„Baloldalt, ahol a szív dobog…”

„A történelem tanúsága szerint minden országban – Amerikát kivéve – a baloldali pártok maradtak a szegények egyedüli támaszai.”

Mario Puzo

A „peresztrojkám” idején a riportkönyvek és újságcikkek írása mellett még egy alapvető kérdés foglalkoztatott; szerettem volna tisztázni, hogy mit is jelent voltaképpen a „baloldaliság” fogalma. Sokáig kerestem a módját, hogy megkérdezhessem azokat a politikai közszereplőket, akiknek a véleményét hitelesnek tartottam. Néhány eredménytelen próbálkozás után végre adódott egy megfelelő alkalom, a „Mérték” című lap kért fel, hogy készítsek interjút Horn Gyulával, a Magyar Szocialista Párt elnökével. Horn akkori ellenzéki szerepében rendkívüli teljesítményt nyújtott, szinte a hátán vitte a pártot, mely az 1990-es választások után alig tíz százaléknyi erőt képviselt a Parlamentben. Úgy gondoltam, hogy egy vele folytatott beszélgetés megfelelő kiindulópontul szolgálhat.

 

 

Horn elnöki irodája a Köztársaság tér mélységében nyílik, ahogy kinézek az ablakon, pillantásom megakad egy szürke, lapos posztamensen. Alig néhány napja még itt állt a Pártház 1956 októberében elesett védőinek emlékszobra.

– Látta, amikor elvitték a szobrot? – kérdezem Horntól.

– Nem, akkor éppen külföldön jártam.

– És mi volt a véleménye erről az akcióról?

– Ha Izraelben megtűrik az egyiptomi katonák szobrát és Spanyolországban Francóét, akkor nem értem, hogy nálunk kit és miért bánt Osztyapenko, Steinmetz, vagy éppen ez az emlékmű…

(Közbe akartam szólni egy idézettel, mely szerint az emlék emléke hat a legerősebben. Eltávolíthatnak egy szobrot, de akkor az a földdarab válik szimbolikus jelentőségűvé, ahol állott, tehát óvatosan kell döntögetni a szobrokat. Aztán úgy gondoltam, hogy itt nem az én véleményem a fontos, hagytam Hornt tovább beszélni.)

– … Egyébként a közvéleményben most is folyik tovább ez a régi Köztársaság téri csata, jelenleg, azt hiszem, döntetlenre áll. Néhányan azt bizonygatják, hogy a Pártház elfoglalásánál nem történtek atrocitások, mások szerint előfordultak.

– Milyen érzés naponta bejárni egy ilyen hagyományokkal átitatott épületbe?

– Nekem elsősorban nem az épülettel van bajom, hanem a bejárás tényével. Hatvanéves vagyok, valaha azt hittem, hogy ilyen koromban már nem kell naponta „bélyegeznem”. Nem lelkesít a sok aláírásra váró levél sem. Ha magam választhatnám meg az életformámat, leülnék az asztalom mellé és megírnám önéletrajzom, a „Cölöpök” folytatását 1990-től a napjainkig. (Erre néhány év múlva sor is került. – M. Gy.) Gyakran hívnak előadónak nemzetközi konferenciákra, és oda sem jutok el, de nincs mese, a pártnak működnie kell és ez hivatali munka nélkül nem megy. Nem így van?

Bólintok.

– De igen, egy paptól elvárni, hogy egész héten két lábon járó vasárnap legyen. A Parlamentbe szívesebben látogat el?

– Az még nehezebb ügy. Az ülésnapokon már reggel összehúzódik a gyomrom, na – mondom magamban –, jön az „anyázás”!

A következő kérdést is hosszan fontolgattam magamban, mielőtt feltettem volna – mivel az egykori MSZMP másik „utódpártjára”, a Munkáspártra vonatkozott. Az egyháztörténet tanúsága szerint is nem a pogányokkal szokott lenni a legtöbb baj, azok előbb-utóbb megtéríthetők, hanem az eretnekekkel. Ők szinte ugyanazt vallják, mint mi, de ezek a kis különbségek áthidalhatatlanok. Óvatosságból megpróbálom messzebbről kezdeni:

– Talán épp ez a székház volt az utolsó „közös nevező” a Munkáspárttal, azóta különváltak az útjaik. Én halálának évfordulóján mindig kijárok Kádár János sírjához, tavaly is, idén is hallottam az ünnepi beszédeket. A Munkáspárt vezetője mindkét alkalommal – szerintem átgondolt és alapos okfejtéssel – felajánlotta, ha nem is a barátságukat, de legalább az együttműködési készségüket. Jól tudom, hogy maguk elzárkóztak ez elől?

– Legyen meggyőződve róla, hogy mi sohasem gyaláztuk őket, de az ő részükről felmerült néhány olyan mozzanat, amely fölött nehéz napirendre térnünk. Sok kritikai megjegyzést kaptunk tőlük, olyanokat, mint hogy az MSZMP egykori reformszárnya, melyből mi kibontakoztunk, árulóvá lett. Engem személy szerint azzal is vádolnak, hogy mint egykori külügyminiszter mindent megtettem a proletár internacionalizmus eszmeiségének szétveréséért.

– Gondolom, a két párt között elvi különbség áll fenn, miben látja ennek a lényegét?

– Elvi síkon csak három dolog tekintetében merül fel közöttünk ellentmondás: a múlt, a jelen és a jövő megítélésében.

Szám szélére tódul a megjegyzés, hogy maga az Isten sem ismer más idősíkokat, tehát ez a meghatározás mindenre vonatkozik, de aztán visszanyelem. Horn szerencsére nem lát a vesémbe, magabiztosan folytatja:

– Nem tudjuk elfogadni azt a nézetet, hogy a múlt rendszerben csak olyan hibákat követtek el, melyeket ki lehetett volna javítani, szerintünk az a rendszer a maga egészében megérett a bukásra. Nem érthetünk egyet azzal sem, hogy a jelenlegi jobboldali kormány törvénytelenül került hatalomra, mi elfogadjuk, és tiszteletben tartjuk a választók döntését. Végül: nem építhetjük a jövőt arra az elképzelésre, hogy vissza kell térnünk a múlthoz.

– Szokott találkozni Thürmer Gyulával?

– Utoljára 1990-ben, még a választások előtt ültünk le tárgyalni. Azóta többször is szorgalmazta a kapcsolatfelvételt, de én kitértem előle. Ő személy szerint is súlyos, hitelt rontó politikai hibákat követett el, különösen a Gorbacsov megdöntésére irányuló Jánájev-féle puccs értékelésében…

Horn észreveszi az arcomra kiülő kétségeket:

– Mi a gondja?

– Be kell vallanom: azt hittem, hogy a Munkáspárttal kapcsolatos fenntartásaikban több a taktikai elem, mint a valódi elvi távolságtartás. Megengedhetünk magunknak olyan történelmi luxust Magyarországon, hogy két baloldali párt szembekerüljön egymással?

Beszélgetőpartnerem begombolkozik:

– Én nem tartom luxusnak ezt az álláspontunkat. Mi nem akarunk mindenáron együttműködni senkivel sem.

Megérzem, hogy ez a téma, mint a költő mondja, „homokos, szomorú, vizes síkra ér”, többet már nem lehet kihozni belőle, váltanom kell:

– Menjünk tovább. A Magyar Szocialista Párt szociáldemokrata pártként határozza meg magát. Lehet, hogy járatlannak tűnök ideológiailag, de nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent. Valaha a szemináriumokon úgy jellemezték a szociáldemokratákat, mint a munkásmozgalom kompromisszumokra, sőt elvtelenségre is leginkább hajlamos elvi irányzatát. Példaként általában azt hozták fel, hogy a háborúk idején mindig kiszolgálták az uralkodó osztályokat, lepaktáltak velük és támogatták a hadi erőfeszítéseket.

– Ez a felfogás már régen a múlté, sőt a szociáldemokrata pártok inkább az ellenkező végletbe esnek. Például elítélték az „Öböl-háború”-t is, melyet pedig a világ közvéleménye a nyugati szövetségesek részéről igazságos harcnak ismert el. A szociáldemokrácia a mi számunkra a modern európai baloldal elvi alapállását jelenti, jellemzői közé tartozik többek között a többpártrendszer elfogadása, a törekvés a szociális piacgazdaság kialakítására.

– Ez nálunk mintha kissé nehezen menne.

– Nem sikerülhet néhány év alatt. Lehetővé kell tenni a gazdasági vállalkozás szabadságát, azt pedig nem könnyű összeegyeztetni a szociális biztonsággal. Az emberek nagy többségének nem áll módjában vállalkozni, hanem szükségből munkavállalók maradnak, rosszabb esetben munkanélkülivé válnak. Tömegek mennek tönkre a szemünk láttára és ebbe egy baloldali párt sem nyugodhat bele. Nem fogadhatjuk el a nagyvállalkozók érvelését: engedjetek meggazdagodni minket, aztán mi majd lehetővé tesszük, hogy ti is jobban éljetek.

Próbálom értelmezni Horn szavait:

– Olyan, mintha a verebeken úgy próbálnának segíteni, hogy több zabot adnak a lovaknak.

– Körülbelül. Nem hiszek ebben a módszerben, a történelem sem szolgál hasonló példákkal.

– Szociális piacgazdaságot említett, ez a két szó hogy állja meg a helyét egymás mellett?

– Mi megtanulhattuk, hogy a szocializmust nem lehet megvalósítani, de arra folyamatosan törekednünk kell, hogy az eszméinket közelítsük a mindennapok valóságához. A mai adott helyzetben is azért küzdünk, hogy a piacgazdaság építésének hosszabb, de kíméletesebb útját válasszuk, és ne élezzük tovább a szociális feszültséget. Egyébként sok szocialista párt viaskodik ezzel az ellentmondással és gyakran el is véti a helyes arányokat. A svéd szociáldemokraták annak köszönhették a választási bukásukat, hogy túlságosan is előtérbe állították a szociális gondok megoldását, intézkedéseikkel lefékezték a gazdasági fejlődést és elkényelmesítették a társadalmat – az emberek látták, hogy különösebb igyekvés nélkül is hozzájuthatnak mindenhez. A francia szocialisták pedig az ellenkező végletbe estek, a gazdasági teljesítményeket favorizálták, arra voltak a legbüszkébbek, hogy a frank erősödik a német márkához viszonyítva, közben nem törődtek azzal, hogy a munkanélküliség az egekbe szökik. Ők lehet, hogy ebbe fognak belebukni.

– „Szoros, bizony szoros az üdvösség útja!” Evezzünk hazai vizekre: hogy értékeli a jelenlegi jobboldali kormány gazdaságpolitikáját?

– Nem először mondom, és attól félek, nem is utoljára: az Antall kormányból hiányzott a szociális érzékenység. Olyan újraelosztási rendszert alakított ki, amely semmibe veszi az állampolgárok kilencven százalékának az érdekeit. Ha leépítik az állami vagyont, az így keletkező bevételt új munkahelyek létesítésére kellene fordítani, nem pedig a költségvetési hiány finanszírozására. Azt is nehéz elfogadnunk, hogy egy külföldi tőkés megvásárolhat egy korszerűnek mondható magyar üzemet, aztán egyszerűen leállítja, így tolva félre a hazai konkurenciát.

– Ki, vagy mi hozhat megoldást a bajokra?

– Az országban jelenleg nincs olyan politikai erő, mely mindenre kiterjedő gyógyító recepteket tudna írni. Véleményem szerint 1994-ben egyetlen párt sem fog elsöprő eredményeket felmutatni, az ország koalíciós kormányzásra lesz ítélve – a fogalmat természetesen a valódi értelemben felfogva és nem a mostani terv formájában.

(Horn rossz jósnak bizonyult, valószínűleg lebecsülte a tömegek nosztalgiáját a szocializmus iránt, az MSZP, mint köztudott, 54 százalékot ért el, és ezzel abszolút többséget szerzett a Parlamentben. Horn már mint miniszterelnök, mégsem kívánta felvállalni az önálló szocialista kormányzást, hanem mereven ragaszkodva fentebb kifejtett elképzeléseihez, koalícióra lépett a szabad demokratákkal. Véleményem szerint ezzel a döntésével nyitott szemmel rohant a saját végzetébe.)

– Mennyire tart a szélsőjobb oldal megerősödésétől?

– Az emberek elutasítják a jelenlegi kormányt, és változást akarnak, de nem hisznek a szélsőségekben. Biztonságos, fenyegetésektől mentes életet szeretnének élni. Ha ma tartanák az országgyűlési választásokat, a szélsőjobb pártok talán 7-8 százalékra számíthatnának, csak a lumpen elemek, a lecsúszott és elkeseredett kispolgárok csapódnak hozzájuk.

– Tekintse a véleményemet egy Kávéházi Konrád hőbörgésének, de úgy hiszem, hogy alábecsüli a mindenkori szélsőségek befolyását a magyar társadalomra. Köztudomású, hogy az 1930-as évek végén a nyilaskeresztesek kaptak stabil 17-18 százalékot, a felszabadulás után pedig Rákosi Mátyás Magyar Kommunista Pártja, és ez a hajlandóság ma sem változott. Ilyen feszült helyzetben a szocialisták miért engedik át az utcát a jobboldalnak és a liberálisoknak? Miért épp egy MSZP-s országgyűlési képviselőnek kellett hangoztatni a Parlament előtti gyertyás-virágos tüntetésen, hogy ez nem ellenzéki és főleg nem baloldali demonstrációnak számít. Miért ez az örökös „jófiúskodás”, állandó megfelelési szándék? Senki sem kérte, vagy várta el ezt a kijelentést, mellesleg nem is igaz, mert a baloldal meghatározó arányban képviseltette magát – maga az ellenzék pedig abszolút többséget tett ki.

– Én veszedelmesnek tartok minden utcai politizálást, szeretném elkerülni, hogy a kérdések a flaszteren dőljenek el. Egy tüntetéshez mindig sok kívülálló is hozzácsapódik és ezt a vegyes tömeget senki sem tudja kézben tartani. Véleményem szerint Magyarországon egyébként sincs „fogadóképes kereslet” ezekre a jelenségekre. Gondolja meg: az utóbbi időben már hányszor ígértek forró őszt vagy forró tavaszt, és sohasem következett be. Számomra is talány, de kétségtelen tény, hogy a tömegek a legsúlyosabb gazdasági leromlás ellenére sem tartják elviselhetetlennek a helyzetüket. Lehet, hogy még mindig futja a tartalékaikból. Összefoglalólag: nem a Parlament előtt kell politizálnunk, hanem benn a Parlamentben.

Tovább makacskodok:

– Ez, legalábbis látszólag, nem ígér különösebb eredményeket. Legutóbb éppen Ön nyilatkozta, hogy az ellenzék több ezer javaslatot terjesztett be, de alig 2-3 százalékukat fogadták el. Ez a helyzet nem kívánna új taktikát?

– Nem könnyű új taktikát találni. Vegyük példának a szakszervezeteket. Egyre nyilvánvalóbban háttérbe szorítják őket, és hiába keresik azokat a formákat, melyekkel nyomást gyakorolhatnának a kormányra. A tehetetlenség érzése minket is sokszor elfog. Minden ülésszakon legalább egyszer nekiugrunk a kormánynak, tovább is lehetne keményíteni a vonalat, de könnyen előfordulhat, hogy Mari néni és Pista bácsi nem örülne ennek. Ők inkább azt szeretnék tudni, hogy mi vár rájuk, és hogy tervezzék meg a gyerekeik jövőjét. Mi kézzelfogható célokra próbálunk összpontosítani; arra törekszünk, hogy a munkanélküliek 18 hónap után se maradjanak ellátás nélkül, igyekszünk szociális szempontokat érvényesíteni a főváros új költségvetésében is.

– A jelenlegi MSZP összetételében mennyire alkalmas a kitűzött politikai célok megvalósítására? Milyen rétegekből rekrutálódik a tagsága?

– Vidéken természetesen az értelmiségi középrétegre támaszkodunk: tanárokra, orvosokra, tisztviselőkre…

– Bocsásson meg: miért mondja azt, hogy „természetesen”? Nem az volna inkább természetes, ha egy szocialista párt mögött elsősorban munkások állnának?

– Én a magam részéről egyetlen olyan nyugati szocialista pártot sem ismerek, ahol a munkások alkotnák a tagok többségét. Itthon, Magyarországon még a velük való kapcsolatfelvétel is akadályokba ütközik. Ha én, mint politikus, bemegyek egy üzembe, megsértek egy olyan törvényt, melyet annak idején magam is megszavaztam: a munkahelyeken tilos szervezkedni. Munkásotthonokban kell találkoznom velük, vagy munkásfórumokon. A másik nehézség, amellyel szembe kell néznünk, az, hogy a munkások egybemossák a parlamenti pártokat, nem tesznek különbséget a kormány és az ellenzék között, minket is tehetetlenséggel, mellébeszéléssel vádolnak. Az egyik, munkásoknak szóló rendezvényünkön a magyar nemzeti érzés új értelmezésével szerettünk volna foglalkozni, a szentistváni példa korszerűségével, de ez a téma senkit sem érdekelt. Minden hozzászóló azt kérdezte, hogy miért nem teszünk többet a munkanélküliség és az infláció ellen.

– Az értelmiség miért különb emberanyag?

– Az értelmiség politikailag könnyebben „hadra fogható”, és a szakemberek felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak a munkánkban. Mint ismeretes, a Párton belül különféle tagozatokat alakítottunk ki, mert „általában” nem lehet politizálni, csak konkrétan. Működik nálunk orvos, pedagógus, „hívő”, kisebbségi tagozat. Van egy ötvenfős színészcsapatunk is, de ne kívánja, hogy bárkit is megnevezzek közülük.

– Csak annyit áruljon el, hogy vannak-e köztük igazán nagy nevek is.

– Sztárokat nem találni a tagozatban – bár az a személyes meggyőződésem, hogy minden igazi művész vagy író szükségképpen, természet szerint baloldali kell, hogy legyen. Oda kell, hogy vigye a nyomorultak iránti szolidaritás.

– Ennek látszólag ellentmond, hogy kevés ismert személyiség tűnik fel a szocialista oldalon.

– Nem titok, hogy számtalan országos hírű professzor, író és egyéb alkotó egyéniség támogat minket a tanácsaival – és egyéb módon is. Mikor leülünk beszélgetni, általában azt kérik, hogy a nevük semmiféle formában ne jelenjen meg. Én megígérem, hogy nem élek vissza azzal, amit mondanak, és ezt meg is tartom.

– Mitől félnek az illetők?

– Ne áltassuk magunkat: ma is kockázatos szembekerülni a hivatalos hatalommal. Ez az egzisztenciális fenyegetéseken túl a fizikai biztonságukat is veszélyezteti, a jobboldal nem kezeli kesztyűs kézzel azokat, akiket ellenségnek nevez ki. Remélem, a választások közeledtével ezek az emberek elszánják magukat és előjönnek majd a félhomályból.

– Ha már a kádereknél tartunk: mi történt a régi MSZMP apparátus tagjaival? Ők részt vesznek a Magyar Szocialista Párt munkájában?

– Nyitott kapukkal fogadtunk mindenkit, aki nem kompromittálta magát végzetesen az elmúlt évtizedekben, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a magasabb posztot betöltött vezetők közül szinte senki sem jött közénk.

– Akkor hová lettek? Úgy tudom, a Munkáspártba is kevesen jelentkeztek.

– Az egykori MSZMP legalább öt mostani jobboldali pártot ellátott káderekkel… (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Horn megállapításának igazsága a későbbiekben is bebizonyosodott. Elég annyit megemlíteni, hogy az Orbán-kormány miniszterei között több kiérdemesült párttag szerepel, mint a szocialista-liberális kabinetben. – M. Gy.) A maradékot feltehetőleg káefték és bankok élén kellene keresnünk – de mi nem keressük. Talán az ő magatartásuk, az a könnyedség, ahogy lerázták magukról korábbi, jól fizető meggyőződésüket, jelenti a legsúlyosabb ítéletet, melyet a Történelem kimondott a régi Magyar Szocialista Munkáspárt fölött.

Lapozok egyet a jegyzeteimben:

– Sokan hiányolnak egy valóban szocialista szellemiségű lapot, felmerült olyan szándék, hogy a párt egy önálló újságot alapítson?

– Kétszer is megkíséreltük, de anyagi okok miatt mind a kétszer kudarcot vallottunk. A Népszabadsággal, a Magyar Hírlappal és még néhány ellenzéki orgánummal korrekt a viszonyunk, nem szoktak elzárkózni, ha egy nyilatkozatot vagy egy tájékoztató anyagot kívánunk közreadni. Ami viszont baj, az igazán hatékony elektromos médiumokba, a rádióba és a televízióba mi csak néhány mondat erejéig jutunk be, az állami televízió egyes műsorába szinte soha. Ezért is fontosak nekünk a parlamenti közvetítések, ahol mi is hallathatjuk a hangunkat.

Horn kávét hozat, sokáig kavargatom az italt:

– Szeretnék feltenni egy személyes jellegű kérdést, tudomásul veszem, ha nem kíván válaszolni rá.

Horn legyint:

– Nincsenek ilyen kérdések, halljuk.

– Mennyire érzi magát alkalmasnak arra, hogy ilyen kiélezett viszonyok között a Magyar Szocialista Párt frontembere legyen? Az is érdekelne, hogy miért épp Önt választották meg erre a tisztségre.

– 1990-ben öt vezető testesítette meg a pártot a magyar közvélemény előtt: Nyers Rezső, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és én. Ne vegye dicsekvésnek, de ha nem ezek a nevek állnak a választási listánk élén, azokban a hisztériás időben a Magyar Szocialista Párt nem jut be a Parlamentbe. Mára azonban többé-kevésbé egyedül maradtam. Nyers Rezső visszavonult az irányító munkától, Németh Miklós külföldre távozott és nem politizál – reméljük, csak egyelőre.

(A Magyar Szocialista Párton belül ma is sokan akadnak, akik keményebben ítélik meg az angliai bankhoz elszegődött egykori miniszterelnök magatartását:

– Ő tíz évig a Big Ben toronyóráját hallgatta, mi pedig azt, hogy „mocskos kommunisták!” – és most hazajön minket kioktatni. – M. Gy.)

– Pozsgay Imre elhagyta a pártot. Hogy ítéli meg ezt a lépését?

– Nagy meglepetést okozott vele. Emberileg megértem, de politikusként nem tudom elfogadni. Azért senki sem tehet neki szemrehányást, hogy lemondott a tisztségéről, de semmi sem mentheti azt a tényt, hogy kilépett egy olyan pártból, melynek létrehozásában kulcsszerepet játszott.

– A továbbiakban el tud képzelni vele valamilyen taktikai jellegű szövetséget?

– Mi senkivel sem kívánunk taktikai szövetségre lépni, a Pozsgay által vezetett párttal pedig nem is volna különösebb értelme, mert nem hiszem, hogy bekerülnek majd a Parlamentbe. De visszatérek a kérdésére, hogy alkalmas vagyok-e frontembernek. Keresnem kell a választ. Mostanában éppúgy meg kell tanulnom az ellenzéki szerepet, mint annak idején a kormányzatit, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerül elsajátítanom ezt a magatartásformát. A Parlamentben ma is nehezemre esik megnyomni a gombot, hogy válaszoljak egy sértésre, távol esik tőlem a visszavágás indulata. Politizálni egyébként sem lehet emocionális indítékokkal, csak elvi alapokon, ez az egyetlen biztosítéka annak, hogy ne tévedjünk túlságosan nagyokat. Azt is nehezen viselem el, hogy a vitákat mellékvágányokra kényszerítik. Abszurdum, hogy az egész politikai élet középpontjában a Televízió és a Rádió vezetésével kapcsolatos csatározások állanak, és a kedvünk ellenére nekünk is be kellett szállnunk ebbe az adok-kapok ütközetbe. Ez a kormányzat taktikai sikerét jelenti, mert el tudták kerülni, hogy az összecsapások a valódi problémák körül alakuljanak ki. Megengedhetetlennek találom azt is, hogy az újságírók a cikkeikben egymással foglalkozzanak, engem nem érdekelnek a személyeskedő viták, én azt szeretném tudni, hogy mi a véleményük az ország bajairól.

– Egy választási siker esetén elvállalná a miniszterelnöki tisztséget?

– Ha felajánlják, nem utasíthatom vissza, mert akkor joggal megkérdezhetnék tőlem: milyen alapon álltam szemben a jelenlegi kormány politikájával, ha nem tudok alternatívát ajánlani helyette, és ezt nem vállalom fel a magam személyében is.

– De, úgy tűnik, nem tenné boldoggá, ha megvalósulna ez az eshetőség. Néhány hónappal ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy fontolgatja a lemondását az MSZP éléről. Vagy ezt csak egy taktikai lépésnek szánta?

– Nem, én komolyan gondoltam, hogy lemondok. Belátom, hogy ez gyengeségre vall, de nekem már elegem volt az útszéli támadásokból. Gyakran lázadozom az ellen, hogy piszlicsáré belpolitikai csatározásokra kényszerüljek, mikor ég a ház, az egész ország süllyed lefelé, és nemcsak a nyomor növekszik a határokon belül, hanem előbb-utóbb minden szomszédos országgal is konfrontálódunk. Külső segítségre egyébként sem számíthatunk, hiába győzködöm nyugati politikai kapcsolataimat, hogy vegyék végre komolyan a mi bajainkat, mert ha ez a régió összeomlik, abba egész Európa beleremeg majd.

Még mindig hitetlenkedve kérdezem:

– El tudja képzelni, hogy még az 1994-es választások előtt felálljon a helyéről?

– Ha megfelelő utódot látnék a közelemben, már holnap megtenném. Ebben az esetben sem hagynám cserben az országot és a pártot, a nemzetközi kapcsolatainkban próbálnék segíteni.

– Tulajdonképpen mit nem tud elviselni?

– Ne vegye panaszkodásnak, de most is a negyedik hete már, hogy egyetlen szabadnapot sem engedhettem meg magamnak. Nem jutok hozzá, hogy könyvet vegyek a kezembe, pedig régen minden érdekesebb novellát is elolvastam a folyóiratokban. Valaha bérletem volt az Operába, a Zeneakadémiára, a Nemzetibe, most már fél éve nem jártam színházban. Nem is merek jegyet rendelni, mert okvetlenül közbejön valami, előbb vagy utóbb a leépülés fenyeget. Újra mondom, ha döntés elé kerülnék, egy pillanatig sem ragaszkodnék a „hatalom”-hoz.

– Búcsúzóul szeretnék egy elvontabb kérdést feltenni. Tételezzük fel, hogy most éli utolsó pillanatát, és egy szoba fehérre meszelt falán üzenetet hagyhatna az utókornak…

– Nem kár azért a szép fehér falért?

– Ez legyen az én rezsim. Mit írna fel?

– Tolerancia.

– Ennél azért több hely van a falon.

– Össze kell fogni a nemzetnek!

Meglepődtem, más válaszra számítottam:

– Ezt érzi a legfontosabbnak?

– Igen. Bármennyire is kétségbe vonja a jobboldal, a nemzeti gondolat és érzelem nem idegen egy szocialistától.

 

 

A szándék is távol áll tőlem, hogy a fentiekben Horn Gyula pálya- és jellemképét próbáljam megrajzolni. Csak a baloldaliság fogalmáról és az adott időszakban kialakult gyakorlatáról folytatott beszélgetéseinket elevenítettem fel, az általa elmondottakat érintetlenül hagyva, a magam szövegét kiegészítve néhány később fogant gondolattal is.

Soha nem kerestem a politikusok barátságát, beláttam: helyzetükből következőleg pillanatnyi érdekek függvényében ítélik meg az ilyen kapcsolatokat. Hornnal ezt követőleg még összefutottunk néhány alkalommal, például a hatvanadik születésnapomon eljött a Játékszínbe, ahol azon az estén „Az ifjú gárda” című komédiámat játszották. Meggratulált, egy ezüst gyümölcsmosót hozott ajándékba, és mint két évvel idősebb születésű, felajánlotta a pertut, melyet köszönettel el is fogadtam. A legfontosabb, egyben mindmáig utolsó találkozásunkra 1994 őszén került sor a „Fészek” Művészklubban.

A májusi országgyűlési választások után véget ért alkalmi együttműködésem az MSZP-vel, a Köztársaság térnek a környékét is elkerültem. Egyszer hívtak ugyan, hogy lépjek fel egy hűvösvölgyi juniálison, de nem vállaltam a szereplést.

Ők sem erőltették a kapcsolatot, nem neveztek ki nagykövetnek vagy kuratóriumi elnöknek, sőt a győzelem esetére megbeszélt közös pacal vacsoráról is megfeledkeztek. Ez nem érdekelt túlságosan, azt is megemésztettem, hogy a szocialisták által kinevezett rádiós vezetés egyből megszüntette tízperces vasárnapi műsoromat a Petőfi rádión – ezt a korábbi jobboldali irányítás soha nem háborgatta. Tudomásul vettem, hogy ez a magát szocialistának nevező párt minden fenntartás nélkül átvállalja liberális partnerének előítéleteit, melyek kirekesztenének minden valóban baloldali szemléletű alkotót.

Ezért elcsodálkoztam, mikor szeptember táján egy küldönc szentkoronás emblémával díszített meghívót hozott; belenéztem: Horn Gyula már mint miniszterelnök invitált meg egy művészekkel folytatandó eszmecserére. Később kiderült, hogy irodalmi tanácsadója, Ö. Szilveszter ellenezte a meghívásomat, csak két barátnőmnek köszönhettem, hogy mégis sor került rá. A lapot visszaraktam a borítékba, aztán félredobtam a polc sarkába.

A papír épp a rendezvény délutánján került az épp nálunk vendégeskedő chicagói rokonunk, Gyuri kezébe, meglepte a küldemény díszes adjusztálása:

– Elolvashatom?

– Persze, ha kell, neked is adom.

Mikor letette a meghívót, őszinte reverenciával nézett rám:

– Gondolom, lassan már kezdesz készülődni?

– Hová? Nem megyek el.

Gyuri megdöbbent:

– De hát a hazád miniszterelnöke hív! Nyilván szüksége van a tanácsaidra.

– Hazám miniszterelnökének nincs szüksége senki tanácsára, és ha volna sem fogadná el. Különben nem vagyok szalonképes; már ittam egy fél liter bort, és ilyen melegben öltönyt sem akarok húzni.

Gyuri addig-addig macerált, még végül elmentem a Fészek Klubba – csak úgy pulóverben. Azt viszont feltettem magamban, hogy a számat sem nyitom majd ki: egy pulóveres ember fél liter borral a háta mögött jobban teszi, ha hallgat a józanok és az elegánsan öltözöttek társaságában.

Hornnal már az előtérben összetalálkoztam, megölelt, nehéz lett volna eldönteni, hogy barátsága jelének vagy inkább a fotósoknak szánta ezt a gesztust. Odasúgtam neki:

– Nem tudom, hogy most melyikünk kompromittálja jobban a másikat.

Biccentettem felé és bementem a terembe. Csak a meghívottakat engedték be, még az újságírókat is eltessékelték, érezhető volt a szándék, hogy külső eszközökkel is biztosítsák a beszélgetés bizalmas légkörét.

Behúzódtam egy sarokba – pulóveres emberek fél liter borral a hátuk mögött vonják meg magukat – és körülnéztem: negyvenen-ötvenen gyűlhettünk össze, mindannyian különféle „díjasok”, színészek, írók, zenészek, képzőművészek. Horn a széksorokkal szemben egy magányos fotelban foglalt helyet, egy előzékeny mozdulattal jelezte, hogy várja a kérdéseket.

Ha jól emlékszem, először egy színész érdeklődött, hogy a betéti társasága milyen kedvezményekre számíthat majd, Horn általánosságban, de biztatóan válaszolt. Utána egy nemzetközileg is befutott festő szólalt meg. Szerinte az emberek Magyarországon sokkal jobban élnek, mint Franciaországban, ezt a következtetést abból vonta le, hogy Párizs melletti kastélyába minden gond nélkül kapott kertészt, itthoni rezidenciájába viszont már hetek óta hiába keres megfelelő embert.

– A tízmillió magyarból legalább kilencmillió küszködik ezzel a problémával! – dünnyögtem magamban, de csak félhangosan, mert ugye egy pulóveres ember fél liter borral a háta mögött…

P., a zeneszerző következett szólásra:

– Az állam mindenekelőtt rajtunk, művészeken kell, hogy segítsen! Mi jelentjük a társadalmi mozgások erjesztő kovászát, ha mi jól érezzük magunkat, meg tudjuk javítani az egész ország hangulatát…

Szavait taps fogadta, engem viszont elfogott a düh, hogy ez a csupa tekintélyes személyiségből álló gyülekezet egy ilyen kivételes alkalmat milyen piti ügyekre használ fel. Pulóver ide, fél liter bor oda, felemeltem a kezem, meg is kaptam a szót.

– Nézd, Gyula – mondtam, élve a régi pertuval, és az első felszólalók felé mutattam. – Ne vedd őket komolyan! Csak arról van szó, hogy nem szívesen fizetnek adót, de mindnek telik rá, nekem is.

A terem rosszallólag morajlott fel, de ha már elindultam, nem hagytam zavartatni magam:

– Ti nem nekik vagytok lekötelezve, hanem annak a millió és millió nyomorult szegény embernek, akik beszavazták a hatalomba a szocialistákat. Ha van ebben az országban minimális demokrácia és pénz, nekik kell juttatnotok, nem pedig a milliókat kereső művészeknek. Ez nem demagógia, hanem a tiszta igazság. És ha mégsem teszitek meg, akkor az Isten… meg titeket.

Dolgozott bennem a maligán, telibe kimondtam a fentebb pontokkal jelzett szót, Horn kényszeredetten bólintott:

– Kösz!

Bár, mint említettem, az újságírókat eleve kirekesztették a diskurzusból, másnap-harmadnap mégis több napilapban is felháborodva emlegették, hogy Moldova György megint milyen csúnyán beszélt. De nem ez volt az igazi baj, hanem az, hogy hamarosan kiderült: hiába koptattam a számat – mint hozzám hasonlóan sok más kipróbált baloldali ember is.

A Magyar Szocialista Párt fokozatosan felvette a polgári politikai csoportosulások allűrjeit, megfeledkezett az elesettek érdekeinek képviseletéről, helyette klientúrát épített ki, ahogy mondani szokás, „tocsikolt”.

– Nekem csak egy bajom van veletek – mondtam később Horn utódjának, Kovács Lászlónak, a pertut itt az indokolja, hogy az elnök valaha abban a gyógyszergyárban működött KISZ-titkárként, ahol a bátyám, a húgom és a sógornőm is dolgozott –, az, hogy mit keres a nevetekben a „szocialista” szó. Ha bármilyen más jelzőt használnátok e helyett, például azt, hogy „négyszögletes”, vagy azt, hogy „pepita”, tökéletesen rendben volnánk egymással, de a „szocialistá”-val más a helyzet. Ahogy növekednek a társadalmi különbségek és fokozódik az elesettek nyomora, az emberek előbb-utóbb megkérdezik majd, hogy mi volna a megoldás ezekre a bajokra. A felelet, szerintem, nem lehet más, mint hogy: a szocializmus. Ha viszont az emberek azt látják, hogy ti képviselitek ezt az eszmét, elbizonytalanodnak, teljes joggal, mert annyi igazi szocialista van köztetek, mint ahány valódi vas- és fémmunkás játszik a Vasas labdarúgó csapatában. A szocializmus így is győzni fog, de húsz-harminc évvel eltolódhatnak a változások.

Befejezve az események sorát, Horn és az MSZP megérdemelt vereséget szenvedett az 1998-as országgyűlési választásokon. Senki sem oldhatja fel őket a történelmi bűn alól, hogy átengedték a hatalmat a jobboldalnak.

Úgy véltem méltányosnak, hogy a Horn által többször is megemlített Thürmer Gyulának is megadjam a módot, hogy megszólalhasson és kifejthesse elképzelését a baloldaliság fogalmáról. A Munkáspárt elnöke készséggel vállalkozott a beszélgetésre.

 

 

A portás, Kádár János egykori személyi biztosítója kísér fel az emeletre, Thürmer irodájába. A hét utolsó munkanapja van, az idő már késő délutánra jár, az erősen őszülő pártelnök udvarias mosollyal leplezi a fáradtságát. Megakad a szemem a ruháján:

– Eddig minden alkalommal sötétkék öltönyben láttam magát. Van ennek valamilyen különösebb oka?

– Az öreg munkásasszonyok, akikkel találkozni szoktam, ezt tekintik igazán ünnepélyes viseletnek.

(Ha jól figyeltem meg, Thürmer napjainkra már átszokott a sötétszürkére.) Benyúlok a táskámba a jegyzeteimért:

– Valószínűleg azért lehet ijesztgetni magával egy fél országot, mert a közvélemény kevéssé ismeri a Munkáspártot. Hányan vannak, és kik tartoznak a soraikba?

– Harmincezer tagot tartunk nyilván, mintegy hetven százalékuk megjárta az egykori MSZMP-t. Jöttek közénk olyanok is, akiket annak idején revizionista magatartásukért kizártak a pártból, vagy mint értelmiségiek be sem kerülhettek oda, ugyanis szigorú keretszámok biztosították a munkásosztály túlsúlyát a párton belül.

– A tagságuk meglehetősen elöregedett, honnan merítik az utánpótlást?

– Két nagy korcsoport áramlik most a Munkáspárt felé: a 35–40 év közöttiek, akik még látták a szocializmust és most a bőrükön tapasztalhatják az új rendszer „vívmányait”. A másik réteg a 17–18 éveseké, ők százszámra jelentkeznek nálunk: munkásgyerekek, akik munkanélküliekké váltak, vagy nem vették fel őket az egyetemre.

– A maga fia hova jár?

– Az én fiam sem került be az egyetemre. Orosz-történelem szakra jelentkezett, eredetileg negyven helyet hirdettek meg, ő a harminchatodik lett, erre visszavették a számot 35-re.

– Feltételezem, hogy a Thürmer névvel nem sok fű nő neki mostanában. Nem akar magyarosítani?

Az elnök elmosolyodik:

– Nem hiszem, hogy ez volna a megoldás. Visszatérve a pártba való új jelentkezőkre, annyi eredményt hoztak, hogy a létszámunk stagnál, nem csökken, ennél többet nem várhatunk. Mi nem számíthatunk azokra, akik a láncaikon kívül egyebet is veszthetnek. Ezen nem esünk kétségbe, az a véleményünk, hogy ne a pártban legyenek sokan, hanem a párt körül.

– Az MSZMP régi vezetői garnitúrájából kik csatlakoztak magukhoz?

– A vezetők közül csak Grósz Károly.

– Fizeti a tagdíjat?

– Igen, és részt vesz az alapszervezet munkájában is. (Mint ismeretes, az egykori pártfőtitkár az 1990-es évek derekán meghalt – M. Gy.) Jellemző adalékként megemlítem, hogy a rendszerváltás előtti utolsó években működő megyei első titkárok közül egy sincs közöttünk, és egyéb nagy neveket sem találni. Mi a kisemberek pártja vagyunk – Thürmer felemeli az ujját –, nem szabad a szegények pártjának nevezni magunkat, mert a szegénységet senki sem szereti – legkevésbé a szegények.

– Mennyire sikerül kapcsolatot teremteni a tömegekkel?

– A pártunk ellen alig álcázott hadjárat folyik politikai és lélektani értelemben is. A tömegtájékoztatásban elhallgatnak minket – úgy vagyunk beosztva, mint a gyógyszer: napi két csepp és semmi több. A nyomás személy szerint is érezhető. A Központi Bizottságunk egyik tagja, egy vidéki tanárnő egészségnevelési vonalon dolgozott. Egyik nap behívatták és közölték vele, hogy mint közalkalmazott nem tölthet be magasabb párttisztséget. Két gyereke van, a férjét kényszernyugdíjazták a rendőrségnél, valamiből meg kellett élnie a családjának, nem tehetett mást, mint hogy lemondott a bizottsági tagságáról.

– Ha már az anyagiaknál tartunk: mekkora összegből gazdálkodnak?

– 22,9 millió forintos állami támogatást kapunk, ehhez jön még 8-9 milliónyi tagdíj – az alapszervezetek ebből tartják fenn magukat.

– Hány fizetett alkalmazottat tart a párt?

– Velem együtt összesen tizet.

– Magának mennyi a fizetése? Persze, ha nem titok.

– Miért volna az? 45 ezer bruttó plusz nyelvpótlék – beszélek oroszul, angolul, németül és japánul. 31-32 ezer forintot viszek haza tisztán.

(Bár évekkel ezelőtt – mikor a jelen interjú készült – a forint még jóval többet ért, mint jelenleg, de ennyi pénzből akkor sem lehetett emeletes házat vásárolni. Bármi legyen is a véleményünk Thürmerről, nem tagadhatjuk meg tőle, hogy ismereteivel és szerteágazó kapcsolataival akár gazdasági csúcskarriert is befuthatott volna, ehelyett töredéknyi jövedelemért egy fél ország „mumusának” szerepét vállalta.)

– A latin szólás szerint: a pénz a dolgok mozgató idege. Ilyen szűkös anyagi lehetőségek között mennyire mozgósítható a tagságuk?

– A Charta tüntetésen mi hatezer emberrel vettünk részt, nem tudom eldönteni, hogy ez sok vagy kevés.

– Ma az utca egyre inkább hadszíntérré válik, készülnek-e maguk is valamilyen önálló akcióra?

– Ha a Fidesz tüntethetett a Parlament előtt a kínai külügyminiszter ellen, akkor mi is felvonulhatnánk. Mi azonban nem demonstrálunk puszta munkásmozgalmi nosztalgiából, például október 30-án nem megyünk ki a Köztársaság térre.

Értetlenül nézek Thürmerre.

– Mi történt október 30-án?

– 1956-ban ezen a napon ostromolták meg a budapesti pártházat.

– Akkor mégis mi bírhatja rá magukat egy ilyen lépésre?

– Csak kényszerítő okok. Elfogadnak például egy halmozottan munkásellenes törvénycsomagot: a kétkulcsos áfa bevezetésétől a nyugdíjkorhatár felemeléséig. Esetleg a békéért kell tüntetnünk, mert egyre könnyebben előállhat egy háborús válsághelyzet. A fiatalok már félnek a bevonulástól, mert attól tartanak, hogy háborúba viszik őket a szomszédos országok ellen.

– A párt elég társtalannak tűnik; milyen viszonyban áll a többi baloldali erővel?

– A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségével nincs érdemi kapcsolatunk, távolról szemlélve a módszereiket, nehéz egyetérteni velük. Érdeklődéssel várom, hogy ha a munkanélküliek száma tovább növekszik, akkor is beérik-e majd tizenötperces sztrájkkal. Az ágazati szakszervezetekkel viszont együtt dolgozunk. Most rendeztünk egy munkanélküli fórumot Csepelen, az asztalon a szakszervezet zászlaja állt, de a hallgatóságot mi adtuk.

Thürmer elmélyülten forgatja a kezében tartott töltőtollat, láthatólag arra törekszik, hogy a következő témában minél pontosabban fejezze ki magát:

– Ha lehet, még áldatlanabb a kapcsolatunk a Magyar Szocialista Párttal. Többször is megkíséreltük felvenni velük a kapcsolatot, pedig nyugodtan játszhattuk volna a sértődöttet, hiszen az egykori MSZMP hagyatékából mi Marxot kaptuk, ők pedig a tőkét. Anyagi és nemzetközi lehetőségeinket sem lehet egy napon említeni; ők képviseltetik magukat a Parlamentben, mi nem. Szocialista Internacionálé létezik és működik, Kommunista Internacionálé nem. Ennek ellenére fontosnak véltük, hogy bármilyen politikai különbségek is választanak el minket, legalább ne ártsunk egymásnak, de ők nem fogadták el a mi közeledési kísérleteinket. Megnyugvásunkra szolgál, hogy a nézeteltérések ellenére helyi és szakértői szinten sokhelyütt jó kapcsolatot tudtunk teremteni.

– Mit ígér a jövő?

– Az MSZP parlamenti párt, de magában a Házban a balszélre szorult, ha fejlődni akar, a parlamenten kívüli erőkre kell támaszkodnia. Ennek ellenére sok jel szerint nem minket és más baloldali erőket tekint természetes szövetségesének, hanem bizonyos liberális csoportokat. Mit ígér nekik ez a szövetség, nem tudhatom, de az én szememben az MSZP ahhoz a gazdag parasztlányhoz hasonlít, aki nem hajlandó elfogadni a parasztlegény udvarlását, helyette a gróf fiára áhítozik, annak viszont csak a szajhája lehet. Ha nem alakul ki köztünk beszélő viszony, könnyen előfordulhat, hogy az 1994-es választásokon nem szövetségesek leszünk, hanem vetélytársak, és el fogjuk magyarázni az embereknek, hogy miért ne szavazzanak az MSZP-re.

(A Thürmer szavaiból kibontakozó kép valódiságát a személyes tapasztalataim is megerősítették. Valamikor 1992-ben egy haláleset következményeként Kunszentmiklós körzetében megüresedett a helyi országgyűlési képviselő posztja. A pótválasztáson ketten pályáztak eséllyel erre a tisztségre: egy Komáromi nevezetű termelőszövetkezeti elnök az MSZP színeiben és Nagy Tamás, az Agrárszövetség vezetője. Én néhány író-olvasó találkozó erejéig beszálltam a szocialista jelölt melletti küzdelembe, így viszonylag közelről követhettem az események alakulását. Bár senki és semmi nem kényszerítene rá, Komáromi „élből” elutasította a munkáspárti voksokat – ezek 3-400-at tettek ki –, ennek eredményeként 20-30 szavazat különbséggel vereséget szenvedett.

– Egyszer megkérdeztem a szocialisták egyik vezetőjét, hogy honnan ered ez az ellenszenv irántunk – mondta egy munkáspárti öregember –, őszinte kedvében találtam, mert azt felelte: onnan, hogy ugyanabból a tóból halászunk – vagyis egymás elől vinnénk el a szavazókat.)

– Feltételezi, hogy a következő választáson a Munkáspárt bekerül majd a Parlamentbe?

– Ezt a választást is meg lehet venni majd, mint ahogy 1990-ben is sok esetben az anyagiak döntöttek. Mögöttünk sem hatalom, sem pénz nem áll, de a Munkáspártra nem a szép offszet plakátjaiért szavaznak majd az emberek. Nagy részük a maga bőrén tapasztalja, hogy a kapitalizmus az ő számára nem jelenti a jóléthez vezető utat. A kifejezetten szegénynek tekinthetők aránya már eléri a 30-40 százalékot, az ő érdekeik képviseletére a polgári pártok vagy egyáltalán nem vállalkoznak, vagy csak ímmel-ámmal, választási megfontolásokból teszik. Ha a választásokon nem lesznek nyilvánvaló csalások, erőszakos beavatkozások, akkor megkaphatjuk azt a 250 ezer szavazatot, mely a számítások szerint elegendő lesz a négy százalékhoz, vagyis a tíz képviselői helyhez.

– Van tíz megfelelő emberük?

– Már említettem, hogy annak idején nem csatlakoztak hozzánk „nagy nevek”, ha ezekre várunk, máig sem indultunk volna el. Azóta sem állt módunkban megfelelő munkáspárti személyiségképeket kialakítani a közvéleményben, de tíz megfelelő ember rendelkezésre áll majd.

– Feltételezem, hogy magával az élen.

– Igen, valószínűleg.

– Mi a véleménye az eddigi politikai pályafutásáról?

– Nem hiszem, hogy politikusnak születtem volna. A történelem bizonyos feladatokra előhív embereket, ezek jönnek és elmennek. Nincsenek messze tekintő ambícióim, nem gondolok arra, hogy mi lesz velem öt vagy tíz év múlva.

– Örülök a szerénységének, mert így könnyebb kimondanom, hogy a véleményem szerint többször is komoly politikai hibákat követett el. Mindenekelőtt a Jánájev-puccsal kapcsolatos állásfoglalására gondolok, nem ítélte el a Gorbacsov-ellenes zendülést, sőt azt ajánlotta, hogy közvetítene feléjük. Ezzel sokáig használható fegyvert adott itthoni politikai ellenfelei kezébe, Horn Gyula is hivatkozott rá.

Thürmer bólint:

– Kétségkívül rosszul döntöttem, de még nem ismertem az ilyen helyzetekben követendő taktikát. A tapasztalt politikusok ilyenkor gyorsan kiutaznak a hobbi-telkükre, hogy ne találják meg őket az újságírók és „megőrizhetik az arcukat”. A hibámat az sem menti, hogy a kormány is tett néhány, legalábbis félreértelmezhető gesztust, például kényszerítő okok nélkül fogadták az akkori szovjet nagykövetet – de természetesen nem akarok kitérni a rám háruló felelősség elől.

– Mégis: milyen meggondolások vezérelték?

– Nekem a legfőbb előnyöm – egyben a legnagyobb hátrányom – abban állt, hogy mint egykori külügyes, szinte mindenkit ismertem a szovjet vezetésben. A Jánájev-affér idején is én voltam az utolsó magyar politikus, aki megfordult Moszkvában. Láttam, hogy Gorbacsov irányvonala nem tartható, balról már korábban is támadták, a londoni konferencián pedig a nagyhatalmak nem adták meg neki a szanáláshoz szükséges pénzt, ezt a közvélemény úgy értékelte, hogy Nyugatról nem támogatják őt. Arra is számítani lehetett, hogy Gorbacsov, mint általában szokta, ezentúl is meghátrál a döntő lépések megtétele elől.

– Maguk azt szerették volna, ha a Szovjetunió továbbra is egységes marad?

– Igen, és ezt az elképzelésünket ma már Bush elnök is aláírná (természetesen az idősebb Bushról van szó – M. Gy.). Az Egyesült Államok is számos problémától szabadulhatott volna meg. Sajnos rosszul ítéltem meg Jánájevet, nem hittem volna, hogy belemegy egy 49 százalékos sikert ígérő vállalkozásba – Thürmer széttárja a karját –, de hát így történt, és én semmiféle biztosítékot nem adhatok, hogy a jövőben nem követek el hasonló hibákat – a legjobb szándékaim ellenére is.

– Véleménye szerint milyen irányba fordul majd a posztkommunista országok sorsa?

– Állandó konfliktushelyzetek jönnek létre dél-amerikai típusú sorozatos kormányválságokkal, vagy legalábbis krízisállapotokkal. A nyugati hatalmak abban érdekeltek, hogy Közép-Kelet-Európában egy ütközőzóna alakuljon ki, fogja fel a Kelet felől érkező menekültek hullámait és a veszélyesnek ítélt eszmei áramlatokat. Taktikailag úgy valósítják meg, hogy a lehető legtovább „lebegtetik” majd ezeket az országokat, nem hagyják felzárkózni őket, de azt sem engedik meg, hogy a víz alá merüljenek. Igyekeznek meggátolni, hogy valamelyikük kiugorjon a többiek rovására: ha ma Antall Józsefet hívják meg a Rajna-Majna-csatorna felavatására szónoknak, biztosra vehetjük, hogy néhány héttel később Mečiart tisztelik meg valamilyen hasonló módon.

– És Magyarországra mi vár?

– Magyarországot jelenleg nem egy egységes, tőkés réteg vezeti, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen még nem alakult ki. A kormányrudat egy jobboldali értelmiségi csoportosulás tartja a kezében, Szabó Tamás és az Állami Vagyonügynökség gazdasági pozíciók adományozásával próbálja meg prolongálni a hatalmát. Feltételezhető, hogy ennek a stratégiának kiegészítő része a szélsőjobb erők fokozódó aktivizálódása. Tudják, hogy nincs olyan nyugati államfő, aki hajlandó volna leülni egy asztalhoz Csurkával mint esetleges miniszterelnökkel, de Csurka arra jó, hogy megtisztítsa az utat az ő gazdasági szemléletű csoportosulásuk előtt. Külön hasznot húznak abból, hogy a szélsőségesekkel összehasonlítva ők vonzóbb választási lehetőséget nyújtanak. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy igyekeznek eljelentékteleníteni a szélsőjobb mozgolódások jelentőségét. Mint a salgótarjáni, a debreceni és a jászberényi példák is bizonyítják, a jobboldal elsősorban ellenünk veti be a rohamosztagait. A harcot a halmozottan nehéz körülmények között is vállaljuk, nem tehetünk mást.

 

 

Thürmerrel a továbbiakban csak a Kádár János-évfordulókon találkoztam. Ezeknek a megemlékezéseknek is érdemes néhány sort szentelnünk, mert a maguk módján a baloldaliság egyik népi felfogását tükrözik.

Július második szombatján a tömeg elindul a Kerepesi úti temető felé, jönnek metróval, vonattal, külön-autóbuszokkal az ország minden tájáról. A televízió, a rádió és az újság nem közli az esemény időpontját, mégsem feledkezik meg róla senki.

A temető téglafalához érve az emberek megállnak virágot vásárolni. Kádár Jánosnak „szerencséje” volt, hogy júliusban halt meg, ilyenkor érik be a dömping rózsa és szegfű, fillérekért árulják a cigányok. Ha az évforduló decemberre esne, ezek az emberek nem tudnák megvenni a virágot.

A vörös márvány sírkő már alig látszik ki a virágokból, de még ezrek állnak sorba, hogy ők is letehessék a megemlékezésük jelét. Fejkendős öregasszony hajol meg:

– Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de most visszaadták duplán!

Egy sötét szemüveget viselő, sovány, eszelős férfi megáll a sírnál és kiabál:

– Kádár élt! Kádár él! Kádár élni fog! – olyan indulat árad belőle, mintha egész évben arra készült volna, hogy ezt itt kimondja.

Én is lerakom a rózsáimat, aztán továbblépek, megállok egy az emlékműre merőleges sírdomb vonulatnál. A munkásmozgalom „aprószentjeit” rakták le ide, minisztereket, párt, állami és szakszervezeti vezetőket, emlékük felett már eljárt az idő, alig néhányuk neve mond még valamit. Valaha Rajk csontjai is itt nyugodtak, de a családja méltatlannak találta a helyet és elvitte innen.

Figyelem a tömeget. Életem javát a világ sűrűjében forogva töltöttem el, ezer és ezer emberrel találkoztam, itt mégis alig-alig látok ismerős arcot. A kultuszpolitika hatalmasai, akik íróasztaluk fedezékéből huszonöt éven át védték a rendszert ellenem, fenyegettek, kioktattak szocialista elkötelezettség tárgyában, nem jöttek el ide. Merre járhatnak, mit csinálhatnak? Talán ülnek otthon és épp az emlékezéseiket írják, hogy ők már akkor! És mennyire!

Szokásos módon a Magyar Szocialista Párt is távol marad. Később egy fogadáson megkérdeztem a párt egyik vezetőjétől, hogy miért nem küldenek egy szál virágot annak az embernek a sírjára, aki letagadhatatlanul meghatározta az egész múltjukat. Az illető azt állította, hogy ezt a távolságtartást a szabaddemokraták kötötték ki az elvi együttműködés előfeltételeként. Ma már tudjuk, hogy mennyit ért ez a felvállalt gesztus és az így elért eredmény, hasonlít ahhoz, mint mikor valaki hamis pénzen vak lovat vásárol.

Mindig is úgy éreztem, hogy Kádár János emlékének megtagadása nemcsak politikai gesztus, hanem ízlésbeli törekvés is. A vidéki és a polgári értelmiség a maga elé képzelt nyugati mintákhoz próbál hasonlítani, elutasítja magától a nyomorgó tömegeket, ízlését bántják a kopott és kihízott ruhák, a nehézkes beszédfordulatok, az izzadtságszag.

– Bizony büdösek vagytok nekik, atyámfiai, négyévenként csak egyszer hajlandók a keblükre ölelni titeket.

Az egykori pártarisztokrácia helyett most a névtelen tagság gyűlik itt össze: ősz férfiak és megviselt arcú nők a budapesti külvárosokból, a nógrádi, borsodi, mecseki bányavidékről, Ózdról, megszűnt kohóüzemek kolóniáiból, régen feloszlatott termelőszövetkezetek tagjai, minden változás vesztesei és kényszerű vállalói.

A megemlékezés a temetőben is leginkább egy országos majálisra hasonlít. Régi ismerősök találkoznak, a napsütésben kigombolják a kabátjukat, és családi fotókat mutogatnak egymásnak. Egyikük már látott engem a televízióban, megismer, meghív magához Kazincbarcikára.

– A Kossuth utcában lakom, a házszámot úgyis elfelejted, csak a „kommunista Jóskát” keresd.

Nehezen hagyják abba a diskurzust, mikor a hangosanbeszélő a nagygyűlés helyszínére, a munkásmozgalmi panteon elé szólítja őket. Itt a szabad térségben szinte perzsel a nap, a kövezet is visszaveri a forróságot, a többség nem akar kimozdulni a fasor árnyékából, a rendezők agitálják őket:

– Menjünk oda, ahol látnak minket! Este a tévéhíradóban csak az emelvény előtti részt mutatják majd, a nézők azt fogják hinni, hogy alig voltunk! – erre a buzdításra néhányan elszánják magukat, hogy előrébb lépjenek.

(2001-ben aztán ez a gond is megoldódott. Sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi televíziók nem küldték ki a kameráikat, egyetlen képpel sem emlékeztek meg erről az eseményről. Nem volt „hírértéke” annak az évfordulónak, melyen 15-20 ezer ember vett részt, helyette a homoszexuálisok alig kétezer főt megmozgató parádéjáról közvetítettek látványos jeleneteket. Néhány nap múlva kiderült, hogy az emberek másképp ítélik meg a helyzetet, mint az irányt szabó menedzserek, egy szavazáson a nézők 79 százaléka, sok-sok ezer ember – állt ki amellett, hogy szobrot kell állítani a „letagadott” Kádár Jánosnak.)

Zúg a tömeg, spontán jelszavak hangzanak fel, felírok egy régit és egy újat:

– Munkát! Kenyeret!

– Az urak ne használják a csillagos diplomájukat!

Nézegetem a panteon oldalába kirakott Kádár-portrét. Zakója rosszul szabott, bal válla fölött mintha puklis volna. Nem maradt róla „blickfangos” fotó, arcát sohasem támasztotta hatásos mozdulattal a kezéhez. A szeme ezen a felvételen is táskás, már soványodó arcában megnőtt az orra, vonásain nem tud megülni a rebbenő félmosoly. Egyszer személyes beszélgetés közben a szemét figyeltem: a pupillája sugarasan megtört, mint egy üveglencse, melyet szétrobbantott egy közepébe dobott kavics. Vagy mintha cigarettát nyomtak volna egy kocsonyás anyagba. Rejtély, hogy látott egyáltalán.

A megemlékezés programja alkalomról-alkalomra változik, a kezdeti évek merev és egyhangú „szocialista szertartása” helyébe egy látványosabb műsor lépett. Magnetofonról felhangzik egy-egy részlet Kádár János valamelyik beszédéből – érdekes, hogy egyetlen elvont, úgynevezett eszmei jellegű megnyilatkozást sem találtak, a politikus minden lépése az élet napi eseményeihez kötődött. Egy Kossuth-díjas színész József Attilát szaval, egy félig amatőrnek tűnő költőnő a saját verseit énekli gitáron kísérve magát. A 2000-es évfordulón már egy szabolcsi cigányzenekar is fellépett, „Mariska néni”, a néhai Kádár Jánosné kedvenc magyarnótáit játszották.

A beszédek stílusa is átalakult, már nem állnak a mikrofon elé olyan szónokok, mint a görög testvérpárt egyik vezetője, aki majd egyórás áttekintést nyújtott hazája gazdasági válságáról és annak lehetséges következményeiről, méla unalomba taszítva a hallgatóságot. Helyettük európaibb stílusú küldöttek érkeznek.

Az emelvényen felsorakozó díszelnökségben is kicserélődött néhány személy. A párt belső harcainak következményeként eltűnt néhány korábban ismert arc, és újak jelentek meg – néhányuk tündöklése alig egy-két évfordulóra korlátozódott.

Ami nem változik: Thürmer Gyula, ő volt és maradt az ünnepség meghatározó szónoka. Bizonyos engedményeket ő is tesz a forgandó idő követelményeinek: erősen lefogyott, nem tudni, ennek következményeként alakult-e ki az arcán időnként végigrángó tic, vagy hosszú évek idegfeszültsége váltotta ki. Jól és lendületesen beszél, ha a helyzet úgy kívánja, néha megfenyegeti a légvonalban alig száz méterre fekvő MSZP székházát, máskor, ha lehetséges együttműködés körvonalai bontakoznak ki, nem hangoztatja a fenntartásait.

A hivatalos program szinte kiszámítottan egy órát tart, tizenegy felé elhangzik az utolsó méltató szó is, aztán a tömeg elénekli az Internacionálét. Elkezdődik a hivatalos koszorúzás, ezt már sokan nem várják meg. Az ismerősök elköszönnek egymástól, nem tudják, találkoznak-e „jövőre ugyanitt”. Nem biztos, hogy a következő években is lesz megemlékezés, a rendezők azt mondják, lehet, hogy ezentúl csak a kerek évfordulókat ünneplik meg.

Metróval indulok el hazafelé, a Moszkva téren szállok le. A tér közepén az Üdvhadsereg tea- és kenyérosztáshoz készülődik. Talán kétszáznál is többen sorakoznak fel a kondér előtt, rongyosak és megviseltek, testük áporodott szaga megcsapja a járókelők orrát.

Horn nyilatkozatában Pozsgay Imrét is megemlítette, úgy gondoltam, őt is meg kell illesse a véleménynyilvánítás joga a baloldaliság ügyében.

 

 

Míg kirakom a jegyzeteimet, váltunk néhány személyes érdekű mondatot Pozsgayval, kiderül, hogy 1953 nyarán együtt voltunk katonák a böhönyei egyetemista táborban: Pozsgay akkoriban a Lenin Egyetemre járt – ez az intézmény a Szabadság téren, a Magyar Televízió jelenlegi székházában működött; orosz tanárokat, marxista előadókat és más hasonló szakembereket nevelt.

– Sorold fel a kérdéseidet előre, és azokból kiindulva beszélgessünk – javasol lebonyolítási módszert a vendéglátóm. Jó taktika, mert így kiterítve láthatja az összes lapomat, de igyekszem megőrizni pozícióimat.

– Ezek nem is kérdések, inkább töprengések. A kívülállók sorozatos ellentmondásokat vélnek felfedezni a pályádon. Az 1956. októberi felkelés letaposott üszkeire épült párt, az MSZMP tagja, sőt vezető funkcionáriusa voltál, később viszont éppen te minősítetted népfelkelésnek az akkori eseményeket – felnézek. – Akarsz erre rögtön reagálni?

– Szeretném, ha előbb végigmennénk a témáidon.

Bólintok, nem áll módomban vitatkozni:

– Rendben van. Tudvalevő, hogy Kádár János mindent, vagy legalábbis majdnem mindent megtett, hogy kiszorítson a hatalomból, te mégis az utolsók között tartottál ki a „régi zászló” alatt.

Házigazdám mozdulatlan arccal figyel, de a szemén látni, hogy magában már gyűjti a lendületet a válaszadásra.

– Néhányadmagaddal te kezdeményezted a Magyar Szocialista Párt megalakítását, Horn Gyula szerint nagy részed volt abban, hogy az 1990-es országgyűlési választásokon bejutott a párt a Parlamentbe, de te alig egy-két év múlva megváltál tőlük, sőt félig-meddig szembe is kerültél az egykori vezetőtársaiddal.

Pozsgay erre sem reagál, tovább lapozok:

– Jó gyakorlati eséllyel pályáztál a köztársasági elnök tisztségére és egészen pontosan ma sem tudjuk, hogy miért nem sikerült elérned. Arra is sokan kíváncsiak, hogy milyen elnök vált volna belőled. Közelebb lépve jelen napjainkhoz: alakítottál egy új pártot, a Nemzeti Demokrata Szövetséget, de nem vagyunk tisztában vele, hogy mit akarsz elérni, mennyire becsülöd az esélyeidet. Mit tekintenél győzelemnek, és mikor volnál hajlandó elismerni a vereségedet? Egyáltalán: érzel-e párhuzamot a bibliai Mózes sorsával, aki negyven évig vezette a népét a sivatagban, de az Ígéret Földjére már nem juthatott be? Elképzelhető, hogy az egész régi vezetőgárda ideje már végképp lejárt, és a kialakuló nyomor új típusú vezetőket küld majd?

– Értem, van még valami?

– Végül, ami a személyes tulajdonságaidban rejlő ellentmondásokat illeti, csak egyet választok ki. Az ellenségeid is elismerik, hogy a mai politikusok közül te vagy az egyetlen – talán Göncz Árpádot kivéve –, aki folyamatosan értelmes és nyelvtanilag korrekt mondatokban, jó magyarsággal tud beszélni a nyilvánosság előtt. Maga a miniszterelnök is folyton olyan körmondatokba keveredik, hogy a végüket lepkehálóval kell visszahozni Ceglédbercelről. Ennek a kiváló képességednek ellenére, úgy érzem, aránytalanul rossz kép alakult ki rólad a közvéleményben. A népszerűsítési kampányokon a hibák sokaságát követted el – bár feltételezem, hogy a PR-tanácsadóidtól kaptál rossz ötleteket.

Pozsgay ezt már nem hagyja szó nélkül:

– Mondanál egy példát?

– Ilyennek tartom azt a televíziós reklámodat, mikor te, mint „jó vezető” beültél egy versenykocsiba, és felvetted a szkafandert.

– Mi volt ebben a baj?

– A feszes sisak felnyomta az állad alól a húspárnákat, és eltorzította az arcodat. Próbálsz-e újabb és hatásosabb PR-módszereket alkalmazni – még egy pillantást vetek a jegyzeteimbe. – Végül szeretném, ha megkönnyítenéd a dolgomat, és elmondanál olyan személyes mozzanatokat, mint például: napközben, elgondolkodó perceidben kik jutnak az eszedbe: a Biblia, Hegel, Marx, esetleg Bibó István. Elég lesz ennyi kérdés?

Pozsgay mélyen hátul képezi torkában a hangokat, valósággal kipréseli őket magából. Ez a beszédmód sok energiát igényel, ennek megfelelően mikor megszólal, önkéntelenül is átalakítja lélegzetvételének ritmusát:

– Hadd kezdjem az utolsóval. Mint minden más, a kedves mondatok is változnak az időkkel. Valaha például gyakran idézgettem magamban, hogy „ha tudná a hajam, mit gondolok, azonnal levágatnám!”

– Ez elég jezsuitául hangzik, márpedig, azt hiszem, hogy rossz jezsuita vált volna belőled.

– Ennek ellenére sokan nem hiszik el rólam, hogy feltétlen bizalommal vagyok az emberek iránt, pedig ezt az alapállásomat mindennapos munkaeszközként használom, és nem érhet annyi csalódás, hogy feladjam. – Pozsgay eltűnődik. – Egyébként, ha mélyen magamba nézek, talán mégsem hiányzik belőlem némi jezsuitákhoz illő taktikai érzék. Mikor a rádiós „168 óra” élő adásában népfölkelésnek minősítettem az 1956. októberi eseményeket, tökéletesen eljátszottam a „magányos merénylő” szerepet. Kivártam azt az időpontot, mikor a Párt első embere, Grósz Károly nem tartózkodik itthon, ugyanis akkor már csak neki állt jogában előzetesen cenzúrázni a nyilatkozatokat. Vigyáztam arra is, hogy senkinek sem említsem meg a szándékomat, mert a hír visszajut a szovjetekhez és ők okvetlenül összeesküvést gyanítottak volna mögötte. Még a feleségem is csak a rádióból tudta meg, hogy mire vállalkoztam.

Pozsgay megengedő kézmozdulatot tesz:

– Természetesen nem akarom befolyásolni a véleményedet, hogy milyen jezsuita vált volna belőlem. Soha nem volt fontos számomra, hogy magyarázgassam magamat a nyilvánosság előtt, önelemzésre csak akkor vállalkoztam, ha megkértek rá.

– Nincs is benned személyes becsvágy?

– Én a „Pozsgay Imre nevezetű tárgy”-ra egész életemben kevés figyelmet fordítottam, ezért mindenféle öngőz idegen maradt tőlem.

– Ebben a tekintetben meglehetősen egyedül állhatsz napjainkban. De visszatérve, ahonnan elindultunk: vannak újabban használatos mondásaid is?

– Gyakran idézgetem magamban az „Út és erény”-t és a többi kínai gondolkodó mondatait is, olyanokat, mint hogy: „a bátor kivár, a gyáva ugrál”, vagy „a tigrist előbb gondolatban kell elejteni, aztán a gyakorlatban már gyerekjáték lesz”.

– És melyik a legutolsó, az éppen aktuális mondat?

– Dániában egy este egy miniszter személyes vendége voltam, este végigvitt a kedvenc kocsmáin. Útközben rámutatott egy köztéren álló kőasztalra:

– Nyáron itt szoktam tartani a fogadóóráimat.

– És télen?

– Télen sehol.

– És ez nem árt a népszerűségednek, hogy úgy mondjam, a politikai nagyságodnak?

– Isten óvja Dániát attól, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amikor nagy politikusokra volna szüksége! – mondta, és én egyetértek vele. Elég lesz ennyi idézet? – kérdezi Pozsgay jóindulatúan.

– Már csak egy olyan kép kellene, melyben megfogalmazod a magad alapállását.

– Én sikeres kapitány vagyok, akik rám bíznak valamit, azoknak nem kell aggódniuk. Én a hajómon mindig célba juttattam a feladott árukat – csak hazafele tartva merül fel a veszély, hogy meglékelnek.

– Kik?

– Többnyire a patkányok, akiknek nem tetszik, hogy üres raktárakkal kell jönnünk visszafelé – Pozsgay eltűnődik. – De ezen a képen még finomítanom kell.

Letelt az a másfél óra, amelyben előzetesen megállapodtunk, abban maradunk, hogy két hét múlva folytatjuk majd.

 

 

– Eszembe jutott még egy idézet, melyet esetleg tudsz használni – fogad Pozsgay a következő alkalommal. – Az egyik példaképem Hegel, az eszményképek kiválasztása persze nem jelent önfelnövesztést, az ember csak magyarázatot keres bennük újabb korszakainak megértéséhez, szóval Hegel mondta: „ahhoz, hogy valami megváltozzék, meg kell változtatni!” – vagyis magától nem megy semmi.

– … És miért érzed úgy, hogy ez a változtatás éppen a te dolgod?

– Én látok valamit és ezt meg kell valósítanom. Új atomszerkezeti elemeket és eleddig ismeretlen növényfajtákat már aligha fedezek fel, abban kell ténykednem, amit már elkezdtem és kipróbáltam magam benne.

– Vállalod a felelősséget?

– Természetesen. A felelősségvállalás nem más, mint a kötelességteljesítés befejező szakasza.

– És van erőd a folytatásra? Nem gondoltál még a visszavonulásra?

– Az én esetemben is érvényes a muszáj-Herkules szindróma. Bármelyik bokorba is bújtam volna el, utánam nyúlnak, meg akartak semmisíteni. A személyemben gyaláztak, a szememre hányták a múltamat, a hatalomátmentés mesterének kiáltottak ki. Bizonyára emlékszel még a jelszóra: ha Pozsgay marad, a kommunisták is maradnak.

– Mikor csúcsosodott ki ez a kampány?

– Az 1990-es országgyűlési választásokon Sopronban indultam, minden gyűlésemet megzavarták. A fideszesek egy úthengerrel mentek végig a Várkerületen, jelezve, hogy bele fognak taposni a betonba. Teli volt a város „a soproni Dávid legyőzi a pesti Góliátot”-feliratokkal, és ha egy kirakatba kitették az én képemet, betörték az üveget. Autós blokádot vontak Sopron körül, hogy ne tudjak megjelenni a meghirdetett rendezvényeken, nagy kerülővel, Fertőrákos felől jutottam be. Még azon a szokásomon is gúnyolódtak, hogy kocogni járok. Így van ez; ha a New York-i Central Parkban kocog valaki, azt természetesnek tartják, ha nálunk a Városligetben, akkor kiröhögik – Pozsgay egy kategorikus kézmozdulattal lezárja a témát. – Végülis megbuktam, de viszonylagos tisztességgel. Az MSZP mint párt öt százalékot kapott a körzetben, én a magam személyében tizennyolcat.

– A kampány során követtél el említésre méltó hibát?

– Szájer József, a fideszes ellenfelem nyílt vitára hívott ki. Az egyik kampánytanácsadóm azt ajánlotta, hogy ne fogadjam el, mert ezzel felértékelem a riválisomat. Ez a helyzet tökéletes félreértése volt, még egyszer nem fog előfordulni.

– Hogy lezárjuk a kudarcok sorát: milyen köztársasági elnök lettél volna, ha megválasztanak?

– Akkor úgy megrendített a vereség, mint egy gyomron rúgás, most már azt mondom: mint ahogy vannak Isten kegyelméből uralkodó királyok, akkor én Isten kegyelméből nem lettem köztársasági elnök. Engem nem az ellenfeleim buktattak meg, hanem a történelmi helyzet. Az átalakulás első szakaszában furcsa és terhes dolog lett volna, ha egy köztársasági elnök arra kénytelen fecsérelni az erejét, hogy elmagyarázza, ki is ő, és „reform-kommunista” létére hogy került az ország élére.

– Sokan, akik emlékeznek a lakitelki szereplésedre, úgy gondolják, hogy a természetes helyed a Magyar Demokrata Fórum élén lett volna, ezt vállalod?

– Kissé átfogalmazva Luther Mártont: én ott álltam, ahol állnom kellett, és nem tehettem mást. Szükségesnek tartom megjegyezni azonban, hogy Lakitelek nem jobboldali programmal indult, mint ahogy maga az MDF sem. A fordulatot Antall József személye hozta, a párt irányzata vele ment át baloldali népiből jobboldaliba.

– Te mit szóltál ehhez a fordulathoz?

– Én Lakitelekről nem Kenderes felé indultam – vagyis Horthy Miklós szellemét keresve –, hanem visszatértem az ország középpontjába, Budapestre.

– És a későbbi események hogy hatottak rád?

– Rezignáltan figyeltem, hogy lopkodják szét a Történelmet. A múltkor nem hívtak meg a „határmenti piknikre”, a menekült NDK-sok kiengedésének évfordulójára. A német televízió megkérdezte, hogy miért nem kaptam meghívást, azt feleltem: munkamegosztás áll fenn köztem és Antall József között, én harcoltam azért, hogy elvágják a drótokat, ő pedig ünnepel. Annyit általánosságban is el lehet mondani, hogy a Történelemben mindig jelentkeznek utólagos forradalmárok. Garibaldi, mikor a szabadságharcát elkezdve partra szállt Marsalánál, alig ezer emberrel rendelkezett. Harminc évvel később megemlékezésre hívták össze az egykori résztvevőket, és több mint negyvenezren jelentkeztek. Akkor mondta valaki, hogy nagyon kevesen voltunk, és nagyon sokan maradtunk. De ebből elég ennyi.

– Miért alakítottál egy új pártot, a Nemzeti Demokrata Szövetséget? Egyik politikai erőt sem találtad alkalmasnak arra, hogy csatlakozz hozzá?

– A jelenlegi koalíció, úgy hiszem, visszapillantó tükörből vezet, a múlt felhánytorgatásából él: a reprivatizáció szándéka, az úgynevezett igazságtétel mind ebből az eszmei alapból indult ki.

– De azt állítják, hogy ők képviselik a legitimitást.

– A legitimitás önmagában nem biztosítja az emberek bizalmát. Alapvető hibának tartom, hogy a rendszerváltásban az első lépés után rögtön a harmadikat tették meg. Az első lépést természetesen maga a változás jelentette, ezt az elmúlt negyven év eredményeinek jelenbe való átültetése kellett volna, hogy kövesse, ehelyett létrehoztak egy olyan rendet, mely a közvetlen meghatározó tényező közül kizárta a nép bizalmát és támogatását.

– A ti új pártotok milyen választást kínál velük szemben?

– Ne kívánd, hogy egy mondatban összesítsem. Minden párt ítéletet mond önmaga fölött, ha sikerül a céljait egy mondatban megfogalmazni, mint például annak idején: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” volt, vagy később „mindenről az osztályellenség tehet!” Ennek a módszernek ma is van vevőközönsége, az emberek nagy többsége félt a változásoktól, és szívesen fogadta a biztonság ígéretét, azért is aratott sikert a „nyugodt erő” szlogenje, de ezen már túl van. Most ebben a ciklusban kell bekövetkezni a valódi rendszerváltásnak, kell kialakulni a civil társadalom gerincének; a döntésekre képes, a reális számításokat méltányoló polgárságnak. Mi erre a várható folyamatra alapozzuk a terveinket.

– Milyen társadalmi rétegekre számítasz?

– A mi fő megközelítési területünk a magyar falu, ahol minden jelenlegi parlamenti párt veszített a befolyásából és a középértelmiség, mely a fizetéséből kénytelen és képtelen megélni. Meglepő módon rokonszenveznek velünk a „nehéz korosztályok”, a 15-20 évesek is. Gyakran tartok előadásokat középiskolai osztályokban, tornatermekben, nem használok bohóckodó eszközöket a jóindulatuk megnyerésére, mégis úgy tapasztalom: elég érdekes vagyok a gyerekeknek, előlegezik a türelmet, kivárják, amíg kialakul a párbeszéd feszültsége. A harmadik félévet tanítom a debreceni egyetem politológiai szakán, két témában adok elő: Közép-Európa távlatairól és a rendszerváltásról. 154 hallgatóval kezdtem, most 254-en járnak az óráimra. Remélem, hogy ez is jelez valamit.

– Hogy látod a munkásság szerepét?

– Itt egy jellegzetes félreértéssel állunk szemben, mely a szocializmus kései korszakában alakult ki. Kádár János lenézte az értelmiséget, véleménye szerint úgy hordta magán a meggyőződését, mint a zsoldos az egyenruháját, pénzért, kitüntetésért, hízelgésért bármikor hajlandó elcserélni. Nem törődött az intellektuel politikai mozgalmakkal, azt mondta, hogy majd akkor lép közbe, ha majd a csepeli gyárban is feltűnnek az ellenzéki agitátorok. A „tojásfejű” tanácsadókat sem vette komolyan, Angyalföldről jártak be hozzá öreg munkások, azok véleményére hallgatott, a végén már fogalma sem volt, hogy mi is történik ebben az országban. A saját posztjára is csak munkásból lett utódot tudott elképzelni, még olyan szintű egyéniségeket is elfogadott volna, mint Borbély Sándor vagy Méhes Lajos. Még egy emlék maradt meg bennem: mikor Lengyelországban kibontakozott a „Szolidaritás”-mozgalom, Kádárt az döbbentette meg a legjobban, hogy a vezetője, Lech Walesa igazi munkás.

– És most mi a helyzet?

– Politikailag ez a réteg mozgósítható a legnehezebben. A Magyar Szocialista Pártban is éppoly kevés fizikai dolgozó található, mint a Munkáspártban – ez a néhány ember úgy fest közöttük, mint a pipán a bojt. (A megállapításnak azzal a részével, mely a Munkáspártra vonatkozik, személyes tapasztalatok alapján nem értek egyet, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy közbeszóljak, de aztán rájövök, hogy a rendelkezésre álló idő véges, felesleges vitákat kezdeményezni.)

– A munkásságnak legföljebb arra a részére tudunk hatni – folytatja Pozsgay –, mely képes a polgárosodásra, legalább olyan szinten, hogy egy magánműhelyt nyisson.

– Azt hiszem, a politikában már nincsenek „szabad fejek”, minden egyes szavazót más pártok vonzásköréből kell elhódítanotok. Hol kínálkozik esély a számotokra?

– A magyar politika – feltételezve, hogy nem nehezedik rá külső meghatározó nyomás – általában hárompólusú: nemzeti demokrata-vallásos, szociáldemokrata, illetve liberális. Mi az első csoportba tartozunk, de a munkáknak csak akkor van értelme, ha a centrum felé tartva koalícióképesek maradunk a baloldallal. Ez semmiképp sem jelenthet egybeolvadást vele, mert a nemzeti gondolkodású szavazópolgárok soha nem mennek át a szocialista vagy a liberális táborba. 1947-ben, mikor a „szalámi taktikával” szétzilálták a Kisgazdapártot, a korábbi szavazóik nem a kommunistákat vagy a szocdemeket támogatták, hanem a másik keresztény pártot, Barankovicsékat. Mi ugyanilyen átáramlásra számítunk az MDF és a mi pártunk viszonylatában.

– Nem tartozik ez az álmodozások világába?

– Aki nem álmodozik, azt nem tekinthetjük realista politikusnak. 1982-ben, már leváltott miniszterként, az USA-ban vendégeskedtem. Washingtonban beszélgettem három szenátorral, azt kérdeztem tőlük: mit adnának érte, ha Magyarország kilépne a KGST-ből és a Varsói Szerződésből? Azt mondták, mindent megérne nekik, de sajnos lehetetlen. Aztán; látod, mégis bekövetkezett.

Tovább makacskodom:

– Mi szól a javatokra az MDF-fel szemben?

– Egy kétségtelen előnyünk van: minket nem zavar az igazság! A helyzetünket ők könnyítették meg: a lelkes és önzetlen közszereplők azt tapasztalhatták, hogy „kiszerelték” alóluk a pártot. Számíthatunk a jelenlegi koalíció egykori külső támogatóira is, akik már 1991-ben rájöttek, hogy „ellopták” a szavazatukat. Vízgyűjtő területünk kiterjed az ellenzékre is. A doktriner SZDSZ-szel és az avantgárd Fidesz-szel szemben mi egy szolidabb polgári alternatívát tudunk felkínálni az embereknek.

– És az MSZP?

– Ha az MSZP húsz százalék fölé győzi magát (a beszélgetés időpontjában a szocialisták parlamenti képviselete a tíz százalékot sem érte el – M. Gy. ), akkor politikai gettóba kerül. Sok emberben él a gyanú, hogy ha a szocialisták hatalomra kerülnek, mindenáron bizonyítani akarnának, és feltámadna bennük a reváns szelleme. – Pozsgay eltöpreng: – A színképük szempontjából szerencsés volna a Munkáspárt parlamenti jelenléte, mert ez a körülmény szalonképessé tenné a szocialistákat.

– Ti hogy álltok a felkészüléssel?

– Január végén lesz a közgyűlésünk, ahol új fokozatba kívánunk kapcsolni, de ezt igyekszünk úgy végrehajtani, hogy később ne kelljen visszakapcsolnunk.

– Úgy is, mint „jó vezető”.

– Úgy is. Én magam arra törekszem, hogy vitahelyzetben mutatkozzam a közönség előtt, a testemmel tudok a legjobban politizálni, nem szoktam melléütni a leüthető labdákat.

– Egy utolsó kérdés a felsoroltak közül: mikor ismernéd el, hogy vereséget szenvedtél?

– Nyilvánvaló vereségnek azt tekintem, ha nem jutnánk be a Parlamentbe, de azt is kudarcként élném meg, ha egy rossz belső szövetségre kényszerülnénk. A jobboldaliságot semmiképpen se vállalom.

– És ha a csapatod mégis arrafelé indulna?

– Nem követném őket.

(Mint tudjuk, a Történelem meghozta a maga ítéletét, a Nemzeti Demokrata Szövetség megbukott az 1994-es választásokon, és nyom nélkül tűnt el a magyar politika térképéről.)

A rendszerváltás forgataga új politikai személyiségként csak becsvágyó és anyagias ügyvédeket, tanárokat és írókat dobott fel, lentről, a nép alapvető rétegeiből szinte egyetlen új arc sem tűnt fel. Ezért örültem, mikor a Létminimum Alatt Élők Társaságáról és annak vezetőjéről, Valencsik Ferencről hallottam. Végre a nyomor is elküldi a maga szószólóját! – gondoltam, és meghívtam Valencsiket egy beszélgetésre.

 

 

Valencsik másfél órát késett, de telefonon kimentette magát; orvosi vizsgálaton járt, s ez igen elhúzódott.

– Találtak valamit? Hogy érzi magát?

– Így látszatra elég vékony vagyok, de bírok annyit, mint akárki. Valaha fociztam a megyei bajnokságban, Mányon is játszottam Végh Antal csapatában, a két válogatottal, Vidáts Csabával és Lakinger Lajossal együtt. Most szívritmuszavar lépett fel nálam, két-három másodpercre is kihagy a szívem.

– Ez újkeletű panasz magánál?

– Igen, a múltkori, a kétkulcsos áfa ellen tiltakozó éhségsztrájk után jelentkezett először.

A demonstráció képei annak idején bejárták az egész országot, de Valencsik személyében csak most találkoztam az egyik résztvevővel.

– Hogy bírta a koplalást?

– Ez nem számított klasszikus „ásványvizes böjt”-nek, amikor felkészültünk rá, a legjobb külföldi vitaminkoncentrátumokat szereztük be.

– Ki hozta ezeket?

– Többen is közreműködtek: Ilkey Csaba, az újságíró, Deák Lajos Svájcból és én magam is utánajártam. Maga a böjtölés nem rázott meg, hat nap után az ember már nem érez semmit. A lelki nyomást sokkal nehezebben viseltem el. Hatan voltunk összezárva szigorú szobafogságban – mindannyian különböző mentalitású emberek. Néha úgy éreztem, hogy már nem bírom ki tovább köztük, ilyenkor kimentem az udvarra és vettem néhány mély lélegzetet.

– Miről beszélgettek naphosszat?

– Csak a napi politikával foglalkoztunk, értékeltük a beérkező híreket. Tárgyaltam azokkal, akik csatlakozni kívántak az akciónkhoz. Sok embert vissza kellett utasítani, főleg öregeket és betegeket, nem engedhettük meg, hogy magukra vállalják ezt a fizikai megterhelést.

– Melyik volt a legnehezebb pillanat?

– Mikor az „Egyenleg” című televíziós műsortól felhívtak, hogy Pécsen meghalt az egyik éhező társunk, de később kiderült, hogy tévedtek. Egy paksi fiúról volt szó, aki nem tartozott hozzánk. Őt is sajnáltuk, de érte nem mi viseltük a felelősséget.

Csak most jut eszembe, hogy illene megkínálni valamivel a vendéget. Valencsik kávét kér, rövid, lassú kortyokban issza. Nem szólal meg, kivárja a kérdéseket.

– Általában csak a politikai tevékenységét ismerik, mondjon magáról néhány személyes szót.

– Huszonnyolc éves vagyok. Tizenhét évesen nősültem, a feleségem akkor tizenöt és fél éves volt, a bicskei fiatalkorú nevelőintézetben élt, onnan jött ki hozzám. Három évet töltöttünk együtt.

– Szabad megkérdeznem, hogy kinek a hibájából váltak el?

Valencsik egy elhántó mozdulatot tesz:

– Nincs szó hibáról, inkább csak tévedésről. A feleségem csak a gyerekünk megszületése után jött rá, hogy ő még szórakozni szeretne. Azóta még egyszer férjez ment, szült, aztán újra elvált, ott is az apa kapta meg a gyereket.

– Maga újra megnősült?

– Van egy élettársam, huszonöt éves, valaha gép mellett fröccsöntőként dolgozott. A korábbi kapcsolatából hozott magával egy hatéves kislányt, a gyerek sajnos epilepsziás, naponta kétszer-háromszor is rátör a roham, valakinek állandóan mellette kell lenni.

– Milyen körülmények között élnek?

– Bicskén van egy régi családi házunk, két részre osztottuk, az egyik felében az anyám lakik a kislányommal, a másikban én az élettársammal és a beteg gyerekkel.

– Mennyit keresnek?

– Én nagyon örülnék, ha elérnénk azt a bizonyos, Központi Statisztikai Hivatal által megállapított létminimumot, a 9100 forintot személyenként. (1993-ban vagyunk – M. Gy.) Nekünk csak 28 ezer jön össze négy emberre – az anyám külön háztartást vezet –, ebben benne van a kettőnk keresete mellett a családi pótlék és a nevelési segély is.

– Milyen szakmai képzettséggel rendelkezik?

– Gyerekkoromtól kereskedőnek készültem, kereskedelmi szakközépbe jártam, utána felsőfokú raktárgazdálkodási képesítést szereztem.

– Ez főiskolának felel meg?

– Inkább technikumnak.

– Gyakorlatban hol kezdte a szakmát?

– A Skálában, aztán tizennyolc és fél éves koromban átkerültem a Budai Lottó Áruházba, a szerelvény- és tüzeléstechnikai osztályon lettem eladó. A rangsorban öt emberből én voltam az ötödik, 2800 forintos alappal indultam, erre rájött 2500 jutalék, 1983-ban ez nem számított rossz pénznek.

– Jól tudom, hogy itt keveredett először botrányba?

Óvatosan tettem fel a kérdést, attól tartva, hogy megsértem partnerem érzékenységét, de Valencsik egyáltalán nem tűnik megbántottnak, mintha magában már rég feldolgozta volna ezt az esetet:

– Igen, így volt. Akkoriban még nagyban folytak a magánépítkezések, a KCSM mintájú szovjet öntöttvas kazán és a dunaújvárosi radiátor hiánycikknek számított, a boltokban lehetett manipulálni vele.

– Gyakorlatilag hogy bonyolították le a manővert?

– Az árut a nagykernél vettük át a XV. kerületben – ha jól emlékszem, a Sipos Dénes utcában. Én hoztam be a szállítmányt, egy kocsira általában négy kazán ment rá, és kétezer radiátortag. A Lottó Áruháznál már vártak a kuncsaftok.

– És a többi vásárló nem csapott botrányt?

– Nem szólhattak egy szót sem, egy fiktív előjegyzési rendszert vezettünk, és a „jattosokat” írtuk előre.

– Mennyi csúszópénzt kellett adni?

– Radiátornál tagonként 7-8 forintot, kazánnál 5-800-at. Nekem másfél év alatt 14 ezer forint jött össze, az elsőrendű vádlottra 440 ezret bizonyítottak rá.

– Hogy buktak le?

– Egy vidéki fűtésszerelő vitte el tőlünk a legtöbb árut. Sokáig simán ment, de egyszer berúgott és a kocsmában elkezdett hangoskodni: „én annyi radiátort tudok szerezni, amennyit csak akarok!” Két rendőr meghallotta, a nyomába szegődtek, és eljutottak hozzánk. Én a hatodrendű vádlott lettem, elsőfokon nyolc hónapot kaptam – három évre felfüggesztve, másodfokon sem súlyosbítottak. Az Áruházból persze kirúgtak, de a szakmától nem tiltottak el, gondolták: felesleges, úgyis elszáll mindenhová az ügy híre. Más vonalon próbálkoztam, a BKV-hoz kerültem betanított autószerelőnek, de a bőröm nem bírta az olajat. Elvégeztem egy négyhónapos tanfolyamot és átmentem villamosvezetőnek. A kelenföldi kocsiszín állományába tartoztam, a 19-es, 42-es, 47-es vonalakon jártam. Négy műszakban dolgoztunk, néha 22 óra után végeztem, és már nem értem el az utolsó bicskei vonatot, bent kellett aludnom a remízben egy padon, szombat-vasárnapra, ünnepekre is berendeltek. Három és fél évet töltöttem el a BKV-nél, beleuntam. 1990-ben egy újsághirdetésre jelentkeztem a Hungarocamionnál – ennek a cégnek akkoriban nagy neve volt, arról nem is beszélve, hogy végre megszabadulhattam a négyműszakos munkarendtől is. A Balkán utcai raktárbázison lettem nemzetközi áruátvevő. Vagy kifelé menő kocsikat készítettem elő – megkerestem a tárolóhelyeket, elvégeztem a papírmunkát –, vagy fogadtam az érkező járatokat.

– „Leesett” valami mellékes?

– 1990-re már elmúltak a régi aranyidők, alig-alig maradt fuvar, a sofőröknek is magas „jattokat” kellett adniuk, ha munkát akartak. Én különben sem sokat számítottam, mert a sofőrök nem velem, hanem a művezetőkkel álltak kapcsolatban. Pár ember nagy szatyrokkal ment haza, de mi legfeljebb a gyors rakodásért kaptunk valamit, nyolcan egy üveg pezsgőt, vagy egy karton cigarettát.

– Itt történt az a bizonyos második „ügy”, amiről az egyik újság is írt. Mi volt a dolog lényege?

– Egyszer eltűnt nyolc karton cigaretta, a helyi rendészek azonnali ellenőrzést kértek a központtól. Kijött egy csoport kutatni, a cigaretta nem került elő, de az én szekrényemben találtak két női farmert és nyolc férfi szövetnadrágot.

– Ki tette oda?

– Most sem tudom. Valamelyik srác, mikor meglátta az ellenőrzést, félt, hogy „megzuhan”, és bedobta hozzám az árut.

– Hogy tudta betenni?

– A raktárban nem volt szabad lakatra zárni az öltözőszekrényeket, épp azért, hogy folyamatosan lehessen ellenőrizni. Ez az eset a hétvégén történt, hétfőn behívattak, azt mondták, jobban járok, ha elismerem, hogy én vettem el a nadrágokat, mert akkor nem adják át az ügyet a rendőrségnek. Megúszom annyival, hogy elbocsájtanak kötelesség megszegése címen, ezt megfellebbezhetem, és valamilyen ürüggyel visszavesznek majd. Még tanácsokat is adtak, hogy mit írjak be a kérvényembe: egyedül nevelem a gyerekemet, az anyám beteg és én is olyan fertőzést kaptam a raktárban, hogy a kezemről lejött a hús – ami különben mind igaz volt. Aztán kiderült, hogy átvertek, a másodfokú fegyelmi bizottságon is megmaradt az elbocsátó határozat, nem vettek vissza. Ennyi az én egész saram, Moldova úr.

Meglepett Valencsik taktikai érettsége, tudomásom szerint a nyilvánosság előtt is nyíltan és egyszerre „elvitt minden balhét”, így egy botránnyal megúszta, ellenfelei nem állhattak elő újabb és újabb vádakkal.

– Mit gondol: hogy kerülhettek most nyilvánosságra ezek a régi ügyek?

– Nem tudom pontosan. Azt hiszem, a Nemzetbiztonsági Szolgálat kotorta elő, mikor kényelmetlenné váltam a kormány számára. A dolog technikailag nem nehéz, a Társadalombiztosítási Igazgatóságnál csak be kell táplálni az ember nevét, a gép kidobja, hogy hol dolgoztam eddig. A „fiúk” sorra járták a helyeket, és amit találtak, átadták a sajtónak.

– Utána hol helyezkedett el?

– Elmentem a Budakörnyéki Áfészhez, egy vas- és műszaki üzletben lettem eladó. Aztán a Szivárvány Áruház Mártírok úti…

– Margit körúti, már nincs Mártírok útja.

Valencsik egy bólintással veszi a lapot:

– Margit körúti részlegénél pályáztam a műszaki osztályra, el is fogadtak…

– Kaphatott erkölcsi bizonyítványt?

– Igen, akkor már adtak. 1992 júniusában nyílott előttem egy lehetőség: egy autókereskedelmi KFT-hez hívtak telepvezetőnek, jó pénzt kínáltak. Felmondtam a Szivárványnál, aztán az utolsó pillanatban visszamondták az új helyet. Két szék között a pad alá estem, munkanélküli lettem egészen 1992 szeptemberéig.

– Mostanában mivel foglalkozik?

– A „Kiáltás” című újságnak írok cikkeket és lektorálást is végzek. A televíziós „Új Reflektor”-nak is dolgozom riporterként, de ez távlatilag bizonytalan, nem tudom, meddig hagyják élni ezt a műsort. És persze politizálok a magam módján.

– A politikai indulását mennyiben befolyásolta, hogy éppen Bicskén lakik, a Pártállam egyik legnagyobb bukott vállalkozásának, a bicskei erőműnek a színhelyén? Hogy fogadták ezt a tervet az ottani emberek?

– Kezdetben örültünk neki, mindenki azt várta, hogy jön a fellendülés. Úgy is indult, nagy lakótömböket építettek, utakat, víztározókat, aztán egyszer csak befuccsolt az egész – együtt az eocén programmal, melyet ki kellett volna szolgálnia.

– Most hogy fest a környék?

– A nagy épületeket most is látni – száz és száz lakással. Télen be is fűtik őket.

– Senki sem lakik bennük?

– Régebben a Keletről érkező menekülteket szállásolták el itt, de már ők is beköltöztek az Aszfaltútépítő Vállalat régi földszintes barakkjaiba. A létesítmény most sem egészen üres, egy vállalkozó gáztűzhelyeket tárol benne, az ő emberei vigyáznak a környékre. Maga a terület, úgy tudom, a Hitelbanké, de egyelőre nem adják el, várják, hogy megemelkedjenek az ingatlanárak.

– Hogy alakult meg Bicskén a Létminimum Alatt Élők Társasága?

– Gyakran beszélgettünk Deák Lajossal, Ábelnéval, Rónai Vilmossal…

– Ők kicsodák?

– Bicskei emberek. Deák valaha repülős tisztként szolgált, de az 1956-os tevékenysége miatt „C-vágányra tették”, mentősként dolgozott tíz évig. Képzett ember, a meggyőződését tekintve sohasem volt szocialista. Lent, Bicskén ő hozta létre a Magyar Demokrata Fórumot, meg is választották elnöknek, de egyszer kiment a fiához Zürichbe látogatóba és mire hazajött, kigolyózták. Formailag ő mondott le, de csak azért, mert látta már, hogy úgysem nő neki fű. A mi mozgalmunk egyébként is a csalódott MDF-esek gyűjtőszervezete lett – Deák Lajostól egészen Ilkey Csabáig.

– Mikor alakultak meg?

– 1991 végén, Deák lakásán. Úgy gondoltuk, hogy a hatalomból hiányzik a szociális érzékenység, tennünk kell valamit az elszegényedés ellen. Felosztottuk a munkát egymás között, rám az a feladat jutott, hogy szervezzek, kérjek pénzt különböző káeftéktól. Kiadványokat állítottam össze a magyarországi szegénységről, én szereztem helyiséget is a bicskei Vörös Kereszttől. Egy darabig győztem a munkát, de ahogy kialakultak a szervezetünk keretei, kiderült, hogy kevesen vagyunk, és keveset tudunk, ha így folytatjuk, csak infarktust vagy agyvérzést kaphatunk.

– Szednek tagdíjat?

Valencsik megütközve húzza fel a szemöldökét:

– Hogy nézne az ki? Megkérdezünk valakit: szegény vagy? Igen? Akkor fizess! Pénzre viszont okvetlenül szükségünk van, csak az éhségsztrájk alatt százezer forintos telefonszámlát kellett kifizetnünk. Aki tud, ad harminc forintot évente, tagsági igazolványunk sincs, csak egy regisztrált névsor.

– A héten azt olvastam az újságban, hogy maga lemondott az elnöki posztról. Igaz ez?

– Igen.

– Úgy látom, mintha gondolatban már túl is tette volna magát ezen a társaságon.

– Most elsősorban az élettársam egészségi állapota miatt vonultam vissza, de attól tartok, hogy az egész mozgalom szét fog hullani, mert jönnek a hatalomvágyók. A múltkor Mocsoládról jelentkezett egy volt MDF-es, aki bejelentette, hogy az országgyűlési választásokon a mi színeinkben akar indulni majd. Eddig még a nevét sem hallottuk.

– Hogy alakult a kapcsolata azokkal, akikkel együtt kezdte el a munkát, tudják-e pótolni magát?

– Sajnos nem képesek kidolgozni megfelelő programot. Nem tudnak megfelelő döntéseket hozni. Túlnőtt az idő rajtuk, csak gyanakszanak, mindenkiben titkosszolgálati ügynököt sejtenek. Alkalmatlanok rá, hogy felvegyék a kellő ritmust. Ha én elmegyek valahová, utánam irányítják a sajtót, azt is hiába kértem, hogy más is szerepeljen a Társaság nevében, nem vállalják. Napi ötven-hatvan levél érkezett, az is rám várt. Az az igazság, hogy menet közben le kellett volna cserélni őket, akadtak volna náluk tehetségesebbek is, de ők ragaszkodtak a helyükhöz. Az új emberek pedig látva, hogy nem juthatnak szerephez, elkedvetlenedtek, és elfordultak a politikától. Fejezzük be ezt a témát; így vagy úgy, de mindenképpen el kellett válnom tőlük.

– Milyen formában folytatja, mert, gondolom, nem akarja befejezni.

Valencsik mély lélegzetet vesz:

– Egy pártot szervezek.

– És hol tart vele?

– Beszélgetek emberekkel, próbálok kapcsolatokat teremteni. Szociológusokkal, közgazdászokkal tárgyalok. Húsz-huszonöt képviselővel is találkoztam eddig, legalább tízen átlépnének, ha az új párt megalakulna.

– Feltételezem, hogy neveket nem akar mondani, de azt megtudhatom, hogy az illetők jelenleg melyik párthoz tartoznak?

– Függetlenek, szabad demokraták – ezek az emberek úgy érzik, hogy a helyzetük megingott és bennünk látnak esélyt, hogy újra bekerüljenek a Parlamentbe.

– Miből gondolja, hogy azok, akik egy párthoz tartozó, vagy független képviselőként semmiféle jelét nem mutatták annak, hogy meg tudják oldani az ország bajait, most egyszerre megtáltosodnak attól, hogy egy másik politikai alakulathoz csapódnak?

– Eddig nem volt lehetőségük a cselekvésre.

– Én kísérletekre sem emlékszem. Mi volna közös ennek a heterogén csapatnak az elképzeléseiben?

– Én azokra számítok, akik tenni akarnak a Hazáért!

– Ezt a „hazát” maga szerint kis vagy nagy „h”-val írják?

– Naggyal.

– Akkor körülbelül értem, hogy mire gondol. És milyen tagságra számítanak?

– A létminimum alatt élőkre – és a lecsúszó középosztályra. Ez az osztály lassan eltűnik, az ország végképp kettészakad szegényekre és gazdagokra.

– Milyen gyakorlati esélyeket kínál nekik?

– Én azt látom alapvető bajnak, hogy nincsenek piackutató szakembereink, akik megkeresnék azokat a speciális termékeket Magyarországon, melyek annyit hoznának nekünk, mint Svácjnak az órák, vagy Japánnak az elektronika…

– Mondana egy példát?

Valencsik eltöpreng:

– Lehet, hogy például befőttes gumival tudnánk betörni, ha az hiánycikk lenne a tőkés piacon.

– Járt már Nyugaton?

– Még nem, de miért kérdezi?

– Én biztos vagyok benne, hogy nem lehet olyan terméket kitalálni, mely kihúzna a gazdasági kátyúból egy egész országot. A maga példájánál maradva, ha hirtelen befőttes gumira támadna igény Nyugat-Európában, akkor ötszáz nagy cég startolna rá még aznap este erre a lehetőségre, és nem a jövő hónap végén, mint a magyar ipar tenné – és tehetné egyáltalán. De szeretném, ha mondana még valamit a tervezett programjukról.

– A vállalkozók érdekeit is felkaroljuk, össze kell békíteni őket a munkanélküliekkel. El kell magyarázni, hogy ezek a vállalkozások teremtenek majd új munkahelyeket.

– Ez a feladat magára hárul?

– Rám is, miért kérdezi?

– Nem irigylem érte. Egy indulati alapon politizáló szegény tömeget eleve reménytelen összehozni a már csak személyi presztízs okokból is nyugati kocsival járó, elegánsan öltözködő vállalkozókkal.

– Azt hiszem, nem ilyen rossz a helyzet. Már vannak jelek, hogy az értelmiség kapcsolatot keres velünk; orvosprofesszorok és nagyvállalkozók is aláírták a szervezési listánkat. Megkerestek a Tiltakozó Középosztálybeliek Társaságától is.

– Változatlanul hisz ezekben a tárgyalásokban?

– Ha csak azt mondom el az embereknek, hogy mit ne csináljanak, már akkor is érdemes találkoznunk.

– Anyagi támogatást kitől remél?

– Néhány káeftét elhozok magammal a régi szponzoraim közül. Évenként csak 80-100 ezer forintot adnak, de én azt hiszem, hogy jobb sok kicsi támogató, mint egy nagy, mondjuk hárommilliós volumenű, mert ha az megbukik, azt mondaná nekünk: ha én tönkrementem, menj tönkre te is velem.

– Személy szerint kik állnak közel magához?

– Nagyra tartom Ilkey Csaba képzettségét, Szabó Miklóst, a „Kiáltás” szerkesztőjét. Csak jó tanácsot kaptam tőlük.

– Mondana nekem is egyet?

– Állandó erőt kell sugározni kifelé, hogy Kovács János láthassa otthon a tévében: ezt az embert még nem félemlítették meg, és nem tudták megvásárolni sem.

Valencsik elnézést kér, de indulnia kell, levisszük Kelenföldre, hogy még elkaphassa az esti bicskei vonatot.

 

 

A tervezett párt, tudomásom szerint, soha nem alakult meg, és maga Valencsik is felhagyhatott nagyratörő politikai álmaival. Mostanában egy pletykalap élén és egy futballról szóló botránykönyv szerzőjeként láttam a nevét.

Leverőnek találtam, hogy a baloldali személyiségekkel folytatott beszélgetéseim során az alapkérdésekre nem kaptam egzakt, kiérlelt válaszokat. Egyikük sem keltett karizmatikus benyomást, holott a valóság szinte körülrajzolta, hogy milyen típusú egyéniségre van szükség. Utoljára N. Sándor szakszervezeti vezetőt kérdeztem meg:

– Mit jelent ma az, hogy valaki baloldali? Csak tagadásokban fejezhető ki, olyan formában, hogy az illető antiszocialista, konzervatívellenes és így tovább? Vagy hordoz magában ez az alapállás valamilyen igenlő tartalmat is?

– A hagyományos felosztás szerint azt nevezzük baloldalinak, aki a politikai centrumtól balra áll, csak az a baj, hogy ma már nincsenek egyértelműen meghúzható vonalak: centrum, jobb, bal. Többé nem lehet tájékozódásul ideológiai cövekeket leverni. Például rendkívül leegyszerűsítené a dolgokat, ha azt tekintenénk a baloldaliság ismérvének, hogy elutasítjuk a magántulajdont. Világos, hogy ezt nem tehetjük meg, de nem fogadhatjuk el a rablótőke térhódítását sem. Nem mehetünk bele fekete-fehér kategóriákba. Egyetért velem?

– Nem egészen. A Szentírás valahol azt mondja, hogy legyen a te életed egy hangos „igen” és egy határozott „nem”. Azt hiszem, ez a politikára is érvényes.

– Lehetséges, de ez az „igen” és „nem” is nehezen meghatározható. Talán annyit lehet kijelenteni, hogy a baloldali meggyőződésű ember a nagyobb közösség érdekében álló elveket vall. Olyan viszonyokat kíván kialakítani, hogy a legszegényebb, legnyomorultabb ember is gyakorolhassa a maga jogait ebben az országban. Ez hihetetlenül sokat jelent.

– Számomra viszont kissé keveset.

– Nem áll módomban vitatkozni magával.

Úgy érzem, a kezdeti feszültség már oldódott annyira, hogy konkrétabb témára is rátérhetünk:

– A rendszerváltás milyen helyzetben találta a magyar szakszervezeteket?

– Mi már 1988-ban megtagadtuk, hogy a transzmissziós szíj szerepét töltsük be a Párt és a dolgozók között – ennek a hatása ma is érezhető, egész Közép-Kelet-Európában egyedül a magyar szakszervezetek őrizték meg a tömegbázisukat.

– Ezzel együtt kár volna tagadni, hogy váratlanul ért minket a dolgok gyors lefutása, évekre elegendő események zajlottak le órák alatt. A szakszervezetek nem tarthattak lépést ezzel a tempóval, keresték és ma is keresik a helyüket. Eredendő alapállásukhoz viszont tartani kívánják magukat: az érdekvédelmet nem hajlandók politikai szempontoknak alárendelni.

– Ezek különválasztható fogalmak?

– Bizonyos tekintetben igen. A tapasztalat szerint egyetlen nagy létszámú szervezet sem lehet igazán apolitikus, de lejárt a pártok és a szakszervezetek közötti szimbiózis kora. A nyugat-európai példák a napnál világosabban mutatják, hogy ezek a paktumok nem váltak be. Angliában és Svédországban odáig mentek a dolgok, hogy a pártok és a szakszervezetek között közös tagsági viszony alakult ki, és ez a parlamenti „váltógazdaság” az egyes pártok bukása eredményeként katasztrofális következményekkel járt. Tudomásul kell vennünk, hogy egy politikai párt, ha valamit is ad magára, kormányzati hatalomra törekszik, és mindent ennek rendel alá, a szakszervezeteknek nem lehet ilyen céljuk, a munkavállalók érdekeit kell, hogy képviseljék – minden körülmények között.

A konkrét döntéseket persze nehéz meghozni. A magyar társadalom és a mi tagságunk is élesen megoszlanak helyzetben-érdekben egyaránt. Mást kívánnak azok, akik viszonylag stabil állással, elfogadható fizetéssel rendelkeznek, és mást az az ember, aki már egy fél éve munkanélküli. Nem biztos, hogy meg tudjuk teremteni köztük a szolidaritás hangulatát. Első pillantásra kettős választás kínálkozik: vagy minél többen szólaljanak meg visszafogottan, vagy kevesen, de nagyot kiáltsanak. Mi keressük azt a közös minimális szintet, ahol a lehető legtöbb ember tudja kinyilvánítani, hogy nem ért egyet a fennálló állapotokkal.

– Nem fél attól, hogy a hasonló töprengések közepette túllépnek magukon az események?

– Két veszély fenyeget minket. Először: nem ismerjük fel a munkavállalók helyzetét, és nem teremtjük meg az elégedetlenségüket kifejező magatartásformákat, ekkor a szakszervezet nem tölti be a hivatását, és maga ágyaz meg az anarchizmusnak. A másik: túlbecsüljük a feszültséget és a szakszervezetek maguk radikalizálják a tagságukat, ez is beláthatatlan következményekkel járhat.

– Melyiket tartja nagyobb veszélynek?

– Azt, hogy lekésünk a megfelelő reagálásról. Nem csak az jár felelősséggel, hogy mit mond, és mit tesz egy vezető, semmivel sem kisebb súlyú hiba nem kimondani, és nem megtenni valamit, ami szükséges volna.

– Felgyorsul-e az események ritmusa, a folyamatok elfutnak-e a saját végletükig?

– Nincs kizárva. Az emberek rettenetesen félnek, hogy ha részt vesznek a tiltakozásokban, akkor ők lesznek a következő kirúgásra ítéltek, de mind többen rá fognak döbbenni, hogy akkor is elbocsátják őket, ha lojális magatartást tanúsítanak.

– Nem áll fenn a veszély, hogy a szélsőjobboldali szervezetek tért hódítanak az elégedetlen tömegek között?

– Épp a szakszervezeti mozgalom gátolhatja meg ennek a jelenségnek a továbbterjedését, ha nem hagyja a végletekbe sodródni a dolgokat. De hogy megmaradjon a tekintélye és a befolyása, eredményeket kell felmutatnia. A szakszervezetek esetleges eróziója súlyos következményekhez vezet.

– Ezek szerint legfontosabb feladatnak a szakszervezeti keretek fenntartását ítéli.

– Igen, legalábbis az adott körülmények között.

– Nem kevés ez? Valamivel többet kellene mondani azokról a célokról, melyek nevében együtt kívánják tartani az embereket.

– Lehetséges, ezzel egyelőre keveset foglalkozhatunk. Minden erőnket arra kell fordítani, hogy megállítsuk a lemorzsolódást, mert bekövetkezhet az, ami Franciaországban történt: a szervezettség aránya lement kilenc százalék alá.

– Feltételezem, hogy a kedvezőtlen változások nemcsak a politikai munkára hatnak ki, hanem más területekre is. Mennyiben sikerült megőrizni a szakszervezetek aktív szerepét az ország közművelődésében?

– Ez a tevékenységünk szinte teljes mértékben felszámolódott. A befolyó tagdíj a legfőbb jövedelmünk, és ezt nagyrészt segélyezésre kell fordítanunk. Mi magunk is tudjuk, hogy ennek a pénznek az egyrészével a képzést kellene segítenünk, szakértői gárdát kellene fenntartanunk, de nem tehetjük meg, a legelemibb szolidaritás másra kötelez minket. Az egykor hatalmas művelődési hálózatunkból csak szórványos szigetek maradtak fenn: a Vasas Művészegyüttes, az Építők kulturális csoportja, a megyei székhelyeken a könyvtárak. Ezeket azért nem engedtük felszámolni, hogy később, ha majd újra kezdhetjük, legyen mire építeni.

– A jelen körülmények között meddig gondolkodnak előre?

– Elég azt az árkot átugranunk, mely éppen az utunkba vetődik.

Végére értem az előkészített témáknak, de érzem, hogy így nem lehet befejezni a beszélgetést:

– Az elején kellett volna megkérdeznem, de jobb későn, mint soha: hogy érzi magát?

– Rossz hangulatban vagyok. Folyton azon töprengek, hogy hasznos-e, amit csinálok, azt már nem is próbálom megítélni, hogy jó-e – ez sokára fog kiderülni. Sokszor kilátástalannak érzem a helyzetet, nehezen tűröm a Hatalom agresszív pökhendiségét. Ugyanilyen nehezen viselem, hogy az egész ország fulladozik abban a sártengerben, melyet a különféle szekértáborok vernek fel. Szerencsére mindig történik valami, ami átlendíti az embert a holtponton, például egy-egy gyűlés, ahol ötszáz ember is összejön.