Világháborús Játékok

– Egyik este, emlékszem már jóval elmúlt tíz óra – kezdte H. Kovács –, mikor angolparki vezetői irodámban megcsörrent a telefon. A készüléken kigyulladó kis piros jelzőgombról azonnal láttam, hogy a K-vonalon keresnek.

– Mi az a K-vonal? – kérdezte Rizsa.

– Mint az urak bizonyára tudják, ez a „K”-elnevezés még a pártállam idejéből származik; a vezető elvtársak ezen a vonalon rendeltek maguknak romlott erkölcsű hölgyeket. Azok az idők már, hála Istennek, elmúltak, biztos voltam benne, hogy most semmi hasonlóról nem lehet szó – egy valóban plurális, a fejlett Európába törekvő államban ilyesmi nem fordulhat elő – valami rendkívüli horderejű eseménynek kellett történnie, ha ilyen módon keresnek. Sietve felvettem a kagylót, a túloldalon Végh főminiszter úr titkársága jelentkezett, név szerint Külsőszentbékkálay-Kruxelháben Ulászló kabinet brandy főnök úr.

– Jó estét, kedves Kovács úr! Ne haragudjék a kései zavarásért, de Önt, mint az Angolpark egyedül legitim vezetőjét, arra kell kérnem, hogy azonnal fáradjon be a Parlamentbe. Végh főminiszter úr haladéktalanul értekezni óhajt Önnel.

– Az Ön kérése számomra természetesen parancs, de szabadna tudnom, hogy milyen ügyről van szó?

– Mivel az adott esetben a legkomolyabb államtitok forog fenn, nem vagyok felhatalmazva rá, hogy bármilyen közelebbi felvilágosítással szolgáljak. Ismételten szeretném Önt a legsürgősebb megjelenésre kérni, legyen szíves nézzen ki az ablakon: az irodája előtt ott áll már egy fekete Mercedes?

– Még nem.

– Akkor valamelyik munkatársunk egyik rokona megint elvitte magával a kocsit. De ne vesztegessük az időt, legyen szíves üljön be azonnal egy taxiba – természetesen államköltségen.

A kabinet brandy főnök úr már a Parlament kapujában várt rám és személyesen kísért fel Végh főminiszter úr irodájába. Ha addig lettek volna kétségeim a szóban forgó ügy fontosságáról, azok a belépésem pillanatában eloszlottak: a főminiszter úr azt a kék-zöld hosszanti csíkozású, gyöngyház gombos, derékban enyhén svájfolt pizsamáját viselte, melyet csak döntő jelentőségű nyilatkozatok megtételekor szokott magára ölteni:

– Isten hozta, kedves Kovács úr! Köszönetemet fejezem ki az Ön hazafias áldozatkészségéért, mellyel ebben az, úgy gondolom, valóban rendkívülinek mondható időpontban is a rendelkezésünkre állt.

Kezet fogtunk, közben a főminiszter úr kutató pillantást vetett rám:

– Mielőtt a tárgyra térnénk, szeretnék tisztázni egy alapvető elvi kérdést: Önnek gyerekkorában volt bérlete a Basaharc utcai Hufnágel-féle jégpályára?

– Nem, főminiszter úr, én a zuglói Limanova közbe jártam le korcsolyázni.

– Ez elég sajnálatos körülmény. Talán nem tűnik személyes elfogultságnak, de munkatársaimat legszívesebben azok közül választom ki, akikkel a Basaharc utcában együtt bógniztunk, ez, úgy gondolom, mindennél alkalmasabb alap egy elvi-szellemi közösség megteremtésére. Az Ön esetében azonban ez másodrendű szempont, nem jelenthet akadályt. Most pedig, ha megengedi, késedelem és köntörfalazás nélkül, mely a dolgokat talán kezelhetőbbé teszi, de meg nem oldja, ezért mind államférfiként, mind magánemberként mélységesen elítélem, a jellemhibák közé sorolom, alkalmazását nem engedem és nem tűröm, ellene minden lehetséges alkalommal fellépek…

A főminiszter úr elhallgatott és töprengve nézett a kabinet brandy főnök úrra:

– Miről is volt szó, Ulászló?

– A mellébeszélést ostorozta, főminiszter úr.

– Úgy van, késedelem nélkül rá is térnék a lényegre.

Végh úr egy „szigorúan bizalmas” jelzésű iratot húzott maga elé és belepillantott:

– Különféle mulasztások folytán, melyeket akár a már felszámolt pártállam időzített aknáinak is tekinthetünk, sajnos csak másfél órával ezelőtt jutott a tudomásunkra, hogy 1955-ben a második világháború számunkra egyként vesztes és győztes befejezésének negyvenedik évfordulójára, különféle nemzetközi szervezetek szövetsége egy rendkívül nagyszabású rendezvényt készít elő, mely a „Világháborús Játékok” elnevezést viseli.

– „Világháborús Játékok”?! Szabadna tudnom, hogy ez az elnevezés mit takar?

– Ez, érdemileg tekintve, hangsúlyozom: érdemileg, mert folytonosan fennáll a veszélye annak, hogy mellékes körülmények és összetevők eltérítsenek minket a lényegtől, ami egyként lehetetlenné teszi az elméleti megfontolásokat és a gyakorlati munkát. Miről beszéltem, Ulászló?

– A „Világháborús Játékok”-ról, főminiszter úr.

– Köszönöm. Szóval egy ünnepi jellegű, emlékező és emlékeztető, ugyanakkor látványos hadi-katonai bemutató volna a Világbéke magasztos gondolatának szolgálatában. Már előre is teljes biztonsággal megjósolhatjuk, hogy ez az eseménysorozat millió és millió érdeklődő turistát vonz majd, hatalmas anyagi hasznot és gazdasági fellendülést biztosítva a rendező országnak.

– És úgy gondolja, főminiszter úr, hogy nekünk is volnának esélyeink?

– Az ügyről, természetesen, nemcsak mi értesültünk, hanem számos más ország is készül már benyújtani a pályázatát, köztük komolyan értékelendő európai és amerikai hatalmak. Mivel a korábban már jelzett okokból bekövetkezett mulasztások miatt mi kifutottunk az időből – holnap este lejár a jelentkezési határidő –, egyetlen pillanatot sem vesztegethetünk el, sőt nem túlzok, ha azt állítom, hogy egy pillanatnak a töredékét sem. Minden felesleges szó egy-egy szöget ver szándékaink koporsójába, vagy úgy is mondhatnám, egy-egy perccel hátrébb tolja történelmi haladásunk órájának mutatóit. Hol is tartottunk, Ulászló?

– Az eddig végbement előkészületekről óhajtott szólni, főminiszter úr.

– Igen. Fél órával ezelőtt összehívtuk az illetékes állami bizottságot, kimerítő és részletes, közel negyedórás tanácskozást tartottunk, ennek során számításba vettük az összes ide vonatkozó körülményt – mindenekelőtt az ország súlyos gazdasági helyzetét. Mivel a Lottóigazgatóságtól kapott előzetes tájékoztatás szerint a jövő heti sorsoláson sem nyerünk majd a költségvetés által finanszírozott szelvényekkel, úgy döntöttünk; nincs más lehetőségünk gazdasági bajaink megoldására, mint hogy megpályázzuk a „Világháborús Játékok” rendezési jogát.

– Mi egyedül?

– Nem, terveink szerint valamelyik szomszédos országgal közösen vállalkoznánk. A megfelelő partner kiválasztását erősen megkönnyítette az a szerencsés körülmény, hogy már szinte mindegyik szomszédunkkal sikerült kellő feszültséget hordozó konfliktust kialakítani, így csak Schwarczgelbia jöhetett számításba. Én haladéktalanul felvettem a kapcsolatot a schwarczgelbiai illetékesekkel és sikerült elérnem náluk egy rendkívül határozott „mit tudom én?!”-választ, mely, úgy gondolom, kellő alapot nyújt a megbízható együttműködésre. Jelenleg itt tartunk, Önnek, kedves Kovács úr, mi a véleménye az elképzelésünkről?

– Messzemenőleg egyetértek vele, főminiszter úr. Rám minden tekintetben számíthat, készséggel a rendelkezésére bocsátom az Angolpark céllövöldéit és egyéb létesítményeit.

A főminiszter úr megrázta a fejét és jelentőségteljesen rám nézett:

– Az adott helyzet arra kényszerít, hogy sokkal többet kívánjak Öntől. A már említett állami bizottság tanácskozásán érdeklődtem munkatársaimtól, ki volna az a személyiség, akire felelősséggel rábízhatnánk ennek a roppant méretű vállalkozásnak az irányítását – természetesen abban az esetben, ha a szervezők végül is minket tisztelnének meg ezzel a feladattal, és nem más országnak adják meg a felzárkózás történelmi esélyét, mert ebben az esetben az Európa Házban mi viceházmesterek sem lehetnénk, de mit is akartam mondani, Ulászló?

– Kovács úr feladatairól kívánt említést tenni, főminiszter úr.

– Igen. Valamennyi magas rangú tisztségviselő oda nyilatkozott, hogy Ön, kedves Kovács úr, eredményesen és makulátlan tisztességgel irányítja a legnagyobb magyar mutatványos üzem, az Angolpark tevékenységét, és mind szakértelem, mind szavahihetőség tekintetében messze felülmúlja az összes számításba vehető jelöltet – beleértve a régi Basaharc utcai korcsolyázó partnereimet is. Felteszem a kérdést: számíthatunk-e Önre, hajlandó-e magára vállalni a „Világháborús Játékok” irányításának roppant feladatát?!

A nyolcadik kerület bármelyik italboltjában egy az ezerhez fogadhatják az urak, hogy Kovács Géza Jenő sohasem mond nemet, ha ennek a sokat szenvedett, de hála Istennek már plurális kis országnak a sorsáról van szó.

– Vállalom, főminiszter úr! – válaszoltam a rám oly jellemző határozottsággal és szerénységgel.

– Tudtam, hogy nem fogok csalatkozni Önben, kedves Kovács úr, a Haza egykor még kifejezi a háláját bátor és önzetlen cselekedetéért. De nem is tartóztatom tovább, az idő már későre jár, a holnap reggeli megbeszélésen majd tájékozódhat a részletekről.

Külsőszentbékkálay-Kruxelháben kabinet brandy főnök úr kísért ki, menet közben boldogan jegyezte meg:

– Nem tudom, észrevette-e, kedves Kovács úr, hogy a főminiszter úr több mint egy teljes másodpercig mosolygott egyfolytában?! Ez, emlékezetem szerint, legutoljára egy temetésen fordult elő vele.

Másnap reggel ülést tartott az a bizottság, mely a „Világháborús Játékok”-ra való jelentkezésünk előkészítésével foglalkozott. Az eseményen Végh főminiszter úr is megjelent, kitüntető szívélyességgel üdvözölt és még a tanácskozás kezdete előtt félrevont néhány szóra.

– Tegnap, a nagy sietségben elfelejtettem megemlíteni, hogy a feladat természetéből kifolyólag, vagyis a „Világháborús Játékok” legfőbb irányítójaként, Önnek katonai rangot kell viselnie. Könnyű belátni, nem írhatja alá úgy a magyar pályázatot, hogy H. Kovács Géza Jenő, Budapest, Bérkocsis utca 93/A szám alatti lakos.

– Meg kell mondanom, főminiszter úr, hogy én viszonylag csekély katonai tapasztalattal rendelkezem, összesen két hetet szolgáltam a Hármas hegyi horgászezrednél, mint kukacirányító.

– Én úgy gondolom, hogy ennyi előképzettség tökéletesen elegendő volna ennél jóval magasabb katonai tisztségek betöltéséhez is. Legfeljebb arra kell vigyáznia, hogy ha esetleg hadtudományi búvárkodásra adná a fejét, ne csak vesztes csatákról írjon tanulmányokat, mert ez egy idő után kedvezőtlenül hat a személyi állomány harci moráljára. Így tehát ezennel kinevezem Önt vezértizedessé, egyben érdemei elismerése mellett azonnal tartalékos állományba is helyezem. Kívánok Önnek mindkét új méltóságához erőt, egészséget, jó hadi szerencsét!

Ezt a kinevezést csak később tudtam igazán megbecsülni, mikor kiderült, hogy ilyen magas rendfokozattal csak egyetlen bizottsági tag, Tarhai Károly rendelkezik, aki a bolsevizmus elleni keresztes háborúban tizenhét sérülést szenvedett el – valamennyit a hátán.

Ennek eredményeként már tartalékos főtisztként nyitottam meg a szervezőbizottság ülését. A vitára egy órát engedélyeztek, ezt arra fordítottuk, hogy egy olyan kifejező jeligét találjunk, mely magába sűríti pályázatunk legfőbb célkitűzéseit. Sajtófőnökünk, Péterfy-Pecsovics több lehetőséget is az ülés elé terjesztett: „agyak, ágyak, ágyúk”, „háborúra háderű” és így tovább hasonlóan. Mi végül a sokatmondó és a képzeletet megmozgató „Hidak a Semmibe” jelszót választottuk. Partnereink, a schwarczgelbiaiak kedvéért a főminiszter úr, közismerten kiváló nyelvtudásával, németül is megfogalmazta: „Brükke in der Niksz!” Ajánlatunkat a már türelmetlenül várakozó gyorsfutárral elküldtük New Yorkba és innentől kezdve nem tehettünk mást, mint hogy várakoztunk a bírálóbizottság döntésére.

Az eredményhirdetésig hátralévő idegtépő hetek alatt néhány különös jelenség keltette fel a figyelmünket. Az eredetileg pályázó országok közül az Egyesült Államok és az Észak-Arab Olajemirátus szinte egyszerre vonta vissza a nevezését – anyagi nehézségekre hivatkozva. Majd további sorozatos lemondások következtek és végül csak három jelentkező maradt versenyben: a Hamvazószerda-szigetek, Új-Dalesztán, valamint mi: a magyar–schwarczgelbiai egyesülés.

A bírálóbizottság döntésének meghozatala előtt végigjárta a helyszíneket. A Hamvazószerda-szigeteken elismeréssel adózott a nagyszabású harci bemutatónak – ennek keretében a kőbaltás elit alakulatok a királyi parittyás ezred támogatásával megrohamozták a dorongokkal felszerelt csapásmérő gárdaegységek megerősített védelmi cölöpállásait. A bemutatót hangulatos vacsora követte, melyen rendkívül ízletes „dorongos pörkölt”-et szolgáltak fel, a bizottság azonban nem titkolta el véleményét, miszerint ez a haditechnika legföljebb a következő, tíz év múlva esedékes „Világháborús Játékok”-ra fejleszthető fel a megkívánt színvonalra.

Új-Dalesztánban a bizottság még leverőbb tapasztalatot szerzett. Az ország legfőbb bevételi forrását az képezte, hogy minden nemzetközi pályázatra jelentkeznek és az oda látogató, tájékozódni szándékozó külföldi küldöttségeket azonnal letartóztatják, fogságba vetik és csak jelentős váltságdíj ellenében bocsátják szabadon. Nem kerülte el ezt a sorsot a „Világháborús Játékok”-at odaítélő bizottság sem. A rabságtól elgyötörten tértek haza, lemondták a magyarországi szemlét, csak egy hivatalos levélben tájékoztattak minket, hogy a „Hidak a Semmibe” jeligéjű pályázatunkat kiválónak találják és elfogadottnak tekintik.

Szomszédunkkal és jövőbeni partnerünkkel, Schwarczgelbiával is igyekeztünk minél szorosabbra fűzni együttműködésünket. Egész sor előzetes részmegállapodást kötöttünk, így például tisztáztuk, hogy a vendégeket fogadó díszelgő egységeknél mi biztosítjuk a huszárokat, ők pedig adják alánk a lovat. Nem kisebb jelentőségű volt az a megállapodás sem, mellyel szomszédunk engedélyezte, hogy a „Világháborús Játékok” idején a magyar sonkákat a schwarczgelbiai vendéglők leveseiben főzhessük ki – ezzel jelentős mennyiségű háztartási energiát takarítva meg hazánknak.

A nemzetközi bizottság határozata után mihamarabb alá kellett volna írni a végleges megállapodást a közös rendezésről. Többször is megpróbáltuk felvenni velük a kapcsolatot, de sajnálattal közölték velünk, hogy az ügyben egyedül illetékes főtisztviselővel meglehetősen nehéz volna értekeznünk, ugyanis az illető meghalt és vidéken van eltemetve. Pótlására a gyászévtized letelte előtt még gondolni is illetlenség volna.

Bízva a személyes találkozás eredményességében, magas rangú tárgyalásra felhatalmazott küldöttséget menesztettünk Schwarczgelbiába, de ők hivatalos megállapodás helyett egy utalvánnyal tértek vissza, melyet ha felmutatnak egy kijelölt áruházban, ötszázalékos kedvezménnyel vásárolhatnak rugós bajuszkötőt. Bár az az utalvány önmagában a magyar külpolitika legjelentősebb sikerei közé tartozott, mégsem maradhattunk ennyiben. Diplomáciai úton felszólító jegyzéket juttattunk el rendező partnerünknek, melyet mint a magyar előkészítő bizottság elnöke, én magam írtam alá. Az ügyet jelentettem Végh úrnak.

– Nem tudok szabadulni attól a gyanútól, főminiszter úr, hogy a schwarczgelbiaiak nem igazán lelkesednek a „Világháborús Játékok”-ért!

– Ön rémeket lát, kedves Kovács úr, ez a hagyományos magyar kishitűség, mely történelmünk folyamán már annyi kudarcba sodort minket, holott több önbizalommal és realitásérzékkel kikerülhettük volna a csapdákat. Nagyságrendekkel tarthatnánk előbbre. Mint a független magyar kormány főminisztere, ki merem jelenteni, hogy én vagyok a független magyar kormány főminisztere és a rám ruházott jogok és kötelességek szellemében fogok eljárni! De miről is beszéltünk, Ulászló?

– A schwarczgelbiai részvételről a „Világháborús Játékok”-ban, főminiszter úr.

– Igen, én bízom benne, hogy hamarosan megérkezik a pozitív válasz hozzájuk intézett jegyzékünkre – nyilvánvalóan az európai stílusnak megfelelő kulturált formát keresik.

Néhány nappal később egy Madárfi Bódog nevű, számomra egyébként ismeretlen férfi kopogott be irodámba:

– Maga Kovács Géza Jenő tartalékos vezértizedes, a „Világháborús Játékok” előkészítő bizottságának elnöke?

– Én vagyok, mit óhajt?

– Van itt valami a maga számára, ami érdekelni fogja! – és átadta a Schwarczgelbiához intézett legutóbbi jegyzékünket, melyet mint említettem, én magam írtam alá, a papírt zsírfoltok borították.

– Hogy került az Önhöz?

– Sült krumplit vásároltam a Mariahilfer Strasszén és az árus ebből a papírból ragasztott zacskóba pakolta bele a rósejbnit.

Ezt a félhivatalosnak tekinthető gesztust hamarosan követte reménybeni partnerünk állami szintű nyilatkozata – ezúttal már a kapcsolatok magasabb szintjének megfelelően: egy söralátét hátán. Közölték a magyar vezetéssel, hogy ezennel lemondják részvételüket a „Világháborús Játékok”-ban és ugyanerre a lépésre biztattak minket is. Sápadtan tettem le a diplomáciai söralátétet Végh úr asztalára:

– Azt hiszem, az én megbízatásom ezzel véget ért. El is köszönnék Öntől, főminiszter úr.

Végh úr tiltakozva emelte fel a karját:

– Ugyan, hová gondol, Kedves Kovács úr! Csak most kezdődik majd az igazi munkánk! – elégedetten dörzsölte a kezét –, bevallom, nem is mertem reménykedni ilyen szerencsés fordulatban, hogy egyedül rendezhetjük meg a „Világháborús Játékok”-at és mi élvezhetjük minden erkölcsi és anyagi hasznát. Azonnal tájékoztatnunk kell a „Játékokat” odaítélő bizottságot, hogy kitartunk szándékaink mellett. Önt pedig, az ügy megnövekedett fontosságára való tekintettel, előléptetem tartalékos vezérőrmesterré.

Másnap a főminiszter úr díszvendégként részt vett az Ecet és Keserűsó Vállalkozók Egyesülésének rendes évi közgyűlésén, melyet a televízió is élő adásban közvetített. A jelenlévők már akkor sejtették, hogy nagy horderejű bejelentésre készül, mikor szokásos nyilatkozó pizsamájában jelent meg.

Végh úr beszédét néhány, a napi politikát érintő megjegyzéssel kezdte. Úgy gondolta, hogy egyesek, feltehetőleg a sajtó sugalmazására, célzatosan csökkentik a keserűsó cukortartalmát azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tovább rontsák az emberek szájízét, majd Külsőszentbékkálay–Kruxelháben kabinet brandy főnök úr figyelmeztetésére rátért mondanivalójának lényegére. Közölte az ünnepi ülés résztvevőivel és a tévénézőkkel, hogy a kormány meg kívánja rendezni a „Világháborús Játékok”-at – és az egész ország támogatását kérte a terv megvalósításához.

A bejelentést követően a parlamentben fellángoltak az indulatok, a kormánypárti többség lelkesen üdvözölte a javaslatot. Tarhai Károly vezértizedes azt ajánlotta, hogy a „Játékok”-at egy valódi háborúval, a bolsevizmus elleni új keresztes hadjárattal kellene összekapcsolni, amennyiben tolószékét átállítják elektromos meghajtásra, hajlandó lett volna a hadak élére ülni.

Az ellenzék, mint ez várható is volt, tiltakozott: a hasonló típusú bemutatókkal óhatatlanul együtt járó halálesetekre, a megoldatlan munkanélküliségre, a befektethető tőke hiányára és más, részben mondvacsinált, részben jelentéktelen érvekre hivatkozott.

A főminiszter úr a tőle megszokott nyugodt magabiztossággal és kérlelhetetlen logikával zúzta szét ezeket a felvetéseket. A halálesetekkel kapcsolatban Végh úr kifejtette: a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a magyar hadsereg békeidőben legalább annyi embert veszít, mint egy háború esetén. Ez a szempont egyébként is elhanyagolható, mert minden ember amúgy is halandó – állítása bizonyításaképp temetői sétára invitálta az esetleg kételkedő képviselőket.

– Az pedig minden vitán felül áll – hangsúlyozta a továbbiakban –, hogy mindig is a háború volt a munkanélküliség megoldásának legbiztosabb módja, mert sok új munkahelyet teremt, vagy ami ezzel egyenértékű, sok régi munkást szüntet meg.

A legkeményebb szócsata a pénzügyi kérdések körül bontakozott ki. A főminiszter úr bejelentette, hogy a külföldi befektetők rendkívüli módon érdeklődnek a „Játékok” iránt. Bemutatott a parlamentnek egy magas szintű diplomáciai átiratot, melyben egy nem kisebb hatalom, mint maga a Baktérítői Királyi Köztársaság vállalja, hogy hajlandó százmilliárd dolláros kamatmentes hitelt biztosítani nekünk – egyetlen feltételül azt szabják, hogy mi legalább kétszázmilliárd dolláros hasonló jellegű hitelt szerezzünk a számukra. De számos más ország támogatására is számíthattunk – több mértékadó politikus és más vezető személyiség is megígérte, hogy otthon megbeszéli a dolgot a feleségével és amennyiben az asszony ki tud valamennyit szorítani a kosztpénzből, újra jelentkezik majd.

Szervácz Pongrácz Bonifác ellenzéki képviselő attól tartott, hogy a „Világháborús Játékok” újabb terheket rónak a polgári lakosságra, mely amúgy is elviselhetetlen anyagi nehézségekkel küszködik. Válaszában a főminiszter úr kifejtette, hogy ez a vélekedés erősen túlzott, sem a saját környezetében nem tapasztalt ilyen nehézségeket, sem Szervácz Pongrácz Bonifác úr családjában, akivel gyakran összejárnak. Ennek ellenére ígéretet tett, hogy a „Játékok” nem érinthetik a lakosság életszínvonalát, ha mégis jelentkeznének önkéntes áldozatvállalók, akik az áremelések mellett tüntetnének, ő maga fogja leszerelni azokat.

Meggyőző érveink és minden jó szándékunk ellenére a parlamenti vita eredménytelenül végződött – az ügyet kétharmados, illetve III/III-as többség dönthette csak el. A végső határozat előkészítésének feladatát egy rendkívüli bizottság hatáskörébe utalták, mely hivatva volt összehangolni néhány alacsonyabb szintű társadalmi szerveződés, polgári kezdeményezés munkáját, egyben figyelemmel követte a közvélemény megnyilvánulásait az üggyel kapcsolatban.

A „Világháborús Játékok” sorsa senkit sem hagyott hidegen, sorra érkeztek a lakossági nyilatkozatok és bejelentések. Élénk viták alakultak ki, nem számított ritka esetnek, hogy egy utca páros számozású oldala igennel szavazott, a páratlan oldal viszont a legélesebben tiltakozott az ellen, hogy bármilyen módon is részt vállaljon a rendezvényben. Ez a sajnálatos feszültség egyre inkább erősödött és csakhamar a családok belső életére is átterjedt. Előfordult, hogy a „Játékok”-at ellenző férj elzárta a fürdőszobát a kormány szándékait támogató felesége elől, aki bosszúból az éléskamra ajtajára szereltetett fel egy lakatot. A lakásokon belül kölcsönösen tilos övezetek alakultak ki, melyeket csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett áthidalni alkalmi terelőutakkal, felüljárókkal. Ezek a fejlemények rendkívül nyugtalanították a főminiszter urat:

– Ez így nem mehet tovább, kedves Kovács úr, mi nem „Családi Háborús Játékok”-ra készülünk. Mindenképpen meg kell akadályoznunk a helyzet további romlását, fel kell vennünk a tárgyalásokat az ellenzékkel.

A szemben álló felek egy kertészetben találkoztak, ahol liliomok és életfák között néhány szabad madár röpködött, csőrében szalagokat húzva:

 

 

A megegyezés kemény alku után született meg, az ellenzék végül is elfogadta a „Világháborús Játékok” tervezetét, de kiharcolta magának a katonazenekar tamburmajori tisztségét. Ezek után a kisebb pártok támogatására nem volt szükség.

A főminiszter úr nem akarta megkockáztatni, hogy a szavazásnál a jelenlevő képviselők száma ne érje el a házszabályokban meghatározott kötelező aránynak legalább az alsó határát, ezért a „Világháborús Játékok” sorsát eldöntő ülést a Parlament büféjében rendezték meg, ahol fizetési napokon mindig összejön elegendő honatya és honanya.

Itt, természetesen nem alkalmazhattuk a nagyterem modern elektromos jelzőrendszerét, megállapodtunk, hogy a szavazatokat a büfében felszolgáló pincérek számolják majd össze – egy, az adott helyhez és alkalomhoz szabott megoldással. Aki mustáros virslit rendel, az a „Játékok” megrendezése mellett teszi le a voksát, kétségtelenül így jár el majd minden, minket támogató képviselő, akkor is, ha egyébként vegetáriánus, aki viszont tormás virslit rendelt, az elutasította a programunkat, aki pedig kaszinótojást, az a tartózkodását fejezte ki.

Ez a lebonyolítási rendszer módot adott rá, hogy a megfelelő, egyedül helyes irányba terelhessük az események menetét. A szavazás napján a büfében nem árultak sem tormát, sem kaszinótojást, így a „Világháborús Játékok” hívei döntő győzelmet arattak. Az ország nagy városaiban és kis falvaiban is megszólaltak a háborúból megmaradt légvédelmi szirénák és egy órán át zúgtak – jelezve egy új, nagy vállalkozás sikeres kezdetét.

Az előkészületek rengeteg költséggel jártak, maga a szavazásnál felszolgált virsli elvitte az államilag betervezett támogatás egyhatodát. Hogy folytatni tudjuk a munkánkat, kénytelenek voltunk kijátszani legfőbb ütőkártyánkat: a főminiszter úr külföldi körútra indult.

Útja során Végh úr több fővárosban is munkaebéden vett részt, a fogadtatás bizalmas, sőt szinte családias légkörére jellemző, hogy a főminiszter úrnak a konyhában tálaltak és diplomáciai jegyzék formájában átadták neki a maradék húst, zsírpapírba csomagolva. Anyagilag sajnos nem sikerült ilyen eredményeket elérni, államkölcsönt csak egy helyen kapott, azt sem készpénzben fizették ki, hanem fekete Mercedes tankok formájában, melyeket a miniszterek és államtitkárok kaptak meg személyes használatra. Ezentúl egy-egy minisztertanácsi értekezlet idején a Parlament parkolója a nagy világháborús tankcsaták felvonulási terepére emlékeztetett.

Kihasználva a lehetőségeket, a főminiszter úr megpróbálta mozgósítani a külföldön élő magyarságot is. A helytelen egyeztetés következtében sajnálatos módon vele egy időben indult el támogatást kérő útra a magyar kormány több tagja is, így előfordult, hogy egy New York-i magyar szabómester vagy oslói magyar kárpitos előszobájában három-négy miniszter is összefutott. A házigazdák el akarták kerülni a tolongást, ezentúl egy papírtömböt akasztottak ki az ajtajukra, melyről a miniszterek érkezésük sorrendjében szakíthattak le egy-egy számot.

A főminiszter úr államférfiúi képességeit semmi sem dicséri jobban, mint hogy ilyen körülmények között is sikerült bizonyos eredményeket elérnie. A magyar egyesületekben tartott gyűjtő-, illetve gyújtóhangú beszédei nyomán egymás után jelentkeztek az idegenbe szakadt arisztokrata családok: a Dinnyefyek, az Isaszeghy-Télachok és még sokan mások. Elvállalták, hogy abból a kártérítésből, mely a pártállam idején elkobzott birtokaik után járna nekik, önálló lovas bandériumokat állítanak fel, melyek az ő zászlóik alatt vesznek majd részt a „Világháborús Játékok”-ban. Később a már hazatelepült történelmi múltú családok is felajánlották a segítségüket, de viszonzásul igényt tartottak rá, hogy a támogatás összegét levonhassák az üzemeikben-vállalkozásaikban dolgozó munkások béréből. Ezt a kérésüket természetesen méltányolni kellett, egy törvénytervezetet terjesztettünk az Országgyűlés elé, mely kimondja, hogy a magyar nemesség bérrel adózik.

A főminiszter úr felöltötte nyilatkozó pizsamáját, melyről az általános gazdasági nehézségek jeleként szimbolikusan hiányzott egy gomb és bejelentette, hogy csak magunkra számíthatunk. Természetesen elsősorban azoktól kértünk segítséget, akik előzőleg a „Világháborús Játékok” leglelkesebb híveinek mutatkoztak, így a maszek kardkovácsoktól, harci paszománykészítőktől, temetkezési vállalkozóktól és így tovább. Felhívásunkra, hogy nyújtsanak az államnak minél nagyobb összegű kölcsönt, általában öt-tíz forintok érkeztek be a megjelölt csekkszámlára, volt, aki használt postabélyeget küldött be, sőt egy elvetemült ember nem átallotta az anyósát felajánlani.

A főminiszter úr újra a nyilvánosság elé állt és a rá oly jellemző nyugodt következetességgel hangsúlyozta, hogy továbbra sem kíván semmiféle anyagi terhet róni a polgári lakosságra. Legfeljebb arról lehet szó, hogy amennyiben maguk az állampolgárok igényelnék, például spontán módon szerveződő tüntetések formájában, a kormány nem zárkózna el az erős történelmi alapokon nyugvó és a magyar lélektől sem idegen tized, dézsma, úrbér, sarc, hídpénz bevezetésétől. Érdekes és meggondolandó lehetőségként említette meg a füstadó újbóli alkalmazását – annyi eltéréssel az eredeti formától, hogy most nem a kéményen felszálló, hanem az utcai levegővel beszívott füst után vetnék ki. Ez az adófajta természetesen nem érintené a füst kibocsátóit, az üzem- és autótulajdonosokat, mert az egyenrangú volna a vállalkozói szabadság megnyirbálásával, továbbá azokat, akik igazolni tudják, hogy katalizátoros gázálarccal vagy filteres kopoltyúval lélegeznek. Az egykori „Béke-kölcsönök” mintájára Végh úr megpendítette egy „Háborús Kölcsön” meghirdetésének gondolatát.

A felmerülő nehézségek láttán az ellenzék új erőre kapott és felrúgva a korábbi megállapodásokat, a parlamenti viták során támadásba ment át. Közgazdászai bebizonyították: a „Világháborús Játékok” megrendezése olyan költségekkel jár, hogy ha minden vendégnek húszezer dollár kézpénzt adnánk, hogy maradjon inkább otthon, a magyar államháztartás akkor is jelentős összegeket takarítana meg. Végh főminiszter úr megcáfolhatatlan érvekkel utasította vissza ezt a vádaskodást, kimutatta, hogy az ellenzéki szónok kétszer is helytelenül ragozta az ikes igéket. Azt is hangsúlyozta, hogy az egyik kormánypárti képviselő kijelentése, melyben „barmok”-nak nevezte a javaslat ellenzőit, nem politikai megnyilvánulás, hanem az illető képviselő állattenyésztői működésének része.

Az ülés után a főminiszter úr zártkörű tanácskozásra hívta meg az ellenzék vezetőit. Először Szervácz Pongrácz Bonifáchoz fordult:

– Nem mondhatod Szervi Pongi Bóni, hogy nem tanúsítottunk kellő türelmet irántatok. Ha strandra akartatok menni, mindig kerestetek valami ürügyet, hogy megsértődhessetek és kivonultatok a parlamentből. Vagy ott van az öreg Haczukay Bálint, akit ti delegáltatok a tamburmajori tisztségre, a katonazenekar külföldi hangversenyein csak a saját egyetlen szerzeményét tűzi műsorra, a „Holtverseny ütő és verőhangszerekre”, melyet a börtönélményei nyomán komponált. De mi nem szóltunk, mert abból indultunk ki, hogy nálatok jobb és használhatóbb ellenzéket nem találhatnánk. Nektek is érdeketekben áll, hogy ez a kormány hivatalban maradjon, mert bárki is kerülne a helyünkbe, mindjárt nem látszanátok olyan okosaknak.

Ezt az ellenzéknek is el kellett ismernie és a következő parlamenti napon elfogadták a kormányzó többség javaslatát.

Az előkészítő munkák során nemcsak anyagi nehézségekkel küszködtünk, de komoly terhet jelentettek a közlekedéssel és a külföldiek elszállásolásával kapcsolatos gondok. A főváros utcáinak átbocsátó képességét számottevő mértékben nem lehetett növelni – így jobb híján ahhoz kellett folyamodnunk, hogy a város alatti szennycsatornákat vonjuk be a forgalomba. A tervezet méltányosságból külön rögzítette, hogy az így kialakítható utakat kizárólag magyar állampolgárságú személyek használhatnák, az elgondolások szerint a főbb vonalakon beindítanák a tömegközlekedést – nyáron alacsony merülésű hajók, télen kutyaszánok alkalmazásával.

A hiányzó szállodai férőhelyek pótlására felvetettük azt az elképzelést, hogy a „Világháborús Játékok” időtartamára a főváros lakosságát külföldi társasutazásokra küldjük, bizonyos vámkedvezményeket is biztosítanánk a bevásárlásaikhoz és az így felszabaduló lakásokban szállásolnánk el a vendégeket.

Az előzetes terveknek megfelelően megkezdtük a „Világháborús Játékok” lebonyolítási elveinek tisztázását.

Mivel a schwarczgelbiaiak kilépésével a „Játékok” jellege alapvetően megváltozott, a „Hidak a Semmibe” helyett egy új jelmondatot kellett választanunk. Hosszas vita után Péterfy-Pecsovics sajtófőnök úr ajánlatát fogadtuk el: „Kultúrák karambolja” – úgy gondoltuk, ez kifejezi a rendezvény legfontosabb eszmei céljait.

A bizottság egyetértett abban, hogy a „Játékok” csak akkor számíthatnak sikerre, ha nem a korábban kialakult sablonos megoldásokat alkalmazzuk, hanem sajátos nemzeti formában valósítjuk meg. Egyik bizottsági tagunk, a polgári életben színházi rendező, azt javasolta, hogy játsszuk el újra a magyar történelmet.

– Ezt hogy érti, művész úr?

– Iktassuk ki az ország emlékezetéből az összes vesztes csatát és háborút, mert csak így adhatjuk vissza az emberek hitét és önbizalmát!

Tarhai Károly tartalékos vezértizedes, aki mint említettem, részt vett a bolsevizmus elleni kereszteshadjáratban, tizenhét hadi sérülést viselt – valamennyit a hátán, helyeslően bólogatott:

– Ezt én már elkezdtem a múltkor a második világháborúval kapcsolatban.

– Az elgondolás jó volt, de túlságosan is szűk körű, időben sokkal mélyebben vissza kell nyúlnunk. Nem nyomaszthatja nemzeti tudatunkat az első világháborús katasztrófa, sőt a muhi csata sem, Lehel vezér augsburgi vereségéről nem is szólva. Alkotólag át kell értékelnünk egész történelmünket.

Hogy elgondolásait a gyakorlatban is érzékeltesse, a színházi rendező mintegy kísérletképpen újratervezte a mohácsi vészt, melynek – felfogása szerint – természetesen magyar győzelemmel kellett végződnie.

A magyar seregeket egy vezérnégyes: Árpád, Hunyadi János, Bem apó és természetesen Tarhai Károly tartalékos vezértizedes vezette volna. A bizottságban helyet foglaló történészek ez ellen kifogást emeltek, megemlítve, hogy ezeket a történelmi személyiségeket időben évszázadok választják el egymástól, de a rendező azzal vádolta őket, hogy megragadtak a pártállam földhöz ragadt áltárgyilagos nézeteinél. Mikor az egyik történész tudományos érveket hozott fel, a színházi rendező szembefordult vitapartnereivel:

– Igazolják hitelt érdemlő iratokkal, hogy felmenő rokonságukban egyetlen török származású sem akad, mert csak így tudom elfogadni a tárgyilagosságukat.

Egyhónapos szünetet kellett tartanunk a megfelelő iratok beszerzésére, a rendező csak a papírok tüzetes áttanulmányozása után volt hajlandó újra asztalhoz ülni és tovább fejtegetni az elképzeléseit.

A parancsnoksághoz hasonló elvek szerint alakítanák ki a csatában részt vevő magyar haderők összetételét is. Teljes történelmi keresztmetszetet nyújtva: kuruc talpasok, Mátyás király „fekete serege”, első világháborús Molináry bakák és a „Puma” nevezetű második világháborús repülők alkotnák – fegyverzetük a kopjától a legmodernebb harceszközökig terjedne.

Az ellenséget a rendező elgondolásai szerint egy félszemű, Jumurdzsák nevű szultán irányítaná – más török történelmi személyiséget a rendező nem ismert. A török csapatokat elsősorban nemzetiségiekből, cigányokból és zsidókból kellene kialakítani, de módot kellene teremteni rá, hogy a politikai ellenzék tagjai is csatlakozhassanak hozzájuk.

Magát a csatát tüzérségi előkészítés vezetné be, a magyar ágyúk a legpusztítóbb hatású lövedékekkel árasztanák el az ellenség hadállásait: valóban nemzeti eszmei alapállású napilap és folyóiratkötegekkel. Az ülésen jelenlevő Péterfy-Pecsovics sajtófőnök úr mindenkit megnyugtatott, hogy ezekből az újságokból akkora eladatlan készlet áll rendelkezésre, hogy akár ötéves folyamatos pergőtüzet is lehetővé tenne. Mint mindig, most is ő javasolt nevet ennek a különleges lövedéknek; a Remittenda – vagyis eladatlan – gránát megjelölést javasolta.

Ez a tüzérségi csapás már kezdetben biztosítaná az ellenség erkölcsi megingását és szellemi ütőképességének jelentős csökkenését, már amennyiben a török sereg bedől a hadi cselnek és elolvasná az újságokban leközölt cikkeket. Utána rövid kézitusa következne, szponzorunk, a „Kinizsi Sörgyár” reklámembere mindkét kezében és a fogai között is egy-egy törököt tartva harci táncot mutatna be – a gyár termékeit népszerűsítve. Végezetül a törökök lemészárlása következne, melynek betetőzéséül Jumurdzsák ünnepélyesen belefulladna a Csele patakba.

A látvány különösen kegyetlen volta miatt a bizottság nem támogatta ezt az elképzelést, a rendező néhány nap múlva újabb ötlettel állt elő.

A lovagi viadalok legnemesebb hagyományainak szellemében a magyar csapatok részéről egy populista képviselő párbajra hívná ki a török seregek vezérét – ilyen módon megkímélve az egyszerű harcosok életét. A mérkőző felek nem a szokásos fegyvereket használnák, hanem két-két hordót hoznának magukkal – sárral és bélsárral megtöltve. A küzdelem egy meghatározott jelre venné kezdetét, a párbajozók egymásra csapkodnák a hordók tartalmát és azt hirdetnék ki győztesnek, aki hamarabb borítja be ellenfelét tetőtől talpig. Ha a nemes küzdelem nyertesét nem lehetne egyértelműen megállapítani, akkor a párharc elvi síkon folytatódik.

Az elvi-politikai érveket meghatározott pontrendszer alapján értékelnék: például egy, az ellenfél által elkövetett sikkasztás, ha bebizonyosul, egy pont levonást jelentene és képletesen egy könnyebb ujjsérüléssel volna egyenértékű. Egy olyan hozzátartozó, aki a múltban jelentős politikai szerepet töltött be, felérne egy haslövéssel, egy dongakészítő, vagyis kádár szakmát folytató rokon, pedig azonnali vereséget jelentett volna.

A rendezői tervezet ennél a változatnál is kitért a harc befejezésének módjára. A csata után a mohácsi síkság főbb pontjaira kitűznék a „Janicsári konyec!” feliratú plakátokat és a seregek vezetői egy megállapodást írnának alá. Az ideiglenes jelleggel itt tartózkodó török csapatok megkezdenék kivonulásukat, vállalnák, hogy a környezetben okozott kárt törökméz- és áfium-szállítmányokkal térítenék meg. Képviselőik részt vennének a csellel elfogott Török Bálint újratemetésében. Lemondanának a török nemzeti jelkép, a félhold Magyarországra eső fényéről. Viszont jogot formálhatnának bizonyos ellentételezésre a Magyarországon visszahagyott mecsetekért és karavánszerájokért.

Az előzetes terveknek megfelelően megkezdtük a „Játékok” lebonyolításához szükséges terület állami kisajátítását. A privatizációs, reprivatizációs, szubprivatizációs, morprivatizációs, hirschprivatizációs, továbbá Fedák Sári privatizációs jogszabályok értelmében felhívásban kerestük meg a muhi-pusztai, mohácsi és egyéb csataterek jogos tulajdonosait vagy azok örököseit.

Legelőször a „Világháborús Játékok”-at szervező bizottság tagjainak benyújtott igényeit elégítettük ki. Az ő birtokjoguk volt ugyanis a legfrissebb keletű, tehát a legkönnyebben ellenőrizhető, a többi jelentkezőre csak utánuk került sor.

A volt tulajdonosokat kötvényekkel kártalanítottuk, hamarosan élénk forgalom alakult ki belőlük a Tőzsdén: egy egymilliós kötvényt két ötszázezresre cseréltek be, tíz százezrest pedig egy milliósra.

Az ügyek intézésének fárasztó, de viszonylag nyugodt menetét egy váratlan közjáték zavarta meg. Egyik nap levelet kaptam Pozsonyból, a feladó helyén a számomra ismeretlen Bozsena Szvatoplukova név állt. Az asszony közölte, hogy értesült az új magyar földreformról és ennek szellemében követelte vissza családja jogos tulajdonát: a jelenlegi Magyarország egész területét.

Levelében részletesen leírta, hogy a mostani magyar állam jogelődje fondorlatos módon miképp forgatta ki birtokából az ő egyenesági ősét, Bohumil Szvatopluk szláv királyt. Elmondása szerint a magyarok egy fehér lóért egy maroknyi földet és egy korty vizet kértek, melyet aztán nyilvánvaló jogi abszurdumként az egész országgal azonosítottak. Releváns körülmény továbbá – állította az asszony –, hogy Szvatopluk tudomást szerezve az ellenérdekű fél koncepciós szándékáról, még a törvényes tulajdonbavételi határidő lejárta előtt visszaszolgáltatta a fehér lovat – igaz, némileg megváltoztatott formában: darabokra vágva és a folyóvízbe vetve – mindenesetre de jure elállt a szerződéstől. Ezt a tényt a magyarok nem vették tudomásul és fegyveres erőszakszervezetükkel a jogtalan kisajátítás fogalmát minden körülményében megvalósító birtokháborítást követtek el a Kárpát-medence tekintetében. Ez a nyilvánvaló anomália mind a mai napig nem nyert igazi, jogi orvoslatot, ezért Bozsena Szvatoplukova az eredeti állapot helyreállítását követelte: a kérdéses terület visszaszármaztatását, ezen kívül jelentős összegű pénzbeni kártérítést ezeregyszáz éves kamatos kamattal.

A panasztevő állításai igazolásaképpen fotómásolatokon szemelvényeket mellékelt középkori magyar krónikákból. Ezeket a szövegrészeket szerettem volna összehasonlítani az eredetiekkel, utánajártam múzeumokban és könyvtárakban, de kiderült, hogy a krónikákat már rég ellopták, vagy maga az állam adta el őket külföldi gyűjtőknek.

Annyi haszon mindenesetre származott jogi és történettudományi kutatásaimból, hogy megtaláltam a megfelelő érvet Bozsena Szvatoplukova követeléseinek elutasítására. Válaszlevelemben közöltem vele, hogy már az ő felmenője, Bohumil Szvatopluk is súlyos jogtiprás útján szerezte meg ezt a területet az egyedül jogos tulajdonosoktól, az avaroktól, tehát az erőszakos birtokbavétel minősített esetét megvalósítva semmiféle kártérítési igényt nem támaszthat. A levelet a nyomaték kedvéért aláírattam két Avar családnevű ismerősömmel is.

Nem késett sokáig Bozsena Szvatoplukova viszontválasza. Közölte, hogy továbbra is fenntartja a követeléseit, melyeket a továbbiakban a „Nagynemzeti Nagyszövetség Nagy-Szlovákiáért” elnevezésű politikai szervezet is a saját ügyének tekint. Ezt a csoportosulást még a szlovák háborús diktátor Timsó páter alapította, mostanában alakult újjá, jelenlegi politikai súlyukat nem tudtam felbecsülni, így ezt a levelet már kénytelen voltam megmutatni a főminiszter úrnak, ő elolvasta és csak legyintett rá:

– Nem kell törődni ezzel, kedves Kovács úr. Régi kormányzati tapasztalat, hogy a valóban meggondolt és következetes hallgatás könnyebben kezelhetővé teszi az ügyeket, mint bármiféle magyarázat.

– És ha mégis valami baj lesz belőle?

– Akkor még mindig rá lehet fogni a pártállam mulasztásaira.

A főminiszter úr mélyértelmű és bölcs megjegyzése ezúttal, sajnos, nem igazolódott be. Bozsena Szvatoplukova követeléseinek elutasítását több szomszédos ország is úgy értelmezte, hogy mi lépünk fel területi követelésekkel. Első figyelmeztetésként elterelték a határfolyókat és a légtérben kifeszített hálókkal eltérítették a Magyarország felé vonuló esőfelhőket is. Éles hangú diplomáciai jegyzékben követelték a „Világháborús Játékok” előkészületeinek leállítását és csak azért nem rendelték el hadseregeik mozgósítását, mert erre a lépésre már jóval korábban sor került.

A határidő sürgetett minket, hozzá kellett látnunk a „Játékok”-ban részt vevő haderők szervezéséhez. A reguláris magyar hadsereg mind létszámát, mind ütőképességét tekintve, legföljebb önmaga körkörös védelmére volt alkalmas. Parancsnokai kormánygaranciát követeltek, hogy csapataikat és létesítményeiket nem éri támadás, kilátásba helyezték, hogy a legkisebb ellenük irányuló akcióra vagy elbujdosnak, vagy bevonulnak a legközelebbi óvodába és menedékjogot kérnek.

Ezek után csak az önkéntes alapon szerveződő erőkre számíthattunk, meglepetésünkre és őszinte örömünkre tömegével akadtak jelentkezők. A pártok és mozgalmak mind kialakították a maguk fegyveres erőit. A legnépesebbnek a magyar szociáldemokraták „Szent Anna”-hadosztálya bizonyult, a magas létszám abból adódott, hogy mindegyik pártfrakció küldött egy-egy harcost, felvonulásuk – kezükben harci nagykalapácsukkal – impozáns látványt nyújtott.

A kisebb létszámú résztvevők sorában feltűnést keltett, hogy az „Országalma Őrei” nevezetű jobboldali párt is kérte szervezett alakulatának bejegyzését „Siess Segíteni”, rövidítve „SS”-néven.

Azok a pártok, melyek saját soraikból nem tudtak megfelelő gárdát kiállítani, lengyel és szovjet vendégharcosokkal képviseltették magukat – ők zsoldjukat nyugati valutában kapták, osztatlan elégedetlenséget keltve a többi csapat körében. Megalakult a Moszkva téri Székely Hadosztály, melyben főleg az Erdélyből érkezett állás nélküli kőművesek, ácsok és segédmunkások léptek be.

Ezeket a különféle haderőket a Háborús Tanács fogta össze, melyet a pártállam egykori Béke Tanácsának mintájára alakították ki – a benne részt vevő személyek névsorát összehasonlítva is alig mutatkozott különbség. A Tanács egyik kibővített ülésén magam is jelen voltam, ekkor határoztuk el, hogy a Hungaroringen hamarosan megtartjuk a „Világháborús Játékok” főpróbáját.

A tervek szerint a kormánypárti seregek az ellenzéki erőkkel csapnak össze, a csata megnyeréséhez kétharmados többség kellett, így az eldöntetlen kimenetel eleve biztosítva volt. Megállapodtunk abban is, hogy a harcosok mikrofonokat és olyan fegyvereket használnak majd, melyek éles lőszer helyett nyomdafestéket és golyóstollban használatos betéteket vetnek ki magukból. A csata komolyságához természetesen nem nélkülözhettük a tüzérség jelenlétét, de a fegyvernem irányítását és mozgatását a honvédelmi államtitkár látta el, így biztosak lehettünk abban, hogy löveg, lőszer és kezelő személyzet még véletlenül sem kerülhet ugyanarra a helyre.

A főpróba kezdete előtt egy túlbuzgó háborús tanácstag úgynevezett „személyi átvilágítást” javasolt és ennek eredményétől függően ki akarta záratni azokat a harcosokat, akik korábban rendőrspicliként vagy titkos ügynökként dolgoztak. A beterjesztést vissza kellett utasítanunk, mert ha az erkölcsi szempontokat komolyan vesszük, elnéptelenedett volna a csatatér.

A csata napján a Hungaroringhez vezető utakat elborították a rendezvény jelszavát hirdető plakátok: „Háborúval a megbékélésért”. A belépés ingyenes volt, a jegyért fizetendő összeget beépítették a kenyér, a tej és a benzin árába; a nézők tömege zsúfolásig megtöltötte a lelátókat. Mi a főminiszter úrral és Külsőszentbékkálay-Kruxelháben kabinet brandy főnök úrral a díszpáholyban foglaltunk helyet, itt fogadtuk a magas rangú külföldi vendégeket is.

A csata kezdete meglehetősen elhúzódott, mert Tarhai vezértizedes, a kormánypárti hadak főparancsnoka a Vérmezőről elindulva hosszában akart átkelni a Dunán, csak a nagymarosi félbenhagyott elzáró gátnál döbbent rá a tévedésére és szánta el magát, hogy visszaforduljon. Útközben Dunakeszinél egy félreértés folytán még rátámadt a saját tartalékerőire, de végül is sikerült elérnie a Hungaroringet.

Az ellenzéki csapatok is nehezen alakították ki a hadrendjüket. A szocialisták vörös zászló helyett fehérrel vonultak fel és régi egyenruhájukat is kifordítva viselték, de így sem volt hajlandó senki sem melléjük állni, a függetlenek pedig igyekeztek középen, a két fél közötti „senki földjén” elhelyezkedni és hogy minél kevésbé legyenek feltűnők, terepszínű álcázóhálókat borítottak magukra.

A csatát hosszú ünnepségsorozat előzte meg, az erdélyi Nagybánya és a Heves megyei Hort díszpolgárává választotta Végh főminiszter urat. Akit ezentúl Nagybányai Horti Véghnek hívtak. Utána zászlószentelésre került sor; a kormánypárti zászlóra a német nagykövet felesége kötött egy szalagcsokrot, az ellenzékire az amerikai nagyköveté – a két asszony sokáig kereste a ceremóniában nekik jutó helyet, mert a két zászló alig-alig különbözött egymástól.

A főminiszter úr jelt adott az ütközet megkezdésére, az események a már előre kialakított békés felfogás jegyében indultak el. A csapatok csak néhány golyóstollbetétet lőttek ki egymásra, egyébként nem mozdultak el eredeti felállítási helyükről. Egy idő után többen is kiálltak a hadrendből, a pénztárnál előleget vettek fel a zsoldjukra vagy napidíjukra és felkeresték a harcmező szélén elhelyezett büfésátrakat.

A közönség, mely a drágább kenyérrel, tejjel, benzinnel sokszorosan megváltotta a belépőjegyet, kemény és látványos harcra számított, mind a két félnek megvoltak a maga lelkes szurkolói. Most megdöbbenve tapasztalták, hogy azok a szemben álló harcosok, akiket ők kibékíthetetlen elvi ellenfeleknek gondoltak, egymás vállát átfogva békésen sörözgetnek.

Először csak néhány türelmetlen füttyszó harsant fel, majd látva, hogy továbbra sem történik semmi, a csalódott tömeg hirtelen dühbe gurult. Kidöntötték a kerítést, mely a nézőteret elválasztotta a pályától és berohantak a csatatérre. Követelték vissza a pénzüket, kárpótlást elvesztegetett idejükért – ezt az igényüket természetesen nem állt módunkban kielégíteni, helyette a Hungaroring nézőtulajdonosi részvényeit ajánlottuk fel. A tömeg ezt nem fogadta el, leköpdöste a harci játékok résztvevőit, elvették tőlük a fegyvereiket és darabokra törték a hátukon. A főminiszter úr rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket:

– Én úgy gondolom, hogy a dolgok a lehető legkedvezőbb módon alakulnak. A tömegek most megmutatkozó harci kedve a legbiztosabb előjele a „Világháborús Játékok” sikerének. Ön hogy látja, kedves Kovács úr?

Nem jutottam hozzá, hogy kifejtsem a véleményemet, mert hirtelen hatalmas hadizajjal Észak, Dél és Kelet felől állig felfegyverzett idegen csapatok tűntek fel. Először a „Világháborús Játékok” elkésett résztvevőinek hittem őket, de feltételezésemet hamar eloszlatták a különféle szláv és román nyelven kiadott parancsszavak. Az idegen katonák szinte egyszerre indultak el a pálya közepén marakodó tömeg felé.