Schenk, a világhírű pénzember

Az egykori 8888-as Italboltot az idők folyamán többször is átalakították. Előbb egy termelőszövetkezet rendezett be a helyiségben egy „Mennyiségi borozó”-t, aztán a régi csapos, Moskovits Frédi vette át a kocsmát és a saját neve után „Don Alfredó”-nak keresztelte át.

Az új vezető egy táblán francia hidegkonyhai különlegességeket hirdetett, ami annyit jelentett, hogy továbbra is tartott parizeres zsömlét, egyébként semmit sem változtatott a szokásos üzletvitelen. A törzsvendégek először csak belestek az ajtón, aztán lassan visszaszállingóztak. Egy nap, hosszú szünet után H. Kovács is megjelent, mikor belépett, az ivópult körül álldogálók meglepődve néztek rá:

– Rég láttuk, Kovács. Mit csinált mostanában?

H. Kovács méltatlankodva tárta szét a karját:

– Hogy lehet ilyet kérdezni?! Természetesen én is részt vállaltam az ország gazdasági helyreállításában. Az urak bizonyára emlékeznek rá, hogy én annak idején, az elsők között láttam hozzá a pártállam lebontásához.

Rizsa felkapta a fejét:

– Ne mondja! Azt tudtam, hogy maga lopta le a rézkilincset a kerületi pártházról és eladta a MÉH-nek, de hogy bontott téglákat is vitt volna magával, arról most hallok először.

– A maga sértései nem érnek fel hozzám, Rizsa, maga olyan sötét, hogy a Negró cukor világít a szájában!

Hogy elejét vegye a veszekedésnek, Frédi egy nagyfröccsöt tett elé:

– Parancsoljon, Kovács úr, a cég ajándéka.

H. Kovács belekortyolt az italba, aztán összehúzott szemmel, maga elé nézett:

– Szóval, tavaly a rendszerváltás a vidámparki vezető állásomban talált és én azonnal hozzáláttam, hogy eltüntessem az átkos múlt örökségét. Az üzem nevét visszaváltoztattam Angolparkra, az avatóra meghívtam az angol nagykövetet és a követség összes beosztottjának félárú bérletet biztosítottam a szellemvasútra. Felújítottam a berendezés egy részét, az Országos Barlangvasutat úgy alakítottam át, hogy látszódjon az alagút vége – kegyes csalással éltem: a teljes sötétségben egy közgazdász tartott egy mécsest. A „varázshordó” ezentúl nem jobbról balra, hanem balról jobbra forgott és mindig a jobb szélen kellett belépni, ha az illető talpon akart maradni. A céllövöldében eddig nyereménytárgyaknak számítottak a Lenin-szobrok, most átrakattam őket céltábláknak és összekapcsoltam egy magnóval, ha valaki eltalálta, a szobor énekelni kezdett: „…Lenini út, ha végigmegyek rajtad én…”

További fejlesztésre azonban már nem futotta a keretből, ugyanis a mutatványos szakmára jutó állami támogatás nagy részét átutalták a Parlamentnek. Nem maradt más hátra, ha be akartam fejezni az üzem modernizálását, nekem is a külföldi tőke támogatásához kellett folyamodnom. Az uraknak már említettem, hogy annak idején többször jártam egy távol-keleti szigetországban, Verdalóban, megmaradtak bizonyos kapcsolataim, most írtam néhány ottani barátomnak, kértem, hogy ajánljanak egy megfelelő üzleti partnert. Biztos voltam benne, hogy segítenek majd és nem is csalódtam várakozásomban.

Egyik nap egy valódi Parker márkájú gépkocsi fékezett le angolparki irodám előtt, oldalán a „Magyar–verdalói Szeretetszolgálat” felirattal. Egy sofőr ugrott ki a volán mellől, hátrasietett, kinyitotta az ajtót, egy elegánsan öltözött, bizalomgerjesztően kopasz és kövér üzletember szállt ki belőle, szájában egyszerre két kubai szivar füstölgött, körülnézett és benyitott az irodámba.

– Miszter Kovács? – kérdezte és átnyújtotta a névjegyét:

„W. W. Schenk, prézlident”… – ez magyarul elnököt jelent,

„…Interhinta

Interárt

Internált

New York, Hollywood, Luxemburg, Verdalo…”

A vendég német hangzású nevéből kiindulva, úgy gondoltam, leghelyesebb, ha németül köszöntöm:

– Vi géc prézlident? Guten tág hir in Anglijszkij Park!

– Maga tud nyelveket, Kovács? – kérdezték tisztelettel a kocsma vendégei.

– Csak épp a hat-hét legfontosabbat, amit mindenki ismer, de ennél a találkozásnál nem volt szükség a nyelvtudásomra, mert Schenk magyarul válaszolt:

– Kedves, jó Kovács úr! Maga meg fog lepődni, de én itt születtem Magyarországon, a kies fekvéséről nevezetes Nyékládházán. Apám, Schenk Artúr az ottani vásártéren üzemeltetett egy céllövöldét és egy kézihajtású ringlispílt, szerény, de tisztességes megélhetésnek számított, amíg a pártállam el nem vette tőle. Most kártérítést is szándékozom követelni ezekért a berendezésekért. Elképzelheti, hogy nincs szükségem arra a rongyos pár százezer forintra, csak az apám emlékének kívánok igazságot szolgáltatni. A pénzből mint régi zenebarát, alapítványt létesítek a Nyékládházi Filmharmonikusok javára.

Egy pillanatra elhallgatott, így én is szóhoz juthattam:

– Miben állhatok szolgálatára?

Schenk körülnézett:

– Hol tudnánk megfelelőbb körülmények között tárgyalni?

Meghívtam a közeli osztályon felüli vendéglőbe, a „Nagy Rabló”-ba, a „Magyar–verdalói Szeretetszolgálat” kocsija vitt át minket.

– Talán csodálkozik, hogy ezzel a kocsival közlekedek, de az az igazság, hogy az én Mercedes gyártmányú Rolls Royce-omat a saját kúthálózatom 116 oktános benzinjére állítottam be és ezt Magyarországon nem lehet kapni.

Ebéd közben Schenk tovább mesélte életének történetét:

– Én húszéves voltam, mikor államosították családi céllövöldénket és ringlispílünket, mint afféle fiatal, forrófejű ember, fellázadtam az embertelen, kommunista rendszer ellen és nekivágtam a nagyvilágnak. Amerikába szerettem volna menni, vagy Ausztráliába, de mint egyszerű magyar gazdaságpolitikai menekült, csak egy afrikai országba, Gumipartra kaptam beutazási engedélyt. Ott álltam idegenben, egyetlen fillér nélkül, szerencsére korán romlottak a fogaim, az egyikről el tudtam adni az aranykoronát, így szereztem némi indulótőkét.

A pénzből annyira tellett, hogy fel tudtam állítani egy hajóhintát – épp a gumiparti–mohamedániai határ vonalán. Hamarosan rájöttem, hogy lehet kihasználni a hinta szerencsés földrajzi fekvését: a gumiparti oldalon megraktam rágógumival és átlendültem vele Mohamedániába, ahol ez kuláns árunak számított, még a levegőben eladtam, visszafelé Koránt és egyéb vallásos könyveket hoztam, melyekért viszont Gumiparton kaphattam komoly pénzeket.

Tíz ide-oda lendülés hasznából egyet-egyet le kellett adnom a két határőrségnek, de mindent összevetve, nem panaszkodhattam, az üzlet így is szépen hozott. Összejött annyi pénz, hogy hamarosan megalapíthattam a „Dzsungel Vurstli”-t, ahol a ringlispílre jegyet váltók a szokványos műanyag figurák helyett valódi oroszlánokon és krokodilokon lovagolhattak. A második menetre ötvenszázalékos kedvezményt biztosítottam a látogatóknak, a félkarúak és a féllábúak pedig ingyen felülhettek – méltányosságból, mert hozzájárultak az állatok ellátásához –, sajnos, csak kevesen éltek ezzel a lehetőséggel.

Sikerült összeszednem annyit, hogy kiléphessek a szűk gumiparti keretekből. Társas viszonyra léptem néhány világcéggel, kiépítettem a mutatványos szakma legnagyobb nemzetközi hálózatát, az „Inter hintá”-t, mely jelenleg már mind az öt kontinenst behálózza, komoly érdekeltségeim vannak az amerikai atomhintákban éppúgy, mint a moszkvai Gorkij-park cölöp libikókáiban.

Betársultam a filmiparba is, bizonyára hallotta, hogy a legnagyobb hollywoodi céget most már Metró-Goldwin-Mayer-Schenknek hívják. Vettem hozzá néhány tucat írót – tudja, így hívják azokat az embereket, akik töltőtollban végződnek –, ők csak nekem dolgoznak.

– Ez hallatlan drága lehetett.

– Ugyan már, Kelet-Európából most dömpingáron beszerezhettem őket. Sajnos a képességeik arányban állnak a vételárukkal, a múltkor heten sem tudtak összehozni egy kétsoros verses köszöntőt az unokámnak a húsvéti locsoláshoz. Folyton csak politizálnának, mondtam is nekik, hogy menjenek a Le Pen-klubba!

Mostanában beszálltam néhány rulettkaszinóba is. Monte-Carlóban enyém a piros mezők jövedelme, Nizzában pedig a páratlan számoké.

Schenk befejezte az ebédet, diszkréten büfögött egyet – a légnyomástól a vendéglő falán újra megszólalt az évekkel korábban berozsdásodott kakukkos óra – aztán egyszerre három szivarra gyújtott rá, később tapasztaltam, hogy ez nála különleges felindultságot jelez:

– Ne vegye dicsekvésnek, de mindegyik szórakoztató iparágban mindenütt az első öt cég közé kerültem, egyedül Magyarországon nem sikerült megvetni a lábamat. Magának bevallom, Kovács úr, hogy ez rendkívüli mértékben sérti az önérzetemet, nem is szólva a hazafias büszkeségemről!

– Eddig nem is próbálkozott nálunk?

– Dehogynem, több kísérletet is tettem már, de bárhogy is kutattam, nem találtam megfelelő üzleti partnert. Most verdalói barátaimtól hallottam az ön nevét, kedves Kovács úr, valamennyien kezeskedtek érte, hogy ön üzletileg tökéletesen megbízható és mesteri fokon ismeri a szakmát. Ha volna kedve beállni hozzám, mint a cégem magyarországi vezérmenedzsere, azonnal átvenném az állományunkba.

– Az ajánlatot megtiszteltetésnek tekintem, hallhatnék valamit az anyagi feltételekről?

– Az első időszakban természetesen nem kaphatna többet havi százezer dollárnál, de gondolom, ez Magyarországon jelenleg elfogadható fizetésnek számít. Ehhez járnak még a szokásos kedvezmények: egy szolgálati ház uszodával, pálmaházzal, függőkerttel, személyi használatú helikopter, két arab odaliszk pálmalegyezővel és ötvenszázalékos hozzájárulás a BKV kombinált autóbusz-villamos bérletéhez – Schenk sajnálkozva tárta szét a karját –, bár a vállalatom pénzügyi egyenlege kiválónak mondható, a bérlet teljes összegét így sem tudjuk fedezni. Nos, számíthatok önre, kedves Kovács úr?

Én, rövid töprengés után, igent mondtam. Az urak ismernek engem annyira, hogy tudják: döntésemben nem a pénz vezérelt, nálam a pénz a legkevesebb, de úgy éreztem, hogy egy ilyen nagy világcég keretében tudok legtöbbet segíteni a hazámon, ezen a sokat szenvedett, de hála Istennek már plurális kis országon.

– Úgy döntöttünk, hogy próbaképpen egyelőre itt az Angolparkban vezetjük be Schenk világszerte eredményesnek bizonyult módszereit – folytatta H. Kovács egy újabb nagyfröccs után. – A magam naiv eszével azt hittem, hogy Schenk azonnal hivatalos tárgyalásokat kezd az illetékesekkel a park átvétele ügyében, de ő egy lépést sem tett ebbe az irányba.

Schenk mindenekelőtt áttanulmányozott egy német nyelvű kézikönyvet, Billig-Nichtteuer művét: „Die ungarische Baksis und Jatt – vagyis ki mennyibe kerül Magyarországon?!” volt a címe, a fedőlapra rányomatták: „második, javított kiadás, lényegesen jutányosabb árakkal!” A vaskos kötet lapozgatásánál Schenk nem használt könyvjelzőt, ehelyett egy vékony, bajuszos férfi dugta be a hüvelykujját a megfelelő oldalaknál. A pénzember egy számolócédulát tett maga elé és sorra felírta a tételeket:

– Lássuk csak – mondta –, először is meg kell vennünk a portásokat, hogy bármikor és minden körülményeskedés nélkül bejuthassunk a minisztériumba. Ez nem lesz két fillér, mert el vannak kényeztetve borravalóval – bár ezt is el kell ismerni, hogy ők az egyedüli igazi szakemberek az egész házban. Ezt a békát mindenesetre le kell nyelnünk, a kiadás egy részét majd behozzuk az illetékes főosztályvezetőn. Az államtitkárral nem lesznek különösebb gondok, neki felajánlunk egy takarítói állást, úgy hallom, mindig is arra vágyott, hogy végre egy kis pénzt kereshessen.

Elborzadva hallgattam a felsorolást:

– És a miniszter?

– A miniszter?! Ja, őt még nem mutattam be magának, Kovács úr?! – Schenk a vékony, bajuszos férfi felé intett, aki hüvelykujját mindig a kézikönyv megfelelő oldalánál dugta be. – Ő az. Eredetileg egy könyvjelzőt akartam vásárolni, de ő olcsóbb volt.

Egy kockacukrot adott neki, aztán egy kézmozdulattal elbocsátotta a minisztert, elégedetlenül nézett utána:

– Azt hiszem, nem lett volna szabad ennyire spórolnom, és mégis inkább egy könyvjelzőt kellett volna vennem. Én elismerem, hogy miniszternek jó lehet, de ez a feladat meghaladja a képességeit. Azt írja a könyv, hogy kell továbbá egy önkormányzati kisebbség…

– Kisebbség?! De hát ők csak húsz-harminc százalékot jelentenek, hiába állnának ki mellettünk.

– Ki akarja, hogy támogassanak minket?! Éppen azzal tesznek szolgálatot, ha tiltakoznak az ajánlatunk ellen, mert erre a többség csak azért is elfogadja majd.

Még mindig nem tudtam felfogni a dolgok menetét:

– De hogy tud egyszerre és folyamatosan megvesztegetni ennyi embert? Milyen formában tudja átadni nekik a pénzt? Minden alkalommal személyesen felkeresi őket vagy egy megbízott útján bonyolítja le az ügyeket?

– Isten ments, száz megbízott sem győzné ezt a rengeteg rohangálást. Szerencsére a rendelkezésünkre áll egy már régebben kialakult szervezet, mely magától lebonyolítja az ügyeket.

– A maffiára gondol?

– Nem, hanem az államra, csak be kell épülni valamilyen formában és megy minden, mint a karikacsapás. Elintéztem minden érdekkörünkbe tartozó hivatal pénzügyi osztályán, hogy a fizetési napokon az én embereimnek ne a bérüket, hanem a levonásaikat adják oda, így a jövedelmük a háromszorosára növekedik.

Őszintén szólva azt hittem, hogy Schenk túloz és nem sikerül keresztülvinnie a szándékát, de a pénzember néhány napon belül lerakta elém a szabályszerűen aláírt és lepecsételt szerződést. Egyetlen fillérnyi vételár vagy bérleti díj nélkül a rendelkezésére bocsátották az egész Angolparkot, sőt állami támogatásban részesült, mivel a ringlispílt és a hajóhintákat pedagógiai segédeszközöknek minősítették, melyeken a körirányú, illetve ingamozgásokat lehet tanulmányozni.

A szakszervezetek kiharcolták, hogy a dolgozói tulajdonrészek is helyet kapjanak az új szervezeti formában, Schenk a körhinta lovainak hátsó részéből ajánlott fel egy-egy darabot erre a célra.

Schenk külön emberbaráti gesztusként beleegyezett, hogy azok a hetven éven felüli magyar állampolgárok, akik szüleik kíséretében érkeznek, éjjel fél kettő és fél három között jelentős kedvezménnyel használhassák az Angolpark létesítményeit.

– Én vagyok az igazi szocialista, Kovács úr – mondta –, nem a régi kommunisták. Nyitunk még egy ingyenkonyhát is a „Halálkatlanban”.

A szerződés végéhez értem, meglepődve láttam, hogy Schenk nem a saját nevén, hanem Vak Bottyánként írta alá a papírt.

– Maga közben magyarosított, Schenk úr?

– Miért magyarosítottam volna?! A Schenk egy szép magyar név, eredetileg a „Senki”-ből származik, régi népes család, ma is rengeteg Senki tölt be vezető állásokat. Úgy tudom, az irodalomban is szerepelünk valahol.

– De hát miért írt akkor Vak Bottyánt?

– Tudja, mostanában nagyon jól mutatnak ezek a történelmi nevek: Bethlen, Klapka. És, ha úgy vesszük, nekem több közöm van Vak Bottyánhoz, mint mondjuk Klapka úrnak a komáromi várhoz, mert nekem legalább a látásom romlik egy kicsit.

Schenk a továbbiakban sem szórta a pénzét, az új beruházásoknál is körültekintő gondossággal járt el. Felismerte, hogy nálunk az élő munkaerő olcsóbb, mint az automatizálás, ezért ahol csak lehetett, gépek helyett embereket alkalmazott.

A pofozógép helyére egy papírmasé álarcot viselő nyugdíjas állampárti funkcionárius ült le, az álarcba egy védőszemüveget is beépítettek, hogy egy-egy nagyobb pofon után ne ugorjon ki a nyugdíjas szeme. Az illetővel magam is elbeszélgettem, rendkívül elégedettnek látszott.

– Nem találja megalázónak ezt a helyzetet? – kérdeztem tőle.

– Miért? Egyáltalán nem különbözik attól a bánásmódtól, amit mostanában a közhivatalokban és egyéb nyilvános helyeken tapasztalok, és itt legalább egy kis pénzhez is hozzájutok.

A „lökd meg a kecskét” játéknál egy erdélyi menekült bújt bele a kecskefigurába, és ő szaladgált fel s alá naphosszat a meredek pályán. A ringlispílnél is átálltunk a kézi meghajtásra – a pénzember később nagy összegű állami támogatást kapott új munkahelyek létesítéséért.

Schenk néhány új játékot is bevezetett, üzleti alapelveihez híven itt is igyekezett a lehető legkevesebbet költeni. A minden részében ingatag, életveszélyes régi hullámvasutat nem hozatta helyre, hanem megállapodást kötött a MÁV-val, hogy a férfias erőpróbákat kedvelő, rettenthetetlen látogatók az Angolpark mellett futó Budapest–Vác vonatokra ülhessenek fel. A vasúti pálya kissé elhanyagolt műszaki állapota miatt a sínek ezen a szakaszon megsüppedtek, a kocsik minden más európai hullámvasútnál mélyebb szakadékokba zuhantak, onnan pedig szinte egeket ostromló magasságokba emelkedtek. Az egész világon valószínűleg ez volt az egyetlen olyan hullámvasút, ahol az utasok akkor is sikoltoztak, amikor a kocsi felfelé tartott velük.

A pénzember a divatnak hódolva felállított néhány „félkarú rabló”-nak nevezett kézi rulettet is. A nyerési arányokat engedélyező számítógépes kártya helyébe egy erősen átjátszott tök felsőt rakott, így a játékosoknak semmi esélyük nem maradt, a gépek bedobó nyílását gumicsövek kötötték össze Schenk zsebével, a pénz egyenesen oda hullott.

Az „itt a piros, hol a piros” játékot erősen a pártállamra utaló elnevezése miatt át kellett alakítani, helyette ugyanolyan szabályokkal bevezettük az „itt a piros-fehér-zöld, hol a piros-fehér-zöld”-et. A játékvezetők itt is ugyanazok maradtak, az átállás könnyen ment, mert a legtöbbről kiderült, hogy színvak, piros-zöld színtévesztő.

Az Angolpark forgalma ugrásszerűen megnőtt, a bevétel a többszörösére emelkedett, Schenk mégsem látszott elégedettnek, kiábrándultan szívta vastag szivarjait:

– Szép, szép, de megmondom magának őszintén, Kovács úr, ez az egész Angolpark nem elégíti ki az én becsvágyamat, kevés nekem. Valamilyen nagyobb vállalkozásba szeretnék kezdeni, mellyel az egész világ figyelmét felhívhatnánk magunkra, betörhetnénk a nemzetközi mutatványos piacra. Magának van valami ötlete?

– Sajnos, egyelőre semmi sem jut az eszembe.

A titkárnőm beszólt, hogy egy úr keres rendkívül fontos ügyben. Mivel nem vártam látogatót, először nem akartam fogadni, de mikor kiderült, hogy maga Branovics Géza, a Ferencvárosi Torna Club ügyvezető főtitkára várakozik az előszobámban, személyesen siettem az üdvözlésére és beinvitáltam az irodámba. Schenk felemelkedett a helyéről:

– Akkor én nem is zavarom az urakat.

– Nincsenek titkaink ön előtt, maradjon nyugodtan.

Branovics köhintett:

– Kedves Kovács úr! Mint az elmúlt években már annyiszor, most is arra kell kérnünk önt, hogy kivételes szaktudásával és a zöld-fehér színek iránti közismert rajongásával segítse ki a bajból egyesületünk labdarúgó szakosztályát.

– Kérem, ötvenhárom éves vagyok, és nemzeti gondozott, de ha szükség van rám, természetesen a csapat rendelkezésére állok. Mikor játszunk és ki ellen?

– Nem arról van szó, hogy személyesen beszálljon – bár kétségtelen, hogy a mai Ferencvárosban mind a védelemben, mind a csatársorban találnánk helyet önnek. Most azért kerestem fel, hogy mint gazdasági szakértő segítsen helyrehozni a klub anyagi helyzetét, a tönk szélére jutottunk.

– Lehetetlen!

– Sajnos, nagyon is lehetséges. Nyílt titok, hogy a páncélszekrényünk kong az ürességtől, épp most szándékozunk kiadni tojáskeltetőnek. A pénzhiány természetesen megérződik a szakmai munkában is: már két éve nem tudunk labdát vásárolni, az edzéseken léggömbökkel gyakorolunk, a legerőteljesebb felszabadító rúgások másfél méterre szállnak. Szabályos futballszerelés helyett a Filmgyárból kiselejtezett huszár egyenruhákban és sarkantyús csizmákban játsszuk a mérkőzéseinket, melegítő helyett kacagányt visel a csapat. Csak úgy jellemzésül említem; mikor Suhajda, a kapusunk megtudta, hogy önhöz készülök, megkért: protezsáljam be őt ide az Angolparkba, szívesen védene a „Ki tud jobban 11-est rúgni?” játékban.

– Egy válogatott kapus idáig züllhet?!

– A teljes igazsággal nem is akarom megrémiszteni, csak annyit mondok, hogy ha maradt önben egyetlen cseppnyi zöld-fehér vér, nem maradhat tétlen.

– Kedves Branovics úr – feleltem –, magának nem kell magyaráznom, mennyire fáj a szívem, hogy legendás csapatunk ilyen mélyre süllyedt. Ha csak rajtam állna, azonnal kirohannék az Üllői útra és ha kell, a saját kezemmel stoppolnám meg a sportszárakat, de sajnos nem tehetem – intettem kenyéradó gazdám felé –, elköteleztem magam Schenk úr szolgálatában és ő joggal tarthat igényt rá, hogy minden erőmmel az ő érdekeltségeit szolgáljam.

Branovics elkeseredetten emelte kezét az égnek:

– Hát tévedtem volna?! Egy Kovács Géza Jenő nemet mond, mikor a Ferencváros végveszélybe került és a segítségét kéri?! Tudja, kik lesznek most a legboldogabbak? Az MTK-drukkerek.

Senkinek sem kívánom azt az érzést, mely e szavak hallatán elfogott, ha egy szobrász le tudta volna festeni a bánatomat, házat vehetett volna belőle. Schenk végigfigyelte beszélgetésünket, most érdeklődve kérdezte:

– Jól értettem, hogy a Fradiról van szó? Valaha nagyon erős csapat volt, gyerekkoromban egyszer én is láttam őket: egy döntetlent csikartak ki a Nyékládházi Olajütőktől. Bár igaz, hogy mi tartalékosan álltunk fel, mert épp napraforgó szezon volt. A Fradi ma is egy jól bevezetett név a szakmában?

– Valaha a legjobbak közé tartozott és túlzás nélkül el lehet mondani, hogy ma is kevés erősebb együttes van nála a IX. kerületben.

Schenk elgondolkodva rágta a szivarjait:

– Lehetséges, hogy ez volna az az esély, amit olyan régen keresünk, és a futballal be lehetne törni a világpiacra? Végül is a sport ma már a mutatványos szakmába tartozik, ha nem is a legszínvonalasabb ágazatok közé. Kedves Branovics úr, mondana egy hozzávetőleges árat, hogy mibe kerül ez a csapat?

Az ügyvezető főtitkár önérzetesen kihúzta a derekát:

– Én csak egyet mondhatok: a Fradi nem eladó!

Schenk legyintett:

– Csak az nem eladó, amire nincsen vevő!

Megkért, hogy hozzam be a német kézikönyvet, a „Die Ungarische Baksis und Jatt”-ot. Schenk maga lapozgatott benne, kikereste a „Pártok, Sportegyesületek, Bűnszövetkezetek” jelzetű fejezetet, hosszasan nézegette a megadott összegeket, aztán elégedetten bólintott:

– Nem is olyan veszélyes, többre számítottam. Az az igazság, hogy nálunk Verdalóban, még egy nívósabb szájharmonika-duót sem lehetne kapni ennyi pénzért. Most mindenesetre menjünk ki a pályára, szeretnék beszélni néhány tárgyalóképes emberrel.

Kint, Zöld Feri és Fehér Zoli, az ideiglenes intézőbizottság vezetői fogadtak minket, tájékoztatót adtak a szakosztály általános helyzetéről, épp olyan sötét képet festettek, mint Branovics. Schenk figyelmesen végighallgatta őket, aztán szót kért:

– Uraim, amennyire egy magamfajta egyszerű pénzember meg tudja ítélni: az az út, melyen járnak, csak a csődbe vezethet, pontosabban vezetett máris.

– Mit javasol?

– Én felajánlom, hogy átveszem a klub irányítását és megígérem, hogy a Fradit rövid idő alatt a világ legjobb csapatai közé emelem. Ehhez négy dolog kell, a negyedik is a pénz. Én kezdetnek hajlandó vagyok egybillió dollárral beszállni.

A klub vezetői csuklani kezdtek, Schenk széttárta a karját:

– Lehet, hogy maguk csodálkoznak ezen az összegen, de meg kell érteniük, hogy egyelőre nem akarok komolyabb pénzt kockáztatni. Szeretném, ha szándékaimat komolyan vennék, ezért előlegként itt helyben letennék húsz forintot – Schenk végigtapogatta a zsebeit –, sajnos, nincs nálam aprópénz, ha az urak volnának olyan szívesek és kisegítenének.

Végül is Zöld Feri és Fehér Zoli együttesen kapart össze húsz forintot és átnyújtotta. Schenk ünnepélyesen az asztalra helyezte a pénzt:

– Fogadják szeretettel és éljenek vele megfontoltan. Nem szeretném, ha tőzsdéznének vagy más könnyelmű vállalkozásba kezdenének vele – kezét rázva búcsút intett. – Akkor várom válaszukat az ajánlatomra.

A hír szélvészként söpört végig a városon, az elkövetkező napokban Schenk gyakran nyilatkozott az újságokban. Elmondta, hogy a Ferencváros volna a hetedik futballklub, melyet megvásárol, a korábbiak közül a brazil Santost és a spanyol Real Madridot említette:

– Sohasem az anyagi haszon vezérelt, hanem a futball önzetlen szeretete. Játékosaimnak apjuk helyett apjuk voltam, aztán egy szép nap azt mondtam Pelének is, Di Stefanónak is: én megtanítottalak titeket erre-arra, most már nem rúgtok vérhólyagot a labdára, álljatok meg a saját lábatokon – és eljöttem tőlük. De az igazi szerelem mindig is a Ferencváros volt, ha otthon spenót fröccsent az asztalterítőre, nem engedtem letörölni, hogy láthassam a zöld-fehér színeket.

A Fraditól hamarosan megérkezett a hivatalos felkérés, leültek a tárgyalóasztalhoz. Hamarosan megállapodtak a részletekben, és megszövegezték a szerződést. Az egyesület új neve: „Ferencváros–Schenk Torna Club KFT.” lett.

A kapott felhatalmazás birtokában a pénzember haladéktalanul munkához látott: hiteleket vett fel, megemelte a jegyek árát, meghatározta, mennyi hab lehet a pályavendéglőben felszolgált sörökön. A játéktér füvét is úgy nyíratta le, hogy a közeli repülőtéren leszálló gépek utasai is a „Schenk” nevet láthassák először Budapestből.

Stadionunkban egyre gyakrabban tűntek fel külföldi futballmenedzserek, figyelték a mérkőzéseinket, majd az edzésekre is kilátogattak, és szerződést ajánlottak legjobb játékosainknak. Gábriel III., válogatott középcsatárunk a monte-carlói kaszinó csapatához, a „Rúzs és Sánoár”-hoz került, kiváló középpályásunkat, Borováczot pedig a „Fekete Szombat”, az izraelita vallású gumiparti négerek együttese igazolta le. Mások is követték a példájukat, játékosállományunk erősen megcsappant. Előfordult, hogy a meccseinket belépőjegyek nélkül, nyitott kapukkal kellett megrendeznünk, mert a jegyszedők nagy része is a csapatban kapott helyet. Én aggódva és értetlenül figyeltem az eseményeket:

– Lassan elfogy a csapat, Schenk úr!

A pénzember csak legyintett kétségeimre:

– Higgye el, Kovács úr, hogy ezekkel a játékosokkal már nem érhettük volna el céljainkat. Ide olyan futballisták kellenek, akik a világ legjobbjait is képesek legyőzni.

– De miből vesszük meg őket?

– Az eladott játékosokért elég szép pénzt kaptunk és én is hajlandó vagyok mélyebben a zsebembe nyúlni. Egy kellemes hírt közlök önnel: a jövő héten elutazunk Verdalóba.

H. Kovács körülnézett a „Don Alfredó”-hoz címzett, azelőtt „Mennyiségi borozó”, még korábban 8888-as számú Italboltnak nevezett kocsmában.

– Nem tudom, jártak-e az urak mostanában Verdalóban? Ha nem, őszintén sajnálhatják, mert nem mindennapi élményben lett volna részük, én ha csak rágondolok, máris kiszárad a szám az izgalomtól.

A pult körül álldogálók értettek a szóból:

– Iszik egy fröccsöt, Kovács?

– Még nem.

– Hogyhogy még nem? Korán van hozzá?

– Nem, csak még nem hozatták ki, így nem tudom inni.

A hallgatók intettek Frédinek, még egy fröccsöt tett le H. Kovács elé, aki egy hajtásra kiitta, aztán eltűnődve folytatta:

– Tudniuk kell, hogy a világ legtökéletesebb hamisítványait, a legelsőosztályúbb másodosztályú cikkeit Verdalóban készítik és árulják. Nem csak híres festményeket, szobrokat gyártanak, de a piaci ár negyedrészéért kapni eredeti címkével ellátott magnókat, farmerruhákat, rágógumit. Kapni majdnem valódi Mercedes autót, Mercedes golyóstollat, sőt Mercedes nevű kubai nőimitátorokat is. A minőség kissé gyengébb volt az eredetinél, például a karórák átlagosan egy óra alatt tönkrementek, de teljesen ingyen egy naptárt is mellékeltek hozzájuk.

Az idők folyamán néhány komolyabb színvonalú cég is megtelepedett Verdalóban, például az az „Intersport Diszkont Center”, melyet Schenkkel felkerestünk. Ebben az áruházban a létező összes sportághoz készen lehetett vásárolni azonnal használható versenyzőket. Mindenkit a maga megfelelő környezetében állítottak ki: az atléták egy gumiszőnyegen futottak, a szalagot tetszés szerinti sebességre lehetett állítani, egy néger sprinter óránként egyszázad másodpercet javított a verdalói százméteres csúcson, de a többi versenyszámban is az „Intersport Diszkont Center” árucikkei tartották a helyi rekordokat.

Egy hatalmas akváriumban úszók rótták a hosszakat, ha valamelyikük stílusa megtetszett egy vásárlónak és bejelentette rá vételi szándékát, négy markos arab egy merítőhálóval kiemelte és egy nejlonzacskóba csomagolva átnyújtotta a vásárlónak.

Egy műfüves pályán folyamatos futballmérkőzés zajlott, a játékosok egyórás váltásokban cserélődtek. Néhány nagynevű brazil és angol játékost én is felismertem közöttük, szívesen elnézegettem volna a látványos akciókat, de Schenk sürgetőleg befelé intett:

– Menjünk tovább, Kovács úr, mi nem itt fogunk vásárolni.

Túl a hulladéktelepen, az alkalmi munkások latrináin és a személyzeti osztályon, egy rozzant oldalépület állott. Kapuján egy tábla lógott: „Second Foot. Használtjátékos-böngészde, jó karban levő kapusok, védőjátékosok és csatárok – féléves garanciával. Irtózatos árleszállítások, ennél csak az olcsóbb, ha nem vásárol semmit!”

Benyitottunk az épületbe. Kis ketrecre hasonlító osztatokban, mezbe öltözött játékosok kuporogtak, egy tálból vitaminokat, erőfejlesztő tablettákat, apró darabokra tépett labdarúgó szakcikkeket és kis címletű váltópénzeket eszegettek. Mindegyik ketrecre ki volt írva lakójának neve, nemzetisége és hogy a csapatban milyen poszton használható. Ír, török, paraguayi, szenegáli, iraki és patagón játékosok egyaránt akadtak köztük – feltehetőleg háborúk, forradalmak, faji előítéletek és éhínség elől menekültek el hazájukból. Schenk körülnézett és elégedetten dörzsölte a kezét:

– Mint láthatja, az egész világ a rendelkezésünkre áll, kedves Kovács úr. Válassza ki azokat a játékosokat, akiket megfelelőnek talál.

Csak úgy próbaképpen mutattam rá egy-egy hátvédre vagy csatárra. Szolgálatkész eunuchok ugrottak elő, ostort ragadtak és a megjelölt játékosokat kihajtották a ketrec előtti kifutóba.

A jelölt először lehúzta a szemhéját, utána felvillantotta a fogát, jelezve, hogy teljesen egészséges, aztán vezényszóra néhány technikai gyakorlatot mutatott be: „dekázott” néhányszor, aztán a labdát kapásból rálőtte egy elképzelt kapura. Egy-egy játékos körülbelül tíz percig produkálta magát, mikor befejezte, jutalmul kapott egy tízcentest és visszamehetett a ketrecébe. Némelyikük már több csapatot is megjárhatott, erre vallott, hogy három-négy tulajdonbavételt jelző billogot is hordott a fülében.

Felkészültségükből ítélve otthon is az első osztályú játékosok közé tartoztak, itt az „Intersport Diszkont Center”-ben igazi profit neveltek belőlük – a tudomány legújabb eredményeit felhasználva. Különféle apró szabályozó gépeket ültettek be a szervezetükbe, mely minden mozdulatukat meghatározta: a kezdő sípszóra automatikusan elindultak és a mérkőzés lefújásáig megállás nélkül futottak, ha meszelt vonalat láttak, befelé fordultak, az őket kicselező ellenfelet reflexszerűen felrúgták, egy-egy bekapott gólnál azonnal valamelyik társukra mutattak. Egyszóval: ha szerényebb színvonalon is, de ugyanazt lehetett látni tőlük, mint a világ nagy kupamérkőzésein a sztároktól.

El kellett ismernem, hogy minden technikai és taktikai feladatot meg tudnak oldani, az én szívemhez mégis közelebb állt a külföldre eladott fineszes Gábriel III., akinek kiismerhetetlen cseleit nem csak az ellenfél nem látta át, hanem sokszor ő maga sem.

Természetesen nem kezdtem vitatkozni Schenkkel, felírtam tíz-tizenkét nevet és megérdeklődtük, hogy mibe kerülnek. Kilóra adták őket, vételáruk pariban állt a másodosztályú, ridegtartású juhok gyapjával – mivel egész csapat vételéről volt szó, ötszázalékos engedményre is számíthattunk. Schenk látta rajtam, hogy elégedetlen vagyok:

– Nem tetszik az anyag, Kovács úr?

– Dehogynem, csak legalább egy igazi sztárt is kellene vennünk. Egy nagy nevet, aki becsalogatja a közönséget.

A pénzember elgondolkodott, aztán bólintott:

– Mint régi mutatványos, azt mondhatom, hogy teljesen igaza van. Keressünk valakit.

Előadtuk kérésünket, az áruház futball részlegének vezetője kitárta a karját:

– Önök megfogták Isten lábán a bőrszeget! Egy igazi okkázióval, alkalmi vétellel tudok szolgálni. Tegnapelőtt került hozzánk Olaszországból a legnevesebb indián játékos: Csingacsguk, az utolsó mohikán center, aki mellesleg többszörös apacs, navahu, irokéz és fekete lábú válogatott is. Még nem dolgoztuk fel az adatait a számítógépünkön, de önöknek azért bemutatom.

Tapsolt, az eunuchok felnyitották az egyik különálló ketrecet, tollas fejdíszt viselő fiatal férfi jött elő. Kezét a mellére szorítva köszöntésképpen meghajolt, aztán eldobta a tomahawkját és különböző technikai gyakorlatokat mutatott be. Bár futballcipő helyett bőrharisnyát és egy mokkaszínű mokaszint húzott a lábára, kivételes érzékkel bánt a labdával, minden mozdulatán érződött az igazi klasszis játékos.

– Mibe kerül? – kérdeztük a részleg vezetőjét.

– Úgyszólván fillérekbe, még kimondani is nevetséges: potom tízmillió dollárba – ebbe már beleszámítottuk a tolldíszt és a tomahawkot is. Meg kell jegyeznem, hogy már számos európai nagycsapat is érdeklődött iránta.

– Tízmillió dollár? – kérdezte Schenk –, gondolom: nem ez az utolsó áruk.

– De igen, és bárhogy szeretnénk, nem áll módunkban engedni egy vörös centet sem.

Sápadtan néztünk egymásra Schenkkel, ekkora összegre nem számítottunk, csak annyi pénz állt a rendelkezésünkre, hogy az egy hónapra szóló elővételi jogot ki tudjuk fizetni. Abban maradtunk, hogy ha a vételárat átutaljuk, az „Intersport Diszkont Center” rövid határidőn belül leszállítja a csatárt.

Csingacsgukkal személyesen is tárgyaltunk, az előszerződés megerősítéseképpen elszívtuk a békepipát, bár Schenk inkább békeszivart szeretett volna. Ez a szertartás teljes csendben folyt le, utána néhány szóval meg akartam nyitni a találkozót, de a pénzember leintett:

– Bízza ezt rám, Kovács úr, én mint régi mutatványos, jobban tudom, hogy milyen stílusban kell tárgyalni vele. Az indiánoknál mindennél fontosabb az ünnepélyes forma, a hagyományos fordulatok.

Schenk kezét szertartásos mozdulattal a mellére szorítva Csingacsgukhoz fordult:

– Tehát mohikán testvérem – a túlvilági harcmezőkre távozott nagy törzsfőnökök leszármazottja és eljövendő győzelmes törzsfőnökök nemzőatyja – a fenséges Manitu akarata szerint új harci ösvényre lép. Küzdelmeibe ezentúl ősi, Üllői úti zöld-fehér tetoválást visel majd a homlokán, és vigvamjáról, valamint dübörgő, lovatlan, füstöt hányó szekeréről gondoskodni fogunk. Uff, uff, szóltam. Rejtőzik-e mohikán barátom szívében valami gondolat, melyet itt, baráti harcosok közösségében el kíván mondani?

– Kvázi bevezetésként annyit szeretnék előrebocsátani – kezdte a túlvilági harcmezőkre távozott dicső törzsfőnökök leszármazottja és eljövendő győzedelmes törzsfőnökök nemzőatyja –, hogy én a magam részéről a Federation International Football Association, vagyis a FIFA ad hoc bizottságának 1990-es dekrétumait tartom irányadóknak. Gondolom, ezekkel a kondíciókkal önök is tisztában vannak, ezért csak a legfontosabbak ismertetésére szorítkozom. A nekem járó bér jellegű honoráriumot egy svájci bankban deponált megfelelő összegű akkreditívvel kell lefedezni, pausál elszámolás esetén szukcesszíven növekvő extra százalékkal. Szeretnék reagálni megjegyzésükre a vigvammal kapcsolatban, amíg valami megfelelőbbet nem találnak, beérem azzal a soktornyos épülettel a Duna-parton, azt hiszem, „Veszekedések Házá”-nak hívják, régen egy vörös csillag világított rajta, most pedig úgy tudom, hogy egy kérdőjel. Ami a dübörgő, lovatlan, füstöt hányó szekeret illeti, nem szívesen mondanék le kedvenc márkámról, az új 420-as injektoros Mercedesről, lehetőleg ultramarin metál festéssel – Csingacsguk is a szívére tette a kezét –, bocsássanak meg, hogy mint egyszerű, üzleti ügyekben oly igen járatlan harcos, ily bárdolatlanul adtam elő mondandómat. A nagy Manitu és Nana-bosho, az erdők szelleme világítsa meg az ösvényeket sápadt arcú testvéreim előtt.

Dermedten néztünk a távozó indián után, Schenk megtörölte a homlokát:

– Attól félek, kedves Kovács úr, hogy nem lesz könnyű dolgunk vele, vagy ahogy felénk Nyékládházán szokták mondani a parasztok: schwere baldover!

Hazaérve, Schenk beszámolt verdalói utunkról a labdarúgó-szakosztály ideiglenes vezetőségének; minden labdarúgó-szakosztálynak csak ideiglenes vezetősége van – legföljebb ők nem tudják magukról. Csingacsguk tízmillió dolláros vételárának hallatán a tagok csuklani kezdtek, és szívgyógyszer után tapogatództak mellényzsebükben. Mikor magukhoz tértek, sorra felálltak és bejelentették lemondásukat, alig néhány ember maradt, akivel a megoldás lehetőségeiről tanácskozhattunk.

Táviratban kértük fel az „Intersport Diszkont Center”-t, hogy vegyék át játékosböngészdéjükbe a mi eladásra szánt megmaradt futballistáinkat. A cég válaszlevelében jelezte, hogy hajlandó beszámítani őket a vételárba, átlagosan 35-40 dollárcent értékben. Ez az összeg kétségkívül arányban állt az általunk felkínált játékosok képességeivel, de keveset segített volna rajtunk. Megkérdeztem Schenket:

– Prézlident úr, ön felajánlott egybillió dollárt az egyesületnek, nem állna módjában most tízmilliót folyósítani belőle?!

– Higgye el: én volnék a legboldogabb, ha letehetném az asztalra ezt a pár rongyos milliót, de jelenleg sajnos nem vonhatok ki ekkora tőkét az érdekeltségeimből. Köztünk legyen mondva: a milánói Scala operaház megvételéről tárgyalok – lehet, hogy vele együtt egész Milánót leasingelném. Ha sikerülne nyélbe ütni ezt az üzletet, megszerezném a budapesti Skála Áruházat és közös vezetés alatt egyesíteném őket. Úgy gondolom, ez a két intézmény kiválóan együttműködhetne: az Áruház tévéreklámaiban a világ legjobb tenoristái szerepelhetnének – ők talán ki tudnák énekelni az egyre magasabb árakat, a „Skála Kópé” pedig felléphetne a színház gyerekelőadásain. Beláthatja Kovács úr, hogy anyagi erőimet jelenleg erre a vállalkozásra kell összpontosítanom, de hogy ismét jelezzem szándékaim komolyságát, megduplázom az eredeti felajánlásomat; kétbillió dollárt, azt hiszem, már igen tisztességes pénz.

Bármilyen kecsegtetőnek is látszott Schenk ígérete, a kasszánk változatlanul üres maradt. Hogy előteremthessük Csingacsguk vételárát, mint már annyiszor, most is a mi kipróbált és áldozatkész közönségünkhöz kellett fordulnunk.

Felhívást adtunk ki, ennek nyomán megmozdultak az egész társadalom egészséges zöld-fehér erői. A politikai pártokat, bankokat, vállalatokat különféle kedvezménnyel próbáltuk adakozásra bírni; díszpáholyokat bocsátottunk a rendelkezésükre, egyes politikusoknak a „Tiszteletbeli jobbszélső” címet adományoztuk, a „Tiszteletbeli balszélső” rangra senki sem tartott igényt, aki úgy kívánta, a pálya fölött lebegő helikopterekből figyelhette az összecsapásokat.

Megrendeztük a Ferencváros–Világválogatott mérkőzést. Ezen a maga nemében egyedülálló találkozón a Világválogatottat a korszak legnagyobb játékosainak lemondó táviratai képviselték, melyeket a klasszikus 4–4–2-es hadrendben raktuk le a pálya gyepére, a meccsre mégis ötvenezer vérbeli fradista váltott jegyet és tapsolt csapata győzelmének. A visszavágóra, melyre Londonban, a híres Wembley stadionban nem került sor, a belépő mellé elméleti repülőjegyeket és képzeletbeli városnéző körutakat is kínáltunk, erre az útra is ezrek jelentkeztek és maradtak otthon.

Névtelen szurkolók serege küldte be a szájától megvont száz-kétszáz forintját, néhány buzdító sor kíséretében, engem a Noszlopy nővérek levele rendített meg leginkább:

 

A trafikosnők felajánlásával éppen összejött az az összeg, mely Csingacsguk és a többi játékos megvételéhez szükséges volt, átutaltuk Verdalóba. Az „Intersport Diszkont Center” cég postafordultával nyugtázta és értesített minket, hogy a megrendelt árut gondos csomagolásban kamionokon útnak indították Magyarország felé. A szállítmány meg is érkezett, csak az egyik játékost rakták be tévedésből fordítva, végig a feje tetején állt a láda alját borító kemény hullámpapíron, mikor kiemeltük, úgy nézett ki, mintha ondoláltatta volna a haját.

Csingacsguk viszont igazi sztárhoz illően külön repülőgéppel jött Budapestre, tizenkét squawjával – vagyis élettársával. A repülőtéren erre az alkalomra szerzett versével, klubunk házi költője, Frady Endre köszöntötte – valójában Nehadoma Vilmosnak hívták, a zöld-fehér színek iránti rajongásból vette fel a Frady Endre művésznevet. Csak kedvtelésből írogatott, civilben egy köszörűsműhelyt tartott fenn a Vendel utcában, a környéken csak mint „köszörűs költőnket” emlegették.

Hogy Csingacsguk is befutott, a csapat összeállt, megtarthattuk az első edzőmérkőzést, az összes magyar újság a címlapján közölte az összeállítást:

„O’Higgins

Ahmed kücsüg, Ahmed berman… – ez törökül kis és nagy Ahmedet jelent, mint az urak bizonyára tudják

Gonzalez, De Fincsi, Poschpisil,

Ábrahám ben Juda, Jörgensen,

Csingacsguk, Kung Fung, Abu Naksol”

 

A mi derék szurkolótáborunk már a nevek hallatán őrjöngött a gyönyörűségtől:

– Igen, ezek igazi franzstadti srácok, belevaló Haller téri vagányok.

Schenk annyit már megtanult a futball mesterségéből, hogy a győzelem titka a megfelelő ellenfél kiválasztásában rejlik, ezért viszonylag könnyű edzőpartnert hívott meg: a soroksári borospincék válogatottját, a „Brüderlein Trink”-et.

Pályára lépő csapatunkat petárdák robbanása és zöld-fehér pénztárszalagok zuhataga köszöntötte, de csak tíz játékos masírozott a középkör felé – Csingacsguk hiányzott közülük. Schenk, mint vérbeli mutatványos szakember, mindenképpen megkülönböztetett ünnepélyességgel szerette volna megrendezni a középcsatár első találkozását a Fradi-közönséggel.

Először arra gondoltunk, hogy a sztár helikopterrel ereszkedik majd le a pályára, hóna alatt hozva a labdát, miközben fiatal szurkolóink a „Mennyből a Fradi, lejött hozzátok, parasztok, parasztok!” kezdetű himnuszt éneklik, de az aránytalanul magas költségek miatt Schenk elvetette ezt a tervet. Utána az az ötlet merült fel, hogy négy elnökségi tag hattyúnak öltözve egy kerekes fogaton vontassa be, ezt viszont túlságosan szegényesnek találtuk. Gondjainkat végül egy hatalmas méretű Üllői úti csőtörés oldotta meg, Csingacsguk a vízvezeték feltörő sugaraiból emelkedett ki bőrruhájában és toll fejdíszével, kezében harci tomahawkkal, majd önkéntes gondviselői, a két trafikos nővér: Noszlopy Bella és Szeréna vezette be a közönség őrjöngő tapsa közepette. A középcsatár ünnepi ajándékul száz labdát rúgott ki a nézőtérre, a takarékos Schenk minden darabban egy-egy bumerángot rejtett el, így a bőrgolyók nagy ívben visszatértek a játéktérre és a szertárosunk össze tudta szedni őket.

Középcsatárunk rögtön a kezdés után egy úgynevezett „kötény”-cselt mutatott be: átgurította a labdát rátámadó ellenfele lába között, majd megkerülte. A tömeg lelkesen biztatta, hogy törjön kapura, de Csingacsguk megállt, megragadta a védőjátékos haját és diadalma jeléül meg akarta skalpolni, szerencsére felharsant Noszlopy Bella hangja:

– Nana Csingi, rossz fiú! Nem szabad!

Csingacsguk értetlenül nézett rá, de aztán vállat vont és tomahawkját visszadugta az övébe.

Bár természetesen legyőztük a „Brüderlein Trink” együttesét, de már ezen az első edzőmérkőzésen is kiütközött a számtalan országból összetoborzott csapat egyik alapvető gyengesége: a játékosok nem tudták megértetni magukat egymással. Gonzalez hiába ordított magából kikelve Jörgensennek, hogy induljon el a jobb szélen, csatárunk nem értette a spanyol szöveget, norvégül kiáltott vissza:

– Nem igaz! Az én édesanyám tiszteletre méltó és erkölcsileg feddhetetlen személyiség!

Kérésünkre a Magyar Labdarúgó Szövetség engedélyezte, hogy egy ideig huszonkét fős csapattal állhassunk ki. Játék közben minden futballistánk mögött egy-egy több nyelven beszélő szinkrontolmács loholt, aki lefordította nekik a társak üzeneteit. Néha előfordult, hogy a tolmács nem tudott ellenállni a pattogó labda bűvöletének és egy-egy támadást ő maga fejezett be kapuralövéssel – ezeket a renitens elemeket természetesen azonnal elbocsátottuk.

Még nagyobb nehézségeket okozott egyes játékosaink vallási vakbuzgósága. Például a Vasas elleni idénynyitó rangadón balhátvédünk, Ahmed berman, a nagy Ahmed, általános megdöbbenésre hóna alatt egy imaszőnyeggel futott ki a pályára. Egy darabig csak cipelte magával – időnként rálépett a lelógó rojtokra és hasra esett –, de az első félidő hajrájában, mikor az ellenfél mindent egy lapra feltéve támadott, Ahmed ahelyett, hogy még szorosabban fogta volna a jobbszélsőt, leterítette a szőnyeget a tizenegyes pontra, rátérdelt és szertartásos módon hajlongva, a Korán előírt részleteit mormolta magában. A szünetben próbáltuk jobb belátásra bírni, de Ahmed a leghatározottabban elutasította kísérletünket:

– Csak a testem profi, a lelkemet nem adtam el. Legföljebb arról lehet szó, hogy a játékból kiesett időt bepótoljam a meccs után.

Később még mélyebben elmerült a hit tanulmányozásában, azt követelte, hogy írassuk be őt egy müezzinképző tanfolyamra. Ezentúl társai nem tudtak pihenni tőle, mert már hajnali három órakor Mekka felé fordulva érces hangon imára szólított:

– Allah il Allah, Mohamed rasul Allah… – vagy valami hasonlót mondott.

Sokat kínlódtunk jobbszélsőnkkel, az izraeli Ábrahám ben Judával, aki egyetlen labdát sem volt hajlandó lepasszolni csatártársának, a palesztin származású Abu Naksolnak. A rendteremtésben csak Kung Fungra számíthattunk, aki bölcs mosollyal próbálta elsimítani a társai között felmerülő ellentéteket:

– Gondoljatok arra, hogy mindannyian fradisták vagyunk, ferencvárosi gyerekek!

Kung Fung viszont telerajzolta a meccslabdáinkat különleges kínai átkok írásjeleivel, melyek szerencsés esetben porcleválást és végbélsipolyt idéznek élő az ellenfél játékosainál, hogy ne keltsenek feltűnést, a labdákat vászontokba kellett bújtatni.

A bajok ellenére jó esélyekkel léphettünk pályára. Vetélytársaink nem tudták kellő módon megerősíteni csapatukat, a Vasas például a kelenföldi, úgynevezett „KGST-piacon” vásárolt alkalmi árusok által becsempészett román hátvédeket és szovjet csatárokat, a Győr összeállítása pedig attól függött, hogy időben befut-e a komáromi átkelőhajó, fedélzetén a szlovák vendégjátékosokkal.

A kedvező előjelek nem csaltak, sorra nyertük mérkőzéseinket, a sikerek nyomán szurkolóink zsúfolásig megtöltötték az Üllői úti pálya nézőterét. Az öregebb és fiatalabb Fradi-drukkerek egyaránt tolldíszt viseltek a fejükön – népszerű középcsatárunk, Csingacsguk tiszteletére. Az Üllői úti járműforgalom is gyakran elakadt, mert a B-közép egyes tagjai a repülőtérhez vezető felüljárón terítették le imaszőnyegeiket Ahmed berman hittérítő beszédeit hallgatva. Ezeket a fejékeket és imaszőnyegeket kizárólag abban az új ajándékboltban lehetett beszerezni, melyet Schenk nyitott a pályagondnok szamarának egykori istállójában „Fradi Luxus Excelsior” néven.

A pénzember egyébként is minden lehetséges formában megpróbálta kiaknázni a csapat népszerűségét. A mez minden négyzetcentiméterét kiadta a hirdető cégeknek, hét, miniatűrök készítésében jártas festőt szerződtetett, csak ők tudták megoldani, hogy ráférjen az összes támogató cég neve. A felirat teljes szövege a következőképpen alakult: „Ferencvárosi–Schenk–Interhinta–Interárt–Internált”, „Nehéz Percek Könnyűzenei Kiadó”, „Hajdúsági Sóbányák Befektetési Központ”, „Bábel Magasépítő Munkaközösség”, „Alzó Grand Hotel”, „Córesz Bankegyesülés”, „Magyar Kátrány Üdítőipari Vállalat”, „Falu végén Kurta Színház” – ez az utóbbi felirat már csak a nadrágra fért rá – Torna Club. Ezt a hosszú nevet szurkolóink félidőnként legfeljebb egyszer tudták volna végigmondani, így megmaradtak a hagyományos „Fradi!” biztatásnál.

Schenk szerződéses kapcsolatra lépett a pályával szemben fekvő Pénzverő Vállalattal és a saját szivarozó képmásával, valamint „W. W. Schenk, a Ferencváros megmentője” felirattal díszített érméket rendelt náluk. Az érméket darabonként ezer forintért árulták, de a nyomómintán az ár után szabadon hagytak egy részt, hogy az inflációt követve további nullákkal lehessen növelni az árát.

A pénzember új repülőtársaságot is alapított „Fradi-air” néven, az induló gépparkot az angolparki körhinta leselejtezett repülőgépei alkották és helikopter vontatással egyelőre az Üllői út–Szvetanay utca–Haller tér viszonylatában közlekedtek.

A jelentős anyagi sikerek ellenére a szakosztály vezetőségi ülésein néhányan bátortalanul felvetették a kérdést, hogy Schenk mikor szándékozik végre befizetni a kilátásba helyezett kétbillió dollárt. Először azt ígérte, hogy a közeljövőben látogatóba érkező nagyanyja hozza majd egy fedeles kosárkában, később viszont kereken letagadta az egészet. Azt állította, hogy annak idején félreértették a szavait; nem kétbillióról, hanem csak két biliről volt szó, melyet a klub bölcsődéjének ajánlott fel, és ezeket hajlandó akár azonnal is megvásárolni. Több elnökségi tag is felzúdult, de Schenk közölte velük, hogy az aláírt szerződések értelmében ő tartja kezében a döntések jogát, akinek ez nem tetszik, foghatja a kalapját és elmehet.

Mindenki elhallgatott, csak Branovics Géza mert szembeszállni a pénzemberrel, ez az önérzetes férfi ott helyben leköszönt ügyvezető főtitkári tisztségéről:

– Isten óvja a Ferencvárost – mondta búcsúbeszédében –, én nem hiszek az ön jó szándékában, Schenk úr, kicsinyes üzleti szempontok hozták ide, és bár tévednék, de tönkre fogja tenni a csapatot – majd fenyegetőleg hozzátette –, Fülöpinél még találkozunk!

Az urak bizonyára tudják, hogy Fülöpinek hívták a Fradi borozó régi tulajdonosát, aki épp akkoriban nyitott egy új pincekocsmát.

Branovics nyomtalanul eltűnt nem csak a pályáról, de az Üllői út környékéről is, később olyan hírek terjengtek felőle, hogy külföldre távozott. Sajnos nem csak őt vesztettük el a régi embereink közül, sok törzsdrukkerünk is elmaradt, mert a támogató cégeknek épült páholyok kiszorították őket megszokott szerény állóhelyükről, egyébként sem tudták kifizetni a mind drágább belépőket.

Nekem magamnak is meg lett volna a személyes elszámolnivalóm Schenkkel, mert a beígért havi százezer dolláros fizetés és különböző extra juttatások helyett, csak néhány dedikált fényképet kaptam tőle – az egyik csecsemőkorában hason fekve, meztelenül ábrázolja egy szivar alakú cuclival a szájában.

Mivel nem tudtam fizetni a lakbért, fel kellett mondanom Bérkocsis utcai fényűző mélyföldszinti ápártmanomat, kénytelenségből a barlangvasútban aludtam – néhány barnamedve között, akiket bér átteleltetésre vállaltunk el az Állatkerttől. Néha megpróbáltam szóba hozni az ügyet, de a pénzember megnyugtatott, hogy mindez kizárólag az én érdekemben történik így, mert a járandóságomat magas hozamú kötvényekbe fektette a verdalói tőzsdén.

– Maga Kovács úr, nem is tudja, hogy milyen komoly érdekeltségei vannak olyan virágzó cégeknél, mint az „Első Számítógépes Seggrepacsi Gyár”, mely egy világszabadalmat értékesít, továbbá az egész szigetország legtőkeerősebb vállalatánál, a „Schenk és Schenk”-nél.

– Az egyik Schenk nyilván ön, de ki a másik?

– Sohasem találná ki: az is én vagyok. Onnan jött az ötlet, hogy egy időben tudathasadásban szenvedtem, egyszerűen elfeledkeztem arról, ha az egyik énem pénzt ígért valakinek vagy kölcsönkért.

– Remélem, már kigyógyult ebből a betegségéből.

– Tökéletesen. A kezelőorvosom írt erről egy cikket: a Verdalói Tudományos Akadémia Közlönyében, ha ideadja a pénzt, behozatom magának.

Járandóságomat a továbbiakban sem kaptam meg. Én, aki valaha kék selyemingben jártam, mint a walesi herceg, lassan lerongyolódtam, ha fel kellett öltöznöm, valamilyen ünnepi alkalomra, csak annyit tehettem, hogy tiszta zsebkendőt raktam a zsebembe.

Schenk magát a csapatot is csak ugyanilyen szigorral tartotta kézben. Mikor balhátvédünk, Ahmed berman mecset híján a vágóhíd kéményére mászott fel imára szólítani a környéken hihetőleg nagy számban található mohamedán hívőket, bepiszkolta zöld-fehér melegítőjét. Schenk ráterhelte a tisztítás költségeit és azonnal szerződést bontott vele. A „Fradi-air” legközelebbi járatával elküldte a Haller térre, ahonnan közvetlen villamos csatlakozást kaphatott egészen a Keleti pályaudvarig. Nem járt különbül jobbszélsőnk, az izraeli Ábrahám ben Juda sem, aki az egyik Rákos-patak menti futóedzésünkön valamiért azt képzelte, hogy ez a víz a Jordán, és a palesztin Abu Naksolt nem akarta átengedni a patak nyugati partjára.

A verdalói „Intersport Diszkont Center” állandó ügyeletet tartott fenn a Schenk által elbocsátott játékosok fogadására és új erőkkel való pótlására. Gyakran előfordult, hogy csapatunk tagjai az öltözőben mutatkoztak be egymásnak.

A csapat körüli teendők annyira lefoglaltak, hogy napközben csak ritkán jutottam ki az Angolparkba. Egyik ilyen alkalommal régi ismerősöm, Varga Géza rendőr törzszászlós keresett fel az irodámban. Varga a legbékésebb körzeti megbízottak közé tartozott Pesten, derékszíján gumibot helyett turistaszalámit hordott, időnként levágott belőle egy szeletet, és gázspray-s palackjából mustárgáz helyett valódi mustárt fújt rá. Ő is barátsággal viseltetett irántam, nem felejtette el, hogy többször is megvédtem a Törpeszínház egyik kötekedő természetű tagjával szemben. Mikor megszólalt, hangján érződött, hogy most is a jóindulat vezérli:

– Nem tudom, észrevette-e Kovács úr, hogy az Angolpark körül romokban hevernek a Kacsóh Pongrácz úti és a rákospalotai panelházak? Magunk között legyen mondva: szarok én egy-két lakótelepre, nélkülük is épp elég nagy a körzetem, de az újságok nem hagyták annyiban az ügyet, ezért mindenképpen lépnem kellett valamit. Operatív nyomozásba kezdtem, vagyis leültem az asztalomhoz és írtam egy jelentést, miszerint szovjet és román tudósok kimutatták, hogy a panelházak elemeit összetartó vasak egy idő után elfáradnak, és az épületek szépen összeomlanak maguktól. Igazán nem sajnáltam a fáradságot, több mint egy tucat mérnök nevét találtam ki, akik mind megerősítették a szakértői véleményt, de ez sem volt elég. Pofátlan a világ, kedves Kovács úr, vannak olyan telhetetlen emberek, akik elvárnák, hogy egy lakás tizenöt-húsz évig is eltartson, ők tovább forszírozták ezeknek az összekötő vasaknak az ügyét. Persze nem mentek semmire, már nehogy a nyúl vigye a puskát, nem igaz?!

– Szeretném, ha a tárgyra térne, törzszászlós úr.

– Már ott tartok. Szóval épp lezártam volna az aktát, mikor valaki srapnelrepeszeket vitt be a zuglói MÉH-lerakatba és azt állította, hogy a panelházak romjai között találta. Az illetőt persze azonnal feljelentettem színesfémmel való üzérkedés vétségéért és nyugodjon meg, hogy megkapja majd a magáét, de most már komolyabban utána kellett néznem a tényállásnak – a törzszászlós nehezen keresgélte a szavakat. – Hogy is inzultáljam magának ezt az ügyet, kedves Kovács úr?! Ballisztikai vizsgálatot kértem és a röppálya elemzése alapján a nyomok egyértelműen ide, az Angolparkba vezettek. Benéztem a céllövöldéjükbe és a legnagyobb megdöbbenéssel azt tapasztaltam, hogy a kispuskák helyett tüzérségi lövegeket állítottak fel.

– Ez lehetetlen!

– Győződjön meg róla, Kovács úr, a saját szemével.

Én is megbizonyosodhattam, hogy a törzszászlós nem túlzott; valóban egy egész ütegnyi nagy kaliberű hajóágyú sorakozott a bódéban, tűzerejük elegendőnek látszott egy egész flotta megbénítására. A falra egy új táblát szegeztek ki, ez a vadászati díjszabás mintájára valutában határozta meg a leadható lövések árát. A szórakozni vágyó külföldi vendég tízezer dollárért célozhatott meg egy tízemeletes lakóházat – két hiba egy találatnak számított. Ez volt a legolcsóbb, ezért természetesen ezt a lehetőséget vették legtöbben igénybe, mert egy, a Belvárosra leadott félórás pergőtűz már százezrekkel könnyítette meg a harcias szellemű amatőr lövészek zsebét.

– Lássa be, Kovács úr – mondta a törzszászlós –, ez már meghaladja az én kompetenciámat.

El sem tudtam képzelni, hogy ezek a szörnyűséges fegyverek miképp kerülhettek ide, természetesen azonnal jelentettem az ügyet főnökömnek, Schenknek, aki a „Fradi-air” különgépével pillanatok alatt a helyszínen termett.

– Ne idegeskedjék, kedves törzszászlós úr, a dolog természetesen abszolút szabályos, rendelkezünk minden szükséges engedéllyel! – mondta és hogy megnyugtassa a még mindig bizonytalankodó Vargát, ott helyben feltárcsázta a belügyminiszter számát.

A magas állású vezetőre néhány percet várni kellett, mert az ablakból hívták vissza, ahol sürgős integetnivalója akadt, ő mindenben megerősítette Schenk szavait. Barátságosan elbeszélgettek, ennek során a pénzember felajánlotta, hogy nagyobb szabású tisztogató akciók esetén a dodzsemkocsikat szerény bérleti díjért kölcsönadja a rendőrségnek – ez az ügylet később meg is valósult. Bár a dodzsemek sebességben és mozgékonyságban messze felülmúlták az elavult rendőrségi gépjárműparkot, mégis némi feltűnést keltett, mikor a Mercedeseken menekülő postarablókat az akciócsoport a „Hapci”, illetve „Szundi” névre keresztelt, mesejelenetekkel díszített dodzsemmel üldözte az autópályán – mögöttük egy folyton lemaradó Zsiguli vitte a szükséges áramfejlesztő készüléket.

A törzszászlós szalutált és megnyugodva eltávozott, egy egész kutyafalka követte, a derékszíjára kötött turista szalámiból kicsöpögő zsírt szaglászva. Én magyarázatot kértem a történtekre, Schenk hátradőlt a karosszékében és rágyújtott két szivarra:

– Azt maga is tudja, kedves Kovács úr, hogy a céllövöldében már mindenképpen le kellett cserélnünk a sörétes kispuskákat, már annyira kikopott a zárszerkezetük, hogy visszafelé lőttek, vagyonokat fizettünk ki a Temetkezési Vállalatnak. Körülnéztem a piacon és egy rendkívül kedvező ajánlatot kaptam a Munkásőrség egykori fegyverraktárában őrzött hajóágyúkkal kapcsolatban. Az alapárhoz persze hozzá kellett számítani azt a néhány százalékot, melyet rá kellett ígérnem a horvát mutatványos cégek által felkínált összegre, de én nem sajnáltam ezt a pénzt. Úgy gondoltam, hogy egy világváros egyetlen mutatványos központjában, mint amilyen a mi Angolparkunk, kell néhány nívós szórakozási lehetőséget nyújtani a látogatóknak. Egy idő után nem fogják beérni azzal, hogy magára Leninre lőhetnek, számolnunk kell azzal, hogy az emberekben él egy bizonyos becsvágy, egy idő után új célpontokat szeretnének – mutatóujját figyelmeztetőleg felemelte –, feltéve, ha egyáltalán szándékunkban áll felzárkózni Európához!

Később a sajtó megpróbált botrányt kavarni az ügyből, több interpelláció is elhangzott a parlamentben. A honvédelmi tárca képviselője válaszolt rájuk, véleménye szerint ezek az ágyúk a körkörös védelmet szolgálják, ugyanis a Park közelében terül el a Törökőr nevű városrész és számítani kell rá, hogy egyes török szakadárok fegyveres akcióval próbálják visszacsatolni az anyaországhoz. A tárca felelőse további ellenérvként megemlítette, hogy az egyik interpelláció beterjesztője erősen raccsol, a másiké kihívó mintázatú zoknit visel – ez természetesen eldöntötte a parlamenti szavazás kimenetelét.

Be kell vallanom az uraknak, hogy akkor azt hittem, Schenk helyzetét semmi sem rendítheti meg Magyarországon.

Mint ez várható is volt, a bajnokság a Ferencváros sikerével végződött, csapatunk veretlenül végzett az első helyen és elindulhatott az európai kupaküzdelmekben. Schenkkel kettesben utaztunk ki a genfi sorsolásra. Megjelenésünkkel is méltóan kívántuk képviselni a klubot, ezért én felvarrattam ballonkabátomra a téli gombokat, a pénzember pedig elegáns formaruhát terveztetett magának: zöld-fehér városi bundát, zöld zakót fehér nadrággal, hozzá kiegészítőként tetszetős sportkalapot és sportszivarokat, arany Citizen órát, briliánsokkal díszített lúdtalpbetétet és egy közepes méretű rózsadombi telket igényelt a szakosztálytól. Minden darabon jól láthatóan feltüntették a „Ferencváros” nevet – leszámítva természetesen a rózsadombi telket, melyre Schenk nevét írták ki –, így nem csodálkoztam, hogy mikor a „Fradi-air” különjáratával leszálltunk a genfi repülőtéren, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség megbízottja azonnal felismert bennünket.

– Ferencváros? Legyenek üdvözölve uraim – lapozgatott a papírjaiban. – Önök melyik Ferencvárost képviselik?

– Hogyhogy melyik Ferencvárost? – kérdeztem vissza megdöbbenve –, természetesen a magyarországit. Nem tudok más Ferencvárosról.

– Nem az én dolgom Önökkel vitatkozni, csak annyit szeretnék közölni, hogy ez a jármű viszi be Önöket!

A megbízott egy minden kényelemmel felszerelt luxus targoncára mutatott, feltehetőleg a magyar kupacsapatok eddigi sikeres szereplésével érdemeltük ki ezt a magas megtiszteltetést.

Az út a városközpontig alig hat órát tartott a targoncával, de azért jutott időnk megvitatni Schenkkel a minket fogadó hivatalnok különös kérdését. Többféle lehetőséget is sorravettünk, végül arra az eredményre jutottunk, hogy az illető valamelyik ausztráliai vagy amerikai magyar amatőr futballklubra gondolhatott, melynek ott élő honfitársaink az óhaza iránti nosztalgiából ugyancsak a „Ferencváros” nevet adták.

Este Schenk felvette ünnepi zöld-fehér frakkját, az egyöntetűség kedvéért én is ugyanolyan színű fűzőt húztam a cipőmbe és átmentünk a nemzetközi szövetség székházába, ahol ünnepélyes külsőségek között sorsolták ki az első forduló párosítását.

A bevezető műsorban világhírű művészek léptek fel és utána a sorsolásnak is rendkívül eredeti módját választották – ezt a Svájci Baromfikereskedők Egyesülete találta ki árucikkeinek széles körű propagálására.

Egy tyúkketrecet hoztak be a benevezett csapatok számának megfelelő tyúksereglettel. Különleges hormonkezeléssel mindegyik állat szervezetébe előzőleg beprogramozták egy-egy klub nevét, melynek rá kellett rakódni a következő tojásuk héjára – ez pótolta a korábbi elavult sorsolási cédulákat, műanyag gömböket. Utána a tyúkokat gondosan összekeverték – ez a valóban tudományos módszer elejét vette minden csalásnak.

Európa minden futballvezetőjének tekintete az idősorrendben elsőnek programozott tyúk fenekére tapadt: előbb némi sárgászöld ürülék jelent meg – nyilván ez sem véletlenül, hanem a kupaküzdelmekből kiesett csapatok teljesítményét értékelték ilyen módon, aztán eget verő üdvrivalgás közepette kipottyant az első tojás. Az elnök felolvasta a fehér héjra kirajzolódó feliratot:

– „Ferencváros” – majd rövid szünet után egy listán egyeztetve a nevet, hozzátette – „Magyar bajnok”.

Sápadtan néztünk egymásra Schenkkel: elsőnek lenni rossz kabala, Európa legjobb csapatainak bármelyikét kifoghattuk még ellenfélnek. A sorsolás folytatódott, tekintetünket a második tyúk hátsó felére fordítottuk. A tyúk kettőt-hármat kotkodácsolt, aztán ő is a világra hozta a maga tojását, az elnök felemelte és bemondta vetélytársunk nevét:

– „Ferencváros”…

– Itt valami szervezési hiba történt, biztos új sorsolást rendeznek – súgtam oda Schenknek, de az elnök folytatta, visszakeresve a nevet a listában:

– „…andorrai bajnok”. Tehát az első pár: Ferencváros–Ferencváros!

Még mindig meg voltam győződve, hogy tévedésről van szó, útbaigazításért belelapoztam a kézikönyvbe, mely a részt vevő csapatok adatait tartalmazta, mikor valaki váratlanul ránk köszönt:

– Nagyon örülök, hogy összehozott minket a Sors, Schenk úr! Üdvözlöm, kedves Kovács úr!

Felkaptam a fejem: Branovics Géza, a Ferencváros egykori főtitkára állt előttünk, aki, mint emlékezhetnek rá, alig egy évvel korábban lemondott a tisztségéről és külföldre távozott:

– Most a pályán majd eldöntjük azt a régi vitánkat, vagy ahogy volt szerencsém említeni: Fülöpinél majd találkozunk! – mondta és egy kurta biccentéssel elköszönt.

Az események hátterét csak később fedték fel a világ vezető sportlapjaiban megjelent riportok. Távozásakor Branovics bosszút esküdött Schenk hatalmaskodó és üzleties módszerei ellen, sokáig kereste a módját, hogy megtorolhassa az őt ért sérelmeket.

Elszegődött Andorrába állami edzőnek és fővárosi gyepmesternek – ez a miniállam nem engedhette meg magának, hogy egy-egy polgára csak egy tisztséget töltsön be. Alighogy megmelegedett új helyén, Branovics megkereste mindazokat a régi Fradi-játékosokat, akiket a Schenk-féle vezetés szélnek eresztett.

Már mindannyian abbahagyták az aktív játékot; Gábriel III-nak, az egykori válogatott középcsatárnak a Tűzföldön volt egy szerény gyufagyára, régi kapusunk, Suhajda egy hotelben dolgozott, mint portás és így tovább. Branovics rábeszélte őket, hogy akasszák le a szegről porosodó futballcipőjüket és álljanak újra edzésbe. Egy csapatba fogta össze ezt a sokat hányódott, már-már reménytelen gárdát – jelképül a szívük mélyén őrzött zöld-fehér színeket és az ősi Ferencváros nevet választotta, melyet az üzleti ügyekben egyébként oly körültekintő Schenk elfelejtett levédetni a nemzetközi márkapiacon.

Branovics egy szigorúan amatőr alapon játszó együttest szervezett belőlük – az edzések jó részét a munkahelyi ebédszünetekben tartották – és benevezett az andorrai nemzeti bajnokságba. Mivel a másik résztvevő az „Andors”, vagyis az Andor keresztnevűekből álló klub menetközben visszalépett, Branovics csapata jelentős előnnyel a táblázat élén végzett és kijutott a nemzetközi futballporondra.

Valóban a Sors különös szeszélye kellett hozzá, hogy ezt a két együttest, mely mindennél jobban hasonlított, ugyanakkor a leginkább különbözött egymástól, már az Európa Kupa első fordulójában szembeállítsa és a szabályok szerint csak a másik testén keresztül juthassanak tovább. Schenket nem rázta meg a dolgok ilyen furcsa alakulása, sőt a sorsolás után jókedvében egyszerre négy szivarra gyújtott rá:

– Legyen meggyőződve, Kovács úr, hogy ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna. Egész Európa legkopottabb, legsóherebb csapatát fogtuk ki, adjon tíz forintot Szent Antalnak, én majd később megadom magának.

A sorsolás szerint az első összecsapásra Budapesten került sor. Az andorrai „Ferencváros” a városi gyepmesteri hivatal kóbor kutyákat begyűjtő kocsijával indult el – ehhez Branovics kedvezményesen hozzá tudott jutni. Az autó menet közben elromlott, javításra nem tellett, így a csapat gyalog folytatta útját az Üllői úti stadion felé.

Mint a sportsajtó beszámolt róla, hogy szerény kosztjukat-kvártélyukat biztosítani tudják, egy alkalmi kórust alakítottak. Útközben vasútállomásokon, kétes hírű vendéglőkben léptek fel, műsoruk egyetlen számból: a Fradi-indulóból állott. A pénz igen gyéren csurrant-cseppent a hallgatóságtól, a legtöbben azért vetettek nekik némi aprópénzt, hogy minél hamarabb fejezzék be a produkciójukat. Budapestre egy fáradt és kiéhezett társaság érkezett meg, mely inkább szánalmat, mint félelmet keltett.

A meccset megelőző szokásos tájékoztatón Schenk kijelentette: arra gondolt, hogy egy tekézőkből és sakkozókból összeállított vegyes csapatot küld a pályára, mert a futballegyüttes formáját erősen rontja, ha hozzászokik a könnyű győzelmekhez. A tévével kötött szerződés miatt kénytelen a legjobb tizenegyet szerepeltetni, de felajánlotta, hogy részünkről csak a húsz méternél távolabbi fejesekből szerzett gólok számítsanak. Branovics Géza a maga választékos, közismerten úri modorában erre csak annyit felelt:

– Hadd ugasson. A meccs után úgyis olyan kis pofája lesz, hogy a borbély ingyen borotválja majd.

A nagy mérkőzés délutánján régen látott arcok tűntek fel az Üllői út környékén – azok a szurkolók, akiket elriasztottak a csapat körüli üzleti machinációk, elvették tőlük azt a zöld-fehér ábrándot, mely vigasztalást nyújtott nekik egyre nehezebb mindennapjaikon. Most sem juthattak a stadion kapuin belülre, a jegyeket nem tudták megfizetni, a szurkolók a kivezényelt rendőri egységeknél felvették a nekik előírásszerűen kijáró gumibotütéseket, aztán a közeli Népliget füves tisztásán telepedtek le. Tekintetüket a pálya felé fordították és a kiszűrődő zajokból próbáltak következtetni az események alakulására.

A Meteorológiai Intézet előzetesen vihart jelzett és a szél valóban felhőket sodort a stadion fölé. Ezek a felhők különös módon nem vonultak tovább, hanem megálltak a kezdőkör fölött. Hitelt érdemlő tanúkkal bizonyíthatom, hogy a felhők szélén ott ültek a Ferencváros régi legendás játékosai: Ányos „Fakír”, akinél jobb kapus még nem állt a három léc közé, fehér kesztyűs kezében karmesteri pálcával Steinitz, a jobbfedezet, a futball legnagyobb tanára, Kohn Géza, az ördöngös csatár, minden cseltudományok doktora – a mennyországi válogatottban ők képviselték a zöld-fehér színeket.

Feltűnt közöttük karján kosarával, fején széles karimájú sombreróval „Kalap”, a régen meghalt felejthetetlen fruttiárus, erre a meccsre ő is visszakéredzkedett a túlvilágról, hangja fel-felharsant:

– Mannát, nektárt, ambróziát elvtárs urak! – mint látható, „Kalap” szövege nem változott, de árukészletében átállt a mennyei választékra. – Ki a jobb? Fradi!

– Az igaz, de melyik Fradi?! – kérdezte néhai szurkolónk, Lajos bácsi, a száztizenkét százalékos hadirokkant, aki most szintén kimenőt kapott a túlvilágról és helyet foglalt az egyik bárányfelhő sarkában.

– Hát csakis a régi: a mieink!

Ezt a vitát bent az öltözőkben nem tudták ilyen könnyen eldönteni. Mind a két csapat zöld-fehér szerelésben akart pályára lépni, a játékvezető ebbe természetesen nem egyezhetett bele, végül a vendég jogán az andorraiak öltötték fel a hagyományos színeket.

Örökké sajnálhatják az urak, hogy nem látták ezt a meccset, mert ezen az estén csoda történt, értesítettük is a területileg illetékes Ecseri úti plébánost. Talán az üzleties módszerekkel elkergetett szurkolók átkai, talán régi nagy játékosaink felhőkön lebegő szelleme tette, hogy maga a pálya is fellázadt az idegenből összevásárolt zsoldosok ellen. Amerre vezették a labdát, beroskadt alattuk az addig tökéletesnek látszó gyepszőnyeg és elcsúsztak a feltörő vízben. Nem egyszer előfordult, hogy Csingacsguk Adidas márkájú tolldíszében kapura fejelt, Suhajda, az andorrai Ferencváros kapusa már verve volt, de az oldalkapufa hirtelen méterekkel beljebb dőlt és kipattant róla a lövés.

Ha viszont a száműzött régi Fradi-játékosok támadtak, akik itt nőttek fel, az Üllői úti pálya hirtelen lejteni kezdett az ellenfél kapuja felé, a felszálló meleg, Mester utca felől érkező légáramlatok hátukra kapták távoli lövéseiket és besodorták a kapuba, a Schenk-féle csapat egymás után kapta a gólokat.

Szünetben a Verdalóból érkezett játékosok többsége visszavásárolta magát, vagyis kifizette azt az összeget, melyet a szerződésnél kapott, így jogilag azonnal szabaddá vált és sietve eltávozott. Így cselekedett többek között Csingacsguk is, aki beállt kiszolgálónak a Noszlopy nővérek trafikjába.

A csapat létszáma annyira lecsökkent, hogy a szünetben egy táblát kellett körülhordani: „ki akar a Fradiban játszani?” – felirattal. Így sem jött össze tizenegy ember, húsz-nullás állásnál a bíró komolytalan játék miatt lefújta a mérkőzést és a budapesti Ferencváros kiesett a kupából.

 

*

 

A meccs után Schenk bukott embernek számított, minden tisztségéből leváltották, egyetlen önmagára valamit is adó cég sem állt vele szóba, így hamarosan átvehette nagyköveti kinevezését Verdalóba.

A Külügyminisztériumban nem rendeztek semmiféle ceremóniát távozásának tiszteletére, helyette egy úgynevezett diplomáciai egységcsomagot kapott. Egy selyemzsinórral átkötött zacskóba két szendvicset: egy kolbászosat és egy sajtosat, egy dobozos almalevet és két autóbusz-vonaljegyet raktak. Mellékeltek hozzá egy záptojásokat elhárító deszkalapot, hazalátogatása esetére tűzoltófelszerelést, továbbá egy tetszetős szalaggal díszített ürülékdarabot, melyet itthoni postaládájában helyezhetett el.

Én vittem ki Schenket a repülőtérre és indulás előtt meghívtam egy kávéra is. A pénzember most már csak egy szivarra gyújtott rá, azt is kettévágta és a megmaradt felét gondosan elrakta.

– Hogy bukhatott meg ilyen csúfosan? – kérdeztem tőle.

– A hiszékenységem áldozata lettem.

– Ezt hogy érti?

– Azt tudtam, hogy Magyarországon bárki tönkreteheti a gyáripart vagy a mezőgazdaságot és semmi baja nem történik – legföljebb alapít egy bankot. Nem gondoltam rá, hogy ez alól van egyetlen kivétel, ha valaki a Fradinál bukik meg, azt elsöpri a népharag.

A hangszóró a verdalói gép utasait szólította, elkísértem egykori főnökömet a jegykezelő pultig.

– Mielőtt még elfelejteném: ami az elmaradt fizetését illeti, Kovács úr, azt a pár százezer dollárt természetesen letörlesztem majd. Fedezetül talán elég, hogy a napokban a nevemre írják a Fradi-pályát a tribünökkel együtt – ennyit sikerült kimentenem ebből a vállalkozásból.

– Ha már itt tartunk, Schenk úr, szeretném megkérdezni: mennyi pénze volt, mikor elkezdte magyarországi üzleteit?

– Semmi, kedves Kovács úr, egy fillér sem – búcsúzóul kezet nyújtott. – Ha lett volna pénzem, azt hiszi, Magyarországra jövök?!