Partizánok a Rózsadombon

Frédi, a csapos el volt foglalva az új vendégekkel, így csak sokára hozta ki a következő kört, H. Kovács komoran bólogatott:

– Ha majd a Halálért kell küldenem valakit, csak magának szólok, Frédi! – dohogva ivott egy kortyot a fröccséből. – Szóval, ott tartottam, kedves uraim, hogy egyik nap délfelé minden kopogtatás nélkül beront angolparki irodámba a céllövöldénk vezetője, Berta Bertalan:

– Baj van, főnök! Beállított hozzánk egy külföldi társaság, a beszédjükből úgy veszem ki, hogy olaszok vagy spanyolok lehetnek…

Elakadt a hangja, türelmetlenül kérdeztem:

– Mi a baj velük? Be vannak rúgva?

– Rosszabb, csupa mesterlövész, egyszerűen nem tudnak hibázni. Most nyerik el az utolsó gumimacskánkat, ha folytatják, teljesen leégünk. Mit csináljunk?

– Adja oda nekik, Berci, a görbe csövű kanyarpuskáinkat.

– Azt hiszi, főnök, hogy ez nekem nem jutott eszembe? Már egy fél órája azokkal lőnek.

– Lehetetlen, azokkal még élő ember nem talált célba. Ne is próbáljon nekem ilyet bemagyarázni.

– Ha nem hiszi, jöjjön át és nézze meg őket.

A külföldi társaság legalább húsz emberből állt, alig fértek el a bódéban. Valamennyien hatvan év körül járhattak már, de mozdulataikból szokatlan erő és magabiztosság áradt. Közelebb érve épp láttam, hogy egyikük a célnak háttal helyezkedik el a lőállásban, a puskát a vállán keresztül visszafelé fordítva egy maga elé emelt tükörből céloz. Nem akartam hinni a szememnek, mikor így is telibe találta az ajándéktárgyat tartó vékony hurkapálcikát. Utána átengedte a társainak, akik sorra megismételték ezt a hihetetlen mutatványt. Odaléptem hozzájuk, és németül udvarias, de erélyes hangon felszólítottam őket:

– Uraim, fejezzék be! Ez nem méltó önökhöz! Mint ahogy egy igazi profi bokszoló nem keveredik bele utcai verekedésekbe, önöknek, akik feltehetőleg olimpiai vagy világbajnok lövészek, úgyszintén nem volna szabad egy vurstliban játékmajmokra vagy művirágokra vadászni.

A barna arcú jövevények értetlenül és gyanakodva néztek vissza rám, nyilvánvalólag nem beszéltek németül – legalább is az én színvonalamon. Valamennyien az egyik félhomályos sarok felé fordultak, ahonnan egy hozzájuk hasonlóan a hatvanas éveiben járó férfi lépett elő. Szakállát-bajuszát már láthatólag festette, de a fején romantikus, széles tányérú svájci sapkát viselt. Arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, hogy honnan. A férfi kissé idegenes kiejtéssel beszélt németül, viszont érezhetően sokat adott a választékos fogalmazásra:

– A nyereményeket, természetesen, nem visszük el magunkkal, hanem felajánljuk a magyarországi elhagyott gyerekeket gondozó szervezetek javára. Önt szeretnénk felkérni, hogy továbbítsa az ajándékainkat.

– Örömmel elvállalom, de kit említsek majd ajándékozóként?

A férfi kezet nyújtott:

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Don Juan Estebaldo Villalonga Schiaffino Andrade de Santamaria vagyok. Feltételezem, hogy ez a név nem sokat jelent, de biztosíthatom: szűkebb szakmai területemen, a préselt és lyuggatott levegőlemezek gyártásában a legismertebbek közé tartozom.

– Örvendek a szerencsének, Kovács Géza Jenő meghatalmazott és rendkívüli igazgató. Üzleti úton jár nálunk?

– Nem, ezúttal amatőr kedvtelésből. A recifei „Királyi Muskétások” Lövészegylet elnöke vagyok és ezeknek az uraknak a társaságában érkeztem, akik valamennyien a mi klubunk old boy, vagyis öregfiú versenyzői.

– Még egyszer köszönöm a nagylelkű felajánlást, a játékokat a legrövidebb időn belül eljuttatom az illetékesekhez. Viszonzásul, ha nincs ellene kifogása, meghívnám önt egy igazi magyaros kávéra az irodámba.

– Megtiszteltetésnek tekintem.

Van egy saját receptem, több nemzetközi szálloda is komoly pénzeket ajánlott fel már érte, de nem voltam hajlandó átengedni nekik, most az uraknak egy nagyfröccsért elárulom. A kávéba fele-fele arányban bogyiszlói szárított pirospaprikát is beledarálok, a mérgesebb fajtából – ez felejthetetlen zamatot ad az italnak. Az első korty után a spanyol vendég is felpattant a helyéről és háromszor körülfutotta az angolparkot – én ezt megértéssel vettem tudomásul; egy sportembernél természetes törekvés, hogy megőrizze jó erőnlétét.

– Kedves Kovács úr, igazán köszönöm ezt a remek kávét – mondta az elnök, mikor végre ismét leült az asztalhoz. – Szeretném tájékoztatni itt-tartózkodásunk céljairól; mi a Haverlandban rendezendő „Old Boy Olimpiá”-ra készülődünk. Terveink szerint hosszabb időt töltünk majd Budapesten – edzőtábor jelleggel, és ha nincs kifogása ellene, többször is ellátogatnánk ide az ön vezetése alatt működő intézménybe.

– Állok rendelkezésükre, Don Juan Estebaldo Villalonga Schiaffino Andrade de Santamaria úr. Bocsánat, ha valamit kifelejtettem volna.

– Hagyjuk a formaságokat, nevezzen csak egyszerűen Santamancinak, ahogy a barátaim szoktak. Még egy kérésem volna: szeretném, ha ezt az ügyet a létező legnagyobb diszkrécióval kezelné. Fennáll ugyanis az a veszély, hogy vetélytársaink felfedezik ittlétünket, megfigyelőket küldenek és kilesik felkészülési módszereinket.

– Az Ön kérése parancs számomra, Santamanci úr.

És a spanyol vendégek valóban naponta többször is megjelentek nálunk. Mivel még nem tudtuk rendbe hozni a céltábláinkat, égő gyertyákra lőttek, a lövedék úgy oltotta ki a lángot, hogy magát a gyertyát nem is érintette. A lövészeten kívül is sokoldalú, inkább kaszkadőrökhöz, mint éltes urakhoz méltó edzéseket folytattak. Nekifutásból tigrisbukfenccel vetették át magukat a legmagasabb forgási fokozatra állított varázshordón, szőrén ülték meg a körhinta lovait, bekötött szemmel csúsztak le a műanyaggal borított mesterséges szánkópályán. Őszintén meglepett és elismerésre késztetett, hogy elnökük az elsők között vett részt ezeken a kemény próbákon, példát mutatva társainak. Nem is titkoltam a véleményemet:

– Minden pénzemet fel merném tenni rá, hogy önök kenterben nyerik majd az olimpiát.

– Nos, kemény harcra számítunk, igyekszünk felkészülni rá – mondta mosolyogva Santamanci úr.

A tréningek után gyakran beült hozzám az irodába egy-egy zamatos, bogyiszlói paprikával dúsított kávéra. A magam részéről rendkívül élveztem a vele való társalgást, mint nagyiparos és vállalkozó bejárta egész Dél- és Közép-Amerikát, főleg a hegyes vidékek lakóinak életmódjáról szerzett kimerítő tapasztalatokat – de szakértői színvonalú tájékozottságot mutatott Dél-Afrika gondjaiban is. Mikor az általa megismert világban uralkodó nyomorról és elnyomásról beszélt, Santamanci úr gyakran elkomorodott és szemében különös fények gyúltak ki.

Intézményünk nemzetbiztonsági megbízottja, korábban belügyi összekötője Gyalú Oszkár főhadnagy volt, a legtitkosabb nulla per nullás alosztályról. Minden hónap harmadik szerdáján szokta felkeresni az Angolparkot, ez a kapcsolat lassan már tizenöt éve, a park újramegnyitása óta tartott.

Régebben Gyalú a legkeményebb zsaruk közé tartozott, bőrkabátot vagy balont viselt, álcázásból egy könyvet hordott a hóna alatt, időnként úgy tett, mintha beleolvasna, és csak a legszigorúbban vett hivatalos ügyekről volt hajlandó tárgyalni. A pártállam lebontása után – melyben, mint az urak jól tudják, magam is részt vettem, nem csekély személyes kockázatot vállalva – Gyalú lazított eddigi merev magatartásán. Az érdeklődőket szívesen tájékoztatta betörési módszerekről, némi ellenszolgáltatásért megfelelő címeket is adott, jutányos áron bérgyilkosokat közvetített.

Ezen a szóban forgó napon Gyalú főhadnagy a maga szokásos módján beült egy hajóhintába és a magasból körülnézett, utána felkeresett az irodámban, hogy ugyancsak szokásos módon snóblin visszanyerje a belépőjegye árát. Gondosan vigyáztam rá, hogy mindig megfelelő összeget veszítsek, mert Gyalú, ha mínuszba került, azonnal hazament önvédelmi fegyveréért és lövöldözni kezdett a látogatókra. Játék közben a főhadnagy látszólag mellékesen megkérdezte:

– Láttam egy nagyobb külföldi csoportot, ők már a múltkor is itt voltak?

– Igen, állandó vendégeink.

– Kik ők, és hogy kerültek ide?

– Egy spanyol sportlövész-egyesület tagjai, „Királyi Muskétások”, Reciféből érkeztek.

Gyalú kimutatott az ablakon a svájcisapkás, szakállas férfira, aki épp az óriáskerék egyik fülkéjében ülve végzett légzési gyakorlatokat:

– És ő kicsoda?

– Az egyesület elnöke: Santamaria úr. Gyáros, préselt és lyuggatott levegőlemezekkel foglalkozik.

A rendőr kifakadt magából:

– Maga csakugyan ilyen naiv, Kovács úr, vagy csak tetteti magát? Tudja, hogy ki ez az ember? Ernesto „Che” Guevara parancsnok, a huszadik század legnagyobb kommunista felforgatója.

– Biztos ebben?

– Százegy százalékig. Mikor legutóbb Budapesten járt egy hivatalos kubai küldöttséggel, mint fiatal rendőr, én voltam a személyi biztosítója. Nem tudom elképzelni, hogy maga ne ismerné a nevét.

Valami felrémlett bennem, és hirtelen eszembe jutott, hogy az állítólagos Santamaria azért tűnt ismerősnek már az első találkozásunknál, mert régebben gyakran láttam a fényképét az újságokban:

– Kuba, Fidel Casco, meg ilyenek… Őróla van szó?

– Pontosan. Én, mondom, ismerem az életét, mert mint személyi biztosító eligazítást kaptam róla. Guevara részt vett minden amerikai forradalomban Argentínától Kubáig, harcolt Afrikában is a kongói felkelők oldalán. Aztán úgy tizenöt-húsz évvel ezelőtt azt hallottam, hogy fenn a bolíviai hegyekben megölték a kormánykatonák.

– Akkor most hogy került ide?

– Ez az, amit én sem értek. Nagy kupleráj lehet ott Bolíviában, nálunk a régi politikusoknak legföljebb a csontjaik szoktak felbukkanni. Okvetlenül utána kell néznem az ügynek. Gondolom, nem szükséges figyelmeztetnem önt, Kovács úr, hogy ez a beszélgetés, ami most kettőnk között lezajlott, a legszigorúbb államtitoknak számít és a tartalmát senkivel sem közölheti! – mondta, és mivel már összenyerte a belépőjegy árát, elköszönt.

Aki életében csak egyszer, egy másodpercig is találkozott Kovács Géza Jenővel, az tudja, hogy nekem a legfőbb jellemvonásom az emberies humanizmus. Most is túltettem magam azon a méltánytalanságon, hogy szándékosan félrevezettek és elhatároztam: megpróbálok segíteni a fenyegetett helyzetbe került Guevarának.

Az állítólagos lövészegyleti elnök hamarosan befejezte légzőgyakorlatait az óriáskeréken, és benyitott az irodámba. Jókedvűen dörzsölgette a kezét:

– Szabadna talán a szokásos bogyiszlói kávémat, Kovács úr?! Be kell vallanom, nagyon megkedveltem az aromáját.

– Természetesen, parancsnok. Esetleg kubai módra óhajtja: sok cukorral, kávé nélkül?!

– Tehát értesült róla?! És most mi a szándéka?

– Hogy ezt eldönthessem, pontosabban kellene ismernem a helyzetet.

– Mire gondol?

– Például úgy tudom, hogy ön húsz éve meghalt, és Bolíviában van eltemetve – a külseje ennek meglehetősen ellentmond.

– Rendben van, ön elé tárom a teljes és valódi igazságot – mondta Guevara és kortyolt egyet a kávéból, erre éppúgy szüksége lehetett a vallomáshoz, mint nekem most még egy nagyfröccsre. – A világ már sokszor eltemetett minket, de mi, forradalmárok, úgy látszik, örök feltámadásra vagyunk ítélve. Nos, ami Bolíviát illeti, ott valóban a kormánycsapatok kezébe kerültünk, de elfogatásunk után nem végeztek ki. Ugyanis a kihallgatások során ellenségeink tudomására hoztuk, hogy harci vonulásunk közben a hegyekben gazdag hozamú olajforrásokra bukkantunk, melyek pontos helyét ők maguk nem tudták volna földeríteni. Így egy úri becsületszón alapuló megegyezést kötöttünk – H. Kovács magyarázólag hozzátette –, idegen szóval: dzsentlemen agrármentőt, hogy ők az olaj titkáért cserébe meghagyják az életünket. Azt is meg kellett ígérnünk, hogy addig nem kezdünk újabb harci vállalkozásba, amíg a közvélemény megtévesztésére megrendezett kivégzésünk emléke el nem merül. Most járt le a határidő, melyben a bolíviaiakkal megállapodtunk, de néhány testvérpártunk vezetőit már korábban értesítettük létezésünkről, természetesen a legnagyobb titoktartás mellett.

Guevara felhörpintette kávéja maradékát:

– Az évek, természetesen, felettünk sem múltak el nyomtalanul, a hatvanadik életévünk körül járunk, de állandó testgyakorlással sikerült megőrizni fizikai erőnlétünket, eszmei tartásunk pedig még szilárdabbá vált az idők folyamán. A világ bármely táján is igénylik szerény erőfeszítéseinket, mi a csapatommal készen állunk a harcra, hogy felszabadítsuk az elnyomott és kizsákmányolt tömegeket.

– De, bocsásson meg a kérdésért, parancsnok, hogy jutott eszébe éppen Magyarországra jönni?

– Természetesen nem véletlenül döntöttünk így, több indok is szólt mellette. Ez az ország korábban sem volt idegen számomra, bizonyára emlékszik rá: hivatalos minőségben már jártam az önök szép hazájában, és ma talán már az sem számít titoknak, hogy számos forradalmár társamat, a nemzetközi felszabadító mozgalom harcosait Magyarországon képezték ki – elég, ha csak a kiváló Carlost említem. Úgy emlékszem rá, hogy a szocializmus itt végleges és örök időkre szóló győzelmet aratott, egy nagyszerű, majdnem egymillió tagot számláló Kommunista Párt áll a kormány előtt, illetve a helyén, akarom mondani mögötte – Guevara belezavarodott a helyhatározókba, legyintett –, de ezt most talán ne részletezzük. Sajnos, az utóbbi években csak messziről tudtuk követni az eseményeket, az újságokból értesültünk arról, hogy az országban megdőlt a szocialista társadalmi rend. Meggyőződésünk, hogy ezt a bukást csak az osztályárulók aknamunkája, a volt földbirtokosok, háztulajdonosok és különféle undorító ügyvédek ellenforradalmi szervezkedése okozta, a nép nem ért egyet vele, felszabadításra vár.

– Ezt honnan veszi?

– A magyar elvtársak tájékoztattak minket ilyen értelemben. Ők azok közé tartoznak, akik tudtak a létezésünkről, kérték internacionalista segítségünket. Egy évvel ezelőtt kaptuk meg az üzenetüket, ha a szívünkre hallgatunk, rögtön elindultunk volna. Sajnos egy ideig még kötött minket a bolíviai kormánynak tett fogadalmunk, mikor pedig ez lejárt, épp a siker érdekében nem tekinthettünk el az előzetes biztonsági rendszabályoktól, így történt, hogy csak néhány hete érkeztünk meg. A tájékozódás idejére szigorú illegalitásba húzódtunk, életünknek ezt a szakaszát nagyjából már ön is ismeri.

– Most mihez akarnak kezdeni?

– Rendkívül kellemetlenül érint minket, hogy időnek előtte felfedték kilétünket. Fel kell adnunk eddigi harcálláspontunkat, a Hotel Moszkvát, ezt őszintén sajnáljuk, mert stratégiailag rendkívül kedvező fekvésű volt és bármilyen fegyverarzenált vagy hadi készletet felhalmozhattunk, mert a takarítószemélyzet – nyilvánvaló harcos osztályszolidaritásból – hetekig nem nyitotta ránk az ajtót, a használaton kívüli liftaknában egy, a szovjet csapatoktól vásárolt nehézlöveget is sikerült elrejtenünk. Most tovább kell vonulnunk.

– Mivel próbálkoznak?

– Nem tehetünk mást: felvesszük a kapcsolatot azokkal a magyar elvtársakkal, akik annak idején üzentek értünk.

– Őket merre találják meg?

– Meg fog bocsátani, de pontos címeket konspiratív okokból nem adhatok. Csak annyit közölhetek, hogy valamennyien a háttérbe szorított és méltatlanul üldözött régi forradalmárok nyomornegyedében laknak, valamilyen Rózsadomb nevezetű környéken. Most el is köszönnék, kedves Kovács úr, őszintén remélem, hogy számíthatunk az ön rokonszenvére és támogatására.

– Legyenek nyugodtak: a rendőrség belőlem egy szót sem fog kihúzni önökkel kapcsolatban.

– Mi egy olyan formátumú embertől, mint Kovács Géza Jenő, többet remélünk közömbös rokonszenvnél.

– Mire gondol?

– Erről megfelelő időben majd szót ejtünk. Ígérem: jelentkezni fogunk.

Guevara búcsúzóul felemelte ökölbe szorított jobb kezét:

– Haza vagy Halál! Mind a győzelemig előre!

Néhány nap múlva egy cédulát találtam a fogason hagyott zakóm zsebében. Fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda – megnéztem: Guevara titkos üzenetét tartalmazta. Magamra zártam az ajtót és megfejtettem a rejtjelzést: a parancsnok találkozni kívánt velem.

A randevú helyéül a Doktor Nagy István teret jelölte meg. Ezt a teret csak mostanában nevezték el doktor Nagy Istvánról, a magyar parlagi barna hangya nemesítésének úttörőjéről, korábban doktor Nagy István kommunista ügyvéd nevét viselte, aki az 1931-es nagy hómunkássztrájk résztvevőit védte a Horthy-rendszer bírósága előtt. A változások roppant méreteit jelezték a festékkel keresztben áthúzott régi „Doktor Nagy István tér” feliratok alatt az új „Doktor Nagy István tér” szövegű táblák.

Az üzenet fél egyre rendelt a sarki állami könyvesbolt kirakata elé – úgy látszik, Guevara kerülni akarta a nagyobb csoportosulásokat. Pontosan a jelzett időben egy simára borotvált állú, kopasz, szemüveges férfi szólított meg német nyelven:

– Haza vagy Halál! Üdvözlöm, Kovács úr, hogy s mint van?

Bár a hangja természetesen nem változott meg, hitetlenkedve kérdeztem vissza:

– Maga az, Guevara úr?!

A név hallatára ideges rángás futott végig a férfi arcán:

– Ön valakivel összetéveszt engem. Én Franz Dietrich Wunderlich, a müncheni Schmidt és Schmidt cég budapesti vezérképviselője vagyok. Mint ahogy írásbeli üzenetemben már jeleztem: üzleti ügyben szeretnék tárgyalni önnel, egy nagyobb tétel foncsorozott kárpitosszögről volna szó. Ha úgy gondolja, indulhatunk.

Beszálltunk a tér sarkán várakozó bérelt Zsiguliba. Guevara maga vezetett, útközben szándékosan hatalmas vargabetűket írt le, hogy esetleges üldözőink a nyomunkat veszítsék. Végül is egy elhagyott környéken álltunk meg: egy államilag támogatott kísérleti színház épülete előtt.

A pénztáros azt hitte, rosszul hall, mikor a parancsnok két jegyet kért az épp akkor kezdődő délutáni előadásra, megkérdezte: ülő- vagy fekvőhelyet akarunk. Bent a nézőtéren Guevara még egyszer körülnézett és csak aztán telepedtünk le, mikor megbizonyosodott, hogy a padsorok valóban üresek. Magányunkat még kísértetiesebbé tette, hogy a színpadon sem látszott színész, egy kísérleti árnyjátékot mutattak be: két világosító munkás ujjaiból nyulakat formált és ezek kergették egymást a lepedőn. Én még mindig nem tértem magamhoz abból a megdöbbenésből, melyet Guevara megváltozott külseje keltett bennem.

– Miért kellett levágnia a haját, szakállát és bajuszát? Valamilyen fertőzést kapott, parancsnok?

– Nem, ez csak a szokásos álcázás harci bevetés előtt, megpróbálok egy megállapodott gazdag polgárra hasonlítani. A hajam és a szakállam egy fél év alatt nő meg újra, ezalatt senki sem ismerhet fel. De hagyjuk az én külsőmet, mert fontosabb dolgokról van szó.

Mielőtt rátért volna a lényegre, egy nyugtalan pillantást vetett a színpadon kifeszített lepedőre, épp egy új jelenet következett: egy farkas árnyéka kergetett egy árnyéklepkét.

– Rendkívül sajnálom, hogy háborgatnom kell önt, kedves Kovács úr. Azt hittem, hogy egyedül is elboldogulunk, de kísérleteink sajnos zátonyra futottak. Nem nélkülözhetjük az ön támogatását.

– Megtisztel a bizalmával, de nem hiszem, hogy túl sok hasznomat vennék egy akcióban. Kétségtelen tény: fiatalabb koromban be akartam lépni a Partizánbarátok Szövetségébe, de ez csak egy tévedés következménye volt, ugyanis a partizánokat összetévesztettem a kurtizánokkal.

– Nem arra gondoltunk, hogy fegyvert ragadjon és csatlakozzon felszabadító harcunkhoz, hanem mint tapasztalatokban gazdag, a helyi viszonyokkal ismerős ember, segítségünkre lehetne a tájékozódásban és ügyeink vitelében. Mi most nem tudunk milliókat felajánlani szolgálataiért, de győzelmünk után bármit kérhet tőlünk és én megígérhetem: vagy teljesítjük vagy nem.

Be kell vallanom: a szívem mélyéig meghatott ez a nagyvonalú ajánlat.

– Mit tehetek önökért?

– Először is azt szeretnénk elérni, hogy a mi itt-tartózkodásunk ténye ne kerüljön nyilvánosságra – legalábbis addig, amíg be nem fejezzük felkészülésünket a forradalmi háborúra. Lehetséges ez?

– Ennél mi sem egyszerűbb: le kell közöltetni bizonyos újságokban, hogy önök Magyarországon vannak. Ha valóban lehozzák ezt a hírt, onnantól kezdve egyetlen normális ember sem hisz majd benne.

– Ezt ön magára vállalná?

– Nagyon szívesen, a kormány is gyakran felkér hivatalos nyilatkozatok megfogalmazására. Mit kíván még?

– Elérkezett az idő, hogy felvegyük a kapcsolatot azokkal a magyar vezető elvtársakkal, akik tavaly a hozzánk intézett levelükben internacionalista segítségünket kérték. Szeretném, ha elvezetne hozzájuk és jelen volna a beszélgetéseinken.

– Állok rendelkezésükre.

Elsőnek a megszűnt állampárt egykori Központi Bizottságának volt titkárát: Barátky Jánost kerestük fel – a megadott tájékoztató szerint a rózsadombi Endrődy Sándor utcában lakott. Mikor szóltam, hogy megérkeztünk, Guevara hitetlenkedve nézett körül a környéken.

– Biztos benne, Kovács úr, hogy jó helyen járunk?

– Semmi kétség.

– Meg kell, hogy mondjam: ez nem az a kifejezetten proletárok lakta nyomornegyed, melynek mi joggal képzelhettük. Alig-alig látni konzervdobozokból és deszkahulladékokból összerótt kunyhókat. Ezek a gőgös paloták a leggazdagabb dél-amerikai kávéültetvényesek irigységét is felkelthetnék és önmagukban is elégséges okot szolgáltatnának egy egész Európára kiterjedő munkásfelkeléshez. De ne beszéljünk erről, a látszat gyakran csal.

Félreállítottuk Zsigulinkat és elrejtettük, hogy ne keltsen feltűnést ezen a fényűző környéken parkoló nyugati kocsik között és elindultunk, hogy megkeressük Barátky lakását. Guevara bizakodva mondta:

– Személyesen még nem találkoztam Barátky elvtárssal, de lelkemben már sokszor magamhoz szorítottam forró forradalmi öleléssel. Tudom, hogy ő a proletárdiktatúra harcos védelmezője, magam olvastam az egyik spanyolra lefordított cikkében, hogy 1956 októberében a sógorával kettesben puszta kézzel verte le a magyar ellenforradalmat, a szovjet csapatoknak csak imitt-amott kellett egy kicsit takarítgatni utánuk. Hozzánk is megrázó felhívást küldött internacionalista segítséget kérve. Mielőtt elégettem volna a levelet, sorról-sorra az emlékezetembe véstem. „…A nemzetközi reakció és revizionizmus döntő rohamra készül a Szocializmus kelet-európai bástyái ellen…”, felvetítette elénk a dolgozó osztályok végső szétroncsolódásának képét a Tőke és az Egyház kettős vaspatája alatt. Azt írta, hogy ő a végsőkig ellenáll majd, nincs remény rá, hogy életben találjuk. „Hozzátok el a proletár szolidaritás vörös virágcsokrát annak a barikádnak a talapzatához, ahol az én utolsó csepp vérem is kihullott a Forradalom védelmében.”

Guevara, mintha a szemüvegét törölgetné, elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Legyintett, nyilvánvalóan restellve gyengeségét:

– Menjünk, harcunkban magunkkal hordozzuk majd az ő emlékét is. Talán családjából megmaradt valaki, aki útbaigazítást adhat.

Hamarosan odaértünk a jelzett címhez, itt a legnagyobb meglepetésünkre egy lovagvár állt kilenc toronnyal és három kupolával, elektromos meghajtású felvonóhíddal, a kerítését különleges, keményre edzett kolbászból fonták. Megnéztük a névtáblát: egy koronás címer és egy apostoli kereszt fogta közre a tulajdonos nevét:

 

 

Tanácstalanul néztünk egymásra Guevarával:

– Lehetséges, hogy van valami köze a mi emberünkhöz? – kérdezte összehúzott szemmel.

– Nem tudni teljes bizonyossággal.

– Mindenképpen meg kell tartanunk a szokásos biztonsági rendszabályokat, abból kell kiindulnunk, hogy csak puszta névazonosságról van szó.

Becsengettünk. A felvonóhidat lebocsátó alkomornyiknak spanyol turistaként mutatkoztunk be, közben ravasz keresztkérdésekkel kiszedtük belőle, hogy a ház tulajdonosa azonos az általunk keresett személlyel. Kisvártatva egy szakállas, elegáns öltönyt viselő férfi jelent meg, nyakkendő helyett egy stilizált keresztet viselt:

– Doktor Barátky János vagyok. Mit óhajtanak?

– Egy lakosztályt szeretnénk bérelni, de legalább tizenkét szobás kellene, hogy legyen – mondtam ürügyképpen, őszintén elcsodálkoztam, mikor az egykori központi bizottsági titkár rábólintott:

– Kérem, semmi akadálya. Esetleg többről is lehet szó?

– Nem, egyelőre csak egyről.

Barátky a ház belsejébe vezetett minket, menet közben megjegyezte, hogy ha valutában fizetünk, hajlandó némi árengedményt adni. Mikor bent, a szobában magunkra csuktuk az ajtót, Guevara parancsnok felfedte a kilétét, és hála hibátlan emlékezőtehetségének, szó szerint elismételte Barátky hozzá intézett levelét:

– Ezt ön írta?

– Nem emlékszem rá, az ember annyi levelet ír.

– Ön így látta a világot, így gondolkodott?!

A házigazda csak legyintett a kifakadásra:

– Igen, úgy rémlik, mintha lett volna az életemben egy rövidebb időszak, mikor távolról mintha bizonyos érdeklődést tápláltam volna magamban a hasonló eszmék iránt.

Bár személy szerint semmi közöm nem volt az ügyhöz, nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak:

– Gondolom, harminc-negyven évről van szó.

– Nem tudom pontosan, majd megkérdezem a gyóntatómat, Sebestyén atyát, ő ismeri a legjobban az én lelki fejlődésemet. De ha feltéve, de nem megengedve ezt a lehetőséget, akkor sem egy erőszakos, kommunista jellegű eszmei irányzat vonzott, melyet Marx úr és Lenin úr nevével lehetne fémjelezni. Sokkal inkább érdekelt egy európai értékeket felmutató szociáldemokrata vagy talán úgy mondanám, szocioliberális alapállás, de Sebestyén atya aztán rávezetett az egyedül helyes és üdvözítő útra.

– De hát amennyire én tudom, ön mindenét a kommunista rendszernek köszönheti. Ha a párt nem nevezi ki olyan magas funkcióba, mint amilyet betöltött, akkor a maga képzettségével csak egy jelentéktelen tintanyaló maradt volna valamelyik vállalat gazdasági osztályán. Szerintem akkor kellett volna kifejteni ezeket az eszméket és visszautasítani a párt ajánlatát.

– Ön nincs tisztában az én akkori tevékenységemmel. Tudnia kell, hogy én a pártapparátusban egy nemzeti és valláserkölcsi szempontból magasrendű küldetést teljesítettem. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy belülről irányítottam a pártállam lebontását.

– Ez elképzelhetetlen. Bocsásson meg a durva kifejezésért, de nem lehetett a rendszer fenekét nyalni azzal az illúzióval, hogy aranyeret okoz neki.

– Kézzelfogható bizonyítékaim vannak. Vessen egy pillantást a magyar gazdaság jelenlegi helyzetére, mely végeredményben a pártállam bukását okozta. Ne vegye dicsekvésnek, de ez a káosz nem jöhetett volna létre az én közreműködésem nélkül. Sokszor kellett kemény és felelősségteljes döntéseket hoznom, amíg idáig juthattunk – Barátky az órájára nézett. – De bocsássanak meg, nincs több időm az önök számára. Társbankjainkkal összevontan ökumenikus részvénytársasági ülést tartunk.

Guevara eddig szótlanul követte a beszélgetés menetét, de most az alig burkolt kiutasításra tajtékozva kitört magából:

– Ami az árulást illeti, intézze el a saját lelkiismeretével, de velünk mi legyen? Ide rángatott minket egy másik világrészből – olyan eszmék nevében, melyekről azt állítja, hogy sohasem hitt bennük…

A parancsnok hangja elfulladt, Barátky megértően bólintott:

– Igen, belátom, ezért csakugyan tartozom némi kárpótlással. Nézzenek be valamelyik nap a szeretetszolgálatunk irodájába, át fogok szólni az érdekükben. Rendszeres étkezést kaphatnak majd és egy öltözet ruhát a németországi segélycsomagokból. Használt holmi ugyan, de Sebestyén atya azt szokta mondani: kopott ruha nem szégyen, a piszkos ruha az szégyen. Béke önökkel!

Barátky szerencséjére Guevara parancsnok az autóban hagyta a fegyverét, különben, minden bizonnyal, vérrel mosta volna le ezt a sértést. Így beérte annyival, hogy a foga között elmorzsolt egy káromkodást és sarkon fordulva elhagyta a villát.

– Újra azt kell tapasztalnom, kedves Kovács úr, hogy nincs és nem is lehet semmiféle változás a világban – békés reformok útján. Ahhoz, hogy az emberiség kiszabaduljon az elnyomatásból és a nyomorúságból, csak egyetlen út vezet: mindent tűzbe és vízbe kell fojtani, míg ezek a poloskák, melyek mások vérén híztak meg, halomra nem döglenek. Nincsen más út és nincsen más reménység.

– Ne vegye úgy a szívére, parancsnok. Barátky csak egyike volt azoknak, akik ide hívták önt, egészen biztos, hogy a többieknél más fogadtatásra találunk.

– Igaza van, folytassuk az utunkat.

Végigjártunk minden címet, viszonylag hamar végeztünk, mert a nemzetközi forradalmi mozgalomhoz intézett, segítséget kérő kiáltvány aláírói mind a közelben laktak. Mindannyian nagyjából a Barátkyéhoz hasonló pályát futottak be – külföldi mamutvállalatokat és részvénytársaságokat képviseltek Magyarországon. Becsöngettünk és a kaputelefonba bemondtuk a régi, levélben meghatározott jelszót:

– „Haza vagy Halál! Mind a győzelemig előre!”

A fogadtatás mindenütt egyöntetű volt; kikapcsolták a kaputelefont és dühös ugatás jelezte, hogy elengedték a láncról házőrző vérebeiket. Az utolsó sikertelen próbálkozás után Guevara letörten dőlt neki egy fának:

– Az én számon nem jöhet ki a Szocializmust gyalázó szó, de tagadhatatlan: egy eszme felel azért, hogy milyen embereket tudott magához vonzani.

– És most mi lesz, parancsnok? Mikor szándékoznak elhagyni Magyarországot?

Guevara kihúzta magát:

– Majd a győzelem után!

– Ezt hogy érti?

– Most még inkább megbizonyosodhattam arról, hogy a magyar dolgozó osztályoknak milyen múlhatatlan szükségük van a mi szerény szolgálatainkra, hiszen a saját egykori vezéreik is elárulták őket. Ezek a modern Júdások eldobták kezükből a forradalmi harc lobogóját és nekünk kell azt felemelni a porból. Így tehát szó sem lehet arról, hogy most eltávozzunk innen.

– De hát, hogy képzeli az egészet? Hol akarnak tanyát verni?

Guevara körülnézett:

– Bármilyen különösen is hangzik: taktikai szempontból az volna a legszerencsésebb, ha itt a Rózsadombon ütnénk fel titkos táborhelyünket. Feltételezem, hogy épp a „társadalom krémjének” közelében vonnánk magunkra legkevésbé a rendőrség gyanúját, itt tartanak a legritkábban razziákat. Annyi pénzünk viszont sajnos nem maradt, hogy egy villát, vagy akár egy céljainknak megfelelő nagy méretű lakást tudnánk bérelni hosszabb időre. Ön mit ajánl, kedves Kovács úr?

Gondolatban sorra vettem a lehetőségeket:

– Épületet én sem tudok, de itt a közelben található egy föld alatti barlangrendszer – az úgynevezett „Papsajt-üregek”. A kutatók annak idején félig-meddig feltárták, aztán elfogyott a pénz és a sorsára hagyták. Most, azt hiszem, senki sem törődik vele. Ha úgy gondolja, hogy megfelelő lehet, menjünk ki és nézzük meg közelebbről.

Guevara megszemlélte a barlangot, melynek elzáró rácsát már rég feltörték és ellopták. Beljebb léptünk, a párás levegőben felriadt apró denevérek keringtek.

– Ideális helynek látszik – jegyezte meg a parancsnok – remélem, nem keltünk gyanút, ha beköltözünk.

– Szerintem nem. Legfeljebb olyan biztonsági intézkedést kellene tenni, hogy spanyol barlangászoknak álcázzák magukat és úgy viselkednek, mintha csak gyakorlás céljából települtek volna ide. Néhány kézilámpát és kötélhágcsót kell majd venniük, de erre egyébként is szükségük volna.

A következő éjszakákon a parancsnok több lépcsőben átköltözött osztagával a „Papsajt-üregek”-be, természetesen magukkal hozták könnyű- és nehézfegyvereiket is. Később meg kellett vívniuk a barlang birtokáért a már korábban odaszokott huligán bandákkal, de rövid kézitusa után elkergették őket.

Csend lett a környéken, az utca szintjén magasodó villákban senki sem sejtette, hogy alattuk, alig harmincméteres mélységben egy sokat próbált és elszánt alakulat, a kubai felszabadító háború egykori nevezetes Ciro Redondo-hadoszlopának legjobbjai új forradalmi ütközetre készülődnek legendás parancsnokuk vezetésével.

Egyik nap egy bútorokkal és egyéb ingóságokkal roskadásig megpakolt teherautó állt meg a barlang bejáratánál. Az őrség azonnal riadóztatta az osztagot, mindenki fegyvert ragadott. Én magam is a helyszínen tartózkodtam, feszült figyelemmel követtem az eseményeket. Egy alacsony, kövér, hatvan év körüli férfi kászálódott le az autóról, várakozásra intve a sofőrt és a rakodómunkásokat, elindult felénk. Már távolról felismertem benne Bleha tábornokot, a „körösnagyharsányi oroszlán”-t.

Az uraknak nem kell bemutatnom Bleha Fülöpöt, bizonyára emlékeznek rá, hogy 1968-ban a szövetséges szocialista haderők vakmerő és a végletekig kockázatos csehszlovákiai bevonulásánál ő állt a Magyar Néphadsereg végén. Biztonsági okokból ugyanis úgy döntött, hogy ő, mint a hadműveletek magyar részéről legfontosabb irányítója, nem hagyhatja el az ország területét. Harcálláspontját a hadjárat színterétől a lehető legtávolabb, a délkeleti határon fekvő Körösnagyharsány községben rendezte be, mintegy háromszáz kilométerrel az utóvéd mögött. Egy halastó fenekére süllyesztett dupla falú búvárharangban helyezkedett el, melyet három alacsony merülésű őrnaszád biztosított.

A csehszlovákiai hadjárat győzedelmes befejezése után Blehát előléptették a tó fenekéről és számtalan internacionalista kitüntetésben részesítették. Az országban elsőként kapta meg a „Körösnagyharsányi Vízirend” tükörpontyokkal díszített középcsillagát, akkor ragadt rá a „körösnagyharsányi oroszlán” jelző is. A legmagasabb beosztású vezetők közé emelkedett, de a pártállam lebontása után természetesen őt is leváltották.

Azóta alig-alig lehetett hallani Bleháról – leszámítva azt a tizenöt-húsz könyvet és négy-ötezer újságcikket, melyek anyagi természetű visszaéléseit, hivatali túlkapásait leplezték le. Ennek eredményeként vizsgálat indult ellene, megfosztották tartalékos tábornoki rangjától, kitüntetéseitől, mint jogosulatlan rosszhiszemű lakót eltávolították szolgálati villájából, mind kisebb lakásba költöztették, végül a Népstadion egyik használaton kívüli pénztárfülkéjében húzta meg magát. Egyéb kiváltságait is sorra megvonták, utoljára félárú állatkerti belépőjegyét vették vissza tőle.

Bár fogalmam sem volt, hogy Bleha most milyen céllal keresett fel minket, kötelességemnek tartottam, hogy néhány sietős szóval tájékoztassam Guevarát a jövevény múltjáról és jelleméről. Épp hogy befejeztem az ismertetést, mikor a tábornok belépett a barlangba és ridegen rászólt az elgondolkodva figyelő Guevarára:

– Nem tud köszönni?! Jelentést kérek.

Lefordítottam a szavait, a parancsnok csak nehezen lett úrrá feltörő indulatain:

– Kérdezze meg tőle, Kovács úr, hogy milyen alapon rendelkezik velünk?

– Mivel a jelenlegi kormány törvénytelenül mozdított el a helyemről, én továbbra is magamat tekintem a hadsereg és minden fegyveres szabadcsapat legfőbb irányítójának. Ebben a minőségemben csehszlovák részről maga Husák elvtárs, Lengyelországból pedig Jaruzelsky tábornok is elismert. Ezennel átveszem a parancsnokságot, utasítsa az embereit, hogy fizessék ki a teherautó sofőrjét, adjanak a számlára tízszázalék borravalót és könyveljenek el huszonöt százalékot.

Bleha körülnézett, felmérte a környezetet:

– A holmimat vigyék a legbelső üregbe, építsenek ki a számomra egy telefonvonalat, egy kizárólagos használatú, úgynevezett „miniszteri utat” és külön főtiszti latrinát. Egy a parancs, egy a végrehajtás.

– Mit feleljek neki, parancsnok? – kérdeztem Guevarától.

– Közölje vele azt, amit a hamburgi bakter mondott, mikor a tolató mozdony levágta mind a két lábát.

– Sajnos nem tudok erről az esetről.

– A nemi szervével kapcsolatban tett egy ajánlatnak is minősíthető kijelentést. Mondja meg a tábornok úrnak, hogy ha újra hatalomhoz akar jutni, foglalja el magának Csehszlovákiát.

Közben a bútorszállító teherautó sofőrje és rakodói elunták a várakozást, Bleha holmiját lehányták a földre és a pénzüket követelve elindultak a barlang felé, de az őrség kemény közelharcban visszaverte és megfutamította őket. Bleha tehetetlenül nézegette a porban heverő bútorait és ruháit.

– Most hová menjek? Magukban volt az utolsó reményem.

A látszólag kemény szívű Guevara megsajnálta a lesújtott öregembert:

– Rendben van. Mondja meg neki, hogy egyelőre itt maradhat, de nem játszhatja meg az előkelő idegent, részt kell vennie a mindennapos közös munkában. Mit dolgozott és mihez ért?

– Azt mondja, hogy egész életében hivatásos forradalmár volt. Ez azonban nem azonos az ön sorsával, parancsnok, nálunk Nyugat-Közép-Kelet-Európában annyit jelent, hogy az illető soha nem dolgozott és nem ért semmihez.

– Akkor legföljebb takarítónak vagy küldöncnek alkalmazhatjuk. Kérdezze meg, van-e kedve ilyen munkához.

– Bármit elvállal, csak annyit kér, hadd tarthassa meg a régi tábornoki rangját.

– Ennek semmi akadálya, legyen kedve szerint.

Ezentúl Bleha reggelenként nadrágvarrásán vörös csíkkal díszített főtiszti egyenruhát öltött, zubbonya mellén két sor kitüntetéssel. Naphosszat szedegette le a pókhálókat és söpörgette össze a denevérek száraz ürülékét. Takarítás közben fél füllel figyelte, hogy Guevara milyen taktikai leckéket ad az osztagnak, elégedetlenül mormogott maga elé:

– Esküszöm, hogy ez egy pancser! Fogalma sincs róla, hogy mi az a partizánháború. Ilyen módszerekkel én sohasem tudtam volna Prágát elfoglalni.

 

*

 

Az osztag harcosai napközben visszahúzódtak a barlang mélyére, alapos, jól megszervezett foglalkozásokon tökéletesítették taktikai és politikai ismereteiket. Csak a kései órákban, az éjszaka fedezéke alatt indultak el gyakorló harci túráikra a Zugliget és a Hűvösvölgy irányába, előőrseik néha egészen Pesthidegkút széléig elmerészkedtek. Egy-egy arra járó részeget elfogtak és megpróbáltak kifaggatni, de többnyire csak a környékbeli romlott erkölcsű hölgyekről és titkos bögrecsárdákról szerezhettek információkat.

Amúgy is gyér anyagi tartalékaik hamarosan végképp kimerültek és senkitől nem várhattak támogatást. Guevaráék kénytelenek voltak ugyanazokat a módszereket alkalmazni, mint korábbi partizánvállalkozásaikon Bolíviában vagy Kongóban. Egy-egy menetgyakorlatról visszatérőben nem állt a rendelkezésükre megfelelő csapatszállító jármű, ezért rajtaütöttek a városi forgalmat lebonyolító kék autóbuszokon, eltérítették őket eredeti útvonalukról és a barlang közelébe vitették magukat. Hajnalonként megdézsmálták az üzletek elé kirakott tej- és kenyérszállítmányokat. Mindez azonban kevésnek bizonyult az osztag fenntartásához, egyik alkalommal, mikor kilátogattam a barlangba, a parancsnok érezhető rosszkedvvel mondta nekem:

– Attól félek, kedves Kovács úr, nem maradt más eszköz a kezünkben, mint hogy sarcot vessünk ki a környékbeli kereskedőkre és iparűzőkre. A hasonló akciók mindig nagy körültekintést és tapintatot igényelnek, ezért szeretném, ha ön is jelen volna, mikor végrehajtjuk őket.

Hamarosan bele is vágtunk ebbe a vállalkozásba. Beléptünk a kiszemelt boltba vagy irodába és bezártuk magunk után az ajtót. Megjelenésünket mindenütt megdöbbenés fogadta, de mikor lefordítottam Guevara parancsnok nyilatkozatát a forradalmi erőszak jogosultságáról, az üzletemberek láthatólag megkönnyebbültek:

– Ja, maguk zsarolók!

Guevara méltósággal utasította vissza ezt a vádat:

– Nem vagyunk zsarolók. Mi katonák vagyunk!

– Már a katonák is?! Eddig csak a rendőrökről hallottunk. De miért nem mondta meg rögtön, hogy mit akar? Már azt hittem, hogy az adóhivataltól jöttek ellenőrizni, a frászt hozzák az emberre – hátraszólt a feleségének –, ott van az a boríték a fiókban, légy szíves, add ide.

Guevara ragaszkodott hozzá, hogy minden felvett pénzről írást adjon, az elismervény szerint a Forradalom győzelme után kamatostól visszatérítik majd az összeget. Ez a gesztusa harsány hahotát váltott ki a sarcot fizető tulajdonosokból, megveregették a parancsnok vállát:

– Jól adja, Ernő, magának legalább van humora, nem olyan fapofa, mint a többi zsaroló.

– Maguk nem hisznek abban, hogy bekövetkezhet egy forradalom? – kérdezte Guevara megdöbbenve.

– Mi csak abban nem hiszünk, hogy bármilyen pénzt is visszakaphatunk valaha. De magát, Ernő, ajánlani fogom a barátaimnak.

És valóban egyre szélesedett azoknak a köre, akik valamilyen célból kapcsolatba akartak lépni az osztaggal. A legkülönösebb ügyfél Hochstápler Rezső, egy masszázsszalonként is működő bár tulajdonosa volt. Személyes találkozót kért és meg is jelent a barlangban. Mosolyogva kezet nyújtott, de Guevara hátat fordított neki:

– Legyen szíves, közölje ezzel a nyomorult kurvapecérrel, amiért jelenlétével rontani merészelte a levegőt, semmi sem mentheti meg őt az akasztófától, ha átvesszük a hatalmat Magyarországon.

A fordításban természetesen igyekeztem enyhíteni a parancsnok kissé érdes szavait:

– Guevara úr rendkívül hálás a megtisztelő felkérésért, hogy kapcsolatba lépjen önökkel. Attól fél azonban, hogy bármilyen kötődés egy masszázsszalonhoz nehezen volna összeegyeztethető az ő szocialista eszmeiségével.

Hochstápler méltatlankodva rázta a fejét:

– A parancsnok úr felületes benyomások alapján ítél, mi nem tartozunk a hasonló átlagos intézmények közé. Arra kérem, hogy mielőtt kimondaná a végső szót, látogasson el hozzánk és nézzen körül. Itt működünk a szemközti utcában, a házunkat meg fogják ismerni, mert a homlokzatára ki van írva, hogy: „Nosztalgia-bár a Régi Jó Szocializmushoz”. Akkor várjuk önöket.

A különös elnevezés felkeltette Guevara érdeklődését és a következő éjszakai portyáink egyikén felkerestük a masszázsszalont. Hochstápler már a kapuban várt és mély meghajlással üdvözölt minket.

– Mint láthatják: mi vagyunk az egyetlenek, akiknek volt bátorságuk megőrizni a szocialista jelképeket. Nálunk most is vörös lámpa lóg a bejárat fölött és nem piros-fehér-zöld, pedig azt is nyugodtan kirakhatnánk – akár az egész országra kiterjedő érvénnyel. Nem véletlenül emlegették olyan gyakran együtt a szocializmust a kuplerájjal és mi büszkén vállaljuk ezt a hagyományt. De tessék beljebb fáradni.

A tulajdonos személyesen vezetett végig minket a szórakozóhelyen, közben széles mozdulatokkal magyarázott:

– Ezt az intézményt eredetileg még az 1950-es években hozták létre azzal a céllal, hogy megoldják a vezető káderek szórakoztatását – kulturált módon, de megfelelő biztonsági körülmények között. Az asztalok mellett a földtől a mennyezetig érő golyóálló üvegfalak választották el egymástól a székeket, a szomszédok is csak telefonon keresztül társaloghattak egymással. A pincérek nem léphettek be az étterembe, a tányérokat robotszerűen manipuláló műkarokkal nyújtották be a konyhai függöny mögül.

– Bocsásson meg a kérdésért: a pásztorórák lebonyolításánál is ilyen szigorú előírásokat alkalmaztak?

– Ha lehetséges, még szigorúbbakat. A bizalmas szolgáltatásra vállalkozó hölgyeknek legalább tizenöt éves párttagságot és felsőfokú mozgalmi iskolai végzettséget, lehetőleg Vörös Akadémiát kellett igazolniuk. Nem egy hölgyet kellett elutasítani, mert nem tudta pontosan, miben különbözött egymástól az otzovista és okcolista frakció az 1905-ös polgári forradalom veresége után.

– Miben? – kérdezte kíváncsian a tudni vágyó Guevara.

– Sajnos, nem tudom, parancsnok úr. Attól tartok, hogy annak idején engem aligha alkalmaztak volna ebben az intézményben – a régi üzletvezető személyesen vett részt a Téli Palota ostromában. De térjünk vissza a hölgyekre. A kiválasztottakról bőrbe kötött névsorok készültek, a lányok arcképük helyett a káderjellemzésükkel szerepeltek benne, így a vezetők szabadon választhattak, hogy egy többszörösen kitüntetett építőipari mozgalmi aktivistával, vagy egy termelésben élen járó fejőnővel kívánnak kapcsolatot teremteni. A randevú lebonyolítását szolgáló helyiségekben négy férőhelyes ágyak álltak, a pár mellett két oldalt egy-egy állambiztonsági tiszt feküdt – kellő diszkrécióval, de készen arra, hogy szembeszálljanak az esetleg betörő diverzánsokkal.

A körséta végére értünk, a tulajdonos széttárta a karját:

– Egyszóval, így működött ez a vezetők számára fenntartott találkahely, melyet titkos állami objektumként „P + F”-fedőnévvel tartottak nyilván. Az 1960-as évek végén zárták be – mindenki azt hitte, hogy örökre.

– És mi indította önt arra, hogy most újra megnyissa ezt a helyiséget?

– Feltételeztem, hogy ez egy új színt jelent majd a vendéglátóipar kínálatában, sokan éreznek majd nosztalgiát az 1950-es évek iránt, főleg ha az akkori luxusnak számító színvonalon élvezhetik.

Guevara rám nézett:

– Ezek szerint mégiscsak megmaradt valami a szocializmusból Magyarországon – legalább egy kupleráj.

– Kik járnak önökhöz? – kérdeztem.

– A régi és az új vezetőgárda egyaránt kedveli szolgáltatásainkat – mindannyian őriznek magukban egy, legalábbis számukra kellemes szocializmusképet. Az igazat megvallva, gyakran el kell tűnődnöm azon, hogy egy-egy vendégünk a régi vagy az új gárdához tartozik, néha nem is kell tűnődnöm, mert tudom, hogy mind a kettőhöz.

– Azért, gondolom, sokat kellett változtatnia az egykori szervezésen.

– Szinte semmit, legföljebb olyan apróságokban, hogy az állambiztonsági tisztek helyett most két egyenruhába öltözött lány fekszik a pár két oldalán. Sikerült felkutatnom az eredeti étlapokat, most is ezeket használjuk – Hochstápler felénk nyújtott egyet –, méltóztassanak beletekinteni.

Az ételsor elején a „burzsuj pecsenye” állt – ezt különösen jól kivert húsból készítették az 1950-es években –, aztán a szemem az árakra tévedt: egy korsó sör egy nyolcvanba, egy pacalpörkölt hat hetvenbe került.

– Ön most is tartani tudja az akkori idők árszínvonalát? – kérdeztem csodálkozva.

– Egyetlen jelentéktelen módosítással: az árak nem forintban, hanem dollárban értendők. Szerencsére ez az én vendégkörömnek nem okoz különösebb nehézséget.

A szalon csak most, ebben az éjszakai órában nyitotta meg a kapuit. Mikor kinéztünk, a vörös lámpa fényében ott láttuk az autójából kiszálló Barátkyt, a régi központi bizottsági titkárt és a Guevarához intézett internacionalista segélykérő kiáltvány többi aláíróját. Mintegy igazolva a szalon tulajdonosának róluk adott jellemzését, baráti kézszorítással üdvözölték egymást az új rendszer ismert vezetőivel. A parancsnok undorral rázta meg a fejét:

– Nem vállalom a szalonja védelmét, uram.

Hochstápler csalódottan vette tudomásul az elutasítást:

– Nagyon sajnálom. Titokban reménykedtem benne, hogy a körülmények meggyőzik majd szándékaim tisztaságáról. De felajánlanék egy másik együttműködési lehetőséget, talán érdekesebbet, mint az őrzés-biztosítás.

– Mire gondol?

– Régi tervem, hogy egy kis műsorral kedveskedjek a vendégeimnek. Hirtelen az jutott az eszembe: mi volna, ha egy „partizánrevü”-t rendeznénk az önök fellépésével – ez meg is felelne a szalon nosztalgikus szellemének.

A parancsnok felhördült:

– Ezt hogy képzeli?!

– A részleteket még nem dolgoztam ki, de néhány tippem már volna. Az emberei célba lőhetnének – természetesen vízipisztollyal, bemutatnának néhány hatásos csatajelenetet, esetleg harci táncokat valami jó dögös zenére.

– Amennyire emlékszem rá: nem volt kedvünk táncolni harc közben!

– Nem érdekes, egy ügyes koreográfus majd kitalálja. Beleférne egy kis akrobatika is: mit szólna ahhoz, hogy egy kifeszített kötélen átcsimpaszkodnának egy mesterséges szakadék fölött?!

– Ne másszunk fel esetleg a fára és törjünk a fogunkkal kókuszdiót?

– De, ez nagyszerű ötlet! Tudtam én, hogy csak az első lökést kell megadni magának, aztán le sem lehet állítani. Már csak egy jó blikkfangos címet kellene kitalálni az egészhez, valami olyat, mint a maga „lemeze”, a „Haza vagy Halál!” Esetleg egy ironikusabb hangvételűt: „Menjünk haza? Inkább a halál!” – a tulajdonos megnyugtatólag felemelte a kezét. – Nem kell aggódnia, ezt a produkciót magasan díjaznánk és szó lehetne arról is, hogy maga és az emberei jutányos áron vegyék igénybe a szolgáltatásainkat. Nem akarok dicsekedni, de biztos vagyok benne, hogy sehol máshol nem kaphat ilyen ajánlatot. Gondolkodjon rajta, aztán jelentkezzék. Parancsoljon, itt a névjegyem.

Guevara válasz nélkül, összeharapott fogakkal lépett ki az ajtón.

A parancsnok csak a barlangba visszatérve öntötte ki a dühét magából, órákig járkált fel-alá, közben átkozódott és fenyegetődzött. Meglepődtem, hogy a katonái jóval kisebb felháborodással fogadták Hochstápler ajánlatának hírét – mikor Guevara végre lecsillapodott, felhívtam a figyelmét erre a jelenségre. Végighallgatott, aztán egy mélyet sóhajtott:

– Mint általában, most is igaza van, kedves Kovács úr, az osztag valóban egyre nehezebben tűri a viszontagságokat. Ez az én hibám, gyakran hajlamos vagyok azt hinni, hogy még mindig azok az ifjú harcosok állnak mögöttem, akikkel 1958-ban győztes rohamra indultunk a páncélvonatok ellen. Újra és újra emlékeztetni kell magamat rá, hogy azóta eltelt az idő, itt már hatvan év körüli emberekről van szó, forradalmi hangulatukat már gyakran lerontják emésztési és székelési panaszok, sőt Pachungo, a helyettesem valószínűleg prosztataműtétre szorul majd. Ehhez hozzájárulnak még az állandó összezártságból adódó nézeteltérések, sőt veszekedések, melyek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy előbb-utóbb megbontják az osztag egységét.

– Milyen megoldást lát, parancsnok?

– Szerencsére a felkészülésre szánt időszaknak a vége felé közeledünk, a hadrafoghatóság lassan eléri a megfelelő szintet. Hamarosan kitűzhetjük azt a napot, mikor újra bevetésbe indulhatunk, ennek során sikerélményt szerezhetünk és újra bízhatunk erőinkben.

A parancsnok a térkép fölé hajolva kifejtette taktikai elképzeléseit:

– Arra nem gondolhatunk, hogy a város bármelyik negyedét is megszálljuk és mintegy hídfőállásként további akcióinkhoz a birtokunkban tartsuk. Ez semmiképp sem fér bele egy mozgékony, de kis létszámú partizánosztag lehetőségeibe.

– Akkor mi a teendő?

– Olyan látványos rácsapást kell végrehajtanunk, mely messzehangzóan bizonyítja létezésünket, a napnál világosabban tárja fel forradalmi célkitűzéseinket. Felénk fordul majd az elnyomott milliók rokonszenve, támogatni fogják felszabadító harcunkat. Az ön véleménye szerint, kedves Kovács úr, milyen célpont látszik alkalmasnak?

A közelben söprögető Bleha azonnal közbeszólt:

– Prágát, Prágát kellene elfoglalnunk.

Nem törődve a tábornokkal, elgondolkodtam:

– Általában a Rádiót szokták megszállni, vagy a régi pártközpontot, az úgynevezett „Fehér Ház”-at a Margit hídnál, mostanában divatba jött a Gellérthegyi Szabadság-szobor is.

Guevarát egyik felsorolt lehetőség sem elégítette ki:

– Úgy gondolom, sokkal nagyobb horderejű akció volna, ha a rendszer politikai központját, a Parlament épületét foglalnánk el – lehetőleg egy országgyűlési időszak valamelyik napján, melyről a televízió és az újságok is tudósítanak majd – így a lehető legszélesebb nyilvánossághoz juthatnánk.

Felhívtam a figyelmét a hatalmas kockázatra, de a parancsnok a továbbiakban is kitartott a döntése mellett. Hogy a veszteséget a lehető legalacsonyabb szintre csökkentse, igyekezett minél gondosabban előkészíteni az akciót. Nem csak a helyszínrajzot és a leírásokat tanulmányozta át elmélyülten, de a turisták számára szervezett országházi látogatásokra is többször elvitte az osztagot, élő valóságában mérték fel a környezetet, melyben ténykedniük kell majd.

A támadás időpontját úgy választották ki, hogy épp a földbirtokok visszaadásáról folytatott tárgyalássorozat lezáró ülésére essen. Guevara úgy ítélte meg: ez a körülmény még nyomatékosabb hangsúlyt adna fellépésük forradalmi jellegének. A parancsnok megkért, hogy tartsak velük közvetítőként – személyes különállásomat teljes mértékben megőrizve. Rövid töprengés után igent mondtam.

Guevara haja-szakálla már kinőtt az elmúlt hónapok alatt, most régi partizán-egyenruháját is magára öltötte. Indulás előtt rövid beszédet intézett felsorakozott harcosaihoz, emlékeztetett a történelmi idők mélyébe visszanyúló magyar–kubai testvériségre, a vállalkozást a két nagy forradalmár, Dózsa György és Pedro Domingo Murillo közös új harci kiáltásának nevezte.

– Véres és engesztelhetetlen harcra készüljetek, mert a magyar földesurak, ügyvédek, bankárok és osztályárulók a legkeményebb zsoldosaikra bízták parlamentjük védelmét. De bárhol is lepjen meg bennünket a Halál, köszöntsük őt, mint harci kiáltásunk erősítőjét, mely újabb és újabb forradalmárokat szólít csatába, kik a géppuskák ropogása közben bátran indulnak rohamra a végső győzelemért.

A nagy hatású beszéd egy apróbb kellemetlenséget okozott, az egyik felkelő meghatottságában lenyelte a műfogsorát, de Guevara egy gyors műtéttel segített rajta.

Az osztag rajtaütött egy 11-es viszonylatszámú városi autóbuszon, mely a Batthyány tér és a Nagybányai út között járt, leszállították az utasokat és a Parlament előtti térre vitették magukat. A parancsnok intésére kiugrottak, harci alakzatot vettek fel és fegyvereiket a főkapu őrszemélyzetére szegezték:

– Ha ellenállást fejtenek ki, azonnal tüzet nyitunk! – figyelmeztette őket Guevara visszafogott, de fenyegető hangon. A katonák csak legyintettek:

– Ugyan már! Majd hülyék leszünk szitává lövetni magunkat havi tizenkétezer forintos bruttó fizetésért.

Az őrparancsnok hozzátette:

– Jöjjenek csak be nyugodtan, uraim, nem akarnak egy jó kávét? Mi járatban?

– Be akarunk hatolni az ülésterembe!

– Mi akadálya?! Csak annyi szívességet kérünk maguktól, hogy váltsák meg a csoportos belépőjegyet – nem azért a húsz forintért mondom, de akkor én papíron le volnék fedezve és nem vonhatnának felelősségre. Rendben van?

Guevara vállat vonva beleegyezett, az őrparancsnok maga elé húzta a cédulát és sorra töltötte ki a rovatokat:

– „A látogatás célja?”

– Ama szándékunk bejelentése, hogy meg kívánjuk dönteni a jelenleg fennálló társadalmi rendszert! – nyilvánította ki Guevara messze csengő, érces hangján.

– Ne haragudjon, de ezt nem lehet beírni.

– Miért nem? Politikai kifogásai vannak ellene?!

– A fenét vannak; nem fér el a rubrikában. Hogy lehetne rövidíteni a „jelenleg fennálló társadalmi rendszer”-t?

– Hagyni kell, hogy menjen tovább a maga útján – mondtam tréfásan, de aztán segítettem kitölteni a belépőcédulát.

Guevara nem vesztegette tovább az időt, csapata élén behatolt a díszpáholyba és a forradalmárok lövésre emelt fegyvereinek karéjában állva körülnézett. A széksorok jó része üresen tátongott, csak itt-ott horkolt egy-két képviselő. A parancsnok felháborodásában a páholy könyöklőjére vágott az öklével, erre az ülést vezető soros elnök, az öreg Csuhay-Mamú felrezzent álmából. Az elnök találomra benyúlt papírjai közé, intett Guevaráék felé és a Parlament nevében üdvözölte a Nemzetközi „Kis Pipin” Baromfitenyésztő társaság hazánkba látogató küldöttségét, aztán be sem várva a gyéren felhangzó taps elültét, hüvelykujját a szájába dugta és egy sárga selyemdarabot simogatva újra elaludt.

Guevara mennydörgő szózatot intézett a jelenlevőkhöz, én szerény képességeim szerint megpróbáltam híven tolmácsolni, de a páholyban elromlott az erősítő készülék és a hangom valósággal elveszett a hatalmas teremben. A parancsnok látva, hogy szavai a semmibe hullnak, előbb teli torokból kiabálni kezdett, aztán gesztusokhoz folyamodott, végül egy nemzetközileg is érthető karmozdulattal fejezte be – de egyik módszerrel sem sikerült felkeltenie a képviselők figyelmét.

– Halomra lövetem őket! – hörögte magából kikelve.

Megcsóváltam a fejem:

– Erre csak azért gondolhatott, parancsnok, mert nem ismeri azokat a személyeket, akik ennek a gárdának a helyébe lépnének.

– Azt akarja mondani, hogy létezik ennél gyengébb társaság is?!

– Igen. A magyar politikai élet jelenleg olyan kártyajátékhoz hasonlít, ahol lefelé minden határ nélkül lehet licitálni, sőt a kijátszható figurák értéke nulla alá is csökkenthető.

– Ha valóban olyan értékes ez a garnitúra, ne ejtsünk közülük túszokat?

– Meg lehet próbálni, de attól félek, hogy senki sem váltja ki majd őket.

Guevara tehetetlen mozdulatot tett:

– Akkor most mihez kezdjünk?

– Ha szabad ajánlanom: fejezze be a beszédét és távozzunk minél hamarabb, mielőtt még valamilyen bonyodalomba keverednénk.

Kihátráltunk a páholyból, a kapuban az őrparancsnok elkérte tőlünk a belépőcédulákat:

– Gevári úr, adják nekem örök emlékül, hogy találkozhattam önökkel!

Guevara átnyújtotta és büszkén kihúzott mellel lépett ki a térre. Én félútról visszanéztem és még láttam, hogy az őrparancsnok átviszi a belépőket a pénztárba, eladják egy osztrák turistacsoportnak és a pénzen megosztoznak a kassza kezelőjével.

Másnap meg kellett vásárolnom és be kellett vinnem a barlangba az összes elérhető itthoni és külföldi újságot. Guevarával feszült érdeklődéssel várták, hogy fogadta akciójukat a világ, fellépésükről azonban sehol sem történt említés. A parancsnok a földre vetette az újsághalmot:

– Egyetlen lövés sem dördült el az akció során, egy csepp vér sem hullott ki, mégis elveszítettük a csatát.

– Ezt hogy érti, parancsnok?

– Nem sikerült felkelteni a világ figyelmét vállalkozásunk iránt, így továbbra is a lebecsülés és a felejtés kettős árnyékában kell tengődnünk. Attól félek, Kovács úr, hogy forradalmi tekintélyünk végleg megingott, talán jobb volna, ha felkerekednénk és egy másik országban folytatnánk.

– Ez még nem lefutott meccs, parancsnok – próbáltam vigasztalni a magam módján egy sportból vett hasonlattal –, vezet ugyan az ellenfél, de innen szép nyerni.

Magam sem hittem a jóslatomban, őszintén meglepődtem, mikor csakugyan bevált. A következő napokban számos környékbeli kereskedő és iparűző is gratulált Guevarának, mikor felkereste őket a szokásos, pénzzel bélelt borítékokért.

– Láttam magukat a tévében, Ernő. A feleségem szerint is nagyon hercigek voltak.

– És mi a véleményük arról, amit mondtam?

– Abból, speciel, egy szót sem értettünk, de ez nem számít, a Parlamentben már hozzá vagyunk szokva. Az a fő, hogy kezdik felfedezni magukat.

Az egyik butikos egy ajánlatot is közvetített: a Magyar Profit Bank egy reklámfilmet szeretett volna készíteni Guevarával. A mellékelt forgatókönyv szerint előbb szétlőtt volna egy hatalmasra felnagyított százdollárost, utána azt mondja:

– Én aztán igazán harcolok a Tőke ellen, de ha volna pénzem, akkor én is a Magyar Profit Bankban tartanám. Haza vagy Halál? Egyik sem, magasabb kamat!

A parancsnok természetesen megvetéssel utasította vissza a felkérést, a reklámfilmet ennek ellenére leforgatták, Guevara szerepét az egyik közismert tévészemélyiség alakította, nagy derültséget keltett, hogy sapkája célzás közben folyton lecsúszott az orrára.

Más jelekből is tapasztalhattuk, hogy egyre terjed az osztag híre, mind többen tűntek fel a támaszpont, a „Papsajt-üregek” szigorúan őrzött bejáratánál. Az alkalmi bámész érdeklődőkön kívül új harcosok is jelentkeztek. Elsősorban az érettségi vizsgákon megbukott gimnazisták próbáltak csatlakozni az osztaghoz, fegyvert követeltek, hogy azonnal leszámolhassanak a nép legaljasabb ellenségeivel: volt fizika- vagy angoltanárukkal. Guevara, hangjában szánalommal, hazaküldte őket, a diákok megálltak az utca túlsó oldalán és onnan kiabáltak vissza:

– Tök ciki vagy, Kaporszakáll! Azt hiszed, hogy a te seggeden fut át az Egyenlítő?!

Néhány munkanélküli is felajánlkozott, de ők nem partizánok, hanem zsoldos katonák szerettek volna lenni. Kiemelt órabért követeltek, a fegyveres harcok időtartamára külön veszélyességi pótlékkal. Guevara mintegy próbaképpen egyet felvett közülük, az illető másnap táppénzes állományba vonult és beállt maszek kőművesek mellé segédmunkásnak, csak a korengedményes nyugdíjkérelmével jelentkezett újból.

Már azt hittük, hogy elapadt az új csatlakozók folyama, mikor végre feltűntek azok a harcosok, akikre Guevara elsősorban számított: a Magyarországon élő internacionalisták. Százszámra bukkantak fel, soraikban egyaránt akadtak szíriai és palesztin menekültek, állampolgárságukat vesztett, ideiglenes útlevéllel rendelkező úgynevezett „hontalan románok”, évek óta itt tengődő lengyelek, Grúziából Izraelbe kivándorolt zsidók, akik Bécsen keresztül vetődtek ide.

Valamennyien meggyőződéses forradalmároknak vallották magukat, állandó harcban álltak a pártállam romjaira telepedő új elnyomó hatalom rendőrségével, a legtöbben a börtönöket is megjárták elveikért. Az internacionalisták általában tehertaxival érkeztek, hatalmas csomagokat pakoltak le róla, a lengyelek például kiwis ízesítésű üdítőitalokat ezerpalackos tételekben – Guevara ezt úgy értelmezte, hogy hosszú, állhatatos harcra készültek fel és lelkesült beszédben köszöntötte őket:

– …Alakítsuk meg itt Budapesten a nemzetközi szabadságharcosok új „Negyedik Internacionáléját”! Bontsuk ki ezt a zászlót, mely alatt az emberiség megváltásának szent ügyéért küzdünk. Ezen zászló színei alatt elesni dicsőséges és hősies tett bármelyik európai, amerikai, ázsiai vagy afrikai férfi számára…

Guevara épp itt tartott a beszédében, mikor egy lengyel internacionalista kikéredzkedett, mert fontos internacionalista üzenetet kellett küldenie az otthon tevékenykedő földalatti erőknek. Kisvártatva kiwiszörpös rekeszeket és olcsó pulóverek kötegeit cipelte ki a barlang elé – feltehetőleg ezekben volt elrejtve a forradalmi üzenet. Mikor visszatért, egy köteg pénzt hozott magával, magyarázata szerint ezek titkos kóddal ellátott bankjegyek voltak, melyek kapcsolatfelvételnél azonosítási jelül szolgáltak.

– …„Minden csepp vér – folytatta a parancsnok –, bármely idegen földön ömlött is ki, tapasztalatokat ad, melyeket a túlélők hasznosíthatnak majd a saját szülőföldjük felszabadításáért vívott harcban. Minden idegen nép győztes szabadságharca saját szabadságküzdelmünk diadalát is elősegíti…”

Szózata végeztével Guevara elhallgatott és körülnézett, várta az újonnan csatlakozottak megnyilatkozásait. Elsőnek egy kopaszodó arab internacionalista jelentkezett – őt már többször is láttam a Keleti pályaudvar előcsarnokában, forradalmi tevékenységét megtévesztő ügyességgel valutaüzérkedésnek álcázta – ravasz trükkjei után Firnyák Ahmednek hívták.

– Főnök! – szólította meg Guevarát –, ha van itt igazi internacionalista, akkor én vagyok az. Bárki tanúsíthatja, hogy én proletárszolidaritásból soha nem árultam a szocialista országok valutáit. Most mégis azt mondom, hogy kár volna az életünket kockáztatni – lejmre. Adjon egy listát azokról, akikkel valami baja van, tegye le a pénzt és mi vállaljuk, hogy lefizetjük őket. Elérhetjük, amit akarunk, minden balhé nélkül. Fizethet forintban is, én majd átváltom.

– De itt élethalálharcról van szó, elvtársak! Meg kell semmisíteni a dolgozó osztályok ellenségeit!

– Jól van, főnök, ha ragaszkodik hozzá, akkor szólhatunk a jugóknak és ők kétszáz rongyért hazavágnak bárkit. Persze, ha miniszterről, vagy más baró sérről van szó, valamit rá kell tenni, mert nagyobb a kockázat.

A parancsnok látta, hogy egyelőre hiába próbálna érvelni, egy határozott mozdulattal lezárta a beszélgetést. A jövevényeket az osztag régi kipróbált katonáira bízta, akik eredeti foglalkozásuk szerint csoportosították őket, különösen ütőképesnek ígérkezett a lengyel bársonynepper-légió és a 8-as számú palesztin aranycsempész dandár – a nyolcas számmal az általuk vételre kínált gyűrűk és nyakláncok karátját jelezték.

Mikor mindenki megkapta a beosztását, Guevarával félrevonultunk a Vörös Sarokba – a barlang falára itt Lenin és Mao Ce Tung képét ragasztották fel és különféle lelkesítő jelmondatokat írtak ki. A parancsnok felindultan kavargatta a kávéját:

– Mi a véleménye róluk, kedves Kovács úr?

– Be kell vallanom, parancsnok, azt hittem, hogy különb emberanyag jelentkezik majd.

– Ne tévessze meg a látszat. Én mindig is két forradalomra gondoltam: az egyik kihozza az embereket a Tőke mocskos világából, a másik pedig a Tőke világát hozza ki az emberekből. Biztos vagyok benne, hogy rövid idő alatt olyan vérbeli forradalmár harcosokat nevelünk belőlük, akik itt Magyarországon diadalra viszik az ügyünket és hazájukba visszatérve is megingatják majd az elnyomók trónusát.

Guevara parancsnok reményei, sajnos, nem váltak valóra, mind lehangolóbb tapasztalatokat szereztünk az új internacionalista harcosokkal kapcsolatban.

Felrúgva a forradalmi fegyelmet, szabotálták a kiképzési gyakorlatokat, kemény menetelés helyett villamosra vagy bérelt robogókra szállva tették meg az előírt táv beláthatatlan szakaszait. Az útba eső kocsmákban gyakran berúgtak, hazatérőben ingatag lépteikkel többször is meg kellett célozniuk a barlang bejáratát, míg végre sikerült betalálniuk.

A különféle áruk továbbra is kamionszámra áradtak a harcálláspontul szolgáló barlang felé. Ahmed, a kopaszodó valutaüzér társai nevében megkérte a parancsnokot: járuljon hozzá, hogy a MÁV egy ipari vágányt fektessen le a „Papsajt-üregek”-ig. Guevara magából kikelve utasította vissza – a dobozok és zsákok miatt a harcosok már annyi helyet is alig találtak maguknak, ahová a pokrócaikat letehetik. Egyik reggel egy nagybetűs tábla tűnt a szemébe a barlang bejárata fölött: „Haza vagy Halál–Discont Center” – saját kezűleg tépte össze, de már ezzel sem állíthatta meg a romlást.

A csempészek és üzérek a napközbeni szabadidőben az őröket megvesztegetve, vagy mondvacsinált ürügyekre hivatkozva gyakran elhagyták a barlangot. Felderítőink a nyomukba szegődtek és megállapították, hogy partizán-egyenruhában, fegyverrel a vállukon tovább folytatják régi üzleteléseiket. A nepperek még a korábbinál is keményebb módszereket engedtek meg maguknak: a Forradalom nevében egyszerűen elkobozták a pályaudvarra érkező külföldi utasok pénzét és ékszereit.

Az ügy kapcsán alapvető elvi vita alakult ki az osztagon belül. Guevara súlyos szemrehányásokat tett a fosztogatások miatt, de a nepperek egyáltalán nem ismerték el, hogy bűnösök volnának. Véleményük szerint, ők csak azt csinálták a saját szakállukra, amit bármelyik forradalmi kormány hivatalosan is szokott tenni. Legföljebb az róható fel nekik, hogy nem adtak szabályos elismervényt az elkobzott javakról.

– Teljesen igaza van, főnök – mondta Firnyák Ahmed –, aki nem vigyáz a bizonylati fegyelemre, előbb-utóbb megbukik. Megígérjük, hogy hamarosan beszerzünk valamilyen igazolástömböt.

Ez az erkölcsi lazulás lassan, de biztosan átterjedt a régi gárda tagjaira is. Bleha tábornok kezdte az üzletelést, összeállt egy környékbeli vállalkozóval, nagyobb tétel forradalmárigazolványt nyomatott, a kitöltetlen helyre bárki odaírhatta a maga nevét. Sokan vásároltak tőle.

– Jó lesz ez még, ha visszajönnek a kommunisták! – mondták a vevők.

Az anyagi sikertől Bleha vérszemet kapott és a saját „körösnagyharsányi oroszlán” aláírással ellátott fotóját is terjeszteni kezdte. A kubai harcosokat is számosan csalogatták biztonsági őrnek pénzszállításhoz – ők, hogy valami pénzhez jussanak, hajlottak is volna az ajánlatra.

Az osztagot a végső szétesés veszélye fenyegette. Guevara belátta, hogy a döntés nem halasztható tovább, gyűlést hívott össze:

– Be kell ismernem: tévedtem, mikor újonnan csatlakozott társainkat a nemzetközi szabadságharcosok IV. Internacionáléjának neveztem. Ti a magatartásotokkal bebizonyítottátok, hogy az V. Internacionálét alkotjátok, a zugárusok, csalók és rablók nemzetközi szövetségét, méltatlanokká váltatok arra a zászlóra, amely alá álltatok, ezért úgy határoztam, hogy nem maradhatunk veletek egy födél alatt.

Firnyák Ahmed bólintott:

– Oké, főnök. Már én is rég szólni akartam, hogy tűnjenek el innen.

Az osztag régi harcosai és a kalandorok egyszerre ragadtak fegyvert, a két csoport merev farkasszemet nézve várta az utasítást, hogy tüzet nyisson. Végül újra Ahmed szólalt meg Guevarához intézve a szavait:

– Ti itt nem lehettek okosok! Kétszer annyian vagyunk és velünk tart a rendőrség is, már régen megvettük őket kilóra – libamájárban. Teli van a kezünk bizonyítékokkal, az összes lebukásunknál a te nevedet írattuk fel, Főnök, egy szavunkra sittre vágnak és annyit ülhetsz, mint egy varjú – az öreg Mikulásaiddal együtt. Jobb a békesség, szedjétek a hóbelevancotokat és tűnjetek el innen. De minél hamarabb, mert kell a hely az árunak.

Guevara nem kockáztathatta meg, hogy egy tűzharc megtizedelje az osztagát és a börtön megpróbáltatásainak sem akarta kitenni öreg katonáit. Rövid gondolkodás után utasítást adott, hogy pakoljanak fel, majd sorakozót vezényelt és kivonultak a barlangból. Lépteik koppanása hamarosan elhalkult az éjszakai utcákon.

 

*

 

Hónapok teltek el anélkül, hogy bármi hírt is kaptam volna Guevaráéktól. Egyik nap végre egy díszes meghívót kézbesített a posta angolparki irodámba. Hochstápler Rezső, a „Nosztalgiabár a régi jó szocializmushoz” tulajdonosa küldte:

– „…Szeretettel meghívjuk 1991. október 28-án este 23 órára nemzetközi művészcsoportunk, a „Captain Guevara and his all stars” – revüjének búcsúelőadására. Izzó kubai ritmusok, forradalmi romantika!…”

Természetesen kötelességemnek éreztem, hogy részt vegyek az eseményen. Mindenütt ismerősökre bukkantam, rögtön a bár kapujában az osztag egyik régi harcosa köszöntött paszomántos portásegyenruhában, a pult mögött egy másik forradalmár keverte az italokat, mikor észrevett, szemével az öltöző felé intett:

– A parancsnok várja!

Guevara egy filmbeli cowboyruhához hasonló öltözetben épp a gitárját hangolta, de a belépésemre azonnal letette a hangszert és elébem sietett:

– Nagyon örülök, hogy eljött, kedves Kovács úr! Már attól féltem, hogy nem tudok elbúcsúzni öntől és még egyszer megköszönni mindazt, amit tett értünk.

Hellyel kínált, körülnéztem a tükrökkel borított, festékszagú öltözőben:

– Hogy került ide, parancsnok? Hiszen korábban még a gondolattól is undorodott, hogy ezen a helyen fellépjen!

– Talán emlékszik még arra az éjszakára, mikor el kellett hagynunk a barlangot?! Vonultunk az utcán cél és remény nélkül, egyetlen ház, egyetlen ajtó sem nyílt meg, hogy minket befogadjon. Visszatértünk volna Latin–Amerika bármely országába, ahol talán még igénylik szerény erőfeszítéseinket, de a repülőjegyek árát sem tudtuk volna kifizetni. Utolsó cigarettámért nyúltam a zsebembe és akkor akadt a kezembe Hochstápler úr névjegye. Úgy gondoltam, nincs vesztenivalónk, megpróbálkozhatunk nála. Dicséretére legyen mondva, fenntartotta az ajánlatát, munkát adott nekünk. Mi alkotjuk a vendéglői személyzet nagy részét és fellépünk az esti revüműsorban is. Ebből a kettős jövedelemből összeszedtünk annyi pénzt, amennyi fedezi az utat, a holnap reggeli gépen elrepülünk. Lépteink nyomtalanul eltűnnek a magyar ég alatt, mi itt is a tenger örökös szántóvetői voltunk – Guevara átölelt –, még egyszer, isten önnel, vagy ahogy spanyolul mondják: Adidas!

– Találkozunk még, parancsnok? – kérdeztem meghatottságommal küszködve.

– Hadd ne feleljek most erre. Hallgassa meg azt a számot, amit énekelek majd, bízom benne, hogy választ kap majd a kérdésére.

Leültem az egyik asztal mellé, rendeltem egy üveg Hárslevelűt – ezt valóban hárslevelekből sajtolták, az 1950-es évek borkészítési szokásai szerint – és vártam a műsor kezdetét.

A hagyományos zenei bevezetés után Guevara parancsnok jelent meg a kigyulladó reflektorok fényében. Megvárta a taps elültét, néhány akkordot pengetett a gitárján, majd a sok cigarettától rekedtes hangján énekelni kezdett:

 

„Ma tíz forinttal olcsóbb lett a zsebrádió, Golyóstoll és dezodor is jutányosan kapható, Siessetek hát vásárolni, forradalmárok! Ma piacra dobtak száz új részvényt Ez érdekel most minden észlényt, Fektessetek be okosan, forradalmárok! A halott társak sírkövét rég benőtte a gaz, De csak az élet fontos, a jó élet, nem igaz?! Felejtsétek el a temetőket, forradalmárok!…”

 

A parancsnok felemelte a hangját és a fejét hátravetette:

– „És mégis üdvözöllek, Forradalmunk új bölcsője, XXI. század.

Csontjainkból új bosszúállók hada támad.

Míg nyomor és elnyomás lesz, mi élünk, forradalmárok!…”

 

Az utolsó hang után Guevara még egyszer végigfuttatta ujját a húrokon, majd mintha fegyvert szorítana, a magasba emelte jobb karját.