Az én peresztrojkám

„Peresztrojka – átszervezés, átrendezés, reform”

(Orosz-magyar szótár iskolák számára. Akadémia Kiadó, Budapest, 1974. Ára 21,50)

 

„Peresztrojka: Gorbacsov főtitkár által 1985-ben elindított reformprogramok a szovjet társadalom átalakítására. Az 1917-es forradalom eszméivel összeegyeztetett reformok fő célja a gazdaság állami ellenőrzésének gyengítése, a korrupció felszámolása az állami irányításban, illetve a Szovjetunió Kommunista Pártja és a munkahelyi viszonyok demokratizálása a munkásellenőrzés erősítése révén.”

(Cambridge Enciklopédia, 1991. Ára 3950 Ft)

Most, amikor ezeket a sorokat írom, alig tíz-tizenkét év telt el a változások kezdete óta, de már el kell töprengenem az események egy-egy részletén; mikor történt, hogy történt. Arra nem tudom rászánni magam, hogy beüljek egy könyvtárba, és régi újságokban kutakodjak különféle momentumok után. Az sem lelkesít, hogy az úgynevezett élő forrásokhoz folyamodjak; felkeressem meglazult vagy régen elfelejtett személyes kapcsolataimat, és tőlük kérjek kiegészítő adatokat. Különben is, ahogy a kártyások mondják: ami fekszik, az nyugszik, az egyszer letett lapokat már nem lehet újra felvenni.

Így, már csak puszta lustaságból is, megpróbálok hinni abban a közhelyben, hogy az emlékezet megfelelően szelektál, azt szokta megőrizni, ami valóban fontos. Ha mégis becsúszna egy-egy tévedés, akkor sem kondulnak meg a harangok, nem Történelmet írok, legföljebb a magam történetét.

1988-ban járunk; Kádár Jánost már leváltották pártfőtitkári tisztségéből, de az irodalomban még a kései Kádár-korszak megengedő irányzata érvényesül. Csak később próbálják meg visszavetíteni erre a periódusra a hírhedt „három T”-t, a támogatást, a tűrést, illetve a tiltást. Véleményem szerint ez a lózung mindenre kiterjedő kulturpolitikai alapelvként éppúgy nem létezett, mint a másik, ugyancsak a szocialista rendszernek tulajdonított jelszó, hogy „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség”. Jellemző, hogy a helyzet valódi ismerői egy más összetételű „három T”-t emlegettek: „tétovázás, tanácstalanság, tehetetlenség”. Ez már jellemzőbb volt.

A Hatalom valóban szerette volna a kezében tartani a művészet irányítását, egy 1957. augusztus 6-i párthatározat a következőket mondja:

„– …Párt és állami szerveink elsősorban olyan alkotások megszületését szorgalmazzák, amelyek társadalmunk mai kérdéseiről és a közelmúltról szólnak. Ez minden kor haladó irodalmának belső követelménye volt, s ez a feladat áll ma is a haladó irodalom előtt. A párt és a kormány elsősorban a szocialista-realista alkotások létrejöttét támogatja, de segítséget ad minden más haladó, realista irányzatnak, s a bírálat jogát fenntartva nyilvánosságot biztosít olyan nem realista irányzatoknak is, melyek nem állnak szemben ellenségesen a népi demokráciával. Ugyanakkor elutasít minden olyan törekvést, mely a népi demokrácia állami és társadalmi rendjét akarja aláásni.”

Ez a szándék azonban mindvégig az írott malaszt szintjén maradt. A hatalom valóban jobban szeretett egyes írókat, mint másokat, de nem állt módjában Berkesi Andrást új Tolsztoj Leóvá kinevezni, vagy zseniket örökös szilenciumban tartani.

Ha valaki meg akar cáfolni, könnyen megteheti; soroljon fel öt olyan remekművet, mely az állítólagos „harmadik T” következtében nem jelenhetett meg, szerzője csak az íróasztala fiókjában őrizhette, és az 1990-es fordulat kellett hozzá, hogy napvilágot lásson. Enyhítek a feltételeken: elég négyet vagy hármat megnevezni. Hol az a kettő?

A könyvek akkoriban már drágultak valamelyest: a gazdasági szakértők már kinyilvánították, hogy a kultúra is áru – de az árukat mesterséges eszközökkel még mindig alacsonyan tartják. A Könyvhét teljes választékát meg lehet venni két-háromezer forintért, igaz, az esemény kezdetét átrakják május végéről a június elejei fizetési napra, hogy az embereknek legyen pénzük.

Még működnek az egész országra kiterjedő nagy könyvtári hálózatok – a szakszervezeteknél, a honvédségnél és így tovább –, ezek a kötetek ezreit vásárolják meg, magasra emelve a példányszámokat. Az író fontos társadalmi szereplőnek számít, egy regény, vagy akár egy merészebb hangvételű novella folyóiratbeli megjelenése is országos visszhangot vált ki, író-olvasó találkozók tucatjain vitatkoznak rajta.

Talán nem tűnik dicsekvésnek, hogy ezt az álszerény formát használjam, de akkoriban is a népszerűbb és termékenyebb írók közé tartoztam. Majd minden évben egy-egy új könyvvel jelentkeztem, ezek sorába tartozott a „Bűn az élet” című, a rendőrökről szóló riportom, melyet a Magyar Nemzet kezdett el közölni az 1988-as év elején.

Már az indulásnál tisztában voltam vele, hogy ezzel a vállalkozással nem sok elismerésre számíthatok Magyarországon, ahol mindenki arra büszke, hogy okosabb, mint a saját rendőrei. Pesszimista várakozásaim be is igazolódtak, alig jelentek meg az első folytatások, mikor már sorra érkeztek a szerkesztőségbe az olvasói levelek. Sok jóra nem számíthattam, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az újságokba csak az szokott „beírni”, akinek nem tetszik valami, egyetértésüket kevesen szokták kifejezni.

Ezek a levélírók és a más lapokban párhuzamosan megjelenő cikkek szerzői főleg a cigányokkal és a homoszexuálisokkal kapcsolatos fejezeteket kifogásolták. Mint ahogy a bélyeg nem gyűjti önmagát, én sem szoktam elrakosgatni a velem foglalkozó írásokat, se a jót, se a rosszat, véletlenszámba megy, hogy a polcaim mélyén megőriztem néhányat a fentebb említett anyagokból. Ide iktatok belőlük egypár részletet, hátha érdekel valakit a rendszerváltásra készülődő literátus értelmiség akkori vitastílusa:

„– …Ez az inszinuálás olyan előítéletekre utal, melyeket csupán olyan alakok mernek megfogalmazni, hittételként vallani, mint Le Pen, aki viszont az, aki: fasiszta disznó! Vajon sejti-e Moldova György, hogy eme remek szőke emberpéldány szellemi rokona…”

„– …A magyarság és a cigányság együttélésében hosszú évtizedekre jóvátehetetlen károkat okozhat Moldova György és az írását megjelentetők üzleti vállalkozása, mely a Magyarországon élő cigányságot veszélyes általánosításokkal jellemzi…”

„– …Barátaim nevében tisztelettel kérem Önt, hogy a »Bűn az élet« című cikksorozatát szíveskedjék kiegészíteni olyan részekkel, melyek bemutatnak a közöttünk élő cigányok és homoszexuálisok közül az addigi szereplőknél rokonszenvesebbeket is… Mindannyian bízunk az Ön jószándékában és abban, hogy elkerülhetjük a Büntető Törvénykönyv 148, 156, 157 és 180-as paragrafusának nyilvános megvitatását…” – magyarul, ha nem visszakozom, akkor feljelentenek.

Akadt, aki megdicsért, de ebben sem volt köszönet:

„– …A könyve körül kibontakozó vitát figyelve személyekre lebonthatóan kibontakozik két tábor: az egyszerű dolgozók és a cigánysággal jóakarattal foglalkozók tábora az egyik oldalon, akik Ön mellett foglaltak állást és a cigány szeparatizmust egyéni érdekből támogató cigány funkcionáriusok és az őket feltűnési viszketegségből vagy egyéb okokból kívülről uszítók (főleg az ismert kispolgári »ellenzék« tagjai) a másik oldalon. Ez utóbbiak álláspontját egyikük (természetesen négyszemközt) így fogalmazta meg: »A cigányokat kell kijátszanunk a magyarok ellen! Nem véletlen, hogy könyvének a nem cigány (magyar) bűnözést ugyanúgy feltáró részletei ellen nem emelnek kifogást ezek az egyének…«”

Be kell vallanom, hogy az ilyen szellemű „méltatás” még a ledorongolásoknál is jobban nyomasztott.

Csak úgy közbevetésképpen felidézek egy vidámabb epizódot is ezekből az időkből.

Egy napos délután barátaimmal kint söröztünk a lakásunk teraszán, mikor bent a szobában csörgött a telefon. Hogy ne zavarja meg a társaságot, a feleségem vette fel. Valaki hosszan beszélt hozzá, közbeszólni sem hagyta, aztán a hívó lerakta a kagylót. A feleségem sápadtan jött ki hozzánk, csodálkozva kérdeztem:

– Ki volt az?

– Senki, téves kapcsolás.

– Egy negyedóra hosszat? Engem nem kell kímélni, mondd meg, hogy mi történt.

– Azt kérdezte egy férfihang, hogy asszonyom, nem-e fél…

– Így kérdezte, hogy „nem-e fél”? Nem lehetett egy akadémikus. Szóval, mit kérdezett?

– Nem-e fél a kedves férje, hogy lóba varrjuk?

Ez a kifejezés a cigány bűnözők egyik leszámolási módszerét fedi – igazából csak a huszadik század elejéig alkalmazták. Ha el akarták tüntetni az áldozatukat, akkor levágtak egy lovat, kiszedték a belső részeit, az üregbe berakták az emberi tetemet és úgy ásták el. Így még a nyomozókutya is hiába kaparta ki, a szemlélő csak egy lódögöt látott, ritkán kutakodott tovább.

A feleségem elsírta magát:

– Téged lóba varrnak?

– Ugyan már! – nyugtatgattam. – Van fogalmad, hogy mibe kerül ma egy ló? Annyiba, mint egy jobb használt autó. El tudsz képzelni egy olyan hülye gyilkost, aki ennyit költene rám? Egy jugo fejvadász a feléért lepuffant.

A feleségem akkor meg ezen kezdett sírni.

Arról már csak tíz évvel később, akkor is csak véletlenül értesültem, hogy a hullámok hivatalosan is milyen magasba csaptak. Egy vasúti kocsi peronján álldogálva tudtam meg egy cigányszervezet vezetőjétől, hogy társaival együtt magához Kádár Jánoshoz fordult, kérve, hogy hatalmi szóval állíttassa le a könyvet.

Abban a „már és még”-korszakban, mikor az állam már, az ellenzék még nem volt elég erős ahhoz, hogy egyértelműen érvényesíthesse az akaratát, egy esetleges kompromisszum következményeként könnyen fordulhattak volna úgy a dolgok, hogy valóban megszületik egy betiltó végzés. A kiadó és a terjesztők komolyan aggódtak, elébe akartak vágni ennek a szankciónak, a nyomdából a nagykereskedelmi raktárak helyett egyenest a boltokba szállították a „Bűn az élet”-et.

Ha most megkérdeznék tőlem, hogy még mindig vállalom-e ezt az írásomat, igennel válaszolnék. Több mint tíz év után újraolvasva is büszke vagyok rá, bőséges élet- és ismeretanyagot gyűjtöttem össze benne. Egy olyan világot sikerült bemutatnom, mely addig bezárult az idegenek előtt.

Természetesen ez a könyv sem hibátlan, ha módomban állana, egy-két mondatot kijavítanék a szövegben. Egyik alkalommal a rendőrök felhívtak otthon, azt ajánlották, hogy menjek ki velük egy hármas gyilkosság színhelyére. Én a körülményekről érdeklődve reflexszerűen azt kérdeztem, hogy cigányok voltak-e az elkövetők. Ezt már a környezetből belém ivódott rossz beidegződés mondatta velem – abban persze én is hibás voltam, hogy engedtem hatni magamra. Ma már másképp fogalmaznám meg ezt a mondatot. Mentegetődzni azonban nincs miért, ellenfeleim nem érték volna be ennyivel, nem meggyőzni akartak, hanem legyőzni.

A könyv megjelenése után megszólaltak az öregágyúk is. Az „Élet és Irodalom” kritikusa azt írta, hogy a nyelvemet terítettem le piros szőnyegként a rendőrség elé és homályosan arra is célozgatott, hogy az említett testrészemmel más szívességet is tettem nekik.

A „Beszélő” című formailag még szamizdat, gyakorlatilag már akadályok nélkül terjesztett folyóirat vagy hat teljes oldalt szánt rá szerény munkámra. X. esztéta lehúzott a sárga földig, izomagyúnak, szellemi analfabétának, baloldali fasisztának titulált, közvetlenül utána pedig maga a szerkesztő méltatta X. elmefuttatását, teljesítményét ahhoz hasonlította, mintha valakinek sikerült volna szobrot faragni egy zsáknyi piszkos rongyból – értve ezen az utóbbin méltatlan művemet.

Én nem lepődtem meg ezeken a támadásokon. Rég megszoktam már, hogy az újabb és újabb janicsár nemzedékek mindig rajtam gyakorolják a nyíllövést. Jöttek, beleszagoltak a politikai szelekbe és pontosan felmérték, hogy én nem tartozom semmiféle hatalmi formációhoz vagy társadalmi érdekcsoporthoz, „nem véd sem Isten, sem király!” Nem kell tartaniuk attól, hogy bárki is megtorolná a sértéseiket. Ebben a tekintetben sokatmondó, hogy a könyvnek a Budapesti Rendőr-főkapitányságon tartott bemutatójára egyetlen magasabb rangú rendőrségi vezető sem jött el – igaz, hogy az egyszerű zsaruk közül viszont annál többen.

Ez az alantas hangnem liberális körökben mindmáig megengedett és használatos, csak egy gyöngyszem a mocskolódásaikból. Mikor megjelent az „Ég a Duna”, a bős-nagymarosi vízlépcső-rendszerről szóló riportom, egy zsurnaliszta azt írta rólam: „a meleg szarig nyal be a vizeseknek”. Én magam sohasem válaszoltam a sértéseikre, méltatlannak találtam volna, hogy összemérjem velük a kardomat, a mestereimtől is azt tanultam, hogy az író legyen olyan, mint a futball-labda; minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra száll.

Az én helyzetem nem volt kivételesnek mondható, ez az időszak kedvezett a lejárató szándékú desperádó támadásoknak. Mint akkoriban mondták: javában zajlott a csúcsforgalom a damaszkuszi úton, számtalan, a szocialista időkben diszkreditálódott Saulus sietett Paulusként betérni a kibontakozó új rend sáncai mögé, egy-egy pozícióra három pályázó is jutott. Az önjelöltek az ellenük felmerülő fenntartásokat úgy vélték a leghatásosabban elterelni magukról, hogy igyekeztek minél kihívóbban fogalmazni. A közéletben elszaporodtak a földszintes Dugovics Tituszok, akik halált megvető bátorságot mutatva vetették le magukat a mélybe – egy sámliról és mindenféle török ostromlók nélkül.

Megmaradt emlékezetemben egy epizód a fiatal íróknak egy korábbi szentendrei tanácskozásáról, ahol az előadó megjegyezte:

– Az adott politikai kérdésben Kádár János másképp vélekedett…

Erre felállt egy „Költőcske Mihály”:

– Ki az a Kádár János? – kérdezte, kihívóan körülnézett és leült, láthatólag elragadtatva saját hallatlan merészségétől. Nem kell külön mondani, hogy a kutya sem vonta őt felelősségre.

Visszatérve: az ilyen önigazoló nagyotmondások céltáblájának én is megfeleltem. Csak évekkel később tűnődtem el rajta, hogy vajon szükségszerűen be kellett-e mennem ebbe a húsdarálóba, vagy én is átsétálhattam volna a túlsó oldalra. Valószínűleg lett volna módom erre a váltásra, üzentek is értem, hogy szívesen látnának. Sok százezres példányszámú könyvek élén megjelenő nevem jól mutatott volna a tiltakozó aláírások listáján.

A magát szocialistának nevező államrendben már rég nem hittem. Tizenkilenc éves voltam, mikor Nagy Imre nevezetes júniusi beszéde megérttette velem, hogy addigi buzgalmam és odaadásom: a tervkölcsön jegyeztetés, a népnevelés külvárosi lakásokban, a mozgalmi munka mind-mind egy alapvetően rossz célt szolgált, és a Nagy Imre által képviselt irányzatban sincs okom hinni. Mivel a felfogásom meglehetősen nehéznek mondható, tízszer is körülsétáltam a Móricz Zsigmond teret és azt mondtam magamban:

– Ez nem az én rendszerem, ez nem az én rendszerem, ez nem az én rendszerem…

A tizedik kör végén, az ezredik ismétlés után már meg is tudtam győzni magam. Egy kétsoros verset is faragtam:

 

„– Mindenki el lesz ámítva, – Az egy Moldovát leszámítva!”

 

Köpönyegem  megforgatását személyes okok mégis lehetetlenné tették. Nekem a nagyapám is szocialista volt, származása szerint egy margitai kofa törvénytelen fia, a sofőrtársai csak „öreg Sztálin”-nak szólították, politikai meggyőződése miatt több időt töltött feketelistán, mint amennyit dolgozhatott. Engem ő nevelt, a keserves fillérein járatott Népszavából tanultam meg olvasni, az ő „szolgálati idejét” megörökölve száz évnyi baloldali múlt állt mögöttem.

Akkor, a „továrisi konyec” hisztéria idején én az orosz katonákra változatlanul felszabadítókként emlékeztem vissza, akik egy gyilkos fasiszta államrendet söpörtek el. Azt sem tudtam elfelejteni, hogy nyomorult körülmények között dolgozó és élő anyám mind a négy gyerekét egyetemre küldhette az 1950-es és 1960-as években. Ez csak a szocializmusnak volt köszönhető, sem előtte, sem utána nem volt lehetséges. Egyszóval: a világnézeti változtatások tekintetében én reménytelen alanynak számítottam.

Őszintén szólva nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget azoknak a sajtóattakoknak, melyeket a rendőrökről szóló riportkönyvem ellen intéztek. Félig-meddig magam is szakmabelinek számítottam, tudtam, hogy készülnek az ilyen cikkek, milyen rugók mozgatják az íróikat.

Mindig is azt tartottam az egyetlen komolyan vehető bóknak, hogy az emberek megvásárolják a könyvemet, hajlandók-e pénzt kiadni érte –, ebben a tekintetben pedig továbbra sem panaszkodhattam. Amikor az említett „Bűn az élet” megjelent, 520 ezer példányban fogyott el egyetlen kiadásban – ezt később még kettő követte –, gyakorlatilag a pult alól kelt el, ki sem került a kirakatokba. (Tizenöt évvel később ezt is a terhemre rótták, egy cigány mozgalmi vezetőnő a fejemre olvasta, hogy elvittem a nyomópapírt a többi, Könyvhétre tervezett kiadvány elől.)

A sikert az író-olvasó találkozókon is lemérhettem. Tudom, hogy ma már hihetetlenül hangzik, de akkoriban évente három-négyszáz ilyen meghívólevelet kaptam. Ha elvállaltam és leutaztam valamelyik nagyobb vidéki városba, a környéken aznap négy-öt találkozóra is sor került. A szervezőnek érdekében állt, hogy minél többet kössön le, mert jutalékként ő vette fel az útiköltségemet – minden egyes helyszínen külön-külön.

Ennyi találkozó csak úgy fért bele egy délutánba, hogy a szervező az első rendezvény kezdési időpontját már akkorra kitűzte, mikor a vonatom még be sem érkezett az állomásra. Nem „dobtam” a találkozókat, mindenütt igyekeztem kielégíteni az érdeklődést, kitartottam az utolsó olvasói kérdésig, utána még dedikáltam is, így az induló késés csak tovább halmozódott, végül az egy-két órát is elérte. Volt olyan hely, ahová csak este tíz órára tudtam befutni, az érdeklődők itt is megvártak – az már csak rám tartozott, hogy hajnalban értem haza Budapestre.

(A szereplések számát tekintve még így sem számítottam csúcstartónak, a cipőzsinórját sem köthettem volna meg B. Ferinek, a költőnek. Ő elindult hétfőn, egész héten reggeltől-estig futószalagon tartotta a találkozókat és az iskolákban a rendhagyó irodalmi órákat, utána az éjszakai vonattal mindig átutazott a soron következő „vadászterületre” és csak szombaton vagy a következő héten vetődött haza.)

A közönségsiker néha példátlan méreteket öltött. Miskolcon a város legnagyobb mozijában került sor a rendezvényre, annyian jöttek el, hogy kint az előcsarnokban is ültek, hangszórók közvetítették nekik a műsorvezetővel folytatott beszélgetésünket. Gondoltam: az ilyen visszajelzések sokkal többet jelentenek, mint néhány „lila entellektüel” vádaskodásai.

Más tekintetben viszont jogosan felmerülhet a kérdés: ebben a felkapottságban benne rejlett-e az a veszély, hogy az ember elbízza magát, munkájában és magatartásában egyaránt felületessé válik. Akkor nem gondoltam erre, az ember tevékenysége közben különben sem látja magát kívülről, ma már azt gyanítom: a legjobb úton haladtam afelé, hogy én is a bukott sztárok szokásos sorsára jussak.

Hamarosan szembesülnöm kellett a társadalomban végbemenő változásokkal. Komáromba mentem le egy találkozóra, fényűző körülmények között, a város egyik legelőkelőbb vendéglőjében rendezték meg, csinos pincérlányok hordták körbe az ételeket-italokat, de nekem hamarosan elment a kedvem mindentől.

Az természetes, hogy az ember nem találhat ki minden egyes találkozóra új és új szöveget, hanem néhány jól bevált „lemezzel” indít. B. Feri, a költő a bevonuláskor szívtipró hírnevéhez híven jobb kezéből ellenzőt formált, a homlokához emelte és úgy kérdezte: megjöttek-e a csajok? J. Anna írónő megtanulta és felmondta kívülről az egyik novelláját, általános konsternációt keltve a hallgatók között. M. Gábor szociológus egy konkrét jelenettel indított: felmutatta a bicskáját és felfújt pofával azt mondta:

– Ez egy olyan bugylibicska, amilyen bugylibicska nincs több bugylibicska! – és még pukkantott is egyet a szájával. A hatás leírhatatlan volt, szék nem maradt szárazon.

Én hozzájuk képest szolidabb szöveggel kezdtem, például ilyenféle módon:

– Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem: hogyan lettem író, mi a véleményem a mai fiatalságról, és azt, hogy a hőseimet az életből veszem-e, vagy kitalálom őket – majd hozzátettem –, bátrabb helyeken azt is megkérdezik, hogy mennyit keresek.

Erre az utóbbira általában bejött az első nevetés, a tapasztalat szerint az embereket ellenállhatatlanul csiklandozza, ha az anyagi ügyekre terelődik a szó – ezzel megtörtént a „captatio benevolentina”, a jóindulat megnyerése. A bevezető után általában élénk és tartalmas beszélgetés szokott kialakulni.

Itt Komáromban is odaálltam a mikrofon elé, a nézőtérről beszóltak:

– Tessék leülni.

– Ugyan már, még épp eleget fogok „ülni”.

Erre a politikai célzásra felharsant a nevetés, kivártam, amíg elül és elkezdtem:

– Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem…

Végigmondtam a szokásos szöveget, de a máskor biztosan bekövetkező reagálás ezúttal elmaradt. Egy pillanatra megtorpantam, de nem adtam fel a meccset. Olyan erőfeszítéssel próbáltam új és hatásos poénokat bedobni, hogy az ingem a hátamhoz tapadt a verejtéktől, de a velem szembe ülők, ha nem is komoran, de elgondolkodva és látható fenntartásokkal figyelték a szavaimat. Meg kellett értenem, hogy ezek az emberek mást akarnak hallani tőlem, mint a régi író-olvasó találkozók közönsége.

Ma már tudom, hogy mit kívántak: azokat a jelszavakat, melyek akkor már az egész országot megrázták, küzdelemre szólítva fel az új polgári Magyarországért. Ezek a lózungok a budapesti értelmiségi klubokból indultak ki, de nem maradtak meg a főváros közigazgatási határain belül, eljutottak a komáromi találkozó átlagosnak tekinthető közönségéhez is. A hallgatók azt várták, hogy én is csatlakozom majd ehhez a törekvéshez. Csalódottan vették tudomásul, hogy a szocializmus ellen nem vagyok hajlandó muníciót szállítani, még a nevében fellépő Hatalom által kiforgatott, meggyalázott formájában sem.

A dolgok nem szoktak egyik napról a másikra az ellentétükbe fordulni, egyelőre még divatban maradtam, bár a meghívások száma a felére-harmadára csökkent. A Könyvhét vasárnapján Szolnokra invitált le a Megyei Könyvtár, hiúságomat bántotta, hogy csak két találkozót szerveztek. Délelőtt a város valamelyik peremkerületén szerepeltem, alig egy tucatnyi ember gyűlt össze. A helyi fiókkönyvtár vezetőnője megemlítette, hogy néhány héttel korábban száznál is többen fogadták K.-t, a „demokratikus értelmiségi ellenzék” egyik író vezéralakját. Az illető hölgy nem mondta ki nyíltan, de a hanghordozásából a süket is kihallotta, hogy véleménye szerint a hozzám hasonló régi pártállami kreatúráknak bizony befellegzett már. Elfogott az a gyomorszorító rosszérzés, melyet olyan ember tapasztalhat meg, aki hirtelen rádöbben, hogy a házát nem kősziklára építette, mint hitte, hanem homokra, és most megsüllyed, a szeme láttára ujjnyi széles repedések jelennek meg a falain.

Délben már erősen megtépázott önbizalommal mentem be a szolnoki központi rendezvényre. Szinte törvényszerűen el is követtem egy nagy hibát: megsértődtem, aztán egy még nagyobbat: ezt kifejezésre is juttattam. Az történt, hogy az előadás kezdetén a könyvtárosok bekapcsolták a magnetofont, fel akarták venni az általam elmondandókat, hogy megőrizzék a házi tékájukban. Az ilyesmi megszokott jelenségnek számított, máskor én is szó nélkül tudomásul vettem, most viszont valamilyen hirtelen támadt gőgömben a beszédem közepén leálltam és megtiltottam a rögzítést. Olyanokat mondtam, hogy előzetesen ki kellett volna kérni az engedélyemet, mert a hangom az én tulajdonom és egyéb marhaságokat is hozzátettem, majd befejeztem az előadást. A közönség, persze, joggal méltatlankodott, emlékszem: egy kopaszodó, kockás mintájú öltönyt viselő férfi haragosan legyintett felém:

– Na, ezt az embert sem hallgatom meg többé!

Egy idő után „kijózanodtam” hiúsági rohamomból, elnézést kértem a könyvtárosoktól, de én nem tudtam megbocsátani saját magamnak, hogy tovább gyengítettem amúgy is megingott pozíciómat:

– Quem Deus volt perdere, dementat prius! – Akit az Isten el akar veszejteni, megfosztja az eszétől – mormogtam magamban.

Hogy a latinnál maradjunk, ez az „annus mirabilis”, csodálatos esztendő, ahogy a rendszerváltó értelmiség nevezte ezt az időszakot, számomra mindinkább „anus mirabilis”-szé, csodálnivaló végbéllé vált, vagyis a béka fenekét is csak alulról bámulhattam.

Pályafutásom során nem ez volt az első mélypont, melyet meg kellett élnem, az 1956-os események ugyanígy a sarkaiból fordították ki az életemet. A felkelés leverése után otthagytam a Színház- és Filmművészeti Főiskolát és másfél évig kazánt szereltem segédmunkási beosztásban. Csak nehezen, véletlen fordulatoknak köszönhetően tudtam visszavergődni az irodalomnak legalább a határterületére. Az akkori helyzettel összevetve a mostanit, jelentős hátrány mutatkozott: 1956-ban a huszonkettedik évemben jártam, most pedig túl az ötvenötödiken, akkor egyedül éltem, most pedig egy öttagú családnak kellett megkeresnem a kenyérrevalót.

A magyar írók nagy többségét akkor is, a következő években is a Soros-féle alapítvány tartotta el – amiért tulajdonképpen tisztelet illeti. Csurka Istvántól egészen Göncz Árpádig talán százan is kértek tőle támogatást, a névsorukat meg lehet találni az Alapítvány ünnepi kiadványában, illetve a Hócipő dokumentumai között. Csurka például egy erdélyi tanító kálváriáját ábrázoló regény megírásához igényelte a „nemzetközi karvalytőke” segítségét. Én viszont úgy döntöttem, hogy akkor sem fordulok alamizsnáért ehhez a kuratóriumhoz, melyet régi ellenfeleim, a polgári ellenzék prominens alakjai vezettek, ha patikára kellene a pénz.

Más mecénás, aki átsegített volna a bajokon, nem mutatkozott, nekem látszólag csak az maradt hátra, hogy visszavonuljak és csendben éhen haljak, vagy más pályát válasszak. Sokszor eszembe jutott szegény anyám, ő mindig azt akarta, hogy tanuljak ki üvegesnek:

– Soha nem fordulhat úgy a világ, hogy egy jó üvegesnek felkopjon az álla.

Akkor még létezett a „Lúdas Matyi” című szatírikus hetilap, valaha, még Árkus József szerkesztősége idején dolgoztam itt. Most hívtak vissza, de nem fogadhattam el az ajánlatot, mert az újság közben jobboldali, kormánypárti szócsővé vált.

Tudtam, hogy ezért senki sem lesz hálás nekem, de ha valaki eleve úgy megy bele a harcba, hogy ha távlatilag is, de kompenzációra számít, az nem harcol, csak többé-kevésbé bonyolult üzletet köt.

Elvállaltam néhány véletlenül adódó alkalmi munkát, például német festékreklámokat fordítottam, valódi nyelvtudás híján végig szótárazva, olyan kifejezésekkel kínlódva, mint „fazékadag”, vagy „forráspont tartomány”.

Megszokott területemen is tettem néhány ügyetlen kísérletet a talpon maradásra. Megpróbáltam feleleveníteni régi sikereim receptjét, írtam egy kötetre való új H. Kovács történetet „A néma súgó” címmel. Véleményem szerint ez a legjobb szatírikus gyűjteményem, de alig-alig fogyott a boltokban.

Akkoriban sokszor felmerült bennem egykori mesteremnek, Örkény Istvánnak egy régi mondása: az emberek nagyon szeretnek valamilyen nagy teljesítményt várni egy kezdőtől – legyen az művész vagy sportoló –, túldicsérik az induló produkcióját, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban, csalódni az illetőben, akár rászolgált, akár nem, legyintenek – mintegy behajtva a befektetett illúzióik árát:

– Na, ez sem ért többet az átlagnál!

A sok fiaskó közül a legnagyobbként mégis egy tévébeli interjú maradt meg az emlékezetemben. Régebben soha nem nyilatkoztam a televízióban, még 1983 áprilisában sem, amikor Kossuth-díjat kaptam.

Egyrészt nem volt szükségem rá, mert a könyveim nem igényeltek különösebb hírverést, másrészt lenéztem az akkori televíziós brancsot. Annak idején a Színház- és Filmművészeti Főiskolán ismertem a velünk párhuzamos filmrendező és operatőr osztályokat, tudtam, hogy az igazán tehetséges növendékeket a Filmgyár vitte el, a szerveződő magyar televíziónak csak a reszli jutott. Kacifántos természetem is külön elégtételt talált abban, hogy nemet mondhattam megismétlődő felkéréseikre. Az idők változásával azonban nagyot fordult a kocka.

1990 tavaszán felhívtak a televízió reggeli magazin műsorától, akkoriban még csak egy ilyen volt, Isten tudja már, hogy épp minek nevezték. Megkérdezték: elvállalnék-e egy interjút, melyet T., minden magyar tévériporterek királya készítene velem. Igent mondtam, úgy gondoltam; nem szabad elszalasztanom ezt az esélyt. Alkalmat kapok, hogy a mélyből végre feljöhessek a víz felszínére és egy hosszú lélegzetet vegyek, tudassam a világot létezésemről. Ma már persze tudom, hogy egy ilyen szereplés hasznos ugyan, de önmagában nem hozhat megváltást.

Igyekeztem felkészülni, felidéztem magamban néhány hatásosnak látszó poént, melyekről úgy véltem, hogy el tudom sütni majd a beszélgetés során. Az nem baj, ha az ember előzetesen bekészít egy pár frappáns mondatot, csak aztán ne akarja mindenáron elmondani. Süllyessze el agya hátsó fiókjába és várja meg, amíg maguktól, a helyzethez illően kikívánkoznak belőle. Ha mégsem adódik ilyen apropó – ami bizony előfordulhat –, el kell felejteni őket. Én ezt akkoriban még nem tudtam, a poénokat felírtam apró cédulákra, bevittem magammal a stúdióba és ott combmagasságban kiraktam a nadrágomra, abban reménykedtem, hogy a beszélgetés során bele-bele pillanthatok majd.

Viszonylag korán szólítottak be a stúdióba, a monitoron még valamilyen hirdetés pergett, várnunk kellett, amíg minket kapcsolnak. Szótlanul üldögéltünk, T. elnyomott egy ásítást, közben okuláréja mögül hideg pillantást vetett rám. Nem kedveltem őt, sem korábban, sem későbben nem ültem le beszélgetni vele. Elismertem hivatalos szakmai rutinját, de úgy éreztem, nem több, mint az eredményes kivitelezés technikusa, hiányzik belőle egyfajta morális tartás. Egyszer maga is úgy nyilatkozott, hogy „a tévériportnak nincs esztétikája, a riporteri magatartásnak nincs etikája”.

A korábbi években, mikor a dolgok még simán mentek a világban, T. fölényes stílusban őrizte a pozícióit. Környezetében keményen megbüntetett minden olyan gesztust, melyet ellene irányuló tiszteletlenségnek ítélt, nem sok fű nőtt egy fiatal pályatársnak, ha megengedett magának egy viccet vele szemben. Később a világ keményebbé vált, és ezzel együtt T. önbizalma is romokba dőlt. A futballpályákon felhangzó első antiszemita bekiabálások után többé nem mert meccseket élőben közvetíteni. Az utcán is félt, egy kis teleszkópos, összecsukható gumibotot hordott a táskájában, nem lehetett nagy gyakorlata a verekedésekben, ha azt feltételezte, hogy ellenségei a lovagi tornák szabályai szerint egyesével és szemtől-szembe támadnak majd, és neki lesz ideje „kirakni a műszereket”.

Egyelőre azonban még csak 1990 tavaszán vagyunk a Televízió stúdiójában. Kigyulladt az adást jelző lámpa, T. a maga szokásos módján szenvtelenséget szenvelegve nyitott:

– Azt tudjuk, hogy Moldova György a „három T” közül az első, a „támogatott” kategóriába tartozott…

T. annak az ökölvívónak a taktikáját választotta, aki már az első menet elején meg akarja rendíteni az ellenfelét egy még „hideg fej”-re mért ütéssel. Nem fogtam fel, hogy mi vezérli a szándékában, későbbi televíziós szerepléseim során tanultam meg, hogy a „Bűn az élet”-tel kapcsolatos tapasztalataim a képernyőre is érvényesek. A televíziós műsorvezetők is mindig „sebzett vad”-at igyekeznek hajszolni, akin szabadon kiélhetik agresszivitásukat, elsüthetik rajta poénjaikat, mert semmiféle hatalom nem áll mögötte, nem kell retorziótól tartaniuk. Pontosan tudják, hogy a kenyér melyik felén van megkenve vajjal, sohasem kötnek bele aktív bankigazgatókba, püspökökbe vagy nagykövetekbe. T. nyilvánvalóan engem is „vogel frei”-nek ítélt, akire soha nincs vadászati tilalom.

Időm sem maradt elképedni, hogy éppen ő minősít így engem, aki a szocialista rendszernek képességein-érdemein túl futtatott sztárja volt, mikor már bekaptam a következő mélyütést is. T. észrevette a nadrágomra kirakott cédulákat és a pillanatot megfelelőnek ítélve, akcióba is lépett. Jobb kezét a feje mögé emelte, a mutatóujját előbb a hüvelykujjához szorította, majd a két ujját eltávolította egymástól. Én észrevettem ezt a mozdulatot, de nem tudtam, mit jelent. Később elmagyarázták nekem: T. így adott utasítást a kamerát kezelő operatőrnek, hogy „nyisson”. Addig, ahogy szokásos, csak a második inggombomig látszottam, most viszont bekerült a képbe a papírokkal elborított combom is. Így mindenki megállapíthatta, hogy én mekkora barom vagyok, sillabuszok nélkül egy mondatot is képtelen volnék megfogalmazni. A meccset tulajdonképpen már itt elvesztettem.

T. még ennyivel sem érte be, ahogy akkoriban szokás volt mondani: „a betonba akart döngölni”, és én óvatlanul tálcán nyújtottam neki a lehetőséget. Már nem emlékszem, hogy került rá sor, de Ladányi Mihályt, a költőt idéztem, aki egy író-olvasó találkozón azt mondta:

– A személyi kultusz elleni harccal az a baj, hogy ugyanazok csinálják, mint korábban magát a személyi kultuszt…

Ladányi szavait valószínűleg a frissen kialakult politikai helyzetre próbáltam alkalmazni, olyan értelemben, hogy a rendszerváltás legnagyobb haszonélvezői a művészeti életben is a letűnt rezsim kiszolgálói közül kerültek ki. T. nyájasan rám mosolygott:

– Kik ezek? Hallhatnánk néhány nevet?

Úgy éreztem, hogy kivédhetetlen csapdahelyzetbe kerültem, erre a kérdésre nem adhatok jó feleletet. Ha kitérek a nyílt válasz elől egy olyasféle fordulattal, hogy „ugyan kérem, nem a nevek számítanak, hanem az elvek”, akkor T.-nek sikerült bebizonyítania a televízió nézői előtt, hogy én felelőtlenül rágalmaztam, és amikor kézzelfogható tényekkel kellett volna előrukkolnom, rögtön inamba szállt a bátorságom. Az sem ígért több jót, ha felveszem a kesztyűt és felsorolok néhány nevet, mert kiteszem magam annak, hogy a megemlítettek pert indítanak ellenem személyiségi jogaik védelmében – és nekem semmi kedvem nem volt bíróságra járni.

Mégis az utóbbi lehetőség tűnt a kisebbik rossznak, mert így, ahogy a japánok mondják, legalább az arcomat megőrizhettem. Beszéltem Kőszeg Ferencről, akinél vonalasabban viselkedő lektorral egyik könyvkiadónál sem akadt dolgom – az ortodox kommunista szakértőkkel könnyebben megbirkóztam, mert azok legalább az ortodox kommunistáktól nem féltek, Kőszeg viszont azoktól is. A változások után mégis ő lett a liberálisok egyik frontembere.

Megemlítettem volt iskolai osztálytársamat, Csurkát is, aki részeg botrányain gyakran tett antiszemita kijelentéseket – ez akkoriban még szezon előtti gesztusnak számított –, kijózanodva pedig a zsidó barátait kérte meg, hogy járjanak közben bűnbocsánatért Aczél Györgynél. A kultúra akkori irányítója általában el is nézte neki a félrelépéseit, csak annyit jegyzett meg:

– Egyszer már berúghatna balra is!

Már elindult az a suttogás is, hogy Csurka a Belügyminisztérium három per hármas ügyosztályának beszervezett ügynöke volt, ezzel együtt ott állt a rendszerváltó elit első soraiban. Egy lelkesült újságírónő „új márciusi ifjú”-nak nevezte, mire valaki csak annyit jegyzett meg, hogy korban és súlyban két márciusi ifjú is kitelne belőle.

Az adás végén T. fölényes arccal nézett rajtam keresztül, ha jól emlékszem, el sem köszönt tőlem. Rosszkedvűen, vereséghangulatban hagytam el a stúdiót, így festhetett a ledöfött bika, mikor kihúzzák az arénából. Ezzel az interjúval nem értem el a remélt megkönnyebbülést, hatástalanul tűnt el a műsorfolyamatban, senki sem hívott fel gratulálni utána.

A csapda, melybe beleestem, sokáig nem hagyott nyugodni. Megkérdeztem az egyik nyilatkozati ügyekben profinak számító barátomat:

– Te hogy keveredtél volna ki ebből a helyzetből? Mit lehet arra mondani, hogy: „hallhatnánk néhány nevet”?

– Ó, rengeteg lehetőség van.

– „Hallhatnánk néhányat”?

– Felelhetted volna azt, hogy meddig ér rá Ön, T. úr? Mert éjfélig tudnám sorolni. Vagy azt, hogy van Önnél budapesti telefonkönyv? Mert minden oldalon akad hat-hét ilyen név.

Változatlanul úgy éreztem, hogy nekem végképp befellegzett. Tudatában voltam, hogy milyen helyet töltök be a világban, soha nem képzeltem, hogy engem a szép lelkemért fogadott el és tartott meg érdeklődésében az olvasóközönség. Bárhogy is alakulnak a dolgok, én nem írhatok romantikus regényt egy hosszú, boldog szerelemről, vagy történelmi képeskönyvet a kacagányos ősökről. Régi megbízható fegyvereim: a bajokat kompromisszumok nélkül feltáró riport vagy a szatíra, úgy látszott, örökre lomtárba kerültek. Hol találok ezekre alkalmas témákat és személyeket, hiszen az újságok szaporodó sora, a televízió és a rádió is teli torokból azt harsogta, hogy most aztán jönnek a tisztakezűek, a makulátlan Grál-lovagok, akikhez a legkisebb szennyfolt sem tapad. Mit tudok kezdeni velük?

Mint az akkori miniszterelnökünk mondta magáról: „lemerültem”, de vele ellentétben nem bíztam benne, hogy sikerül kibekkelnem az ellenfeleimet. Csak a már korábban elkezdett, a magyar börtönökről szóló riportkönyvemmel foglalkoztam. A hangulatom olyan nyomott volt, hogy sokszor nem éreztem: a rácsnak éppen melyik oldalán tartózkodom.

A politika nagy eseményei, olyanok, mint a győztes pártok osztozkodása, vagy a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer utóvédharcai szinte észrevétlenül suhantak el mellettem. Aztán, ha lassan is, de a világ kezdett megváltozni körülöttem.

Kabos Lászlót, a színészt, mikor betöltötte a hatvanadik évét, Kellér Dezső köszöntötte az öltözőjében:

– Lacikám! Egy komikust egyetlen baj érhet, ha hirtelen megszépül. Hozzád kegyes volt a Sors!

Valahogy így jártam én is a társadalmi környezettel. Hamarosan szembetaláltam magam az új jobboldali rendszer ellentmondásaival és azzal a képmutatással, mellyel igyekezett leplezni a hibáit. Újra kedvet kaptam hozzá, hogy szatírákat írjak, az egyik folytatásokban meg is jelent a „Magyar Hírlap”-ban.

Ez az újság akkoriban a liberális-baloldali szellemi ellenállásnak a legjelentősebb fóruma volt, következetes ellenzéki alapállását csak a „Hócipő”-éhez lehetett hasonlítani. A lap legnépszerűbb rovatát, a legendás „Hetedik oldal”-t Gádor Iván szerkesztette. Iván korának egyik legátütőbb erejű publicistája volt – alapvető szabaddemokrata elkötelezettséggel, például Pető Iván is a barátai közé tartozott.

Ami a szakmai színvonalat illeti, az újságokat akkor is más újságokból készítették. Valaki hallott valamit a televízióban vagy a rádióban, amit érdekesnek talált, kerekített belőle egy cikket, erre válaszolt egy másik zsurnaliszta, arra a harmadik, azt követte a negyedik tollforgató dolgozata, közben az eredetileg sem túlságosan bőséges életanyag végképp kilúgozódott, a vita légüres térben zajlott. Egyetlen eredményt lehetett elkönyvelni: a cikkírók neve forgott egyet a köztudatban és teljesítettek néhány százalékot havi penzumukból. Iván alapvetően különbözött tőlük, nem volt ugyan túlságosan művelt stiliszta, idézetkészlete néhány versrészletből és politikai axiómából állt, mondataiban gyakran élt olyan közbevetésekkel, hogy „na már most”, de az írásaiból mindig sütött a szenvedély, a Hatalommal felvállalt szembeszállás romantikája.

Gádor a „Hetedik oldal” szerkesztését a saját alkotó munkájánál is fontosabb feladatnak tartotta, csapatát folyamatosan próbálta erősíteni új és új nevekkel. A szatírám leközlése után engem is behívott, felajánlotta, kapok egy önálló sarkot a hetedik oldalon, ahol minden héten, egy bizonyos kiválasztott napon megjelenhetek, vagyis szaknyelven szólva: legyek kolumnista.

Meglepett ez a felkérés. Én akkoriban már szélsőséges baloldali fanatikus hírébe keveredtem, bár nem tettem sokkal többet ezért a kitüntető címért, mint hogy kiálltam a Kádár János emlékét sértő rágalmak ellen, és halálának évfordulóján megjelentem a Kerepesi temetőben. Egy színész barátom egyszer olvadt tekintettel a szemembe nézett:

– Ugye, te kommunista vagy?

Arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy maga is az volna, ha merne. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy sohasem voltam tagja egyetlen politikai csoportosulásnak sem – és amennyiben vállalhatom a felelősséget a jövőmért, nem is leszek. Csak annyi történt, hogy a világ elment jobbra, én pedig kitartottam az adott helyemen.

Addig gyakorlatilag soha nem írtam rendszeresen újságot, leszámítva néhány fiatalkori megjelenést az Esti Hírlapban, ezért csak hosszas töprengés után fogadtam el Gádor ajánlatát. Ma már úgy gondolom, hogy ez a döntés életem szerencsés elhatározásai közé tartozott.

A rovatnál kiváló csapat jött össze, és én is jól éreztem magam benne. Mindig is szerettem volna egy összetartó csoportba besorolni, belekapcsolódni egy közös áramrendszerbe, az más kérdés, hogy csak ritkán sikerült, akkor is csak időlegesen. Mint örök deviáns előbb-utóbb találtam valamilyen okot, vagy legalább ürügyet, hogy kilépjek mindenféle keretből. Ha magamba nézek, feltehetőleg röstelkednem kellene ezért a tulajdonságomért, bár ennek az alapállásnak is megvannak a maga előnyei, mint Osváth Ernő mondta:

– „Ha nem volnék javíthatatlan, már rég elrontottak volna.”

A hétfőnkénti megjelenést választottam, mintha csak egy folyamatos új kezdés hangulatát szerettem volna kifejezni. Hamarosan kialakult a kapcsolattartás módszere is, mindig péntek délben vittem be a következő anyagot a szerkesztőségbe, a terjedelme 3-4 gépelt oldalt tett ki. Gádorral leültünk a büfében, feltette a szemüvegét, elolvasta a cikket, közben megittunk egy-két korsó sört, néha „szétcsapattuk” egy féldeci unicummal. Iván akkor még bírta az italt, csak évekkel később verte le a lábáról az alkohol. Mikor végzett a kézirattal, helybenhagyólag bólintott, ráírta a szükséges nyomdai jelzéseket és leadta a titkárnőnek. Betáplálták a lap számítógépébe és a tárca egy békebeli vonat pontosságával megjelent minden héten – három hosszú éven át.

Nem kötötték meg a kezemet, arról írhattam, amiről akartam, úgy, ahogy nekem tetszett. Szórakoztató megfogalmazásra törekedtem sok groteszk elemmel, gondolatilag pedig azt a célt tűztem ki magam elé, hogy önbizalmat és reményt adjak a lapot olvasó baloldali vagy liberális meggyőződésű embereknek, akik még mindig nem tudtak felocsúdni abból a vereségből, melyet a jobboldal mért rájuk az 1990-es választásokon. A magam szerény lehetőségei szerint megpróbáltam beléjük szuggerálni azt az érzést, hogy „lesz még ünnep a mi utcánkban!” Az olvasók rokonszenvvel fogadták a jelentkezéseimet, egy felmérésnél az összes „külsős”, vagyis az állományba nem tartozó szerző közül én kerültem a népszerűségi lista első helyére.

Rendszeresen dolgoztam a „Hócipő” című lapba is. Bár világnézetileg távol álltam tőle, sokra tartottam a főszerkesztőt, Farkasházy Tivadart hajthatatlan ellenzékiségéért, a fizikai inzultusokat is felvállaló bátor kiállásaiért. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy én adhattam át neki a „Civil Kurázsi”-díjat.

– Őszintén remélem – mondtam neki az ünnepségen –, hogy egyszer még eljön az a boldog idő, mikor mi is szembekerülhetünk egymással.

Még egy fórumot kaptam a megszólalásra, minden vasárnap reggel tíz percben jelentkeztem a Petőfi rádióban, egy-egy rövidebb írásomat olvastam fel.

De térjünk vissza a „Magyar Hírlap”-hoz. Ahogy közeledtünk az újabb erőfelmérést jelentő 1994-es választásokhoz, Gádor mind határozottabban felvállalta kötődését a Szabad Demokraták Szövetségéhez. Egyre gyakrabban kifogásolta írásaim mondanivalóját. Azzal egyetértett, hogy megpróbálom nevetségessé tenni a jobboldali kormány hozzá nem értését, erőszakos módszereit, de azt nem tudta elfogadni, hogy kiszálltam a liberális politikusok nagyképű pózai ellen is.

– Mindenkit magadra akarsz haragítani? – kérdezte vészesen villogó szemüveggel.

– Mondjuk talán úgy, hogy senkinek a tetszésére nem pályázom.

– Tudod mi vagy te? Egy kommunista kolumnista! – Gádornak tetszett a saját rögtönzése, felnevetett és megbékélt. – Igyunk még egy gyors sört, de azt te fizeted.

A viták azonban néha elmérgesedtek, Gádor egyszer bedühödött és kijelentette, hogy az adott formában nem közli le az írást. Én viszont, attól tartva, hogy valamilyen manipuláció áldozata leszek, minden szavamhoz ragaszkodtam. Egyikünk sem engedett, összevesztünk, úgy léptem ki a szerkesztőség épületéből, hogy utoljára jártam itt, többé nem írok a lapba.

Hazamentem, három óra felé nyitottam be otthon az ajtón. Megebédeltem és nekiláttam az igazán fontosnak gondolt munkámnak, az épp esedékes regénypenzumomnak. Még egy oldalt sem fejezhettem be, mikor öt óra körül megszólalt a telefon, a rovatnál dolgozó egyik barátom jelentkezett közvetítőként, békére-egyezségre hajlamos ember volt, ahogy mondani szokás: ha lenyelt öt nyitott biztosítótűt, legalább négy becsukva távozott belőle. Áthidaló megoldásokat javasolt a cikk szövegében, elutasítottam, de ő nem hagyta lerázni magát, úja és újra felhívott. Vitatkozás közben fokról-fokra meginogtam, mindinkább úgy éreztem, hogy hiányozna nekem ez a kapcsolat; a hétfő reggelek, mikor kiveszem az újságot a postaládából és a hetedik oldalon megpillantom a nevemet és a fotómat a cikk fölött. Elbizonytalanodtam és belementem egy kompromisszumba. Gádor is visszakozott, hogy megóvja a tekintélyét, azzal fenyegetőzött, hogy a cikkemre irat majd egy ellencikket, de ezt csak ijesztgetésnek szánta, soha nem tette meg.

Mind a ketten tudtuk: nem olyan idők járnak, hogy mi egymásnak eshessünk. Szükség volt ránk kartácsnak a Demokrácia ósdi ágyújába. A jobboldal falanxba rendeződött és mind határozottabban tört előre, új és új pozíciókat hódított meg. Mikor meghalt Maxwell, a Magyar Hírlap angol többségi tulajdonosa, erre a lapra is megpróbálták rátenni a kezüket, az illetékes kormányhivatal be is jelentette a vételi szándékát. Nem lehetett kétséges, hogy ha ez az ügylet létrejön, egy percig sem tarthatjuk meg eredendő ellenzéki alapállásunkat, minden valószínűség szerint még a szerkesztőségi épületből is távoznunk kell majd.

A csapat azonban folytatni akarta a harcot. Összefogott néhány újságíró és a technikai személyzet egy része, elhatározták, hogy életben tartják majd a lapot. Mivel a „Magyar Hírlap” cím az új tulajdonos birtokába került volna, a „Régi Magyar Hírlap” nevet választották. Egy új bázist kerestek, ahol megtelepedhetnek, végül egy leállított textilgyár nagy szövőcsarnokát nézték ki, ebben a hodályban az íróasztalok és a beszerzendő nyomdagépek is elfértek volna. Én teljes szívvel csatlakoztam ehhez az elképzeléshez, úgy éreztem, hogy a nehéz helyzetben jó szolgálatot tehet az én „világvége rutinom”.

A kormányzat végül is nem valósította meg az eredeti szándékát, nem vásárolta meg a lapot, a terjengő hírek szerint sokallta a vételárat. A jobboldalt akkoriban még gátlások fogták el, ha az állami erőforrásokat a maguk politikai céljaira kellett felhasználni. Tíz évvel későbbi utódjaik már levetkőzték ebbeli szégyenérzetüket.

– „Az életrevalóság egy szomorú jele: a gyorsaság, amivel a fiatalember leküzdi az ideáljait” – mondta Osváth Ernő nem is ismerve a Fideszt.

A lapot végül is egy svájci üzletember vette meg. Feltehetőleg a becsvágy mozgatta, otthon – Zürichben vagy Genfben – legfeljebb örökölni lehet egy országos jelentőségű újság tulajdonjogát, pénzzel nem megszerezhető. A svájci érdekkörét később fokozatosan kiterjesztette néhány heti, illetve havi magazinra is.

A tulajdonosváltás sokáig nem járt semmiféle észlelhető következménnyel, de az egyik pénteken hiába kerestem Gádort benn a szerkesztőségben. Először azt mondták, beteg, aztán néhány hét múlva kiderült, hogy leváltották a rovat éléről és a laptól is elkerült.

Gádor sokáig hallgatott a háttérben történtekről, csak évekkel később beszélt nekem róluk. Az egyik délután behívták a szerkesztőségi titkárságra, és teljesen váratlanul átadtak neki egy másnapra érvényes, oda-vissza útra szóló repülőjegyet Svájcba. Iván reggel ki is ment Zürichbe, a lap tulajdonosának megbízottja fogadta, meghívta ebédelni a város egyik legjobb vendéglőjébe. A fehér asztal mellett ülve először méltatta Gádor rovatvezetői munkáját, utána arra kérte, hogy tompítsa le radikális stílusát, és lazítson némely politikai kapcsolatán. Iván feltételezése szerint a dolgok mélyén az lapult, hogy a svájci üzletember egy önálló televíziós állomást szeretett volna létesíteni Magyarországon, és ehhez javítani szándékozott viszonyán a jobboldali kormányzattal.

Iván minden gondolkodás nélkül nemet mondott a kérésre, a tulajdonos megbízottja nem sokat vitatkozott, mintha eleve számított volna a dolgok ilyetén kimenetelére, elővett a táskájából egy aláírt felmondólevelet és átnyújtotta a publicistának. Kötöttek egy „gentlemen’s agreement”-et, ennek értelmében Gádor meghatározott ideig hallgat az ügyről, cserében megkapja a teljes összegű végkielégítést. Aztán kezet fogtak, Iván taxiba ült, kiment a repülőtérre és hazautazott.

(Sajnos nem kezeskedhetem a történet hitelességéért, mert csak Gádor verzióját ismerem, a svájci tulajdonossal nem állt módomban beszélni az ügyről.)

Azt hiszem, többé nem lesz alkalmam, hogy legalább írásban elbúcsúzzam Gádortól. Összevesztünk valamin, ma már érdektelen, hogy kinek volt igaza, barátságunk megszakadt. Nem találkoztunk, csak hallomásból értesültem, hogy fokozatosan csúszik lefelé.

Azt hiszem, soha nem heverte ki, hogy el kellett mennie a „Magyar Hírlap”-tól, rovatát a saját szülöttjének tekintette. Gádor új és új lapoknál próbálta újra kezdeni, vitathatatlan szakmai klasszisának köszönhetően mindenütt szívesen fogadták, de a vándorlása során már sehol sem találta meg önmagát. A házassága is felbomlott, magában élt egy óbudai panellakásban. Gyakran szenvedett kisebb sérüléseket, elesett, vagy főzés közben forró olajjal égette meg a lábát, a szandáljából hetekig piszkos kötözőpólya lógott ki.

Iván, úgy tudom, májcirrozisban halt meg. Haláltusájában a kórházi ágyhoz szíjazták, akkor már csak órái maradtak hátra, minden elvégeztetett, az orvosai búcsúzóul megengedhettek volna neki még egy korty konyakot és egy jó szivart.

– Isten veled, Gádor Iván. Isten veled „Hetedik oldal” – mondta a főszerkesztő a temetésen.

Elindult a „Magyar Hírlap” hosszú leépülése, mely véleményem szerint mindmáig tart. A példányszám a harmadára-negyedére esett vissza, az idők folyamán olyan igazán tehetséges emberek távoztak el a rovattól is, mint Megyesi Gusztáv, Hegyi Gyula, vagy a karikaturista Pápai Gábor. Gádor Iván leléptével körülöttem is megritkult a levegő, a szerkesztőségi épület lépcsőjén fölfelé kapaszkodtomban mind többen néztek el az arcom mellett.

1993 szeptemberében a lap nem tudom hányadik évfordulóját ünnepelték kint a Margitszigeti Nagyszállóban pezsgős vacsorával, tűzijátékkal. Száz és száz vendéget hívtak meg, de én, aki mégis csak állandó szerzője voltam a lapnak, nem szerepeltem ezen a listán. Nem tartozom azok közé, akik szeretnek mindenütt jelen lenni, ahogy mondják: náluk nélkül nincs klimax a Lipótvárosban, de azért rákérdeztem, hogy mi volt az oka a mellőztetésnek. A rovatvezető ötölt-hatolt, végül azt mondta, hogy a svájci tulajdonos magyar ügyvédje kérte: tartsanak engem távol ettől az eseménytől.

Rossz kifogást választott. Akkoriban épp az ügyvédekről írtam könyvet, a szóban forgó jogászt is jól ismertem, jeleztem, hogy nem hagyom annyiban, megkérdezem tőle, hogy mi baja van velem. Ekkor bevallották, hogy maga a főszerkesztő döntött így, a meghívott úri közönség előtt nem akarta felvállalni a „kommunista kolumnistát”.

Meg kellett értenem, hogy a kollégáim tudtak a félreállításomról, de senki sem nyilvánított szolidaritást velem – később magán az ünnepségen sem hiányoltak –, így ábrándjaim egy közösségbe való tartozásról megint szétfoszlottak. Nem rázott meg túlságosan, hamar helyreállt tudatom normális hőmérséklete.

A bosszú számomra legelőnyösebb formáját választottam. Tudtam, hogy egyelőre nem tudnak pótolni, a lapnál való maradásom fejében kiköveteltem, hogy emeljék fel a honoráriumomat, mint a régi zsidó közmondás tartja: „ha már tréfli, legyen jó zsíros!” Ebbe bele is mentek, de akkor már elhatároztam, hogy nem sok sót eszek meg a lapnál.

Megvártam még a választásokat, aztán 1994 júniusában elköszöntem a „Magyar Hírlap”-tól. A három ott töltött év alatt majdnem 200 tárcám, cikkem, kis szatírikus írásom jelent meg.

Ahogy közeledett az 1994-es országgyűlési választások időpontja, úgy növekedtek a Magyar Szocialista Párt győzelmi esélyei – és ezzel együtt a vele rokonszenvezők tábora is. A damaszkuszi úton ellenirányba fordult a forgalom. Farkasházy „Teddy” balatonszárszói rendezvényén mind több újságíró igyekezett szabad széket találni az eseményen megjelenő Horn Gyula pártelnök közelében.

– Lövészárkaink leginkább a győzelmünk előtt telnek meg! – jegyezte meg az események egyik elfogulatlan szemlélője.

Ami az én MSZP-hez fűződő viszonyomat illeti, meggyőződésemben mindig is balra álltam tőle. Arra sem törekedtem, hogy szorosabb személyes kapcsolatokat alakítsak ki a vezetőivel, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt ők sem erőltették.

Ezért lepett meg, hogy még az 1990-es országgyűlési választások előtt megkeresett az a tanácselnök, aki alig néhány évvel korábban még ki akart tiltani a megyéjéből „Az Őrség panasza” című riportkönyvem miatt. Az elnök most a barátjának szólított és felkért, hogy vállaljak képviselőjelöltséget az MSZP színeiben. Én egyszerűen elképedtem az ajánlatán, és kerek-perec elutasítottam.

Ugyanakkor őszintén tiszteltem azokat a nálam különb jellemű embereket, akik el tudták felejteni a korábbi, a létező szocializmus időszakában elszenvedett sérelmeiket és hajlandók voltak jelöltként sorompóba lépni. Fekete Sándor, aki 1956 után hosszú éveket töltött börtönben, elfogadta a megkeresést. Budapest kilencedik kerületében felvette a harcot olyan erős riválisokkal szemben, mint például a Ferencváros labdarúgó csapatának egykori balfedezete és ha vesztett is ellenük, mégis tisztességesen helytállt, szavazatok százait hozta a pártnak. Én, sajnos, képtelen voltam felemelkedni erre az erkölcsi magaslatra.

Az MSZP a következő években egy fokkal sem vált rokonszenvesebbé számomra. Én magamtól 1994 elején sem csatlakoztam volna hozzá, az egyik szocialista vezető keresett meg a Magyar Hírlap szerkesztőségében, arra kért, hogy vegyek részt az egyik budapesti képviselőjelöltjük bemutatkozó gyűlésén.

Ha az indulataimra hallgatok, most is reflexszerűen nemet mondtam volna, de hosszas töprengés után meggyőztem magam, hogy ezúttal nem állhatok félre.

Én 1934-ben születtem, már nyitott szemmel éltem meg a Horthy-rendszert, a kiváltságok, a kirekesztés és a képmutatás tömjénszagú birodalmát. Ez a szellem máig sem foszlott szét környezetemben, Budán lakom, olyan körzetben, ahol a jobboldal választási győzelme mindig garantált, legfeljebb a szélsőjobb kénytelen viaskodni érte. Nap mint nap tapasztalhattam, hogy hajlamai szerint az ezredvégi polgárság is az elődei útját folytatná, és az MSZP az egyetlen olyan erő, mely ezt meg tudja akadályozni. Végül is igent mondtam.

A képviselőjelölt bemutatkozó gyűlését valamilyen ünnepnap délutánjára tűzték ki, ennek megfelelően részvétlenségbe is fulladt, csak a környéken lakó kipróbált baloldali érzelmű emberek jelentek meg és néhány pártkorifeus. Számomra csak annyiban volt jelentősége ennek az eseménynek, hogy itt kértek fel: álljak be a párt public relations-csapatába. Úgy éreztem, hogy ezt az ajánlatot nem utasíthatom vissza.

A baloldali szerepvállalás egyébként ritkaságszámba ment. A magyar szocialisták sohasem tudták megnyerni a politizáló humán értelmiség többségének a rokonszenvét, hiába próbálták a maguk oldalára állítani hízelkedéssel, díjakkal vagy kitüntetésekkel. A szocialisták rendezvényeire, traktáira mostanában is jórészt ez a csoport hivatalos. Bár szerény véleményem szerint a párt jobban tenné, ha az erre fordított pénzt hátrányos helyzetű gyerekek nyári táboroztatására költené, vagy más hasonló szociális célokra.

A magyar politizáló értelmiség mindig is primitívnek találta és lenézte nemcsak a marxizmust, hanem a baloldali eszméket általában, és helyette a liberálisok vagy a jobboldal felé sodródott. Ez alól a művészek sem számítottak kivételnek, legföljebb néhány színész volt hajlandó „kompromittálódni” az MSZP mellett. A csapatból végképp hiányoztak a hadra fogható írástudók, a párt arculatát meghatározó szövegek és gesztusok megformálói, feltételezem, hogy ennek a légüres térnek legalább az egy részét próbálták betölteni az én meghívásommal.

Munkába álltam, megkaptam a vezetőség által kidolgozott választási program vázlatát. A tervezet minden fontosabb nemzeti méretű célkitűzéssel foglalkozott a szegények felzárkóztatásától kezdve a fiatalok induló esélyeinek javításán át egészen a kisebbségben élő magyarok sorsáig. Mondanivalójával alapvetően egyetértettem, sőt jelenleg is egyetértek, mert mindmáig kevés valósult meg belőle. Ha annak idején 1994-ben elfelejtettek volna kiküldeni néhány csomagra valót ezekből az elméleti összefoglalókból, 2002-ben újra fel lehetne használni őket, senki sem venné észre ezt az időbeni elcsúszást, minden akkori gond változatlanul megoldásra vár.

A téziseket megszövegezőik „baltával faragták ki”, nyersen, elnagyoltan vetették papírra, rám az a feladat várt, hogy legalábbis az egy részüket átfogalmazzam, olvasható formába öntsem. Újságbeli közlésre szánva levelet írtam a szocialisták nevében a fiatal választókhoz, a fizikai munkásokhoz. Nyolcvan-kilencven százalékban én szövegeztem meg a legjelentősebb választási propaganda kiadványt, egy Horn Gyula képével illusztrált, szétnyitható „leporelló”-t is, melyet tudomásom szerint másfélmilliós példányszámban terjesztettek.

Felmerülhet a kérdés; nem éreztem-e méltóságomon alulinak ezt a munkát? Nem, először azért, mert soha nem helyeztem magam valamilyen elképzelt szellemi piedesztálra, másodszor, és ez a fontosabb, akkor úgy éreztem, hogy küldetést teljesítek. Nemcsak egy párt, hanem az egész ország érdekében dolgozom.

Szokásos módon „be is lelkesedtem”, hangulatilag is igyekeztem beilleszkedni a választási munkát irányítók csapatába. Arról beszélgettünk, hogy ha győzünk, egy nagy pacal vacsorával ünnepeljük meg.

A PR-tevékenységgel párhuzamosan egy másik kezdeményezésben is részt vállaltam.

Régi felismerés, hogy a Hatalomnak nincs humora, a humor szükségképpen rámutat az élettől idegen merevségekre, ez nemcsak a személyekre, hanem az államszervezetre és a társadalmi rendre is vonatkozik. A Hatalom nem tud változtatni a megtámadott hiányosságain, mert ha egy ponton enged, előbb-utóbb az egész rendszerét felfejtik, akár a macska a csipketerítőt egyetlen megragadott szálból. Kormánypárti humor éppúgy nem létezik, mint zöld szamár, tehát a Hatalom a humorra csak tiltással, vagy más pressziós lépéssel válaszolhat, de ahogy gyöngül, úgy válik mind képtelenebbé erre az ellencselekvésre. Marton Frigyes rendező régi barátom még azokból az időkből, amikor együtt dolgoztunk a Rádiókabaréban, éppen erre a fogyatékosságra alapította az ötletet. „Kicsengettek!” címmel egy videokazettát készített, melyben a vesztésre álló jobboldali hatalmat akarta kipellengérezni. Engem is felkért szereplésre. Néhány aforizmámat olvastam fel.

Ezt kevéssel később egy hasonló műfajban mozgó, de sokkal nagyobb arányú vállalkozás követte. Egyik este felhívott T. riporter és szerkesztő, bejelentette, hogy elindul a kabaré „tavaszi hadjárata”. Minden megyeszékhelyen és Budapesten két-két előadást tartanak majd, szeretnék, ha némely alkalommal én is fellépnék. Úgy éreztem, hogy már öreg vagyok bohócnak, kinőttem a komédiázásból, de megtiszteltetésnek tekintettem, hogy a vidám műfaj nagy sztárjaival léphetek fel együtt, ezért rábólintottam az ajánlatra.

A „tavaszi hadjárat” messze hangzó sikereket ért el, komoly szerepet játszott az ellenzék későbbi választási győzelmében.

Ami a műsor szerkezetét illeti, megemlítendő, hogy mindig felléptettek néhány országos hírű, de az adott helyszínhez kötődő politikust is – Székesfehérváron történetesen Orbán Viktort. A beszélgetésben sorra kerülő témákat előre egyeztették, a tanácsadó stáb így kidolgozhatott néhány poént a fellépő „főnök” számára. Orbánnak annyit talált ki a csapata, hogy arra a kérdésre: mit szeret leginkább a futballban, felelje azt, hogy a harmadik félidőt, vagyis a meccset követő zuhanyozást és sörözést. A műsort vezető Selmeczi Tibor azonban még ettől a szerény csattanótól is megfosztotta. Tévedésből vagy szándékosan, de úgy tette fel a kérdést, hogy mit szeret a harmadik félidőben? Erre Orbán csak hebegni tudott, egyetlen dakota közmondás sem jutott az eszébe. Az előadást a helyi kábeltévé is közvetítette, a fiaskót sok ezer lakásban látták, hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz-elnök aztán vereséget szenvedett a saját pátriájában.

Más hasonló esetek is előfordultak, a kormánypropaganda irányítói megpróbálták ellensúlyozni a „hadjárat” sikerét, a Kongresszusi Központba meghirdetett budapesti előadásokkal párhuzamosan ők is megszervezték a maguk műsoros estjét a Vidám Színpadon.

A kabarettisták szokásos módon most is kétszer léptek fel, az első jelenésükre hat órakor került sor, a másodikra fél tíz felé, be kellett iktatni ugyanis egy órás szünetet, hogy a Központ parkolójában kicserélődhessenek a távozó, illetve az érkező kocsik.

Ezt az egy órát néhány szereplő, aki csak egyszerű pénzkereseti lehetőséget látott az egész „hadjárat”-ban, arra használta fel, hogy átmenjen a Vidám Színpadra, és ott fellépjen a kormánypárti rendezvényen is, majd mintha mi se történt volna, visszajött a Kongresszusi Központba a második ellenzéki szellemű előadásra. Mikor ezért szemrehányással illették őket, értetlenül tárták szét a karjukat:

– De hiszen a szünetet nem vettétek meg!

Ha az én személyes teljesítményemet kell értékelni: nem brillíroztam. Belépésnél általában taps fogadott, ami a nézők otthoni könyvespolcain álló négy-öt kötetemnek volt köszönhető, de az alkalomra írt és felolvasott, keserű és provokatív módon gúnyolódó számaim nem arattak igazi sikert. A közönség a küszöbön álló politikai fordulattal kapcsolatban olyan illúziókat táplált, melyekről én már sejtettem, hogy nem válnak majd valóra. A rossz hírek hozóját pedig sehol sem kedvelik. Mégsem voltam elégedetlen, úgy éreztem, hogy mindent megtettem, ami tőlem csak kitelhetett.

A pontos dátumokat meghatározandó a régi, 1994-es asztali naptáramat nézegetem. Az országgyűlési választások első fordulójára a május 8-i vasárnapon került sor, a másodikra a közbeeső pünkösdi ünnep miatt csak három héttel később, május 29-én. Erre az utóbbi hétvégére már kirajzolódtak az MSZP elsöprő győzelmének körvonalai, délben beszéltem a Magyar Hírlap szerkesztőségével, az előrejelzések ötven százalékot meghaladó sikert ígértek. Alig tettem le a kagylót, felhívott Marton Frigyes.

– Gyere le este a Köztársaság térre, ott lesz mindenki, aki a „Kicsengettek!” videokazettán szerepelt. Ünnepeljünk együtt!

– Ne haragudj, én nem megyek be a pártszékházba.

– Nem is oda hívlak, hanem a szomszédos épületben levő színházterembe, ahol felvettük a kazetta anyagát.

Elgondolkoztam:

– Rendben van, Frici, de egy kikötésem volna: ne rendezzetek banzájt, és főleg ne hívjátok meg rá a televíziót. Emlékezz rá, hogy 1990-ben minket is mennyire felháborított, mikor láttuk a tévében, hogy ünneplik egymást a jobboldali politikusok „körbe köszöntve kupákkal”. Nincs értelme most ezt újra eljátszani – baloldali változatban. Az emberek nem szeretik a diadalmaskodásokat. Ha ti is triumfálni akartok, tegyétek nyugodtan, de engem hagyjatok ki belőle.

– Nem kell félned, csak magunk között leszünk.

Kora délután elindultam. Lent a Moszkva téri Metró állomáson úgy éreztem, meg kell ünnepelnem a győzelmet. Adtam egy koldusnak ötszáz forintot, úgy elszaladt a pénzzel, mintha attól tartana, hogy megbánom és visszakérem.

A Blaha Lujza téren szálltam ki, onnan besétáltam a Köztársaság térre. A koszos kapualjakban idő előtt lerokkant férfiak bámulták a semmit, turkálóból öltöztetett hangos és mosdatlan gyerekek játszottak a járdán. Átfutott rajtam a gondolat: mi változik itt attól, hogy melyik párt nyeri a választásokat? De hát az ember ne rontsa el a maga örömét, az esküvőn ne számolgassa, hogy mennyi bélyeget kell ragasztani a válóperes keresetre.

A nagy színházteremben lassan összegyűltek a „Kicsengettek!” egykori szereplői: Sas József, Markos György, de azt hiszem, jobb, ha abbahagyom a felsorolást, nem biztos, hogy az illetők örülnének, ha megemlíteném a nevüket. Megjelentek a párt más hívei is, segítői a választási harcban. Nem tudnék pontos számot mondani, annyi biztos, hogy nem voltunk túl sokan.

Az urnák lezárása után kilenc óra körül bekapcsolták a nagy kivetítőt. Sorra érkeztek a második forduló eredményei az egyéni körzetekből. A győztesek között egymás után tűntek fel a vörös szegfűs fényképek, az MSZP jelöltjei teljes megyéket hódítottak meg „csont nélkül”. Ezek az órák kárpótoltak az elmúlt rossz évekért.

A feszült figyelemtől egészen elmerevedtem – hogy lelazítsam a derekamat, hátrafordultam ültőhelyemből. Azt hittem, hogy rosszul látok: egykori barátomat, G.-t, a színészt láttam közeledni felénk.

Életem első bemutatott színdarabjában, még valamikor az 1960-as évek derekán, G. játszotta a főszerepet, onnan kezdve, ha nem is elválaszthatatlan, de egymás mellett kitartó társak lettünk. Ami G. színészi egyéniségét illeti, ha társalgási, úgynevezett szeriöz feladatokat kapott, csak ritkán tündökölt, de ha kedvére komédiázhatott, mindig felragyogott, ma is úgy gondolom, hogy ebben a szerepkörben a világ nagy „bohócai” közé tartozott. Én valahogy ráéreztem, milyen szituációban érzi jól magát, milyen szerkezetű mondatok állnak leginkább a szájára, három-négy színpadi és számtalan rádiójátékbeli nagy, vagy fogalmazzunk szerényebben, terjedelmes szerepet írtam neki. Sohasem kellett csalódnom, G. mindig többet hozott ki a szövegből, mint amennyit én beleképzeltem.

„Civilben” is gyakran kerestük egymás társaságát. Ha összefutottunk a színház öltözőfolyosóján és G. megkérdezte: – Ráérsz előadás után? – már szóltam is haza a feleségemnek, hogy reggelig ne várjon. Elindultunk bele az éjszakába, a színész tizenkét évvel volt idősebb nálam, de jól bírta a szesztornákat, annyi konyakot ivott meg, amennyi vörösbort én. Már sütött a Nap, mikor elköszöntünk egymástól.

1992-ben egy új darabot írtam, ennek főszerepét is magától értetődően neki szántam. G. akkoriban a Nemzeti Színházban játszott, oda jártam be, hogy megmutassam neki a különböző szövegváltozatokat. Egyik alkalommal a színház klubjában ültünk le diskurálni, beszélgetés közben csodálkozva észleltem, hogy G. óvatosan, de nyilvánvalóan egyre távolabb húzza a székét tőlem. Hirtelen arra gondoltam, hogy kihagytam a reggeli tisztálkodást, vagy talán szellentettem, de beleszagolva az ingem nyakába, semmilyen erre utaló szagot nem tapasztaltam. Külső okokat keresve körülnéztem és megpillantottam a színház két prominens jobboldali beállítottságú színészét, ott álltak az ajtóban és rosszalló arckifejezéssel figyelték, hogy a kollégájuk egy közismert „vörös”-sel tárgyal. G.-nek volt oka, hogy politikailag „kaserolja” magát, a változások előtt ő töltötte be a színház párttitkári tisztjét, ha azt akarta, hogy elfelejtsék neki, sokáig még a hideg levest is meg kellett fújnia.

Én először elcsodálkoztam azon, hogy tüntetően távolságot akar teremteni, aztán csak vállat vontam. Arra gondoltam, hogy egyikünk sem köteles vállalni a barátságot, ha nem akarja. Elköszöntem G.-től, és többé feléje sem néztem. A szóban forgó darabot aztán bemutatták egy másik színházban egy másik főszereplővel, így is sikert aratott, több mint 125-ször ment.

Évek teltek el, G.-vel csak az újságok hasábjain találkoztam, tovább haladt a megkezdett úton, látványos tulipános-pántlikás nyilatkozatokat tett. Hihetetlennek tűnt, hogy most megjelent a szocialisták egyik alkalmi főhadiszállásán…

– Hogy került ide G.? – kérdeztem Martontól, a rendező magyarázólag tárta szét a karját:

– Mit csináljak? Ő is szerepelt a videokazettán.

A társaság többi tagja is igyekezett nem észrevenni G.-t, hátat fordítottak a bejáratnak és merev tekintettel figyelték a kivetítőn megjelenő eredményeket. A Szocialista Párt már több mint kétszáz képviselői helyet szerzett, mind közelebb került az abszolút győzelemhez.

G. megállt az asztalunk mögött, sokáig tehetetlenül figyelte a feléje forduló hátakat, aztán elszánta magát a cselekvésre, hirtelen elkapta a fejemet és arcon csókolt. Bólintottam felé, aztán felkeltem, elmentem a terem túlsó sarkába. G. továbbra sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a maga helyét az újonnan felkelő nap alatt, a büfébe egy kis bátorságot vett magához és újra elindult hallgatóságot keresni. Megragadta a párt egyik elnökségi tagjának a kabátgombját és hosszan fejtegette neki:

– Az én szívem mindig baloldalt dobogott…

Tizenegy óra felé, mikor már minden eldőlt a szocialisták javára, egyre több G.-hez hasonló mentalitású külső vendég jelent meg a teremben. Mindenkit túlharsogtak, valamennyien emlékeztek rá, hogy ők mindenkinél korábban hallották meg a fű növését. Ha burkoltan is, de már jelezték az igényüket megfelelő pozíciókra.

Elhúzódtam tőlük és egy pohár bor mellett könyökölve azt magyaráztam magamnak, hogy minden harcban vannak győztesek és vannak nyertesek. A győztesek a győzelemért küzdöttek, a nyertesek a nyereményért.

– Te – vigasztaltam magamat – kétségtelenül a győztesek közé tartozol. Tagja lehettél annak a szabadcsapatnak, mely a saját civil ruhájában verekedett, rangjelzések és más harci díszek nélkül. Puszta kézzel, élő ütközőként fogta fel a Magyar Apokalipszis lovasainak rohamát, mely szándéka szerint végigsöpört volna az egész országon, és az utolsó szál füvet is letapossa, ha fel meri emelni a fejét. Ti voltatok az ultima ratio, titeket küldtek felrobbanni az elaknásított terepen. Számotok összesen nem haladta meg a százat, „az ország ritkán köszönhetett ilyen sokat ilyen keveseknek”.

A harc lezajlott, az Apokalipszis lovasai nem törtek át, megéltétek a győzelmet, volt egy jó vasárnap estétek, mit nem adtatok volna ezért négy évvel ezelőtt. Győztetek, és ezzel vége, senki sem képzelheti, hogy az ünnepek örökké tartanak.

A csatát lefújó trombitaszó nektek takarodót jelzett. Még itt lebeg a levegőben az utolsó hangfoszlány, de már megindult előre a hátországban felsorakozott, eddig lapító nyertesek gépezete, hogy dübörögve elfoglalja azt a területet, melyet ti őriztetek meg szabadnak.

Ebben, hidd el, nincs semmi rendkívüli. Mindig is úgy volt, hogy az úttörők nem maguknak törik az utat – ez egy történelmi szakma, épp úgy, mint a balek, vagy a mártír. Egyszóval: most is megérkeztek a nyertesek, leteszik a feneküket a megfelelő székekbe, gondoskodás történik utólagos érdemeik beszerzéséről és megint „ők mennek el mindenhová, ahová menni érdemes”.

Gondolkodást serkentő borom közben elfogyott, hoztam magamnak még egy pohárral:

– De hát az Isten szerelmére; belátással kell lennetek, úgy méltányos, hogy ezek a posztok nekik jussanak! Ti mindenképpen meg tudtok élni, mert értetek ahhoz, amit csináltok, ezer kézzel kapnak utánatok, ők szegények viszont a legrészletesebb szakmai térképeken sincsenek feltüntetve. A többé-kevésbé elfogadható első vonal után kik menetelnek a nyertesek seregében? A politika területén kívül hol lehetne használni levitézlett nagyköveteket, nyugdíjas tábornokokat, véleményüket hetente változtató csődfilozófusokat, félkézkalmár rendőrtiszteket, akik a reggeli elindulásuknál még nem tudhatják, hogy a Parlamentben vagy a börtönben fejezik be a napjukat. Ezt a tényt az sem teheti elfogadhatóvá, hogy az előző nyertesek csapata még alacsonyabb színvonalon állt.

Nincs más teendőtök, lépjetek hátrébb. Kerüljétek el a nyerteseket, még az egyedül fontos ügyekben: mások érdekében sem szabad hozzájuk fordulnotok! Ne kelljen addig ismételgetni a neveteket titkárnőiknek, amíg végül ti szégyellitek el magatokat.

De azért olyasmit ne mondjatok, hogy „nekünk még egyszer ne tessék majd trombitálni!” Mert ha baj lesz – és ezt biztosra vehetitek –, a nyertesek csak azzal fognak törődni, hogy csempészhetik át nyereményeiket a frontvonalon és megint csak titeket, egyszervolt győzteseket szólítanák majd az elhagyott lövészárkokba.

Akkor már csak valamilyen jogcímet kerestem, hogy leléphessek a teremből, hamarosan adódott is megfelelő ürügy. Éjfél körül Marton bejelentette:

– Mindjárt hozzuk át Gyulát – mármint Horn elnököt. – Jön vele a tévé is.

Ez ellentétben állt a korábbi megállapodásunkkal, így felmentve éreztem magam minden kötelezettségem alól. Kiléptem az ajtón, távozásom semmiféle figyelmet nem keltett, mindenki önmaga adminisztrálásával volt elfoglalva. Kint a pártszékház előtt egy régi KISZ-funkcionárius derékig levetkőzött és táncolt – ingét harci lobogóként forgatva a feje fölött.

A Blaha Lujza téren még elkaptam az utolsó metrójáratot. Mint korán fekvő ember, még sohasem utaztam ezzel, nem tudtam, hogy az állomáskezelők a hangszóróban jó éjszakát kívánnak az áthaladó szerelvénynek, én is biccentettem, mintha nekem szólna a köszöntés. Úgy éreztem, most telt le az én peresztrojkám, visszatérhetek a való életbe.