1988-ban, mikor meghiúsult az Aczél Györggyel készítendő interjúkötet terve, egy börtönökről szóló riportkönyvbe kezdtem, sorra jártam az ország fegyintézeteit.
Mikor a szegedi „Csillag” került sorra, néhány hétre le kellett telepednem a városban. A BV, vagyis a Büntetés-végrehajtás vendégszállásán laktam, egy olyan szűkös szobában, hogy bármiképp is próbáltam helyezkedni, legfeljebb egyméteres távolságból kellett néznem a televíziót. Ami a kosztomat illeti, reggeliről és vacsoráról magam gondoskodtam, délben a „smasszerek” étkezőjében ebédeltem – leszámítva a hétvégeket, akkor nem főztek ezen a konyhán, nem lett volna értelme, mert ilyenkor csak a csökkentett létszámú ügyelet lépett szolgálatba.
Szombat reggelenként a börtön előtti Mars téren – a szocialista időkben Marx térnek hívták – a piacon vettem magamnak egy darab sajtos pogácsát. A harmadik-negyedik alkalommal az árus már megismert és elismerően bólogatott:
– Maga aztán tud élni!
A pogácsát már tíz óra körül elfogyasztottam, és mire eljött a dél, újra megéheztem. Ilyenkor vagy leléptem és beálltam egy piaci vendéglőbe, vagy ha elhúzódtak a napi teendőim, bekértem magam valamelyik cellába és együtt ettem a rabokkal.
Általában a 209-es zárkát választottam, ahol a legkeményebb bűnözőket, a befejezett életellenes bűncselekmények elkövetőit őrizték – kissé leegyszerűsítve, a gyilkosságért elítélteket. Ezek a „combos fiúk” adtak magukra, magatartásukkal kiemelkedtek az átlagos rabok közül. Egy külön szabóműhelyben dolgoztak, munkaruhákat készítettek külső megrendelésre, mindig messze túlteljesítették az előírt normákat. Háromfős válogatott csapatuk megnyert minden a börtönben rendezett versenyt, akár műveltségi vetélkedőről, akár sakkról, akár asztaliteniszről volt szó.
Én gyűlölöm az erőszakot és a vérontást, de úgy gondoltam, hogy fölöttük már meghozták az ítéletet, felesleges hozzátennem a magam erkölcsi verdiktjét. Igyekeztem minden fenntartás és fölényeskedés nélkül beszélgetni velük.
Meghallgattam a történetüket. „Öcsi”, akit egy pénzügyőr meggyilkolásáért ítéltek el, még nyolc börtönben töltött év után sem nyugodott bele a sorsába:
– Az ítélet indokolásában az is szerepelt, hogy hordtam a pénzügyőr civil öltönyeit, holott ő „kajakra” sokkal kisebb volt, mint én. Arra kérem, író úr, hogy menjen el X-hez – itt megnevezett egy ismert televíziós műsorvezetőt –, vele gyakran találkoztam akkoriban, kérdezze meg tőle: látott-e rajtam egyszer is egy szűk ruhát.
Megkerestem X-et, de ő nem tudott visszaemlékezni, milyen ruhákat hordott „Öcsi” nyolc évvel azelőtt.
A beszélgetések után egy-egy könyvet is adtam nekik ajándékba, hálásak voltak a jóindulatomért és a maguk módján viszonozták: meghívtak kávéra teára, egyikük készített nekem egy „biztosan nyerő” totókulcsot.
Azon a szombaton is hozzájuk ültem be délidőben, feltálalták az ételt, engedélyt kértek, hogy a sárga műanyag evőcsészére ráírhassák fekete rostironnal: „ebből evett Moldova György a szegedi Csillag börtönben”, elviccelődtünk ezen.
Amíg a zárkában tartózkodtam, a szabályok szerint az ajtóra tilos volt rátolni a „kutyákat”, a külső biztosító reteszeket, mert nem lévén elítélt, esetemben megvalósult volna a „jogtalan fogva tartás” bűntette, és az őr a katonai bíróság elé került volna. Így az ajtót most is nyitva hagyták, jól lehetett látni, hogy Roszkos százados, az ügyelet parancsnoka idegesen sétál fel-alá a folyosón, egy pillanatra sem tágít a közelünkből. Állammal felé böktem és visszafogott hangon megkérdeztem:
– Tudják az urak, hogy miért olyan nyugtalan a százados úr?
– Miért, író úr?
– Azért, mert attól tart, hogy maguk itt túszul ejtenek engem, és nem érti, hogy miért teszem ki magam ennek a veszélynek. A százados úr nincs tisztában vele, hogy ha én megírom majd ezt a börtönkönyvet és szerepelne benne egy olyan fejezet, hogy „Túsz voltam a Csillag börtönben”, akkor legalább húszezer példánnyal többet lehetne eladni belőle, és kétmillió forinttal többet keresnék.
Az elítéltek jót derültek ezen a poénon, én is besoroltam a „lemezeim” közé. Később, más börtönökben járva is elmeséltem a raboknak, mindenütt nagy hatást keltett. A „Markó”-ban egy „Boxi” nevű rab különös figyelemmel hallgatta végig a szövegemet, aztán felnézett:
– Moldova úr, komolyan mondja, hogy kétmillió forint van ebben a túszügyben?
– Igen, körülbelül annyi.
– Akkor én ajánlok egy üzletet. Tegyen le egymilliót nekem egy kinti megbízható haveromnál, és én hajlandó vagyok túszul ejteni magát. A Moldova úrnak is jutna egymillió, mindenki jól jár. Aztán kérünk egy kocsit, kimegyünk külföldre egy olyan országba, mely nem áll kiadatási viszonyba velünk, és ott elengedem.
– Ne haragudjon, Boxi, de nem lehet.
– Miért nem?
– Képzelje el, ha kiderülne az ügy, mit szólnának hozzá.
Boxi csalódottan húzta el a száját:
– Ja, gyáva népnek nincs hazája.
Nem akartam mondani neki, hogy a biztonsági utasítások – kimondva vagy kimondatlanul – előírják, hogy túszszedő élve nem hagyhatja el az ország területét. Aztán nekem elég, ha a mesterlövész csak öt centit téved.
A büntetés-végrehajtási intézetek mindig is a kisebb-nagyobb ügyeskedések, anyagi előnyszerzések melegágyának számítottak, kezdve azon, hogy az asztalosműhelyben olyan méretre szabták le a műanyaglapokat, hogy az őrök aktatáskájukban feltűnés nélkül hazavihessék, egészen addig, hogy a moslékot a hóhér ingyen szállította el a disznainak. Ilyeneken senki sem szokott fennakadni, némi természetbeni kárpótlásnak tekintették azért az általános ellenszenvért, mely a börtönőri szakmát mindig is övezte. (Valamit kifejez talán az a tény is, hogy a sajtóban gyakran emlegetnek kedveskedve „kiskatonákat”, „kisrendőröket”, de „kissmasszert” még sohasem hallottam.) A korrupció azonban néha már a mindenek fölött álló törvényt: a biztonságot is veszélyeztette már.
Kónyra, a fiatalkorú elítéltek börtönébe a BV szolgálati, menetrendszerű buszával jártam ki. Reggelenként a belvárosi végállomásról indultam el a menetrendszerű busszal, délután ugyanezzel a szállítóeszközzel jöttem vissza Pestre. Az elfoglaltságom néha úgy alakult, hogy ki kellett várnom az utolsó autóbuszt, este már nagyobb időközökben közlekedtek, általában maradt egy negyed vagy fél lyukas órám, ilyenkor benéztem valamelyik zárkába.
Egy alkalommal éppen vacsoránál találtam a fiúkat, felháborodva mutatták, hogy csak féltányérnyi tejbegrízt kaptak kakaó szórattal.
– A fél fogunkra is kevés! Egész nap beton járólapokat öntöttünk, ez a munka kiszedi a pejslit az emberből!
– Hiába hizlalunk disznót, a rabkonyhára csak a lába, a füle-farka, vagy a hasaalja jut, a színhúst ellopják. Zöldséget és gyümölcsöt is keveset kapunk, tele vagyunk pattanással, a festékhiánytól foltos a bőrünk.
– Máshol mindenütt korlátozás nélkül adják a kenyeret, nekünk azt is külön kell vásárolnunk spejzolásnál.
Ahogy hallgattam a felzúdulást, egyre inkább úgy találtam, hogy nem szabad szó nélkül hagyni ezt a dolgot. A kónyi parancsnokkal hiába próbáltam volna értekezni, ő reggel bejött, megmutatta magát, utána a szeretőjénél töltötte az egész napot, csak este nyolc óra felé tért vissza, ilyenkor mindig felháborodott, hogy már senkit sem talál az irodában:
– Teljesen egyedül vagyok – mondta –, mindent nekem kell csinálnom.
Ott helyben nem szóltam senkinek, de másnap reggel bejelentkeztem Tari Ferencnél, a Büntetés-végrehajtás országos parancsnokánál. Az általa betöltött posztra korábban bukott rendőröket vagy határőröket, a pártközpontból szalajtott személyzeti osztályvezetőket szoktak kinevezni, Tarinak viszont a BV volt az első és az utolsó munkahelye. A főiskola elvégzése után került ide és a második jobboldali kormány küldte el nyugdíjba. Esetével példát kívántak statuálni, hogy semmiféle érdem nem imponál nekik; az összes fegyveres testületet összevéve is a leghosszabb szolgálati múlttal rendelkező tábornokot is el merik mozdítani – de egyelőre még csak 1989-ben tartunk.
Tarihoz bizalommal fordulhattam, beosztásról-beosztásra haladva végigjárta a „smasszer ranglétrát”, utoljára a legkeményebb helyek egyikén, a sopronkőhidai fegyházban töltötte be a parancsnoki posztot. A testület élére kerülve is nyitott maradt a mindennapi gondokra, ha valaki érdemi súlyú ügyben kereste meg, mindig hajlandó volt fogadni. Engem is leültetett, hozatott egy teát, amíg iszogattuk, beszámoltam neki a tököli tejbegrízes vacsoráról:
– Ha azt szeretnétek, hogy börtönlázadás törjön ki, akkor a legjobb úton haladtok. A fiúk előbb-utóbb „betagadják” majd a munkát.
Tarit nem lepte meg ez a hír, elgondolkodva rágta a bajuszát:
– Az a baj, hogy az egész kónyi börtön egy nagy beltenyészet, mindenki rokon, sógor és koma, összetartoznak, nem adják ki egymást. Itt az Országos Parancsnokságon is sokan dolgoznak közülük, ha most szabályos szolgálati úton elrendelek egy ellenőrzést, biztos, hogy akad valaki, aki tájékoztatja őket, és ott lent mindent elsimítanak. Ez viszont nem mehet így tovább, valamit tenni kell. – Tari gondolatban végigfutott a lehetőségeken. – Az őrparancsnokom abszolút megbízható, őt fogom leküldeni.
A szándék ezúttal valóban „rejtve és fedve” maradt, a rajtaütés sikerült. Kónyon csak akkor eszméltek rá, hogy generális vizsgálat következik, mikor az őrparancsnok és kíséretének kocsija megállt a börtön kapuja előtt.
Hogy menteni lehessen a menthetőt, a szolgálat megpróbált időt nyerni. A kocsik közlekedéséhez úgynevezett zsiliprendszert alakítottak ki, így kívánták meggátolni a kívülről jövő lehetséges terrortámadásokat és a belülről kezdeményezett kitörési kísérleteket. Az autókat először az utcára nyíló kapun engedték be, utána egymást követő rácsos vagy tömören egybeszabott acél akadályok emelkedtek fel előttük. Minden egyes stáció bizonyos vesztegeléssel járt, a bezsilipelés normális körülmények között két-három percig szokott tartani, ezúttal egy negyedóra is beletellett, mire az ellenőrző parancsnok bejutott a börtön belső terébe.
Felmérve a helyzetet, a többi „smasszerek” rögtönzött vésztanácsa úgy gondolta, hogy leginkább a raktári készletek rovancsolásától kell tartaniuk. A börtönszemélyzet időről-időre szétosztotta maga között az elítéltek megrövidítéséből származó élelmiszertöbbletet, a soros aktust épp a következő napok egyikére tervezték, így jelentős „felesleg” halmozódott fel, melyről nehezen lehetett volna elszámolni, az inspiciálóknak elszállítására vagy elrejtésére már nem futotta volna az időből, mozgatása egyébként is túl nagy feltűnéssel járt volna, ezért más megoldást kellett választani.
A „smasszerek” lementek az alagsorba, félretolták a csatornafedelet és zsákszámra öntötték a lefolyóba a lisztet, a tejport, a cukrot, hatalmas üvegekben a lekvárt, a befőttet és a savanyúságot. Az elképesztő mennyiségű nyersanyagtól eldugult a kanális, másnap alkalmi búvároknak kellett lekotorni – de végeredményben a kónyi maffia ezt a revíziót is megúszta. Az akció annyi eredménnyel viszont járt, hogy egy ideig javult az elítéltek kosztja.
Az izgalmak lecsillapultával a kónyiak széles körű nyomozásba kezdtek, hogy ki sugallhatta Tarinak ezt az ellenőrzést. Mint ahogy mindenütt, itt is akadt vamzer, hamarosan kiderült, hogy én voltam a „kavics” a smasszerek cipőjében. Nyíltan semmit sem tehettek ellenem, de minden lépésemet igyekeztek megnehezíteni, így hamarosan be kellett fejeznem áldásos működésemet Kónyon.
A börtönöket járva számos régi ismerősömmel találkoztam. Egykori aszódi javítós növendékeim jórészének útja egyenest ide vezetett, a szegedi „Csillag”-ban akadtam össze kedvencemmel, a félszemű Dezsővel. Ő annak idején minden ebédnél utolérhetetlen hatást váltott ki, mikor a villával megkocogtatta az üvegszemét:
– Hozhatnák már a kaját, kopog a szemem az éhségtől!
Dezső a „Csillag”-ban is a menők közé tartozott, a Csajkovszkij-brigád vezetője lett, nevüket onnan kapták, hogy egésznap diót törtek. A csonthéjas gyümölcs Csernobil környékéről érkezett, olyan fokon fertőződött sugárral, hogy éjszaka állítólag világított, polgári cégek nem is vállalták a feldolgozását, így került a börtöngazdaságba.
A miskolci börtön rabjai között M. hegyaljai termelőszövetkezeti elnököt fedeztem fel, abban az időben, mikor a mezőgazdasági pilótákkal jártam, sokszor találkoztunk. M.-nek jól ment, de nem érte be a hivatalos jövedelmével, manipulációba kezdett. Jogtalanul adott ki gépkocsikat szerződéses üzemeltetésre, – a sofőrök helyett kívülálló maszekok fizették be a pénzt, ennek fejében megkapták a bevétel jelentős részét, ez a trükk hárommilliót hozott M.-nek, az akkor még erősebb forintban. Azt is meg merte csinálni, hogy tizenötmillió forinttal meghamisítsa a közös gazdaság mérlegét; tízmilliós nem létező kintlevőséget könyvelt el, fiktív eladásokat tüntetett fel, így papíron nyereséggel zárt, nagy összegű prémiumot kapott. M. pincét és házat vásárolt a szövetkezettől, megvett két szerződéses üzletet, és így tovább. Magától nem sajnált semmit; a szeretőjét és a sofőrjét Kubába vitte nyaralni, később a házkutatásnál ötven öltönyt és száz papucsot találtak a lakásán.
A lebukás ellen védekezve M. borral, pálinkával, sonkával, birkahússal vette meg a helyi és az országos vezetők rokonszenvét. Egyszer én is láttam távozni tőle egy magasrangú rendőrtisztet, a csomagtartóját úgy megrakták minden földi jóval, hogy az indulásnál az autó fara szikrát vert az út kövén. M. talán soha nem bukott volna le, de el akart válni a feleségétől, hogy elvehesse a titkárnőjét, és az asszony feljelentette, „ha az enyém nem lehet, ne legyen másé sem” alapon. Patrónusai úgy találták, hogy a rangjához képest túl sokat lopott, ezért levették róla a kezüket, szabad kezet engedtek az igazságszolgáltatásnak.
M. benn a börtönben is igazi mameluk maradt. Mint a rab kultúrbizottság elnöke, meghívott egy író-olvasó találkozóra, ott felállt és számon kérte rajtam, hogy a könyveimben miért nem mutatok fel az ifjúságnak követendő példaképeket.
– Majd ha szabadulsz, megírlak téged! – feleltem neki lakonikusan.
Ahogy tudtam, segítettem az ismerőseimnek, könyvet, kávét, cigarettát vittem be nekik, attól viszont mindvégig elzárkóztam, hogy alkoholt, drogot vagy pénzt csempésszek be. A lebukástól nem kellett volna tartanom, a börtönökben töltött másfél év alatt egyszer sem motoztak meg az őrök, de gondolatban sem kívántam visszaélni a munkámat engedélyező Tari parancsnok jóindulatával. Egyetlen kivételes eset fordult elő, de ezt a történetet egy kicsit messzebbről kell kezdenem.
Még fel sem merült bennem a börtönökről szóló könyv gondolata, mikor arról értesültem, hogy becsukták egy jó ismerősömet – barátnak túlzás volna nevezni –, Tóth Gedeon ügyvédet. Lebukásának híre meglepett, ez a majd kétméter magas, elegáns férfi mindig is az „Élet Királyá”-nak tűnt, játszott a legendás magyar kézilabda válogatottban, utána a jogi pályán is a legnagyobb sztárok közé emelkedett. Már nem emlékszem rá, hogy milyen bűncselekmény gyanújával tartóztatták le, valamiféle „bankszerű gazdálkodás” terminus rémlik. Tóth mint egy ügyvédi iroda vezetője egyidejűleg több társasház építését is szervezte, a letétbe kapott külön-külön pénzeket jogellenesen összevonta és a körülmények alakulását kihasználva hol az egyik, hol a másik építkezést ugratta előre. Lehet, hogy valójában egy fillért sem sikkasztott, az viszont tény, hogy nem maradt a kezében likvid pénz, és egy váratlan rovancsolásnál akkora összeggel nem tudott elszámolni, hogy nem is a rendőrök vették őrizetbe, hanem az ügyészségi nyomozók. Ők sokkal komolyabban alkalmazták az előírásokat, az ügyvédet még a legközelebbi hozzátartozói sem látogathatták meg.
Családi kapcsolatunk Tóthékkal néhány közös kirándulásra korlátozódott, őszintén szólva, elcsodálkoztam, mikor Tóthné engem keresett fel segítségért. Kérte, hogy próbáljak meg bejutni a férjéhez, és a lehetőségek szerint könnyíteni a helyzetén. Mondhattam volna, hogy forduljon a közelebbi barátaihoz, de sohasem tartottam ildomosnak, hogy akkor önérzeteskedjek valakivel, mikor az illető épp bajba került. A fogamat szíva ugyan, de elvállaltam a közbenjárást.
Annyi BV-s összeköttetéssel már rendelkeztem, hogy elérjem: rendezzenek velem egy író-olvasó találkozót a „Markó”-ban, Tóth fogvatartási helyén, ez a szigorú fegyelmű környezetben olyan ritkaságszámba ment, mint az árvaházban a szülői értekezlet.
Több kilónyi kolbászt, száraz süteményt, gyümölcsöt, cigarettát vittem be a fogolynak – nem dohányzott ugyan, de a cigaretta benn a börtönben készpénzként használható. Módomban állott beszélgetni vele; az „Élet Királya” nem bírta elviselni a börtön levegőjét, lelkileg összeroskadt, öngyilkosságról fantáziált. Meg lehetett érteni a depresszióját, bár ez nem következett szükségszerűen a helyzetéből; számos megbukott ügyvéd bent is önérzetesen viselkedett, egy Gálhidi nevű jogász névsorolvasásnál csak akkor volt hajlandó jelentkezni, ha doktor Gálhidiként szólították. Igyekeztem megvigasztalni, kijártam neki apróbb kedvezményeket.
A dolgok aztán mentek a maguk útján. Tóthot elítélték, ha jól emlékszem, három és fél évet kapott. Az egyik vidéki letöltő házba kellett bevonulnia.
Ahogy a rendőrök, úgy a büntetés-végrehajtás emberei sem szeretik az ügyvédeket, szerintük nem a bűnöst, hanem a bűnt védik, a fogvatartás folyamán pedig az elítéltek minden apró panaszából kázust próbálnak kerekíteni. A Tóthot befogadó börtön parancsnoka is meg akarta mutatni, hogy neki nem imponál a doktori cím, nem hajlandó kivételezni a viselőjével, ezért inkább lemondott arról, hogy Tóthot képzettségének megfelelően sitiprincként – írnokként, könyvtárosként, házimunkásként – foglalkoztassa, labdavarrónak osztotta be. Ez a legnyomorultabb börtönmunkák közé tartozik – talán csak a kézi kötélfonás nehezebb –, naphosszat két tűt kell átrángatni a bőrszeletekbe fúrott lyukakon, olyan erővel, hogy a beléjük fűzött fonál is átforrósodik és égeti az ujjakat. Egy-egy labda elkészítése így 1800 öltést igényel és összesen 22 forint munkadíjat fizettek érte.
Tóth kétségbeesetten küldözgette a segítségkérő leveleit, a családja újra hozzám fordult – ha valaki jót tesz velünk, azzal feljogosít minket, hogy további szolgálatokat várjunk el tőle –, én sem tudtam kitérni ez elől.
Akkor én a könyv kapcsán már a BV berkein belül mozogtam, egy Ferenc-napi összejövetelen rá tudtam bírni Tari parancsnokot, hogy hozassa fel Tóthot. Ismerősömet a következő körszállításnál át is helyezték Berkenyére, itt, mint mondani szokás, „beleült a kóserságba”. Méltányolták, hogy jogvégzett ember, megválasztották a rab önkormányzat vezetőjének, reggelenként hamarabb beszélt a parancsnokkal, mint a BV-s tisztek, egy kétszemélyes szobában aludt, az ágyneműjét hetente cserélték. A biztonság kedvéért egyszer még lelátogattam hozzá, mikor meggyőződtem, hogy simán mennek a dolgok, megkönnyebbülve felsóhajtottam:
– Végre, ezen is túl vagyok!
Talán egy fél év sem telt el, mikor egy késő estén újra felhívott Tóthné.
– Mi történt megint, asszonyom? – kérdeztem tőle most már kissé idegesen.
– Valami nagy bajba került Gedeon. Az Isten szerelmére kérem, minél hamarabb menjen le hozzá!
Most sem tudtam rászánni magam, hogy elutasítsam. Vasárnap reggel kocsiba ültem és leugrottam Berkenyére, útközben, hogy ne menjek üres kézzel, vásároltam néhány napilapot.
Előzetesen bejelentkeztem, így az ügyeletes tiszt tudott a látogatásomról. Berendelte Tóthot a saját szobájába, kávét hozatott és előzékenyen magunkra hagyott minket. Ismertem annyira a BV technikai színvonalát és az anyagi lehetőségeit, hogy beépített lehallgató készülékektől nem kell tartanunk, így nyíltan beszélgethettünk. Átadtam az újságokat és megkérdeztem:
– Mi a probléma, Gedeon?
– Azt tudod, hogy itt Berkenyén Szikes ezredes a börtönparancsnok, a felesége pedig az operatív tiszt, aki a belső felderítést-elhárítást végzi, a zárkaügynököket, besúgókat irányítja és így tovább.
– Nem áll fenn az összeférhetetlenség esete?
– Nem, mert az egyik az Igazságügy, a másik a Belügyminisztérium állományába tartozik, így nincsenek egymással alárendeltségi viszonyban. Én igyekeztem jóban lenni mind a kettővel, hiszen a falakon belül ők jelentik a legfőbb hatalmat, eddig rendben is ment minden, de most kitört egy botrány.
– Mi történt?
– Ide helyeztek egy fiatal nevelőnőt (a tájékozatlanok kedvéért megjegyzem, hogy nem egy bébiszittert kell az elnevezés mögé képzelni, hanem egy BV-s alkalmazottat, aki a rabok ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, átvizsgálja a leveleiket, kapcsolataikat a külvilággal és így tovább. – M. Gy.). A nő megtetszett a parancsnoknak, egy pár hónap alatt ki is alakult köztük a „nagy láv”. Szikes bejelentette otthon, hogy el akar válni, az asszony nem hajlandó beleegyezni, most azon mesterkedik, hogy kirúgassa a nevelőnőt. Azt próbálja bebizonyítani, hogy nem a férje volt az első, akire kivetette a hálóját, a nő más tisztekkel is kikezdett már, és így szétzülleszti a börtönszemélyzet morálját. Megfogalmazott egy ilyen tartalmú beadványt és alá akarja íratni mindenkivel, aki számít; mint a rab önkormányzat vezetője, én is belekerültem ebbe a körbe és ezzel a csőbe. Akár aláírom, akár nem, én csak rosszul járhatok, mert vagy a parancsnok haragszik meg rám, vagy az operatív tisztasszony és mindegyikük el tudja intézni, hogy visszavigyenek labdát varrni. Én megpróbáltam kitérni, halasztgattam a választ, ameddig csak tudtam, de az asszony már nem hagyja, a hét elején döntenem kell.
– És én mit segíthetek?
– Mindent leírtam egy levélben, vidd el Tarinak, mert szerintem ő nem tud erről az egész manipulációról. Kérd meg, hogy olvassa el, és adjon nekem BF-et (büntetésfelfüggesztés – M. Gy.) arra az időre, amíg itt lent Berkenyén tisztázódik a helyzet.
Ezt már soknak találtam a jóból:
– Nem mondhatod, hogy nem tettem meg mindent, amit csak tudtam, de a jogosítványom sajnos arra már nem terjed ki, hogy ellenőrizetlen leveleket vigyek ki a börtönből.
– Lásd be, hogy az életem függ tőle.
Határozatlanul bólintottam:
– Rendben van, add ide.
Tóth arca felragyogott, előbb az egyik, majd a másik kabátzsebébe nyúlt aztán újra és újra végigfutotta a ruháját, de sehol sem találta az írást:
– Úristen! Bent hagytam a szobámban!
Vállat vontam:
– Akkor most mit csináljak? Nem tudsz visszakéredzkedni a körletbe, és magaddal hozni a papírt?
– Nem engednének ki újra. Neked kellene bejönnöd.
– Milyen ürüggyel?
– Mondd azt, hogy körül akarsz nézni.
– Ne hülyéskedj. Az ügyeletes tiszt ismer engem, tudja, hogy három alkalommal is jártam már a rácsok mögött és mindent láttam.
– Találj ki valamit, nagyon kérlek.
Végül azt ötöltem ki, hogy szeretném megnézni a belső boltot, érdekelne, hogy vasárnapi időben milyen forgalmat bonyolít le. A tiszt kissé csodálkozott, de nem tiltakozott, bementünk a zárt körletbe. Körülnéztem az üzletben, a forma kedvéért vettem is valamit – úgy emlékszem, hogy fehér cipőkrémet. Tóth közben beugrott a szobájába, néhány perc múlva előkerült; kezében az általam hozott Népszabadsággal, felém nyújtotta:
– Köszönöm, de ezt visszaadom, már láttam.
A BV-s tiszt ott állt mellettem, így közelről látta, hogy mi történik. Nem volt „nyeretlen kétéves”, nyilvánvalóan megsejtette, hogy Tóth valamit belerakott az újságlapok közé, de hamarjában nem tudta eldönteni, hogy milyen következményekkel járna, ha közbelép. Amíg vacillált, én gyorsan átvettem és elraktam a Népszabadságot, tudtam, hogy a táskámat már nem nyittatja fel, de így is kivert az izzadság, amíg a börtön előtt parkoló kocsimhoz értem.
Másnap reggel bementem az Országos Parancsnokságra és leültem Tarival:
– Mióta itt vagyok nálatok, most először sértettem meg az előírásokat: kihoztam egy levelet. Egyetlen mentségem van rá: neked írták, és biztos vagyok benne, hogy a szabályos szolgálati úton nem juthatott volna el hozzád, valaki okvetlenül félrevágja.
– Ki küldte?
– Tóth Gedeon Berkenyéről.
Tari felsóhajtott:
– Már megint? Többet kell foglalkoznom vele, mint egy egész börtönnel.
– Kérlek, olvasd el, és ha úgy gondolod, hogy megérdemli, add meg neki a büntetésfelfüggesztést, ha pedig nem, akkor tekintsd az egész ügyet meg nem történtnek, ne rajta verd le a port, hanem rajtam.
Átnyújtottam az írást, Tari átfutotta, arca közben mind feszültebbé vált, de egyetlen szóval sem kommentálta a levél tartalmát, elrakta az íróasztalába és bólintott:
– Rendben van, szólok, hogy pénteken engedjék ki.
– Megmondhatom a feleségének?
– Igen.
Felhívtam Tóthnét a jó hírrel, az asszony ingerülten reagált:
– Miért csak pénteken? Miért nem holnap?
Elakadt a lélegzetem, csak sokára tudtam megszólalni:
– Asszonyom!! Az ötvenötödik évemet taposom, tapasztaltam már ezt-azt életemben, de ekkora szemtelenséget, mint most magától, még soha nem hallottam. Nem annak örül, hogy egyáltalán kijöhet a férje, hanem méltatlankodik…
Arról nem értesültem, hogy Tari miképp rendezte el a berkenyei „gubancot”, de Tóth megkapta az egyhónapos büntetésfelfüggesztést, ezt az időtartamot tovább nyújtotta egy sietve elvégzett műtéttel, a térdéből operáltak ki egy porcot, melyet még a sportpályafutása során szedett össze. Nyomorultul nézett ki a kórházi ágyán, ha lúd, legyen kövér! – gondoltam magamban és továbbra is próbáltam egyengetni a sorsát. Elmentem az Igazságügyi Minisztérium illetékeseihez, rossz egészségi és lelki állapotára való tekintettel kegyelmet kértem a számára, kevéssel később megtudtam, hogy valóban szabadon is engedték. Figyelmeztettem a feleségemet:
– Tóth Gedeon be fog állítani valami eszetlen nagy ajándékkal, nehogy elfogadd tőle! – elkapott a fennköltség és hozzátettem: – Mondd azt neki, hogy a jóság körbejár! Amit Pálnak adtunk, lehet, hogy Pétertől kapjuk vissza, nekünk is mennyi ember tett szolgálatot úgy, hogy nem tudtuk viszonozni.
Tóth szerencsére megkímélt minket minden kínos magyarázkodástól, mert soha többé nem jelentkezett. Csak közös ismerőseink mondták vissza, hogy mikor szóba került a nevem, megjegyezte:
– Ez a Moldova tehetségesnek indult, kár, hogy hagyta magát beugratni a kommunistáktól!
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nem minden egykori rab mentalitása hasonlít Tóthéhoz. Hadd szóljon erről is egy történet.
Lakásunktól nem messze működik egy öregek otthona, ebben az intézetben dolgozott szerelőként egy magas, testes, középkorú férfi. Ha összetalálkoztunk, soha nem tudtam megelőzni őt a köszöntésben, az autóbuszon egymás mellett ülve is mindig illedelmesen érdeklődött a családom egészségi állapota iránt. Én hasonló udvariassággal válaszolgattam, közben azon törtem a fejem, hogy ki is lehet az illető, egyszer elszántam magam és megkérdeztem:
– Honnan is ismerjük mi egymást?
– Mi ismerjük is egymást, meg nem is.
– Ez olyan, mintha a cinkotai kántor mondaná, mit jelent voltaképpen?
– Engedje meg, hogy meghívjam egy pohár borra, közben majd elmesélem.
Lementünk a Hajnóczy utcai pinceborozóba, koccintottunk:
– Most már bevallhatom, hogy börtönviselt ember vagyok, 1986-ban ítéltek el, két és fél évet kaptam gondatlanságból elkövetett közúti baleset okozásért. Igaz, ami igaz, akkor is szerettem a jó bort, alaposan feltöltve ültem be a kocsiba, csináltam egy ötmillió forintos kárt, szerencsére személyi sérülés nem történt. Mint rövididős első bűntényest könnyű helyre osztottak be, lehelyeztek Kalocsára a női börtönbe, egy épület-karbantartó brigádot vezettem.
– Szóval akkor ott futottunk össze?! Emlékszem, vagy egy hónapig lent laktam a börtönben, nem találtam szállást a városban, és az intézet számítógépes szobáját ürítették ki nekem.
– Ez így volt, de mi nem futottunk össze.
– Akkor már végképp nem tudom, hogy történt.
– Mikor befejezte az anyaggyűjtést a könyvéhez és hazament, rám bízták, hogy takarítsak ki maga után. Ahogy rakosgattam az egyik szekrényben, találtam egy félig telt borosüveget, amit maga otthagyott. Leültem és megittam, képzelheti, mit jelentett nekem egy jó pofa bor annyi szárazság után. Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer úgy adódik, viszonzom magának. Egészségére, uram!