„A kommunizmus utolsó lehelete”

Azon a vasárnap reggelen korán mentem be a rendőrségi akciócsoport bázisára, a Mosonyi utcai kapitányságra. Mikor beértem, a csapat még csak készülődött, az emberek reggeliztek, kávét ittak.

Én kihasználtam a szabad időt és az ügyeletesi szobában megnéztem a TG-n (távgépírón) érkezett jelentéseket az elmúlt éjszaka eseményeiről. A szalagok két fontosabbnak látszó hírt rögzítettek: valamikor éjfél körül egy pestújhelyi kocsmában egy szolgálaton kívüli rendőrtől elvették a fegyverét, a másik esetet hajnalban fedezték fel: zuglói lakásában halva találták a 71 éves Kondor Jánosnét. A közlemény nem minősítette az ügyet gyilkosságnak – ez a definíció súlyos következményekkel járhatott volna például, ha a későbbiek folyamán kiderül, hogy csak hirtelen felindulásban vagy önvédelem során elkövetett emberölésről van szó, a gyanúsított joggal tehetett volna panaszt az ügyészségen. Mégis, az a tény, hogy az esemény belekerült a távgépíró közleményeibe, sejtetni engedte, hogy komolyabb bűncselekményről van szó. Kondorné neve semmit sem mondott nekem, de rutinszerűen elraktam az emlékezetembe – ha úgy adódik majd, rákérdezek.

Fél nyolckor az akció vezetője kiadta az indulási parancsot, a rendőrök felcsatolták a pisztolytáskájukat a derekukra, vagy a hónaljukba, és lementek a fallal körülzárt belső udvarra. Lent a betonon hat vagy hét személyautó állt, javarészük a rendőrség önkéntes társadalmi támogatóinak a tulajdonába tartozott. Azért kérték az ő segítségüket, mert a szolgálati kocsiknak nemcsak a szabályos, hanem a fedő rendszámát is jól ismerték már a bűnözők, azokkal lehetetlen lett volna meglepetésszerűen rajtaütést végrehajtani.

Kimentünk a Kőbánya-Felső vasútállomás mögött fekvő autóspiacra. Vasárnaponként ezen a környéken „itt a piros, hol a piros”-gazdák játszottak, abból a logikus felismerésből kiindulva, hogy aki ide jön, az valószínűleg sok pénzt tart magánál. A piaci felügyelők jelentései szerint hatalmas összegeket „kaszáltak”.

Csak az álcázásként bevetett magánrendszámú kocsiknak volt köszönhető, hogy a rendőröknek sikerült feltűnés nélkül megközelíteni a helyszínt. A szélhámosok egyébként messze jobb technikai eszközökkel rendelkeztek, mint a bűnüldözők, például már beszereztek az akkor még újdonságnak számító mobiltelefonokat is – a biztosításul kiállított megfigyelőik ezzel jeleztek egymásnak, ha gyanúsnak látszó autót láttak közeledni az úton.

Célbaérve a rendőrök kiugrottak a kocsiból és elképesztő gyorsasággal lecsaptak – máskor is megbámultam már a határozottságukat: egy miskolci kocsmában negyven-ötven tomboló verekedőt egy fél perc alatt lekényszerítettek a padlóra. Négy-öt „itt a piros, hol a piros”-gazdát itt is tetten értek és elkaptak, a többiek visszahúzódtak a tömegbe, a nyílt térségben csak egy-két papírláda maradt, melyeken a gyűszűket rakosgatták. A parancsnok ismerte azokat a sipistákat is, akik most szerencsésen megúszták a lebukást, odaszólt az egyiknek:

– Nincs kedve játszani egyet, Dezső? Ma kaptam fizetést, vastag vagyok.

– Könnyen viccel, őrnagy úr.

Az akciócsoport visszatért a Mosonyi utcai kapitányságra. A rendőrök kirakatták a szélhámosokkal a zsebükben tartogatott bankjegykötegeket, a gyűszűket már korábban elszórták, jegyzőkönyvet vettek fel, aztán a delikvenseket átkísérték a fogdába.

A csapat a dolgok végeztével sem oszlott fel, úgy tervezték, hogy két-három óra múlva, mikor a játékosok biztonságérzete visszatér, és újra kiállnak a placcra, megint lecsapnak rájuk. A rendőrök hívtak, hogy tartsak velük megint, de elhárítottam az ajánlatukat:

– Vasárnap van, fiúk, legalább ilyenkor lásson a családom: vendégek is jönnek.

 

 

A Keleti pályaudvarnál felszálltam a földalattira. Behúzódtam az egyik sarokba, csukott szemmel „tollászkodtam”, próbáltam feldolgozni magamban a razzia eseményeit. A korai keléstől fáradtan el is aludtam egy kicsit. Arra riadtam fel, hogy a szerelvény szokatlanul hosszan vesztegel a Deák téri megállóban – valamilyen forgalmi fennakadás következhetett be.

Az órámra néztem: néhány perc hiányzott a tizenegyhez, ha folytatom az utat, féltizenkettőre hazaérek, ami azzal járt volna, hogy be kell szállnom a vendégfogadás előkészületeibe, leküldenek a garázsba italért, össze kell raknom a nagyasztalt és így tovább. Nem buzgott bennem a tettvágy, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha valahol eltöltök egy órát, ezalatt az otthoniak elintéznek mindent, nekem nem marad más dolgom, mint vasalt nadrágban várni a vendégeket. Eltöprengtem: hová menjek? Csavarogni veszélyes, a tapasztalat azt tanúsítja, hogy az ilyen céltalan szabadidő minden kísértés melegágya – itt az ágy gyakran a maga konkrétságában értendő. Hirtelen eszembe ötlött a távgépírón reggel leadott, gyilkosságra gyanús haláleset, Kondor Jánosné neve.

Akkoriban nem úgy volt, mint mostanában, hogy tucatszámra zárnak le eredménytelenül emberölési ügyeket. A rendőrség minden erejét összpontosította az ilyen bűncselekményekre és ez elégségesnek is bizonyult, a rendszerváltás előtti utolsó öt évben összesen csak két gyilkosság maradt feltáratlanul. Biztosra vehettem, hogy az „életellenes” csoport most is dolgozik benn a Budapesti Rendőr-főkapitányság Deák Ferenc téri központjában.

– Bemegyek hozzájuk, megnézem, mit csinálnak – döntöttem el magamban és kiléptem a metró kocsijából. Ahogy visszaemlékszem, semmiféle olyan előzetes rosszérzés nem fogott el, hogy jobban járnék, ha ülve maradok és hazamegyek.

Vasárnap lévén az épületben alig égtek a lámpák, a páternoszterben felfelé szállva félhomályban elmerülő folyosókat láttam, csak az „életellenes” csoport irodaszárnya felől vetődött ki lámpafény.

Andréka Péter parancsnok előszobájában legalább nyolc-tíz nyomozó telefonálgatott, jegyzőkönyvezett, vagy várt a feladatára. Már több mint egy fél éve minden napomat a rendőrök között töltöttem – anyagot gyűjtve a könyvemhez –, ezeket a nyomozókat is ismertem – egy kivételével; ez sovány, fekete hajú, ideges arcú, harmincöt év körüli férfi volt. Bemutatkoztam neki, de a nevére nem figyeltem, mert Andréka behívott az irodájába.

– Mi járatban vagy?

– Ki ez a Kondor Jánosné?

– Honnan tudsz róla?

– A távgépírón olvastam az ügyről.

Andréka szerette volna, ha nem támad híre ennek az emberölésnek, most csak lemondóan legyintett:

– Akkor mindegy. Elég legyen annyi, hogy a szamizdatos Kondor Istvánnak az anyja. Kondort, gondolom, ismered.

– A nevét ismerem, de soha nem találkoztam vele.

– Dehogynem. Láttam, hogy az előbb kezet is fogtál vele az előszobában.

Elképedtem:

– Szóval ő volt az? Azt hittem, hogy egy nyomozó, akit az akcióra ide vezényeltek.

Természetesen hallottam már Kondor nevét, az értelmiségi ellenzék polgári csoportosulásának vezéralakjai közé tartozott. Viszonylag fiatal kora ellenére már széles ívű pályát futott be. Még egyetemistaként ortodox kommunista elveket vallott. Fidel Castróért és Che Guevaráért lelkesedett. Részt vett egy kínai típusú ultrabalos szervezkedésben, lebukott, de megúszta felfüggesztett büntetéssel. Utána fokozatosan szembehelyezkedett a saját múltjával és az önmagát szocialistának nevező társadalmi berendezkedéssel, céljául tűzte ki annak felszámolását. Elvbarátaival egy kiérdemesült előadóművésznő lipótvárosi lakásában szokott találkozni, ahol valóságos vitaegyetem alakult ki csalódott világmegváltókból és álcázott besúgókból. Agresszív és indulatos beszédstílusa miatt az ellenzéki csoport idősebb hölgytagjai rajongtak Kondorért, csak „Saint Just”-nek nevezték. Egy szamizdat folyóiratot alapított, leleplező cikkeket írt, és revizionista könyveket adott ki hazai és külföldi szerzőktől. Természetesen nem ebből a tevékenységéből élt, a Nyugat akkoriban már nyíltan támogatta ezeket a „fellázítókat”.

Elnézést kértem Andrékától és kimentem az előtérbe Kondorhoz:

– Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg, de még nem találkoztunk. Fogadd őszinte részvétemet.

– Köszönöm. Mit keresel itt?

– Nem az édesanyád miatt jöttem, egy riportkönyvet akarok írni a rendőrökről, ahhoz gyűjtök anyagot. Segíthetek valamit neked?

– Egyelőre semmit. Illetve volna egy kérésem: ne írjál majd az anyám ügyéről, ugye megértesz?

– Természetesen.

Elbúcsúztam Kondortól és visszamentem a parancsnoki irodába:

– Hogy történt a gyilkosság? Van elképzelésetek a tettes személyéről? – faggattam Andrékát.

– Még nem tudunk semmi biztosat. A videósunk járt kint a helyszínen, ha érdekel, nézd meg az anyagát.

Ilyet engedélyezni kívülállónak, súlyos szabálytalanságnak minősülhet jelenlegi belügyi vezetésünk szemében, most már mégis elmondhatom Andréka minden különösebb sérelme nélkül. Mikor ezeket a sorokat írom, azon a napon temették el Megyeren. Mondhatnánk: „Idézd perbe őt, ha tudod, Werbőczy!”

Átmentünk a szomszédos technikai helyiségbe, ahol levetítették nekünk a videófelvételt. A kép azt mutatta, hogy egy öregasszony fekszik egy lakótelepi lakás előszobájában a parkettán, a koponyáját szétverték, az agyveleje sárgásan szétfolyt, körötte alvadt vértócsa terjeng. Forgott a gyomrom az irtózattól, tekintetemet nehezen tudtam a képernyőn tartani. Andréka a sokat tapasztalt rendőrök nyugalmával magyarázott:

– Olyan kegyetlenséggel hajtották végre ezt az emberölést, ami ismereteink szerint keleti illetőségű bűnelkövetőre vall.

– Gyanúsítotok valakit?

– Ezt már kérdezted egyszer, akkor sem tudtam válaszolni rá. A rendőri gyakorlatban mindig a bejelentő az első számú gyanúsított. Kondor fedezte fel a halálesetet, tehát először őt kell kihallgatnunk, természetesen nem képzeljük azt, hogy ő ölte volna meg az anyját. Egyelőre itt tartunk, az embereink dolgoznak kint a helyszínen, rögzítik a nyomokat, kérdezgetik a szomszédokat és az ismerősöket.

Csörögtek a telefonok, nem akartam zavarni Andrékát a munkájában, leültem kint az előszobában. Hányinger kerülgetett, a nyomozók látták rajtam, hogy rosszul vagyok, kávét hoztak, mellé minden feltűnés nélkül leraktak egy pohár vodkát is. Míg próbáltam összeszedni magam, odajött hozzám a kihallgatást vezető főhadnagy:

– Kondor beszélni akar veled, kér, hogy menj oda hozzá. Van kedved, vagy mondjam le?

– Odamegyek.

Átmentünk egy másik irodába, ahol felvették Kondor vallomását. Nem kellett hozzá boszorkányság, hogy az ember átlássa: Kondor kétségtelen intellektuális fölényével már átvette a helyzet irányítását, már ő szabta meg a kihallgatás menetét. Korábbi nyomott hangulata eltűnt, engem is határozott hangon utasított:

– Most menj el innen!

– De hát te hívtál ide!

– Én nem erre a szobára gondoltam, az épületet hagyd el.

– Miért kellene elmennem?

– Mert te egy „storyteller” vagy, nem tudod megállni, hogy ne beszélj róla mindenkinek. Még azt is el tudom képzelni, hogy megírod a történetet.

Dühös lettem, a szám szélén volt, hogy azt mondom neki, ne viselkedjen úgy, mintha otthon lenne, ne osztogasson parancsokat, de erőt vettem magamon:

– Nézd, két lehetőség közül választhatsz. Vagy elhiszed nekem, hogy hallgatni fogok, és akkor nincs miért kifogásolnod, hogy itt maradok, vagy pedig kételkedsz a szavamban, akkor viszont nincs miről beszélnünk.

Kondor felcsattant:

– Hagyd ezt a köntörfalazást, válaszolj nyíltan: hajlandó vagy elmenni vagy nem?

– Nem, őrmester úr! Nem te hívtál ide és nem is te fogsz elküldeni. Egyébként ezek után felmentettnek tekintem magam minden ígéretem alól – ezzel faképnél hagytam. Már egy óra körül járt az idő, sietve elindultam hazafelé, de így is alaposan lekéstem a vendégek fogadásáról.

 

 

Az ügy továbbra sem hagyott nyugodni, folyamatosan érdeklődtem a fejlemények iránt. A rendőrök hamarosan találtak egy gyanúsítottat, egy Németh Ferenc nevű huszonöt éves, marcali illetőségű férfi személyében, aki a Fővárosi Csatornázási Műveknél dolgozott segédmunkásként. Meglepődtem a nyomozás szokatlanul gyors sikerén, csak évekkel később tudtam meg, hogy az Állambiztonság a fiára való tekintetből már régen „betechnikázta” az öreg Kondorné lakását, a lehallgató készülékek minden szót rögzítettek, mely a falak között elhangzott – így Németh hangját is megörökítették.

Letartóztatása után Németh átkerült a Tolnai Lajos utcába, a Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályára és megkezdődött a kihallgatása. A vele készült jegyzőkönyvek nem minősültek titkos államigazgatási vagy szabálysértési iratoknak, így a riportkönyvre kapott engedély alapján én is megnézhettem őket. Fokról fokra bontakoztak ki előttem egy sorsszerű tragédia körvonalai.

A történet néhány hónappal a fent leírt események előtt kezdődött. Kondor és két szerkesztőtársa az általa irányított szamizdat folyóiratban leadott egy közleményt, melyet később a Szabad Európa Rádió is átvett és beolvasott. A hirdetményben felhívtak minden hivatásos és amatőr tollforgatót, hogy ha újabban a megingott szocialista rendszert leleplező verset, cikket vagy szépprózai művet írt, ajánlja fel közlésre nekik. A szerkesztők már olyan magabiztosnak érezték magukat, hogy nem titkolták a kilétüket – nem csak a nevüket adták meg nyíltan, de a címüket is, ahol fogadják a kéziratokat. Mivel Kondor házassága akkoriban válságba került, ő az anyja lakását jelölte meg. Külön lélektani rejtély, hogy az öregasszony, aki, mint mondani szokás, a „munkásmozgalom régi harcosa” volt, számos állami kitüntetéssel rendelkezett, miképp vállalta el ebben a rendszerellenes akcióban az „élő postaláda” szerepét.

Németh már hosszú ideje írogatott verseket, eddig nem kapott nyilvánosságot, elolvasva a felhívást úgy találta, mintha egyenest neki szólna, végre esély kínálkozik a megjelenésre. Összeválogatott költeményeiből egy dossziéra valót, és egy este bekopogott a zuglói lakásba. Kondor éppen ott tartózkodott, barátságosan fogadta a jövevényt. Úgy gondolta, jót tenne vegytisztán humán értelmiségi mozgalmuk megítélésének, ha egy munkás sorsból kiszakadt költőt tudna felmutatni. Még azon az estén átolvasta Németh verseit, de rá kellett jönnie, hogy egyelőre a közölhetőség alsó határát sem érik el.

(A rendőrség a tárgyi bizonyítékok között egy jegyzetblokkot is őrzött, melybe Németh folyamatosan lemásolta a költeményeit. Elolvastam néhányat, megítélésem szerint „vérdilettáns” zöngemények, ilyen sorokkal:

 

„Kommunisták halál rátok Eladtátok az országot Beteljesül majd az átok Behasítjuk a pofátok.”)

 

Kondor megígérte a jövevénynek, hogy foglalkozik majd a képzésével, esztétikai tanácsokat ad neki, de a lap szerkesztése és az egyéb ellenzéki akciók szervezése lekötötte minden idejét, egyre ritkábban ült le beszélgetni a tanítványával.

A politikában és az irodalmi életben egyaránt járatlan Németh nem értette, hogy miért változott meg patrónusának viselkedése. Megpróbálta helyreállítani megingott kapcsolatukat, de folyamatos elutasításra talált. Megsértődött és visszakérte a verseit azzal az indoklással, hogy egy önálló kötetbe kívánja rendezni őket. Ennek a könyvnek „A kommunizmus utolsó lehelete” címet szánta, feltehetőleg egy hasonló megnevezéssel forgalomba került bazáráru, egy leforrasztott üres konzervdoboz inspirálta.

Kondor azonban továbbra sem szánt rá időt, elmaradt a megbeszélt találkozókról. Egyszer rászánta magát, hogy lezárja a kapcsolatukat, vissza akarta adni a kéziratot, de hiába kereste, kézen-közön eltűnt. Anyjára bízta, hogy fogadja Némethet és tárgyaljon vele.

Németh százezer forintot követelt az elveszett versanyagért, véleménye szerint, ha megjelenik, ennyit kapott volna a kiadótól. A viták veszekedéssé fajultak, egy összecsapás során Németh valamilyen súlyos tárggyal szétverte Kondorné fejét.

A fiú letartóztatása után nem ismerte el a bűnösségét, az elkövetés eszköze sem került elő, a vizsgálók hosszas küzdelemre kényszerültek a gyanúsítottal. Rendelkezésükre állott ugyan a lehallgató készülékek által rögzített anyag, de erre nem támaszkodhattak, mert a szabályok nem tették lehetővé, hogy operatív módszerekkel szerzett bizonyítékokat használjanak fel a törvényszéki tárgyalásokon.

A rendőrök végül egy különös bizonyítékkal tudták alátámasztani a gyanúsítást; az előszobában terjengő vértócsában megtalálták és be is tudták azonosítani Németh cipőtalpának lenyomatát.

A vizsgálat folyamán számos olyan részlet derült ki, mely még a sokat tapasztalt vizsgálótiszteket is megrázta. Nem minden borzongás nélkül vették tudomásul, hogy Kondor mikor belépett a zuglói lakásba és felfedezte az anyja holttestét, nem mentőkért vagy rendőrökért sietett, hanem a konspirációs fegyelem előírásait követte: bement a szobába és elkezdte égetni a szamizdat lap titkos anyagait, hogy ne kerülhessenek a helyszínelő rendőrök kezébe. Több mint három órát töltött el ezzel a foglalatossággal, alig néhány méterre anyja tetemétől.

 

 

Kondor nem feledkezett meg a találkozásunkról, felmérte: aligha tenne jót az ellenzéki csoportosulásuk tekintélyének, ha nyilvánosságra kerülnének az események. Kevés embernek tetszene, hogy egy politikai akciójával lényegében előidézte édesanyja megöletését. A legjobb védekezés a támadás elve alapján akcióba lépett; sorra járta a rendőrséget és bevádolt náluk, hogy én az ő anyja halálának történetével próbálom megsütni a magam pecsenyéjét. A hozzám érkező visszajelzésekből követni lehetett, hogy jut el a legmagasabb polcokig.

Igyekeztem nem tudomásul venni ezt az ellenjátékot, de hamarosan kikerülhetetlenül szembekerültem vele.

Én akkoriban még folytattam az anyaggyűjtést a riportkönyvemhez, ennek kapcsán le kellett volna mennem a baracskai fogházba is. A Belügyminisztériumtól kapott megbízólevelem ezt a látogatást nem tette lehetővé, mert a büntetés-végrehajtási intézetek az Igazságügyi Minisztérium fennhatósága alá tartoztak. Felhívtam L. rendőrtábornokot és megkértem, hogy szóljon az illetékeseknek az érdekemben.

– Jó, hogy jelentkezett Moldova elvtárs – mondta L. – Mindenképpen szerettem volna beszélni magával. Legyen szíves, jöjjön be hozzám.

Ha akartam sem mondhattam volna nemet erre a kérésre. Bár a megbízólevelemet Kamara János, az akkori belügyminiszter írta alá, vele személyesen soha nem találkoztam. L. volt az, aki engedélyezte az útjaimat és másképpen is segítette az anyaggyűjtést. Bár papíron nem ismerkedhettem volna meg az ÁB, az állambiztonsági rendőrség titkosan kezelt irataival, a beépített ügynökök jelentéseivel, a nekem tanulmányozásra átadott közbiztonsági dossziékba „véletlenül” belekeveredett néhány ilyen akta, ez pedig aligha történhetett volna meg L. jóváhagyása nélkül. Sokat várt a könyvemtől.

– Azt szeretném, ha maga lenne a magyar rendőrség „sztáronnyika”, az az ember, aki a mi oldalunkon áll – szokta mondogatni.

L.-hez tartva egy őr kíséretében végigkopogtam a minisztérium folyosóin. A mostani formájában áttekinthetetlen épületet négy szomszédos bank egykori székházából rótták össze, provizorikusnak szánt megoldásokat használtak, melyek aztán évtizedek óta változatlanok maradtak. Például egy ajtó, melyen a piktogram női illemhelyet jelzett, valójában egy titkos átjáró folyosót takart. A bankok megmaradt üveg és stukkódíszei lehangoló ellentétben álltak az 1956-os elesettek emléktáblájával és más belügyi jelvényekkel.

Hallomásból tudtam, hogy a puritán felszín gyakori dorbézolásokat takart, a vidéki pártapparátusból kiemelt törpe tirannusok egykori „bolsevitáját” – ezt a szót a „dolce vita” mintájára képezték. M., a korábbi miniszter reggel hatra berendelte magához az irányító stábját, lakomát rendeztek: pörköltet vagy pacalt, töltöttkáposztát ettek, bort és pálinkát ittak hozzá. Kilenc órára lerészegedett a komplett magyar belügyi vezetés.

L.-t más fából faragták. Bár alacsony rendőri beosztásból tört fel, igyekezett diplomatikusan ellátni a feladatát, szeretett szerepelgetni, különféle látványos társadalmi kapcsolatokat alakított ki.

– Üdvözlöm, Moldova elvtárs! – fogadott L. – Igyunk egy jó teát.

Míg a titkárnő szervírozta az italt, megkérdezte: – Miben segíthetek?

Elmondtam a gondomat, L. rögtön átszólt Nagy Tibornak, a Büntetés-végrehajtás országos parancsnokának, aki minden akadékoskodás nélkül engedélyezte a baracskai látogatásomat.

– Ha nem haragszik meg érte, nekem is volna egy kívánságom – mondta L. miután letette a kagylót. – Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg.

– Talán a lényegét mondaná.

– A lényege az volna: szeretném, ha nem írna Kondor Istvánról. Több forrásból is úgy értesültem, hogy erre készül.

Még a tea is a torkomon akadt:

– Ezt komolyan kéri?

– A lehető legkomolyabban.

– Nem értem az indokait. Maga hivatalból a szocialista államrend egyik legfőbb védelmezőjének számít, és nálam jobban tudja, hogy Kondor mindent megtesz ennek az államrendnek a megdöntéséért. A múltkor épp magától hallottam, hogy a március 15-i utcai tüntetésről Kondor telefonon helyszíni közvetítést adott a „Szabad Európa” rádióban. Miért viseli annyira a szívén az ő sorsát, hogy még azt sem lehet megemlíteni: a saját anyját is feláldozta politikai céljainak érdekében.

L. szabadkozó mozdulatot tett:

– Tudnia kell, hogy meg van kötve a kezünk.

– Ki kötötte meg?

– A Nyugat különös figyelemmel kíséri ezeknek az ellenzékieknek az ügyét. Ha azt tapasztalja, hogy a legkisebb korlátozást is alkalmazzuk velük szemben, azonnal visszavág gazdasági vonalon. Felbont, vagy meg sem köt olyan szerződéseket, melyek létfontosságúak a mi iparunk és mezőgazdaságunk számára. Értse meg: rengeteget veszíthetünk, ha nyilvánosan kiteregetjük ezt a Kondor-ügyet.

– Most már értem, hogy mire gondol. Csak egy dolgot szeretnék tisztázni: ezt kérésnek vagy parancsnak tekintsem.

L. arcán látszott az erőlködés, ahogy igyekezett úgy fogalmazni, hogy semmilyen irányba ne kompromittálja magát:

– Mondjuk úgy, hogy valahol a kettő között.

– De, gondolom, valamivel közelebb a parancshoz.

– Magának én nem parancsolhatok, nem tartozik a testülethez.

– Rendben van, tudomásul veszem, egyelőre nem írok az ügyről, hangsúlyozva, hogy egyelőre. De ha megengedi, volna egy megjegyzésem.

– Tessék.

– Csak annyit szeretnék mondani, hogy a kivégzőosztag elől maga is csak a falig hátrálhat majd – elébe tettem a kilépőcédulámat –, legyen szíves, írja alá.

Rosszkedvűen kopogtam visszafelé a minisztérium félhomályosan megvilágított folyosóin. Ez volt az a perc, mikor véglegesen megbizonyosodtam, hogy a magát szocialistának nevező rendszerben többé már önmaga védelmére sincs elegendő morális erő. Vezetői lélekben már meghódoltak a rendszerváltásra törekvő ellenzék előtt, legföljebb pozícióik átmentésére fordítanak figyelmet.

A csalódás annál nagyobb volt, mivel a közvélemény a rendőrséget tekintette az anciene regime legfontosabb bástyájának, többre tartotta, mint a hadsereget vagy a politikailag látszólag jobban elkötelezett munkásőrséget. A belügyi dinasztiák egymást követő nemzedékei át- és átszőtték a testület egészét, megkövetelték a magas fokú öntudatot, civilben is csak maguk között barátkoztak.

B. ezredes egyszer azt mondta, hogy egy fegyveres konfliktus esetén száz rendőrből legalább tíz hajlandó volna kiállni a szocialista rendszer védelmében. Ilyen összecsapásra szerencsére nem került sor, de virtuális szinten erős túlzásnak bizonyult a jóslat. A rendszerváltás után csak az ment el a testülettől, akit az új hatalom kirúgott, elvi okokból, tudomásom szerint, senki sem távozott. Kondor továbbra is folytatta az ellenem indított akcióit. A rendőrökről szóló riportkönyvem megjelenése után is ő szervezte a gyalázkodó kórust a sajtóban. Akkor sem állt le vele, mikor megbizonyosodott, hogy egy szóval sem említettem az anyja ügyét.

Úgy éreztem, a magatartása végképp felmentett engem a hallgatási fogadalmam alól, és néhány év múlva a történteket alapötletként felhasználva írtam egy regényt. A neveket, személyi körülményeket megváltoztattam, például úgy alakítottam át a hátteret, hogy Kondor apja elesett a második világháborúban és így tovább.

A könyv figyelmet keltett, a liberális sajtó felismerte benne a presztízsüket fenyegető veszélyt és nekiesett: a kádárizmus végnapjairól szóló ponyvának nevezte, irodalmi teljesítményként értékelhetetlennek minősítette.

A regény ennek ellenére megtalálta a maga útját a közönséghez, később több író-olvasó találkozóra is meghívtak, hogy beszéljek róla. Az előadást szokás szerint dedikálás követte, egy alkalommal egy nyolcvan év körüli férfi elém tolta a könyvét aláírásra, közben megjegyezte:

– Nem volt szép tőled, hogy megöltél!

Igyekeztem barátságosan viselkedni, hallottam már róla, hogy az őrültekben néha éltes korukban is roppant fizikai erő lakozik:

– Nem volt szándékos. Hála istennek ahhoz képest, hogy halott, elég jól néz ki.

Igyekeztem legalább a dedikálással rokonszenvessé tenni magam: „kedvenc halottamnak sok szeretettel” – írtam a címlapra. Az öregember belenézett és méltatlankodni kezdett:

– Ne nézz hülyének!

– Miről van szó egyáltalán?

– Kondor János vagyok, az István édesapja. A könyvedben a fiam és a volt feleségem történetét írtad meg.

– Az más, akkor elnézést kérek – visszahúztam a példányt, és kiegészítettem a dedikációt.

Megint évek teltek el anélkül, hogy találkoztam volna Kondorral, csak az újságokból követtem nyomon a pályafutását: a liberális párt legtöbbet szereplő vezetői közé emelkedett.

Farkasházy Tivadar nevezetes balatonszárszói rendezvényeinek egyikén éppen vacsoráztunk már, mikor egy kicsit elkésve megjelent Kondor István. Ahogy haladt befelé, sorra kezet fogott az asztal mellett ülőkkel, mikor eljutott hozzám, egy pillanatra töprengve megállt, aztán engem is üdvözölni próbált, de megráztam a fejem:

– Nem akarok kezet fogni magával sem most, sem máskor.

Egy színész barátom, aki távolabbról figyelte ezt a párjelenetet, később azt mondta, hogy a feszültségtől szinte füstölgött a fű körülöttünk. Kondor továbbment, én pedig folytattam az evést. Még kanalaztam a halászlét, elmorfondíroztam magamban:

– Mindezt elkerülhettem volna, ha nem áll olyan hosszan a metró a Deák téren.