerekes Sanyi bácsihoz a Mechwart térre, aki egy pincében saját termesztésű Ság-hegyi borait méri ki.

A rádiós a házigazda szerepét betöltő öregember felé mutatott.

– Ő az?

– Igen. Észrevette rajtam, hogy padlóra kerültem, odajön hozzám:

„Hogy van, művész úr? Megtalálta a rímeket?”

„A rémeket, Sanyi bácsi, a rémeket. Adjon három decit tisztán a hárslevelűből.”

„Mi a baj, művész úr?”

Elmondtam neki, káromkodtam: az Isten verje meg, olyanok leszünk, mint a makk ász, tüzet rakunk majd a padlón, úgy melegszünk, de fogok egy kalapácsot, és nekimegyek annak a nyomorult aszfaltnak a ház előtt, és darabokra töröm. Sanyi bácsi leintett:

„Erre nincs szükség, el lehet intézni anélkül is. Magyarországon mindenkinek és mindennek megvan az ára, csak tudni kell, hogy mennyi, és miben kell fizetni.”

Nekem akkor már a fejembe szállt a bor, csak így csúszhatott ki a számon:

„Nekem például mennyi az áram?”

„A művész úrnak? Mondjuk egy gázbekötés.”

„Egy gázbekötés? Nagyon jó. Ennyit érnek a gondolataim, a rímeim…”

„Én ehhez nem értek, művész úr, én egy szimpla kocsmáros vagyok. Inkább lássunk hozzá a gázügyhöz.”

„Keressük meg újra azt a szörnyű nőt a tanácsnál?”

Sanyi bácsi legyintett:

„Szó sincs róla, szemtől szembe most még inkább nemet mondana, kész helyzet elé kell állítani őt. Most először is elmegyünk egy régi ismerősömhöz egy mozgó okmánybélyeggel.”

„Az mi?”

„Egy demizson bor, de ide majd valami nagyobb címletű bélyeg kell, legalább húszliteres.”

Steiner egyre értetlenebbül hallgatta az elbeszélést:

– Még mindig nem tudom felfogni, hogy mi köze ennek a te kiállítási megnyitódhoz.

– Pedig már közel járunk a célhoz. A demizsont beraktuk a kocsiba, és kimentünk a város szélére egy kertészetbe. Sanyi bácsi bevitte a bort, negyedóra múlva jön vissza, és mutat egy kis papírzacskót:

„Az első győzelem, művész úr.”

„Mi van abban a zacskóban?”

„Holland kolbásztök magja, különlegesség, egész Magyarországon csak ez a kertész termeszti.”

„De minek nekünk holland kolbásztök, drága jó Sanyi bácsi?”

„Mert ha ráteszünk egy kis pénzt, és mellékelünk egy mozgó okmánybélyeget, már tudunk kapni érte egy hathetes kaukázusi foltos juhászkutyakölyköt.”

„És ez a kutya mi a fenének kell nekünk?”

„Nekünk semmire, de Annuska ezt kérte.”

Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy ki ez az Annuska. Segítettem lefogni egy ugató-harapó kutyakölyköt, a végén még a szájkosarat is nekem kellett feltenni rá. A kutyát aztán elvittük a Kis Rezeda vendéglőbe, kiderült, hogy Annuska itt dolgozik mint felszolgálónő. Beültünk, Sanyi bácsi mutatja a nőnek azt a vonító dögöt:

„Ez a kiskutya gazdit keres. Nem tud véletlenül valakit, Annuska?”

„Ó, de kis arany, mibe kerül?”

„Magának semmibe. Csak egyet kérünk, protezsáljon be minket Dezsőnél!”

Steiner végképp elbizonytalanodva kérdezte:

– Ki ez a Dezső?

– Annuska szeretője vagy mondjuk úgy, élettársa. Annuska rögtön át is hívta, akkora darab volt, mint egy telefonfülke.

„Mi az ábra, Sanyi bácsi?” – kérdezte.

„Te Dezső, megvannak még nektek a régi exkavátoraitok, azok a negyventonnások?”

„Ott vannak hátul az udvaron, már rég el kellett volna vinni a roncstelepre.”

„És ha viszitek, nem mehetnétek a Madár utca felé?”

„És ha mennénk, leesne valami?”

„Hogyne, vinnétek egy kis vasat, köveket, és leejtenétek a Madár utca 5/A előtt. Az leesne.”

Dezső nem akarta elvállalni, de Annuska közbeszólt:

„Ne őt kérdezze, Sanyi bácsi, ő már megivott egy fél bort.”

„Egy fél üveget?”

„Egy fél termést. De én megígérem magának.”

Annuska meg is tartotta a szavát, az a böhöm exkavátor végigment a Madár utcán, és formálisan felszántotta. Én rögtön berohantam a tanácsra, és újra kértem a gázbekötési engedélyt, az előadónőt megfenyegettem, ha most sem adja meg, akkor fel fogjuk jelenteni, mert átvett egy olyan utat, mely egy év alatt tönkrement. A nő megpróbált védekezni.

„De hát szándékosan megrongálták.”

„Ezt maga csak úgy mondja, de kétszáz lakó meg fog esküdni rá, hogy még a teherautók is papucsban jártak.”

Ekkor végre megadta az engedélyt, elmentem megköszönni Sanyi bácsinak.

„Akkor ez rendben volna, művész úr, van még valami kérés, sóhaj, panasz?”

„Nincs, köszönök mindent. Mivel tartozom?”

„Ugyan, hogy képzeli, művész úr, barátok között.”

„Hát akkor nagyon hálás vagyok.”

Már indultam volna kifelé, mikor az öreg utánam szól:

„Illetve most jut eszembe. Van nekem egy öcskösöm, pipakészítő népművész fenn a Ság-hegyen.”

„Igen, és…?”

„A jövő hónapban lesz egy kiállítása, sokat lendítene a gyereken, ha egy nevesebb ember nyitná meg. Én a művész úrra gondoltam volna.”

Zavaromban nem jutott eszembe más kifogás:

„De hát én az életemben nem pipáztam még!”

„Ami azt illeti, én sem vagyok az a kimondott gázszerelő.”

Ami igaz, az igaz, bólintottam.

„Értem, Sanyi bácsi, megtiszteltetésnek tekintem.” – Moharos a riporterre nézett. – Ennyi a történet.

Steiner bólogatott:

– Jó sztori. Nem tudnál beajánlani Sanyi bácsinál? Évek óta nem tudom elintézni, hogy a telefonomat…

Mint a mókus fenn a fán…

Süveges Dezsőnek hívnak, huszonöt évig dolgoztam másodbonyolítóként az Idősebb Doktor Ebesi Konrádról elnevezett Központi Kutatóintézetben, valószínűleg onnan mentem volna nyugdíjba is, ha nem váltják le régi igazgatónkat, ifjabb doktor Ebesi Konrádot. Ő már az állást is apja érdemeire való tekintetből, mintegy családi hitbizományként kapta, és annyira magáénak érezte a munkahelyet, hogy az irodai felszerelések egy részét is hazahordta. Mikor a kisvasút mozdonyát is megpróbálta kicsempészni a kapun egy kávédaráló papírjaival, kísérlete megbukott a portások éberségén, és érdemei kétségbe vonásával nyugdíjba küldték. Búcsúbeszéde csak egy mondatból állt:

– Lehet, hogy én sem voltam maga a tökély, de tapasztalni fogják, hogy a német elvtársaknak igazuk volt, mikor azt állították, hogy: „nie kommt etwas besseres nach!” – sohasem jön valami jobb utána.

Akkor nem törődtünk ezzel a kijelentéssel, legföljebb azon tűnődtünk el, hogy Ebesi kitől lophatta. Búcsúzóul kezet fogtunk vele, aztán megszámoltuk, hogy megvan-e mind az öt ujjunk.

Újonnan kinevezett igazgatónőnkről, Bayer Andreáról nem hallottunk korábban, egyedül Zsiga bácsi, a portásunk állította róla, hogy ismeri: a Bayer München rokona. Később is csak annyit tudtunk meg róla, hogy nem szakmai területről került át hozzánk, hanem „ejtőernyős”, vagyis valahonnan felülről dobták le.

Ezek után nem vártunk túl sokat az új jövevénytől, mégis osztatlan megdöbbenést keltett, mikor az ünnepélyes beiktatáson egy ötvenöt év körüli, kövér és szemüveges nő jelent meg úttörő-egyenruhában: vörös nyakkendőben, fehér ingben és rövid kék szoknyában. A megszokott hivatalos üdvözlés helyett a nyakában lógó sípba fújt, aztán kezét a homloka elé emelte, mintha valamilyen távolban legelésző nyájat kívánna megszemlélni, és a napsütés zavarná eme tevékenységében.

– Előre! – mondta, aztán rövid gondolkodás után hozzátette: – Vagyis: „Legalább ne hátra!” Pajtások: javasolom, válasszuk őrsi indulónknak a „Mint a mókus fenn a fán” című dalt, és énekeljük is el bevezetésképpen.

A beálló súlyos csendben csak egy halk csuklás hallatszott, melyet egy mély, hörgő lélegzetvétel követett – biztos jeléül annak, hogy Kepes doktor, az igazgatóhelyettesünk megdöbbenésében lenyelte a műfogsorát. Néhány helyezkedő kollégánk bátortalanul csatlakozott új főnökünkhöz, és végigénekelték az indulót.

– Pajtások! Én az ifjúsági mozgalomból kerültem át hozzátok, miután nyugdíjba mentem mint úttörő-funkcionárius. Hiszek benne, hogy a hasznotokra leszek, mert az igazi úttörőszellemre nálatok is szükség van. Segítek nektek meghódítani a Tudomány Várát. Mindjárt mutassuk meg, hogy mi nem vagyunk olyan kis lusták, mint az emberek gondolják rólunk, gyertek zakatolni egy kicsit.

Az új igazgatónőnk leugrott az emelvényről, és felkérte táncra tudományos főosztályvezetőnket, Sebestyén professzort. A harmadik fordulat után Sebestyén bal lábán kiújult a nem sokkal korábban operált visszér, a professzort csak kevéssé vigasztalta, hogy az igazgatónő fenekén is végigrepedt a túlságosan szűk szoknya. Az egész zakatolásnak csak két, közös háztartásban élő homoszexuális munkatársunk örült, ők végre a nyilvánosság előtt is együtt táncolhattak.

Igazgatónőnk hatalmas lendülettel látott munkához. Újfajta minősítési rendszert vezetett be: a munkatársaink zöme, főleg az ötven év alattiak, tudományos kisdobosok lettek kék nyakkendővel, a tudományos úttörők piros nyakkendőjét csak az állami díjasok, úgynevezett nagydoktorok és akadémikusok kaphatták meg. Kidolgozta a tudományos kutatók 12 pontját is, olyanok szerepeltek benne, mint például:

1. A tudományos kisdobos kihasználja a munkaidejét. Megígérem, hogy nem lógok, ha mégis kiderül, sújtson le rám pajtásaim megvetése.

2. Nem mondok olyan vicceket, melyek úgy kezdődnek, hogy „szovjet tudósok megállapították…” – és így tovább.

Bayer Andrea átalakította a prémiumrendszert is. Kisebb tudományos felfedezésekért munkatársaink egy-egy „kacagó”-t kaptak, mely egy jókedvében a hasát fogó törpét ábrázolt, ezt az üzemi büfében be lehetett váltani csokoládéra vagy üdítőitalra.

Mikor tudományos főosztályvezetőnket, Sebestyén professzort értesítették, hogy Nobel-díjjal tüntetik ki kutatásaiért, melyek a telített antropomorf illicitek hexagonális és educatív paramétereivel foglalkoztak, igazgatónőnk berendelte magához a professzort.

– Gratulálunk, Sebestyén pajtás, nagyon büszkék vagyunk rád, a legközelebbi őrsi gyűlésen megfújjuk tiszteletedre az ezüstharsonát. Azt viszont tudnod kell, hogy ez a siker nemcsak a te érdemed, hanem kis pajtásaid közös erőfeszítéseinek eredménye, és elvárom tőled, hogy a Nobel-díjat befizeted az őrsi pénztárba – tavasszal amúgy is rengeteg kiadásunk lesz a kirándulásokra.

Sebestyén bólogatott:

– Okvetlenül. Mikor hazajövök, befizetem.

Ha utánagondolunk, a professzor nem szegte meg az ígéretét, hiszen világosan megmondta: „amikor hazajövök” – és ez mindmáig várat magára.

Én, koromból kifolyólag, annak idején még nem lehettem úttörő – az ifjúsági mozgalmat akkoriban még hittanórának hívták –, ezért őszintén reméltem, hogy kimaradok ezekből az újító törekvésekből. Egyik éjszaka azonban váratlanul csengettek lakásom ajtaján, még álomtól bódultan kibotorkáltam: Bayer Andrea állt az ajtónyílásban, most is szokásos úttörő-egyenruháját viselte.

– Riadólánc, Süveges pajtás! Azonnal öltözködj fel, és fogjál elemlámpát, félóra múlva kint találkozunk a kerekhegyi kilátónál. Legalább ne hátra, Süveges pajtás!

Mire kiértem a helyszínre, a kilátó lépcsőin már legalább kéttucatnyi állami díjas vagy nagydoktor munkatársunk szorongott, izgatottan találgatták, hogy miért hívták össze őket ilyen váratlanul. Igazgatónőnk a szokásos birkanyáj-nézegető köszöntés után a tárgyra tért:

– Pajtások! Egy nagyon kellemetlen hírt kell a tudomásotokra hoznom: őrsünk két tagja: Glózik professzor pajtás és titkárnője, egyszóval hogy is mondjam…

– Csak nem szakítottak? – kérdezett közbe valaki ijedten.

Bayer Andrea megdöbbenve nézett vissza rá:

– Azt akarjátok mondani, hogy ti tudtatok róla? Hogy egy házasember és egy férjes asszony megengedhetetlen viszonyt folytat egymással!

– Igen, tudtuk.

– És miért engedtétek?

Az egyik szabadszájú kollégánk válaszolt:

– Glózik professzor pajtás veszekedős természetű ember volt, de Irénke lekötötte az energiáit, úgy gondoltuk, jobb, ha őt izélgeti, mint az egész környezetét.

– Pfuj! Én ezt nem hagyom annyiban – belefújt a sípjába –, a riadót lezárom.

Hazafelé tartva Bayer Andrea mellém szegődött.

– Kérek tőled egy szívességet, Süveges pajtás, mint úttörő az úttörőtől. Elmagyaráznád, hogy mi történt tulajdonképpen Glózik professzor pajtás és Irénke között? Mi az, hogy „papás-mamás” meg hogy „etyele-petyele”?

Elámulva kérdeztem vissza:

– Hogyhogy nem tudod, Bayer pajtás?

– Én hiányoztam arról a biológiaóráról, amikor ezt tanulták, személyes tapasztalathoz pedig nem juthattam, mert a mozgalmi munka minden percemet kitöltötte. Úgy terveztem, hogy majd nyugdíjas koromban bepótolom ezt a hiányosságot, de most úgy látom, nem halaszthatom tovább.

Amennyire egy magamfajta agglegénytől telik, elmondtam a dolgok lényegét, hogy a méhek hogy csinálják, meg a régi görögök, az igazgatónőnk csillogó szemmel hallgatta.

– Ez nagyon érdekes. Nem is gondoltam volna.

Ez persze nem zavarta abban, hogy eltávolítsa az intézetből Glózikot, a professzor egy kis cipőkrémkészítő üzemet nyitott, és jövedelméből kocsit, házat vásárolt, ha találkoztunk, mindig dicsérőleg említette igazgatónőnk nevét.

– Nélküle sohasem jutottam volna ennyire.

Kevéssel később ünnepeltük 53. évfordulóját annak, hogy névadónk, idősebb doktor Ebesi Konrád kiszabadult a kerületi nemibeteg-gondozóból – ahová, mint ismeretes, az osztályellenség mesterkedése juttatta. Bayer Andrea előbb egy felajánlást akart tenni, hogy utolérjük az Egyesült Államok kutatóintézeteit, de az évfordulóig hátralévő egy hónap rövidnek látszott a cél elérésére. Végül is abban állapodtunk meg, hogy egy jelmezbált rendezünk az évforduló tiszteletére.

Néhány jelmezötlet nagy feltűnést keltett: a személyzetisnőnk kígyónak öltözött, a szakszervezeti titkárunk csápos olajkútnak, melynek fejrésze folyton bólogat, a könyvtárosnőnk koldusasszonynak – róla később kiderült, hogy nem jelmezt visel, hanem a saját ünneplő ruháját hordja. A zakatolásnál igazgatónőnk engem kért fel elsőnek, tánc közben jelentőségteljesen a szemembe nézett.

– Utánanéztem annak, amit a méhekről meséltél, meg a régi görögökről, sőt most már azt is tudom, a mai franciák hogy csinálják.

Zavartan nyögtem:

– Örülök, hogy segíthettem, mint úttörő az úttörőnek.

– Úgy tudom, Süveges pajtás, hogy te agglegény vagy. Mit szólnál, ha mi ketten: te meg én, de nem úgy, mint Glózik pajtás meg Irénke, hanem hivatalosan, az anyakönyvvezető pajtás előtt.

A megdöbbenéstől alig találtam szavakat:

– Milyen alapon?

– Szigorúan a szabályzat szerint. Te ugye tudományos kisdobos vagy, ismered a kisdobosok második pontját: „örömet szerzek a közösségnek”, márpedig én a közösséghez tartozom, és örülnék, ha mi ketten együvé kerülnénk, mint a régi görögök vagy a mai franciák.

Végignéztem hatalmas fenekén, melyen kirakós römit lehetett volna játszani, és megborzongtam.

– De én az ötödik pontot is ismerem: „őrzöm az egészségemet”. Úttörő nyíltsággal tanácsolom neked: tegyél le rólam, Bayer pajtás!

Az igazgatónő szemüvege haragosan megvillant.

– És ha lesújtana rád a pajtásaid megvetése – mint az esküdben fogadtad?!

– Ebben az esetben az úttörők hatodik pontjára fogok hivatkozni: „kiállok a magam igazáért”.

De aztán úgy döntöttem, hogy jobb lesz a kisdobosok első pontját megvalósítani, ami úgy szól: hogy „békében akarok élni”, és más munkahelyet kerestem magamnak. Kilépésnél a portás a kezembe csúsztatta a VEVSZ – a Volt Ebesiek Világszövetsége – tagkönyvét, melyen már a 137-es szám állt.

Ezután csak távolból figyeltem régi munkahelyem sorsát. Néhányszor szerepeltek az újságokban, megnyertek valamiféle hulladékgyűjtő versenyt, de mikor kiderült, hogy a különféle vizsgálókészülékeket is behordták a MÉH-be haszonvasnak, akkor kitört a botrány. A tudósok hiába adták úttörő becsületszavukat, hogy a készülékek már valóban nem érnek többet, mint az anyag, amiből készültek, Bayer Andreát nyugdíjazták. Volt igazgatónőnk egy aggok házába került, a múltkor hallottam a rádióban, hogy a csoportja nevében zsákbanfutó- és lepényevő versenyre hívta ki a többi aggok házát.

Újító jelentkezik

Levél a Némák Intézetébe

A vízcsap

Kovács János magyar állampolgár meséli:

Meg kell mondanom, mostanában elég nehezen élünk: négy gyereket nevelünk egy kicsi és eléggé lerobbant lakásban. Tartozunk is mindenkinek a világon: a szomszéd Németh úrnak, Joe bácsinak, távoli rokonunknak, akik a pénzükért mindenbe beleszólnak.

Ilyen körülmények között az apróbb háztartási javításokat is nekem kellett elvégeznem. Sohasem voltam különösebben ügyes, de lassan belejöttem: először villanykörtéket cseréltem ki – a létrát két rendőr barátom forgatta –, aztán a feleségem varrógépéből elfogadható biciklit barkácsoltam a legkisebb lányomnak. Ezeken a sikereken felbuzdulva feleségem megkért, hogy próbáljam meg a konyhában új helyre szerelni a vízcsapot – ezzel energiát nyerünk, mert az új hely világosabb lesz, a mosogatásnál nem kell felgyújtani majd a lámpát.

Arra nem mertem vállalkozni, hogy én magam tervezzem meg az új vezetéket, szakemberhez kellett fordulnom. Mivel egy lakatost sem tudtam volna megfizetni, egy, a házunkban lakó maróst kértem meg, szerettem volna minél olcsóbban megúszni, így nem szabattam túl bőre. Ezzel a tervrajzzal már nekiállhattam a munkának.

Először azt az ágat kellett kiiktatni a vízvezetékből, melyből a gazdasági reformjelszavak folynak. Mivel nagy volt a nyomás, elég nehezen sikerült, térdig jártam az ígéretekben, de ezek aztán lassan elapadtak, és nekiláthattam a szerelés előkészületeinek.

Épp azt számolgattam, hogy milyen sebességgel jön majd a víz, ha csúcsidőben nyitom ki a csapot, mikor megszólalt mögöttem a legkisebb lányom, Boglárka:

– Te kivel beszélted meg, hogy áthelyezed ezt a csapot?

Meglepődve fordultam vissza.

– Az anyád mondta, hogy csináljam meg.

– És mi? Talán a mi véleményünk is számít? Végül is ha ti meghaltok, ez a lakás miránk marad.

– Kedves tőled, hogy legalább nem sürgetsz, Boglárka, de mondd meg, mit értesz ehhez? Semmiféle gyakorlati, technikai érzéked nincs, a múltkor is felfelé sikítottál a hullámvasúton.

Boglárka visszavágott:

– Olyan emberektől tudom, akik értenek hozzá. Mikor Joe bácsi a múltkor itthon járt Amerikából, látta a tervet, és ő mondta, hogy ha átszereled a vízcsapot, a cső új vonalon nem követi a falon a tapéta mintáját, tönkreteszi a konyha egész hangulatát, a meleg vizes cső pedig zavarni fogja az aranyhörcsögeimet. Tudod, kinek lesz haszna az egészből? A szomszédunknak, Tóth bácsinak, mert náluk sokkal kisebb lesz a nyomás.

Engem, Kovács Jánost mindig mindenről meg lehet győzni, most is megvakartam a fejem.

– Nézd, Boglárka, én bevallom, nem sokat értek hozzá, de anyád így szeretné, és emlékszel olyan esetre, mikor nem anyádnak lett igaza a végén?

– De mégis mi a te véleményed?

– Már kivéstem a falat, és megvettem a csövet – ráadásul erre is Németh úrtól kértünk pénzt, talán be tudjuk hozni a villanyszámlán, most talán már jobb volna, ha felszerelnénk.

– Hát akkor vedd tudomásul, hogy én ezt nem hagyom ennyiben. Szólok a többieknek: Csabának, Dezsőkének és Kamillkának is.

Gyerekeim még aznap csoportba szerveződtek Fiatal Nemetmondók Szövetsége, FINESZ néven, és reggel feliratok jelentek meg a konyhánkban: „azonnali családi szavazást a vízcsap ügyében” és ehhez hasonlók. A négy gyerekem tüntetőleg sétálgatott fel-alá az ablak előtt, kinéztem, és megkérdeztem tőlük:

– Nektek nem kellene iskolába menni?

– A tanító néni egyetért a célkitűzéseinkkel, és elengedett az órákról.

Attól féltem, hogy ezeknek a hiányzásoknak kellemetlen következményei lesznek a tanulmányi eredményekben. Boglárka valóban kettest kapott matematikából és fizikából, viszont ötöst tüntetésből és külön dicsérőt jelszavakból, így mindent összevetve elég jó tanulmányi átlag jött ki.

A feleségem próbálta megbékíteni a gyerekeket, elintézte, hogy Németh úr, aki, mint említettem, a cső árát előlegezte nekünk, meghívjon minket:

– Megnézhetjük az ő konyháját, látni fogjátok: a vízcsap nála is ugyanúgy van kialakítva, mint ahogy mi tervezzük, és milyen jól működik náluk.

De az asszony a látogatással nem érte el a célját, csak annyi történt, hogy Boglárkáék összeszövetkeztek Németh úr gyermekeivel, és azok különbusszal jöttek hozzánk, hogy együtt tüntessenek az ablakunk alatt. Én ezt már nem bírtam tovább, megpróbáltam békét teremteni a családon belül, összehívtam egy tanácskozást:

– Hát nem mindegy az egész? Úgyis kifolyik a csapnál. Nézzetek körül, annyi más dologgal kellene törődnünk: beázik a tető, annyi az adósságunk, hogy még a zálogcéduláink is zálogban vannak. Az egész lakással kellene csinálni valamit, addig is jó volna, ha legalább kitakarítanátok, és nem söpörnétek mindent a szőnyeg alá.

De megegyezés most sem született, sőt a feleségem – megelégelve az én békítgető magatartásomat – leváltott a családfői posztomról, ahol tisztesség ne essék szólván, eddig sem számítottam többet, mint a 36-os naptáron a légyszar. Ezután a feleségem töltötte be a férji méltóságot is – a házfelügyelő természetesen hozzájárult ehhez. Engem csak az az egy vigasztalt, hogy a feleségem saját magától talán nem fog újra teherbe esni, mert még egy gyereket már végképp nem tudtunk volna hová elhelyezni.

A helyzet egyre inkább elmérgesedett, Tóth bácsi összeveszett velünk, Németh úr célzásokat tett rá, hogy mindenképpen szeretné viszontlátni a pénzét. Ismeretlen emberek nyitottak be a lakásunkba, egyik részük támogatta, mások ellenezték a vízcsap áthelyezését, előfordult olyan is, hogy ugyanaz az illető délelőtt gratulált a tervhez, este pedig megfenyegetett, ha meg merem csinálni.

Egy csoport magát az egész vízvezetékrendszert is elítélte, ugyanis az utóbbi negyven évben kötöttük be, ezért idegen és nemzetietlen eljárásnak tartotta, egy éjszaka lebontották az udvari sufninkat, és egy jelképes gémeskutat állítottak a helyére. Erre a házfelügyelő is éreztetni akarta ellenvéleményét, ezért egy hétre lezárta a központi csapot, a feleségem pedig bedugaszolta a régi csapot, és többé nem mosogatott.

Végül is összehívatták a házat, hogy ők döntsenek az ügyünkben. A gyerekek minden lakót külön megagitáltak, de a feleségem is igyekezett meggyőzni őket, valamennyit meghívta egy kirándulásra Németh úrékhoz, és aztán a gyűlésen felálltak, illetve elálltak a szándékuktól. Végül megszületett a határozat: szereljük fel a vízcsapot, de azzal a környezetvédelmi kikötéssel, hogy a mosogatónkban nem közlekedhetnek harmincezer bruttóregiszter tonnánál nagyobb vízkiszorítású hajók.

Végre nekiláthattam a munkának, akkor derült ki, hogy a vasboltban repedt csövet adtak, nem lehet felszerelni, új csőre nincs pénzünk, a régit odalöktem a feleségem elé:

– Nesze! Itt van a csőd!

Így hát minden maradt, ahogy volt, csak éppen a falat vágtuk szét, a családtagok nem állnak többé szóba egymással, és a mosogatóban egyre gyűlik a piszkos edény.

A Fekete sereg

A hadbíróság elnöke a vádlottra nézett.

– Cs. Dobos Béla főtörzsőrmester, megértette a vádat?

– Jelentem, megértettem.

– Mit tud felhozni a mentségére?

– Mélyen tisztelt hadbíróság! Önök is tudják, hogy a magyar hivatásos állományt, főleg a továbbszolgáló tiszthelyetteseket nem fizetik mértéken felül. Ezt még úgy-ahogy el lehetett viselni, amíg körülöttünk mások is keveset kerestek, de akkor jött a VGMK.

– Mit jelent ez a VGMK? – szólt közbe az egyik régi ülnök.

– Ez egy újabb vállalati gazdasági kezdeményezés, állítólag annak a rövidítése, hogy Valamit Gógyisok Mindig Kitalálnak. Folytassa, vádlott!

– Szomszédaink: az esztergályosok, marósok, öntők bent maradtak munka után, háromszoros órabérért dolgoztak tovább, hamarosan új bútort, használt kocsit vettek, sőt júniusban paradicsomot, mi pedig hazavittük a bedöglött tojásgránátokat, és beraktuk a tojástartóba, hogy ha a szomszédasszony benéz az éléskamrába, mégis lásson valamit.

És a VGMK egyre terjedt, egyszer hallom, hogy a környékbeli pap másodállásban ateista propagandafüzeteket ír, kérdezem tőle:

„Mi ez, főtisztelendő úr?”

„VGMK.”

„Hogyhogy?”

„Valaha Gondolkodtunk. Most Keresünk.”

A sorállomány is kijárt, ugye, ide-oda: aratni, vasutat építeni, itt is, ott is leesett nekik valami – ha más nem, akkor egy repülőgép, de nekünk, hivatásos tiszthelyetteseknek nem jutott semmi.

Egyik este felkeresett a gumiparti nagykövetség munkatársa, Sólyom Szem…

– Őt honnan ismeri?

– A nagyapja a mi falunkból disszidált, őt még úgy hívták, hogy „Sólyom Samu kicsinyben és nagyban, figyelje olcsó áraimat!”.

– Folytassa, vádlott!

– Ez a Sólyom Szem azt mondta, hogy a nagyapjától sokat hallott a magyar vitézségről, a nagy győzelmeinkről…

– Ekkor maga mit csinált?

– Szóltam a feleségemnek, hogy dugja el a Magyar Hadtörténet utolsó hat kötetét, nehogy Sólyom Szem belenézzen. Aztán mondja tovább, hogy ő meg van győződve: egyszakasznyi magyar katona el tudná dönteni az épp akkor folyó gumiparti–mohamedániai háborút az ő hazája javára. Széles mozdulatokkal a forradalmi nemzetköziségre, szolidaritásra hivatkozott.

„Az öntudatot hagyd, Samukám – mondtam neki –, abból itthon is tudunk nyomorogni.”

Szóval akkor ígért valami pénzt, és magára vállalta, hogy elintézi az útlevelet és a többi formaságot is. Papíron mint nyúlszakértők utaztunk volna ki, a hadtápőrmester pedig mint nyúltápőrmester.

Lehet, hogy itt követtem el az első hibát, mert nem mondtam azonnal nemet, hanem megbeszéltem az ügyet a fiúkkal. Hamar összeállt a csapat, egész régi tiszthelyettesi évfolyamunk nehezen élt, otthon a legtöbbnél abból állt a vacsora, hogy valaki hangosan felolvasott egy étlapot, vasárnap a legkisebb gyerek, mert az lassan olvasott, és így a vacsora tovább tartott – egyszóval könnyen ki tudtam válogatni közülük egy szakaszra valót.

– Azt nem kérték, hogy magyar fegyvereket is vigyenek magukkal?

– Ez is felmerült, de ebben az esetben csak a fele zsoldot fizették volna, tudniillik rontottuk volna a gumiparti hadsereg műszaki színvonalát. Egyszóval megalakítottuk a „Fekete sereg”-et.

– Fekete volt az egyenruhájuk?

– Nem, hanem az egész ügy volt fekete, feketén harcoltunk.

– Én csak egyet nem értek – szólt közbe a másik ülnök –, ez az egész ügy nem bántotta az öntudatukat?

– Nem, arra gondoltunk, hogy több ráfizetés erre sem lesz, mint az afrikai építkezésekre, amikbe a magyar vállalatok beszálltak, és mi is kereshetünk egy kis pénzt. Szabályos szerződést kötöttünk: másodállásban harcoltunk napi nyolc órát, a gumiparti szakszervezet kiharcolta, hogy a túlórákat külön fizessék, és a társadalmi rendszerek különbözőségére való tekintettel hazaárulási pótlékot is kaptunk.

– Szégyent hoztak a hazájukra!

– Ez nem így van! – mondta a vádlott, és néhány újságkivágást tett az asztalra. „Bernyó Jenő szakaszvezető, a dzsungelek királya!” „Cs. Dobos Béla főtörzsőrmester, a pusztaszakállasi oroszlán egyedül veri vissza a mohamedániai rohamot!”

Csak egyetlen olyan társunk akadt, aki nem bizonyult méltónak a vállalt feladatra. Nagy F. őrmester anyagi mohóságában nemcsak a gumiparti oldalon harcolt, de harmadállásban elszegődött a mohamedániai hadsereghez is. Néha ő hárította el az önmaga által indított támadást, a végén aztán ráfizetett: a mohamedániai állásokból kilőtt egy sorozatot, és visszaszaladt a gumiparti lövészárokba – és a sorozat pont őt találta el.

A bűnügy háttere tisztázódott, az elnöknek már csak egyetlen kérdése maradt:

– És miért zárult le az akció?

– Elért minket az összes hasonló magyar vállalkozás végzete.

– Nem találtak megfelelő kontaktust a gumiparti harcosokkal?

– Nem, azt még ki lehetett volna bírni. Sokkal rosszabb.

– Mi történt?

– Az egyik szomszédos ország alánk ígért. Ők gyengébb világításban is hajlandók voltak harcolni, és a lövészárok mellvédjén tököt termeltek.

Az akció

Az 1950-es években egy nagy budapesti szállodában dolgoztam – meséli egy vendéglátós barátom –, viszonylag fiatal ember létemre én irányítottam a hotel egész munkáját, korlátozott jogokkal – teljes felelősséggel.

Egyik reggel épp hogy beérkeztem, mikor szól a pincér: az étteremben néhány vendég beszélni szeretne velem, mindent félretéve hozzájuk siettem. Egy sarokasztalnál három fiatal férfi ült, bár civil ruhát viseltek, egyforma ballonkabátjuk és sárga cipőjük elárulta, hogy az állambiztonsági szervekhez tartoznak. Megkérdezték, volna-e mód arra, hogy az irodámban beszélgessünk.

– Kérem, parancsoljanak.

Átmentünk az irodába, csak úgy távolból felmutatták az igazolványukat – akkor még nem illett elkérni és kiolvasni, mint egy ponyvaregényt, csak egy pillantást vetettem rá, és bólintottam.

– Miben lehetek a segítségükre?

– A jövő hétre foglaltak maguknál egy szobát egy N. nevű vendég számára – kezdte a parancsnok, és megnevezett egy világszerte ismert politikust, akinek látogatását valóban vártuk, a tervek szerint néhány napot a mi szállodánkban kellett töltenie.

– Igen, így van.

– Gondolom, már kijelölte a szobáját.

– Igen, az úgynevezett elnöki lakosztályt adjuk neki. A nagyszoba a vendégünké, a két oldalsó a kísérőké.

– Most üres?

– Igen.

– Akkor menjünk oda.

Körülnéztek a helyszínen, aztán a parancsnokuk hozzám fordult:

– Fontos államérdek, hogy a vendég biztonságáról gondoskodjunk, többek között meg kell akadályoznunk, hogy az osztályellenség telefonon próbálja megfenyegetni őt, ezért úgy gondoltuk, hogy a telefont megfigyelés alá vennénk, ismétlem, szigorúan a vendég biztonsága érdekében.

Tudtam, hogy egy vitában annyi esélyem volna, mint egy falónak az epsomi derbin, így szó nélkül beleegyeztem. Míg a megfelelő készüléket beépítették a telefonba, meghívtam egy pohár borra a parancsnokot.

– Nem kívánok beleszólni a munkájukba, de én úgy tudom, hogy N. mint politikus a rendszerünk barátai közé tartozik.

– Tudnia kell, hogy a barátainkkal mindig több baj van, mint az ellenségeinkkel, mert az ellenség egy lehetséges barát, a barát viszont egy lehetséges ellenség.

Közben a szerelők elkészültek a munkájukkal, megkérdeztem:

– Van még valami kívánságuk?

– Még egy szobára van szükségünk, ahol a megfigyelő részlegünket elhelyezhetnénk.

Erről is gondoskodtam, berendezkedtek, bekapcsolták a magnetofonjukat – ha jól emlékszem, egy magyar készüléket, Vörös Szikra gyártmányút –, akkora volt, hogy alig fért el a szobában, nehezen indult, állítólag lángszóróval kellett bemelegíteni, de ha egyszer belejött, megállítani sem volt könnyebb, ólmos bottal kellett szétverni a csövek között, hogy végre elhallgasson. Négy-négy fős csoportok váltották egymást az ügyeletben, időnként felkértek egy-egy láda sört, ellenőrizni, hogy nem próbálnak-e mérgezett italt becsempészni a magas vendégeknek, és egész nap ütötték a blattot.

Megérkezett N., a politikus, és kíséretével el is foglalta a kijelölt lakosztályt. Kezdetben gyanútlanul társalogtak, beszélgetésük néha a folyosóra is kihallatszott, aztán egy csapásra megváltozott a viselkedésük; beszéd helyett inkább mutogattak, vagy egy papírra írták fel a közölnivalójukat, a papírfoszlányokhoz sem lehetett hozzájutni, mert a testőrök feladatai közé tartozott, hogy megegyék ezeket a cédulákat. Csak az látszott megnyugtatónak, hogy a telefonkagylót igen gyakran felemelték.

Így ment ez itt-tartózkodásuk egész ideje alatt, távozásuk után a parancsnok bejött az irodámba, mutatta a Vörös Szikra magnetofon tekercseit; a gép egyetlen hangot sem rögzített! Engem okolt az egész akció balsikeréért, és felelősségre vont, én ezt kikértem magamnak, de bevallom, nem találtam magyarázatot a fiaskóra. Csak úgy próbaképpen felvettem az elnöki lakosztály telefonját, a fülemhez emeltem a kagylót, és belehallgattam, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vonal túlsó oldalán beszélgetnek:

– Még makkot! – mondta valaki.

– Itt a gyár! – felelték rá.

– Viszik Ilonát, lobog a haja!

Valakik ultiztak a vonal túlsó oldalán, hangjukról felismertem a magyar biztonsági szervek ügyeletet ellátó embereit. Tanácstalanságomban átadtam a kagylót a parancsnoknak, ő is belehallgatott, aztán kitört magából:

– A fene egye meg! Ezt jól elszúrtuk!

– Mi történt?

– Fordítva kötöttük be a lehallgatókészüléket. Ezek a nyomorult idegenek hallgatták le a mi beszélgetéseinket és nem mi az övékét.

Megkönnyebbülve, hogy nem engem terhel a felelősség, csöndesen bólintottam:

– Hát igen, van még mit tanulnunk.

Enni kell!

Az Emil fia

Mikor 56-ban leléptünk, egy évig gyeptéglákat fektettem Bécsben, aztán reklámcédulákat osztogattam a Mariahilferen, éjszaka meg egy haknizó cigányzenész után cipeltem a nagybőgőt. Viel Meloches-wenig broches! – mondja a művelt francia –, a sok munkán kevés az áldás, én sem szereztem vagyonokat, mikor családommal felszálltam a montreali gépre, öt dollár volt a zsebemben.

Nem akarlak untatni olyanokkal, hogy kezdtem el itt kint mint taxisofőr nyelv- és helyismeret nélkül, mindig el kellett kerülnöm a szállodák környékét, mert ott szintén idegenek laktak, akik nem ismerték a környezetet, a helybelieknek mondhattam, hogy „réfugee” vagyok, légy szíves, szóljál, hol kell jobbra vagy balra fordulnom! – és hidd el nekem: szinte mindenki segített.

Többször is átmehettünk volna az Államokba, anyagilag biztos, hogy jobban jártunk volna, de én elsősorban Jenőre gondoltam, a fiamra. Az Államokban biztosan behívták volna katonának, és elviszik Vietnamba vagy valami hasonló háborúba, itt Kanadában viszont nem volt bevezetve a kötelező szolgálat, Jenő nyugodtan beiratkozhatott az egyetemre, és ki is tanult orvosnak.

Szóval mi maradtunk a fenekünkön Montrealban, kezdett menni az üzlet, mikor végre úgy zártam egy évet, hogy megadtam minden adósságomat, és még maradt is kétezer dollárom, úgy éreztem, hogy semmi sem hiányzik az életemből. Erre mondják, hogy a szegény embernek a retek is alma!

Valami baj mindig jön, nálunk is elkezdtek mozgolódni a szeparatisták, akik azt szerették volna, ha a francia rész elszakad Kanadától, robbantgattak és lövöldöztek az egész tartományban. Persze az állam is mozgósított, egyszer csak azzal jön haza Jenő, a fiam, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel őt is behívták katonának, mindjárt be is öltözött és indult.

Később meglátogattam a laktanyában, mondja Jenő, hogy éjszakára őrszolgálatba osztották be, és egy fegyverraktár elé vezényelték. Te jó Isten! – mondtam magamban –, ha valahová mennek ezek a szemét szeparatisták, akkor egy fegyverraktárt nem fognak kihagyni! És ott áll majd az én szegény Jenőkém a másfél dioptriájával és a lúdtalpával, ami akkora, hogy szinte gágog. Beláthatod, hogy ezt nem lehetett hagyni.

Este, mielőtt kiálltam volna a taxival, megvacsoráztam otthon.

– Vera – mondom a feleségemnek –, ma lehet, hogy egy kicsit tovább maradok, te csak húzd ki a kulcsot a zárból, és aludj nyugodtan.

– Ó, lehet, hogy megvárlak – mondja a feleségem –, én is később jövök haza, átmegyek ÖTYÉ-zni Iliékhez.

Ha nem tudnád, az ÖTYE azt jelenti, hogy Öreg Tyúkok Egyesülete, még Pesten alakították feleségem és a barátnői, de itt Montrealban is fenntartották.

Na, elég az hozzá, hogy tíz óra körül lecsaptam a taxamétert, és kiszálltam a forgalomból. Nem messze a fegyverraktártól, ahová a fiamat vezényelték, félreálltam egy bokros-árnyékos részre, feltettem egy fekete szemüveget, kalapot vágtam a fejembe, a nyakamon körbetekertem egy kockás sálat, a saját édesanyám frászt kapott volna tőlem! Az alibi kedvéért produkáltam egy motorleállást, magyarul kitéptem a gyújtókábeleket. Arra persze készen álltam, hogy ha kell, egy pillanat alatt összerakom a verkcajgot, és a mocskos szeparatisták közé hajtok, mint az élő bomba.

– Ti nem ismeritek Sajbán Emilt – morogtam magamban –, jöhettek, de nyugodjatok meg, én sem fogok Szívújságot olvasni!

A leshelyemről pont oda lehetett látni a fegyverraktár 3-as kapujára, ahová beosztották a fiamat. Itt más volt a szisztéma, mint az én slapec koromban, hogy nem mozdulhattunk el a felállítási helyünkről, és aki beszart szolgálat közben, azt felterjesztették kitüntetésre, Jenő bent ült egy irodában, valahol a fal mögött, csak minden óra utolsó tíz percében jött ki, akkor körbesétálta az épületet.

– Ez őrület! – mormogtam magamban. – Ez kész papedli a szeparatistáknak, elmegy, iszik valahol egy sört, tudja, hogy ráér visszajönni háromnegyedkor, akkor szép kényelmesen lelőheti az őrt. Fogok írni a kormánynak, hogy szervezze át a hadsereget!

Szerencsére semmi sem moccant a környéken, a fiam nyugodtan őrködött, én is kezdtem lazábban fogni a törött kurblivasat. Csak egyszer láttam egy rossz arcú, gyanús személyt ólálkodni a fegyverraktár előtt, de láttam, hogy a fiam tisztelegve fogadja, mikor ráesett a lámpafény, kiderült, hogy ő az ellenőrző parancsnok.

Reggel hatkor bevonult a fiam, tudta, hogy letelt a szolgálata, leváltják. Én is előjöttem teljes szépségemben: kalapban, sállal, fekete szemüvegben, gondoltam, majd felpakolom a fiamat, és viszem haza. Lép ki Jenő a kapun, rohanok felé, akkor hirtelen egy irtózatos ütést érzek hátulról a fejemen.

„Szemét szeparatisták! De inkább engem, mint a fiamat!” – gondoltam magamban, és elájultam.

A kórházban tértem magamhoz, a feleségem állt az ágyam előtt kisírt arccal.

– Ne haragudj, Emil, én nem ismertelek fel hátulról abban a kalapban! Azt hittem, egy szeparatista megy megölni a Jenőt.

– Te is ott álltál?

– Egész éjszaka.

– Nem érdekes – mondtam, mint egy hős –, nincs semmi baj.

– Hogyhogy nincs?! És a palacsintasütő? Teljesen behorpadt, hol kapok most én egy ilyet ünnepek előtt?!

Üzleti tanulságok

Külföldi szemetek

Hajrá, Pénzügyőr!

Lefelé mentem a Népszínház utcán – talán tavasz lehetett, mert a sarki bizományi bolt előtt már nem pufajkára, hanem vékonyabb cajg munkaruhákra alkudtak a kaputorkolatból előlépő nepperek, mikor a Csokonai mozi előtt összetalálkoztam N. Gabival.

Valaha egy padban ültünk Kőbányán a Szent László Gimnáziumban, de Gabi az egyik évben bukott, majd a következő évben kicsapták az ország összes középiskolájából, mert megverte az osztályfőnökét. Gabit nem viselte meg különösebben a dolgok ilyetén való alakulása, nem a tudományokból szándékozott megélni. Focizott, ifjúsági válogatott kapus volt, vékony és ruganyos, mint a gombostű, amivel papírlabdákat lődöztünk órák alatt, de aztán elhízott, túlságosan is szerette a kenyeret, innen kapta becenevét is, „Máró”-nak hívtuk, ami vagány nyelven tudvalevőleg kenyeret jelent. Most már a komolyabb száz kilót kerülgette, a hangja is mintha a hasából jött volna. Évek óta nem találkoztunk, ez elégséges indok volt ahhoz, hogy beüljünk egy pohár sörre a Malosik vendéglőbe.

– Mi van a srácokkal? – kérdezte Máró.

– Semmi különös. Azt tudod, hogy Zakar tanfelügyelő lett Székesfehérváron?

– A Zakar?! Ne őrjíts meg, hiszen ő még a tyúkszart is iksszel írta, és most tanfelügyelő?! Tapasztó?

– Profi sakkozó Kolumbiában. Te kiről hallottál?

– Csaszival együtt fociztam a Szentendrei Honvédban. Meghalt; egyik reggel piásan ment haza, meg akarta gyújtani a gázt, a csapot ki is nyitotta, de nem találta a gyufát, leült egy székre, és megfulladt.

– Szegény.

– És te mit csinálsz? – nézett rám Máró.

– Írogatok.

– Milyen néven?

– Csak úgy, Moldova.

– Erről még nem hallottam. Igaz, mostanában mindenki ír már – tette hozzá jólelkűen –, én is össze tudnék hozni egy regényt, csak nincs időm.

– Miért, hol dolgozol?

– Finánc vagyok.

– Ja, vagy úgy.

Ezzel ki is merültek a tizenöt év alatt felgyülemlett témák, fizettünk, és kiléptünk a vendéglőből.

– Merre mész? – kérdeztem.

– A Rákóczi út felé, egy kivándorló családnál zárjuk le a ládákat. És te?

– Én megyek haza Kőbányára, szevasz.

– Szevasz.

Eltelt egy fél év, egyik nap korán reggel csörög a telefon:

– Szevasz, itt Máró.

– Mi van? Nálatok csak reggel öt és hat óra között működik a telefon, utána le kell adni a vonalat?

– Ne dumálj, fontos dologban kereslek. Azt tudod, hogy én vagyok a Pénzügyőr ificsapatának az edzője?

– Nem tudtam, de most már kezdem érteni, miért züllött le a magyar foci.

– Ahogy én hallom, az irodalom sem áll jobban mostanában. Ide figyelj: a csapatom szeretne találkozni veled, állítólag olvasták valamelyik könyvedet, és kíváncsiak a pofádra. Gyere ki a pályára, kapsz vacsorát, bort, amennyi beléd fér, pénz nincs.

– Akkora szíved van, hogy egy hentes házat venne rajta. Jól van, de legalább hívjátok meg a Szocreált.

– Az mi?

– Az írószövetségi futballcsapat; Real Madrid és a szocialista realizmus keveréke. Játsszunk egy meccset.

– Oké!

Idény vége volt – talán már november –, erősen felázott pályán játszottunk a Pénzügyőr ifik ellen. A bőrszegek annyi sarat felszedtek, hogy alig tudtam emelni a lábam, de csatárainknak a nehéz talajon is jól ment, négy-kettőre győztünk. Lőhettünk volna egy ötödik gólt is, de néhány perccel a lefújás előtt a kapus kezébe rúgtam egy tizenegyest, szerencsére sikerült olyan képet vágnom, mintha már sokalltam volna a különbséget, és szándékosan a kapust céloztam volna meg.

A meccs után leültünk a pályavendéglőben, rendelhettünk májat, velőt, pacalt körömmel – ezek az ételek akkoriban még ritkaságszámba mentek, nem főztek belsőséget minden út menti büfében –, hozzá jó és olcsó soltvadkerti szemelt rizlinget mértek, a Pénzügyőrség saját pincészetéből származott.

Tetszett a hely, tulajdonképpen egész életemben vágytam egy törzsvendéglőre, ahová mindig elmehetek, ha jobb program nem jut az eszembe, ahol tegeződöm a vezetővel és a pincérekkel, bennfentességemmel imponálhatok a barátaimnak, átadnak kis üzeneteket; a jobb ételekből én kapom az utolsó félretett adagot, a borból időnként hazaviszek egy demizsonnal, hogy otthon is a megszokott ízeket érezzem. És ez a vendéglő színes abroszaival, kvaterkázó asztaltársaságaival ilyennek látszott.

Vacsora után elbeszélgettem az ifi játékosokkal, meglepett, hogy milyen jól neveltek és értelmesek, egyik sem kérdezte meg, hogy Berkesi András körülbelül mennyit kereshet. A találkozó végeztével Máró vitt haza szolgálati Junkers motorjával, útközben a szél erősen fújt, ha beszélgetni akartunk, ordítani kellett egymás fülébe.

– Na, mit szólsz a csapatomhoz?

– Rendes srácok, úgy látszik, még te sem tudtad elrontani őket.

– Úrifiúk, majdnem mind a Pasarétről való, a környéken állítólag ki van téve egy tábla: „Villák proletárjai, egyesüljetek!” Nincs kedved máskor is lejönni?

– De van, mikorra gondolod?

– Alapozzál velünk februárban a szezon előtt. Nem fog ártani annak a nagy fejednek.

Február első hetében én is melegítőt, tornacipőt húztam, és elmentem futni a gyerekekkel. Kettős sorokban ügettünk ki a pályáról, nekivágtunk a Pasaréti útnak, majd valamilyen hídon átkeltünk az Ördögárok fölött, hegyi ösvényeken kapaszkodtunk-ereszkedtünk, majd egy nagy kerülővel visszakanyarodtunk. Útközben gyakran találkoztam a közeli szinkronfilmgyárba tartó ismerős színészekkel, futás közben intettem feléjük, megdöbbenve néztek utánam.

Három kilométeres távval kezdtünk, aztán felmentünk ötre-hatra. Máró és én általában a sor végén loholtunk, hajdani iskolatársam állandóan meg volt fázva, hörögve-fújtatva vette a levegőt, meg-megállt, ilyenkor részvétet színlelve én is pihenhettem egy kicsit.

Március elején váratlanul edzői feladatot kaptam Márótól:

– Kettéosztanám a társaságot; én az egyik csoporttal technikáznék a teniszpályán, te addig elvihetnéd futni a másik felét. Aztán cserélünk, jó?

Később előrerukkoltam, már a bemelegítő gimnasztikát is én vezényeltem, a kiskapus meccsekre is beszálltam. A húszcentis hóban kíméletlen harc folyt, harmincötödik évem körül jártam, de az ifisták egyáltalán nem tisztelték a koromat, belém-belém tapostak, egyszer arcon talált a labda, mely a ráfagyott jégtől merev volt, és kemény, mint egy márványgolyó, azt hittem, hogy a szemem kiugrik. Edzések után egy negyedóráig álltam a forró zuhany alatt, amíg magamhoz tértem, átfagyott lábam sokáig sajgott, de valahogy mégis gyorsabban teltek el a téli rossz napok.

Már február végén egy új társaság is megjelent a pályán.

– Kik ezek? – kérdeztem Márót.

– Az úttörők, vagyis ahogy régebben mondták: a kölyökcsapat. Ők később kezdik az alapozást.

Magas növésű, erős fiúk voltak, néhányan kifejezetten kövérek, valódi koruknál két-három évvel is többet mutattak. Az edzőjük egy hatvan év körüli kopasz öregember volt, civilben postás a környéken. Máró az öltözőben mutatott be minket egymásnak:

– Szakonyi Jani bácsi, húsz éve kölyökedző a Pénzügyőrnél, legalább száz nagy játékost nevelt fel, például az ő tanítványa volt Ferenc, a válogatott kapus is.

Jani bácsi rám nézett.

– Jó egészséget! A sporttárs az új kolléga? Így már nagyon jól be lehetne osztani a dolgokat; te viszed, Márókám, az ifi egyet, ő az ifi kettőt, én pedig az úttörőket. Erős trirumvirátus lenne.

– Á, ő csak szórakozásból csinálja – mondta Gabi –, tiszta sportszeretet.

– Hátha megjön a kedve.

Szakonyi a régi klasszikus kölyökedzők közé tartozott, akik félig szakemberek, félig szurkolók voltak. Tavaszi-őszi vasárnap délelőttönként ott álltak a kültelki földes pályák félvonalánál, és teli torokból űzték-hajtották a felnőttekre szabott gatyákban majd elvesző apró játékosaikat. Ha valamelyik tanítványuk később befutott, és sztár lett egy nagy csapatban, a nyilatkozataiban meg szokta említeni első futballmesterét, és ha kilátogatott a régi pályára, odaköszönt neki:

– Csókolom!

– Szervusz, fiam! – És az öreg edzők ilyenkor felfénylő szemmel néztek körül, hogy hallotta-e valaki az üdvözlést, ez volt az egyetlen fizetségük, mert pénzt sohasem kaptak, legfeljebb egy-egy árleszállításból beszerzett vázát az évzárókon.

Maga Szakonyi Jani bácsi korához képest jó erőben volt, a Pénzügyőr vendéglő törzsvendégei gyakran fogadtak vele, hogy felugorva bele tud-e rúgni még sarkával a saját fenekébe. Az öreg nagy postástáskával a nyakában ott helyben nekiveselkedett, és lábát felrántva megkoccantotta a nadrágját.

Csak úgy kíváncsiságból végignéztem, hogy vezeti Jani bácsi az edzéseit. A fizikai képzéssel nem sokat törődött – ezzel foglalkozzanak a tornatanárok –, a legfontosabb gyakorlat az volt, hogy a gyerekek elfutottak a szélen, beadták a labdát, és Jani bácsi vagy visszaperdítette elébük kapásra, vagy azt kiáltotta: Csacsarino! – és maga lőtte rá, a hatos vonal közepéről. Később hallottam a fiúktól, hogy ezt a pozíciót a „Kohut-szög” mintájára – a focista szaknyelv az alapvonal környékéről kapura küldött lövéseket nevezte el így a Fradi nagy szélsője után – „Szakonyi-szög”-nek hívják. „Lőttem egy gólt Szakonyi-szögből” – azt jelenti, hogy az illető középről és közvetlen közelről bebikázta a labdát.

Viszont azt is el kell ismerni, hogy az öreg a legtöbb játékosát megtanította szabályosan rúgni, klasszikusan leszorított lábfejjel értek a labdához, alig-alig lőttek kapu fölé – tudni való, hogy az igazi futballista legföljebb mellé rúg, fölé soha.

Hazafelé most is a motorkerékpár oldalkocsijába ültem, menet közben Máró a fülembe ordított:

– Tényleg: nem akarod edzeni az ifi kettőt? Egyedül vagyok ötven gyerekkel.

– Nem tudom – mondtam bizonytalanul.

– Elvállalhatod, az idődbe belefér, és én majd segítek neked.

Otthon már csak legyintettem az egészre: én mint edző?! Bár, mint minden vérbeli szurkoló, én is abban a meggyőződésben éltem, hogy az edzők nem értenek a dolgukhoz; mindent másképp és főleg jobban kellene csinálni, X-et jobbszélre állítani, Y-t balfedezetbe, de soha nem képzeltem, hogy egyszer egy igazi csapatot irányíthatok – bevallom, hízelgett a hiúságomnak.

– Ne hülyéskedj! – mondtam magamnak sok szeretettel. – Itt akarod elérni azt, ami az irodalomban húsz év alatt sem sikerült, hogy valaki „Mester”-nek szólítson?

Beláttam, hogy nem értek hozzá, még futballistának sem voltam különös, mindig is inkább szerettem, mint tudtam játszani. Elodáztam a választ abban a reményben, hogy Máró magától elfelejti az ajánlatot, a dolog azonban napokon belül drámai fordulatot vett.

Szakonyi Jani bácsi évenként átlag kétszer-háromszor meg szokott sértődni valamin, ilyenkor kijelentette, hogy ő már öreg, különben is a postán most egy új technikát vezetnek be, jobban le lesz kötve, és ezért kénytelen lemondani az edzőségről. Általában két hét után meggondolta magát, visszatért, és dolgozott tovább ingyen, lelkesen, lőtte a maga góljait „Szakonyi-szög”-ből. Ezúttal azonban másképp alakultak a dolgok.

A Pénzügyőr felnőttcsapata akkoriban az NB II-ben játszott, de igen jó esélyei voltak, hogy megnyerje a bajnokságot, és felkerüljön az első osztályba. Miksovszky Zoli, az edző hajtotta a játékosokat, számolatlanul futtatta velük a köröket, és nem lehetett lazsálni. Némelyik futballista szája sarkából kiszólt a kerítésen túl álldogáló szurkolóknak, egy láda sört ígért nekik, ha letesznek a kerítés mellé egy üveg szódát, amiből ihatnának egy kortyot, ha a „Cirkuszigazgató” – ahogy az edzők hívták maguk között – épp másfelé fordulna. Persze egyik néző sem merte megkockáztatni ezt a vállalkozást, Zoli nemcsak hogy örökre kitiltotta volna a pályáról, de talán meg is öli.

– Kegyetlen pali vagyok, nem ismersz – szokta mondogatni –, kegyetlen pali vagyok.

Takács „Tutá”-nak, a balszélsőnek a magatartásával Zoli nem volt megelégedve, úgy gondolta, nem dolgozik teljes erőbedobással, elég fegyelmezetlen, ezért úgy döntött, hogy leégeti a társai előtt. Az egyik vasárnapi edzőmérkőzésre kirendelte Vörös Pistát, az úttörőcsapat tizennégy éves csatárát, vele akarta leváltani a balszélsőt, Tuta ebből megérthette, hogy őt még egy általános iskolai tanuló is pótolni tudja.

Jani bácsi nem akarta odaadni a játékosát, többé-kevésbé jogosan attól félt, hogy rosszul hatna a gyerekre, ha hirtelen, minden felkészülés nélkül bedobnák a felnőttcsapatba. Zoli letorkolta:

– Te nem ismersz engem, Jani bácsi! – mondta neki. – Én kegyetlen pali vagyok. Ha egyszer azt mondtam, akkor Vörös játszani fog.

Az úttörő balszélső akkor már ott ült az első csapatbeliek asztalánál, és ultizott.

– Nézd meg: már zsugázik! – mutatott felé Zoli. – Lehet ez rossz futballista?

Összevesztek, azt nem tudni, hogy a végén Jani bácsi dobta-e be a törülközőt, vagy őt küldték el a klubtól, mindenesetre elment, és néhány nappal a tavaszi szezon kezdete előtt a Pénzügyőr úttörőcsapata edző nélkül maradt.

– Azt megértem – mondta Máró hazafelé a motoron –, hogy az ifi kettőt nem vállaltad, mert azt gondoltad, hogy én majd mindig beledumálok a dolgodba. De most itt vannak az úttörők, velük teljesen önállóan dolgozhatnál.

Tulajdonképpen sohasem voltam olyan bőviben az időnek, mint éppen akkoriban, 1970–71-ben. Akkor nősültem, kettesben éltünk a feleségemmel, állásom – ahová naponta és időre be kellett járnom – nem volt, éltem a szabadúszó írók áldatlan, de kötetlen életét. Belefért a napjaimba, hogy egyszer megpróbáljak csinálni valamit csak azért, mert kedvem van hozzá.

A következő vasárnap leültem a labdarúgó-szakosztály vezetőivel, mondtam, hogy elvállalom egy fél évre a csapatot, annyi idő alatt ki kell derülnie, értek-e hozzá. Csak annyit kértem, hogy zárják le tisztességesen Jani bácsi ügyét, írjanak neki egy köszönőlevelet, adjanak valami ajándékot búcsúzóul, mert csak így lehet erkölcsi alapom, hogy a helyére álljak. Megígérték, és azt hiszem, meg is tettek mindent, ami tellett tőlük.

Túlzás volna azt állítani, hogy az úttörőcsapat eget verő éljenzésben tört ki, mikor elébük álltam és bejelentettem, hogy én leszek az új edzőjük. Ez érthető is volt, annak idején az öreg Szakonyi toborozta őket, mint postás a kerület minden pontján megfordult, ahol gyerekek fociztak – ő formált belőlük csapatot; igen jó csapatot, melynek komoly esélyei voltak a bajnokságra. Főleg technikailag álltak igen jól, mint mondtam, kitűnően rúgtak, viszonylag jól cseleztek és fejeltek.

Mi az, amit én hozzátehetek? – töprengtem magamban, úgy képzeltem, talán az erőnlétüket javíthatom fel, a test test elleni játékot lehetne gyakoroltatni velük, a gyorsaságukat fejleszteni és így tovább. Mivel nem sok fogalmam volt arról, hogy kellene csinálni, ezért megvettem Csanády Árpád nagy, kétkötetes edzői kézikönyvét, az Úttörő-labdarúgók képzése című cikkgyűjteményt és még néhány hasonló jellegű munkát, kiírtam belőlük néhány tetszetős gyakorlatot. Az edzéseket jegyzetfüzetekből vezettem.

Kísérletemet méla undor fogadta, a fiúk máshoz szoktak hozzá Jani bácsi edzésein. Csinálták az erőgyakorlatokat, dobálták a medicinlabdát, de amit lehetett, elszabotáltak belőle. A csapat ennek ellenére jól szerepelt a bajnoki mérkőzéseken, szinte mindegyik játékos az úttörő korosztály legidősebb évjáratához tartozott, fiatalabb és képzetlenebb ellenfeleiknek tíz-tizenkét gólokat rúgtak. Meccs közben és utána szavak nélkül is értésemre adták, hogy ehhez semmi közöm nincs, ez még Jani bácsinak köszönhető. Titokban küldöttséget menesztettek az öreghez, hogy jöjjön vissza, ő egyelőre nem volt hajlandó rá, ezt is rajtam verték le.

Valamikor egy áprilisi edzésen kenyértörésre került sor. Két-három kör, vagyis nyolcszáz-ezerkétszáz méteres futás vezette be a foglalkozást, a fiúk ez ellen mindig morogtak, most is kedvetlenül vágtak neki a távnak, de az első kör után csendes derültség hullámzott végig a „menetoszlopon”. Gyanakodva kérdeztem:

– Mi történt?

– Semmi.

Nem hagytam annyiban, kiderült, hogy Janda Gabi futás közben kilépett a sorból, elbújt az egyik oldalsó raktárépület mögött, kihagyott egy kört, és csak utána állt vissza. Ezt semmiképp sem lehetett eltűrni, le kellett küldenem a pályáról.

– Gabi, menj le! – mondtam csendesen.

– Miért menjek?

– Lógtál, légy szíves, menj be az öltözőbe.

Gabi elhagyta a játékteret, de megállt a kapu mögött, onnan figyelte, hogy mit csinálnak a többiek, mikor a kiskapus játékra került sor, vissza is szökött. Felemeltem a hangom:

– Gabi, azt mondtam, hogy menj le!

A többiek mellé álltak:

– Ne tessék leküldeni Gabit, nem csinált semmi rosszat!

Álltak velem szemben, az arcukra leplezetlenül kiült a düh és az ellenszenv, néztem vissza rájuk, és talán gyerekkorom óta nem álltam olyan közel a síráshoz, mint ebben a pillanatban.

– Jól van, fiúk – mondtam –, ne haragudjatok rám, nem akartam rosszat nektek. Titeket már nem kell megtanítani futballozni, én próbáltam abban segíteni, amihez úgy-ahogy értek, úgy látszik, nem jól csináltam. Nem foglalkozom veletek többé.

Ettől megdöbbentek, lehet, hogy valamilyen felelősségre vonástól is tartottak, körülvettek.

– Ne tessék leköszönni. Tessék úgy csinálni, mint a Jani bácsi, le tetszik gurítani nekünk a labdát, mi meg kapura lövünk.

Nem vitatkoztam, egy ideig még álldogáltam a pálya szélén, aztán mikor feltűnés nélkül tehettem, bementem az öltözőbe.

A csapat életében nem történt fennakadás, mert Jani bácsi, aki már egyébként is vissza akart jönni, az első szóra újból elvállalta az edzőséget. Megnyerték a bajnokságot az UFC előtt – igaz, hogy csak a zöldasztal mellett, egy óvás eredményeként, ennek később még súlyos következményei lettek, de mindent a maga idején. Rólam szó sem esett, meg sem hívtak az évzáró vacsorára, pedig akárhogy is nézzük, néhány kemény hónapom nekem is feküdt ebben az eredményben.

Jó pofát vágtam az ügyhöz, de belül mélységesen fel voltam háborodva, nem tudtam belenyugodni abba, hogy kudarcot vallottam olyan elvekkel, melyeket logikusnak és hasznosnak tartottam. Hogy tudnék bizonyítani?!

Az idény vége felé leültünk Máróval beszélgetni a vendéglőben. Rendeltem egy liter bort, koccintottunk az elmúlt évre, és megkérdeztem:

– Mi lesz ősszel?

– Majdnem mindegyik úttörő kiöregszik, Jani bácsi jön föl velük az ifibe, azt mondja, egészen a válogatott csapatig elkíséri őket.

– És ki marad lent az úttörőkkel?

– Nem tudom, egyelőre sem játékosok, sem edző. Az egyesület nem tud fizetni még egy embert.

Megköszörültem a torkomat:

– Én úgy is elvállalom!

– De honnan veszel csapatot?

– Majd toborzok.

– És rögtön el akarsz indulni velük a bajnokságban? Ilyenkor az a szokás, hogy kihagynak egy-két évet, amíg a gárda úgy-ahogy megerősödik, összeszokik…

– Máró, én nem várhatok éveket, én most szeretném bizonyítani, hogy semmi varázslat nincs egy úttörő-futballedző munkájában, még egy magamfajta kívülálló ember is jól csinálhatja, ha szíve és kedve van hozzá. Én is el tudok érni olyan eredményeket, mint Jani bácsi – vagy bárki a világon.

Máró szemén látszott a kételkedés:

– Én hívtalak ide, most mégis megkérdezem: van értelme ennyire bedobni magad?

– Én sehonnan sem tudok vesztesként elmenni.

– Rendben van, ha akarod, próbáld meg. Majd megbeszéljük Zolival.

 

*

 

A Népsportban két egymás utáni napon rövid fizetett közlemény jelent meg, hogy a Pénzügyőr úttörő-futballcsapata május 13-án és 20-án toborzót tart 1956–59-ben született fiúk részére, a jelentkezők cipőt és tornaruhát hozzanak magukkal.

A dolgokat nem bíztam a véletlenre, elmentem a környékbeli iskolákba is, agitáltam az igazgatókat, tornatanárokat, hogy küldjék le a pályára a gyerekeket – sajnos a vetélytársak már mindenütt megelőztek, a hirdetőtáblákon szinte egymásba értek a különféle sportiskolák plakátjai: úszni, cselgáncsozni csábítottak, evezni és vívni.

Május 13-án harminc-harmincöt gyerek jött le a toborzóra, úgy számoltam, hogy tizenöt-tizennyolcat tarthatok meg közülük, a többit el kell küldenem. Nem mertem egyedül elvállalni a döntés kockázatát, rémképek lebegtek a szemem előtt, olyanok, hogy tíz-tizenöt év múlva megszólít majd valaki az utcán:

– Nem ismer meg?

– Dehogynem – mondom majd a tisztelettől megilletődve. – Maga N. N., a válogatott középcsatára.

– Nahát maga meg az a marha, aki elzavart engem a toborzóról, mert tehetségtelennek talált.

A hasonló tévedéseket elkerülendő, odahívtam Márót, hogy segítsen válogatni. Az újoncokat önkéntelenül is a most távozó úttörőjátékosokhoz mértem, kétségbeejtően gyöngéknek találtam őket, csak egy tizenhárom éves, erős felépítésű és technikás középhátvéd tetszett, és egy tizenkét éves, de magas növésű, ügyes kis kapus – a többiek közül már csak úgy találomra, érzésből lehetett válogatni. Jelentkezett például egy kis szőke gömböc, kiderült, hogy egyenesen zongoraóráról jött. Megvakartam a fejem.

– Hogy hívnak?

– Saskői Egon.

– Még egy ilyen név is! Na mindegy. Tudsz futni, Egon?

– Tudok, Gyuri bácsi.

– Akkor állj be a többiek közé.

A próbafutásban messze utolsó lett, kétszer kellett felhúzni a stopperórát, mire beért a célba. Tanácstalanul néztem rá, önbizalma megingathatatlannak látszott.

– Most mit csináljunk, Egon? Legalább erős is vagy, nemcsak kövér?

– Duzzadok az erőtől, Gyuri bácsi! – mondta a legkomolyabban.

– Próbáljuk ki. Tudsz súlyt lökni?

– Igen, Gyuri bácsi.

Adtam neki egy medicinlabdát, ráejtette a lábára.

– Ez nem világcsúcs, Egon.

– Hát nem, Gyuri bácsi.

– Nesze, itt egy foci, próbálj meg „dekázni”.

Elkezdett emelgetni a labdával, ha egy negyedóra múlva nem szólok, hogy hagyja abba, talán még most is csinálja, a vastag hájréteg mögött egészen kivételes gömbérzék lapult.

– Ha megígéred nekem, Egon, hogy lefogysz, akkor ideveszlek a csapathoz. De minden este fussál le negyven villanyoszlop közötti távolságot, és a zongora is csak úgy fordulhat elő az életedben, hogy erőfejlesztés céljából időnként megpróbálod felemelni. Megígéred?

– Meg.

– Jól van, állj a többiek közé.

Nem egészen egy évvel később a Fáy utcában a Vasas egyik korosztályunkba tartozó csapata ellen játszottunk, és beállítottam a balszélre. Megjelenését osztatlan feltűnés fogadta a nézőtéren.

– Hentes, hentes! – kiabáltak be az alkalmi szurkolók.

Egon nem szólt semmit, de a félidő derekán egy csellel két védőt háromfelé zavart, pontosan küldte be a labdát, a középcsatárunknak csak épp hozzá kellett értetni a homlokát, és gól. Egon méla undorral kinézett a nézőkre, aztán szó nélkül visszaballagott a félvonalhoz. De addig még sok víznek le kellett folyni a Pénzügyőr-pálya melletti Ördögárkon.

Fél négy felé megnéztem a jegyzetblokkomat; csak nyolc név mögött állt ott a kiválasztást jelző kereszt. Ki kellett volna hirdetnem az eredményt: melyik fiú marad, melyiket küldjük el, de én képtelen lettem volna elviselni a csalódott gyerekarcokat.

– Add csak ide azt a papírt, és menj el nyugodtan fürödni, majd én felolvasom a döntést – mondta Máró, és egy pillanatra Zolit utánozta. – „Te nem ismersz engem, kegyetlen pali vagyok!”

Később leültünk egy fröccs mellé beszélgetni:

– Elég jó az anyag – mondtam –, és ehhez jön még az a három fiú, aki a régi csapatból is még úttörő korú marad, tehát játszhat nálunk.

– Szóval az a helyzet – morogta zavartan Máró –, hogy Jani bácsi őket is felviszi magával az ifibe.

– De miért? Mónus Zolit például én hoztam fel, márciusban jött ide hozzánk, mikor én voltam az edző, én raktam be először a csapatba!

– Mindegy. Azt mondják, hogy ők már kinőtték az úttörőbajnokság színvonalát, fenn az ifiben jobban fejlődhetnek.

– Szóval: egyetlenegy játékost sem hagynak meg nekem a régiek közül?

– Körülbelül erről van szó.

– Nem értem.

Máró óvatosan körülnézett, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünket.

– Nézd, te nem esel pánikba, veled lehet őszintén beszélni. Senki sem fog segíteni neked, sőt még a földet is megpróbálják kirántani a lábad alól.

– Miért?

– Itt egy csomó ember él a sportból, most nem Zolira, a vezető edzőre gondolok, mert ő tud annyit a szakmából, hogy bárhol dolgozhatna, de vannak olyanok, akik azért kapják a fizetésüket, mert a sporttal foglalkoznak – és nem értenek hozzá.

– Akkor hogy tudnak a helyükön maradni?

– Dörzsölt mocsári hajósok, akik ugyanúgy elvállalnák a balettintézetet vagy a csillagvizsgáló vezetését is. A helyükön akarnak maradni, a hatalmon belül, könnyű és jól fizetett beosztásban. És most képzeld el, hogy jössz te, az abszolút kezdő és kívülálló, és csak úgy hobbiból, ingyen megcsinálod azt, amit ők megpróbálnak véresen nehéz munkának beállítani. Fordított esetben te mit szólnál? Csak magadra számíthatsz, legföljebb énrám és a drukkerekre, akik szeretnek téged. Ha úgy gondolod, hogy túl sok kellemetlenséget veszel a nyakadba, nyugodtan visszaléphetsz, akár most, akár később.

– Nem, így is rendben van.

Folytattam a munkámat, a második toborzóra jelentkezett annyi tehetséges gyerek, hogy el lehetett kezdeni velük a csapat építését. Csak egy tapasztaltabb fiú kellett volna, olyan, aki legalább már futballcipőt húzott a lábára. De honnan vegyek ilyet?

Eszembe jutott, hogy még márciusban láttam csellengeni a csapat körül egy Kacsa nevezetű szemüveges fiút. Az összeszokott gárdába természetesen nem kerülhetett be, a gyakorlatok közben folyton hátralökdösték, azzal gúnyolták, hogy csak fürödni jár le a pályára. Jobb híján őrá gondoltam. Kacsával a pálya előtt találkoztam, egy kavicsot rugdosott elmerülten.

– Akarsz focizni? – kérdeztem tőle.

Kacsa arcán kigyúlt mind a százezer pattanás.

– Igen, Gyuri bácsi.

– Gyere le szerdán az edzésre, hozzál tizenegy forintot és egy fényképet, leigazolunk.

Hozott három képet, hátha valamelyik nem jó, vagy mégiscsak több kell. A csapat egyik kiemelkedő játékosa vált belőle, bejátszotta az egész pályát a saját hatosától az ellenfél kapujáig. Elszántsága, fizikai ereje kipótolta minden technikai fogyatékosságát, a „csinnekből” rendre ő jött ki győztesen, meccseket eldöntő gólokat rúgott. Az ellenfelek edzői magukból kikelve szidták tehetetlen védőiket:

– Miért nem fogjátok őt rendesen?

– Nem tudjuk, olyan hajtós állat!

Csak néhány közös edzést tarthattunk, épp hogy megtanulhattam a gyerekek nevét, máris elszéledtek vakációra, megállapodtunk, hogy augusztusban újra találkozunk.

A bajnokság minden osztályban befejeződött – az első csapatnak nem sikerült feljutni az NB I-be. A pálya is félig-meddig bezárt, csak egy-egy félszeg vidéki futballista tűnt fel, próbajátékra jelentkezett – a legtöbbet az a szándék vezette, hogy ha játékosként beválik, bekerülhet a testülethez is pénzügyőrnek, megalapozhatják a jövőjüket.

Én ezen a nyáron is gyakran kijártam a pasaréti pályára, szerettem a napsütötte-széljárta teraszon ebédelni, néha korán érkeztem, mikor még az étlap sem készült el, ilyenkor abból ettem, amit a vendéglő „gebinese”, Nagy József pénzügyőr zászlós saját magának főzött.

Esténként is nagy társaság gyűlt össze, főleg a környékbeli iparosok-tisztviselők jöttek le beszélgetni-szellőzködni, az asztal közepén egy-egy „mafla” állt, mely tudvalevőleg fél liter bor és fél liter szóda keveréke.

A záróra kilenc körül lett volna, ezt egyes túlbuzgó pincérek a mennyezeti lámpa többszöri leoltásával-felgyújtásával jelezték, de Nagy Jóska, a főnök leintette őket, maga is leült közénk – mintha ezek az esték éltették volna; fél évvel később elment nyugdíjba, leköltözött Tatára, újonnan épített présházába, és egy hónap múlva meghalt.

Néha még tizenegy óra körül is ott beszélgettünk-énekelgettünk a teraszon, a műsor mindig ugyanaz volt: néhány népdal, magyar nóták, a bányászinduló, néha a székely himnusz. Aztán elköszöntünk, és feleségemmel nekivágtunk a Pasaréti útnak, hogy elérjük az utolsó ötös buszt.

Néha felhívtak az emeleti terembe, ahol néhány vezető és játékos pityizálgatott, ha elfogyott a fröccsük, csak benyomtak egy gombot, mely a söntésbe szólt, a csapos már töltötte is az új üvegeket. A sarkokban különféle üzletekről sustorogtak, egy-két évvel később hat-hét játékos is bíróság elé került különféle visszaélésekért: szabálytalan vámkezelésekért, utólagos engedélyek kiadásáért, becsempészett bundák „kaserolásáért” és így tovább. Igyekeztem minél nagyobb ívben elkerülni őket.

Augusztus végén aztán az én kis csapatom edzései is elkezdődtek. Már az első barátságos mérkőzéseken kiderült, hogy a gyerekek a futball elemi szabályaival sincsenek tisztában. Osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a kapus a megszerzett labdát a hóna alá fogta, és akár egy rögbijátékos, szaladgálni kezdett vele a 16-oson belül, anélkül hogy az előírások szerint a földhöz ütögette volna. Én, aki gyerekkoromtól úgy nőttem fel, hogy minden vasárnap reggel kértem anyámtól két szelet zsíros kenyeret, újságpapírba takartam, és elindultam a futballpályák felé – vagy játszottam, vagy meccset néztem, a kisujjamban hordtam a futball szabályait, egyszerűen elképedtem a mostaniak tudatlanságán. Máró vigasztalni próbált.

– Majd belejönnek. Tanuld meg: a gyerekeknek csak gatyát kell adni, focizni maguktól is megtanulnak.

Így érkezett el az első bajnoki meccs, egy szeptemberi vasárnap reggel otthon játszottunk a Ganz-villany úttörőcsapata ellen. Minden formaságot magamnak keltett elintézni, intézőnk nem volt; régebben egy öregebb férfi töltötte be ezt a posztot, meccsek után beült az öltözőbe, és lapos pillantásokkal nézegette a meztelenül járkáló fiúkat – inkább lemondtam a segítségéről. Megírtam a meccskönyvet az összeállítással, az igazolásokkal együtt átadtam a bírónak, aztán kisétáltam a „tetthelyre”, megálltam a félvonal mellett, nekidőltem a korlátnak, mely elválasztotta a játékteret a nézőtértől. A feszültség semmivel sem volt alacsonyabb bennem, mint mikor első könyvem megjelenésére vártam, vagy első színdarabom bemutatójára készülődtünk.

Szótlanul figyeltem a bemelegítést, nem volt szükség külön utasításokra, mindenki tudta, hogy a gyakorlatokkal fentről lefelé kell haladni; előbb a nyakizmokat kell átmozgatni, aztán a vállövet és így tovább – úgy gondoltam, ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne hagyjanak ki izomcsoportokat. Azt is tudta mindenki, hogy akkor éri el a megfelelő szintet, ha enyhén megizzadt.

Meglepett, hogy százötven-kétszáz néző is összegyűlt erre a meccsre; a Pénzügyőr-pálya volt Észak-Buda egyetlen sporttelepe a Marczibányi tértől egész fel Pesthidegkútig – és az úttörőmeccseken gyakran látványosabb futballt láthattak a szurkolók, mint a felnőttcsapatok erőszakos-küzdelmes találkozóin. Néhányan, akik már ismertek, intettek felém.

– Mi lesz az eredmény, Mester?

Csak vállat vontam, és arrébb sétáltam, magam sem tudtam, mire vagyunk képesek. Nézegettem az ellenfél csapatát: a Ganz-villany általában egy-két évvel idősebb fiúkból állt össze, de az is látszott, hogy az izomzatuk rosszul van átdolgozva. Edzőjük most, öt perccel a kezdés előtt próbálta elmagyarázni nekik a labdarúgás taktikájának alapjait, de a tanácsaira csak legyintgettek, hanyagul felöltött szerelésük is jelezte, hogy baj lehet a fegyelemmel. Egy igazi futballista ad magára, mielőtt kifutna a pályára, belenéz a tükörbe, egy olyan nagy játékos, mint az újpesti Szusza, sohasem mulasztotta el, hogy még egyszer megfésülködjék.

A bíró fütyült, elindult a labda: „Baka”, a korhatár alsó szélén épp hogy túllépett középcsatárunk, akit, mint mondani szokás, hónaljban vágott a felnőttekre szabott gatya, jobbra gurította a labdát, visszakapta, hosszú lőtt passzal szöktette a csapat leggyorsabb emberét, Jancsa Karcsit, ő a védők mögé került, és az elébe lehulló átadást pattanásból kapura küldte, olyan pontosan megcélozta a bal sarkot, hogy a kapus utána sem tudott nyúlni. Ha lett volna óra a pályán, a mutató még kiinduló helyzetében állt volna, és már vezettünk. A fiúk nem akartak hinni a szemüknek, kirohantak hozzám:

– Gyuri bácsi, Gyuri bácsi, gól!

– Hát alighanem – megpróbáltam szigorú arcot vágni –, menjetek vissza a középkezdéshez, és focizzatok úgy, mintha most kezdődne a meccs. Aki lazítani próbál, azt rögtön lezavarom.

Hét-nullra győztünk, a hármas sípszó után a söntésben vettem egy láda üdítőt, és bevittem az öltözőbe, én magam kimentem a teraszra egy pohár sörre – most jött ki rajtam az idegfeszültség, még ültömben is remegett a lábam. Szótlan biccentéssel fogadtam a törzsszurkolók gratulációit.

Egy régi japán mondás szerint: „győzelem után szorítsd meg a sisakod szíját!” – vagyis ha jól értem – mert a japánoknál soha nem lehet tudni, mit gondolnak –, „készülj még keményebb küzdelmekre!”, azon a héten még többet futottunk és dolgoztunk a labdával.

A második meccsünket az egyik óbudai téglagyár csapata, az Újlaki FC ellen kellett játszanunk, ahogy már említettem, az előző szezonban a zöldasztal mellett vették el tőlük a bajnoki címet – ha jól emlékszem, egy játékost szabálytalan igazolással szerepeltettek –, és az érmeket át kellett engedniük a Pénzügyőr úttörőcsapatának. Feltételeztem, hogy tele vannak bosszúvággyal, rajtunk akarják leverni az előző évjárattal elszenvedett méltánytalanságot.

Már a bemelegítésnél látszott, hogy az UFC teli van „svarccal”, vagyis a korhatárt messze túllépett játékosokat szerepeltetnek, kis középcsatárunk, Baka a derekáig sem ért középhátvédjének. A bírónak hiába szóltam, hogy ellenőrizze le az igazolásokat, a jeles sípmester csak legyintett, már most korán reggel dőlt belőle a borszag, semmi mást nem akart, mint minél hamarabb túlesni az egész meccsen – bizonyos tekintetben őt is meg lehetett érteni: akkoriban tizenöt forintot adtak egy úttörőmeccs levezetéséért, és az illetőnek fel kellett áldoznia a vasárnap délelőttjét.

Az ellenfél, kihasználva fizikai erőfölényét, le akart söpörni minket a pályáról, test test elleni összecsapásokat provokáltak, és kíméletlenül „benyomták a tüskét”: löktek, gáncsoltak, rátartottak a rúgó lábra, hiába ordítottam a játékvezetőnek, ő meg sem próbált rendet teremteni, legföljebb tessék-lássék megítélt egy-egy szabadrúgást.

Meglepődtem, hogy tapasztalatlan játékosaim milyen bátran felvették a harcot, bekaptuk az első, majd a második gólt, mégis megpróbáltak támadásokat indítani, önbizalmukat csak akkor vesztették el, mikor egy kíméletlen rúgás után a földön fekvő középcsatárunknak eltörött a karja, kevéssel később pedig az egyik fedezetünknek rúgták szét a térdét. A csapatot elkísérő szülők vitték át őket kocsival a közeli Margit Kórházba.

Engem a döbbenettől a szó szoros értelmében hányinger fogott el, sohasem képzeltem, hogy egy úttörőfocimeccs véres háborúsággá válhat, ahol az egyik csapat nem legyőzni akarja a másikat, hanem megsemmisíteni. Lelkierőmből csak néhány rutinszerű tanácsra futotta, hogy elkerüljük a további sérüléseket, beszóltam a fiúknak, ne menjenek bele a csinnekbe, álljanak át emberfogásról területvédelemre – de így sem tudtuk elkerülni a súlyos öt-nullás vereséget.

Meccs után elköszöntem a fiúktól, igyekeztem megnyugtatni őket, aztán gyalog mentem haza Óbudáról. Útközben eltöprengtem: mit lehetne csinálni, hogy ne ismétlődhessen meg ez a szörnyűség. Ismertem a játékosaimat: a Pasaréti út környékéről, védett, sőt módos környezetből jöttek, ha megkérdeztem tőlük, hány szobás lakásban élnek, elgondolkodva számolgattak magukban, mielőtt válaszoltak volna. Tudtam, hamarabb megtaníthatom őket olyan technikai bravúrokra, hogy egy feldobott kétforintost sarokkal a kabátzsebükbe rúgjanak, mint arra, hogy kell szembeszállni alattomos és kegyetlen tempókkal – és abban sem lehetett kétségem, hogy nem egy ilyen meccset kell még játszanunk.

Eszembe jutott, hogy futóedzéseink során gyakran elhaladtunk a Vörös Hadsereg útján egy állami gondozott gyerekotthon mellett, és bent az udvaron gyakran láttam labdát rúgó fiúkat, mi volna, ha közülük hoznék néhány új játékost? Amennyire az állami gondozottak sorsát és magatartását megismerhettem, feltételeztem, hogy őket nem lehetne terrorral lesöpörni a pályáról, tartást adhatnának az egész csapatnak.

Pár nappal később le is mentem az intézetbe, megkerestem a testnevelő tanárt, és megkértem, hogy engedjen le az edzéseinkre néhány fiút. Dorogi tanár úr nehezen állt kötélnek, féltette növendékeit a különféle konfliktusoktól.

– Szerintem több jó származhat belőle, mint rossz – próbáltam győzködni –, igazi csapatban játszhatnak, azonkívül egy más közösségbe kerülnek, kapcsolatokat, sőt barátságot köthetnek a játékostársaikkal.

Dorogi szúrósan nézett vissza rám.

– Rendben van, próbáljuk meg, de adja becsületszavát, hogy ha nem megy, nem erőlteti az ügyet, hanem visszaengedi a fiúkat.

– Megígérem.

– Most lesz szabad foglalkozásuk, nézzen végig egy meccset, és válassza ki az embereit.

A tizenkét-tizenhárom éves fiúk életre-halálra harcoltak minden labdáért, mintha bánatukat és sérelmeiket a fociban vezetnék le. Méterekről csúsztak be az ellenfél elé, nem törődve azzal, hogy a salak még a melegítőnadrágon keresztül is leszedi a bőrt a lábukról. Aki megsérült, leült a földre, nem jajgatott, összeharapott foggal pihent néhány percig, aztán visszament, és hajtott tovább.

Négy-öt fiút választottam ki, megállapodtunk, hogy a következő edzésre lejönnek a Pénzügyőr-pályára. Ezen a napon, mikor beértem, az állami gondozottak már ott vártak rám a pálya kapujában, mintegy a befogadás jeleként kezet nyújtottam nekik, a parolát meglepően bizonytalanul, lagymatagon viszonozták.

– Gyertek, kaptok szerelést.

A szertárat egy régi bútordarab, Laci bácsi vezette, talán három évtizedet is eltöltött már a Pénzügyőr-pályán, szakmáját tekintve suszter volt, mikor benyitottunk hozzá, akkor is épp futballcipőket javított, a 44-es „csuka” is szinte elveszett hatalmas tenyerében, a padon ott fénylett mellette a fröccsös pohár.

– Laci bácsi, legyen szíves, adjon szerelést ezeknek a fiúknak.

Az öreg egy pillantást vetett az új jövevényekre, egyforma kék melegítőfelsőjükről nem volt nehéz felismerni bennük az állami gondozottakat, akik eddig még nézőként is alig léphették át a Pénzügyőr-pálya kapuját, nemhogy játékosként. A szertáros elvörösödött, és a szája széléről kibökte:

– Mit keresnek itt ezek az utcagyerekek?

Intettem a fiúknak, hogy menjenek ki, és becsuktam utánuk a szertár ajtaját.

– Laci bácsi, ezt nem szeretném még egyszer hallani. Ők nem azért kerültek állami gondozásba, mert loptak vagy gyilkoltak, hanem azért, mert a szüleik nem törődtek velük. Éppolyan gyerekek, mint bárki más.

Az öreg megjuhászodva bólogatott, de a tekintetéből láttam, hogy ismét sikerült eggyel gyarapítani ellenségeim számát. Később másoktól is hallottam, hogy ha eltűnik valami az öltözőkből, én leszek a felelős, mert ideszabadítottam ezt a bandát.

Az új fiúk végül is megkapták a szerelést, bementem velük az öltözőbe, és bemutattam őket a csapatnak, igyekeztem minél rövidebben elintézni a szertartást:

– Majd a pályán jobban megismeritek egymást, készülődjetek.

Felért volna egy szociológiai tanulmánnyal összehasonlítani a régiek és az újak öltözékét; a pasaréti gyerekek elegáns olasz pulóvereket vagy kötött kabátokat vetettek le magukról, alatta vasalt inget viseltek, az állami gondozottak melegítőfelsője alatt csak egy atlétatrikó feszült, rajta nagy vörös pecsét hirdette, hogy melyik intézet tulajdonába tartozik. Nyakukban spárgán egy kulcs lógott.

– Milyen kulcs ez?

– A szekrényünké. Nem akartuk bent hagyni a szobánkban, mert valaki megtalálja, és elviszi a cuccunkat: a zsebrádiót vagy a csokit.

– De a pályára mégse vigyétek magatokkal, mert elveszhet. Rám meritek bízni?

Határozatlanul bólintottak, ideadták, egy-egy labdát fogtak a hónuk alá, és elindultak kifelé. Az edzés végéig sem oldódtak fel; kint a terepen külön csoportban futottak, és a kispályás játékban is megpróbáltak egy csapatba kerülni, ezt nem engedtem, szétosztottam őket a régiek között.

Figyeltem, hogy mozognak; hármat már a következő vasárnap beállítottam volna, leginkább egy széles vállú, masszív felépítésű kapust – ezen a poszton mindig is fontosnak tartottam a fizikai erőt, ha egy beívelt labdáért felmegy egy csatár és a kapus, nem lehet vitás, hogy ki kerül ki győztesként az összecsapásból. Tetszett még egy magas növésű, technikás jobblábas csatár és egy alacsony, nagy fejű gyerek, akit a társai „Előember”-nek neveztek, annyit futott, mint hat másik, valósággal a hátára vette a pályát.

– Ez van, fiúk! – mondtam nekik, mikor elköszöntünk. – Ha akartok játszani, hozzatok le a következő edzésre egy fényképet és tizenegy forintot az igazoláshoz.

Mind a három játékos, akit kinéztem, megjelent a következő alkalommal, és meg is kötöttek nálunk. Itt is a futballba ölték minden bánatukat, mellőzöttségüket, szikráztak a becsvágytól, nem lehetett olyan feladatot adni nekik, amit meg ne próbáltak volna túlteljesíteni.

Egyszer egy szaklapban, a Labdarúgóedzőben – „őrületem” elhatalmasodásaként már ilyen újságokat is beszereztem – olvastam egy cikket, hogy Helenio Herrera, a „Mágus” milyen gyakorlatokat végeztetett egy erőnléti edzésen csapatával, az akkor verhetetlennek számító Internazionale játékosaival. A lapot levittem magammal a Pénzügyőr-pályára is, és megmutattam a gyerekeknek.

– Megcsinálhatom, Gyuri bácsi? – kérdezte Gyuricza Laci, az egyik állami gondozott.

– Beleszakadsz.

– Azért próbáljuk meg. Fogadjunk egy kólába.

Az edzésterv ötvenperces végrehajtási időt szabott meg, de ebbe a szűk órába kegyetlen anyagot zsúfolt össze a milánói mágus. Például az edző két labdával megállt a hatos vonalon, és vele szemben a kapu közepén elfoglalta a helyét a játékos. Az edző az egyik labdát a bal sarokra gurította, a játékosnak oda kellett érni és kirúgni, mielőtt még a hálóba jutott volna, közben a másik labda már a jobb sarok felé tartott, azt is be kellett futni és kivágni még a vonal előtt. Ha a labdák megfelelő gyors ritmusban követik egymást, egyszer sem könnyű elvégezni a gyakorlatot – és az edzésterv hatvan ismétlést írt elő. Gyuriczáról szakadt a verejték, fogával beharapta az alsó ajkát, de végigcsinálta az ötven percet, járt neki a kóla.

– Még ha fejelni is megtanulsz, akár futballista is lehet belőled.

Szokásommá vált, hogy már egy órával az edzés kezdete előtt kiballagtam a pályára, kiültem a lelátóra napozni, figyeltem a felnőttcsapat munkáját – ha találtam valami érdekes gyakorlatot, feljegyeztem. Néhány gyerek – elsősorban a három állami gondozott – szintén korábban kijött, letelepedett mellém a betonlépcsőre, és beszélgettünk – később már fel is készültem ezekre a találkozásokra, vittem magammal egy zacskó nápolyit vagy töltött kekszet.

Sok téma felmerült ezeken a beszélgetéseken: szabad-e cigarettázni vagy sört inni egy futballistának? Melyek a menő zenekarok? Hogy romlott el egy hét alatt az összegyűjtött zsebpénzből vásárolt karóra? Az irodalom szinte sohasem került szóba, csak az „Előember” említette meg egyszer, hogy az iskolai magyarirodalom-könyvükben szerepel egy novella, melyet egy velem azonos nevű ember írt, az osztálytársaik megkérdezték, hogy véletlenül nem tőlem származik-e a szóban forgó elbeszélés, de ők kikérték maguknak ezt a gyanúsítást:

– Gyuri bácsi nem író, ő edző!

Közben a bajnokság tovább zajlott, a csapat érezhetően megerősödött, a meccseink többségét megnyertük, de már látszott, hogy az elején elvesztett néhány pont miatt abban az évben már aligha lehetünk elsők, de úgy gondoltam, van időnk, ebben a szezonban összeszokik a csapat, a következő évben már az élen kell végeznünk. Ez a bajnokság az Elektromosnak állt.

Emlékszem néhány mérkőzésre abból az időből. Egyszer a másik téglagyári csapat, a Budai AC ellen játszottunk egy süppeteg, agyagos pályán, a lelátókat selejtes téglákból összehordott halmok helyettesítették. Nyertünk három vagy négy góllal. A vesztes ellenfél az öltözőben verekedést provokált, játékvezetők, rendőrök hirtelen eltűntek, segítségre sehonnan sem számíthattunk, kemény ütésváltásokkal küzdöttük le magunkat az autóbusz-megállóig.

A Gázműveket a saját pályáján vertük meg, már nyolc-nullra vezettünk, mikor a meccs félbeszakadt, mert egy öreg férfi, az ellenfél futballmindenese berohant a pálya közepére, és kérte a bírót, hogy fújja le a meccset, mert neki a fejébe kerülhet, ha a rábízott csapat két számjegyű vereséget szenved. A bíró nem tehetett mást, leküldte, nekem megesett a szívem rajta, beszóltam a fiúknak, hogy ezentúl a szép játékra helyezzék a hangsúlyt, nem kell erőltetni a góllövést.

Végigdolgoztuk a telet, előbb két, aztán három edzést tartottunk hetenként, többet, mint az idősebb ifikorcsoport. A szakosztály vezetése értetlenül, sőt gyanakodva figyelte a buzgóságunkat, azzal próbálták leállítani a tempónkat, hogy télen a szerelés lassabban szárad, nem tudnak hetente háromszor inget és nadrágot adni. Néhány fröccsöt kellett fizetni a szertár körül őgyelgő pályamunkásoknak, és ezt a gondot is meg lehetett oldani.

Tavasszal váratlan esély nyílt előttünk, hogy mégis megszerezhessük az első helyet. A bajnokjelölt Elektromos két legjobb játékosa botrányba keveredett; a sportorvosi vizsgálaton az urológiai minta vételére szolgáló kémcsövekbe társaik helyett is belevizeltek, mikor kiderült a turpisság, megsértették az orvosokat – mindkettőt eltiltották egy fél évre a játéktól. Az Elektromos nem tudta kiheverni a hiányukat, sorozatban veszítették el a meccseket, az idény végére visszazuhantak a táblázat közepére. A bajnokságnak a Testnevelési Főiskola–Pénzügyőr mérkőzésen kellett eldőlni.

A találkozóra egy különösen meleg tavasz végi napon került sor. Még bent az öltözőben elmondtam a fiúknak, hogy az ezüstérmet már ettől a meccstől függetlenül megszerezték, ez is több annál, amit várni lehetett tőlük, játsszanak nyugodtan. Ők hallgatagon meredtek maguk elé, látszott rajtuk, hogy ha már eljutottak idáig, mindenképpen nyerni akarnak. Hirtelen megéreztem, hogy a lelkeknek milyen boszorkánykonyhájába merészkedtem be avatatlan varázslóinasként, egy olasz szakember megjegyzése jutott az eszembe: „Szókratész, ha ma élne, okvetlenül labdarúgóedző lenne!”

– Na, induljatok! – mondtam, és rávertem a csapatkapitány vállára.

Papíron nem sok esélyünk volt a győzelemre. A Testnevelési Főiskola futballcsapatai az intézményben tanító és tanuló edzők afféle kísérleti laboratóriumának számítottak. Még az úttörőegyüttest is tudományos alapossággal vezették; a toborzókon különféle tesztekkel válogatták ki a játékosokat, korszerű edzésmódszereket alkalmaztak, orvosok, pszichológusok működtek közre náluk. Ezt én inkább csak hókuszpókusznak tartottam, sokkal inkább tartottam attól, hogy a játékosaik egy-két évvel idősebbek és egy fél fejjel magasabbak voltak, mint a mieink.

Az első percekben fürkészve próbáltam felmérni a felállásukat; tudós kollégám kitalált-e valamilyen taktikai trükköt? Csak annyit tudtam megállapítani, hogy mindenáron támadni akarnak, mélységben utolsó védőnkre két csatárt is előretoltak, nyilván azzal a céllal, hogy egy hirtelen akciónál kipasszolják. Bár meccs közben tilos lett volna tanácsokat adni, odahívtam Kacsát a partvonal mellé:

– Ha az ellenfél támad, gyere vissza, és vedd át az egyik embert, de ha megszereztük a labdát, hagyd ott nyugodtan, és menj fel.

A két csatár tétlenül toporgott a középkörben, mi pedig létszámfölénybe kerültünk a középpályán és az ellenfél kapuja előtt. A második félidő közepén úgy érződött, hogy a levegőben lóg a győztes gólunk. „Előember” a sírból hozott vissza egy már elveszettnek látszó labdát, lefutott vele az alapvonalig, és mint a régi nagy jobbszélsők, „negatív kifli”-ben, vagyis visszakanyarodó ívben beadott. A beadásra Gyuricza pontosan érkezett, de ahelyett hogy lefejelte volna a földre, ahonnan kiszámíthatatlan szögben pattan vissza, és védhetetlenül vágódik be a kapuba, csak megtolta homlokkal. A labda így is a felső sarokba tartott, de az ellenfél kapusa úttörőjátékostól elképzelhetetlen bravúrral vagy három métert repült a levegőben, és szögletre ütötte a bőrt. A mozdulatot még én is megtapsoltam, hogy aztán az eljövendő évek alatt számtalanszor eszembe jusson, mint életem egyik kudarcának csúcsjelenete.

– Kész, fújt a bőrgyár! – mormogtam magamban, mert a sportban alaptörvénynek számít, hogy a kihagyott előny átmegy az ellenfélhez, éreztem, hogy ezek után előbb-utóbb hibázni fogunk. Talán tíz perccel a meccs vége előtt be is jött a „cvikli”, az eredménytelenségtől ideges Kacsa röviden adott haza, az ellenfél csatára elcsípte a labdát, és két lépésről belőtte. A hármas sípszó után gratuláltam az ellenfél edzőjének, aztán bementem az öltözőbe vigasztalni a fiúkat.

Az ellenünk szurkoló klikk boldog volt, mikor értesült a vereségünkről, és hogy nem sikerült megszerezni a bajnoki címet.

– Ugye, hogy hiába szívóskodott! – mondogatták a hátam mögött.

Nyár elején elveszítettem egyetlen támaszomat a Pénzügyőr klubon belül; régi osztálytársamat, Márót eltávolították a testülettől, így a sportkörnél sem maradhatott meg edzőként. Mi történt pontosan? Márónak, mint sok általában ismert pénzügyőrnek megvoltak a maga bocsánatos apróbb stiklijei. Például egy időben az egész országban nem lehetett szöget kapni, ahogy mondani szokás, arannyal fizettek volna érte. Máró beült oldalkocsis szolgálati motorkerékpárjába, és végigjárta a maga körét: az általa rendszeresen felkeresett gyárakat és vállalatokat. Mindenhol váltott néhány szót, és a társalgás folyamán csak úgy mellékesen megemlítette, hogy éppen építkezik, de sajnos elfogyott a szög, és így kénytelen volt leállni a munkákkal. Olyan kőszívű partner egy sem akadt, aki ne hozott volna elő a raktár mélyéből két-három kiló szöget, estére összejött egy mázsa. Most úgy látszik, egy kicsit messzebbre ment ennél, ahogy később burkoltan elmagyarázták nekem: „rangjához képest túl sokat lopott”, de érdemeire való tekintettel békés úton váltak meg tőle. Így tehát egyedül kezdtem el a harmadik bajnoki szezonomat a Pénzügyőröknél, tudtam, mindenképpen ez lesz az utolsó, akárhogy is alakulnak az események.

A nyár végén megpróbálták szétszedni a csapatot. Valamelyik edzés után megkeresett K., a szakosztály egyik vezetője, aki a különféle bonyolultabb szervezési ügyeket intézte, például ő adta át a megvesztegetési pénzeket a lefekvésre hajlamos ellenfeleknek vagy játékvezetőknek.

– Idehozunk egy hátvédet az MTK-ból, és három úttörőjátékost kérnek érte, válaszd ki, hogy ki legyen.

– Én nem engedek el egyet sem.

– Ezt persze nem te döntöd el! Végeredményben nem a te játékosaid, hanem a klubé.

Szembefordultam vele:

– Tudod mit? Még bent vannak az öltözőben, menj be hozzájuk, és kérdezd meg, hogy melyik hajlandó elmenni. Aki igent mond, azt elviheted.

A vezető tíz perc múlva lógó orral jött vissza, a csapat együtt maradt.

Az őszi szezon elején nyolc meccset nyertünk sorozatban. A figyelmes Sors újra összehozott minket minden ellenfelünkkel, akikkel még nem rendeztük el régi adósságainkat. Az UFC-seket, akik annak idején két játékosunkat tették hosszú időre harcképtelenné, otthon a Pasaréti úton fogadtuk. A mi régi csapatunkból kilencen most is szerepeltek – másfél évvel idősebben és egy fejjel magasabban –, bent az öltözőben figyelmeztettem őket, hogy ne próbáljanak durvaságokkal törleszteni a régi sérelmekért, az ellenfélnek minden rúgásnál jobban fájnak majd a gólok. Ami a taktikát illeti, az egyszeri edzőt idéztem nekik:

– Az elején mindent adjatok bele, aztán fokozatosan erősítsetek!

Magukra hagytam őket, hadd készülődjenek nyugodtan. Kimentem a játéktérre, megálltam szokott helyemen a félvonalnál, az idő esőre hajlott, esernyőmről lehúztam a tokot, ki akartam nyitni az ernyőt, de a kezem félúton megállt, mert az öltözőépület felől megjelent a bírói hármas, mögöttük a két csapat: az ellenfél kék szerelésben, mi a hagyományos zöld-fehér színekben. Ugyanezt hordták mindketten másfél évvel ezelőtt, bennem feltámadt az emlék, hogy milyen tehetetlenül próbáltunk szembeszállni az agresszív durvasággal, és egész lelkemből vágytam rá, hogy elégtételt vegyünk. Szótlanul figyeltem a meccset, hol nekitámaszkodtam a korlátnak, hol leguggoltam, bár az eső egyre erősebben rázendített, csak markoltam a csukott ernyőt. Később kiderült, hogy a két-háromszáz néző végtelenül élvezte, hogy tönkreázom ernyővel a kezemben.

Hét-egyre győztünk, a mérkőzés után igyekeztem méltóságteljes arccal levonulni a pályáról, de utána sokáig álldogáltam a klubház falának egyik beszögellésében. Végül összeszedtem magam, vettem egy láda kólát – ez kijárt a csapatnak most is –, bevittem az öltözőbe. Mikor letettem a ládát a köves padlóra, mindenki felém fordult, valamilyen szónoklatot várhattak tőlem, de én csak intettem, hogy köszönöm.

A saját pályáján vertük meg az előző évi bajnokot, a Testnevelési Főiskola úttörőit, bár becsvágyó edzőik most is igyekeztek beépíteni taktikájukba mindent, amit napjaink labdarúgó-szakirodalmában olvastak a terület tudatos feladásától a váratlan súlypontáthelyezésekig. Addigra én már megtanultam, hogy a futball tulajdonképpen egyszerű játék, például a leghatásosabb csel az, ha a csatár előrerúgja a labdát, és hamarabb éri el, mint az ellenfél védője – igaz, ehhez labdabiztonság kell, erő és gyorsaság. Sima, egyenes vonalú támadó játékkal „ledaráltuk” őket.

A kilencedik meccsre is úgy készültünk, hogy ott „idegen nem nyerhet”, a Budai Tégla ellen játszottunk, és ez a csapat addig még alig szerzett pontot. A meccset Óbudára írták ki, a szörnyűséges téglagyári pályára, szokásunk szerint az autóbusz belső végállomásánál találkoztunk, és együtt mentünk ki, néhány szülő is velünk tartott, hátha most is verekedésre kerül sor.

Az ellenfél csapatából alig néhány játékos lézengett a klubépület előtt, érezni lehetett, hogy nem jön össze náluk a kiálláshoz minimálisan szükséges hét ember. Szóltam a fiúknak, hogy egyelőre ne öltözzenek át.

– Nem is tudnánk, Gyuri bácsi, mert nincs itt a szerelésünk.

– Ez lehetetlen! – mondtam elképedve.

Az volt a bevezetett rend, hogy ha a hétvégén idegenben játszunk, a meccs előtti pénteken le kellett adnunk a szertárban egy cédulát a pálya címével és a kezdési időponttal, aztán a klub teherautója nagy zsákokban kihozta oda a szerelést. Emlékeztem rá, hogy én most is a szokásos módon jártam el, és el sem tudtam képzelni, hogy mi jöhetett közbe. Ácsorogtunk az utcán, és lestük a kocsit, hátha mégis befut.

Közben letelt a várakozásra előírt félóra. A játékvezető berendelte magához a csapatok vezetőit, megállapította, hogy a Budai Tégla nem tud kiállni, a mérkőzést játék nélkül elveszítette, de a szabályok előírásai szerint a másik csapatnak mezbe kellett volna öltözni – igazolandó, hogy ők játékra készek. A szerelésünk viszont akkorra sem érkezett meg, a bíró minket is vesztesnek nyilvánított – tehát ez a két pont elúszott. A fiúk és a szülők értetlenül vissza-visszanézve indultak el az autóbusz-megálló felé.

Kimentem Pasarétre, hogy tisztázzam, mi történt. Értetlen arccal fogadtak, ide-oda telefonálgattak, kiderült, hogy a másik téglagyári csapat, az UFC pályájára küldték ki a kocsit. Csak aki a szíveket és a veséket vizsgálja, az tudhatja, hogy véletlenül vagy szándékosan szervezték így, de nem firtattam, egyelőre nem akartam kenyértörésre vinni az ügyet. Bíztam benne, hogy a bajnokság ezzel a két elvesztegetett ponttal is a miénk lesz, és az események egy ideig igazolták ezt a várakozást, a következő meccset is megnyertük.

Próbáltam a fiúk további labdarúgó-karrierjére gondolni, úgy gondoltam, legalább négynek-ötnek érdemes komolyabban foglalkozni a focival. Már megtanultam, hogy egyes tulajdonságokat és készségeket csak egy-egy bizonyos életkorban lehet megszerezni, és később ez nem pótolható, úgy gondoltam, leginkább a labdakezelés fejlesztésére volna szükség, ehhez viszont több és alaposabb munka kellett volna.

Egy szerdai napon a labdarúgó-szakosztály megbeszélést tartott a klubszobában – ezen mintegy hivatalból én is részt vettem. A tanácskozáson minden edző beszámolt a munkájáról, mikor rám került a sor, elmondtam, hogy szeretnék még egy edzésnapot kapni, és jó volna beszerezni néhány segédeszközt is, például rúgófalat, a szabadrúgások gyakorlásához deszkából kivágott mesterséges sorfalat. Még be sem fejeztem a mondandómat, mikor az egyik intéző nekem támadt:

– Mondd meg végre, hogy mit akarsz itt? Át akarod venni a hatalmat?

Mellette ülő társa teli torokból rám üvöltött:

– Kellene a nagy pénz? Ebből akarsz megélni?

Ha megőrzöm a nyugalmamat, valószínűleg azt felelem, hogy a magam hivatásában kétszer-háromszor annyit keresek, mint Zoli, a vezető edző, és egyébként is, soha egy fillért sem fogadtam el a munkámért a klubtól, de én is elveszítettem a fejemet, felpattantam a helyemről, kiabáltam valamit, és kirohantam a szobából.

Akkor is éppen edzés után voltam, az öltözőben ledobtam magamról a zöld melegítőt, és megfogadtam magamban, hogy soha többé nem veszem fel. Zoliék a zuhany alatt értek utol, bocsánatot kértek a társaik nevében, és rá akartak bírni, hogy maradjak. Nekem vérzett a szívem, de tudtam, hogy mindenképpen el kell mennem innen. Csak arra vállalkoztam, hogy a legközelebbi meccsen még én irányítom a csapatot, aztán gondoskodjanak a pótlásomról.

A következő vasárnap csakugyan elköszöntem a fiúktól, kértem őket, hogy dolgozzanak és játsszanak továbbra is éppolyan lelkiismeretesen, mint eddig, az én személyes vitáim nem befolyásolhatják az ő futballistasorsukat. Megkérdezték, véglegesen elszántam-e magam a távozásra, mikor bólintottam, a csapatkapitány elővett a háta mögül egy üveg whiskyt:

– Úgy hallottuk, hogy Gyuri bácsi ezt forralva is megissza.

Megköszöntem, és intettem, hogy kezdjenek el készülődni. Nem álltam oda megszokott helyemre a félvonalnál, a sarokból vetettem egy pillantást a nézőtérre: középen ott támasztotta a korlátot Szakonyi Jani bácsi, a régi úttörőedző, nyilván őt szánták utódomul, és ezért visszahívták szokásos sértődött rezisztenciájából.

Hat vagy hét góllal vezettünk a Ganz-villany ellen, mikor a meccs lefújása előtt egy félórával beküldtem a cseréket – játsszanak ők is, aztán elindultam az ötös busz végállomása felé, nem akartam még egyszer búcsúzkodni.

A továbbiakra már nem érdemes túl sok szót vesztegetni, a csapatot csakugyan az öreg Jani bácsi vette át, szét is esett a keze alatt, a fölényes első helyről a középmezőnybe zuhantak vissza. Aztán pár évvel később a rozoga öltözőket, szertárat is lebontották, átalakították a vendéglőt, eltűnt minden, amiért érdemes volt nekem kijárni a távoli Pasaréti útra.

Régi játékosaim felől csak ritkán hallottam, egyszer felhívott egy pszichológus, és elmondta, hogy az egyik állami gondozott fiú valamilyen idegbajjal bekerült a klinikára, és arra a kérdésre, hogy kik álltak hozzá a legközelebb, engem is megnevezett. Később egypáran megkerestek, és most együtt focizunk a Szocreálban, mely, mint említettem már, a szocialista realizmus és a Real Madrid keveréke.

 

A „Moldova-tó”

Barátomnak, Prém Jenőnek

 

Lassan egy évtized is eltelt már a történtek óta, ennyi idő alatt nagyobb bűnök is elévültek, talán már el lehet mondani, hogy próbáltunk mi tavat építeni lent az Őrségben.

Úgy kezdődött, hogy kint álltunk néhányan fogadott szülőfalum, Nagyrákos határában, és beszélgettünk – az őrségi ember sokat dolgozik azért, hogy ha éppen beszélgetni támad kedve, akkor azt is megengedhesse magának. A vízről volt szó, arról, hogy hiába esik le az Őrségben kétszer annyi csapadék, mint az ország belsejében, mondjuk Gyöngyösön, a föld mégis vízhiányban szenved. Alig ásunk le egy nyomot, a felszín alatt „vasszaros” az agyag, kavicsokkal összecementálódva olyan záróréteget alkot, hogy a víz nem juthat le a talaj mélyebb rétegeibe, még a legnyomorultabb giliszta sem tud megélni benne, egy gyökér sem tudja mélyebbre fúrni magát.

– Az őrségi föld csak sütve jó! – mondta Jóska, értve ezen, hogy csak fazekasok kezébe való égetni – korsónak, bugyigának, vázának.

Én közben a rétet bámultam a Pankaszra vivő postaút mentén, és hirtelen valami érdekeset vettem észre. A megszüntetett vasút régi töltése egy furcsa ívet ír le, lefut majdnem egészen a Szala patakig, másik oldalon maga a patakpart alkot természetes határt, tehát a rétnek csak a falu felé eső részét kellene lezárni, hogy egy nagyjából háromszög alakú, tökéletesen körülzárt tározót kapjunk, melyet a Szala vize mintegy önmagától feltöltene.

– Még senki sem gondolt arra, hogy itt egy halastavat építsen? – mutattam előre.

– Miért?

– Csak úgy gondoltam, mert a környezet valósággal kínálná magát.

Másik beszélgetőtársam, Laci, az asztalos rám nézett:

– Eddig még senki sem próbálta, de ha te megcsinálod, szentté avatunk.

– Ugyan, hagyjatok – legyintettem –, van elég bajom enélkül is.

De azért „elindult a vezérhangya”, megfogant az ötlet, és az Őrség éppen azért a létező világok legjobbika, mert bármi jut is eszébe az embernek, van esélye rá, hogy megvalósítsa; építettek itt már modern faluközpontot, rendőrőrszobából kempinget vagy két nap alatt szabadtéri színpadot. Bementem a „fővárosunkba”, Őriszentpéterre barátomhoz, Prém Jenő tanácselnökhöz, és mondom neki:

– Jenő, volna egy ötletem!

Jenő arca elkomorult, az én ötletemet már sokszor leverte rajta a megyei vezetés – ha minden letolás mellé egy homokszemet kapott volna, régen az övé lett volna a Góbi-sivatag –, de mint saját érdekeinek született ellensége, most is hajlandó volt kijönni velem Nagyrákos határába és megnézni a helyszínt.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezem. – Csináljuk meg ezt a tavat?

– Úgy gondolod, hogy próbáljuk meg?

– Persze.

Jenő megvakarta az üstökét:

– Miért fontos ez neked?

– Nézd: ez a tó, ha megszületik, rákerül a térképre, és ha már az Irodalom térképéről lemaradok, legalább a földrajzi mappán hagyjak valami nyomot.

– Jól van, nézzük meg, mit tehetünk.

Az Őrségnek vannak barátai egész Vas megyében, a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság Vásárhelyi Pál brigádjának tagjai is közéjük tartoznak, hajlandóak voltak kijönni és felmérni a lehetőségeket.

– Kapunk érte valamit? – kérdezték inkább csak úgy a forma kedvéért.

– Hogyne, azt, amit Nagy Mihály a kaszálásért.

Erre már nem kérdeztek tovább, mivel ez a mondás igen jól ismert az Őrség vidékén, és nem szorul részletesebb magyarázatra. Ennek ellenére becsülettel nekiláttak a munkának, hol itt, hol ott bukkantak fel a környéken, méregettek, számolgattak, aztán 1981 novemberében három lehetőséget raktak le az asztalra egy tanulmányterv formájában.

Az általam kinézett rétről már a legelső vizsgálat során kiderült, hogy tökéletesen alkalmatlan víztározó építésére. A terep kis esése miatt a víz a legkisebb duzzasztás esetén is elérné a postaút hídját, és a Szala eltüntetné a Csárdaszer mélyebben fekvő épületeit. De ha minden adottság tökéletes volna is, az egész elgondolásunk alapja: az a bizonyos sokat ígérő vasúti töltés nem több puszta régiségnél, eredetileg sem az öröklétnek épült, azóta pedig egerek, pockok és más mezőn élő állatok belevájták fészküket az oldalába, talán egy napig sem bírta volna el a duzzasztott víz nyomását.

A felmérő brigád dicséretére legyen mondva, hogy nemcsak nemet mondott, hanem ajánlatokat is tett: három helyet is megjelölt, ahol tavat lehetne kialakítani. Egyet Őriszentpéter keleti részén, a Szalán, ez kijött volna potom öt és fél millióból, mely tulajdonképpen a bolondnak is megéri, csak ahhoz képest nagy összeg, hogy az Őrségi Baráti Körnek és a nagyközségi közös tanácsnak összesen ötvenezer forintja lett volna erre a célra.

Bejelöltek egy másik részt is a Szalán, ezt már nyolcmillió forint sem takarta volna be, végül a harmadik ajánlott tározót az Ispánki- vagy népiesebb nevén a Disznós-patak töltötte volna fel – ez már a komolyabb tízmilliót kerülgette volna. Nekem ez a harmadik elgondolás tetszett a legjobban, mert nem a hordalékkal, fekáliával és trágyával fertőzött Szala táplálta volna, hanem az ispánki erdőkből lefutó tiszta vizű patak, de hát, mint mondom, a pénznek a tíz százaléka sem állt rendelkezésre.

A tervekből Jenő nekem is adott egy példányt, elraktam nagyrákosi íróasztalom fiókjába – igen jól megfért ott azokkal a levelekkel, melyekkel annak idején az őrségi vasutat próbáltam megmenteni. Ha jött valami jelesebb vendégem, és épp nem volt miről beszélni, elővettem a terveket, és megmutogattam, hátha valaki belenyúl a zsebébe, és azt mondja:

– Mit számít az a rongyos tízmillió, rosszabb célokra is vettek ki már ennyit az állam zsebéből! Itt van, építsétek fel a tavat belőle!

Ilyen herceg persze nem jött fehér lovon, így beértem annyival, hogy néha kisétáltam a Disznós-patak mellé a völgybe, melyet a tervezet harmadikként említ, szedtem egy csokorra való vad török szegfűt, vagy gomba után kutattam, közben elbámészkodtam, ismerkedtem a tereppel. A lankásan hajló domb oldalába csak füvet vetett a terület gazdája, a termelőszövetkezet, aztán vagy lekaszálta a szénát, vagy otthagyta lábon, mert fontosabb munkára kellettek a gépek. Lejjebb, a völgy csatakos alján békaszittyó, réti boglárka, orvosi tisztesfű virult, és más közönséges őrségi gyomok; sásfélék, enyveske, réti margaréta, szétterülő harangvirág, ezenkívül csak néhány mezítlábas fenyőfa tenyészett, és egy magányos vadkörtefa, szerteágazó koronával.

Van nekem még egy barátom – jól mondja az orosz, hogy inkább száz barátod legyen, mint száz rubeled –, erdész egy zalai téeszben, egyszer neki is megmutattam a hamvába holt tavunk tervezetét, átlapozgatta, aztán megkérdezte:

– És miért nem kezdtetek bele?

– Egy tízmilliós építkezésbe ötvenezer forinttal?

– Azért az is pénz. Nézd, nekem van egy barátom – mint látható, Magyarországon minden barátunknak van még egy barátja, szerencsére, mert különben egy óráig sem lehetne kibírni –, egy földrendező vállalat mérnöke, és amennyire én tudom, most éppen nincsen munkájuk, állnak a gépeik, lehet, hogy most olcsón elvállalnák a gát építését. Beszélned kellene S. Bélával, a főnökkel.

– El lehetne menni hozzá?

– Miért ne lehetne?

Jobb rögtön, mint azonnal, kocsiba vágtuk magunkat, és átmentünk Zalába megkeresni a mérnököt. S. Béla ezen az üres délelőtti órán éppen langyos Unicumot ivott, ami helyesen alkalmazva tudvalevőleg a fogkő legádázabb ellensége, megkínált minket is. Ilyenkor lehet választani: vagy iszik az ember, és akkor lehet folytatni a beszélgetést, vagy nem iszik, és akár el is köszönhetünk, én maradni akartam. A koccintással egyúttal a pertun is túlestünk.

– Nézd, Béla – mondtam a mérnöknek –, nincs szó nagy dolgokról, csupán egy tóról.

Béla legyintett, mintegy jelezve, hogy barátok között ilyen apróságokra kár is szót vesztegetni.

– Neked kell ez a tó?

– Nem nekem, hanem az Őrségnek, vagy ha úgy tetszik, egész Magyarországnak.

Magam sem tudtam, hogy puszta véletlenségből mennyire a dolgok közepébe találtam. Zalában akkoriban keringett egy történet, miszerint a téeszelnöknek jelentik, hogy lopják a műtrágyát! Az elnök megkérdezi: na és kiviszik Magyarországról? Nem, itt bent marad! Hát ha a határon belül használják fel, akkor nem érdekel, hadd lopják! Az én kérésem tökéletesen rímelt erre az anekdotára, Béla rögvest hajlandó volt kijönni velünk a helyszínre és körülnézni.

Beugrottunk Jenőért a tanácsházára, aztán a kocsival kimentünk a tetthelyre. Lemásztunk a Disznós-patak medrébe; egy csepp víz nem volt benne, a kavicsos fenék olyan száraz volt, hogy csak úgy kopogott.

– És kérlek szépen, a vizet hogy gondolnátok? – kérdezte Béla kissé bizonytalanul. – Mert ahogy én látom, vagy hazai erőforrásokból oldható meg, vagyis vízfakasztó Szent László királyunk segítségével, vagy exportmunkaerővel, nevezetesen úgy, hogy felkérjük közreműködésre Mózes prófétát.

Egy kicsit én magam is elbizonytalanodtam, de próbáltam titkolni:

– Te, Béla, zalai vagy, te nem ismered ezeket az őrségi patakokat. Ezek néha kiapadnak, de ha egyszer megindulnak, nincs az az Isten, aki feltartsa őket.

Persze én sem voltam az őrségi patakok tudósa, csak annyiban, hogy láttam már a megáradt Szalát átbukni hidak felett és elönteni az egész rétet előttünk, a tervezetből pedig emlékeztem, hogy a Disznós-patakot majd tíz négyzetkilométeres vízgyűjtő terület táplálja.

– Ti tudjátok, fiúk! – mondta Béla, kikapaszkodtunk a kavicsos mederből, átvágtuk magunkat a sűrű vadszederindákon, és bejártuk a környéket. A föld felszíne egy helyen keresztben kisebb dombot vetett, valósággal kínálta magát, hogy ez legyen a völgyelzáró gát alapja, hiszen eleve magasabbról lehetne kezdeni a töltést. Béla szakértő szemmel még egyszer megvizsgálta a környéket: fák alig nőttek a közelben, építmények sem álltak, csak egy kilométernyi messzeségben egy vadászoknak ácsolt, de már rég megroggyant magasles. A szemrevételezés után leültünk nálunk jó őrségi nyers sonka és sör mellé, Béla elővette a naplóját, és számolgatott:

– A hét végén ki tudok küldeni nektek három gépet: két szkrépert…

– Az mi?

– Talajgyalu, olyan kiegészítővel, hogy a felszedett földet magával is viszi, és építi vele a gátat, továbbá egy buldózert, mely elvégzi a többi földmunkát. Van valamilyen szerv, amelyik hivatalosan megrendelheti tőlünk?

Jenő bólintott.

– Igen, van pecsétünk.

– Akkor rendben, de azt meg kell mondanom, ezek nem olcsó gépek; kezelőkkel, üzemanyaggal, ellátással.

Széttártam a karom.

– Tudod, hogy mennyi pénzünk van.

– Tudom, be fogja takarni – Béla tovább számolgatott –, nyolc napig hagyhatom itt a gépeket, akkor tovább kell vonulniuk más munkára, ennek bele kell férni ötvenezer forintba. Legföljebb csinálunk egy kis korrekciót, mintha a gépek néha álltak volna.

– Nyolc nap üzemszünetet ki tudunk fizetni.

– Most lesz egyhektárnyi vízfelületetek, aztán egy év múlva, ha újra összegyűjtötök egy kis pénzt, visszajövünk és folytatjuk.

– Melyik nap tudnátok kezdeni?

– Most vasárnap, addigra le kellene tisztítani a gát környékét, kivágni ezeket a satnya fákat, bokrokat, kiszedni a gyökereket, mert ha valaha is rá akarjátok engedni a vizet, a Köjál nem fogja engedélyezni, hogy egy tó fenekén akár egyetlen tönk is kiálljon, ember vagy csónak, minden beleakadhat. Ma csütörtök van, egy nekifutásban el kellene végeznetek, meg tudjátok csinálni?

– Rendben lesz.

– Akkor vasárnap reggel jönnek a gépek – Béla megitta a sörét, és elköszönt.

Átmentem Lacihoz, az asztaloshoz, és elmondtam neki a történteket, örült és lelkesedett – egészen addig, amíg a lényeghez el nem jutottam.

– Ma csütörtök van, szombat reggel legkésőbb öt órakor ötven-hatvan ember fejszével, szerszámokkal megjelenik az eljövendő gát helyén, és lepucolják a környéket, hogy a gépek kezdhessenek.

– De hát hogy tudok ennyi idő alatt ilyen sok embert mozgósítani egy négyszáz lelkes faluban?

– Ez nem az én dolgom, de ha nem jön össze ez a csapat, Isten engem úgy segéljen, lemondom a gépeket, és még egyszer nem lehet majd kibolondítani őket. Egyébként legyek én az első, akinél szombat reggel bekopogtatsz.

Mi történt, mi nem, hányszor szaladta be Laci a falut a rossz lábával, nem tudom, annyi viszont biztos, hogy szombaton reggel négy órakor zörgettek az ajtómon:

– Aki alszik, ébredezzék!

Magamra kaptam melegítőmet, a „dorkómat”, ahogy a magas szárú tornacipőt nevezik a környéken, felkaptam csillagos erdészfejszémet – annak idején ezt is fogyatékba helyezték valamilyen raktárban –, és elindultam. Sűrű hajnali köd hullott, még alig világosodott, csak annyit láttam, hogy az úton csoportokba verődve ballagnak az emberek a patakvölgy felé.

Ismertem az őrségi hajnalokat, azokban az években, mikor lent éltem, minden hétfőn három órakor keltem fel, mert csak így érhettem el két átszállással Szombathelyen a reggeli gyorsot, de az erdőt még sohasem láttam ilyenkor. Olyan vastagon ült meg mindent a harmat, hogy pár lépés után a cipőm átázott, a nadrágszáramból is facsarni lehetett a vizet, erőlködve kellett beszívni a nehéz, párás levegőt. Beljebb érve szúnyogfelhők támadtak ránk, amiért megzavartuk a még nekik rendelt pirkadati órákat, nem is csíptek, hanem valósággal haraptak.

Összegyülekeztünk a tervezett gát mellett, ahol a munkát el kellett kezdeni, Laci, az asztalos rövid beszédet tartott:

– Gyerekek, ez komoly munka lesz, nem levesszűrés vagy tojásfestés. Itt fákat kell kivágni Stihl fűrésszel, éles szerszámokkal dolgozunk, nagyon kell vigyázni, hogy ne történjen valami balhé. Ezért egy rövid baleseti oktatást kell tartanom – ezzel kivett egy újságpapírba csomagolt üveget, kihúzta a dugót, a szilvórium szagától elszédültek a szúnyogok is, és felénk nyújtotta. – Igyatok!

Ezzel a baleseti oktatás témája ki is merült, elkezdett vijjogni a Stihl fűrész, nyomában az apróbb munkát elvégezték a fejszék, délután kettőre, mikor a nap a legélesebben perzselte a környéket, a bokrok a kijelölt tárolóhelyen magasodtak, messze túl az ártéren, a kivágott fák pedig sarangban álltak, előírásos hosszúságra levágva.

A helyszín tehát készen várta a gépeket, már csak a kezelőkről kellett gondoskodni. Elmentünk a téeszkonyhára, befizettünk nekik három dupla ebédet, én vállaltam, hogy naponta beviszem őket Őriszentpéterre, mert így fehér asztal mellett, tányérból ehetnek. Ehhez persze a szegény Zsigulimmal naponta kétszer át kellett gázolnom a Szalán, kockáztatva azt, hogy a kerekek belesüppednek a laza mederbe. Saját büdzsémre megrendeltem nekik a sört is, ami ma már éppolyan szükséges alapanyaga egy építkezésnek, mint a cement vagy a mész. Hogy mit kaptam az egészért? Azt, amit Nagy Mihály a kaszálásért.

A gépek időre megjöttek, megittuk az indító áldomást, aztán a szkréperek feldübörögtek, és kezdték feltépni a sovány füvet a tervezett tó helyén, feltűnt a vigasztalan víz és élet nem járta agyag. A felszedett földet lerakták a gát helyén, aztán újra és újra fordultak, dolgoztak becsülettel. Mi Jenővel beálltunk hozzájuk segédmunkásnak, összeszedtük az elhullott ágakat, a mérnök tanácsa szerint egy levelet sem volt szabad a mederben hagyni. Hogy a gép jobban haladhasson, egy-egy nehezebben hozzáférhető sarkot kicsákányoztunk és eltalicskáztunk. Ahogy a meder mélyülni kezdett, a nap melege egyre jobban megrekedt, a levegő nem járt, dőlt rólunk a víz, én csak azt élveztem, hogy ha elkiáltottam magam, a munkagödör fala szinte elnyelte a visszhangot.

Amíg forogtak a gépek nehéz kerekei, a szervezést is folytatnunk kellett. Vannak emberek, akik egyenesen tanácselnöknek születnek – adott Isten nyulat, bokrot is adott hozzá –, Jenő nem tartozott ezek közé. Valaha Sopronban végzett az erdészeti egyetemen, ahol, úgy látszik, mindenre igyekeztek megtanítani a hallgatókat, mert Jenő nemcsak a fák latin nevét ismerte, de ha úgy hozta a kényszer, meg tudta tervezni a tanácsháza vagy az óvoda külső képét is, rendezési terveket készített, és most kiderült, hogy konyít valamit a mesterséges tavak gátépítéséhez is, szintezett a teodolittal, felmérte, milyen anyagok szükségesek.

– Kellene valami fólia, ami védi a gátat attól, hogy a víz alámossa. Nem tudod, hol lehetne szerezni?

Eltöprengtem:

– A vasútnál használnak ilyet?

– Igen.

– Akkor lehet, hogy tudok.

Végül egy vidéki főnök adott pár száz métert – a főnök neve legyen áldott, és maradjon titokban, mert ez a segítség talán még ma is a fejébe kerülne. Le is hozta a saját kocsija tetején, hálából kivittük a tóhoz megmutatni, hogy mire készülünk. A vasutas elgondolkodva nézett körül:

– Nem volna jó nektek ide egy leselejtezett vasúti személykocsi? Egyelőre esőkunyhó helyett, aztán használhatnátok büfének, jegypénztárnak, akárminek. Csak le kell kapni a kerekeiről, aztán idehozni.

Attól tartottunk, hogy egyelőre komolyabb feltűnést keltene egy vasúti kocsi egy őrségi vadvirágos rét kellős közepén, ezért köszönettel, de elhárítottuk az ajándékot.

– Mi kell még? – kérdeztem Jenőt.

– Kellene tolózár a zsiliphez, legalább kettő, persze a hozzá való csövekkel együtt.

– Ezeket hol árulják?

– Nekünk sehol, nem maradt már pénzünk.

Leültem a telefon mellé, sorra hívtam az ismerősöket; ki tudna segíteni, végül most is megtaláltuk a magunk emberét. Kiderült, hogy Zalaegerszegen egy nagyüzem be akarta vezetni az olajtüzelést, a tervek készen álltak, sőt az alkatrészek nagy részét is beszerezték már, mikor kiderült, hogy a gázfűtés praktikusabb és olcsóbb, az olajvezeték egy pillanatig sem működött, a szerkezet minden eleme feleslegessé vált, köztük két vadonatúj, frissen beépített tolózár is – hajlandók ingyen nekünk adni.

Jenő eltöprengett:

– Ez így jó, de mit gondolsz, nem lehetne megkérni őket arra, hogy hozzák is ide?

– A saját teherautóikon? Ismered a történetet arról, hogy valakinek az ablaka alá csinálnak, és bekopognak hozzá vécépapírért?

– Igen, és aztán az illető smirglipapírt ad ki az ablakon.

Így hát kerestünk egy téeszt, és attól kértünk egy teherautót csak úgy, Isten nevében. Kérdezem a szállítási részleg vezetőjét:

– Nem fél attól, hogy lebukik? Megbüntetik feketefuvarért?

Az illető legyintett:

– Nézze, uram: eddig van hárommillió forintos büntetésem, mert segítettem olyanoknak, mint maguk, most lesz hárommillió-ötezer, nem mindegy?

Szabadidőnkben továbbra is jártunk ki Jenővel dolgozni a gépészek keze alá, a munka jól haladt, néha egy-egy sörrel a kezünkben behúzódtunk a vadkörtefa árnyékába, és elábrándozgattunk, hogy is lesz majd, ha elkészülünk a munkánkkal. Megfogadtuk erős esküvéssel, hogy ez a tó az Őrségé, pontosabban az őrségi embereké marad, nem engedjük felparcellázni és maszek paradicsommá változtatni a partot, mint történt például a közeli Vadása-tóval. Nem húzhatnak fel hétvégi házakat sem, egyetlen épületet emelünk majd, egy tájba-hagyományokba illő „Őrségi Ház”-at, ahol az Őrség barátai találkozhatnak, beszélgethetnek, tanácskozhatnak.

– És mi lesz majd a tó neve?

Ez csak látszatra volt egyszerű kérdés, mert e terület éppen két falu, Őriszentpéter és Nagyrákos határán feküdt, tehát mind a Szentpéteri-tó, mind a Nagyrákosi-tó elnevezés rossz vért szült volna – ezért végül az Őrségi-tó név mellett döntöttünk.

Mi, mondom, így döntöttünk, de az emberek másképp. Mert a tó bizony beszédtéma lett; kijöttek a népek, megálltak az egyre magasodó gáton, és lesték, hogy hány hét a világ. A tó, mint téma, előjött mindenütt, egyik este meséli a szomszédom, hogy az autóbuszon hallott egy beszélgetést:

– Épül a tó! – mondta valaki.

– Melyik?

– Hát a Moldova-tó! Mert ő fizeti, a Prém Jenő meg csinálja.

– Aztán víz lesz benne?

– Hogyne, ha mind a ketten belepisálnak.

Jenőt az egész történetben az bosszantotta a leginkább, hogy a tavat Moldova-tónak nevezték, és ez az elnevezés kezdett elterjedni az egész környéken. Én csak mosolyogtam magamban, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, eddig csak abban reménykedhettem, hogy legfeljebb valami zsákutcát neveznek majd el rólam.

Persze lényegében semmi sem változott, szedegettük a letört gallyakat, csákányoztunk. Egyik nap talán úgy dél felé járhatott az idő, mikor feltűnt a gát mellékén egy könnyű ARO teherkocsi magánrendszámmal, és egy szakállas fiatal férfi szállt ki belőle. Én látásból már ismertem az illetőt, tudtam, hogy egy körmendi kőfaragómester, az őrségi vidék megszállottja. Megvett a faluban egy köpec – vagyis már lepusztult, semmirevaló házat, a család a vételár fejében állítólag csak annyit kért, hogy állítson sírkövet a ház utolsó gazdájának. A mester ezt meg is cselekedte, aztán lebontotta a házat a puszta földig, és a helyén felépítette az egész környék egyik legvitatottabb, de kétségtelenül érdekes és nagyra törő épületét. Szóval ez a szakállas fiatal férfi kiszáll a kocsiból, odajön hozzánk, akik gatyában és a lábunktól a fejünk búbjáig agyagosan hajladozunk.

– Jó napot kívánok! Kérem szépen, ez a Moldova-tó?

Jenő villámló szemekkel kereste a megfelelő szavakat, így én válaszoltam helyette:

– Igen, hát így szokták mondani a népek errefelé.

– És maguknak van valami közük hozzá?

– Hát valami kevés – szerénykedtem –, én például szoktam dolgozni a Moldova lapátjával. Egyébként milyen ügyben jár?

– Kérem szépen, én szeretnék pénzt felajánlani a tó felépítésére, olyan húszezer forint körüli összeget gondoltam – hogy elhárítson minden félreértést, felemelte a kezét –, természetesen ezzel nem akarok semmiféle előjogot szerezni! Megköszönném, ha továbbítanák az ajánlatomat, felírom a nevet meg a címet, ahová értesítést várok.

– Mi is köszönjük, idejében szólni fogunk.

Mikor a kis teherautó elporzott a gáton túl, Jenőre néztem:

– Látod, csak el kellett kezdeni, és jön a segítség. Bocsássunk ki az Őrségi Baráti Körben „téglajegyeket”, indítsunk gyűjtést a tóra, és a kőfaragó után hadd legyek én a második, aki feliratkozik a listára.

Jenő, akinek már bőven volt tapasztalata „csalatásban és fenében”, nem szólt semmit, nem lelkesedett és nem hervasztott, csak megfogta a lapátot.

– Na, dolgozzunk, mert sohasem végzünk.

Nyolc nap után a gépek elvonultak, a számla belül maradt az ígért kereten, a kezelőket illendően megköszöntöttük és elbúcsúztattuk, utána kimentünk a tóhoz. Megbízhatóan masszívnak tűnő, nyers földszínű agyagkolosszus: egy három méter magas és százméternyi széles gát zárta le a Disznós-patak völgyét. A következő héten Jenő megépíttette a zsilipet, a tolózár is a helyére került, a szükséges szint feletti víznek a nyitott zsilipen keresztül a patak meghagyott régi medrében kellett volna lefutnia a Szaláig – ha lett volna egy csepp is belőle. Mikor bejártuk az eljövendő medret, a felszíne kopogott a talpunk alatt, kis porfelhők kerekedtek utánunk – bár egy lyukon, melyet még a gépészek ütöttek egy vasrúddal, alig két méter mélységben víz csillogott.

– Mindegy – mondtuk egymásnak –, majd csak kialakul.

A Piavéről és a többi olasz „kavicsfolyóról” meséltem Jenőnek, melyeket három-négyszáz méter hosszú hidak ívelnek át, nyáron csak a közepükön csordogál egy erecske, olvadáskor meg ősszel mégis sodró folyamokká válnak. Én ehhez sem értek, én orosz hadifogságban voltam – mondta Jenő, és elköszöntünk.

A régi öregek azt tartották, hogy az Őrségben nem kell imádkozni esőért, megjön az magától. Hiába látszott örökösnek az aszály, már harmat is alig hullott esténként, az egyik alkonyatkor gyülekezni kezdtek a felhők, dél felől összezárultak, és egy-egy csepp koppant a tető forró cserepeire, aztán hirtelen zuhogni kezdett az eső olyan sűrűn, hogy nem lehetett átlátni tíz méterre a pajtánk fehér faláig, és zuhogott egész éjszaka.

Reggel Jenőnek hirtelen eszébe villant, hogy zárva hagyta a zsilipet, kirohant a tóhoz – a legjobb időben, mert egy éjszaka annyi víz gyűlt össze, hogy feltöltötte a medret, sőt alábukott a gát koronáján is, ha nem nyitják ki a zsilipet, elvitte volna magával az egész építményt. Én is kisiettem, néztem a csillogó tükröt, talán egyhektárnyit borított be a víz. Fürdőnadrágra vetkőzve lecsúsztunk a gát oldalán, és mintegy felavatva a tavat, úsztunk néhány tempót. Ahogy beléptünk, lábunk nyomán iszap kavarodott fel a tó fenekéről.

– Majd kell szerezni egypár vontató sódert, és meg kell szórni az alját legalább a bejáratnál.

A vadkörtefánál kiültünk szárítkozni, és csak úgy a szemünkkel méregettük, hogy minden évben csak egy kicsit haladva meddig lehetne kitolni a tó határait, és nemcsak az őrségi ember tudná megmártani benne elfáradt csontjait, de öntözésre, árvízveszély esetén mentesítő tározásra is fel lehetne használni. A faluból is kijöttek néhányan, intettek felénk, aztán ők is szótlanul bámulták a vizet.

Napok sem teltek el, és gyenge nád ütközött ki a part mellett, távolból ideköltözött vízimadarak tűntek fel, le-lecsaptak a tó felszínére valamilyen rovarra vadászva, talán fészket is raktak maguknak a régi medren túli erdőben.

Talán ez volt az utolsó jó időszakunk a tóval kapcsolatban. Tüzet, vizet nem lehet rejtegetni, tisztában voltunk vele, hogy előbb-utóbb a felsőbbség tudomására jut majd, hogy itt minden engedély nélkül felépült egy tó, vagy legalábbis elkezdtünk valamit, amiből ki lehet majd fejleszteni egy igazi tavat. Nagy dicséretre nem számoltunk, de arra gondoltunk: megússzuk egy fejmosással, és utána már legálisan folytathatjuk a munkát. Nem siettünk a bejelentéssel, úgy képzeltük, hogy az idő nekünk dolgozik, a tó szinte automatikusan elhelyezkedik majd a tájban.

Innen kezdve már csak közvetve – másodkézből vagy iratokból – értesültem az eseményekről. Egy tanácsülésre lejött egy magasabb beosztású megyei vezető, és az egyik helyi tanácstag nagy ravaszul megkérdezte tőle, hogy nem lehetne-e egy tavat építeni az Őrségben, hiszen a szomszédos zalalövőieknek, bajánsenyeieknek és hegyhátiaknak is sikerült. A vezető diplomatikusan kitért a válasz elől, arra hivatkozott, hogy a földrajzi adottságok ezen a környéken olyan rosszak, hogy lehetetlen volna itt egy tavat kialakítani. A tanácstag fejébe szállt az indulat, és azt kérdezte a magas megyei vezetőtől, volna-e egy facér félórája, mert szeretne mutatni neki valamit. Kocsiba ültek, és kimentek az „Őrségi-tó”-hoz, azt mondják, a vezető percekig állt döbbenten a gáton, és nézte a víztükröt.

Persze az ostor most is Jenőn csattant, azzal vádolták, hogy ilyen fondorlatos módon akarta kikényszeríteni az állami támogatást a tó felépítéséhez, és egymást követték a megtorló intézkedések. Íme néhány közülük: 1984. január 13-án az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Észak-dunántúli Felügyelősége az Őriszentpéteri Közös Tanácsot 50 000 forint természetvédelmi bírság megfizetésére kötelezte, egyidejűleg felszólította, hogy az Ispánki-patak mellékén mint védett természeti területen a természeti értékeket károsító tevékenységét szüntesse be – nem tudom, melyik savanyú fű- vagy gyomfajtát féltették a legjobban?!

Még az adott hónapban ugyanez a felügyelőség visszavonta a bírságot, de kötelezte a tanácsot, hogy a jelenlegi duzzasztást teljes egészében szüntesse be. Februárban a körmendi földhivatal is sorompóba lépett, kötelezte a tanácsot, hogy a 0,6 hektárnyi, a mezőgazdasági termelésből engedély nélkül kivont földterületet állítsa vissza eredeti állapotába. Jenő megpróbálta kivédeni a támadást; 3,1 hektár talajvédő gyepterületet, illetve termelésből kivont területet – például régi felhagyott utakat ajánlott fel, melyekből megfelelő talajjavítással szántókat lehetne kialakítani a tó által elfoglalt rét pótlására.

A huzavona sokáig tartott, belekeveredett minden létező hivatal és hatóság. A tél még vizet talált a tó medrében, megfagyott, és a történelemben először valódi jégpályán korcsolyázhattak az őrségi gyerekek.

Én szerettem volna elmondani a magas vezetőknek, hogy képzeltük el ezt az egész vállalkozást, hogy az őrségi emberek milyen munkára és áldozatokra lennének hajlandók ezért a tóért, de velem senki sem tárgyalt, hátha megírok belőle valamit, ami nem volna kellemes, sok baj volt velem akkor is, mikor az őrségi vasút felszámolása ellen téptem a számat – Jenővel sokkal egyszerűbb a helyzet, ő hivatalnok, őt akár utasítani is lehet.

1984. március 15-én aztán megszületett a végleges döntés. A Nyugat-dunántúli Vízügyi Hatóság utasította az Őriszentpéteri Közös Tanácsot, hogy „az Ispánki-patakon Nagyrákos község határában vízjogi engedély nélkül kialakított tározó völgyzáró gátját a patak tengelyében a vízfolyás jelenlegi fenékszintjén 60 centiméter fenékszélességű és 1:1 rézsűhajlású mintakeresztszelvény kialakításával vágja át. A munkálatok elvégzésének határideje: 1984. április 30.” Azt már én teszem hozzá, hogy az egész hadjárat okai között nem utolsó helyen állt az a cél, hogy leckében részesítsék napjaink és minden eljövendő idők okvetetlenkedőit, akik nem hajlandók beérni azzal, amit ott fenn elhatároznak, hanem megpróbálnak egy kicsivel jobb világot hagyni a gyerekeiknek, mint amilyet ők kaptak a szüleiktől.

Majd ha az utolsó csepp víz is eltűnt a mederből, az utasítás engedélyezi, hogy a tanács nekilásson egy előírások szerinti új tározógát építésének – ez szerény becslés szerint 10-11 millió forintba kerülne 1988-as árakon. Ennyi pénze pedig sem a tanácsnak, sem a megyének nincs, és szerintem már nem is lesz soha. Más szóval: kezünkbe adták a tárogatót, csak már nincs tüdőnk, amivel fújjuk.

Az „ítélet” ellen persze nem volt apelláta, végre kellett hajtani. Jenőben volt annyi kímélet, hogy kivárta, amíg az idő hazavet Budapestre, és csak akkor vágatta át a gátat. Csak húsvét felé láttam a szétnyílt, megroskadt agyagfalat – meghalt, és mint mondani szokták, a zsidó temetőben nyugszik, mert ott nincs kiírva, hogy „feltámadunk”.

Aztán évekig nem jártam arrafelé, egyszer tavaszi gombázás közben elvetődtem a környékre. A kötésig érő gaz már a hajdani tópart peremvonalait is eltüntette, aki nem tudja, mi készült itt valaha, az most már ki nem találhatja, munkánknak nincs más tanúja, csak a magányos vadkörtefa, mely nyújtogatja még száradó ágait.

Mindegy! – mondtam magamban. – Annyi fontos ügy megbukott már az ég alatt, miért éppen ez számítana?

De mikor tovább akartam ballagni, a szívem elkezdett furcsa ritmusban verni, hirtelen elszédültem, és vörös vonalakat láttam a fűben. Hazatámolyogtam, bevittek a körmendi kórházba – életemben sem voltam komolyabb beteg. Órákig feküdtem a bőrrel bevont vizsgálóasztalon, és nyomták belém az infúziós folyadékokat, mindenfélét kipróbáltak, hogy visszatereljék rendes mederbe a szívem ritmusát.

Ritka dolog, hogy az ember ilyen rövid idő alatt olyan sokat okosodjon, mint én a kórházban töltött órák alatt. Bár az Őrséget éppen úgy szeretem, mint régen, szép csendben kimaradtam az Őrségi Baráti Körből, és nem vállalok többé semmiféle küzdelmeket.

Jenővel néha még beszélgetünk a tóról, ő nem a nagy szavak embere, nem fogadkozik, nem átkozódik, csak annyit mondott egyszer:

– Lehet, hogy megépül még a tó, de mi ketten már nem leszünk ott.

Rendőrségi absnicli

Ahány emlékezést csak hallottam az átkos antivilág nyomoráról, szinte mindegyikben megemlítették az absniclit. – Bizony, csak annyira tellett, hogy a hentesnél vettünk egy zacskóban mindenféle maradékot: töpörtyűt, szaláminyesedéket, parizerrudak végeit, császárszalonna-darabkákat – ezt hívták absniclinek, és hat vagy tíz fillérbe került, Isten tudja már.

Ilyenkor kötelességszerű részvéttel bólogatok, de a számban összefut a nyál, néha szívesen megennék egy-egy zacskó absniclit: sokféle füstölt, pörkölt, sütött húst, mindenből csak egy falást, éppen hogy az ízéért.

Magam is termelek „absnicli”-t, nagyobb riportvállalkozások után nekem is marad egy zacskóra való sztorim, mely ezért vagy azért nem fért bele az anyagba – így jártam most is a rendőrségi könyvvel. Hadd meséljek el néhány történetet csak úgy válogatás nélkül, ahogy a pultról kikerült.

 

*

 

Másfél évig tartott az anyaggyűjtés, ezalatt jártam a rendőrökkel razziákra, letartóztatásokra, megfordultam fogdákban – egyelőre csak látogatóként. Sokan megkérdezték, hogy közben felismertek-e az emberek. Igen is, nem is, mind a kettőre mondok egy példát.

Egyszer kint Gödöllőn gagyisokat, vagyis hamis gyűrűket áruló cigányokat gyűjtöttek be, én is ott álltam, egyszer hallom, hogy a beszállító autóbusz faránál két cigányasszony beszélget, az egyik rám mutat:

– Arra a kopaszra vigyázz, az nagyon jó rendőr, ismerem őt a Mosonyiból.

Másik eset: bemegyek a VIII. kerületi kapitányság fogdájába, ez jó zsúfolt hely, ma már csúszópénzt kell fizetni annak, aki be akar kerülni ide. Csak egy üresebb cella van, ott általában a tanács épp akkor lebukott lakásügyi előadója szokott tartózkodni, néha alig viszik át a börtönbe, már ott az utódja. De most egy átlagos zárkáról van szó.

Részt vettem egy fogdaellenőrzésen, engem engedtek előre, hátha a rabok berántanak túsznak, nekem jelentett a zárkafelelős.

– Megszólítást kérek! – mondja, mármint hogy kell engem szólítani.

A franc fog nektek bemutatkozni – gondoltam magamban.

– Szólítson röviden főnyomozó úrnak! – mert azért az ember adjon magára.

– Főnyomozó úrnak jelentem… – és mondja tovább a szöveget.

Aztán elbeszélgettünk arról, hogy milyen különös is a világ, mindig az ártatlan embereket zárják be, a beszélgetés végeztével már kifelé tartottam, mikor a zárkafelelős még egyszer megszólított:

– Főnyomozó úr!

– Tessék.

– Dedikálná nekem a könyvét? – mert épp az egyik novelláskötetemet olvasta.

Kész! Az ember ne próbálja megjátszani magát, mert csak lebukik, mint ahogy egy cseh kollégám írta: szarból nem fonsz ostort, és ha fonsz is, nem pattogtatsz vele.

 

*

 

Lent jártam egy vidéki városban egy éjszakai razzián, a magam kocsiján mentem. Éjjel két óra felé, mikor az akció véget ért, megyek a kocsihoz, akarom nyitni az ajtót, de sehol sem találom a kulcsot, kiesett valahol. Most mi lesz? Éjszaka nem találni sem lakatost, sem szerelőt, aki kinyitná, nekem viszont mindenképpen haza kellett mennem, már elszántam magam, hogy lesz, ami lesz, feltöröm az oldalablakot, és valahogy rövidre zárva a gyújtást, elindítom a kocsit, de a kísérő rendőrtiszt megállított:

– Eszedbe ne jusson! Lerendezzük az ügyet, én tudom, hol lehet megtalálni ilyenkor a legjobb szakembereket. Gyere!

Átmegyünk a város főutcájába, benyitunk egy éjszaka is nyitva tartó diszkóba, a rendőr körülnéz, és odaint magához egy hosszú zsíros hajú fiút.

– Na, már meg is van a szakember.

– Szerelő? Lakatos?

– Betörő. Most szabadult.

A fiú odajön:

– Miről volna szó, főhadnagy úr?

– Egy kis társadalmi munka: ki kellene nyitni egy autót.

– Nagyon szívesen.

És semmi perc alatt felnyitotta a zárat, aztán elindította az autót. Hazafelé tartva átfutott az agyamon, hogy ez a betörő talán műhelyt is fog nyitni a következő cégtáblával: „Kocsifeltörést rendőrségi megrendelésre is vállalok!”

 

*

 

Valaha, kezdő nyomozó koromban, még az 1950-es évek közepén – meséli N., a nyugdíjas alezredes – szolgált nálunk a VIII. kerületi rendőrkapitányságon egy Mirek Lajos nevű tizedes. Valahonnan Szabolcsból szökött meg a kapa-kasza elől, olyan műveletlen volt, mint egy galagonyabokor.

– Én nem szeretem a könyveket meg az újságokat, én a hasamat szeretem, meg a hasam alját – és részletesen elmagyarázta, hogy ezen az utóbbin mit ért.

Sokat nem lehetett kezdeni vele, általában kapuőrnek rakták, nyolc óra hosszat adogatta ki és szedegette vissza a belépőcédulákat. Mivel elégedetlen volt a beosztásával, magasabbra tört, mindenképpen szeretett volna átkerülni a nyomozók közé, sokszor kihallgatást is kért ebben az ügyben, de a kapitány mindig elhárította:

– Majd visszatérünk rá, Lajoskám, előbb bizonyítson a mostani helyén.

Mirek ezt biztatásnak vette, és akcióba lépett. Reggel, mikor bejöttünk, mindenkit megszólított:

– Gyerekek, bélyeget gyűjtök, ha van otthon nektek, hozzátok el.

A többiek rá sem rántottak, de én mint kezdő, szóba álltam vele, és addig rágta a fülemet, amíg elkértem az ismerősöktől a régi borítékokat, letéptem róluk a bélyeges sarkokat, és odaadtam neki. Egy hét múlva hívat a kapitány:

– Miért nem említette meg az önéletrajzában, hogy magának ismerősei vannak Svédországban?

– Nekem? Ezt honnan veszi?

– Levelezésben áll velük. Vagy ez a bélyeg nem magától származik?

És elém tett az asztalra egy svéd bélyeget, néztem, néztem, és csak sokára jutott eszembe, hogy azok közül való, melyeket Mireknek adtam, de láttam, hogy a kapitány nem hisz nekem. Mikor kijöttem az irodából, meg akartam keresni Mireket, hogy kiegyenesítem a bordáit, de annyi zsarufinesz már szorult belém, hogy úgy döntöttem: jobb lesz, ha olyan képet vágok, mintha nem is tudnék az ügyről. Másképpen kell bosszút állni.

Vettem egy csomag használt bélyeget a boltban, találtam köztük egy régi, 1938-as darabot, még Hitler Németországában adták ki, ezt ráragasztottam egy borítékra, és írtam egy levelet magamnak Goebbels nevében – bíztam benne, hogy a bunkó Mirek nem hallott a nácik propagandaminiszteréről.

Szóval megfogalmaztam a levelet olyan stílusban, hogy: „kedves öcsém, de régen láttalak, tiszteltetem az otthoniakat…”, aztán megkértem a rendőrségnek bedolgozó öreg tolmácsot, hogy fordítsa le németre. Mikor elkészült, odaadtam a környékbeli postásnak, hogy kézbesítse ki nekem a kapitányság postájára, olyan napon, mikor Mirek van szolgálatban. Ő, persze, mikor meglátta a feladót, ész nélkül rohant vele a kapitányhoz. Nem tudom, a főnök mit mondott neki, de a következő héten Mirek kérte az áthelyezését.

 

*

 

Azt akarod tudni, hogy ki volt a legpechesebb ember, akivel életemben találkoztam? – tűnődik el az öreg rendőr. – Egy régi, 1956-os történet jut az eszembe.

Kint a Köztársaság téren a tömeg megrohamozta a Budapesti Pártbizottság épületét, már állt a harc, de még nem dőlt el minden véglegesen. Valaki vagy a Parlamentből, vagy a Pártközpontból megpróbált segíteni a védőknek, végigtelefonálta a helyőrségeket, a legtöbb helyen szóba sem álltak vele, aztán egy távoli kisvárosban végre akadt egy harckocsizó század, melynek parancsnoka egységével együtt hajlandó volt harcolni.

Elindult az oszlop, és néhány óra alatt felért Budapestre, de itt, mint afféle vidéki katonák, eltévedtek, a járókelők igazították őket útba a Köztársaság tér felé. Végül odataláltak, a parancsnok körülnézett, próbálta felmérni a helyzetet.

Két szemben álló házból lőttek egymásra a támadók és a védők: az egyik egy magában álló impozáns palota volt, az Erkel Színház – ahová a felkelők vették be magukat, a másik egy látszatra semmi különöset nem mutató épület – ez volt a pártbizottság.

A harckocsizó parancsnok persze ezt nem tudhatta, itt a fütyülő golyók között már senkit sem kérdezhetett meg, neki magának kellett tájékozódnia. Mivel minden általa ismert városban a pártbizottság a legdíszesebb épületben helyezkedett el, itt is biztos volt benne, hogy az Erkel Színháznak kell a székháznak lennie, következésképpen, akik lőnek rá, azok a rendszer ellenségei. Kiadta a tűzparancsot, és néhány pillanat múlva a pártbizottság védői előtt tankágyúk tüze verte szét a falat.

A parancsnok később a katonai bíróság előtt elmondta, hogy mi történt vele, de senki sem hitt neki. Nem tudom, mi lett a sorsa aztán.

 

*

 

Sétálgatunk T. őrnaggyal a csatkai búcsún, hullámzik körülöttünk a gyanús tömeg. Nemcsak az italboltok, pecsenyések, vásározók aratnak most, de lejött egy csomó fényképész is, családi fotókat készítenek darabonként százötven forintért. T. is látja őket, és elégedetlenül csóválja a fejét.

– Volt egy ötletem, de a főnökeim nem engedték megcsinálni. Szereztünk volna egy Barkas minibuszt, és berendeztük volna fényképészműteremnek. Készítettünk volna vagy ezer fotót, darabját mondjuk csak száz forintért. A pénz ment volna a rendőrárvák javára, az összes kép másolata pedig a főkapitányságra, fel lehetett volna tölteni a bűnügyi nyilvántartót.

 

*

 

És még egy legenda a fényképekről. Beidéznek egy gazdag maszek iparost a főkapitányságra.

– Csak egy kis szívességet szeretnénk kérni öntől – mondja neki a nyomozó –, itt van tíz fénykép, legyen szíves, nézze meg őket, és mondja meg, hogy melyik ismerős.

A maszek végignézi.

– Soha életemben nem láttam egyiket sem.

– Biztos benne?

– Százegy százalékig.

– Akkor rendben van, feljelentem önt gépkocsival történt üzletelésért.

– Milyen alapon?

– A tíz kép között ott van annak a nyugatnémet állampolgárnak a fotója is, akitől az ajándékozási nyilatkozat szerint az autóját kapta, és azt állította róla, hogy az unokatestvére.

Száz ezüstpénz

– Akkor most segítek önnek kitölteni az elszámolást – mondta a papi fejedelem, és elővett egy formapapiruszt. – A megbízott munkavállaló neve?

Az áruló rekedt torokhangon válaszolt:

– Júdás Iskáriótes.

– Foglalkozása?

– A Mester tanítványa voltam.

A papi fejedelem megvakarta a fejét.

– Ez bonyolítja a dolgot, mert az árulása így főálláson kívüli egyszeri munkavégzésnek minősül, és magasabb adókategóriába kell sorolnunk. Van valamilyen felmentése a római adóhivataltól vagy a Vének Tanácsától? Esetleg részt vett ebben a munkában valamelyik idősebb, adózásra nem kötelezett családtagja?

– Nem, amit tettem, egyedül tettem.

– Ebben az esetben, sajnos, nem alkalmazhatunk semmiféle jóváírást. Az adóalap a teljes keresmény száz százaléka. Az előre meghatározott és illetékes szervek által jóváhagyott illetmény: 100 ezüstpénz, mely összetevődik a munka végrehajtásával időarányos 80 ezüst munkadíjból, mely a napidíjat is magában foglalja, továbbá 20 ezüst árulási pótlékból. Szóval ez a bruttó összeg, ebből kell eszközölnünk a különféle levonásokat, ezek általános előírások, melyek ránk is vonatkoznak.

A papi fejedelem különféle feljegyzéseket nézegetett.

– Az útijelentés szerint ön részt vett egy közös vacsorán is, az ön által Mesternek nevezett személlyel. Megfelel ez a valóságnak?

– Igen.

– Mivel a napidíj egyben étkezésidíj-megváltásnak is minősül, ennek a vacsorának a költségeit levonásba kell helyeznünk, az idevonatkozó táblázat szerint mint főétkezést 10 ezüst értékben. Marad tehát 90 ezüst.

– Ezt megkaphatnám most?

– A dolog korántsem ilyen egyszerű, haladjunk tovább. Be tudja ön mutatni az iskárióti hatóságok igazolását, hogy a tavalyi évben befizette a templomfejlesztési hozzájárulást?

– Nem.

– Akkor ezt az utólagos keresetből kell behajtanunk, ez további tíz százalékot tesz ki. Tehát most nyolcvan ezüstnél tartunk, de még nincs vége a rovatoknak. A munkavégzésre Jeruzsálemben került sor, az pedig kiemelt üdülőövezetnek számít. Ön a város falain belül tartózkodott, fizetett ezért tíz ezüst helyhasználati díjat?

– Nem.

– Ebben az esetben a tíz ezüst kétszeres büntetőszorzóval kerül felszámításra, marad tehát összesen ötven ezüst. Vonatkozik továbbá a keresményre az általános jövedelmi adó kötelezettség, a száz ezüst már a húszszázalékos sávba esik, így ön végül is harminc ezüst felvételére jogosult, parancsoljon az utalvány, fáradjon vele a pénztárhoz.

Júdás megtépte a szakállát:

– Harminc ezüstért árultam el a Mestert?! Ennyiért akár tisztességes is maradhattam volna.

A papi fejedelem kétkedve ingatta a fejét:

– Szerintem nagyon jó árat kapott. Az emberek ma már ingyen is eladnak lelkeket, alig győzzük fogadni a feljelentéseket.

Júdás felvette a harminc ezüstpénzt, de másnap visszavitte:

– Nekem nem kell a Mester vérének az ára! Vegyétek vissza, és adjátok vissza az én lelkemnek a nyugalmát!

A papi fejedelem tanácstalanul tárta szét a karját.

– Nem tehetjük, Júdás, már alá van írva az összes bizonylat, és mint Aquinói Szent Tamás fogja mondani: azt az utalványt, melyet aláírtak és felvettek, azt maga az Isten sem tudja alá nem írottá és fel nem vetté változtatni.

Júdás hirtelen indulatában szétszórta az ezüstpénzeket a templomban, aztán felment a hegyre, és felakasztotta magát, így végezvén be átkos életét.

Bent a templomban a papi fejedelmek elgondolkodva nézték a szétszórt harminc ezüstöt.

– Mit csináljunk ezzel a pénzzel? Visszavenni nem lehet, mert egész más kulcsszám alá tartozik.

Ervin ben Zölderdő, az öreg Grünwald főpap fia elgondolkodva intett:

– És mi volna akkor, ha ezt a pénzt önkéntes lakossági felajánlásnak tekintenénk?

– Mire mennénk vele?

– Ha úgysem tehetjük vissza a templom kincsei közé, használjuk fel fejlesztési célokra.

– Mire gondolsz pontosan, Ervin ben Zölderdő?

– Megvennénk a fazekasok mezejét, és létesítenénk ott egy temetőt jövevényeknek, hallottam, a rómaiak épp most keresnek egy ilyen mezőt az urnáiknak, és, ami nem mellékes, sestertiusban fizetnének érte.

– Okos ember vagy, Ervin, itt a megbízópapiruszod, mehetsz Ponciustól Pilátusig.

„Annak okáért hívattatott az a mező bér mezejének mind e napig…”

A bábeli kubikos

A vízözön utáni harmadik évben jó termést vártunk apámmal. Még teljes iszap borította földünket, alig egy-két helyen ütközött ki a szik. Ekénk néha kidobott csontot, koponyát, ott hevert a szegény boldog a barázda szélében. Apám fölvette, kifújta a port a rohadékony üregekből, hátha az anyámé volt, vagy az öcsémé, valamelyiké. Szétsodorta bajuszát, és úgy mondta nyögve:

– Nagy víz volt, hiába.

Mentünk tovább az ekével.

Mondom, jó termést vártunk, esténként sokáig kint maradtunk a tűznél. Apám mesélt, én egy fűszálat rágogattam, és elnéztem messzire.

– Nagy jó urunk, Sámdán Pilászár seregével jártam… – mondta, és már el is aludt. Tettem a tűzre, hogy ne fázzon, éjfél után pedig bevittem a házba. Felhorkant, álmában sírt, hiányzott neki az anyám:

– Megnősítelek, Dániel, most már hamar, megnősítelek. Olyan lányt kapsz, mint a vér. Most már hamar, Dániel.

Én meg ültem tovább a tűznél. Egy este is készültünk már lefeküdni, mikor a sötét völgyi úton, mely olyan keskenyen vezetett hozzánk, mint egy hajszál, idegen ember közelgett. Apám beugrott a házba sóért és kenyérért a komoly hit parancsa szerint, meghajolva várta a vendéget. Vett az idegen a sóból és kenyérből, aztán megcsókolták egymást apámmal. Egy bagón éltek valaha Sámdán Pilászár seregében. Nahumnak hívták az idegent, Bábel külvárosában lakott egy nagy telepen, Borzippában. Nahum sokat nézegetett rám, aztán súgott valamit apámnak.

– Eredj csak vízért, Dániel.

Félúton letettem a vödröket, és visszakúsztam, tudtam, hogy csak rólam beszélhetnek.

– A fiadért jöttem, Illés – mondja Nahum. – Egy nagy tornyot építünk, ahol az összes ember meglakhat, kellenek a kubikosok.

– Miből építitek a tornyot?

– Lesz benne agyagtégla alapozásnál, följebb gyantával kevert vályog.

– Jó lesz az?

– Jó. A fiadért jöttem, Illés.

– Hallom – mondja az apám, és elfordult.

– Kubikosok kellenek, rengeteg a földmunka. Terád gondoltam, olyan ember kellene nekünk, mint te voltál valaha: szívós, erős, nagylelkű.

– Nem fog a fiam menni.

Visszacsúsztam a vödörért, és jöttem a rendes úton. Apám hallgatott, csak nagy sokára szólalt meg:

– Nahum kérdezteti, hogy elmennél-e a városba kubikosnak.

– Egy tornyot építünk – mondta Nahum lelkesen –, amelyik az égig fog érni, és ott fog lakni benne minden ember. Egymillió kubikos kellene, aki fél a munkától, ne jöjjön.

– Én nem félek – mondom.

– Fiam, azt mondanám, hogy maradjál. Mi bajod van neked itthon, mi hiányzik? Látod, épp ma akartam átmenni, hogy megkérjem neked Noémit. Ha én kérem, biztos ideadják.

– Mennék, apám.

– A föld is a tied lenne, még sokáig tart rajta az iszap, háromszor arathatsz egy évben.

– Mégis elmennék, apám.

Sokáig hallgatott az öreg, szakállas árnyéka imbolygott a falon, aztán egyszer csak előrement a kamra felé, és intett, hogy kövessem. Lehajolt, és öreg kezeivel kotorászott a szerszámok között, valamilyen ócska ekében megvágta az ujját, nem törődött vele, kiemelt a lomok közül egy faragott nyelű csákányt.

– Még nagy jó urunk, Sámdán Pilászár seregében… neked jó lesz, próbált vas, töri a követ.

Előszedte régi tarisznyáját, és egy kis máléval a nyakamba akasztotta. A szíját is eligazította. Leborultam térdre, meg akartam csókolni a kezét, ő nem hagyta. Kitárt ujjakkal megáldott, fölemelt és megcsókolt:

– Én, ugye, nem haragszom rád, amíg fiatal vagy, addig próbálj. Ha nem jó, gyere haza, ami kell, itthon csak jobban megtalálod.

– Indulhatnánk – mondta Nahum.

Elöl ment Nahum, én utána, egy rövid ingben, mindig visszanéztem az apámra. Egyre jobban odaszorult a földhöz, a végén csak a házunk kéményét láttam, aztán csak sima, egyforma földeket.

Tőlünk harminchárom stádiumnyira volt Bábel, hét és fél napba tellett, míg odaértünk. Roppanva néztem a hatalmas tornyot. A hegy a fia lehetett volna. A teteje úgy feszült, mint két hatalmas váll, amely az eget tartja. Pedig még félig sem volt készen, lehet mondani, éppen hogy csak elkezdték. Nahum vezetett magával, én kicsavart nyakkal is a toronyra bámultam, pedig a szél telehordta a szememet porral. A környéken sehol sem láttam fát, később tudtam meg, hogy korán kivágták őket, mert a fogatok útját akadályozták. A város szélén kovácsok dolgoztak, a kész munkát elhajították, hat-nyolc éves gyerekek szedték össze, és hordták egy halomba. Kezembe vettem egy kovácsolt virágot, sokáig elnéztem, dicsértem mesterét.

– A torony oldalfalán lesz rácsdíszítés – magyarázta Nahum.

Közben az egész építkezés felett valami láthatatlan helyről állandóan üvöltő zene szólt. Csodálkoztam, hogy lehet ilyen nagy zajban dolgozni. Azután én magam is megszoktam, hogy egyszer négy napra elromlott, már hiányzott is.

Egy nagy fürdőben öltöztem át kék munkásruhába. Itt kaptam egy nehéz vaskanalat is az ételhez. Délután már ki is mentem dolgozni. Először kubikoltam egy darabig, nehéz, agyagos földet, utána Nahum elvitt magával. Egy hatalmas hegyet fúrtunk át, Domoko-csúcsnak hívták, a folyó számára készítettünk átvezető csatornát. Nagyon beleszoktam a munkába, mert nekem a véremben van, hogy sohase álljak meg. A többieknek már szaggatta vállát a vasrúd, én előrekértem magam, és akkor voltam a legjobb kedvű. Még énekeltem is, hogy a többiek kedvet kapjanak, ne csüggedjenek el annyira:

 

Lendülj-lendülj, jó vasa rúdnak, Törjed-törjed a sziklát, zúzzad, Mint a nő tárul, mint a nő tárul, Épül a torony már a sziklábul.

 

Én csináltam ezt a nótát, mert én szerettem a munkát, a torony pedig mintha a szívemből nőtt volna ki. Esténként, mikor a többiek agyagkockákkal játszottak, én felmentem a hegyre, és úgy néztem, hogy nyüzsög még most is a város, még álmában sem nyugszik. Egymáshoz kötözött hosszú öszvértaligák hordták az agyagot. Egy ember járkált a kocsisor mellett, gyertya volt a kezében. Néha nagyot kiáltott, és ilyenkor egy pillanatra meggyorsult a karaván. Nem bántam meg, hogy eljöttem hazulról, apámra csak néha gondoltam.

A harmadik hétre már a többiek is elismerték, hogy én vagyok a legjobb munkás, szinte sajnáltam, hogy nemsokára készen leszünk az átfúrással. Már csak egy könyöknyi rész volt, de a rettenetes kemény bazaltban sehogy sem tudtunk előrejutni. Csak vékony lyukat vágott a vas, egy ember is alig fért el benne hason csúszva. Ott álltunk tanácstalanul, sokan leültek és sírtak, mert mindenki szerette volna mihamarabb meglátni a nehéz munka végét. Mi lesz most?

– Majd én bemegyek – mondtam, és bedugva ingem alá az apám csákányát, óvatosan kúsztam előre a lyukban. Végén már csak kinyújtott karral jutottam előre, a lábammal hajtottam magam. Rettenetes meleg fullasztott el, a bőröm mindenütt lejött, olyan volt, mint egy szörnyű égés.

– Nem baj – sziszegtem –, gyerünk csak előre! – Megfeszített testtel, mintha csigára húztak volna, elkezdtem törni a hátralevő falat. Végtelen sok ideig dolgoztam, alig láttam már, mert a kivert por mind a szemembe hullott. És sehol semmi világosság. Azt hittem, már sohasem érek a végére, néha abbahagytam, és elengedtem magam.

– Meghalok, apám, öreg Illés – mondtam. – Nincs út visszafelé! – És csakugyan, mintha az apám arcát láttam volna, ahogy rám néz, induló könnyel a szemén, és bár vállban el akart szakadni a testem, mégis tovább dolgoztam. A levegő egyre nehezedett. Egyszer, nem tudom, mennyi idő után, ahogy követtem a hátráló követ, észrevettem, hogy valami átdereng a kövön, valami rózsaszínű. Már annyira megvékonyodott, hogy a nap áttűzött rajta. Sírtam örömömben, és csókoltam a forró követ, sokáig nem ütöttem át, csak néztem a napot rajta keresztül, és akkor már tudtam, hogy megélek, és a torony, ez a szívemből való álom is felépül. Egy hatalmas ütéssel becsaptam a követ, és a kezem húsán kicsúsztam. Pár lépést tántorogtam, kiabálni is akartam, de csak összecsuklottam a hegy aljában. Sötét éjszaka volt, mikor felébredtem, megkerestem a kék csillagot az ég legalján, mindig olyan volt nekem, mint egy távoli, távoli ablak. Kézbe fogtam a csákányomat, és átbotorkáltam a hegy másik végébe, örültem, hogy meglephetem a többieket. Nem volt ott senki, csak elhányt szerszámokba botlottam. Az egy Nahum várt rám, egy félredobott kövön üldögélt. Meglátott, átfogott a hónom alatt, és vitt befelé. Nagy gyengeségemben ráereszkedtem és sírtam:

– Miért nem vártak meg a többiek, Nahum bácsi?

– Egy hete mentél el.

– Akkor is megvárhattak volna.

Nahum elfordult, és olyan arccal nézett, mint aki sokat tud, csak éppen nem akar beszélni. Mikor beértünk a munkások szállására, a többiek jöttek, csókolgattak, és én elfelejtettem haragomat ellenük, és magamhoz öleltem őket. Lefeküdtem, mindenki csak lábujjhegyen járhatott, a részegeket kiverték a teremből. Már majdnem elaludtam, mikor visszajött Nahum. Fölkeltett, óvatosan rázogatta a vállamat.

– Ébredj, Dániel, hívat a tanács vezére.

Ketten segítettek menni, a hatalmas Máté úgy emelt át az árkokon, mint egy pelyhet. A torony hetedik emeletére mentünk, nehéz bársonyszőnyegek futottak a lábunk alatt, sarum szavát se hallottam. János, a tanács vezére jött elém, gyakran láttuk lent az építkezésnél, az első téglákat segített lerakni. Zömök, erős karjába szorított, majd tapsolni kezdett. Az egész terem átvette a tapsot, irtózatosan szégyelltem magam. Valami nehéz italt hoztak elém, nem akartam inni, erőltették. A sok faragott oszlop táncolni kezdett a szemem előtt, a gyertyák fénye százlapú kristályon verődött át.

– Táncolj, Dániel, megérdemled.

– Ne haragudj, János – mondtam –, aludnék, kifáradtam.

– Kinek az ölében akarsz aludni?

– Az övében – mutattam egy lányra, akit még kótyagosan is észrevettem. Haja feketébb volt, mint a sziklai éjszaka, melle megmentett volna a haláltól, a szeme egy kicsit bandzsított, de nekem így volt igazán szép. Nevettek, én pedig Eszter ölébe hajtottam a fejem.

– Ne szökj meg tőlem, amíg alszom – könyörögtem neki.

– Itt maradok, ne félj – mondta, és mosolyogva játszott a hajamban –, megvédelek.

Megfogtam a kezét, a homlokomra szorítottam és elaludtam. Néha fölébredtem, és ködön át láttam szemének szabálytalan csillagát. Hajnal felé vitt haza Nahum a fényes baráti társaságból. Haza akartam kísérni Esztert, ott lakott a többi művésszel a torony mellett, de nem engedte, inkább ő kísért el egy darabig, és a munkásszállás előtt meg is csókolt, úgy szaladt el.

– Miért nem tudok én meghalni, Nahum bácsi?

– Majd lesz rá módod – dörmögte Nahum keserűen, bántotta a pompa, amit a toronyban látott. Mi odalent nehezen éltünk, kovásztalan savanyú kenyeret ettünk, és ha kecskénk nincs, egyhangú kosztunk elvitt volna bennünket. Nahum már különben is régen szótalan volt, ha valaki magas ember lejött, inkább elkerülte.

Én elaludtam boldogan. Másnap este, könnyű selyemruhában és fehér cipőben (mert amíg aludtam, János emberei mindent hoztak a toronyból) elmentem a színházba, ahol Eszter táncolt. Ismeretlen embereket láttam, akiket lenn az építkezésnél sohasem lehetett volna megtalálni, csak úgy kíváncsiságból elnéztem oldott, puha kezüket.

De akkor ez nem nagyon érdekelt. Az első sorban kaptam helyet, majdnem egészen a színpadnál. Körülöttem tízemeletes óriási gyűrű, hatalmas festmények a falon. A kinti üvöltő zene helyett itt finom muzsika szólt, forgó, nehéz angyalok hintettek a szájukból ámbrát. Harang szólalt meg, kecses dallamot játszott, és hirtelen kék fény öntötte el a termet. A függöny elenyészett, és egy selyemdob szórta fényét a színpadra. Eszter egyedül jött ki, észrevett engem. Láttam, hogy ezentúl nékem táncolt, éreztem, elolvadnak a falak körülöttem. Mikor befejezte, mindenki tapsolt, csak én nem. Meghajolt és kifutott. Megkerestem az öltözőben, a tükör előtt fésülte a haját. Elém futott, leültetett, s az ölébe húzta fejemet.

– Hát emlékszel még Eszterre?

– Emlékszem rád. És szeretlek.

– Én is szeretlek, pedig én csak annak akartam ágyasa lenni, aki följebb tud vinni. Egyedül én voltam tiszta a színházban, mert én csak a színpadon akartam élni. Kerestem, ki segíthet előbbre. Mindig sikerült enélkül is. Megőriztem magam.

És megmutatta magát nekem egészen, mikor ráhajoltam, megsimogatta arcomat, és reszketően magához ölelt ezerdombú testére. Aztán sokáig feküdtem mellette. Eszter a gyermekkoráról mesélt. Apja írnok volt, esténként írta a maharadzsa rendeleteit: Mahanuava maharaja liháti… és utána sokáig dörzsölte vérvörös szemét. Néha kenyér sem volt odahaza. A vízözön őt is elvitte. Esztert János hozta magával a toronyba, és azóta udvarolt neki. Most már egyre durvább, egyszer elviszi.

– Nem foglak engedni.

– Olyan édes vagy, de nem ismered a tornyot. Azt hiszitek, hogy mindenki szabad. Aki a tornyon kívül él, nem érti, sokszor sírok rajtatok.

– Csákányom van, meghal, aki hozzád nyúl.

– Te buta, ha följebb juthatok a színpadon, elmegyek magamtól.

– Nem szeretsz.

– Szeretlek, de ez más.

– Akkor te is meghalsz.

Nevetett erősen, fölém hajolt és megcsókolt.

Számtalan szép napunk folyt együtt, pedig Isten látja lelkem, keservesen dolgoztunk. Eljött a tél, fák nem védték a völgyet, és a Tigris felől hideg szelek támadtak. Odaragadt a kezünk a vashoz, néha csapatokban összebújtunk a torony falánál, hogy legalább az egyik oldalunk védve legyen, de a tégla is átkozottul hideg volt.

Senki nem jött ki a toronyból nézni az építkezést, nálunk az emberek elvadultak, megszökdöstek vagy loptak. Gyantát hozott harminc szekér, reggelre kettőn sem maradt, ott égették el a szállás előtt, melegedtek. A téglát pedig eladták a környékbeli parasztoknak. Csak lassan épült a torony, egyre lassabban. Nahum annyira elgondolkozott, hogy kicsorduló könnye megfagyott az arcán. Sajnáltam végtelenül, de estéim Eszterrel feledtettek mindent. Följártam hozzá mindennap a színházba, és megnéztem. Igaz, most már nem az első sorból, hanem a tizedik emeletről, mert már nem számítottam friss hősnek. Mindig egy hatalmas kendőben járt, amit én hozattam neki egyiptomi szekerészekkel. Így folyt a tél, mondom, esténként a hidegben is sétáltunk, és tudtam, hogy ha ezt a telet kibírjuk, akkor tavaszra minden rendben lesz. Eszter néha napokra eltűnt, azt mondta, hogy próbálnak. Nem hittem el neki, ilyenkor leittam magam, a többiekkel együtt. Mikor visszatért Eszter, sohasem szólt semmit, csak az ölébe húzta fejemet. Nem kérdeztem, hogy merre járt.

Közben alig maradt munkás lent az építkezésnél, arról már szó sem volt, hogy a tornyot építsük, csak a fönntartására tízezer kubikos kellett volna. Jöttek le a toronyból káromkodó prémruhás emberek, egyszerre kiderült, hogy teli volt a torony, lejött valami százezer ember, de nem értek ezret. A régi kubikosok félrehúzódtak és nevettek, ők pedig három napig dolgoztak, utána csak tettették a munkát. Becsületes munkát csak két ember végzett, én és Nahum. Nem szóltunk egymáshoz, hordtuk a homokot, magunk vakoltunk.

– Ne haragudj, Dániel, hogy elhoztalak.

– Nem haragszom, Nahum bácsi, eljöttem volna magamtól is.

Tavasz legelején lejött János is a toronyból, megnézni az építkezést. Nem jött egyedül, karján vezette Esztert. Álltam, az ezeremeletnyi magasságból majd leszédültem. Először nem értettem, utána bedugtam apám csákányát az övembe, és leereszkedtem a zümmögő felvonón. Messziről néztem, szememmel elbúcsúztam az áldott rohadéktól, és elindultam volna betölteni bosszúmat, mikor előállt Nahum.

– Te átkozott dögtest – mondta Jánosnak –, aki még a halálodban is pirosítod magadat, nem elég neked a mi szenvedésünk? Idejössz levegőnket megrontani? Te is cifrálkodsz, rohadtak rimája, íme, megmutatom meztelenségedet a népnek. – És egy rántással letépte Eszter ruháját.

A többiek röhögtek, csak én fordultam el. Mindenki láthatta fehér melleit, Istenem, az én hűvös templomomat. János kiabált, el is fogták vagy négyen Nahumot, de még akkor is szórta átkait:

– Jaj, ez a torony senkié, sohasem fogják emberek lakni! Néked lesz fényűző palota és bujaságod helye! Kint megfagy a munkás sövényeiden, és az árvák átkozni fogják nagy kegyetlenségedet. Eljön, eljön az idő, hogy a torony leomlik, és mindenki elmenekül alóla, és te, utálatos hulla, megrohadsz, és te is, lánya a pusztulásnak.

Betörték Nahum száját, vastagon jött belőle a vér, ahogy hurcolták, feje hátraesett, mint a halotté. Megforgattam a fejem fölött a csákányomat, és vagy húsz lépésről János szívébe vágtam.

– Teérted, Nahum! – üvöltöttem utána.

– Ismerlek, Dániel – jött az elnyögött válasz.

János testvére rám akarta vetni magát, de a barátaim visszatartották őt is és az összes ellenem felzúdultakat, amíg elfutottam a hegyre. Hirtelen katonaság lepte el a völgyet, s a munkások is a nyomomba vetették magukat. Tiszta erőmből szaladtam, és a lábam megmentette az életemet. A hegy tetejéről visszanéztem: már széthúzódtak, és újra elkezdődött a munka. A katonák is dolgoztak, és János testvére állt a völgy közepén parancsolóan. Leborultam, és nehéz átkot mondtam a toronyra, mely emberek véréből épült, és sohasem fog hasznot hajtani, pedig mindenki boldog lehetne benne. És az emberre is rettenetes átkot mondtam, aki még bűnösebb, mert semmit nem akart szívéből sohasem. Megutáltam a tornyot, első csodáját a világnak, hazafelé indultam. Apám, szegény, akkor is a földön dolgozott, mikor megjöttem. Odahagyta kapáját a kukorica szélében, és kitárt karral szaladt felém.

– Hát megjöttél, Dániel, ugye, megjöttél – és már törölgette is a szemét –, hiszen tudod, milyen az öregember, illan az álma, gyönge az esze.

Hozzám bújt az öreg, már egészen el volt gyöngülve, folyton sírt, és láttam, a kukoricát is felverte a gaz. Hazavittem apámat, a sírástól annyira kifáradt, hogy elaludt a lócán a ház előtt. Nyírfalevélbe takart jeget tettem mellé, ha felébred, ne bántsa annyira a meleg, mert felénk már meleg volt, ezerszer melegebb, mint Bábelben. Ledobtam a munkásruhát magamról, válogattam a szerszámok között, találtam egy jó rövid nyelű kapát, vállamra vettem, aztán beálltam a tábla szélébe.

 

 

Hosszú évek múltak el, ritkult hajdani erős üstököm. Feleségül vettem Noémit, és apám halála után rám maradt a föld. Évről évre születtek fiaim, esténként játszottam a kis férgekkel, amíg Noémi elszűrte a tejet. Néha elfelejtettem Bábelt, és ilyenkor szerettem is Noémit. De olykor a látóhatár legszélén felcsillogott a bábeli torony, csodálatos színében a szivárványnak, ilyenkor sokáig ültem a tűznél, egészen hajnalig. Hetekig haza se jöttem a földekről, Noémi hozta utánam az ételt, alig ettem. Ha jól számítom, tíz év múlva eltűnt a fény, nem láttam többé semmit a toronyból. Túlnőtt a felhőkön – gondoltam, azontúl békében éltem. Újabb és újabb évek jöttek, nőttek a fiaim, ifjúságom vége kopogtatott. Egy este, már búcsúzva a tavasztól, Isten tudja, hányadiktól, mióta elindultam Bábelbe, dolgoztam a ház előtt, mikor a hajszálnyi úton megtört öregember közeledett a házunkhoz. Beugrottam a házba kenyérért és sóért, és a komoly hit parancsa szerint meghajolva vártam az idegent. A jövevény szemében őrült fény tüzelt, de mikor rám nézett, megenyhült. Felemelt magához, és megcsókolt:

– Dániel! Fiam! Azt hittem, elpusztultál – és mosolygott.

Ahogy mutatta fogatlan, összetört ínyét, ráismertem Nahumra. Házunk elé vezettem, leültettem a lészára, és magam lekuporodtam a lábához. Noémi ételt hozott, Nahum megmosta kezeit.

– Tíz éve járom a világot, mióta a nagy tűzvész elkergette az embereket Bábelből.

– Elpusztult Bábel? – kérdeztem.

– Tűzvész tört ki, mert nem érthették meg egymást az emberek. Pár őrült azt állította, hogy az Isten zavarta össze az emberek beszédét, mert nem akarta, hogy a torony az égig érjen. Hazugság. A sok csalás, gazemberség, árulás pusztította el a tornyot, János és a barátai. És a nép, aki hagyta. Az égig érhetett volna, még azon túl is, mindenki élhetett volna boldogan. Jaj, átkozottak, akik tönkretették. A fiaikban se leljenek nyugalmat, akik eladták a rabszolgák nehéz álmát, a tornyot. Bevádolom a gyilkosokat, és megidézem nagy színem elé…

Újra kitört rajta az őrület, lobogó hajával rohant a szélbe. Vissza akartam fogni, de fél kézzel ellökött.

Azon az estén sokáig álltam a ház falának dőlve, megzavart Nahum jövetele.

– Eszter, szeretlek – mondtam –, és szerettelek, Bábel, és most elpusztultatok. Énrajtam nyugszik a szörnyű teher, mert én vagyok az oka. Hogy futhattam el Bábelből, mikor énrám nézett mindenki? Hiszen ha én eljöttem, akkor mindenki eljöhetett.

Valami végtelen vágy húzott magával, hogy újra lássam a várost, ahol eltemettem ifjúságomat a rettenetes szép torony téglái közé, a hideg, kezemre ragadt vakolatban, a mindig szétmálló vályogban. De mi lesz Noémival és öt fiammal? Nincs másuk rajtam kívül, milyen véresen kell dolgozniuk, hogy megéljenek, ha én elmegyek. Itt maradjak? Elfelejtenek pár év múlva, a gyerekek úgyis megnőnek, csak teher lennék a nyakukban. Így próbáltam magam becsapni, mert tudtam nagyon jól, hogy elpusztulhat a családom idehaza, és engem is szerettek, jóval fizetve rosszaságomért, mert vonzódik a gyönge az erőshöz. Mégse maradhattam, elpusztultam volna, mint az őrültek. Megtrágyáztam a földet, mert már nagyon szikes volt, és egy esős, viharos éjszakán, mikor Noémi a gyerekekkel aludt, mert azok féltek a villámtól, én, mint egy tolvaj, megszöktem a saját házamtól.

Nem mertem megcsókolni a fiaimat, és a fejem fölött villámok zuhogtak. El nem érhették átkozott lelkemet, mely úgy röpített Bábel felé, mint egy réznyilat.

 

 

Négy napig futottam az úton, és az ötödik nap elértem Bábel határába. Irdatlan sűrűségű fákon küszködtem át magam. Három-négy rétegben nőttek egymás felett. Eső esett, de csak hallani lehetett, egyetlen csöpp sem jutott át a koronákon. Mikor kijöttem az erdőből, nekidőltem az utolsó fának.

A város olyan lett, mint a nyomorék hullája, eszelős oszlopokat mutatott az égnek. Fekete nyomot hagyott rajta a tűz. Én sújtottan megálltam a fánál, és térdre hullva imádkoztam, hogy legyen a városnak áldott álma, és csöndesen múljon el az időben. Megcsókoltam a földet, és megindultam befelé, a halott városba. Szél kerekedett, vizes korommal telt meg a levegő, alig tudtam előbbre jutni. A munkások szállása épségben maradt, csak az ablakai törtek ki. Be akartam menni, szürke farkas állt elém, lihegő foggal, hallottam, bent a szálláson kölykök vackolódnak és sírnak. Nem bántottam a farkast, mentem tovább. Ha a szél erősebben fújt, felsírt egy pillanatra a régi zene, de aztán elhallgatott, a fák miatt csak gyönge szél fújhatott a völgybe. Mindenütt por és sár, elrohadt deszkadarabok, a fürdő is üres, félig telehordta a szél homokkal. Így érkeztem el a színházhoz. Az ajtó magától kinyílt, beléptem. A tető már régen leszakadt, szabadon eshetett be a hó és az eső. A földszintet egészen elborította a víz. Átgázoltam a békanyálas tócsákon, és ahogy mentem lefelé a sorok között, egyre mélyebb lett a víz. A széket, ahol valaha ültem, és néztem Eszter táncát, egészen eltakarta. Lenyúltam a víz alá, meg akartam simogatni, de irtózva kaptam el a kezemet. Valami puha rothadás fogta el a széket, víz alatt is világított, és ahogy hozzáért az ember, hangtalanul szétmállott, egy vízgyűrűt sem keltve. A színpad is üresen nézett velem szembe, falból kiszakadt rongyok integettek, és a színpad sarkában ott hevert az őrült súgó csontváza. Megismertem, mert nála apróbb termetű ember nem járt Bábelben. Szegény mindig az írásokat nézte, és ha mondták neki, hogy itt mellette egy hatalmas torony épül, udvariasan bólogatott, de nem hitte el. És most ez az egy ember őrzi Bábelt. Mély borulattal mentem tovább, míg el nem értem a torony alá. A kovácsolt virágok érintetlenek, a korom megvédte őket a rozsdától, olyanok voltak, mint a város fekete menyasszonyi csokra. Az alsó emeletek épségben álltak, az agyagtéglához nem érhetett a tűz. Bementem, mindenütt szinte tegnapi élet nyomai látszottak, egy pohárban italt hagytak, kiszikkadt, és mint egy barna hályog takarta az üveg falát. Ebbe a szobába hoztak aznap este, mikor előjöttem a sziklából, itt láttam meg először Esztert. Leültem egy székre, Istenem, ha számolom: tizenöt éve. Elém jöttek, tapsoltak, János kérdezi:

– Kinek az ölében akarsz feküdni?

– Az övében – mondom, és Eszterre mutatok. Eszter magához vesz, azt mondom neki:

– Ne szökj meg tőlem, amíg alszom.

Megszökött. Odatántorogtam a székhez, ahol valaha ültünk, és végignyúltam. Sokáig, sokáig aludtam. Ahogy felébredtem, Eszter tartotta ölében a fejem.

– Ugye, csak álmodlak, és ha megfogom a ruhád, eltűnsz?

– Nem, most már itt maradok.

– Akkor elalhatok újra.

– Elalhatsz.

– De most csakugyan ne szökj meg.

– Most már itt maradok.

Már felkelt a nap is, mikor felébredtem és megkérdeztem:

– Hol voltál?

– Itt voltam a toronyban, én maradtam egyedül, kenyéren éltem. Tudtam, hogy visszajössz egyszer.

– Honnan tudtad?

– Tudtam.

– És ha nem jövök?

– Akkor meghaltam volna, Dániel.

Megöregedett, széles csíkok ráncolták homlokát, ruhája is elkopott, csak az édes bandzsi szeme és mellei ragyogtak föl, és azt mondtam, hogy hazaértem.

Kézen fogva mentünk le a toronyból, ahogy befordultunk, az utolsó lépcsőn Eszter visszarettent, a torony aljában valaki állt. Egy öreg paraszt akart kiütni téglákat a torony aljából. Odaugrom, elkapom a kezét.

– Nem engedem.

– Ki vagy te, éretlen gyümölcs, aki az én kezemet lefogod?

– Mit akarsz itt?

– A házamhoz viszek téglát.

– Nem a tiéd a torony.

– A tiéd se.

– De az enyém. Mindig is az enyém volt.

– Áznak a gyerekek otthon.

– Akkor verjél magadnak téglát.

– Itt van.

– Akkor sem adom.

– Nem adod?

És verekedni kezdtünk a torony alatt. A vén paraszt szívósan harcolt, de én is ugyanabból a földből jöttem, és fiatalabb is voltam. Az öreg ellankadt, és csak dühből birkózott, gáncsot vetettem neki, és elterült, mint egy bogár. Föltápászkodott, valamit morgott a bajsza alatt, az öszvérek közé vágott és eltűnt. Tudtam, hogy hamar visszajön egy csomó cimborájával a téglákért. Nagy tüzet raktam a hegy tetején, éreztem, ha meglátják ezt a tüzet, mindenki visszatér, aki szerette ezt a tornyot, és megvédik a halál ellen is.

Jaj, elfelejtődnek a sértések és a kis bosszúállások, gazemberségek és tolvajságok, megpróbálják még egyszer. Vártam sokáig, aztán egy nagyot kiabáltam. Távoli völgyből már kürtszó is hangzott, így csak Máté fújja. Más hegyek csúcsán is testvéri tüzek gyúltak. Láttam egy hosszú hajú embert, leveti az ingét, és azzal fedi le néha a tüzet, hogy utána még magasabbra szállhasson. Másik, akinek a szíve már elmerült a kukorica örök bújában, most odahagyja kapáját a tábla szélin, szalad Bábel felé, egyik kezével turbánját szorítja, hogy el ne vesszen a nagy rohanásban.

Két testvér szekercét fen, csak aztán indulnak. Még messzebb havasi kürt hangzik: gyertek vissza Bábelbe, akik szerettétek a tornyot!

Én rettenetes akasztófát ácsoltam, ha még egyszer el akarja venni valaki a tornyot magának.

Összeütöttem egy kis faházat is, amíg rendbe nem hozzuk majd a munkások szállását, Eszter behúzódott. Gyűjtöttem neki fát és mézgát, hogy főzzön valamit az embereknek, hiszen ha jól számítom, estére meg kell hogy jöjjenek. Megcsókoltam Esztert. Elnéztem, milyen jó asszonnyá tette az idő, sürög-forog, arcát pirosítja a tűz. Egy pillanatra átfutott rajtam Noémi emléke, aztán elfelejtettem. Megélnek, jól meg van trágyázva a föld, Noémi sohasem jönne el Bábelbe, gyűlölte a várost. Fogtam apámtól örökölt régi csákányomat (vasán még ott rozsdásodott János vére, sohasem törölöm le róla), újra megcsókoltam Esztert, és kimentem a város szélére. Elkergettem a szürke farkast, harapni akart, de csákányomtól megijedt, én magam pedig utat kezdtem törni az emberek elé, akik már elindultak a távoli hegyekből.

 

Az Abortusz-szigetek