Az utolsó volapök

H. Kovács előre feltartott kézzel jött be a „Don Alfredó”-ba és közben intett:

– Üdvözlöm az urakat, ma mindenki az én vendégem – amennyiben maga Frédi hajlandó megelőlegezni az árát.

A pult körül állók csodálkozva néztek fel:

– Mi történt magával, Kovács?

– Egy nagyobb összeget várok külföldről.

– Kitől?

– Sajnos, egy kissé távolabbról kell kezdenem, előre kell bocsátanom – legalább még egy nagyfröccsöt.

Kovács ivott, aztán eltűnődő arckifejezést öltött:

– Az urak bizonyára emlékeznek még a Ranolder utcai „Csodaszarvashoz” címzett boltra, ha másról nem, arról eszükbe juthat, hogy a firma utolsó két szótagját éretlen suhancok újra és újra áthúzták a cégtáblán.

Az üzlet még az 1970-es években nyílt meg, tulajdonosa Magyary Árpád műárvalányhaj, gyöngyös bokréta, mini turulmadár és egyéb népi-nemzeti jellegű ajándéktárgyak készítésével és árusításával foglalkozott. Azokban az időkben ez ritka bátor, mellesleg anyagilag sokat ígérő vállalkozásnak számított, nem csak a budapesti vásárlók, de a hazalátogató, idegenbe szakadt honfitársaink is előszeretettel keresték fel a boltot.

Én magam is többször megfordultam a „Csodaszarvas”-ban, az igazgatásom alatt álló angolparki körhinta lovaira vásároltam magyaros forgókat és kengyeleket – ezekkel cseréltem le az import lengyel kengyeleket – így szemtanúként bizonyíthatom, hogy a tiszteletre méltó nemzeti felfogás az egész üzletvitelre kiterjedt. Nem csak az áruk zöme mutatta ezt, de a piros-fehér-zöldre festett falak és védőrácsok is, sőt külön szolgáltatásként Magyary gyakran kiült az üzlet elé és garantáltan népi hangszereken: köcsögdudán, csimpolyán, tökszárkolompon, szittyakürtön édes-bús hallgatókat játszott. Ezek a hallgatók mindig találtak hallgatókra egész addig, amíg Magyary ki nem fáradt és el nem hallgatott.

A bolt mindinkább beindult, szépen jövedelmezett, Magyaryn meglátszott a jólét, szinte havonta hízta ki a munkaruhának számító kacagányt és zsinóros nadrágot. Kénytelen volt kímélő étrendre áttérni, de ebben is megőrizte a vállalkozás eredeti stílusát, diétaképpen nyereg alatt puhított kétszersültet fogyasztott és csökkentett, kétszázalékos zsírtartalmú kancatejet ivott hozzá.

A pártállam lebontása után – melyben, mint az urak jól tudják: magam is részt vettem, nem csekély kockázatot vállalva – Magyary kibővítette áruválasztékát különféle zászlókkal és címerekkel, kirakatába tette az új, valóban demokratikus és pluralista pártok jelvényeit. Maga is aktívan belekapcsolódott az országos politikába, belépett a Magyar–Magyar Baráti Társaság alapító tagjai közé – ez a mozgalom a későbbiekben sajnos nem tudott igazi tömegszervezetté fejlődni.

A környéken mindenki meg volt győződve, hogy érdemei alapján Magyary karrierje magasba ível majd, nem marad meg a szerény Ranolder utcai boltban. Maga Magyary is így tervezte:

– Egyelőre, úgy gondolom, csak a Corvin Áruházat veszem majd át, már ki is találtam a megfelelő nemzeti hangulatú jelszót: „minden szinten – három színben!”, a további terjeszkedéssel hosszabb ideig, legalább három-négy hétig várok majd. Ha mégsem tudnánk kielégíteni a nyilvánvalóan növekvő igényeket, akkor a Népstadionban, vagy valamelyik volt szovjet repülőtéren, esetleg a Duna jegén nyitunk majd néhány tucat alkalmi lerakatot.

Általános megdöbbenésre mind kevesebb érdeklődés mutatkozott a nemzeti jellegű ajándéktárgyak iránt. Ezen a csökkenő forgalmon is mind többen osztoztak, mert városszerte gomba módra szaporodtak a hasonló cikkeket árusító boltok. Magyary Árpádra néha napokig sem nyitották rá az ajtót, a Kertészeti Vállalat egyik segédmunkása kaszálgatta szerény díjazásért a „Csodaszarvas” küszöbén feltörő füvet és az elburjánzó műárvalányhajat.

Magyary nem nyugodott bele, hogy a háttérbe szorítsák, beadványokkal ostromolta a kormányt és a parlamentet. Állami támogatást követelt – az elmúlt rendszerben kifejtett ellenálló tevékenységére hivatkozva, külön kiemelte, hogy annak idején a lakitelki sátorban órákig ő helyettesítette az egyik törött cöveket. Igényeit illetőleg benyújtott egy tervezetet, miszerint valamennyi miniszter és képviselő legyen köteles a „Csodaszarvas” boltban vásárolt műárvalányhajat viselni a kalapja mellett, a honanyák pedig ugyancsak Magyary gyártmányú gyöngyös bokrétát.

Beadványára maga Végh főminiszter úr válaszolt, őszinte sajnálkozását fejezte ki, hogy nem áll módjában bevezetni a kért rendszabályokat, mint hozzátette: „legalábbis ez idő szerint”. De megígérte, hogy ha bekövetkezik a körülmények várható és a szakértők által legkésőbb holnapután kiskeddre jósolt javulása, például zöldesszürke meleg hó esne alulról fölfelé, vagy, ami sajnos kevésbé valószínű, hirtelen megnövekedne a magyar nemzetgazdaság teljesítőképessége, azonnal eleget tenne Magyary kérelmének.

A főminiszter úr megbecsülése és barátsága jeléül egy apróbb ajándékot is mellékelt a leveléhez: egy mini turulmadarat, melyet, elmulasztva a kellő körültekintést, a „Talajgyökér” Kft.-nél, a „Csodaszarvas” bolt legfőbb konkurensénél vásárolt. A hibát betetézte az a gondatlanság, hogy a madár szárnyán rajta hagyták a vetélytárs cég márkajelzését is.

Ez a ballépés mérhetetlen haragra gerjesztette Magyaryt, jogorvoslatot keresett a különféle nemzeti pártoknál, de azok óvakodtak attól, hogy különvéleményükkel megbontsák a koalíciós egységet és csak egy-egy csokor műárvalányhajat küldtek együttérzésük jeléül. Válaszul Magyary kilépett az általa alapított Magyar–Magyar Baráti Társaságból, felgyülemlett nemzeti ajándékkészleteit pedig egy kiárusítás keretében valósággal kiszórta a boltból és bezárt.

Én értesültem ezekről az eseményekről, de nem tudtam pontosan, hogy a „Csodaszarvas” csak szünetet tart vagy egyszer s mindenkorra felszámolták. Egy ráérő napomon rendelés ürügyével ellátogattam a boltba. Magyaryt ezúttal nem a szokásos helyén, a pult mögött, vagy az ajtóban furulyázva találtam, hanem az irodául szolgáló hátsó helyiségben. Egy iratokat tartalmazó hatalmas ládában kutatgatott, kiemelt egy-egy papírt vagy fényképet, megnézte és tartalmával láthatólag elégedetten félrerakta az asztal sarkába.

– Ez az! Ezt a bizonyítékot el kell fogadniuk!

– De az isten szerelmére, Magyary úr, mit akar bizonyítani és kinek?

Nem válaszolt egyenesen, helyette ő is egy kérdést tett fel:

– Emlékszik rá, hogy mi történt Niederhauser Fricivel?

Bólintottam, ezt az ügyet mindenki ismerte a környéken. Niederhauser, aki betanított liftkezelőként dolgozott a közeli Állami Szemmérték-hitelesítő Hivatalnál, soroksári sváb családból származott, rokonai éltek Bajorországban, de jókedvűen elviselte, ha a kocsmában ugratták furcsa kiejtése miatt. Talán az egész életét a VIII. kerületben élte volna le, ha nem jön közbe egy váratlan esemény.

Egy vizsgálatnál kiderült, hogy az Állami Szemmérték-hitelesítő Hivatal építésénél még az 1930-as években bauxitcementet használtak, a falak mostanra megrepedeztek, nem bírták a terhelést, a házat egészen a földszintig le kellett bontani. A lift megszüntetéséről azonban elfeledkeztek intézkedni, így Niederhauser Frici továbbra is a helyén maradt. Ha egy-egy ügyfél beszállt a felvonóba, hogy a megszokott régi emeleti irodákat keresse fel, Frici becsukta az ajtót, nyomogatta a gombokat, rövid idő múlva úgy tett, mintha megérkeztek volna, kinyitotta az ajtót és köszönettel zsebrevágta a borravalót. Négy-öt évig folytak így a dolgok, mikor a vezérigazgató, aki eredetileg a konyhai higiéniát akarta ellenőrizni, merő tájékozatlanságból a lift kabinjába nyitott be. Körülnézett és felmérve a helyzetet, kikapcsoltatta a liftet, ezzel egyidejűleg megszüntette Niederhauser állását.

Frici több helyen is próbálkozott, de nem tudott elhelyezkedni, végül más megoldást nem találva, jelentkezett a német követségen: letelepedésre jogosító útlevelet és állampolgárságot kért, mint tősgyökeres nagynémet. A hír hallatán a környék köszörűs költője, Frady Endre hazafias megvetése jeléül egy kétsoros verset rögtönzött:

 

„Niederhauser, te nagynémet Csókold a nagynénémet!”

 

– az uraknak persze ismerniük kellene Frady Endre nagynénjét, hogy a sértés roppant súlyát fel tudják mérni.

A nagykövetségen elismerték Niederhauser német honpolgári jogosultságát, hamarosan megkapta a hivatalos engedélyeket és elutazott. Kint rövid idő alatt megtollasodott – ugyanis madáremberként lépett fel a cirkuszban –, kétemeletes házat vásárolt, és egykori főnökét, az Állami Szemmérték-hitelesítő Hivatal vezérigazgatóját hozatta ki liftkezelőnek. Mint levelében megindokolta: hálából, mert ha annak idején nem rúgta volna ki, soha nem vitte volna semmire.

– Nem értem, Magyary úr, hogy miért hozza elő Frici ügyét – mondtam csodálkozva –, az ember azt hinné, hogy maga is ki akar vándorolni.

– Nem, ezt nem ússza meg ilyen könnyen a tisztelt kormányzat! Én itt akarom élvezni az engem megillető önálló nemzetiségi jogaimat!

Nem hittem a fülemnek:

– Maga nemzetiségi volna? Ez lehetetlen! Hiszen mindig olyan büszke volt a magyarságára.

– Az ember néha nem tud elkerülni bizonyos megalkuvásokat. Én csak a körülmények kényszerítő nyomására játszottam el ezt a népi-nemzeti szerepet – a szívem mélyén sohasem vállaltam. Ezt egyébként a leghatározottabban ki is nyilvánítottam.

– Milyen formában? Én csak árvalányhajról meg turulmadarakról hallottam beszélni.

– Igen, ez volt a látszat, de én minden reggel azzal kezdtem a napot, hogy egy idézőjelet rajzoltam a levegőbe, jelezve, hogy nem a saját véleményemet mondom és csak a bolttal egy időben zártam be az idézőjelet.

– És ha szabad tudnom, melyik nemzeti kisebbséghez tartozik? Román, szlovák, esetleg bunyevác?

– Egyik sem. Volapök vagyok – mégpedig a meghatározó jelentőségű apai ágon. – Magyary az iratokkal teli ládára mutatott. – Mint láthatja, most szedem össze a hivatalos okmányokat, melyek ezt bizonyítják.

– De kik ezek a volapökök és hol élnek? Én még sohasem hallottam róluk.

Magyary egy térképet vett elő:

– Volapökia egy kis szigetország itt az Antarktisz közelében – lényegileg az Északvolapök Köztársaság és a Délvolapök Királyság laza államszövetsége, a honosított fókákat is beszámítva, több mint százezer lakossal rendelkezik. Virágzó, illetve egy ideillő szójátékkal élve, jégvirágzó hűtőipart alakítottak ki: zúzmarát, konyhai jégcsapokat, panelszerkezetű jégkunyhókat exportálnak a világ minden tájára. Annak idején a dédapám is úgy került Magyarországra, hogy hajóval jeget hoztak a csepeli szabadkikötőbe egy bizonyos Schwarcz Gerzson nevű halkereskedőnek – mint erre kétségbevonhatatlan bizonyítékaim vannak. Rakodás közben ismerkedett meg egy magyar lánnyal, az én néhai való jó dédanyámmal, aki jégaszalóként dolgozott, megszerette, elvette feleségül és itt a Józsefvárosban telepedtek le. A családi legendák azt tartják, hogy dédapám soha sem szűnt meg álmodni távoli hazájáról, a kies Volapökiáról, hóna alatt állandóan egy darab jeget tartott és végrendeletében is meghagyta, hogy egy jégveremben temessék el.

Valósággal elszédültem ettől a szóáradattól és minél tovább magyarázott, annál kevésbé tudtam felfogni a történteket. Hirtelen eszembe jutott egy ellenérv:

– De hiszen a „Magyary” nem az a kimondottan volapök hangzású név!

Az üzlettulajdonos az asztal sarkáról felemelt egy már megsárgult okiratot, és felém nyújtotta:

– Nézze meg, Kovács úr: itt a bizonyíték, hogy a „Magyary” csak felvett név, családunkat eredetileg „Yraygam”-nak hívták – ez egy ősi volapök szó, azt jelenti, hogy bátor, előjogaihoz ragaszkodó lovas harcos. Sokáig megtartottuk, de mikor az idegen hangzású nevek már komoly hátrányt jelentettek a közéletben, nagyapámnak az az ötlete támadt, hogy egyszerűen fordítsuk ki. Különleges szerencse, hogy magyarul is jelentett valamit.

– Értem, maga most újra kifordítja „magyary”-ságát.

– Én úgy mondanám, hogy visszafordítom az eredetire.

– Értem. És legalább az „Árpád” stimmel?

– Az sem. A volapök hagyományok szerint nekem a dédapám utónevét kell örökölnöm, őt Bofunak hívták. Most hogy visszaveszem a régi nevemet, a jövőben legyen szíves Yraygam Bofunak szólítani.

– Kérem, ahogy óhajtja. Sok volapök él nálunk?

– Az egész ügy kapcsán ennek is alaposan utánanéztem és megbizonyosodtam, hogy rajtam kívül egy sem. Bátran kijelenthetem: Magyarországon én vagyok az utolsó volapök – természetesen a feleségemet és két kiskorú gyermekemet is ide számítva. Már felkerestem a budapesti volapök kiskövetséget – a két ország között egyelőre alacsonyabb szintű diplomáciai kapcsolat áll fenn – ott elismerték származásom hitelességét és elláttak „népi volapök” igazolvánnyal. Ez egyben azt is jelenti, hogy kettős, magyar–volapök állampolgár lettem.

– És most mihez kezd, kedves Bofu – ha szabad így szólítanom.

– Magam is fel akartam ajánlani – régi barátságunkra való tekintettel. Megfordult a fejemben, hogy visszatérek őseim földjére, de letettem róla – legalábbis egyelőre.

– Mi tartotta vissza?

– Elhiheti, nem az befolyásolt, hogy ott jelenleg olyan hideg van, hogy a fókák is pulóverben járnak! Úgy gondoltam, nemesebb feladatot teljesítek, ha itt maradok és képviselem a volapök érdekeket. Számos más magyarországi nemzetiség: svábok, románok, cigányok példája nyomán én is beadok majd egy kérvényt, melyben követelem az engem megillető kisebbségi jogokat. Érdekli még valami?

– Csak egy dolgot szeretnék kérdezni, kedves Bofu. Ugye már régebben tisztában van volapök származásával?

– Természetesen, mint már említettem, kora gyerekkorom óta.

– Akkor miért pont most állt elő vele? Miért nem akkor szólt, mikor jól ment a boltja?

Yraygam kitérő mozdulatot tett:

– Az igazság nincs időpontokhoz kötve. Ne haragudjon, Kovács úr, de sietnem kell, még rengeteg dolgom van.

Még mindig kételkedtem benne, hogy Magyary, illetve Yraygam csakugyan érvényesíteni akarja volapök származását, de alig néhány nappal később az összes országos napilap leközölte azt a nyílt levelet, melyet Yraygam Bofu népi volapök intézett a magyar kormányhoz. Írásában éppolyan határozottan fejtette ki az elképzeléseit, mint amilyen következetes kereskedelmi szempontok alapján vezette üzletét, az egykori „Csodaszarvashoz” címzett boltot.

Mindenekelőtt az új kisebbség önálló szervezeti kereteit akarta megteremteni. Bejelentette igényét, hogy őt ismerjék el a magyarországi volapökök egyedül legitim képviselőjének, minden, a népcsoportot érintő ügyben csak ő tárgyalhasson az illetékesekkel.

Ragaszkodott egy központi volapök iroda azonnali létrehozásához. Működési helyül elsőként a Duna-parti szakszervezeti szálló közel ezerszobás épületét jelölte meg, sorrendben másodiknak pedig azt a Ranolder utcai házat tüntette fel, melyben valaha a „Csodaszarvas” működött. Mindkét eshetőséggel kapcsolatban kikötötte, hogy az utcatáblákat, valamint a környéken működő összes hivatal és egyéb közintézmény nevét kétnyelvűsíteni kellene, vagyis a magyar megjelölés alá oda kellene írni a volapök megfelelőjét is. Tiltakozott az úgynevezett „umbuldszman”, a kormány által kinevezett szóvivő ellen, követelte, hogy a nemzetiség önálló, a saját soraiból választott képviselőt küldhessen a Parlamentbe.

Yraygam összesen 143 pontra terjedő alaptervezete feltűnést keltett, de minden hivatalos fórum képtelenségnek minősítette és egyöntetűleg visszautasította. Maga Végh főminiszter úr is reagált a kihívásra, a rá oly jellemző szellemességgel „volapökhendi”-nek nevezte a javaslat megfogalmazóját – mellesleg hazaárulással, kútmérgezéssel és borhamisítással vádolta.

A jövendőbeli volapök vezető azonban nem hagyta megfélemlíteni magát. A pártok kisebbségi ügyekkel foglalkozó szakértőinek „Ad-hok-kap-hok” bizottságához fordult panaszával. Ezt az akciót még ki lehetett védeni – de Yraygam már nem állt meg félúton. Az emberi jogi egyesületekhez és képviseletekhez fellebbezett, ennek nyomán a sajtóban összefogott támadás indult meg a kormány kirekesztő szellemiségű határozata ellen. Tüntetők vonultak fel az Országház elé, kezükben: „Mi is szellemi volapökök vagyunk!” feliratú táblákkal, és összecsaptak az „Elég volt a volapök elvtársak terrorjából!” jelszót hangoztató ellentüntetőkkel.

Yraygam ezzel sem érte be, újabb frontot nyitott. Üzenetet intézett az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez és a Nemzetközi Valutaalaphoz, drámai szavakkal ecsetelve a magyarországi volapök kisebbség helyzetét. Bár semmiféle hivatalos válasz nem érkezett, az illetékesek meg voltak győződve, hogy a volapökök a világban szétszórt örményekhez vagy zsidókhoz hasonlóan szolidárisak egymással és esetleg módjukban áll felfüggesztetni a Magyarországnak ígért további államkölcsönöket.

A főminiszter úr egy taktikai lépéshez folyamodott: Külsőszentbékkálay-Kruxelháben Ulászló kabinet brandy főnök úr útján megpróbálta leszerelni a harcos volapököt, felajánlotta neki a műárvalányhaj kizárólagos értékesítési jogát. Yraygam végighallgatta és bólintott:

– Nagyon érdekes. Nekünk, volapököknek van egy tréfás mondásunk az ilyen esetekre: „álljon középre!”

A kabinet brandy főnök úr csodálkozva kérdezte:

– Álljak középre?! Minek?

– Hogy körül tudjam röhögni. Vegye tudomásul, hogy ami tegnap Magyary Árpádot boldoggá tette volna, az ma Yraygam Bofunak kevés.

Így az illetékesek, ha fogukat csikorgatva is, de elismerték az új nemzetiséget és kénytelenek voltak tárgyalásokba bocsátkozni vele. Első lépésként állami pénzen meg kellett vásárolniuk az új központi székház céljaira az egykori „Csodaszarvas” épületét. Az ingatlan egyébként egy magát megnevezni nem akaró volt nemzetiajándéktárgy-árus tulajdonába tartozott, aki a szerződés megkötésénél alaposan felsrófolta az árat. Hamarosan kirakták az új táblákat is, a „Ranolder utca” alatt a „Sisil Ranolderbing” név állt, a „Csodaszarvas”-t pedig a „Coculbang” felírás egészítette ki, mely tulajdonképpen „Csodafókát” jelent, a volapök legendák titokzatos varázsállatát.

A szervezeti formák kialakítása után Yraygam kulturális követeléseket terjesztett be. Két gyerekének önálló nemzetiségi iskolát követelt, önálló oktatási nyelvvel és eredeti tankönyvekkel. Mivel a kisebbik fia dadogott, szükségesnek tartotta egy gyógypedagógiai tagozat felállítását is. Az államot képviselő hivatalnok elkeseredetten kérdezte:

– Honnan vegyünk volapökül tudó logopédusokat? Hozassunk Volapökiából?

– Nem, ez hosszadalmas volna. Helyesebbnek tartanám, ha itt Budapesten, a Gyógypedagógiai Főiskolán létesítenének egy önálló volapök tanszéket.

– És ennek az élére kit állítsunk?

– Megfelelő feltételek esetén hajlandó volnék magamra vállalni az irányítást. Természetesen puszta idealizmusból, kizárólag az Ügy érdekében. Mennyi volna a fizetésem és milyen pótlékokat kapnék?

Bár Yraygam maga is csak most kezdte elsajátítani a volapök nyelvet – általában egy leckével járt előbbre a tanítványainál – egyre szélesítette tevékenységi körét. Oktatómunkája mellett gyakran fellépett a rádióban, személyesen állította össze, vezette és rendezte a „Fókazsírmécses”-t, a televízió volapök negyedóráit, sőt egy önkioldó rendszerrel működő kamera segítségével az operatőri feladatot is ellátta.

Yraygam megalapította a Magyar–Volapök Baráti Társaságot, elsőnek ő maga lépett be a családjával. Az előírások szerint mint kettős állampolgár, két tagkönyvet is kapott, de elintézte, hogy a tagdíjait levonhassa az adóalapjából.

A szervezés kezdetben lassan haladt, elsősorban a Magyarországon élő volapökök korlátozott számából következőleg. A vezető propaganda-hadjáratot indított, rádiós és televíziós beszédeiben hangsúlyozta, hogy nem az az igaz volapök, aki annak születik, ez egy kis szerencsével bárkinek sikerülhet, sokkal inkább számot tarthat erre a névre az, aki eszmeileg vállalja a volapök identitást. Szavai tömegeket mozgattak meg. Mivel a társaság összejövetelein minden résztvevő ingyen kapott egy-egy doboz habosított kőport és egy „Csodafóká”-t ábrázoló jelvényt – a volapök kiskövetség ajándékait –, százszámra tolongtak a belépni szándékozók.

A szervezethez dísztagként számos magas rangú személyiség is csatlakozott – köztük maga Végh főminiszter úr is. A tiszteletére adott fogadáson Végh úr kiemelte, hogy ő az elsők között szorgalmazta a két nép baráti kapcsolatainak kialakítását, mindig is szembeszállt a közeledés ellenzőivel, akiket a rá oly jellemző szellemességgel: „Távol-apökök”-nek nevezett, hangos derültség közepette még hozzátette, hogy ez a fogalom nem azonos a „távolra köpök” szóképpel. Beszéde végén a főminiszter úr további kedvezményeket, pozitív megkülönböztetést ígért, a kormány a volapök kisebbség sorsát éppúgy a szívén viseli majd, mint az új Nemzeti Színház vagy az 1956-os emlékszobor felállításának ügyét.

Tekintélyében ilyeténképpen megerősödve és jelentős tömegekkel a háta mögött, Yraygam minden eddiginél nagyobb szabású feladatra vállalkozott: megpróbálta összehangolni a magyarországi különféle nemzetiségi csoportok, ligák és egyéb szerveződések munkáját. Meghívókat küldött szét – a válaszok közül egyedül a valaha általa alapított Magyar–Magyar Baráti Társaság önkéntes jelentkezését nem fogadta el, úgy vélte, jelenlétük megbonthatná a résztvevők összhangját.

A tájékozódó megbeszélésen felmérték az egyes érdekelt csoportok létszámát – vagyis lehetséges tagságának körét –, minden delegátus maga mondta be, saját becslése alapján. Mivel mindegyikük úgy gondolta, hogy ennek arányában osztják majd szét az állami támogatást, igyekeztek kissé felfelé becsülni a maguk táborát. Mikor összegezték az adatokat, kiderült, hogy a végső szám húszmilliót, vagyis az ország teljes lakosságának kétszeresét teszi ki. Yraygam nem fogadta el ezt az eredményt:

– Bár mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy minden nép keveredik a területén lakó kisebbségekkel, de a valószínűség alapján és nem utolsósorban a saját érdekünkben fel kell tételeznünk, hogy ebben az országban magyarok is élnek.

– Miért olyan fontos ez? – kérdezte az egyik kiküldött.

– Mert, ha nincsenek itt magyarok, mi abban a pillanatban megszűnünk kisebbségnek lenni és többé nem tarthatunk igényt semmiféle támogatásra.

Yraygam új felmérést kért és felhívta a megjelentek figyelmét a számok korrekt kiigazítására. A delegátusok azonban, sajnálatos módon, ugyanazzal a logikával gondolkodtak. Feltételezték, hogy társaik az elnök figyelmeztetése nyomán lényegesen csökkentik majd beterjesztett igényeiket, így észrevétlen marad, ha ők szolid mértékben megnövelik saját részesedésüket.

A számok újabb összesítése harminckétmillió főt mutatott ki – az ország teljes lakosságának több mint a háromszorosát. Ebben a tengerben szinte csak egy cseppnek számított a másfél millió magyarországi volapök, ezért Yraygam komolytalannak bélyegezte a résztvevők magatartását és bezárta a tanácskozást.

Bejelentésére botrány tört ki, a delegátusok nem voltak hajlandók eltávozni a helyszínről, sőt a kezükbe kaparintották az események irányítását. Leváltották tisztségéből az elnöklő Yraygamot, és azon az alapon, hogy már több órája tartózkodnak a „Csodaszarvas”-ról, illetve a „Csodafóká”-ról elnevezett házban, az ingatlan társtulajdonosainak nyilvánították magukat és követelték, hogy azonnal bocsássák rendelkezésükre az őket joggal megillető épületrészt. A volapök vezető visszautasította ezt a kihívást, mire a többi kisebbségi csoport panaszával a kormányhoz fordult.

Végh főminiszter úr még nem felejtette el Yraygam korábbi itthoni és nemzetközi akcióit, melyeket ellene indított. Úgy érezte, hogy most elérkezett a bosszú órája: helyt adott a felterjesztésnek, döntését később a képviselőház is jóváhagyta. Az elosztás ellenőrzésére egy pártközi bizottságot jelöltek ki.

Yraygam idejekorán felismerte a fenyegető veszélyt, és megpróbálta átmenteni a vezetése alatt álló szervezet vagyonát. Megalapította a „Jég és Paprika” elnevezésű magyar–volapök bankot, mind a két országban fiókot nyitott, és jelentős összegeket helyezett el bennük. Heti közlönyüket, az ugyancsak általa szerkesztett „Marsil Aztobunti Hulvai”-t – magyarra talán „Na és?!”-sel lehetne áttenni a lap címét – eladta egy nyugatnémet sajtóérdekeltségnek. Sajnos a legnagyobb értéket képviselő Ranolder utcai háromemeletes ingatlant nem tudta kivonni az állami felügyelet alól, hivatalosan is zár alá vették és elidegenítési tilalmat rendeltek el rá.

Hamarosan megszületett a törvény végrehajtási utasítása is, mint várható volt, a házat taglétszámuk arányában osztották fel a különböző nemzetiségek között. Az eredeti tulajdonosnak, a volapök frakciónak a legkisebb helyiséget, az egykori turulmadár-röptetőt hagyták meg – Yraygamnak ezen is meg kellett osztoznia egy új magyar–volapök ellenszervezettel, melyet válófélben levő felesége alapított.

A honfoglalás első lépcsőjében tizenhét különböző nemzetiségi csoport képviselete költözött be a „Csodaszarvas”-, illetve „Csodafóka”-házba. Valamennyiük neve nem is fért volna el az épület homlokzatán, ezért röviden és összefoglalóan „Európa-ház”-nak keresztelték el. A házigazda ország iránti megbecsülésből magyar portást és fűtőt alkalmaztak.

Az ügyek vitelére egy intézőbizottságot hoztak létre, ők tartották a kapcsolatot a hivatalos szervekkel. Beterjesztették kívánságaikat, többek között államilag finanszírozott nemzetiségi vendéglőket, ingyenes népviseleti jellegű ruhaellátást kértek. Az igények kielégítésére egy jelentős összeget különítettek el a költségvetésből „Sült galamb” fedőnévvel.

Az „Európa-ház” híre városszerte elterjedt. Nem csak az újonnan alakuló szervezetek nyújtották be jelentkezésüket, hanem a különféle szolgáltatások területén működő vállalkozások – butikok, nyelviskolák, utazási irodák – is komoly üzleti esélyeket láttak az itteni jelenlétben és kérték a befogadásukat. Mivel az „Európa-ház”-ban már a lépcsők is foglaltak voltak, helyigényüket el kellett utasítani. A vállalkozók jobb híján a szomszédos Ranolder utcai bérkaszárnyákban rendezkedtek be, hamarosan ezek a helyiségek is megteltek.

A terjeszkedésre egyetlen lehetőség kínálkozott, újabb emeleteket kellett felhúzni az „Európa-ház”-ra. Az intézőbizottság előzetes felmérések alapján kilenc további szint létesítését találta indokoltnak, de a pályázók száma menet közben folyamatosan növekedett. A szükséglet végső határát még felbecsülni is lehetetlennek látszott. Az érdekeltek végül egy rugalmas döntést hoztak: az épületet toronyházzá kell átalakítani, előre meg nem határozott, a kereslethez alkalmazkodó számú emelettel. A tervezetbe egyetlen megszorító intézkedést iktattak be: a legfelső emelet nem érheti el a felhőrétegek meghatározott alsó határát, mert ez megváltoztathatná a Ranolder utca egész éghajlatát.

Yraygam, aki távolból, de figyelmesen követte az események menetét, Niederhauser Frici ügyéből emlékezett rá, hogy a szomszédos épületekhez hasonlóan az „Európa-ház” is ingatag bauxitcement alapokon nyugszik. Kivárta a megfelelő pillanatot, minden feltűnés nélkül megvált az egykori turulmadár-keltető helyiség rá jutó fele részétől, a vételárat elhelyezte a saját bankjában, utána beállt az építkezés leglelkesebb támogatóinak sorába. Az ő javaslatára csatlakoztak a más országokban már működő kisebbségi „Európa-ház”-ak láncolatához, így nemzetközi segítséget igényelhettek az építkezés folytatásakor.

A páratlan méretű vállalkozás messze túllépett a magyar építőipar szerény lehetőségein. Külföldi mamutcégek kapcsolódtak be a munkálatokba, elhozták kőműveseiket, szerelőiket és egyéb szakembereiket. Érkezésük után valamennyiüket beíratták egy-egy gyorsított magyar tanfolyamra a szomszédos házakban működő nyelviskolák valamelyikébe, de viszonylag lassan haladtak, továbbra sem értették meg egymás beszédét.

Lehetetlennek bizonyult összehangolni a különböző munkafolyamatok ritmusát. Például a szorgalmas osztrák szerelők már a huszonnyolcadik szinten is beállították a vizesblokkokat, amikor a román panel-összeállítók még csak a hetedik emeletig húzták fel a falakat, ennek következtében a csupasz csövekre kötött mosdókagylók és vécécsészék szabadon meredtek az égbolt felé. Egy állástalan egyensúlyozó-művész, hogy felhívja magára a figyelmet, a csöveken felkapaszkodott a legmagasabb szintre és ott lélegzetelállító merészséggel megmosta a lábát.

A már bent lakó közösségek is elégedetlenek voltak az építkezési munkák alakulásával. A viták gyakran kézitusává fajultak, az ezekkel járó rázkódások végképp megingatták a gyönge bauxitbetonos alapzatot, az „Európa-ház” egész felületét elborították a repedések.

A munkálatok leálltak, a külföldi szakemberek néhány hónapos várakozás után el is vonultak. Kiküldő cégeiktől hamarosan megérkeztek a számlák, ezeket a magyar partnerek túlzottnak találták, az ügy a Nemzetközi Bíróság elé került, tovább rontva az építkezés jó hírét.

A torzóban maradt „Európa-ház”-at a környezetvédők telefirkálták „Ranoldosaurus” feliratokkal és Amerikába szakadt, itthon évtizedek óta nem járt tudósok több tanulmányban is bebizonyították, hogy a magas épület megbontotta a városszépészeti szempontokból kiemelkedő jelentőségű Ranolder utca hagyományos arculatát és tönkretette a környék növény- és állatvilágát.

A nyilvánvaló életveszély miatt a lakókat hamarabb ki kellett költöztetni – több csereingatlant is felkínáltak nekik, de ők egyiket sem találták megfelelőnek. Mikor a tárgyalások zátonyra futottak, az illetékesek végső megoldásként felvetették, hogy ha a nemzetiségek hajlandók volnának visszatelepülni az anyaországukba, fedeznék az átköltözéssel járó kiadásokat, de ezt az ajánlatot is felháborodva utasították vissza.

A híradások szerint hasonló sorsra jutottak a más országokban működő „Európa-ház”-ak is – különös módon végül épp ez a balszerencsés körülmény segített megoldani a helyzetet. Társszervezeteik meghívására a Ranolder utcai épület lakói felkerekedtek, országról országra jártak tüntetni a nemzetiségi előjogok tiszteletben tartását követelve. Lelkesedésükkel, messze hangzó szavukkal próbálták felébreszteni a kormányzatok lelkiismeretét – legtöbb esetben sikerrel.

Költségeiket nemzetközi segélyalapokból fedezték, így Yraygam is velük tartott. Az egyik eredményes demonstráció után merült fel benne az ötlet, hogy tovább lehetne fejleszteni a vállalkozást: egy önálló tüntetőszolgálattá alakulhatnának át. Soraikból egy mozgékony és aktív csoportot hozhatnának létre, melyet megfelelő anyagi javadalmazás fejében bárhol és bármilyen cél érdekében mozgósítani lehetne.

Szolgáltatásukat Yraygam megpróbálta bevezetni a világpiacon. Reklámemberei számos nagyvárosban feltűntek; mintegy bemutatóképpen színtelen zászlók alatt vonultak, üres papíron beadványokat nyújtottak át államelnököknek és minisztereknek – igazolva, hogy alkalmasak bármilyen célok képviseletére.

A propaganda-hadjárat hamarosan meghozta a maga eredményeit, sorra jelentkeztek a különféle politikai pártok és mozgalmak, melyek nem rendelkeznek megfelelő mozgósítható tömegekkel. Yraygam vezetése alatt hamarosan megalakulhatott az „Eurobalhé Centrum”.

Hangos, de célratörő csapatuk kiterjesztette tevékenységét az egész világra, tüntettek a zulu őslakosság érdekében, Bangkokban követelték a Zöld Sárkány vallási kultuszának visszaállítását, fellépésük majdnem mindig sikerrel járt.

Később több magyarországi szervezettől is érkezett megkeresés, de ezeket Yraygam válaszra sem méltatta. Velem viszont fenntartotta a régi barátságot, most is várok tőle egy nagyobb összeget. – H. Kovács a csaposhoz fordult. – Frédikém, szeretném, ha hitelezne rá egy kört. Egészségükre, uraim!