A Cseppentő fivérek

H. Kovács körülnézett a „Don Alfredó”-hoz címzett italboltban:

– Nem tudom, ismerték-e az urak Csupcsák Aladárt, a Ferencváros régi teke-szakosztályából?

Rizsa megrázta a fejét:

– Nem hallottam róla, de ha úgy tudott gurítani, mint maga, Kovács, akkor nagyon nagy bajnok lehetett.

– Magával nem vitatkozom, Rizsa, maga olyan sötét, mint egy láda korom. Csak a többi úr kedvéért folytatom, akik lesznek szívesek meghívni egy koalíciós fröccsre.

Az ivópult körül álldogálók bizonytalanul kérdezték:

– Koalíciós fröccs?! Az micsoda?

– Egy nagyfröccs és két kisfröccs egy pohárban.

Frédi kihozta az italt, H. Kovács felhajtotta és eltűnődve bámult maga elé:

– Ha nem emlékeznek rá az urak, el kell hinniük nekem becsületszóra, hogy ez a bizonyos Csupcsák Aladár nem tartozott a kiemelkedő képességű versenyzők közé. Egész pályafutása során csak egyszer sikerült neki egy dobásra ledöntenie mind a kilenc fát – lent a pusztaszakállasi „Pálfi-Pártos” emlékversenyen. Ezen az eseményen magam is jelen voltam, láttam, hogy Aladár a magasba löki a karját és diadalmasan körülnéz, de sajnos, abban a pillanatban ránk omlott a csarnok teteje. Később kiderült, hogy egy 118 maligán erősségű földrengés rázta meg éppen akkor a környéket, az borította fel a bábukat, így ezt az eredményt sajnos törölni kellett.

Csupcsákot azonban nem törték le az első két évtized kezdeti balsikerei, sőt még keményebb munkára ösztönözték. Ezentúl nemcsak a nappali szabadidejét töltötte a pályán, hanem beállt a tekecsarnokba részfoglalkozású éjjeliőrnek, hogy éjszaka is gyakorolhasson. Egészen hajnalig döngette a palánkot, a klubra százezer forintos bírságokat róttak ki csendháborításért, Csupcsák eredményei mégsem javultak számottevően.

H. Kovács széttárta a karját:

– Bármily szomorú is, kedves uraim, de a világ úgy van berendezve, hogy csak a tehetségtelen kuglizók szorgalmasak igazán, a tehetségesek mind olyan lusták, mint egy álomkórral megfertőzött galagonyabokor. A balsikerek láttán óvatos célzásokat tettünk az esetleges visszavonulásra, de Csupcsák hallani sem akart róla.

– Egyszer ki kell jönni ennek a rengeteg munkának, Géza bácsi! – mondta bizakodva. – Az idő is nekem dolgozik.

– Ezt hogy érted, Aladár?

– A bábuk előbb-utóbb elkorhadnak és összeesnek maguktól – csak ki kell várni türelemmel. Addig is csiszolom a technikámat, kipróbálom a kétlépéses egylélegzetvételes, majd a lélegzetvétel nélküli helybenmaradásos gurítást.

Hogy legalább a többiek formáját ne rontsa, az edző utasítására Csupcsák külön dobóállásban dolgozott. Az évek folyamán a bábuk a háborítatlan nyugalomtól gyökeret eresztettek, de a kugligolyók lassan kikoptatták a pálya műanyag borítását, sőt magát a betonalapot is. Csupcsák egy-egy lendületesebb gurítása nyomán átszakadt a meggyengült födém és a golyó lezuhant a pincébe az ott gyakorló sportlövészek közé, egy-egy éppen ráérő sportoló juttatta vissza.

Egyik alkalommal női agyaggalamblövő csapatunk tartalék gárdájának kiegészítő pótversenyzője, Mácsai Etelka hozta fel a kugligolyót. Etelka a maga sportágában nagyjából Csupcsák Aladárhoz hasonló színvonalon állt. Szorgalmában senki sem találhatott kivetnivalót, az edzéseken annyi töltényt lőtt ki, amennyi két kisebb háború megnyeréséhez is elegendő lett volna, de az igazi eredmények még várattak magukra. Etelka nem hogy eltalálni, de még utolérni sem tudta a lehulló és elguruló agyaggalambokat. Annak idején helytelen fegyvertartást idegzett be; a puskacsövet rossz szögben, kissé lefelé tartotta, lábfejéből minden edzés után hat-nyolc golyót kellett kioperálnia sportorvosunknak, doktor Schön-Sámán Ubulnak. Pályafutása során egyetlen jelentősebb sikert könyvelhetett el: a Magyar Galambvédő Szövetség tiszteletbeli tagjai közé választotta.

Mint már említettem, Etelka ezen a bizonyos napon felhozta a kugligolyót, de utána nem sietett vissza a pincébe a társai közé, érdekelte őt egy másik sportág edzésmunkája. Elbeszélgetett Csupcsákkal, a férfi mély rokonszenvet ébresztett benne. Aladár veleszületett finom belső lelki intelligenciával rendelkezett, megválogatta a szavait, társalgás közben elkerülte a tekézők megszokott durva kiszólásait, mint hogy „olyan lent vagy, mint a baltekém!”, vagy „már éppen tele van veled a tekém” – és így tovább hasonlóan.

A találkozók megismétlődtek és rendszeressé váltak. Etelka és Aladár eleinte csak szakmai kérdéseket vitattak meg, átnézték egymás edzésnaplóját, ahol külön piros felkiáltójelek mutatták, hogy melyik hónapban sikerült eltalálniuk egy-egy agyaggalambot, illetve tekebábut. Azt tervezgették, hogy egyesítik a két sportágat, például olyan formában, hogy a tarolásnál fennmaradt kuglikat puskával lelövik.

Kapcsolatuk azonban hamarosan túllépte a szakmai kereteket, senki sem lepődött meg, mikor bejelentették, hogy összeházasodnak. A családalapítással egyidejűleg befejezték aktív sportpályafutásukat: Etelka a szög mellé akasztotta a fegyverét és a pálya környékén lakók is feljöhettek végre az óvóhelyről, ahová Aladár messze robajló dobásai elől menekültek éjszakánként.

Több évtizedes klubhűségük elismeréseként búcsúversenyt rendeztünk mindkettőjüknek. Mikor Aladár utoljára a dobóhelyre lépett, a kuglibábuk helyére kilenc elnökségi tag állt be, akik a golyó csattanására hanyatt vetették magukat – így a csupa szív versenyző egyéni csúccsal fejezhette be a karrierjét. Etelkának pedig rendkívül levert kedélyállapotú, eleve öngyilkos hajlamú agyaggalambokat válogattunk össze, ezek valósággal utánarepültek a kilőtt töltényeknek – így ő is kiváló eredményt ért el.

A klub nevében én búcsúztam el tőlük, átnyújtottam szerény ajándékomat – Aladár kedvenc tekegolyóját alakítottam át unicumos üveggé – és egy rövid szónoklatot tartottam:

– Nagyon sajnálom, kedves Etelka és kedves Aladár, hogy ilyen hamar befejeztétek. Ne felejtsétek el, hogy ennek a pályának a kapui mindig nyitva állnak előttetek, legfeljebb a belépőjegyet kell megvennetek, ha be akartok jönni.

Csupcsák átvette az ajándékot, közben sokat sejtetően rám hunyorított:

– Őszintén remélem, hogy hall még rólunk, Géza bácsi.

– Mi a tervetek?

– Mindent a maga idején, egyelőre nem akarok többet mondani róla.

Aztán hosszú évek teltek el, a mindennapos hajszában lassan már el is feledkeztem a Csupcsák házaspárról. Egyik nap azonban véletlenül a kezembe került egy újság, mely címlapján közölte a hírt, hogy: „négyesikrek születtek a csepeli Cseppentő családban”. Közelebbről is megnéztem a cikkhez mellékelt fotót, és a gyerekeket magukhoz ölelő szülőkben legnagyobb megdöbbenésemre Csupcsák Aladárt és feleségét, Etelkát ismertem fel.

Arra gondoltam, hogy küldök nekik egy leértékelt dísztáviratot valamilyen szellemes, mégis találó célzással az eredményes gurításra, vagy lövészetre, de angolparki vezető állásom akkoriban sajnos annyira lekötött, hogy végül is megfeledkeztem a szándékomról. Őszintén örültem, mikor egypár nap múlva Csupcsák, illetve Cseppentő Aladár felkeresett az irodámban.

– Gratulálok Aladár – szorítottam vele kezet –, ez a négyes felér egy kilencessel! Hány jövendőbeli tekebajnokra és hány mesterlövészre számíthatunk?

– Ha arra gondol, mind a négyen fiúk, Géza bácsi.

– És hogy hívják őket?

– Azt talán látta az újságban, hogy a családnevünket megmagyarosítottuk. A „Cs” kezdőbetűhöz Etelka ragaszkodott, mert nem akarta áthímezni az ingeimen a monogramot. Először „Csorduló”-ra gondoltunk, de aztán beláttuk, hogy az ország jelenlegi gazdasági helyzetéhez inkább illik a „Cseppentő”. Ugyancsak „Cs” betűvel kezdődő keresztneveket választottunk a gyerekeinknek.

Aladár kinyitotta a magával hozott családi albumot és sorra rámutatott a fiúk képeire:

– Cseppentő Csatár, Cseppentő Csepű, Cseppentő Csömödér, a legkisebb pedig, aki kerek huszonhárom és fél perccel fiatalabb legidősebb bátyjánál, a Cseppentő Csák nevet kapta, az ősi Csupcsák família iránti jelképes tiszteletből, így legalább egy szótagot sikerült átmenteni.

Megvakartam a fejem:

– Ez nagyon érdekes, Aladár, de miért pont ilyen szokatlan neveket választottatok?

– Azért, mert számítanunk kell rá, hogy a gyerekeknek hamarosan szükségük lehet kellemesen csengő, egyben hatásosan hangzó nevekre.

– Miért? Mi a szándékod velük?

– Maga tudja a legjobban Géza bácsi: annak idején nem rajtam múlott, hogy nem kerültem be a nagy bajnokok közé, hanem csak a rajtengedélyezési szintig tudtam felküzdeni magam. Már hatéves is elmúltam, mikor szegény, néhai való jó édesapám először vitt le edzésre, társaim nagy része már négyéves korában minősített versenyzőnek számított – ezt a hátrányt minden erőfeszítésem dacára sohasem tudtam behozni. Etelka is hasonló módon maradt le, rögtön az elején. Hátrányos anyagi helyzetű családja nem tudta megvenni neki azt az önműködő hidraulikus sámlit, mely a lőállásban a megfelelő magasságba emelte volna őt. Ugyanakkor a vele együtt indulók már olyan speciális magnetofonnal is rendelkeztek, mely elhibázott lövés esetén is képes volt beledumálni a céltáblába a lyukat. Mi Etelkával úgy döntöttünk, hogy mint szülők, mi nem fogunk hasonló hibákat elkövetni, idejekorán és a legmodernebb módszerekkel kezdünk majd foglalkozni a gyerekeinkkel. Remélem, még nem késtünk el – tette hozzá Cseppentő és egy nyugtalan pillantást vetett az órájára.

– Mennyi idősek a fiaid, Aladár?

– Most négyhetesek, de koraérettek és rendkívül fejlettek, már több ismerősünk is egyhónaposnak nézte őket.

– Nincs nagyon korán ahhoz, hogy döntsél a sorsukról? Hátha kiderül, hogy nincsenek is megfelelő adottságaik a sporthoz?

– Én ennek tudományosan is utánanéztem, Géza bácsi, és minden tekintetben felkészültem rá. Adjon nekem egy csecsemőt, épp csak egy fokkal értelmesebbet, mint egy pártok által támogatott pótképviselő és én vállalom, hogy világhírű orvost, bírót vagy, ha úgy adódik, zseniális bűnözőt nevelek belőle. Ezt az állításomat a saját gyermekeimen fogom bebizonyítani. Csak azért választottam épp a sportot, mert ezen a területen rendelkezem a legtöbb gyakorlati tapasztalattal.

– Nagyon szép tőled Aladár, hogy így gondolkodsz, de én mit tudok segíteni ebben?

– Még a tervezés szakaszában járunk, épp azért kerestem fel magát, Géza bácsi, hogy univerzális ismereteivel és utolérhetetlen gyakorlati érzékével adjon tanácsot: milyen sportágat válasszunk a fiainknak. Lehetőleg olyat szeretnénk, melyben minél hamarabb eredményt tudnának felmutatni, mert anyagi eszközeink, hogy úgy mondjam, meglehetősen korlátozottak.

Meglepett a szokatlan kérés, széttártam a kezem:

– Lásd be Aladár, hogy nehéz dolgot kívánsz tőlem. Az olyan küzdősportokhoz, mint a birkózás, vagy az ökölvívás, még kissé fiatalok a gyerekeid, amennyire én tudom, nem is létezik két kiló nyolcvan dekás súlycsoport. A súlyemelés mellett az szólna, hogy egyelőre amúgy is gyakran kell cserélgetni a pelenkájukat, így az egy-egy gyakorlattal járó erőfeszítés következményei nem igényelnének külön kiadást vagy munkát. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy a két-három mázsás súlyzók emelgetése kedvezően hatna testi-lelki fejlődésükre. Menjünk tovább: az úszásról már lekéstek, a pingpongasztalt viszont még nem érik fel.

– Ezek szerint nem lát semmiféle esélyt?

– Dehogynem, csak a hátrányt előnnyé kell változtatnunk, valami játékos jellegű, frissebb reflexeket igénylő sportágat kellene találnunk, mely kedvez a gyerekkor sajátos adottságainak.

Beültünk Aladárral a könyvtárba, átnéztük a sportlexikonokat, idevágó nemzetközi tárgymutatókat, de egyik felsorolásban sem találtunk céljainknak megfelelő ajánlatokat. Eléggé el nem ítélhető módon az egy éven aluli korosztályra kevés figyelmet szenteltek. Csupa komolyan nem vehető foglalkozást javasoltak; kerekecske-gombocskát, csip-csip-csókát és hasonlókat. Végül az 1991-ben sorra kerülő lilahadovai rendkívüli olimpia részletes műsorfüzetében találtunk egy ígéretesnek látszó sportágat, melynek neve hevenyészett fordításban úgy hangzott, hogy: „balkezes műlepkefogás térdelő testhelyzetben”.

A rövid ismertető szöveg szerint a sportágat csak nemrégiben vezették be, de a népszerűsége rohamosan terjedt. Ebben az évben már világbajnokságot is rendeztek belőle, igaz, a versenyen egyelőre csak hárman indultak; maga a sportág feltalálója és a terem tisztántartásával megbízott két néger takarítónő.

– „Balkezes műlepkefogás térdelő testhelyzetben?!” Nagyon jól hangzik, de mi lehet ez tulajdonképpen, Géza bácsi?

Magam is eltöprengtem:

– Nem tudom pontosan, Aladár, csak feltételezem, hogy a „jobbkezes álló testhelyzetű műlepkefogás” egyik változata – arról mintha már hallottam volna.

– És ezt az új sportágat már űzik Magyarországon is?

– Nézzünk utána.

Hosszas nyomozással kiderítettem, hogy ezt a sportágat felügyelő szervként a Magyar Műlepkefogó Szövetség irányítja, bementünk hozzájuk útbaigazítást és segítséget kérni. Az elnököt, Markó Szilárdot egész héten nem találtuk a helyén – ezen akkor csodálkoztunk, de később kiderült, hogy a szakmában csak „Markó Póló”-nak hívják, mert a világhírű utazóhoz hasonlóan ideje nagy részét ő is külföldön tölti, irodáját többnyire csak arra használja, hogy két kongresszus között itt cseréljen fehérneműt. Markó sportdiplomataként jelentős hírnévre tett szert, mikor a londoni világjátékok megnyitóján az angol királynő megkérdezte tőle: hogy van? – Markó elővette azokat a leleteket és röntgenfelvételeket, melyeket legutóbbi végbélsipoly operációjáról készítettek és sorra mutogatta őket. Gyakran emlegették azt a vatikáni esetet is, mikor egy pápai fogadásra Markó egy cserép virágot vitt a ház asszonyának szánva.

A távollevő elnök helyett végül is Lovass Róbert sajtófőnökhöz utasítottak minket. Mikor benyitottunk a szobájába, Lovass mind a két kezével és lábával egyszerre írt, sőt a nemi szerveit is tintába mártogatta – egy ifjúsági ismeretterjesztő előadás vázlatát vetette papírra vele.

Lovass egyidejűleg negyvenhárom különféle szervezetet képviselt a sajtóban: a Szabad Túrókészítők Szakszervezetétől az Éjféli Harangviráglocsolók Klubjáig. Ennyi funkció betöltése óhatatlanul magával hozta, hogy Lovass némely ügyben egyszerre mind a két oldalon álljon és éles vitába keveredjen önmagával. Az újságíró az egymással párbajozó lapokban metsző gúnnyal vesézte ki a saját cikkeiben fellelhető primitív tévedéseket és ellentmondásokat – bölcs előrelátásból mindegyik írásában elhelyezett néhányat.

Mikor előadtuk jövetelünk célját Lovass Róbertnek, ő rövid töprengés után Lovass Róberthez küldött minket, aki a Négyesikrek Magyarországi Érdekvédelmi Szövetségének szóvivőjeként sokat tehet értünk. Útbaigazításként átadta a saját névjegyét, de bizalmasan hozzátette, hogy ne bízzunk túlságosan az illetőben, mert igen sok rosszat hallani felőle.

Szavaiból csak annyi lényegeset tudtunk leszűrni, hogy az általunk kinézett ágazattal senki sem foglalkozik Magyarországon, csak az alapvetőnek számító álló testhelyzetű jobbkezes műlepkefogó válogatottat versenyeztetik. Így magunknak kellett összehordani minden írásbeli anyagot: szabálykönyveket, versenynaptárakat, oktató segédleteket.

Magyarországon egyetlen képzett műlepkefogó tréner sem volt hajlandó az ikrekkel foglalkozni. Így kénytelenségből maga Cseppentő iratkozott be a Testnevelési Akadémiára és egy gyorsított tanfolyamon megszerezte a szakedzői minősítést.

Szakmai gyakorlatként elfogadták, hogy többször is lift nélkül ment fel a harmadik emeleti vizsgaterembe, elméleti vizsgadolgozatát, melynek a rendkívül hatásos „A pártállami kontraszelektív protekcionizmus romboló hatása a balkezes műlepkefogás térdelő testhelyzetben-sportágra” témájáról írt külön elismerésben részesítették és okmánybélyeg nélkül adták ki rá a diplomát. Így Cseppentő hivatalosan is jogot szerzett, hogy saját gyerekeinek edzéseit irányíthassa.

Nem kisebb gondot jelentett a megfelelő sporteszköz beszerzése sem. A boltokban kapható magyar műlepkéket az Ikarus gyárban fel nem használt autóbusz motorokkal szerelték fel, természetesen az egész szerkezetet ennek megfelelően kellett méretezni. Egy-egy magyar műlepke súlya megközelítette a negyven tonnát és képtelen volt magától a levegőbe emelkedni, csak egy különleges teherbírású toronydaruval lehetett mozgatni. Ügyeskedő üzérkedőkkel kellett hozatnunk Bécsből egy sorozatnyi angol műlepkét, sajnos a nagyobb méretűekből szállítottak, melyekből csak negyvenhat darab fért el egy gyufaskatulyában.

Az ilyen kerülő módon beszerzett sporteszköz semmiképpen sem számított olcsó mulatságnak, az ikrek teljes egyévi családi pótléka ráment. A Magyar Műlepkefogók Szövetségéhez most is hiába fordultunk segítségért, Cseppentő letörten kérdezte:

– Most mit csináljunk, Géza bácsi? Egy fillérünk sem maradt.

– Hát ha pénzhez akartok jutni Aladár, csak egy dolgot tehettek: a családodnak önálló politikai párttá kell átalakulnia.

– Milyen párttá?

– Mondjuk „Magyar Nemzeti Cseppentő Liga” néven működhetnétek.

Aladár még most sem tudta felfogni:

– Mi hatan alapítsunk egy pártot?

– Én is belépek hozzátok és hét ember ma már komoly tömegbázisnak számít Magyarországon, rendszeres támogatást igényelhetünk az állami költségvetésből. A négy gyerek később esetleg külön mozgalmat is alapíthatna a párton belül „Ifjúsági Magyar Nemzeti Cseppentő Liga” – néven. Másra nincs is szükség, legfeljebb egy hatásos jelmondatot kell majd választanotok, hogy felhívjátok magatokra a figyelmet. Mit szólnátok például ahhoz, hogy „Itt nem volt csurgatók cseppentenek!” Ezzel jeleznétek, hogy elhatároljátok magatokat az átkos pazarló múlt örökségétől.

Nem merem állítani, hogy valóban ennek a jól kiválasztott jelszónak köszönhettük, de az kétségtelen tény, hogy már másnap jelentős összegű támogatást utalt ki nekünk a kormányhoz közel álló „Lázár Bankház”.

Őszintén csodáltam azt a becsvágyat, mellyel Cseppentő munkához látott. Nem kisebb célt tűzött ki maguk elé, mint hogy a sportág második világbajnokságán, Santa Agóniában valamelyik fia érmet szerezzen, vagy legalábbis a dobogós helyezés közelébe kerüljön. A terv egy kívülálló szemében talán agyrémnek tűnt volna, de én emlékeztem Csupcsák Aladár egykori rajtengedélyes tekéző fanatikus küzdeni tudására.

Mivel semmiféle szakmai tapasztalattal nem rendelkezett, Cseppentő igyekezett minden lépését tudományosan megtervezni. A feleségét vette maga mellé segédedzőnek, az ő legfőbb feladata abban állt, hogy áttételes módon – a szoptatásnál az anyatejjel – különféle nyomelemeket juttasson be a gyerekek szervezetébe, így gyorsítva fizikai-szellemi fejlődésüket. Szegény Etelka egész nap porrá őrölt ásványokat és fémeket evett – az étkezések után el kellett fogyasztania a különleges réznikkel ötvözetű evőeszközöket is, desszertként pedig néhány méter acélsodronyt.

Az általános fizikai felkészítés során Cseppentő főleg az ikrek bal kari izmainak fejlesztésére fordított figyelmet, muszklijukon hamarosan elrepedt a két számmal nagyobb rékli bal ujja is – ezután elkezdődhettek a módszeres technikai edzések is.

Aladár kezdetnek úgynevezett rávezető gyakorlatokat iktatott be, például horgászbotok zsinórján himbálódzó színes műlegyeket lógatott be az ikrek ágya fölé, mikor sikerült rájuk terelni a gyerekek figyelmét, mind lejjebb engedte a csalétket, egészen addig, amíg a markukkal elkaphatták. Következő fokozatban ugyanezt a gyakorlatot ismételte meg azzal a különbséggel, hogy a gyerekek jobb karját gyöngéden a hátukhoz rögzítette, hogy csak a bal kezüket használhassák, majd mikor ezt az állapotot is megszokták, különféle gumibetétek segítségével úgy alakította át az edzőpólyájukat, hogy szükségszerűen térdelő testhelyzetet vegyenek fel.

Cseppentő, aki mindvégig rendszeres naplót vezetett, ebből az alkalomból a következőket jegyezte be:

– „A mai napon sikerült elérnünk a megfelelő versenyszínvonalú kiinduló helyzetet – fogalmam sincs, hogy miképp és hogyan…”

Később, mikor megismerte néhány mesteredző nyilatkozó stílusát, Cseppentő vastagon áthúzta ezt az önkritikus indoklást és fölébe írta:

– „A dinamikus sztereotípiák qualitativ evolúciós trendjének és a regresszáló pszichomotívumok diminualizálódásának eredményeként!” – hogy ez a bejegyzett indokolás még hatásosabbnak tűnjön, hozzátette: „tisztítási együttható 1561–2 negatív zúzással”.

– Ez mit jelent, Aladár? – kérdeztem tőle csodálattal vegyes tisztelettel – „tisztítási együttható”, „negatív zúzás”?!

– Ennyi forintot tett ki aznap a Patyolat-számlánk és két gombot összetörtek az egyik ingemen. Azt már megtanultam, hogy ha az ember bizonyítani akar valamit a szakmában, néhány számot mindig be kell írni – és nekem hirtelen nem jutott más az eszembe.

Ezek után Cseppentő már valóban versenyszerű körülmények között folytatta az edzéseket. Próbaképp felbocsátott négy műlepkét, melyek a szabályokban előírt ovális pályán röpködtek – lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy a gyerekek miképpen reagálnak.

Az ikrek egy pillanatnyi meglepődés után feltérdeltek, bal kezükkel a műlepkék után kaptak és megfogták őket. Cseppentő többször is megismételte a kísérletet, az eredmények egyre javultak, néhány hét múlva mindegyik fiú megközelítette a hivatalosan nyilvántartott világcsúcsot, sőt Csömödér, aki a legtehetségesebbnek ígérkezett, egy lepkével meg is javította.

A családapa ezután már érzett magában annyi biztonságot, hogy elküldje a hivatalos nevezést a Santa Agónia-i világbajnokságra. A Magyar Műlepkefogó Szövetség nem járult hozzá, hogy hivatalos formában „Magyarország” néven induljanak, így a „Magyar Nemzeti Cseppentő Liga”-elnevezést kellett használniuk. Saját indulót is kellett választaniuk, hosszas keresgélés után találtunk egy sportághoz illő népdalt: „Hess lepke ne szállj rá, tarka kutya szarjál rá…” – kezdetűt.

A Cseppentő család minden különösebb hírverés és hivatalos kíséret nélkül kelt útra – csak én csatlakoztam hozzájuk, csapatvezetőként. Segítettem ahogy csak tudtam, az angolparki hullámvasutat felvették a Nemzetközi Vasúti Szövetségbe, így sikerült elintéznem, hogy kedvezményes vonatjegyeket válthassunk, de szállodára már nem tellett, így egy lakályos, nagyobb méretű betoncsövet béreltünk ki Santa Agónia egyik külvárosában.

A kiadott program szerint először mi kerültünk sorra, a mi számunk után rendezték meg a „Jobbkezes Álló Testhelyzetű Műlepkefogás” világbajnokságát, melyen a hivatalosan kijelölt magyar válogatott is rajthoz állt. A Szövetség képviseletében megjelent Markó Szilárd, aki természetesen tudomást sem vett rólunk, egyszer láttuk őt közelebbről: a Hilton Szállodában ebédelt és mivel egyetlen világnyelven sem beszélt, ásást utánzó mozdulatokkal próbálta közölni a pincérrel, hogy ásványvizet kér.

Végre elérkezett a megnyitó napja. Lehetetlen volna leírni meghatottságomat, mikor a résztvevő nemzetek felvonulásán feltűnt a négy Cseppentő gyerek – ízléses angolpólyát és egyforma nemzeti színű cuclit viseltek, erre nem terjedt ki a hivatalos tilalom, a szülők tolták őket két ikerkocsiban.

A selejtezők meglehetős balszerencsével indultak. A versenyt japán „Pillangókisasszony”-márkájú műlepkékkel bonyolították le, minden egyes darabot a felkelő Nap jelképével és stilizált kimonó-ábrázolattal díszítettek. A Cseppentő gyerekek még sohasem láttak hasonlót, valamiféle édességnek gondolták és az első sorozatot megették – később próbaképpen én is megkóstoltam, ízük valóban alig tért el az átlagos magyar csokoládéféléktől.

Cseppentő rögtön felismerte a veszélyt és taktikai tanácsokat adott a gyerekeinek. Az utasítások beváltak, az ikrek alkalmazkodtak a szabályokhoz és mind a négyen beküzdötték magukat a döntőbe.

A megpróbáltatások ezzel még nem értek véget. A kiesett vetélytársak látták, hogy Etelke a szünetben megszoptatja a gyerekeket, ezért doppingvádat nyújtottak be. A versenybíróság azonban elutasította az óvásukat, mert az anyatej nem szerepelt a tiltott ajzószerek listáján, bármelyik résztvevő szabadon magához vehette.

A Santa Agóniában zajló eseményekről a magyar sajtó is beszámolt. Lovass Róbert a küldöttségvezető Markó Szilárd nyilatkozatát adta le a lapoknak. Markó azt könyvelte el a legjelentősebb eredménynek, hogy a vendéglátók milyen kitörő örömmel fogadták a Szövetség ajándékát: a Magyarországon honos különféle műlepkék ízléses díszdobozba pakolt műhernyóit. A Cseppentő fivérekről csak annyit jegyzett meg, hogy eredetileg valami Csipcsalának vagy Csupcsáknak hívták őket – ebből mindenki levonhatja a megfelelő következtetést szellemi-erkölcsi hovatartozásukról, eredményeinket pedig egy régi magyar közmondással intézte el: „vak tyúk is talál műlepkét!”

Az ehhez hasonló kellemetlen közjátékok után érthető idegességgel vártuk a küzdelmek folytatását. A döntőben a Cseppentő fivéreknek olyan országok képviselőivel kellett megmérkőzniük, ahol ez a versenyszám már jelentős múltra tekinthetett vissza és ennek megfelelően komoly fejlődésnek indult. A vizesföldi, áchremlandi, oberfranci indulók általunk még sohasem látott különféle segédeszközöket használtak. Például bal tenyerüket olyan finomított gépolajjal kenték be, melyet a műlepkék násztánc közben bocsátanak ki magukból és szagával odavonzotta a rajthelyről felbocsátott rovarokat.

A döntő végül is olyan sikert hozott, melyről korábban álmodni sem mertünk volna. A négy első helyet a Cseppentő fivérek szerezték meg. Közülük hárman százszázalékos teljesítményt nyújtottak, Csömödér pedig még ezt a produkciót is túlszárnyalta, mert a műlepkéket nem csak abszolút biztonsággal, de felülmúlhatatlanul elegáns stílusban: hüvelyk és mutatóujjal kapta el, így a zsűri neki ítélte a bajnoki címet.

A verseny utáni szokásos sajtótájékoztatón Markó Szilárd fogadta az összesereglett újságírók gratulációit. Kijelentette, hogy most érett be az ő sokéves, fáradságos külföldi tapasztalatszerző körutainak gyümölcse – de elhárította magától az ömlengő túlzásokat. Kiemelte, hogy ez a siker nem kizárólag neki köszönhető, ebben szerepet játszott a Szövetség egész elnökségének és környezetének szakszerű és áldozatos tevékenysége, például nem lehet említés nélkül hagyni a Markó lakással szomszédos pék udvarias modorát, aki reggelenként mindig a legfrissebb császárzsemléket rakta félre az elnöknek.

Cseppentő a döntő küzdelmei után nem szabadult rögtön; segített tisztába tenni a fiait, így a sajtótájékoztatónak csak a közepére érkezett meg. Mikor meglátta, hogy Markó felmerészkedett a dobogóra és az ő nevükben nyilatkozik, leköpte és fejbe vágta kemény fedelű edzésnaplójával. Az újságírók ezt a gesztust az üdvözlés egyik különleges kelet-közép-európai formájának hitték és nagy tapssal fogadták. A tetszésnyilvánítás akkor érte el a csúcsot, mikor Cseppentő teletömte az elnök száját műlepkékkel és lerugdosta az emelvényről.

Mint ez az eset is mutatta, az edző-apa már most, az első siker után gondosan vigyázott, hogy idegenek semmiféle hasznot ne húzhassanak az ő diadalaikból. Az eredményhirdető ünnepségen, mikor a „Magyar Nemzeti Cseppentő Liga” zászlói felkúsztak az árbocokra, nem járult hozzá, hogy a „Hess lepke ne szállj rá, tarka kutya szarjál rá” – kezdetű indulót magnetofonról játsszák, hanem ő maga énekelte el – természetesen megfelelő díjazásért. Mivel a terem erősen visszhangzott, ötvenszázalékos ismétlési pótlékot is követelt.

Cseppentőék sikerét erkölcsileg betetőzte, hogy a világbajnokság második számában, az álló testhelyzetű jobbkezes műlepkefogásban a hivatalosan résztvevő magyar válogatott minden kritikán alul szerepelt, a csapat egyik tagjának csak két muslincát sikerült elkapnia.

A verseny utáni sajtótájékoztatón a kudarc okairól érdeklődő újságírók kérdéseit Markó elhárította. Azzal érvelt, hogy egy piacgazdasági átmenettel küszködő ország, ha valóban és legitim módon utol akarja érni Európát, akkor nem aprózhatja el az erejét. Ezen a világbajnokságon a Cseppentő fivérek minél sikeresebb szereplésére összpontosítottak és a valóság fényesen igazolta elképzelésüket. Külön kiemelte, hogy az ikreket korábban Csupcsáknak hívták – mostani eredményük jelzi, hogy Magyarországon milyen komoly erőfeszítések történnek a kisebbségek támogatásának terén.

A világbajnokságról hazatérve Markó újra elzárkózott a Cseppentő fivérek elismerése elől. Öldöklő vita kezdődött arról, hogy a következő évben sorra kerülő wolfmalléri olimpián műlepkefogásban ki képviselje a magyar színeket: az eddigi válogatott, vagy a világbajnok ikrek.

A szóváltás természetesen nem maradt meg a szakmai keretek között, hanem kijutott a nagy nyilvánosság elé is, keresnünk kellett valakit, aki a sajtóvitákban megvédi érdekeinket. Bárkitől is kértünk tanácsot ez ügyben, mindannyian Lovass Róbertet ajánlották, mint a hasonló polémiákban legjáratosabb tollforgatót – így hát végül is kénytelenek voltunk hozzá fordulni.

Lovass elvállalta az ikrek képviseletét, természetesen továbbra is fenntartva propagandafőnöki állását a Magyar Műlepkefogó Szövetségben. Ebben a kettős minőségben kíméletlen sajtópárbajba kezdett önmagával.

A kampány bevezető cikkében „Lovass” aláírással kétségbe vonta a Cseppentő fivérek sikerének valódi értékét: az ő versenyszámukban ugyanis a műlepkék nem jobbról-balra, hanem balról-jobbra repülnek, így hosszabb időt töltenek a látómező optikailag kedvező síkjában és az általuk leírt ovális görbe kis tengelye is sokkal magasabban metszi a nagy tengelyt.

Az újságíró egy másik lap hasábjain „ovass” jelzettel válaszolt önmagának – teljes szakmai járatlansággal vádolta ellenfelét. A műlepkék – mint ahogy a szabályok ezt világosan előírják – nem balról-jobbra, hanem keleti irányból nyugati irányba repülnek és az ovális pálya tengelyeinél nem a metszési magasság, hanem a metszés szöge az irányadó, bizonyítékul idézte az Izraelita Hitközség hivatalos metszőjének nyilatkozatát is. A vitába később belekapcsolódott egy „vass”, majd egy „ass” végül az „Etelközi Füzetek” hasábjain egy „ss” aláírást használó újságíró, mindegyikük éles hangon fejtette ki egymásnak ellentmondó véleményét.

A sajtóvitát természetesen a két szemben álló fél személyesen megfogalmazott utószava zárta le. Markó engedékenysége jeléül felajánlotta, hogy a világbajnoki címet védő Csömödért hajlandó bevenni az olimpiára készülő keretbe – edzőpartnernek. Cseppentő viszonzásul beleegyezett, hogy a Szövetség bármelyik válogatott versenyzője csatlakozhasson az ő gyerekeihez és egy technikai ellenőrző vizsga után vihesse a szerelésüket.

A vita kölcsönös sértegetésekbe torkollott, a Fővárosi Bíróság egy külön tanácsot jelölt ki, mely kizárólag a műlepkefogással kapcsolatos feljelentésekkel és beadványokkal foglalkozott, de Cseppentő nem ismerte el a tanács illetékességét. Hogy ehhez megfelelő jogi alapot teremtsen, áttért a buddhista hitre és csakis felszentelt lámákból álló törvényszék tibeti nyelvű határozatait fogadta el érvényesnek. Mikor a bíróság hosszú vita után hozzájárult, Cseppentő azonnal kilépett a buddhista közösségből és éles hangon nyilatkozott az ellen, hogy a polgári törvénykezésben egyházi szempontok érvényesülhessenek.

Markó mind kevésbé bírta a feszültséget, alig néhány hónapos párharc után bejelentette, hogy hajlandó lemondani elnöki tisztéről. A hír hallatán Cseppentő először megkönnyebbült, de hamarosan felfogta, hogy milyen sokat veszítene, ha legfőbb ellenfele valóban félreállna. Ha megszűnnének a botrányos viták, a sportág iránt is lecsökkenne az érdeklődés, a szenvedélyes vitáktól felzaklatott szurkolósereg – legfőbb anyagi forrásunk – többé nem ostromolná meg a műlepkefogó versenyek pénztárait.

– Mit tegyünk, Géza bácsi, hogy ne köszönjön le Markó Szilárd? – kérdezte tőlem Cseppentő tanácstalanul. – A legkomolyabb bajaink származhatnának abból, hogy ha egy valóban okos embert neveznének ki a helyére, aki értelmes irányító munkát végezne, tehetséges versenyzőkből állítaná össze a válogatottat.

– Azért nem kell ennyire eltúlozni a dolgokat Aladár, ez a veszély egyetlen magyar szövetségnél sem fenyeget. Az viszont biztos, ha el akarod kerülni, hogy Markó bedobja a törülközőt, egyetlen mód áll a rendelkezésedre: meg kell vásárolnod őt.

– Rendben van, Géza bácsi, próbáljon meg szót érteni vele.

A Cseppentő család nevében én kerestem fel a lemondani készülő elnököt és titkos tárgyalásokba kezdtünk. Az ikrek majdani jövedelmének másfél százalékát ajánlottam fel arra az esetre, ha visszavonja a lemondását és továbbra is hajlandó ellenséges hangnemben beszélni róluk. Markó nem zárkózott el a megegyezés elől, de kevesellte a kilátásba helyezett részesedést.

– Nekem többe van a népszerűtlenség, kedves Kovács úr – panaszkodott –, azért nem is számolok fel semmit, hogy a nyílt utcán baromnak, őstuloknak neveznek, de annyiszor köpnek le naponta, hogy csak a tisztítószámlám súlyos ezrekre rúg.

Hosszas vita után végül is megállapodtunk két százalékban, de a titkos szerződésben kikötöttük, hogy abban a pillanatban beszüntetjük a járadék folyósítását, mikor Markó a legtávolabbról is méltatni meri a Cseppentő fivérek tehetségét vagy bármilyen más formában kedvezően nyilatkozik róluk. El kell ismernünk, Markó mindvégig tisztességes, korrekt partnernek bizonyult; lenéző és kihívó nyilatkozatainak, gyűlölettől fröcsögő megjegyzéseinek köszönhetően sikerült a közvéleményt végképp Cseppentőék oldalára állítani.

Miután végleg eldőlt, hogy a következő olimpián a négy fivér képviseli majd a magyar színeket, Cseppentő tovább fokozta a tréningek iramát. A gyakorlóterem ablakait befalaztatta és a falon lógó órát átalakíttatta úgy, hogy egy nap huszonnégy óra helyett negyvennyolcból álljon, így növelni tudta az edzésidőt.

Láttam, hogy Cseppentő a saját tekézői pályafutásának megszállott szellemét próbálja rákényszeríteni a fiaira, megkíséreltem rábírni, hogy enyhítsen valamit módszereinek szigorúságán:

– Nézd Aladár – kezdtem kissé távolabbról –, én belátom, hogy az ikrek már nem gyerekek, maholnap betöltik az egy évet és az a napi ezerötszáz fekvőtámasz, meg az a pár száz tonna súlyemelés, amit elvégeztetsz velük, igazán nem sok. De talán az éjszakai edzések időtartamát lehetne csökkenteni néhány órával, hogy egy kissé kialudják magukat.

– Nem lehet, Géza bácsi, mert ha rászoknak az alvásra, a következő edzést alacsony vércukorszinttel kezdenék el.

– És ha néha kiengednéd őket a kertbe játszani egy kicsit? Gyerektársaságba vinnéd őket?

– Higgye el, Géza bácsi, így is rendkívül kevés idő áll a rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk az olimpiára. A helyzetünk még nehezebb, mint kezdetben: mi vagyunk a világbajnokok, mindenki minket akar majd legyőzni. Azért mégis köszönöm, hogy szólt, Géza bácsi: rádöbbentett arra, hogy ha a napirendben jutna idő játékra, akkor tovább lehet fokozni a ritmust.

– Rendben van Aladár, te tudod, csak meg ne bánd egyszer!

Mikor az erőnléti felkészülés szakasza befejeződött, Cseppentőék világ körüli versenyturnéra indultak. Aladár most is engem kért fel csapatvezetőnek. Mindenütt tombolva ünneplő tömegek fogadtak minket és mint ahogy várható volt, a sportrajongók mellett az üzleti világ is felvette velünk a kapcsolatot.

Cseppentő kilenc nyelven tanulta meg azt a mondatot, hogy „ha nem mond egy tisztességes összeget, akkor azonnal felkelek a helyemről!” – de utána szinte minden felkínált szerződést aláírt.

A világvárosi gyermeksport-üzletek kirakatában hamarosan megjelentek a „Cseppentő” védjegyű versenycélokra alkalmas gumipelenkák és a „Csömödér” feliratú erőnlétet fokozó vitamincucli. A négy fiú a televíziós reklámadásokban is vállalt fellépéseket, például népszerűsítették a helyi lottót: sorsolás helyett ők kaptak el a levegőben egy-egy számmal ellátott műlepkét, a vetített képek alatt pedig Etelka mondta a szöveget kissé idegenes kiejtéssel: „ragadja meg a szerencséjét, mielőtt tovaszállna!”

A túra programját úgy alakították ki, hogy a Cseppentő fivérek nemcsak egyes országok nemzeti válogatottjaival mérkőztek meg, hanem egyszerre ötven-száz gazdag amatőr műlepkefogóval is kiálltak ezerdolláros tételben – mindegyik ellenfelüknek négy-öt lepke előnyt adva is fölényesen győztek. Csömödér, akit világbajnokként a leghangosabb hírverés kísért, egy varietében is fellépett különleges mutatványával: szemét bekötötték egy kendővel és csak a szárnyak suhogó hangja után tájékozódva fogta el a lepkéket – produkciójáért magasabb tiszteletdíjat kapott, mint a legismertebb revüsztárok.

Mivel Etelka már korábban elválasztotta az ikreket és azok áttértek a vegyes táplálkozásra, Cseppentő mindenhová magával hurcolt egy nagyobb méretű hőpalackot. Időnként vitaminokkal feldúsított üdítőitalt töltött belőle gyerekeinek, utána gondosan visszacsavarta rá a fedelet. Senkinek sem szúrt szemet, csak Etelka és én tudtuk, hogy az edény dupla fedelű, az alsó osztatában Cseppentő ott őrzi a versenykörút folyamán megkeresett pénzt.

A családapa meghatározott kulcs szerint osztotta szét a jövedelmet: a teljes összeg ötven százalékát ő kapta, ebből fedezte az utazásokat, a szállodaszámlát és a versennyel kapcsolatos egyéb kiadásokat, a feleségének és a négy gyereknek tíz-tíz százalék jutott. Az ikrek részesedéséből levonta a különböző büntetéseket, Cseppentő minden fegyelemsértést meghatározott összegű bírsággal sújtott. Száz dollárjába került a vétkesnek, ha a jobb kisujját szopta, kétszázba, ha a bal kisujját kapta be – a különbség abból adódott, hogy ilyen módon a versenyzéshez elengedhetetlenül szükséges testrészt veszélyeztetett. Nem maradtak megtorlatlanul az edzésmunkában elkövetett hanyagságok, a nyilvános helyen történt szellentések, a szórakozások nem engedélyezett formái, mint például a rajzolás, „kukucs-kukucs”-játék takaróval vagy kendővel, szándékos bandzsítás vagy nyelvöltögetés.

A tisztán megmaradó pénzt – mely így is jelentős összeget tett ki – természetesen Aladár kezelte és fektette be. Minden országban, ahol rajthoz álltak, Cseppentő vásárolt négy-négy öröklakást – legalább húsz európai és amerikai nagyvárosban állt ott a Cseppentő fivérek névtáblája egy-egy díszes bejárati ajtón.

Cseppentő itthon is megpróbált anyagi előnyökhöz jutni. Bejelentette, hogy egy közelebbről meg nem nevezett külföldi műlepkefogó szövetség tízmillió dollárt kínált az edzésnaplójáért és az olimpiára való felkészülésük terveiért. Azt állította, hogy hazafias érzelmektől vezéreltetve kitért az ajánlat elől, de ezért természetesen méltányos kárpótlásra tart igényt.

– Mire gondol, Cseppentő úr? – kérdezték tárgyalópartnerei a Sporthivatalban.

Aladár egy földterület tulajdonjogát kérte, ahol létrehozhatná a „Cseppentő Ifjúsági Sportcentrum”-ot. Tervei szerint a világ minden tájáról ide gyűjtenék össze azokat a gyerekeket, akik el akarják sajátítani a műlepkefogás világhírű Cseppentő-féle módszerét.

Aladár részletesebben is feltárta elképzeléseit. A sportlétesítményeken kívül szállodákat, játékkaszinót, intim találkahelyeket is építenének – az utóbbiakat az erkölcs látszatának megóvására különféle pártok irodáinak álcáznák, szó lehetne még egy repülőtér és kereskedelmi vámszabad övezet kijelöléséről is.

Cseppentő ragaszkodott hozzá, hogy ez az általa tervezett vállalkozás területe bizonyos tekintetben mentesüljön a Magyar Köztársaság alkotmányának előírásai alól. Néhány példát rögtön megemlített: saját pénzt kívánt kibocsátani „lepke” elnevezéssel, továbbá ragaszkodott a pallosjog szabad gyakorlásához – elsősorban azokkal a vendégekkel szemben, akiket fizetés nélküli távozáson érnek tetten. A férjhez menő szüzekkel töltendő „első éjszaka” jogától csak Etelka határozott fellépésére állt el.

Tárgyalópartnerei, a sporthivatali tisztviselők természetesen nem voltak felhatalmazva ilyen nagy horderejű döntések meghozatalára, így csak azt próbálták tisztázni, hogy Cseppentő milyen földterületre tartana igényt.

– Egyelőre beérném a Csepel-szigettel – közölte kívánságát Aladár.

Választásában nemcsak olyan gyakorlati előnyök játszottak szerepet, mint hogy készen kap egy repülőteret, ahol érkező vendégeit fogadja, továbbá Tökölön egy börtönhöz jut, ahová renitens növendékeit bezárathatja – érzelmi okok is vezérelték. Itt a Csepel-szigeten terült el ugyanis a Csupcsák família ősi birtoka: egy bérelt krumpliverem, melybe Aladár nagyapja, az öreg Csupcsák Lipót a télire eltett zöldségeket szokta lerakni. A tájékozódó célzatú helyszíni bejárás során kiderült, hogy a régi verem környékén jelenleg egy vaskohó áll.

– Ez hogy került ide? – kérdezte Aladár.

– Még Rákosi úr építette az ötvenes években.

Cseppentő ezek után módosította követelését, a földterület mellé az eredeti állapot helyreállítását, mindenekelőtt a kohó lebontását is követelte – a kohó helyére gémeskutat, ménest és szivárványt rendelt. Az illetékesek hamarosan megtárgyalták a beadványt és mivel nem találták kivihetőnek, a Csepel-sziget helyett Borsod megyét kínálták fel. Ebből az ajánlatból olyan nyíltan kiviláglott a sértő szándék, hogy Cseppentő minden további tárgyalástól visszalépett.

– Engem itt hülyének néztek, Géza bácsi – panaszkodott nekem –, azt hitték, hogy rám sózhatnak száz lerobbant gyárat és húszezer munkanélkülit. Ezek után egy pillanatig sem maradunk itt tovább.

Azonnal megrendelte a repülőjegyeket és még aznap külföldi túrára utaztunk.

 

*

 

Már csak alig néhány hét választott el minket az Olimpiai Játékok megnyitásától, mikor egyik nap ebéd után Cseppentő behívatott engem kisebbik lilahadovai kastélyának nagyobbik lovagtermébe. Leültetett és egy gépelt papírlapot tett elém.

– Szeretném, ha elolvasná, Géza bácsi.

Egy hivatalos beadvány feküdt előttem, melyben Aladár családja nevében is közölte, hogy lemondanak magyar állampolgárságukról és már az olimpián sem óhajtják képviselni a nemzeti színeket. Megdöbbenve néztem fel:

– Hogy juthatott ilyen az eszedbe, Aladár?!

– Én túl naiv és idealista vagyok oda. Ez a Borsod megyei ajánlat már csak az utolsó csepp volt a pohárban.

– Te tudod Aladár. És most milyen állampolgárságot szeretnél felvenni?

– Még nem döntöttem véglegesen. Egy nagy nemzetközi árverést, esetleg sorsjátékot szeretnék rendezni és azt a jelentkezőt választanánk, aki a legtöbbet ígéri.

– És miért mutatod nekem ezt a papírt?

– Szeretném, ha maga is csatlakozna hozzánk. Nem akarok ígérgetni, de szó lehetne róla, hogy megkaphassa a „Tiszteletbeli Cseppentő” besorolást.

Aki ismer engem, az tudja, hogy mit válaszoltam, aki pedig nem ismer, az meg kitalálhatja abból, hogy most itt vagyok. Kovács Géza Jenő nem az az ember, aki hűtlen lesz ehhez a sokat szenvedett, de hála istennek már plurális kis országhoz.

Kertelés nélkül bejelentettem Cseppentőnek, hogy haza kívánok térni. Miután összecsomagoltam, átmentem az ikrekhez elbúcsúzni. A gyerekek éppen délutáni koncentrálógyakorlatokat végeztek: vetített műlepkéket fogtak el kis kézi lézerkészülékekkel – arcukra unalom és koravén szomorúság ült ki.

Hirtelen bűntudat fogott el, úgy éreztem: én is részese vagyok annak, hogy elveszítették a gyerekkorral járó minden örömüket és hogy valamit jóvátegyek a vétkeimből, visszaadtam a szabadságukat: kinyitottam az ágyakat lezáró nehéz vasrácsokat.

Az ikrek kimentek a végtelenbe vesző kertbe, eddigi életük nagy részét ablaktalan szobákban, mesterséges világításban töltötték el, most hunyorogva néztek körül a napfényben. Megkóstolták a zöld füvet, megszagolták a virágokat, mikor váratlanul egy különös jelenség, egy lepke röppent fel előttük. Az ikrek csodálkozva nézték:

– Hogy hasonlít egy műlepkére!

– Csak nem természetes, összevissza repül.

– Folyton letér az ovális pályáról.

– Tudjátok mit? Próbáljuk megfogni.

És totyogva elindultak arra, amerre a magasban keringő-csapongó lepke vezette őket.