Parásó, a néma súgó

Miután megkapta szokásos nagyfröccsét, H. Kovács körülnézett a „Don Alfredó”-ról elnevezett kocsmában:

– Az urak, úgy látom, régi emberek, emlékezniük kell a Hungária Színházra – itt állt a tér sarkán, nem messze a Kiskörtől. Azt viszont bizonyára nem tudják, hogy miért szűnt meg, és hogy alakították át idén tavasszal hajléktalanok menhelyére. Én, mint az Angolpark vezetője félig-meddig szakmabelinek számítottam, gyakran megfordultam a színházban és mint bennfentes közelről láttam, hogy mi történt.

Rizsa csodálkozva vonta meg a vállát:

– Én itt születtem a Karpfeinstein utcában, de semmiféle Hungária Színházra nem emlékszem a környéken.

– Maga ehhez nem ért, Rizsa, magába annyi a művészi érdeklődés, mint a Mackósajtban a brummogás. Nekem elhihetik az urak, hogy valaha száz és száz színész, énekes, rendező, műszaki és díszletező munkás dolgozott ebben a hatalmas színházban. Olyan komoly és mégis szórakoztató darabokat adtak elő, mint a „Pánik a nőegyleti bálon”, a „Naná, majd mákos!”, vagy: „Az egész kész röhej”.

– Talán „A mosoly országa”?

– Igen, azt akartam mondani. Szóval a Hungária Színháznak mindig is olyan híre volt, hogy az emberek levették előtte a kalapjukat, mégis az az igazság, hogy a bajok nem mostanában kezdődtek, hanem már 1950-ben.

– Mi történt akkor: megrepedtek a falak, vagy valamilyen tűzvész pusztított?

– Sokkal rosszabb, akkor jelentkezett meghallgatásra a színház felvételi bizottságánál egy alacsony, vékony, bajuszos férfi, név szerint: Parásó Alajos.

Módomban állt bepillantani Parásó jelentkezési lapjába: hősszerelmes, táncoskomikus vagy szubrett szeretett volna lenni – ezt az utóbbit feltehetőleg csak azért írta be, mert megtetszett neki a szó, nem tudta, hogy ezt a szerepkört csak nők tölthetik be. Fele ekkora hülyeségért is utasítottak már el embereket, de Parásó kérvényéhez mellékelte munkahelye, a Hadisírgondozó Állami Vállalat párt- és szakszervezetének ajánlását: mint kiemelkedő többszörös véradót és önkéntes társadalmi géptávírászt egyöntetűen támogatták abban a szándékában, hogy művészi pályára lépjen. Véleményük szerint: személye és tevékenysége egyaránt komoly eszmei nyereséget jelentene a színház kollektívájának.

– Akkor hát halljuk, Parásó elvtárs! – mondta a bizottság elnöke lemondóan.

A meghallgatáson Parásó a szovjet „Párttagsági könyv” című színdarab híres bélyegmonológját adta elő, melyben a párttitkár kitagadja a saját lányát, mert elveszítette a tagsági könyvét:

– „…Nem, Klávgyija Afanászjevna, tőlem nem kapsz több bélyeget, még ha egy pud aranyat adnál érte, akkor sem…”

Parásó olyan átéléssel és erőbedobással alakította választott szerepét, hogy az eredetileg másfél perces jelenet több mint egy óráig tartott, közben darabokra tépett és megevett egy kelléknek használt iratfűzőt a fémbetétekkel együtt. Indulatos felkiáltásaitól megrepedeztek a díszletek, a takarítónők még hetek múlva is söprögették a lehullott forgácsot. A produkció alatt négy kilót fogyott és a végszó után az ügyeletes tűzoltók támogatták el a legközelebbi oxigénsátorig.

A napnál világosabban látszott, hogy hatalmas, bár nem különösebben kifejező hangját leszámítva, Parásóban a színészi tehetségnek a leghalványabb szikrája sem rejlik, de, mint említettem, olyan kedvező ajánlásokat hozott magával a mozgalmi szervezetektől, hogy a bizottság nem merte elutasítani őt. Legföljebb annyit tehetett, hogy a lehető legalacsonyabb besorolással, kisegítő pótsegédszínész-jelöltként alkalmazta.

Parásót statisztaként is csak vihar- és csatajelenetekben lehetett felléptetni, ahol eltűnhetett a jótékony félhomályban és kavargásban, hangja viszont így is túlharsogta nemcsak a mesterséges mennydörgést, hanem a jelenetet kísérő hatvantagú fúvószenekart is.

Parásó nem volt megelégedve a helyzetével, egy idő után fel is lázadt és a szokásos módon panaszra ment a párthoz és szakszervezethez. A marxizmus klasszikusaiból vett idézetekre hivatkozva kifejtette, hogy a színház épp olyan küzdőtere a nemzeti és nemzetközi osztályharcnak, mint a kőszénfejtés, vagy a mocsarak lecsapolása, a munkát elsősorban itt is az elvhű, kipróbált káderekre kell bízni, akik már igazolták megbízhatóságukat, például a hadisírgondozás területén.

Ezek után a rendezők kénytelenek voltak apróbb szerepeket is adni Parásónak. Általában úgy oldották meg, hogy az eredeti szövegkönyvben nem szereplő alakokat iktattak be, így például a Hamletben a már meglevő két sírásó mellé egy harmadikat, aki időnként vizet hozott a sírgödörben tevékenykedő társainak és a munkaversenyben való fokozott részvételre buzdította őket:

– Temess többet – jobban élsz! – hangzott az egyik emlékezetes mondata. Egyébként is ez a szerep jelentette egész színészi pályafutásának csúcsát, mert itt hasznosítani tudta a régi munkahelyén, a Hadisírgondozó Állami Vállalatnál szerzett tapasztalatait.

Ezek a sikerek tovább táplálták Parásó becsvágyát. Betanulta néhány klasszikus darab teljes szövegét és mivel egyetlen színész sem volt hajlandó partneréül szegődni, lehetőséget kért rá, hogy egy személyben előadhassa valamelyiket. Vállalkozását mindenki lehetetlennek találta, de senki sem merte megmondani neki, valamilyen áthidaló megoldást kellett keresni.

Kálmánfi, a Hungária Színház igazgatója, a közismert jellemszínész, azt javasolta, hogy Parásót talán súgóként kellene kipróbálni, ahol valóban hasznát vehetné a művek átfogó ismeretének. Ajánlatát csak óvatosan merte előadni, meglepetésre Parásó kitörő lelkesedéssel fogadta és már a következő estén hajlandó volt beállni a súgólyukba.

Ezen az új helyen már semmiféle ellenőrzés nem foghatta vissza a hangját. A földszint utolsó sorában a csökkent hallású nézőknek fenntartott székekről le lehetett szerelni az elektromos erősítőberendezéseket, mert így is tisztán értették a szöveget – a megtakarított pénzen a színház a gyapjúszövödékben használatos zajcsökkentő vattát vásárolt és szétosztotta a többi néző között.

A súgófülke mélyén Parásó végre szabadon kiélhette ambícióit. Szavait hatásos arcjátékkal és gesztusokkal kísérte, fejét néha kevélyen megrázta vagy bűnbánóan lehorgasztotta, kezét egy-egy szélesebb mozdulatnál beleverte a fülke falába, a nézők ilyenkor feszülten találgatták a tompa puffanások okát és drámai jelentését. Az előadás végén Parásó levette a furnérból ácsolt tetőt és mély meghajlással köszönte meg a közönség tapsát.

A színészek eleinte nehezen vették tudomásul, hogy egész este meg sem kell szólalniuk, csak tátognak és mozdulataikkal alkalmazkodnak a Parásó által elharsogott szöveghez. Egy idő után azonban megszokták, sőt határozottan kényelmesnek találták ezt az előadási formát, mindegyikük Parásóval szeretett volna együtt dolgozni, hogy elkerülhessék a szövegtanulás fáradalmait. Parásó mind öntudatosabb lett, hamarosan megalázónak és művészi rangjával összeegyeztethetetlennek találta, hogy neki saját kezűleg kell lapozgatnia a szövegkönyvet, egy alsúgót kért maga mellé, aki leveszi a válláról ezt a munkát. Feltehetőleg a Hungária volt az egyetlen színház Európában, ahol a színpad elején két súgólyuk is domborodott.

Eleinte véletlennek látszott, hogy egyre csökken azoknak a művészetbarátoknak a száma, akik a színháztól százötven-kétszáz méterre a Kiskör padjain ülve hallgatták a Hungária előadásait. A zárt ajtók-ablakok ellenére Parásó hangja korábban minden nehézség nélkül legyőzte ezt a távolságot, sőt sokak szerint innen volt a legélvezhetőbb. Az elmaradók úgy vélekedtek, hogy már nem lehet olyan tisztán érteni a szöveget, mint néhány hónappal ezelőtt – régi színházi tapasztalat, kedves uraim, hogy mindig a potya közönség a legigényesebb.

Az illetékesek is észlelték ezt a változást, de a megnövekedett gépjárműforgalommal együtt járó zajnak, a környékbeli építkezések akusztikát rontó hatásának tulajdonították és bíztak benne, hogy ezek a káros jelenségek egy idő múlva maguktól megszűnnek majd. Osztatlan megdöbbenést keltett a hír, hogy Parásó torkával kapcsolatban merültek fel különféle bajok, hangszálait kikezdte a többéves hatalmas igénybevétel.

A súgó hangja egyre gyengült, lassan már magát a színháztermet sem tudta a régi módon betölteni. Előbb a nagyothalló nézők üléseire kellett visszaszerelni az elektromos erősítőket, majd a színészek is rákényszerültek, hogy megtanulják a szerepüket és maguk mondják a szöveget.

Mikor már suttogásra sem futotta Parásó erejéből, megpróbált süketnéma jelbeszédet használva az ujjaival súgni, de ez a kísérlete is hiábavalónak bizonyult. Gégeorvosunk, doktor Schön-Sámán Ubul, gondosan megvizsgálta és nem látott más esélyt, mint az azonnali operációt, Parásó be is vonult a klinikára.

A műtét után néhány, apróbb operációs gondatlanságra valló nyom mutatkozott: Parásó egyszer egy lavórt köhögött fel, máskor egy fél pár orvosi gumikesztyűt, melynek minden ujja tele volt a reggeli tejeskávéval, de általános orvosi vélemény szerint ezek megszokott jelenségek voltak a magyar kórházakban és egyáltalán nem befolyásolták a gyógyulás esélyeit.

A súgót az előírások szerint kéthetes teljes hallgatásra kötelezték, csak a tizenötödik napon szólalhatott meg. Mindannyian reménykedve figyeltünk, mikor végre kinyitotta a száját, de Parásó hangja leginkább egy náthás varjú rekedt károgására emlékeztetett és alig egyméteres sugarú körben volt hallható. Doktor Schön-Sámán Ubul, hosszú és fokozatos javulással biztatott, még azt sem tartotta kizártnak, hogy a hallhatósági kör átmérője esetleg másfél méterre is megnövekedhet, de hamarosan be kellett látnunk: Parásó többé már nem fog beállni a súgófülkébe.

Mindenképpen dönteni kellett a további sorsáról. A súgó még alig töltötte be a negyvenet, de a színház vezetése felajánlotta neki, hogy húsz év korengedménnyel vonuljon nyugdíjba – ennek hallatán Parásó zokogásban tört ki és úgy kellett kicsavarni a kezéből egy színpadi pisztolyt, mely a legveszélyesebb paradicsompüré patronokkal volt megtöltve.

Mivel senki sem vállalta ügyében a döntés felelősségét, hamarosan összeültek az illetékes vezetők. A szakszervezeti titkár megalapozatlannak találta az igazgatóság kifogásait. Bebizonyította, hogy Parásó a súgói munkaköri leírás szinte minden pontjának megfelelt: esténként pontosan blokkolt a bélyegzőórán és az utolsó percig letöltötte napi munkaidejét, példamutató módon illeszkedett bele a közösségbe: társadalmi munkában többször is kölcsönadta a mákdarálóját kollégáinak. Elismerte és a gyűjtéseknél anyagilag is támogatta a súgók nemzetközi szolidaritási szervezetét, a Vörös Félhangot. Ennyi pozitív vonás mellett nem lehet perdöntő az egyetlen ellene szóló körülmény: hogy nem tud súgni.

A vezetők kénytelenek voltak elfogadni a titkár érvelését, letettek elbocsátási szándékukról és próbáltak a színházon belül valamilyen helyet keresni Parásónak. Mivel semmihez sem értett, végül a zászlótároló kamra kezelését bízták rá. Itt őrizték a nemzeti színű és a különféle mozgalmi lobogókat, Parásó megfelelő alkalmakkor kirakta-leszedte őket, kifoldozta a vásznukat, nyelüket rendszeresen szidolozta.

Parásó végtelenül hálás volt, amiért megmaradhatott a Hungáriában. Reggelenként elsőnek jött be, végigsöpörte a járdát a színház körül, vízbe mártva egy kisseprűt külön rácsapkodta a szakszervezet emblémáját és Kálmánfi igazgató, a közismert jellemszínész nevét. Mikor ezzel végzett, kiállt a kapuba, minden egyes nézővel kezet fogott, megköszönte az iránta mutatott jóindulatát, további sikereket kívánt neki mind a munkában, mind a magánéletben. Mivel énekelni nem tudott, megtanult hegedülni, hogy névnapokon zeneszóval gratulálhasson a munkatársainak. Szolgálatkészsége néha már-már terhesnek bizonyult; ha valaki bármilyen okból is levette a cipőjét, utána sokáig kereshette, mert Parásó azonnal magához ragadta és kipucolta.

Ez a barátságos, sőt alázatosnak mondható magatartás hosszú évekig jellemezte Parásót, de a pártállam lebontása után – melyben, mint az urak bizonyára tudják, magam is az elsők között vettem részt – furcsa változásokat lehetett megfigyelni rajta.

Élesen támadta a szakszervezetet körmönfont és erőszakos módszereiért, melyekkel mindenhová bejuttatta pártfogoltjait – nyilvánvaló alkalmatlanságuk ellenére. Példaként – név nélkül – egy hangjavesztett súgót említett, akit erőnek erejével megtartottak a színház kötelékében.

Parásó azt is megengedte magának, hogy lenéző megjegyzéseket tegyen Kálmánfi igazgató úrra, a közismert jellemszínészre. Azt állította, hogy a kinevezését csak a pártállam kegyeinek köszönheti, egy valóban nívós színházban még a ruhatár irányítását sem bíznák rá. Ugyanígy lecsepülte kollégái jellemét, súgók helyett besúgóknak nevezte őket – szerencséjének tarthatta, hogy korlátozott hangereje miatt csak kevesen értették meg a szavait.

Parásó nem állt meg félúton, látványos módon összetépte minden régi tagkönyvét és kilépett az összes szervezetből, melyhez korábban tartozott – a tagkönyvek foszlányaiból négy napig lehetett fűteni a színház kazánjait. A súgó gomblyukában ezentúl gyakran cserélődtek a különböző új pártok jelvényei, míg végül megállapodott a legnagyobb táborral rendelkező csoportosulás, a Magyar Gerinc Párt szimbólumánál: a fiait szoptató vízililiomnál.

Megalapította a párt helyi csoportját – a törvényes előírásoknak megfelelően a munkahely falain kívül, egy leselejtezett telefonfülkében. Ez a helyiség kissé túlméretezettnek bizonyult, mivel más tagok egyelőre nem csatlakoztak. Az első gyűlésen egy szavazattal önmagát választotta meg elnöknek.

Új politikai meggyőződését Parásó a munkájában is érvényesítette: a neki ellenszenves országok lobogóit az emeleti zuhanyozóba rakta át törülköző helyett, a szovjet zászlót pedig a felére nyirbálta le, hogy a tagköztársaságok közeli kiválását érzékeltesse. Felelőtlensége miatt a színházi vezetés fegyelmi úton akarta elbocsátani, de Parásó hamarabb lépett, ő maga nyújtotta be a felmondását. Nem összeegyeztethető az elveivel – írta a levelében –, hogy akár egy órát is ilyen destruktív környezetben töltsön. Mikor végleg elvonult, az egész Hungária fellélegzett.

Parásó nem jelentette be, hová távozik, csak kósza pletykákból értesültünk, hogy a Magyar Gerinc Párt vitte be országos központjába munkatársnak. Az egész szervezet legfontosabb és leghatékonyabban működő területén: a temetési és újratemetési akciócsoportnál helyezték el vezető beosztásban.

Rendkívül érdekelt, hogy Parásónak miképp sikerült átmenteni magát politikailag foltos múltjával, kellő óvatossággal utána érdeklődtem.

Kiderült, hogy mindenekelőtt egy „tisztító tanfolyamon” ment át, ennek keretében felejtési gyakorlatokat végzett, addig kellett mondogatnia: „ez nem én voltam, azt nem én csináltam, csak rám fogják az egészet”, amíg ő maga és a környezete is elhitte. Vizsgafeladatként meg kellett győznie magát, hogy nem ő szart a saját nadrágjába.

Ilyen módon megtisztulva egy szakképzett tanácsadó segítségével új múltat alakított ki magának történelmi kézikönyvekből, mások életrajzából és saját álmaiból. A Magyar Gerinc Párt, hogy végképp elfogadhatóvá tegye Parásót, néhány év utólagos börtönbüntetést is vásárolt neki a Foglyok Legitim Egységes Magyar Mozgalmától, a „FLEMM”-től. A FLEMM tagjai semmiféle kárpótláshoz nem jutottak elszenvedett szabadságvesztésükért, ezért kénytelenek voltak azt tőkésíteni és áruba bocsátani egytől öt évig terjedő tételekben. Jelentős kereslet mutatkozott eme „Utólagos Börtönbüntetés”-kötvények iránt, mellyel bárki igazolhatta, hogy személyes szabadságát is feláldozta a pártállam ellen vívott küzdelemben, csak a Parlamentben több mint ötezer évet tudtak eladni.

Később arról is hallottunk, hogy Parásót kiküldték Svájcba egyéves tanulmányútra, feltehetőleg az ottani szakemberek segítségével akarták befejezni a képzését. Engem csak az lepett meg, hogy nem valamilyen temetkezési vállalathoz vagy színházhoz került – ami addigi életútja alapján ésszerűnek látszott volna –, hanem egy olyan céghez, mely szanálásra ítélt ingatlanok lebontásával foglalkozott. De ez már senkit sem érdekelt különösebben.

Az emberek mind súlyosabb anyagi gondjait hamarosan a Hungária Színház is megérezte. Míg néhány hónappal korábban egy-egy jegyre tízen is pályáztak és csak a magasabb borravaló döntötte el, hogy végül kinek jusson, most alig-alig álltak a pénztárablak előtt.

Kálmánfi igazgató úr, a közismert jellemszínész ebben a nehéz helyzetben is tartani akart egy bizonyos színvonalat. Elutasította az olyan kétségbeesett szervezési ötleteket, hogy a Hungária körül sörözőnek vagy zálogháznak álcázott csapdákat állítsanak fel és az ide betóduló tömeg egy csapóajtón át egyenesen a színház nézőterére zuhanjon be, ahol egy automata azonnal egy székhez bilincseli és kiemeli a zsebéből a belépőjegy árát.

Az igazgató inkább a közönség igényeihez való fokozott alkalmazkodásban kereste a megoldás kulcsát. Megszüntette az előadások meghatározott kezdési időpontját, a függöny mindig akkor ment fel, mikor a megfelelő számú néző összejött. A színészek, hogy állandóan kéznél legyenek, fent aludtak a színpadon hálózsákokban és tábori ágyakon. Előfordult, hogy egy bevetődő részeg társaság kívánságára hajnali negyed hétkor kellett bemutatniuk egy félvilági pikáns revüt, egy mesejátékot pedig éjjel kettőkor – egy gazdag amerikás magyar fizette be rá álmatlanságban szenvedő nagymamáját.

A színészek keresete így is lecsökkent, kénytelenek voltak különféle rádiós és televíziós hirdetésekben fellépni. A reklámokat gyakran összekeverték színpadi szerepeikkel, így kínos feltűnést keltett, mikor Hamlet a „Menj kolostorba, Offélia” szöveg helyett a pomázi „Na azért jobb, mint otthon!” elnevezésű panzióba küldte a szerelmét.

Később a reklámok is megcsappantak, a színészek valósággal nyomorogtak. Hogy sorsukon valamiképp enyhítsenek, az elkeseredett komédiások hordákba verődve kóboroltak az utcán és rátámadtak a gyanútlan, békés járókelőkre:

– Van száz forintja?

Igenlő válaszukra egy Ady- vagy József Attila-verset suttogtak az illető fülébe, majd zsebre vágva a pénzt, eliszkoltak – rettegett hírét keltve a környéknek. Ennek a banditizmusnak csak az Adóhatóság határozott fellépése vetett véget: a lehető legmagasabb adókulccsal sújtotta az ilyen módon szerzett jövedelmet.

Ezekkel a módszerekkel a Hungária Színház és társulata úgy-ahogy a felszínen tudta tartani magát, de az állandó feszültség a beleire ment Kálmánfi igazgató úrnak, a közismert jellemszínésznek. A lakása és a színház közti útvonalon minden nyilvános illemhelyen törzsvendégnek számított, takarékosságból kedvezményes havi bérletet vásárolt. Egyik alkalommal alig húzta be maga után a fülke ajtaját, mikor a kezelőnő bekopogott hozzá:

– Ketteske, van benn elég papír?

– Van, Malvin néni.

– Akkor átadhatok egy üzenetet; most szóltak ide a minisztériumból, hogy leváltották magát az igazgatóságból.

Egy félórába is beletelt, amíg Kálmánfi annyira összeszedte magát, hogy fel tudta rángatni a nadrágját és berohanjon a színházba. Irodájában doktor Kivágó Rezső, az illetékes miniszterhelyettes és egy hirtelenjében összehívott szakmai döntőbizottság várta, mely egy ruhatárosnőből, egy betanított vízvezeték-szerelőből és egy alkalmi perecárusból állt – az asztalon előttük fekvő táblára a „Nemzeti Számonkérő Szak” elnevezést írták ki.

A miniszterhelyettes közölte Kálmánfival, hogy leváltják a színház éléről, átnyújtotta az erről szóló hivatalos határozatot, de a közismert jellemszínész nem volt hajlandó átvenni a papírt:

– Magyarázatot kérek!

– Magyarázatot?! – kérdezett vissza a miniszterhelyettes és fuldokló kacagásban tört ki – azt mondja, hogy magyarázatot? Önnek szenzációs humora van, Kálmánfi úr.

Végül doktor Kivágó letörölte nevetéstől csorgó könnyeit és komoly arcot öltött:

– Tudnia kell, hogy nem vagyunk kötelesek megmagyarázni a döntéseinket.

– De legalább egy indokot hozzon fel.

– Rendben van, Ön akarta. Először is: tagja volt Ön a régi állampártnak?

– Nem.

– Én viszont igen és ez feloldhatatlan elvi ellentétet jelent közöttünk, mert így Önnek nem volt miben csalódni és így nem tudja megbecsülni az új, előre mutató eszméket. De menjünk tovább.

A miniszterhelyettes egy pakli magyar kártyát tett le az asztalra:

– Ezt a csomagot a színház büféjében találtam, gondosan végignéztem; teli van piros lapokkal, legalább minden negyedik ilyen színű – és Ön egy szóval sem intézkedett! Kisebb dolgokért is váltottunk már le vezetőket. De elég legyen a szócséplésből; a miniszter úrral egyetértésben alkalmatlannak nyilvánítottuk a Hungária Színház igazgatói tisztjére. Mint művész, ha kívánja, továbbra is a társulatnál maradhat kisegítő pótsegédszínész-jelölt besorolással – mi elismerjük és értékeljük az Ön képességeit. Kérdezem a tisztelt szakmai bizottságot: mi a véleménye?

A „Nemzeti Számonkérő Szak” egyhangúan helybenhagyta a döntést, a miniszterhelyettes elégedett pillantást vetett a stopperórájára:

– Két perc harmincnégy másodperc alatt végeztünk, nem rossz idő. Istenem, ha meggondolom, hogy régebben néha öt perc is kevés volt egy-egy igazgató leváltásához.

Kálmánfi letörten forgatta ujjai között a felmondó határozatot:

– Legalább azt megtudhatnám, hogy ki lesz az utódom?

– Természetesen, sőt találkozhat is vele, hiszen azonnali hatállyal át is kell, hogy vegye az Ön helyét.

A miniszterhelyettes tapsolt, kinyílt az ajtó és Parásó lépett be a folyosóról:

– „Igazgató elvtárs”, megjöttem! – mondta viszonylag tiszta és érthető hangon, mint később kiderült, Svájcban egy új ezüst műgégét szereltek be neki.

Másnap, hosszú idő után először, újra végeláthatatlan sor kanyargott a Hungária Színház előtt. A tévéhíradó is beszámolt az eseményről, az új vezetés első nagy sikereként értékelte. A riporter csak azt felejtette el megemlíteni, hogy ezúttal nem a jegyvásárló közönség tolongott itt, hanem a kilépni szándékozó színészek, rendezők, műszakiak, akik minél hamarabb vissza akarták kapni a munkakönyvüket, hogy még időben más társulathoz szerződhessenek. Meglepetésre Parásó a színház legnépszerűbb művészeit sem próbálta visszatartani, sőt ahogy szaporodtak asztalán a felmondó levelek, egyre jókedvűbb lett.

Az új igazgató legnagyobb sajnálatára Kálmánfi nem jelentette be távozási szándékát, sőt a közismert jellemszínész ragaszkodott hozzá, hogy tovább játszhassa régi szerepeit. Mikor Parásó, élve hivatali hatalmával, mégis másokra osztotta ki ezeket, Kálmánfi azonnal a Munkaügyi Döntőbizottsághoz fordult panaszával és elérte, hogy visszahelyezzék a jogaiba.

Az új igazgató ennek ellenére ragaszkodott eredeti elhatározásához, így megoldhatatlannak látszó helyzet állt elő. Mindegyik szóban forgó szerepben egyszerre ketten léptek ki a színpadra: Kálmánfi és a Parásó által kijelölt színész – azonos öltözékben, ugyanazt a szöveget mondva.

Számos előadás fulladt botrányba ennek következtében. Egy naturalista felfogásban rendezett jelenetben a katonatiszthős élő lovon lépkedett be a színpadra, most egyszerre két testes színész ült a nyeregben és a szerencsétlen paripa a roppant súly alatt nyögve a színpad közepén hullatta el gombócait. Egy másik színműben, mikor a szerelmes lovag vallomást tesz, egyszerre ketten próbálták megcsókolni a partnernőjüket, aki rémülten kiugrott közülük és a két férfi ajka egymást érte – a nézőtéren helyet foglaló homoszexuálisok lelkes tapssal jutalmazták a jelenetet. Szerencsére a szezon hamarosan lezárult és az összes műsorrendben szereplő darabot le lehetett venni.

A nyári szünetben Parásó, úgy gondoltuk, igyekszik majd feltölteni a társulat megfogyatkozott kereteit. Bár az általános színházi pangás és az elbocsátások következtében számos neves művészt is megnyerhetett volna, de addig-addig vizsgálta múltjukat, amíg talált benne valamilyen politikai szeplőt. Végül, csak egy orvosilag leszázalékolt – derék- és ízlésficamban szenvedő – balett-táncost szerződtetett le.

Parásó kijelentette: elege van a polgári rutinból, a romlatlan népi-nemzeti erőkre kíván támaszkodni. Esténként az utcákon kóborolt és a nyitott ablakon kiharsogó családi veszekedéseket figyelte. Ha az indulatok hőfokát megfelelőnek találta, becsöngetett a lakásba és ott helyben színészi szerződést kínált fel a torzsalkodóknak. Produkcióik pedig a maguk természetességében bekerültek a színház műsortervébe, többek között a „Hová a fenébe tetted a cipőkanalat?”, meg a „Te Sanyi, sokkal többet iszol, mint az első férjem, pedig az is döntötte magába a piát!” – című életképjelenetek.

Az új szezon kezdetén Parásó nem gondolhatott rá, hogy a Hungária Színház a régi keretek között folytassa a működését, egyébként is mélyen lenézte azokat a sikerhajhászó trükköket, melyekkel Kálmánfi, a régi igazgató, a közismert jellemszínész próbálta becsalogatni a nézőket annak idején. Évadnyitó beszéde nagy feltűnést keltett.

– Tizenötmillió magyar színháza akarunk lenni, nem az idegeneké, verbális-levantinus-hígmagyar elemeké! Nálunk nem fordulhatnak elő olyan esetek, hogy a nézőterünkön öt török öt görögöt dögönyöz. A magam közönségét én akarom kiválasztani! Inkább kevesebb néző előtt játszunk, de csak olyan műveket mutatunk be, melyek nemzeti önbecsülésünk építését szolgálják, hadat üzenünk minden destruktív irányzatnak. Ide ne szórakozni járjanak az emberek, sírni-nevetni, szórakozni, ha szabad elvi síkon fogalmaznom: az anyjukkal szórakozzanak! Ránk az a felelősség hárul, hogy az embereket a rendszerváltással együtt járó nehézségek önérzetes elviselésére, áldozatkészségre neveljük. Ennek a célkitűzésnek a jegyében megszüntetem a ruhatárat és a büfét, továbbá kikapcsoltatom a központi fűtést és a felére csökkentem a székek méreteit is…

A megmaradt régi tagok sápadtan néztek össze, felmérték, hogy ezek az intézkedések a Hungária Színház közeli csődjét hozzák magukkal. Én, aki vendégként voltam jelen a nyitó társulati ülésen, most fogtam fel, hogy miért épp egy szanálásra ítélt ingatlanok lebontásával foglalkozó céghez küldték Parásót svájci tanulmányútra. Feltámadt bennem a gyanú, hogy az ott szerzett tapasztalatait a Hungária Színház irányításában kívánja hasznosítani.

Feltételezésemnek ellentmondott, hogy Parásó hatalmas lendülettel vetette bele magát a munkába. Figyelme nagy részét változatlanul a műsorterv összeállításának szentelte. Még azokban az években, mikor a Hadisírgondozó Állami Vállalatnál dolgozott, feljegyzett egy füzetnyi régi szittya sírfeliratot, első bemutatóként ezeket alkalmazta színpadra „Hogy szítják a szittyák?!” – címmel. Külön leleményként a színészek nem mondták a szöveget, hanem rovásírással egy kopjafába vésték.

A premier, melyen megjelentek a kormány és a Magyar Gerinc Párt elnökségének tagjai is, átütő sikert hozott – volt olyan monológ, melyet ötször kellett belefaragni a kopjafába, de sajnálatos módon a következő harminc betervezett előadásra egyetlen jegyet sem tudtak eladni.

– Befaragtunk! – mondta a rendező.

A darabban nem szereplő színészek felajánlották, hogy szerény díjazásért hajlandók beülni a nézőtérre, közönség látszatát keltve, de Parásó visszautasította a jelentkezésüket. Kerülő úton derítettem fel az indítóokot: igazgatói prémiumát az üresen maradt helyek száma után állapították meg, a megmaradt jegyek árából ugyanis le lehetett számítani és vissza lehetett vonni az állami támogatást.

Ezután a „Zalaszentervini legényes disznótor”-t mutatták be. A cselekmény viszonylag egyszerű volt, nem adott többet, mint amennyit ígért: az élő disznó beterelésével kezdődött, az állatot szabályszerűen lefogták, levágták és lepörzsölték. A Húsipari Vállalat népviseletbe öltözött hentesei feldolgozták, miközben szólt a zene a tekerőlanttá átalakított hurkatöltőből. A darab akkor ért véget, mikor az utolsó szál kolbászt is beakasztották a füstölőbe.

A termékeket a helyszínen ki is mérték, híre járt a Hungária fűszeres disznósajtjának és az úgynevezett „színházi vegyes töpörtyű”-nek. Sajnos ez az alkotói fellendülés nem tartott soká, egy tömeges szalmonellás fertőzés nyomán a különleges ízek kedvelői elmaradtak és ez a produkció is megbukott.

A sorozatos kudarcokra hivatkozva, Parásónak már módjában állott bezáratni a nagy színháztermet, az előadásokat kisebb helyiségekbe telepítették át. Kialakították a Pinceszínházat és a Padlásszínházat, majd a Portásfülke-színház következett – itt főleg kulcsdrámákat játszottak – a Liftszínházban pedig rövid, de tanulságos, pontosan egy fel- vagy lemenetnyi időt igénybe vevő jelenetet mutattak be.

Előfordult, hogy az épületben egyetlen estén huszonhárom helyen tartottak előadást, de a közönség összesített létszáma nem érte el a szereplő színészekét. Akkoriban kezdték egyes destruktív újságírók szándékosan kiforgatva Parásó megnyitó beszédét a „tizenöt magyar színházának” nevezni a Hungáriát. A bukások sorozatát „A portici néma” prózai változatának bemutatója tetézte be, melynek főszerepét maga Parásó alakította. Bár mindent megtett a sikerért, de ezüstgégéje az első felvonásban berezonált az erőlködéstől és folyamatos „kamara a”-hangot adott, repülőgéppel kellett hozatni egy műszerészt Svájcból, aki végre kikapcsolta.

Parásó a továbbiakban is az előzetes tervek nyomán haladt: miután a közönségtől sikerült megszabadulnia, nekilátott a megmaradt színészek eltávolításának. A szerepeket többé nem osztották, hanem egy kalapból húzták ki, fizetésük nagy részét visszatartotta és befizette különféle alapítványokba – a következő szezonra egyetlen tag sem újította meg a szerződését.

Utolsó lépcsőként már csak magát a színházat kellett megszüntetni. Parásó legszívesebben lebontotta volna az épületet, de a hivatalos rendelkezések kizárták ezt a lehetőséget, csak más, társadalmilag fontos célok szolgálatára lehetett átadni.

Tárgyalásba kezdett a Honvédelmi Minisztériummal, a használaton kívüli nagy színháztermet felajánlotta egy különösen szigorú fegyelmező körlet céljaira. Csak futó ötletként vetette fel, hogy a megátalkodott renitenseket esetleg napi két, sőt ha szükséges, napi három előadás kötelező végignézésével lehetne megtörni, de a Hadsereg illetékesei elborzadva utasították vissza az ajánlatát:

– Már a verést és a pihenők nélküli szolgálatot is nehezen viselik el a katonák – mondták –, de egy ilyen kegyetlen rendszabály beláthatatlan méretű zendüléssorozatot indíthatna el.

Parásó nem adta fel a harcot, tovább próbálkozott: a Magyar Gerinc Párt és más társadalmi szervezetek támogatásával éjszakai előadást szervezett hajléktalanoknak. Az alkalomhoz illően az „Éjszakai menedékhely”-et adták elő.

A rendezvényt hatalmas hírverés előzte meg. Sokan – hiányos irodalmi tájékozottságuk következtében – félreértették a helyzetet és azt hitték, hogy egy új átmeneti szállás nyílik meg. A különböző pályaudvarok várótermeiből hónuk alatt rongyos paplanokkal-pokrócokkal hosszú sorban vonultak át a színházba a csövezők, menekültek és egyéb lakásnélküliek.

Parásó igyekezett minél barátságosabban fogadni őket. Budapest legnevezetesebb szélhámosai nyitottak ingyenkonyhát az előcsarnokban, a kerületi Közért Vállalat pedig alkalmi üvegvisszaváltót rendezett be.

Nagy tapssal fogadták a műsort megnyitó híres humoristát, de ahogy a darab elkezdődött, a hallgatók érdeklődése mindinkább lanyhult, többen is felkiáltottak a színpadra:

– Hagyjanak minket aludni! Mi ez? Éjjeli menedékhely vagy pártfőiskola?!

Hajnalban az előadás befejezése után a vendégek nem voltak hajlandók elhagyni a színházat, pihenni tértek a zsöllyék és páholyok mélyén. Parásó semmiféle lépést nem tett, hogy kikényszerítse a távozásukat.

Az állami szervek is elfogadták a kialakult helyzetet, mivel az épületet túlságosan leromlottnak találták egy menhely céljaira, egy általános műszaki felújítást hajtottak végre és átutalták a Dobozi utcai átmeneti otthon alárendeltségébe, mint az urak bizonyára tudják: jelenleg is oda tartozik.

Parásó végrehajtotta a rábízott feladatot: a rossz emlékű, destruktív Hungária Színháznak a nyoma is elenyészett. Bement a minisztériumba, doktor Kivágó miniszterhelyettes széles mosollyal fogta át a vállát:

– Gratulálok, Alajos! Mit szólna most egy újság- és lapkiadó vállalathoz? Vagy inkább a Rádióba menne?