„A győztes a győzelemért harcol, a nyertes a nyereményért…”

„Sepsi Elemér és neje (Keszthely) mély fájdalommal tudatják, hogy egyetlen fiuk és reménységük, Sepsi Lóránt 1986. szeptember 21-én Bécs városában visszaadta lelkét Teremtőjének. Az elhunyt lelkiüdvéért a keszthelyi plébániatemplomban mutatunk be engesztelő misét 1986. …”

Ha nagyon akarom, már 1956 elején eljuthattam volna Bécsbe azzal a bizonyos hajóval, mely az Írószövetség tagjait vitte néhány napos ausztriai kirándulásra. Elég későn értesültem erről az útról – annak is megvannak a maga hátrányai, ha az ember távol él a tűztől –, a szerkesztőm biztatott, hogy menjek be jelentkezni, ő majd odaszól, hogy fogadjanak el.

Az illetékes főhivatalnok szúrós szemmel nézett rám:

– Kissé elkésett, Moldova elvtárs, nem?! De rendben van, ha egy óra múlva idehozza a képeket a vízumhoz, akkor még felveszem a névsorba.

Most, több mint harminc év után már nehéz volna eldönteni: akadt-e Pesten akkor olyan fényképész, aki egy óra alatt elkészítette volna a fotókat, én az Illetékessel szemben ülve úgy döntöttem magamban, hogy nincs.

– Egy óra múlva nem tudom hozni, de két óra múlva itt vagyok vele.

– Egy órát mondtam, nem?!

Rácsaptam az ajtót, amiből legalább két dolgot ki lehet következtetni, először: nem fűlhetett olyan nagyon a fogam ahhoz, hogy megláthassam Bécset, mert akkor csak elkezdek alkudozni, a második tanulságot alig is merem levonni, már tudniillik, hogy akkor még rá lehetett csapni az ajtót egy főhivatalnokra.

Így csak hallomásból értesültem: melyik írótársam hogy kóstolt bele a bécsi sörbe, mint kutya a Nílusba, ki mennyit nyert vagy vesztett a Kaszinóban, és hazatérőben mit szedtek el a vámosok a hajó utasaitól.

Egypár hónappal később aztán nem kellett már sem fénykép, sem vízum, novemberben felkerekedett a fél ország, és hömpölyögve, akár egy homokbánya régen aláfejtett oldala, elindult a határ felé – értve ezen természetesen a nyugati határt.

Akkoriban a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jártam, a hallgatók innen is tucatjával disszidáltak. Még ma is sokszor eltűnődöm, hogy nem kellett volna akkor nekem is elmennem? Nemcsak a tekintélyem lenne most nagyobb, mint „Nyugatról visszalátogató hazánkfiá”-nak, de rendesen megtanultam volna egy-két nyelvet is, lemérhettem volna a képességeimet konvertibilis valutában, beutazhattam volna a világot, de mint akkoriban mondták: kalandvágyó voltam, tehát itthon maradtam.

Aztán megint változtak az idők, jött a magyar „gazdasági csoda”, mind többen vágtak neki nyugati portyáknak most már útlevéllel és negyven-, majd hatvandolláros hivatalos zsebpénzzel. Engem nem vonzottak különösebben ezek az utak, még azt sem szerettem, ha más beszél róluk; ma sem tudnak főzni olyan jó vacsorát, melynek kedvéért végighallgatnék egy diapozitívokkal fűszerezett úti beszámolót. Ha biztatgattak, hogy én is induljak útnak, csak vállat vontam:

– Milyen lehet az a Bécs, Párizs vagy London? Olyan, mint Pest vagy Miskolc, csak nagyobb. Még az is előfordulhat, hogy kisebb!

Mit takart ez a konok vonakodás? Ki tudja?! Lehet, hogy ahhoz a félelemhez hasonlított, mikor valaki megkóstolni sem akar egy kábítószert, mert attól fél, hogy rászokik.

Már több mint tíz év telt el azóta, hogy az írószövetségi hajó megjárta az osztrák Dunát, mikor végre hivatalosan kiküldtek Bécsbe, a Magyar Intézetben – a Collegium Hungaricumban – kellett fellépnem egy irodalmi esten. Ezt a lehetőséget már én sem akartam kihagyni.

Akkoriban még nőtlen voltam, egy gazdag ügyvéd lányának udvaroltam, bővebben nem kívánok mesélni róla, elég legyen annyi, hogy Tünde szüleinek volt mit aprítaniuk a paragrafusokba. Reménybeli apósom, mikor megtudta, hogy Bécsbe készülök, egy névjegyen üzenetet küldött első feleségének és második fiának, akik Bécsben éltek, nagy virágüzletük volt – ott kellett felkeresnem őket.

– Nyugodj meg, olyan vendéglátásban lesz részed, mint még soha életedben.

Köszönettel eltettem a kártyát, a biztonság kedvéért azért szereztem egy kis tartalék valutát is – huszonhárom egész schillinget –, nagy pénznek tartottam ezt akkor, féltem is, hogy a határon elveszik a fináncok.

December ötödikén este szálltunk ki a Westbahnhofon. Bécs legszebb ruháját vette fel a tiszteletemre; mindenki a Mikulásra készülődött, az akkor még gyengén világított Budapest után a szemem káprázott az utcákat átívelő lámpafüzérektől, a reklámok neoncsöveitől, a kirakatok éles kis pontreflektoraitól. Akkor éreztem meg, hogy nem volt igazam, mikor bebújtam szűk környezetem kis csigaházába, valami jóvátehetetlenül elveszett az életemből, mert már nem láthatom ezt a csodát húszéves friss szemmel, de sebaj – vigasztaltam magam –, ma este sokat jóvá lehet tenni a mulasztottakból.

Lepakoltunk a szállodában, szereplőtársaim – írók, színészek és egyéb kétes egzisztenciák – hívtak, hogy tartsak velük sörözni, de én csak ráztam a fejem.

– Ma nagy kanállal eszem, fiúk!

Fogtam az ajándékaimat, ha jól emlékszem: egy üveg pálinkát meg egy csokoládémikulás-figurát hoztam hazulról, és megkerestem reménybeli apósom első feleségének és második fiának virágüzletét, hamar meg is találtam, a kirakatai a Ringre, a Körútra nyíltak.

Átadtam az ajándékaimat, az öregasszony fanyalogva rakta el:

– Ugyan már! Minek is ez a nagy költség?! – Akkor már sejtettem, hogy itt nem lesz nagy trakta, azt kapom majd, mint Nagy Mihály a kaszálásért. Még egy feketekávéval sem kínáltak meg, dühömben odaszóltam reménybeli sógoromnak, aki a pult mögött serénykedett, celofánzacskóba dugdosta a kész csokrokat:

– Meghívhatom egy pohár borra?

Azt hittem, hogy kikéri magának, de ő csak az anyjára nézett, az öregasszony jóváhagyóan bólintott.

– Menjél csak, hiszen ő mégiscsak Tündé’s Heirater – Tünde vőlegénye –, de aztán siess vissza, nagy a forgalom.

Átmentünk a szomszédos kocsmába, Bécsben mindenütt van szomszédos kocsma, kihozattam két „viertli”-t, negyed liter vöröset, sógorjelöltem megitta, megköszönte, de nem hívott vissza még egy körre, megtörölte a száját, és elment.

Végeredményben igaza volt reménybeli apósomnak – filozofálgattam az ital utolsó csöppjei fölött –, ilyen vendéglátásban még nem volt részem.

Társaimat már nem találhattam a szálláson, így magam vágtam neki az ünnepies Bécsnek. Testvéremre gondoltam, aki 1956 decemberében disszidált, és a távoli cél felé tartva útközben Bécsből jelentkezett. Mi ketten szoros szövetségben éltünk, közösek voltak örömeink-bánataink, elképzeltem, hogy egyedül csavarog, és összehúzódott a szívem a részvéttől. Ki tudja? – gondoltam magamban ezen a Mikulás-estén –, talán épp ezeken az utcákon bolyonghatott.

Közben kijutottam a Stephansplatzra, megálltam a nagy templom előtt, bámultam felfelé a hidegen villódzó ködben, mikor az egyik oldalt elhelyezett telefonfülke felől hirtelen magyar szavakat hallottam:

– A kék Úristen Bajorországban! – ez a mondat persze másként hangzott, de az eredeti nehezen tűrné a nyomdafestéket –, ez nem igaz!

A fülkék közti félhomályból Sepsi Lóri lépett ki zöld lódenkabátban, a hidegben is hajadonfővel.

Az 1950-es évek első felében Lórival együtt jártunk a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ő idősebb volt nálam, és más főtanszakon, filmrendezőnek tanult, de barátok voltunk – legalábbis azt hiszem, egy idő múlva az ember már a múltbeli kapcsolataiban is kételkedik.

A háború minden rémségét őrző, szörnyű szadista szellemű gimnázium és a ránk váró nagybetűs Élet közti lebegő űrben éltünk, a bajok ellen egyetlen, de hatásos védelmünk volt: a fiatalságunk, a vérből készült gyógyszerekben lehet ilyen általános erő. Sokat sétáltunk, beszélgettünk, sakkoztunk, hallgattuk a hanglemezeket Csillag Lujza zeneóráin. Egyszer Wagner Tristan és Izoldája szólt, Lóri derűsen bólogatott:

– Itt jutott el Wagner is odáig, hogy mindenütt jó, de legjobb izélni.

Lóri korán kopaszodó, kissé hajlott tartású fiú volt, de a Főiskolán minden nőnél ő ért elsőnek célba. Ez nagy szónak számított, mert a hallgatók sok tantárgyat elhanyagoltak, de ezen az egy téren mindenki igyekezett. N., a színésznövendék szakmai stúdiumként kijegyzetelte Maupassant „Szépfiú” című regényét, J., a koreográfus, hogy fokozza nemi képességeit, reggelenként egy megpakolt aktatáskát rakott meredt nemi szervére, és úgy járkált a diákszálló fürdőszobájában órák hosszat. Azzal együtt Lóri jött, villant egyet, mint a moly a fényben, és a nő megbabonázottan ment utána. Én, a nőügyekben is örök egyistenhívő, áhítattal néztem rá.

A világot ritkán akartuk együtt megváltani, én olyanokról ábrándoztam, hogy végigjárom az összes budapesti gyárat, és megírom a történetüket – nem kellett volna sok hozzá, csak ötszáz év és tízmillió tonna papír –, Lóri a lassan már hozzánk is beszivárgó modern olasz és francia filmek bűvöletében élt. Útjaink csak egyszer találkoztak, Lórinak megtetszett a „Mandarin, a híres vagány” című novellám, ez a Főiskola kis stencilezett lapjában, a „Sirály”-ban jelent meg először, mindenképpen filmre szerette volna vinni.

A negyedik év végén ezzel akart diplomázni, a főszerepet Görbe Jánosra bízta volna, egyszer engem is összehozott ezzel a világméretű színésszel – életpályájának már a leszálló ívében járt, találkozásunkkor lekopott sötétkék öltönyt viselt, és gomblyukában hétköznap is ott hordta a Kossuth-díj kétágú babérkoszorús jelvényét. Ma már nem emlékszem rá, miért, de nem engedték meg Lórinak, hogy ezzel a filmmel diplomázzon.

Később kint a Filmgyárban is megpróbálta „eladni” a „Mandarin, a híres vagány”-t, forgatókönyvet írt belőle, és mutogatta mindenkinek – de nem talált vevőre. Egyetlen fiatalabb vagy öregebb, már befutott rendezőnek sem állt érdekében, hogy segítsen neki, már akkor is sok volt az eszkimó és kevés a fóka.

A romantikus és szabad Főiskola után Lóri egyébként sem tudott beilleszkedni a Hunnia Filmgyár taposómalmába; nem volt hajlandó virsliért és kávéért szaladgálni, nőügyekben nagyobb profinak tartotta magát annál, mint hogy bólogatva végighallgassa öregedő rendezők beszámolóit hódításaikról, balsorsát betetézte azzal, hogy egyszer ráült a Mesterek Mesterének névtáblával jelzett székére.

– Az kellene – mondta Lóri őrjöngve az eset után –, hogy a földkerekség minden embere egyszerre leüljön egy félórára, mindegy, hogy hová, de ne legyen hajlandó felkelni, akármivel is fenyegetik, és minden zsarnokság megbukna a világon.

Én még bejártam a Főiskolára, így csak néha láttam Lórit; egy-egy kocsma mélyén ült, statisztalányoknak magyarázott széles mozdulatokkal, mikor észrevett, sokatjelentően intett felém:

– Üdvözlet a Szerzőnek! A „Mandarin” meglesz! Találkozunk még a Limanova közben!

Ez volt a jelszavunk, a mondást zuglói vagányoktól tanultuk, akik a Limanova közi „szólózások”-ban intézték el kisebb-nagyobb nézeteltéréseiket.

Utoljára 1956 októberében futottunk össze, mikor az Élet gyakorlati bemutatót rendezett nekünk az eddig csak könyvekből ismert Történelemből. Lóri ráérzett a nagy esélyre, szerzett egy Ariflex típusú felvevőt, felszerelte egy teherautó platójára, a gép mögé állt, és végigforgatta az OSE-t, az Októberi Sajnálatos Eseményeket. November negyediken aztán berakta egy hátizsákba a kész filmtekercseket, és átlépett a határon. Később azt hallottam, hogy az anyag világraszóló szenzációnak bizonyult, Lóri minden kockát súlyos pénzekért adott el, kastélyt, luxuskocsit vásárolt belőle, megalapozta az életét-hírnevét, a leghíresebb bécsi táncosnőt vette el feleségül.

A közös ismerős, aki beszámolt nekem Lóri sorsának alakulásáról, nem kommentált semmit, csak félrehúzott szájjal idézte egy század eleji költő „Tüntetés” című kétsoros versét:

Nem válaszoltam neki, irigy emberekkel ne vitatkozzunk!

Ezen a bécsi Mikulás-estén sem erre gondoltam, kezet fogtunk, veregettük egymás vállát, szemünk jóváírta a változásokat a másik külsejében, hogy bizony feljebb csúszott a homlokunk, és „szaporodik fogunkban az idegen anyag”. Beültünk a fiákeresek kocsmájába – mindenütt a kocsisok tudják a legjobban, hol mérnek igazi bort –, hátradőltünk a padon, melyet a sárgás festék erezett nemes fához próbált hasonlóvá tenni. Kigombolkoztam és körülnéztem, velünk szemben a falon egy tábla lógott:

„Konyhámat még sohasem nagyobbítottam

Boromat még sohasem vizeztem…”

A pult fölé pedig kiszögezték a régi hadovát:

„Hitelt csak azok a nyolcvan éven felüli vendégek kaphatnak, akik szülői kísérettel érkeznek!”

Lóri felém fordult:

– Mit igyunk?

– Te tudod, te vagy a helybeli.

– Próbáljuk meg a „grüner welteliner”-t, jó strapabor.

Töltött, ittunk egy hosszú kortyot.

– Mi van veled? – kérdeztem.

Lassan szakadt fel a szó. Lóri már rég elvált az osztrák táncosnőtől, friss nőügyeiről mesélt jóízűen, sok részlettel, mert ahogy a franciák mondják: „Isten a részletekben él!”

Egy Bécsben élő amerikai lányt éjszaka bevitt a spanyol lovasiskola bokszaiba, az addig hideg lányt annyira felizgatta a nemes paripák látványa, hogy valósággal letépte a nadrágot Lóriról, és még ott a bokszban maga fölé teperte.

Egy színésznőről is mesélt, évekig futott utána; ajándékokat vett neki, költött rá, de a nő meg sem moccant. Egy reggel Lóri talált az utcán egy vadgesztenyét, maga sem tudta, miért, berakta az oldaltáskájába. Délután találkozott a színésznővel, nyújtja felé a gesztenyét:

– Jó, hogy találkozunk. Már napok óta hordom magammal, neked akartam adni.

– Nekem?

– Persze hogy neked. Kinek másnak?

A nő szeme kikerekedett, és belekarolt Lóriba.

Lassan elfogytak a történetek, régen látott barátom ítéletet váróan nézett rám:

– Mit szólsz a sztorikhoz? Cikisek?

– Egy kicsit, de annyi kell is. Hogy mondtuk valaha a Főiskolán?

– „A jó ciki nem rossz, azt szeretjük!”

– Pontosan erről van szó.

Az első litert továbbiak is követték, a „grüner welteliner”-t a „blaufrankisch”, a „stierblut” és a többi – végigittuk a teljes választékot. Köröttünk eltompultak és elmélyültek a fények, egyre távolabbról hangzottak a fiákeresek vitái, egyre messzebbről látszottak a vaskos öklökben meglendülő fröccsöspoharak, az asztalunk mintha egy méterrel a padló fölött lebegett volna.

– Jó itt? – kérdeztem, de ahogy kimondtam, meg is bántam, mert Lóri elhúzta a száját.

– Jó?! Mi volt kiírva a „Körülszagos”-ban? „Jobb, mint otthon!”

– Miért jobb?

– Miért ne? Mi van otthon, ami jó?

– A magyar bort, a magyar verseket szeretted.

– Jó bor mindenütt van, csak ki kell fizetni az árát. Most itt rossz bort iszunk? És a versek… – Lóri hadarni kezdett, közben jobb karjával olyan mozdulatokat tett, mintha egy kereket hajtana –, „Vitézek, mi lehet e széles föld felett…” Tiszta verkli az egész, nem érzed?

Sokáig hallgattam, ezen kár vitatkozni.

– Dolgozol, Lóri?

– Most forgattam egy filmet Hitler szülőfalujában. Képzeld el: még élnek öregasszonyok, akik emlékeznek Hitler családjára. Az osztrák tévé lábon megvette. És te miért jöttél Bécsbe? – kérdezte hirtelen.

Mondom, hogy másnap este fellépek a Collegium Hungaricumban egy irodalmi esten.

– Ha eljövök, be tudsz mutatni a nagykövetnek?

– Szívesen, ha előtte valaki engem is bemutat neki. Miért? Mit akarsz tőle?

– Van egy ötletem, szeretném otthon leforgatni koprodukcióban.

– Tudhatom, hogy mi az az ötlet?

– Tudnod is kell; a „Mandarin, a híres vagány”-t szeretném megcsinálni, kész a forgatókönyv németül.

Hallgatagon néztem a poharamat. Nem szívesen nyúlok hozzá régi írásaimhoz, mindig él bennem egy kényszerképzet, hogy ilyenkor kirabolom azt a félszeg és tisztességes fiút, aki húszéves koromban én voltam, de beláttam, hogy ez az ügy már egy régi kötés, amit most nem illene felbontani, határozatlanul bólintottam. Lóri felélénkült, hozatott még egy-egy „viertli”-t.

– Találkozzunk holnap délután ötkor, az előadásotok előtt még tudunk beszélni.

– Jó, hol?

– Mit ismersz Bécsben?

– Semmit.

– Akkor ebben a kocsmában. Várj, adok egy névjegyet, rajta van a számom, ha segíthetek valamit, hívj fel.

Megnéztem a kis kartonlapot:

„LORANT SEPSI

FILMREGISSEUR – AUTOR”

Másnap délelőtt megkaptam a napidíjat, hozzátettem a dugi huszonhárom schillingemet, és elindultam – először azon az útvonalon, melyet később minden bécsi tartózkodásomon bejártam: végig a Mariahilfer Strassén, aztán a csomagokkal vissza a szálláshelyre. Közben egy sört is meg kellett inni, épp hogy össze tudtam szedni magam délután öt órára.

Lóri már ott várt a kocsmában, sötétzöld bársonyöltönyt viselt, a ruha anyaga és szabása Pesten csak öt évvel később jött divatba. Az asztalon egy kék műbőrbe kötött könyv feküdt: a „Mandarin, a híres vagány” forgatókönyve németül, „Mandarin, der grosse Held” címmel.

Belelapoztam, gyengén tudok németül, a párbeszédekkel nem volt mit kezdenem, csak a főcímet olvastam el, csodálkozva láttam, hogy a könyvet szerzőként egyedül Lóri jegyzi, az én nevem sehol sem szerepel.

– Ez csak egy ideiglenes változat, azt jelzi, hogy te még nem dolgoztál a könyvön.

Minden híresztelés ellenére gyenge kereskedő vagyok, ahogy mondani szokás: ha én gyertyát árulnék, sohasem menne le a nap, de ebben a pillanatban elfogott valami titokzatos feszültség, amit jobb híján üzleti ihletnek lehetne nevezni.

– Lóri, mit lehet keresni egy ilyen forgatókönyvvel?

– Sokat, legalább százezer schillinget. Hogy akarod majd: forintban vagy schillingben?

– Schillingben, de most. Add ide nekem az összeg egy százalékát, akkor komolyan veszem az ügyet, különben nem.

Lóri megdöbbenve nézett rám, tekintetemből felfogta, hogy nem viccelek. Lassan elővette bőr levéltárcáját, kiszedett egy ezrest, és átnyújtotta. Én igyekeztem könnyed mozdulattal megfogni a pénzt:

– Kösz, a bort most én fizetem. És azt hiszem, mehetünk is.

Míg ballagtunk a Duna-csatorna felé, és régi közömbös ismerősökről beszélgettünk, én azon tűnődtem, hogy illett-e elkérnem ezt a pénzt? Azt magyarázgattam magamnak, hogy ha megvalósul a film, akkor úgyis levonják, ha pedig kútba esik a terv, legalább nem kell egészen palinak éreznem magam, maradt valami kézzelfogható.

Bent a Collegium Hungaricum előcsarnokában már összegyűlt a közönség, két pincér tálcákon fehér- és vörösbort hordott körbe. Furcsálódva néztem a pincérek hatalmas tenyerét, melyben valósággal eltűnt a tálca, később magyarázták el, hogy ők valójában sofőrök vagy biztosítók, akik csak a fogadások alkalmából húznak fehér kesztyűt és állnak be felszolgálóknak. Bemutattak egy osztrák színésznek, aki a sarokba húzódva lassan, hangonként biflázta a novellák furcsa magyar neveit.

Később néhányszor még előfordultam magyar külképviseletek rendezvényein. Néhol úgy éreztem magam, mintha csak otthon volnék, néhol nem is láttam a nagykövetet, mert központi bizottsági tagokon alul senkit sem fogadott. Bécs, mint mindig, most is az arany középúton járt: nem kényeztették el az írókat, de kedvesen bántak velük. A nagykövettel is koccintottam, közben a szememmel odaintettem Lórit, bemutattam őt mint régi barátomat, és hátraléptem, hagytam őket beszélgetni.

Az előadás befejeztével újra körbekínálták a magyar borokat, Lórival fogtunk egy-egy poharat, és nekidőltünk a falnak.

– Mit szólt a nagykövet? – kérdeztem.

– Átpasszolt a kulturális tanácsosnak, de az sem rajongott az ügyért. „Majd visszatérünk rá!” Nem érdekes, leforgatjuk máshol.

– Hol?

– Kapok annyi pénzt a Hitler-filmért, hogy ki tudok menni újra Amerikába.

– Ott van sansz?

– Egy magyarnak ott mindig van sansza. Tudod, hogy Vadnay László, a „Hacsek és Sajó”-s, mivel tört be Hollywoodban? Ötleteket kerestek egy verekedési jelenethez, és Vadnay azt javasolta, hogy egy pali a pofon után essen ki a cipőjéből. Semmi mást nem csinált, csak lefordította képre a pesti szöveget: kapsz egy akkora pofont, hogy kiesel a cipődből – és keresett egy kalap pénzt. Melyikünk nem tud ilyeneket?

Lóri undorral nézett a bor és aprósütemény körül tolongó tömegre.

– Különben is elegem van már a „boldog Ausztriá”-ból! Tudod, milyen Bécs Kelet és Nyugat között? Az uszodákban van egy lábfürdő, ahol az emberek megmoshatják a lábukat, mielőtt belépnek a medencébe. Víz már van benne, de mégsem az igazi.

Majdnem megkérdeztem, hogy mi lesz, ha Budapest és Bécs után Hollywoodot is megunja majd, de Lóri letette a poharát, és belém karolt:

– Gyere át egy kocsmába, igyunk valami rendeset.

Egy üveg nehéz francia vörösbort rendelt, ő maga töltött a poharakba:

– Hazavinnél egy levelet apámnak? Nem lesz bajod belőle a határon, olvasd el.

Elébem rakta a papírt, egyetlen mondat állt rajta. „Még mindig boldog vagyok. Lóri.”

– Ennyi az üzenet, és semmi több. Ha kérdezne az apám, akkor se mondj rólam semmit.

– Rendben van, átadom.

– Vissza kell menned a fogadásra?

– Azt hiszem, illik.

– Utána nem futunk össze valahol? Fognánk valamilyen Miki egeret!

– Kösz, de tudod, hogy én monogám vagyok.

– Akkor isten veled. „Majd a Limanova közben találkozunk!”

– Isten veled.

Másnap este, mikor elindultam hazafelé Bécsből, már elmúlt a Mikulás pompája, az utcán szakadt zacskókat és dobozokat görgetett a szél – akár színes ördögszekereket.

Azt hiszem, hogy a magam 67 évével sokáig én voltam a legidősebb a hivatalosan leigazolt és még aktív magyar futballisták lajstromában. 2001 márciusában még végigjátszottam egy nagypályás meccset a Budapesti Labdarúgó Szövetség harmadik osztályában, de áprilisban elért egy infarktus, már nem merem megkockáztatni, hogy pályára lépjek, így hát, mind mondani szokás, szögre akasztottam a stoplis cipőmet, maradnak a téli vasárnap délelőtti bulik a BVSC gödörben.

Az életem gyerekkorom óta a foci igézetében telt el. Vasárnap reggelenként anyám kent két zsíros kenyeret, zsebre vágtam és elindultam, vagy én játszottam, vagy mások meccseit néztem, csak este vetődtem haza. Ami a képességeimet illeti: nem voltam igazán tehetséges, inkább csak szerettem, mint tudtam játszani. Sokszor irigykedve figyeltem technikás csapattársaimat, akik jobb-bal lábukat váltogatva órákig elbírtak „dekázni” anélkül, hogy a labda egyszer is leesett volna, vagy feldobták a „bőr”-t, és megállították a tarkójukon. Meg voltam győződve, hogy ha egy jótét tündér az ő képességeiknek akár a felét berakta volna a bölcsőmbe, akaratommal és a játék szeretetével sokszoros válogatottságig vittem volna.

Csak hát ez a jó tündér elkerült, gyerekkoromban egy kis kőbányai csapatban kergettem a labdát, sokáig ez tűnt sportkarrierem csúcsának és zárókövének, mert 1952-ben, mikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolára kerültem, már nem maradt időm a játékra. Csak néha szálltam be a házon belüli sörmeccsekre, a rendezői vagy a koreográfusi főtanszak együttesei ellen. Aztán hosszú időre, majd tíz évre kiestem ebből a sportból.

1964-ben az Írószövetség befizetett néhány fiatal írót egy Szovjetunióbeli Ibusz-útra, én is jelentkeztem. Mindig is igyekeztem távol tartani magam a Szövetség rendezvényeiről, egy író számára nincs terméketlenebb kapcsolat, mint egy másik író barátsága, alkalmi útitársaimat is csak messziről ismertem. Kint a pályaudvaron először Végh Antallal találkoztam – bár a haja már akkor kihullott, az őszies időben is legényesen kalap nélkül járt.

Végh néhány hónappal idősebb volt nálam, de az írói pályán később indult el. Valamikor az 1950-es évek végén tűnt fel novelláival és riportjaival az akkori Kortársban. Veres Péter, Király István főszerkesztő és mások is a jövő nagy prózaíróját látták benne – teljes joggal. Írásain érződött, hogy „tele bőrönddel” jött el szülőföldjéről, Szatmárból, ha képzeletben megvágtuk volna valamelyik mondatát, sugárban szökkent volna ki belőle az élmény, a maga bőrén szerzett tapasztalat. Ki szereti, ha a szakmájában egy sokra hivatott vetélytárs tűnik fel? Én sem. Sokáig nem ismertem személyesen, az Írószövetség valamelyik ki nem hagyható közgyűlésén mutatták meg távolabbról:

– Az ott Végh Antal!

Ott ült a sarokban, vidéki tanárra valló olcsó kockás öltönyt viselt, a vita folyamán nem szólalt meg, csak figyelmesen körbejártatta a tekintetét – mintha fel akarná mérni a környezetében mozgó és ható erőket.

Most a hálókocsiban összetalálkozva mutatkoztunk be egymásnak, alig rakodtunk le, mikor új jövevény érkezett; szemüveges, göndör hajú férfi nyitott be a fülkébe, távolról őt is ismertem: Mezei András volt, a költő. Valamiféle édes bort hozott, azt kínálgatta körbe.

Mikor elindult a vonat, beültünk az étkezőbe beszélgetni, kiderült, hogy mind a hárman szeretjük a futballt. Végh azt állította, hogy valaha egy komoly csapatban, a Nagybajomi Maszolajban is játszott – ezt később Nagybaszomi Faszolajként emlegettük. Vonzalmunkban még néhányan osztoztak a csoportból, összedobtuk a pénzt, és vettünk egy gumilabdát. Végigfociztuk a Szovjetuniót; passzolgattunk a Gorkij utcában, fejelgettünk a Kijevi Pályaudvaron, kapura lőttünk a leningrádi Nyevszkij Proszpekten. Véghnek úgy fázott a feje, hogy sapka hiányában a kabátját húzta fel egészen tar koponyájáig, de nem maradt ki a játékból.

Hazatérőben, mikor átszálltunk a magyar határon, nem tudtuk eldönteni, hogy végül is melyikünké maradjon a labda, mindenki meg akarta tartani emlékben. Végül úgy tettem igazságot, hogy spiccel belerúgtam egy emlékmű körötti koszorú- és bokordzsungelbe, talán még most is ott lapul, ha valaki meg nem találta időközben.

Itthon eszünkbe jutott, hogy jó volna folytatni a játékot, kellene szervezni egy csapatot íráshoz konyító emberekből és barátaikból. Össze is jöttünk, hetente kétszer kijártunk edzeni a margitszigeti Úttörő Stadionba. Megjelent néhány régi nosztalgiát tápláló író; szegény Gerelyes Bandi utcai öltözékben rugdosott kapura, amíg át nem izzadta elegáns zakóját, az alacsony, kopasz Eörsi hiába hivalkodott a fizikumával, itt minden labdáért folytatott versenyfutásban lemaradt, de kialakult egy keményebb mag, mely továbbra is kitartott.

Mindannyiunk közül a legélelmesebb Végh Antal kiszedett az Irodalmi Alapból tízezer forintot, ez akkoriban még nagy pénznek számított, tudtunk venni rajta egy teljes rend felszerelést: kék dresszet és kék nadrágot viseltünk.

Bemutatkozó barátságos mérkőzésen három-kettőre megvertük törzshelyünk, a Hungária Kávéház pincéreinek alkalmi együttesét, pedig ott nem kisebb nevek szerepeltek, mint Klausz, Rinhoffer és V. úr, aki később sajnálatos módon az Elmekórház zárt osztályán fejezte be pályafutását.

Az igazi tűzkeresztségre Debrecenben került sor, az Egyetem tanárainak válogatottja ellen – itt zajlott le a „keresztelőnk” is. Az Írószövetség által bérelt autóbusszal utaztunk le, valahol Kisújszálláson megálltunk kinyújtóztatni elgémberedett lábunkat, passzolgattunk, emelgettünk, a labda bizony gyakran az árokban kötött ki. A körénk gyűlt gyerekek alig titkolt lenézéssel kérdezgették:

– Maguk a Reál Madrid?

– Nem, mi a Szoc. Reál Budapest vagyunk.

– Az meg mi?

– Nem hallottatok róla? A Reál Madrid és a szocialista realizmus keveréke.

Ez a név aztán végképp rajtunk maradt, sajnos a játékunk jobban emlékeztetett a szocialista realizmusra, mint a spanyol sztárcsapatra.

Már a meccs előtt rossz érzések fogtak el, mikor láttam, hogy néhány társam két pofára tömi magába a feltálalt finomságokat, de hiába szóltam rájuk, nem törődtek vele, a pályán aztán lépni sem tudtak. Hét-egyre győztek le minket a debreceni tanár urak, de ez az „emlékveret” nem tört le minket, sőt vérszemet kaptunk, beneveztünk az V. kerületi alapfokú nagypályás bajnokságra.

Ehhez már komolyabb anyagi eszközök szükségeltettek, bírópénzre, pályadíjra és így tovább. A pénzt úgy szereztük meg, hogy eljártunk nagyobb vidéki városokba és megmérkőztünk a helyi újságíró-színész válogatottal – szerény díjazásért. Zelk Zoltán, a költő járt velünk elvégezni az ünnepélyes kezdőrúgást, ötszáz forintot kért egy-egy ilyen alakításáért, aztán felvette előlegbe tíz kezdőrúgás honoráriumát és soha többé nem láttuk.

Első bajnoki meccsünket a MÉRUSZ II, a Mértékutáni Szabóság tartalékegyüttese ellen játszottuk – volt ilyen csapat, becsületszavamra mondom, hogy volt. Valahová, egy a Népliget mélyében fekvő pályára írták ki a találkozót, időben kiértünk, toporogva vártuk a bírót és a két partjelzőt, de ők nem jelentkeztek. Akkoriban tíz-tizenöt forintot kaptak egy meccsért, ennyiért nem törték magukat.

Letelt a félóra várakozási idő, mindenképpen játszani akartunk, elindultunk keresni egy szükség játékvezetőt. A megkérdezettek sorra csak a fejüket rázták, végül az egyik kötélnek állt, örömünk azonban korainak bizonyult, mivel nem tudtunk sípot szerezni neki. Végül úgy oldottuk meg, hogy az alkalmi bíró meccs közben egy kerékpárt tolt maga mellett, és ha szabálytalanságot látott, akkor csöngetett. Halálos csendben kellett játszanunk, hogy meghalljuk a csengő cirpelését.

A bajnokságban váltakozó sikerrel szerepeltünk: kikaptunk az állatorvosoktól, de megvertük a Gyógyszerészeket, a Könyvterjesztőket, a Lehel Hűtőszekrény szervizt, döntetlenre végeztünk a Révai Nyomdával és így tovább. Ha az ember belegondol, nem győz csodálkozni, hogy ilyen kis üzemekben és intézményekben is jutott pénz focira, és még játszani is volt hol, nem vették el a pályákat.

Az összeállításunk sok éven át valahogy úgy kezdődött, hogy Csurka, Moldova, Végh… Csurkáról hadd ne beszéljek, úgyis a szükségesnél több szó esik róla. Végh Antalról, az íróról sem kívánok szólni. Valaki egyszer majd megfejti, milyen társadalmi körülmények nyomására devalválódott, majd vált az olvasók számára érdektelenné írói nemzedékem legnagyobb alkotó tehetségeinek egyike. Egész életműve lesüllyedt a százforintos könyvbutikokba. Most csak a szépet, a játékot idézem fel.

Milyen futballista volt Végh Tóni? Kezdjük a jó tulajdonságaival: jobbal-ballal egyaránt jól rúgott, főleg, ha teli rüszttel találta el a labdát. Keményen beszállt a csinnekbe, ha olyan kedve volt, meg tudott halni pályán a győzelemért, ezzel tulajdonképp a végére is értünk játékosi jó tulajdonságainak. Állandó túlsúlyát, mint egy zsákot kellett cipelnie magával, ezért lassú volt, mint egy csiga. Félt a fejeléstől, ha jött egy magas labda, behúzta a nyakát, a védelmünk bal oldala felől érkező magas beadásokra úgy kellett helyezkednünk, mintha ő ott sem volna középen.

Mindent egybevetve: hajlamai szerint „utolsó védő” volt, tudta, hogy ha az ellenfél csatára rajta is túljut, szabad utat kap a gólvonalunkig, tehát ezt semmiképp sem engedheti meg neki. Élt benne a „killing instinct”, a gyilkos ösztön. Emlékszem, egyszer az UVATERV csapata ellen játszottunk, a jobbszélsőjük kilépett a védőfalunkból, Csurka hasa alatt a hálóba gurította a labdát, aztán sportszerűen átugrotta a kapust. Még a levegőben volt, amikor Tóni a lábával úgy beakasztott neki, hogy majd a nyakát törte ki. Középhátvédünk attól tartott, hogy a bíró kiállítja, ezért ő is feldobta magát és a sípcsontját szorongatva fetrengett a füvön, a végén még a nyomorult jobbszélső kapott figyelmeztetést szabálytalankodásért – a sárga lap akkor még nem létezett.

Még egy meccsről okvetlenül beszélnünk kell. Később is játszottunk úgynevezett hírverő meccseket, egyszer Hajdúböszörményben léptünk pályára a városi tanárok-írók válogatottja ellen. Mivel ezt a túrát Végh szervezte, átadtam neki a csapatkapitányi karszalagomat. Mielőtt kivonultunk volna az öltözőből, komoly hangvételű eligazítást tartott:

– Fiúk! Mi most itt a Magyar Írók Szövetségét képviseljük, ehhez illő korrekt és méltóságteljes viselkedést kérek!

A csapat egyhangúan megígérte a korrekt és méltóságteljes viselkedést.

A meccset a városi tanács elnöke, vagy titkára vezette, egy komoly, szemüveges, fekete klottgatyát viselő férfiú. Mint a magyar közigazgatás képviselőjétől el lehetett várni, nem ténykedett sem jól, sem rosszul. Még az első félidő elején járhattunk, mikor a bíró fordítva ítélt meg egy partdobást, történetesen a mi hátrányunkra. A laikusoknak mondom: nem nagy ügy az ilyesmi, nem is illik észrevenni, de Végh Tóni magából kikelve rohant a bíró felé:

– Maga kutyát vezessen, ne meccset! Csalógép!

– De Tóni! Mi most a Magyar Írók Szövetségét képviseljük! – próbáltam csitítani, de ő addig-addig pörölt, amíg a játékvezető kiállította. Nem vonult be az öltözőbe, hanem megállt a kapunk mellett csak úgy dresszben-gatyában, a maga jellegzetes testtartásában: tenyerét nem a csípőjére, hanem a felső combjára támasztotta. Dühösen, de összeszorított szájjal figyelte a játékot.

Tizen maradtunk, jobbhátvédből én húzódtam be a védelem tengelyébe. Úgy-ahogy álltuk a sarat, tartani tudtuk a döntetlent. Már nem sok idő maradt hátra, mikor a mélységből egy hosszú indítást vágtak előre a böszörményi centernek. Lekereszteztem és jobb csüddel hazaemeltem a labdát. Nem vettem észre, hogy a kapusunk közben már kiindult és a bőr épp az üres „ketrec” felső sarkába szállt volna – szépségdíjat nyerve a látványos öngólok versenyén. Végh Tóni azonban közbelépett, beugrott az árván hagyott lécek közé, és fölé ütötte a labdát. Mint tudjuk: ilyenkor hiába teszi le akár száz bíró és ezer néző is a nagyesküt, hogy a bőrgolyó biztos gólba repült volna, a gól csak akkor érvényes, ha teljes terjedelmével valóban túljutott a vonalon, itt pedig ez nem történt meg. A szabályok szerint feldobást kellett elrendelni, valahogy kibikáztuk a labdát a kapu előteréből, tartani tudtuk a döntetlent.

A nevesebb szereplők közül illene még említést tenni Mezei András költő futballista képességeiről, de véleményem szerint erre kár volna sok szót vesztegetni. Neki valaha megoperálták a szemét, szemüveget hordott, ha a bíró a meccsen levétette vele, Mezei a fekete-fehér cikkelyes labdából csak a fehéret látta, és így bizony sokszor csak vérhólyagot rúgott rá.

Nem tudom, mennyi ideig játszottunk együtt, három-négy évig mindenesetre. Volt, aki menetközben belejött és elfogadható teljesítményeket nyújtott, akadt olyan, aki még inkább lemaradt a megkívánt szinttől – Végh inkább az utóbbiak közé tartozott. Elhanyagolta az edzéseket, meghízott, pocakja kitüremkedett a sportnadrág derékzsinórja fölött, a meccseken egyre reménytelenebbül próbálta tartani a lépést az ellenfelek centereivel: gólok sorozatát kaptuk miatta.

Egyszer aztán megunta a csapat, szóltunk neki, hogy a következő mérkőzésen csak a cserék közé ülhet le, helyette R. Ferit, az egykori úszóbajnokot, egyébként a Népszabadság fotósát állítottuk a védelem tengelyébe.

Kint játszottunk Angyalföldön, a Népfürdő utcai Erdért-pályán. Mire kiértünk a helyszínre, Végh Tóni már dresszbe öltözött, és melegített, nyilván azt hitte, hogy ha látjuk a készülődését, visszavonjuk a döntést.

– Tóni hiába vetkőztél le, nem te kezdesz!

Rövid vita után elvonult az öltözőbe és civil ruhában tért vissza. Láttuk, hogy tüntetni akar a magatartásával, ezért csereként sem vettük számításba. A meccs után odalépett hozzánk.

– Ez az Írószövetség csapata?

– Nem, ez a mi csapatunk.

Összetépte az igazolását és a papírfoszlányokat elibénk vágta:

– Többé nem játszom veletek!

– Jól van, Tóni, mi sem akarunk újra itt látni.

Szó szót követett, mivel én voltam a legkövetkezetesebb, haragját énrám hegyezte ki. Véghben izzott a sértődöttség, összevesztünk, a következő harminc évben nem álltunk szóba, ha találkoztunk, köszönés nélkül mentünk el egymás mellett.

Nem egyedül ment el, magával vitte a fél csapatot, főleg a fiatalabb játékosokat, akik lázadoztak az „öregek” nyíltan kimondott primátusa ellen, és már régen csak az elfogadható ürügyet keresték a távozásra. Most valamennyien csatlakoztak hozzá, eltávozott Döbrentey Kornél, Kiss Benedek, fiatal költő, Mózsi Ferenc, a nagyreményű prózaíró, Szalai Pál kritikus, és olyan hozzájuk csapódott „külsősök”, mint doktor Kónya Imre jogász, a későbbi miniszter.

Az „alapító atyák” közül búcsút mondott Mezei András is – igaz, ő más okok miatt maradt el. Néhány mondatban összefoglalva a lényeget: a „Szoc. Reál” továbbra se kapott rendszeres anyagi támogatást senkitől sem. Abból fedeztük a költségeinket, abból pótoltuk az elhasználódó szerelést, hogy nyaranta lejártunk különféle KISZ-táborokba meccset játszani és író-olvasó találkozót tartani, aki közülünk az előadáson fellépett, a honoráriumot magától értetődően a csapat rendelkezésére bocsátotta. Egyszer Mézei szerepelt, de nem volt hajlandó bedobni a pénzt a közösbe, azt mondta, neki magának is szüksége van rá. Én ezt az eljárást méltatlannak találtam, és elküldtem a csapattól, így kevéssel a nagy megoszlás után ő is lelépett. Később úgy hallottam, hogy összekülönböztek Véghgel, Mezei egy telefonbeszélgetés során minősíthetetlen hangot használt, mire Tóni úgy vett elégtételt, hogy leköpte őt egy írószövetségi rendezvényen. Nem tudom, igaz-e, de az ügynek és megoldásának eleganciája, véleményem szerint, jól mutatja a magyar írótársadalom magas szocializáltsági fokát.

Az eltávozottak megalakították a maguk ellencsapatát, a „Szürreál”-t. Nem indultak el önállóan hivatalos bajnokságban, csak kispályán gyakorolgattak, de nem tettek le róla, hogy egy „ki-ki meccsen” álljanak bosszút valódi vagy vélt sérelmeikért. Egy győzelemmel azt is bebizonyíthatták volna, hogy ők a méltó örökösei mindannak, ami az egykori közös csapat nevéhez fűződik.

Én hallottam a próbálkozásról, de mindenképpen ki akartam térni előle, úgy éreztem, semmi jó nem jöhet ki belőle, a rivalizálás rossz esetben egész a verekedésig fajulhat. Végh Tóni azonban nem velem tárgyalt, hanem a csapatunknak egy másik meghatározó tagjával, aki egyszer csak kész tényként közölte velünk, hogy a következő hét csütörtökjén meccset játszunk a „Szürreál” ellen.

Ha már a dolgok úgy alakultak, önérzetünk sérülése nélkül nem lehetett lemondani a mérkőzést. Ismertem annyira ellenfeleinket, hogy tudjam: másnap minden irodalmi lap szerkesztősége tele lett volna a hírrel, hogy nem mertünk kiállni.

Félelemre nem volt különösebb okunk. A távozások után megmaradt gárdánk erősödött, egy Révai Nyomdából érkezett kapus védett Csurka helyett – aki a Zsolnai pályán nekiesett egy fém öntözőcsőnek, és három helyen is eltörte a lábát, lejött hozzánk Szále Laci, az újságíró és még néhányan.

Arról nem voltak értesüléseim, hogy Végh Tóni hogy alakította át a csapatát. Mivel egy barátságos mérkőzésen – bár itt a „barátságos” szó erősen túlzottnak bizonyult – nem voltak érvényben az igazolásokkal kapcsolatos formai előírások, tehát szinte bárki játszhatott, akit nem szégyellt beállítani. Nem látszott kizártnak, hogy Tóni szűkebb kelet-magyarországi pátriájából hoz fel majd magasabb osztályba tartozó spílereket, profikat. Ebbe nem szólhattam bele, csak annyit tehettem, hogy a csapatnak beígértem egy láda sört győzelem esetére.

– Száz meccset el lehet veszítenünk, de ezt az egyet meg kell nyernünk – mondtam nekik.

Különösebb buzdításra nem volt szükség, mindenki tudta, milyen tét forog kockán. A hívők számára nem a pogányok jelentik az igazi ellenfelet, hanem az eretnekek.

A „Szürreál” komoly propagandát végzett irodalmi berkekben, mikor kiléptünk a „Ganzvillany”-pálya öltözőjéből, ahol a meccsre sor került, a nézőtér beton lépcsőin nemcsak a családtagjaik álldogáltak, hanem ott toporogtak írók, újságírók, kritikusok.

– Látványosan akarnak kivégezni minket, nagy közönség előtt, meg fogják bánni – mondtam a fiúknak, aztán elindultunk lefutni a szokásos bemelegítő kört. Menet közben felmértem az ellenfelet, a zömüket ismertem, egy újságírót hoztak új kapusnak, néhány más figura is megjelent, ránézésre nem lehetett megállapítani, hogy mit tudnak.

A magam részéről el akartam kerülni a kezdés előtti kézfogást Véghgel, ezért a csapatkapitányi karszalagot átadtam az egyik társamnak, Tóni hasonlóképp gondolkodhatott, ő is mást küldött maga helyett a térfelet kisorsoló pénzfeldobáshoz.

Felálltunk a kezdéshez, különös érzés volt farkasszemet nézni azokkal, akikkel még alig néhány hónapja egy csapatba tartoztunk, de hát aki hozzánk hasonlóan negyvenéves kora után gatyában labdát kerget, az könnyen kerülhet ilyen szokatlan helyzetbe – különösen, ha kellően rendezetlen az indulati világa.

Kapusunk, aki hátulról áttekinthette a mezőnyt, később azt mondta, hogy a csapatunk minden tagja szinte azonos alapállást vett fel, derékból feszülten előredőltünk és a vállunk is félkörszerűen behajlott az idegi összpontosítástól.

Csak arra vigyáztam, hogy ne rohanjanak le minket rögtön az elején, a meccs utána már nekünk állt. Szále Lacit, aki kétségtelenül a legjobban képzett játékos volt közöttünk – valaha helyet kapott a Szombathelyi Haladás 18-as keretében is – előreküldtem támadó éknek, általában fedezetet játszott, de bíztam benne, hogy a nála alacsonyabb, lassabb és tíz évvel idősebb Végh Tóni nem tudja tartani őt.

Néhány percnyi ideges csapkodás után leküldtük a labdát a földre, lapos átadásokkal operáltunk, a „Szürreál” újdonsült kapusa sorra ejtette ki a labdákat, előreszóltam:

– Fussatok le a széleken és adjátok be magasan!

Úgy, ahogy reménykedtem benne, Végh Tóni és a védőtársai nem tudták leszerelni a támadóinkat, elsősorban Szálét. A „Szürreál” már az első félidő közepére összeroppant, három, majd négy góllal vezettünk. Úgy éreztem, én a magam részéről elértem, amit akartam, a szünetben lecseréltem magam és melegítőt húztam.

A beton lépcsőn üldögélve láttam, hogy újabb és újabb nevezetes irodalmi személyiségek érkeznek, a „Szürreál” feltehetően őket is „vert hadunk csonthalmának” elföldelésére hívta meg. Dühös lettem, az utolsó húsz percre visszacseréltem magam, a „Szürreál” elfáradt, mint mondani szokás, „a fülükön vették a levegőt”. Végül nyolc-kettőre nyertünk, a Trombitás vendéglő kerthelyiségében ittuk meg az általam felajánlott láda sört.

Utána többé nem találkoztam eltávozott régi társaimmal. Mezei lejárt a Czakó utcai pályára edzeni, a választás gyakran hozta úgy, hogy egy csapatba kerültünk, én fenntartásaim ellenére igyekeztem őt a tőlem telhető legpontosabb indításokkal kiszolgálni. Más a futball és más az érzelmek! – gondoltam magamban. Egyszer meccs közben odajött hozzám, és hunyorogva békejobbot nyújtott, de én elhárítottam:

– Olyan kellemes volt haragban lenni veled, nincs kedvem ezt felcserélni egy langyos barátsággal. Maradjunk csak továbbra is haragban.

Végh Tónival sem futottam össze. Annyit tudtam, hogy végleg abbahagyta az aktív játékot, a magyar futball „mennydörgő Jupiter”-évé lépett elő. Mint egy válogatott futballista mondta:

– „Egy meccset általában háromféle formában játszottak le. Először, ahogy valójában lefolyt a pályán, másodszor, ahogy Szepesi György közvetítette, harmadszor, ahogy Végh Antal megbírálta…”

Az egyszerű szurkoló számára talán az utolsó forma volt a legfontosabb. Végh Tóni majd két évtizedig újra és újra izgalomba tudott kergetni egy futballért rajongó országot. Neve egy időben a sportbeli tisztesség szinonimájává vált, a nyilvánvaló bundameccseken gyakran felhangzott a kiáltás a nézőtér felől:

– Ne féljetek, él még Végh Antal!

Hosszú évek múltak el, az 1963-as induló csapatból már csak én játszottam a Szoc. Reálban, sőt már nem is a Szoc. Reálban, mert az egyik népi-nemzeti kompromisszumokra hajlamos társam Hunreálra változtatta a nevünket.

A 2000. év késő őszén az egyik szürreálos vendéglőt nyitott, és úgy gondolta, hogy ebből az alkalomból kössünk békét, jöjjenek össze nála a régi-régi játékosok. Hosszan elgondolkodtam az ajánlaton, aztán úgy láttam, hogy valóban elérkezett az idő minden harag feloldozására, a hetvenedik évhez közelítve már nem túl elegáns sértődéseket melengetni magunkban, aki kívülről érzi az ilyen konfliktusokat, könnyen agyérelmeszesedési tünetnek minősítheti. Váratlanul akartam megjelenni ezen az összejövetelen valamilyen jobb itallal a hónom alatt, koccintunk, aztán megbeszéljük a régi balhékat. Ki tudja, hátha még egy kis focira is összejövünk.

December 19-én este találomra nyitottam ki a televíziót. Végh Tóni halálhírét mondták benne. Most már nincs mit töprengeni, engesztelő szavakat fogalmazni. Majd az „örök futballmezőkön” folytatjuk. Isten veled, Tóni!

1977. június elején a Vasas labdarúgó csapata Dorogon négy-null arányban legyőzte a helyi Bányászt, és ezzel kivívta a bajnoki címet. Az együttesben európai szintű klasszisok szerepeltek. A kapus nevét nem írom le, mert később egy szélsőjobboldali párt képviselőjelöltje lett, és véleményem szerint ezzel visszamenőleg is méltatlanná vált a Vasas piros-kék mezéhez, a többieket viszont most is jól esik felsorolni: Török – ő már meghalt szegény, állítólag félrekezelték a betegségét –, Hegedűs, Komjáti, Kántor – Müller, Gass, Zombori – Kovács, Izsó, Váradi.

A csapatot Illovszky Rudolf edzette, minden idők legnagyobb Vasas-egyénisége. Játékosként a válogatottságig vitte, mesterként a régi legendás Vasas-trénereket is felülmúlta: Frontz Dömétől Gallowich Tiboron át egészen Baróti Lajosig. Ez a bajnokság Illovszky hattyúdalának bizonyult, még a szezon folyamán összerúgta a patkót a szakszervezeti politikából „ejtőernyősként” ledobott klubvezetőkkel, és Ausztriába szerződött.

Ennek kis híján negyedszázada már, azóta a Vasas nem nyert újabb bajnokságot, többnyire a középmezőnyben végzett, sőt több ízben is a kiesés szélére sodródott.

1989-ben osztályozón kellett megvédenie NB I-es helyét, a Szegeddel került szembe oda-visszavágó alapon, a kiírás szerint a párharc vesztese a másodosztályban folytatta. Az első meccset otthon játszottuk a Fáy utcában, sokáig a Szeged vezetett egy-nullra, csak nehezen sikerült kiegyenlítenünk.

A szabályok szerint a visszavágón a Szegednek már elég lett volna a gól nélküli döntetlen is a továbbjutáshoz, az otthoniak ennek tudatában végig „ölték az időt”. A meccs a kilencvenedik percben is null-nullra állt, a helyi szurkolók már örömtüzeket gyújtottak összecsavart újságokból – mikor még a Vasas térfelén Komjátihoz került a labda. A régi bajnokcsapat utolsó mohikánja – több mint 440-szer viselte már a Vasas színeit – a maga nehézkes lépteivel elindult a szegedi kapu felé, vállal-testtel ütközött a nekirontó védőkkel. A tizenhatos vonalhoz érve felnézett és beívelte a labdát. A beadás nem sikerült, elszállt volna keresztben a kapu előtt, de mindenki számára váratlanul Szabó, a szegedi jobbhátvéd felnyúlt érte és a tizenhatoson belül kézzel lehúzta. Csak egy önkívületig menő felfűtöttségből eredő idegi rövidzárlat következhetett be nála – ha el akarta volna adni a meccset, sokkal könnyebben megtehette volna: mérkőzés közben produkál egy szabálytalanságot, nem vár az utolsó pillanatig, mikor már az sem látszott biztosnak, hogy a Vasas egyáltalán átjut a szegedi térfélre. Tizenegyes! Időn túl is el kellett végezni, Szabadi, a centerünk bevágta a léc alá, a Vasas bennmaradt az első osztályban.

Akkor azt hittük, hogy ez a lecke évtizedekre elegendő tanulsággal szolgált, de alig múlt el néhány szezon, és a Vasas újra bajba került. Egymást követték a balkörmű edzők, míg végül 1995-ben Verebes, a „Mágus” vette át a csapatot. Ő sem alkotott maradandót, egyetlen ténykedését őrizte meg az emlékezet: egy februári edzőmeccsen a havas-sáros latyakban egy bőrfotelt vitetett ki magának a partvonal mellé és abba telepedett le. Az ő irányítása alatt is sorra vesztettük a meccseket, középső „hústorony” védőinket tetszésük szerint gurigázták ki az ellenfelek technikás, fordulékony csatárai. A már elkerülhetetlennek látszó kiesés árnyékában Verebes lemondott.

A vezetés utolsó mentő szalmaszálként Illovszky Rudolfot szólította csatasorba – a Mester akkor már túljárt hetvenedik évén. Elővetette a régi füzeteket, melyekbe az idők folyamán leszűrt taktikai elképzeléseit vázolta fel, újra láthattuk a régi egyenesvonalú, angol stílusú támadójátékot, melyben az a leghatásosabb csel, hogy a szélső gyorsabb, mint a hátvédje, és lefutja. Sorra nyertük a meccseket, Illovszky a kieső helyről a középmezőnybe hozta fel a csapatot, majd az idény végén elköszönt.

A Vasas ezután sem sok dicsőséget szerzett, sőt a régi glóriája is mindinkább elhalványodott. A rendszerváltás után a nevéhez különféle kiegészítéseket ragasztottak a támogatókat propagálva: „Vasas Casino Vigadó”, vagy „Vasas Danubius Hotels”. Csak úgy mellékesen megjegyezve, kíváncsi vagyok, ki merte volna a Fradit szponzora után „Ferencváros-Pick szalámi”-ra átkeresztelni.

A „Vasas” név ebben az országban valaha sok ember szívét dobogtatta meg. 1944-ben ez a csapat számított az antifasiszta ellenállás jelképének. Március 19-én, a németek bevonulásának napján két akció mentette meg a magyar név becsületét: Bajcsy-Zsilinszky Endre tűzpárbaja a letartóztatására érkező csendőrnyomozókkal és a Vasas kiállása az újvidéki csapat elleni mérkőzésre a detektívektől, spicliktől hemzsegő nézőtér előtt. A meccs után az illegális mozgalomban résztvevő középhátvédünknek, Nagy II-nek az öltöző ablakán keresztül kellett elmenekülnie. A szezon végén kiestünk, a fasiszta kormányzat megváltoztatta a csapat nevét előbb „Kinizsi”-re, majd MNMSK-ra, Magyar Nehézipari Munkások Nemzeti Sportkörére, piros-kék színünket is lecserélte kék-sárgára.

Azok a szurkolók, akik még emlékeztek ezekre a küzdelmekre, nem látták szívesen az 1998 után hatalomra került jobboldal minisztereit, amint a Fáy utcai pályán grasszálnak, és találkoznak a csodák csodájára véletlenül épp ott napozgató Mészöly Kálmánnal és a Vasas vezetőivel – az már szinte természetesnek mondható, hogy a „királyi tévé” operatőrje is épp a közelben lábatlankodott és filmezett.

A hírek szerint ifjú miniszterelnökünk is gyakran lejárt tréningezni a Fáy utcába – talán itt gyakorolta be azokat a „megkerülős cseleket”, melyeket később a Parlamentben is bemutatott – sőt kispályás tornákon a Vasas öregfiúk vörös dresszét is magára húzta –, talán éppen az 5-ös számút, mely egy fél évszázada Nagy II-t, az illegális mozgalom egykori legendás harcosát illette. Pártja, a Fidesz nem bizonyult túlságosan hálásnak a vendéglátásért, a Fáy utcai pályát hagyják lerothadni, a Folyondár utcai és a pasaréti létesítményeket pedig el akarják venni a Vasastól.

Ellenszenvemmel nem állok egyedül, sokan mondogatják, hogy maga az Isten sem szereti a Fideszt. Nemcsak árvizeket, nemzetközi válságokat küld rá, de más érzékeny területeken is visszaveti. Milyen szenvedéllyel szeretne büszke lenni a magyar futballra, de hiába költ rá a kormány súlyos milliárdokat, a bajnokság színvonala egyre csak süllyed, minden nemzetközi kupában is már az első fordulóban kiesünk. A térség „éltanulójának” szerepére törekedve az érintheti legkínosabban, hogy minden szomszédos országban, Ukrajnától Szlovéniáig jobb focit láthatnak a nézők. Talán még egy olyan cikk létezik, mely hasonlóan alacsony szinten áll az összevetésben: a magyar konyak.

A hozzám hasonló hőzöngőknek persze a cukor is keserű, nem tudják megbecsülni, hogy a magyar válogatott kiharcol egy döntetlent a félelmetes Luxemburg vagy Litvánia ellen. Leszoktam a nemzetközi mérkőzések látogatásáról, inkább csak a Fáy utcába járogattam ki, oda sem az eszem vitt ki, hanem csak a lábam, melybe már beidegződött ez az úticél.

Két évvel ezelőtt végre felcsillant valami reményféle. Komjáti, az egykori „szegedi hős” vette át a karmesteri pálcát. Már az első szezonban a dobogóra vezérelte a Vasast, igaz, hogy csak a harmadik fokára, de ez a bronzérem akkor még az UEFA Kupába való részvételre jogosított. Komjáti átszervezte az együttest, beépült az addig inkább csak tartalék szerepet játszó Sowunmi, Kabát, Zováth, a csupa izom Tóth András és a többiek. Kezdett kialakulni egy olyan formáció, mely már hasonlított egy csapatra.

A szponzorok, akik nyilvánvalólag a kezükben tartották a klubot, ennél is többet akartak: bajnokcsapatot, mert a BL-ben, ebben a legelőkelőbb kupában való részvétel hamar és busás haszonnal visszahozta volna a befektetett pénzüket.

A magasan megszabott cél érdekében nem hosszabbították meg a „névtelen” Komjáti szerződését, helyébe Mezey Györgyöt, az egykori szövetségi kapitányt hozták edzőnek. Nagynevű játékosokat igazoltak: Petőt és Tóth Norbertet az Újpestből, Hajdú kapust egyenest Németországból, Tíbert, az előző évi gólkirályt Fehérvárról.

Toronymagas favoritként indultunk, de már az első meccsen bebizonyosodott a régi igazság: tizenegy jó játékos még nem alkot jó csapatot. Verejtékes döntetlent szenvedtünk ki Újpesten, utána sem akartak jönni az eredmények. Úgy tűnt, mintha a játékosok nem hajtanának igazán, sőt valóságos „lassító sztrájk”-ot folytattak, például Petőt tizenöt perc után le kellett hozni a pályáról, – mert öt métert sem volt hajlandó futni. Mezey megpróbált rendet teremteni a csapatban, de nemcsak az „amerikázó” futballistákkal, hanem a szponzorok bizalmi embereivel is folyton szembetalálta magát.

Isten tudja mi történhetett még a színfalak mögött, annyi biztos, hogy minden héten újra felröppent a pletyka: Mezey megunta a reménytelen birkózást a játékosaival és a vezetőséggel. A haraszt most sem zörgött hiába, az edző a szezon végén valóban „bedobta a törülközőt”. Menet közben kellett váltani, végül is a másodedzőt, Bozsik Pétert ültették le a kispadra, aki legendás családnevén kívül kevés kvalitást tudott felmutatni, addigi karrierjében a negyedosztályú Pénzügyőr tréneri posztja jelentette a csúcsot.

Tavasszal időnként fel-felcsillant valami a játékosok kétségtelenül meglévő egyéni képességeiből: Kabát Péter gólkirály lett, Sowunmi, Pető állandó válogatott. A Vasas mégsem vált igazán ütőképes csapattá; a gyengéket néha fölényesen legázolták, de minden valóban tétre menő mérkőzésüket elvesztették, pontot sem szereztek a rivális Fraditól, a hajrában váratlan szerencse folytán ráléphettek volna a bajnokság küszöbére, de egy harmatgyenge meccsen kikaptak Sopronban és így tovább.

Mintha nem is akartak volna győzni. A fél életemet a pálya környékén töltöttem el, ha nem is vált belőlem igazi szakértő, azt megérzem, hogy mikor csalják a futballt – és itt csalták. Köztudomású, hogy három sárga lap automatikusan egy meccsre szóló eltiltást von maga után; és a mi játékosaink közül többen is mintha vadásztak volna rá, hogy felmutassák nekik ezt a kártyát. Ha másképp nem ment, az utolsó percekben kézzel értek a labdához, úgy provokálták ki. Volt olyan „spíler”, aki ilyen alapon három-négy meccset is kihagyott, gondolhatta: ilyenkor legalább nem sérülhet meg, a tartalékcsapatban pedig nem kell strapálnia magát.

Az a csapat, melynek játékosgárdája messze felülmúlta az egész mezőnyt, kínnal-keservvel evezett be a harmadik helyre, ami most már nem járt nemzetközi kupákban való részvétellel. A szponzorok remélt haszna elúszott, hamarosan el is tűntek a színről, maradt a Vasas név, minden hozzátevés nélkül. Állítólag kiderült, hogy korántsem volt olyan szép a menyasszony, mint amilyennek eredetileg látszott; a korábbi kétszázmilliós támogatás valójában kölcsönnek számított, melyet a klubnak majd le kell törlesztenie. A kasszában alig maradt annyi pénz, hogy ki tudják fizetni a nevezési díjat a következő bajnokságba.

Az igazi bajok azonban csak ezután kezdődtek. A vezetés nem figyelt rá, hogy egyszerre egy tucatnyi, meghatározónak számító játékos szerződése jár le, és az illetők szabadon igazolhatóvá válnak. Korábban az ilyesmi nem számított tragédiának, mert a szabályok szerint az új, befogadó egyesület nagy összegű térítésre volt kötelezve, a játékos egész éves keresetének összegét kettővel vagy hárommal szorozták meg, a fiataloknál és a válogatottaknál még magasabb kulcsot alkalmaztak. A magas magyar sportvezetés azonban épp akkor hozott egy rendelkezést, hogy a lejárt kontraktusú játékosok egyetlen fillérnyi ellenszolgáltatás nélkül távozhatnak. A szabály bevezetésénél egyetlen percnyi türelmi időt sem engedélyeztek.

Az a helyzet állt elő, hogy a futballisták tetszésük szerint rendelkeztek a játékjogukkal, maguk szabhatták meg a saját zsebükbe kerülő árukat és nem bizonyultak szégyenlősnek. A sport napilap híradása szerint Sowunminak az Újpest 25 millió forintot kínált az aláírásért, erre kellett volna a Vasasnak további milliókat ráígérni – de a klub nem volt hajlandó. Egyetlen játékost sem tudtak visszatartani, így köszönt el a kapufélfától Kabát, Tíber, Mónos, Hajdú, Aranyos, László, Zováth egyetlen fillér nélkül, csak Petőért kaptunk 60-70 millió forintot, mert őt még érvényes szerződés fűzte a Vasashoz.

Bozsik Péter is eltávozott – véleményem szerint vele körülbelül annyit vesztettünk, amennyit új egyesülete, a Zalaegerszeg nyert. Ki legyen az új edző? – ebben a vitában most is a klubvezetés dilettantizmusa érvényesült. Leszerződtették szakmai igazgatónak azt a Tóth Bálintot, aki edzőként egyszer már csődöt mondott a Vasasnál –, hármas vereség-sorozattal kezdte a szezont, aztán hamarosan fogta a kalapját. Edzőnek odahozták mellé a Salzburg névtelen másodtrénerét, a horvát Szlavko Kovacicot, aki ha értett is a futballhoz, tudását aligha tudta átadni, mert egy szót sem tudott magyarul, és ebbe már nála különb trénerek is belebuktak, elég a Ferencvárosnál próbálkozó Vlakra vagy Poklepovicsra hivatkozni.

A stáb nekiállt csapatot építeni, volt rá bőven ideje, majdnem két egész hét – eddig tartott ugyanis a bajnoki szünet. Más olyan igénytelen csapatok, mint a Bayern München vagy a Reál Madrid éveket szánnak erre a munkára.

Egyszerűen elfogyott a keret, hogy feltöltsék, éjjel-nappal folyt a jelentkező játékosok tesztelése, olyanok kopogtattak, akik a nemzetközi futballbörzén máshol nem jutottak szerződéshez. Végül kiválasztottak két csatárt a még a magyarnál is gyengébb máltai bajnokságból, egy súlyfelesleggel küszködő néger szélsőt, egy-két erőnléthiányos horvát középpályást – talán Kovacic tolmácsolásának költségeit kívánták így megspórolni. A végösszeg a Profi Liga hivatalos közlése szerint is meghaladta az ötvenmillió forintot, a havi fizetéseket pedig dollárezrekben lehetett mérni. Egy jó csapatért senki sem sokallta volna a pénzt, de ez egy rossz csapat volt. Tóth Bálint megjavította korábbi „egyéni csúcsát”, a Vasas már nem három, hanem öt vereséggel kezdett. A horvát edző felesége, akire férje mellett ragadt némi szaktudás, a csapat játéka láttán eltakarta az arcát.

A dolgok így nem mehettek tovább. A televízió délutáni sportadásában bejelentette, hogy Kovacicot azonnali hatállyal elbocsátották, az esti hírekben visszavonták ezt a közlést, végül mégiscsak távozott Tóth Bálint szakosztály-igazgatóval együtt.

Félig komolyan – félig tréfásan arra gondoltam, hogy a vészhelyzetben újra Illovszky Rudolfot veszik elő. A Mester a bajok hírére azonnal fel is jött büki gyógykezeléséből, de már 79. évében járván nem vállalkozhatott újabb csodatévő küldetésre, maga helyett egykori kedvencét, Komjáti Andrást ajánlotta. Komjáti túltette magát a régi sérelmeken és visszatért.

Én akkor már hónapok óta nem jártam ki a Fáy utcába, de most újra rászántam magam. Talán ezren áztunk az esőben a Debrecen elleni meccset figyelve. Nem sikerült nyerni, nem is játszottunk jól, de egy percig sem láthattunk kezüket csípőjükre támasztva álldogáló futballistákat. Komjáti is csak a készen kapott anyagból dolgozhatott, de félretette a tízmilliós alibiző idegen profikat, a junior együttesből hozott fel névtelen fiatalokat, akik kitették a lelküket a pályán.

Az öreg szurkolók egymásra néztek és bólogattak:

– A „Malac” – ez volt Komjáti beceneve – majd rendet csinál!

Aztán győzni tudtunk Győrben, de kikaptunk az MTK-tól és Zalaegerszegtől is, most, amikor ezeket a sorokat írom, messze lemaradva az utolsó helyen állunk a táblázaton, talán hiába ismételgetjük a régi jelszót:

– Vasas ne hagyd magad!

Ha 1944-ben a jobboldali kormányzat kiejtette a Vasast az első osztályból, lehet, hogy a mostani utódjának is sikerül majd. Megélhetjük még, hogy a „Vasas” nevet is elveszik, mint számukra rosszemlékű idők járulékát, és újra „Kinizsinek” hívnak majd minket. „Magyar Nehézipari Munkások Nemzeti Sportkörének” aligha, mert ehhez egy magyar nehézipar szükségeltetne, az pedig sem közelben, sem távolban nem látszik.

Aztán egy félév múlva újra leváltották Komjátit…

Lefelé mentem a Népszínház utcán – talán tavasz lehetett, mert a sarki bizományi bolt előtt már nem pufajkára, hanem vékonyabb cajg munkaruhákra alkudtak a kaputorkolatból előlépő nepperek –, mikor a Csokonai mozi előtt összetalálkoztam N. Gabival.

Valaha egy padban ültünk Kőbányán a Szent László Gimnáziumban, de Gabi az egyik évben bukott, majd a következő évben kicsapták az ország összes középiskolájából, mert megverte az osztályfőnökét. Gabit nem viselte meg különösebben a dolgok ilyetén való alakulása, nem a tudományokból szándékozott megélni. Focizott, ifjúsági válogatott kapus volt, vékony és ruganyos, mint a gombostű, amivel papírlabdákat lődöztünk órák alatt, de aztán elhízott, túlságosan is szerette a kenyeret, innen kapta becenevét is, „Máró”-nak hívtuk, ami cigány nyelven tudvalevőleg kenyeret jelent. Most már a komolyabb száz kilót kerülgette, a hangja is mintha a hasából jött volna. Évek óta nem találkoztunk, ez elégséges indok volt ahhoz, hogy beüljünk egy pohár sörre a Malosik vendéglőbe.

– Mi van a srácokkal? – kérdezte Máró.

– Semmi különös. Azt tudod, hogy Zakar tanfelügyelő lett Székesfehérváron?

– A Zakar?! Ne őrjíts meg, hiszen ő még a tyúkszart is iksszel írta, és most tanfelügyelő?! – Tapasztó?

– Profi sakkozó Kolumbiában. Te kiről hallottál?

– Csaszival együtt fociztam a Szentendrei Honvédban. Meghalt; egyik reggel piásan ment haza, meg akarta gyújtani a gázt, a csapot ki is nyitotta, de nem találta a gyufát, leült egy székre, és megfulladt.

– Szegény.

– És te mit csinálsz? – nézett rám Máró.

– Írogatok.

– Milyen néven?

– Csak úgy, Moldova.

– Erről még nem hallottam. Igaz, mostanában mindenki ír már – tette hozzá jólelkűen –, én is össze tudnék hozni egy regényt, csak nincs időm.

– Miért, hol dolgozol?

– Finánc vagyok.

– Ja, vagy úgy.

Ezzel ki is merültek a tizenöt év alatt felgyülemlett témák, fizettünk, és kiléptünk a vendéglőből.

– Merre mész? – kérdeztem.

– A Rákóczi út felé, egy kivándorló családnál zárjuk le a ládákat. És te?

– Én megyek haza Kőbányára, szevasz.

– Szevasz.

Eltelt egy fél év, egyik nap korán reggel csörög a telefon:

– Szevasz, itt Máró.

– Mi van? Nálatok csak reggel öt és hat óra között működik a telefon, utána le kell adni a vonalat?

– Ne dumálj, fontos dologban kereslek. Azt tudod, hogy én vagyok a Pénzügyőr ificsapatának az edzője?

– Nem tudtam, de most már kezdem érteni, miért züllött le a magyar foci.

– Ahogy én hallom, az irodalom sem áll jobban mostanában. Ide figyelj: a csapatom szeretne találkozni veled, állítólag olvasták valamelyik könyvedet, és kíváncsiak a pofádra. Gyere ki a pályára, kapsz vacsorát, bort, amennyi beléd fér, pénz nincs.

– Akkora szíved van, hogy egy hentes házat venne rajta. Jól van, de legalább hívjátok meg a Szocreált.

– Az mi?

– Az írószövetségi futballcsapat; Real Madrid és szocialista realizmus keveréke. Játsszunk egy meccset.

– Oké!

Idény vége volt – talán már november –, erősen felázott pályán játszottunk a Pénzügyőr ifik ellen. A bőrszegek annyi sarat felszedtek, hogy alig tudtam emelni a lábam, de csatárainknak a nehéz talajon is jól ment, négy-kettőre győztünk. Lőhettünk volna egy ötödik gólt is, de néhány perccel a lefújás előtt a kapus kezébe rúgtam egy tizenegyest, szerencsére sikerült olyan képet vágnom, mintha már sokalltam volna a különbséget, és szándékosan a kapust céloztam volna meg.

A meccs után leültünk a pályavendéglőben, rendelhettünk májat, velőt, pacalt körömmel – ezek az ételek akkoriban még ritkaságszámba mentek, nem főztek belsőséget minden útmenti büfében –, hozzá jó és olcsó soltvadkerti szemelt rizlinget mértek, a Pénzügyőr saját pincészetéből származott.

Tetszett a hely, tulajdonképpen egész életemben vágytam egy törzsvendéglőre, ahová mindig elmehetek, ha jobb program nem jut az eszembe, ahol tegeződöm a vezetővel és a pincérekkel, bennfentességemmel imponálhatok a barátaimnak, átadnak kis üzeneteket; a jobb ételekből én kapom az utolsó félretett adagot, a borból időnként hazaviszek egy demizsonnal, hogy otthon is a megszokott ízeket érezzem. És ez a vendéglő színes abroszaival, kvaterkázó asztaltársaságaival ilyennek látszott.

Vacsora után elbeszélgettem az ifi játékosokkal, meglepett, hogy milyen jól neveltek és értelmesek, egyik sem kérdezte meg, hogy Berkesi András körülbelül mennyit kereshet. A találkozó végeztével Máró vitt haza szolgálati Junkers motorjával, útközben a szél erősen fújt, ha beszélgetni akartunk, ordítani kellett egymás fülébe.

– Na, mit szólsz a csapatomhoz?

– Rendes srácok, úgy látszik, még te sem tudtad elrontani őket.

– Úri fiúk, majdnem mind a Pasarétről való, a környéken állítólag ki van téve egy tábla: „Villák proletárjai, egyesüljetek!” Nincs kedved máskor is lejönni?

– De van, mikorra gondolod?

– Alapozzál velünk februárban a szezon előtt. Nem fog ártani annak a nagy fejednek.

Február első hetében én is melegítőt, tornacipőt húztam, és elmentem futni a gyerekekkel. Kettős sorokban ügettünk ki a pályáról, nekivágtunk a Pasaréti útnak, valamilyen hídon átkeltünk az Ördögárok fölött, hegyi ösvényeken kapaszkodtunk-ereszkedtünk, majd egy nagy kerülővel visszakanyarodtunk. Útközben gyakran találkoztam a közeli szinkronfilmgyárba tartó ismerős színészekkel, futás közben intettem feléjük, megdöbbenve néztek utánam.

Három kilométeres távval kezdtünk, aztán felmentünk ötre-hatra. Máró és én általában a sor végén loholtunk, hajdani iskolatársam állandóan meg volt fázva, hörögve-fújtatva vette a levegőt, meg-megállt, ilyenkor részvétet színlelve én is pihenhettem egy kicsit.

Március elején váratlanul edzői feladatot kaptam Márótól:

– Kettéosztanám a társaságot; én az egyik csoporttal technikáznék a teniszpályán, te addig elvihetnéd futni a másik felét. Aztán cserélünk, jó?

Később előrerukkoltam, már a bemelegítő gimnasztikát is én vezényeltem, a kiskapus meccsekre is beszálltam. A húszcentis hóban kíméletlen harc folyt, harmincötödik évem körül jártam, de az ifisták egyáltalán nem tisztelték a koromat, belém-belémtapostak, egyszer arcon talált a labda, mely a ráfagyott jégtől merev volt, és kemény, mint egy márványgolyó, azt hittem, hogy a szemem kiugrik. Edzések után egy negyedóráig álltam a forró zuhany alatt, amíg magamhoz tértem, átfagyott lábam sokáig sajgott, de valahogy mégis gyorsabban teltek el a téli rossz napok.

Már február végén egy új társaság is megjelent a pályán.

– Kik ezek? – kérdeztem Márót.

– Az úttörők, vagyis ahogy régebben mondták: a kölyökcsapat. Ők később kezdik az alapozást.

Magas növésű, erős fiúk voltak, néhányan kifejezetten kövérek, valódi koruknál két-három évvel is többet mutattak. Az edzőjük egy hatvan év körüli kopasz öregember volt, civilben postás a környéken. Máró az öltözőben mutatott be minket egymásnak:

– Szakonyi Jani bácsi, húsz éve kölyökedző a Pénzügyőrnél, legalább száz nagy játékost nevelt fel, például az ő tanítványa volt Ferenc, a válogatott kapus is.

Jani bácsi rám nézett.

– Jó egészséget! A sporttárs az új kolléga? Így már nagyon jól be lehetne osztani a dolgokat; te viszed, Márókám, az ifi egyet, ő az ifi kettőt, én pedig az úttörőket. Erős triumvirátus lenne.

– Á, ő csak szórakozásból csinálja – mondta Gabi –, tiszta sportszeretet.

– Hátha megjön a kedve.

Szakonyi a régi klasszikus kölyökedzők közé tartozott, akik félig szakemberek, félig szurkolók voltak. Tavaszi-őszi vasárnap délelőttönként ott álltak a kültelki földes pályák félvonalánál, és teli torokból űzték-hajtották a felnőttekre szabott gatyákban majd elvesző apró játékosaikat. Ha valamelyik tanítványuk később befutott, és sztár lett egy nagy csapatban, a nyilatkozataiban meg szokta említeni első futballmesterét, és ha kilátogatott a régi pályára, odaköszönt neki:

– Csókolom!

– Szervusz, fiam! – És az öreg edzők ilyenkor felfénylő szemmel néztek körül, hogy hallotta-e valaki az üdvözlést, ez volt az egyetlen fizetségük, mert pénzt sohasem kaptak, legfeljebb egy-egy árleszállításból beszerzett vázát az évzárókon.

Maga Szakonyi Jani bácsi korához képest jó erőben volt, a Pénzügyőr vendéglő törzsvendégei gyakran fogadtak vele, hogy felugorva bele tud-e rúgni még sarkával a saját fenekébe. Az öreg nagy postástáskával a nyakában ott helyben nekiveselkedett, és a lábát felrántva megkoccantotta a nadrágját.

Csak úgy kíváncsiságból végignéztem, hogy vezeti Jani bácsi az edzéseit. A fizikai képzéssel nem sokat törődött – ezzel foglalkozzanak a tornatanárok –, a legfontosabb gyakorlat az volt, hogy a gyerekek elfutottak a szélen, beadták a labdát, és Jani bácsi vagy visszaperdítette elébük kapásra, vagy azt kiáltotta: Csacsarino! – és maga lőtte rá, a hatos vonal közepéről. Később hallottam a fiúktól, hogy ezt a pozíciót a „Kohut-szög” mintájára – a focista szaknyelv az alapvonal környékéről kapura küldött lövéseket nevezte el így a Fradi nagy szélsője után – „Szakonyi-szög”-nek hívják. „Lőttem egy gólt Szakonyi-szögből” – azt jelenti, hogy az illető középről és közvetlen közelről bebikázta a labdát.

Viszont azt is el kell ismerni, hogy az öreg a legtöbb játékosát megtanította szabályosan rúgni, klasszikusan leszorított lábfejjel értek a labdához, alig-alig lőttek kapu fölé – tudni való, hogy az igazi futballista legföljebb mellé rúg, fölé soha.

Hazafelé most is a motorkerékpár oldalkocsijába ültem, menet közben Máró a fülembe ordított:

– Tényleg: nem akarod edzeni az ifi kettőt? Egyedül vagyok ötven gyerekkel.

– Nem tudom – mondtam bizonytalanul.

– Elvállalhatod, az idődbe belefér, és én majd segítek neked.

Otthon már csak legyintettem az egészre: én mint edző?! Bár mint minden vérbeli szurkoló, én is abban a meggyőződésben éltem, hogy az edzők nem értenek a dolgukhoz; mindent másképp és főleg jobban kellene csinálni, X-et jobbszélre állítani, Y-t balfedezetbe, de soha nem képzeltem, hogy egyszer egy igazi csapatot irányíthatok – bevallom, hízelgett a hiúságomnak.

– Ne hülyéskedj! – mondtam magamnak sok szeretettel. – Itt akarod elérni azt, ami az irodalomban húsz év alatt sem sikerült, hogy valaki „Mester”-nek szólítson?

Beláttam, hogy nem értek hozzá, még futballistának sem voltam különös, mindig is inkább szerettem, mint tudtam játszani. Elodáztam a választ abban a reményben, hogy Máró magától elfelejti az ajánlatot, a dolog azonban napokon belül drámai fordulatot vett.

Szakonyi Jani bácsi évenként átlag kétszer-háromszor meg szokott sértődni valamin, ilyenkor kijelentette, hogy ő már öreg, különben is a postán most egy új technikát vezetnek be, jobban le lesz kötve, és ezért kénytelen lemondani az edzőségről. Általában két hét után meggondolta magát, visszatért, és dolgozott tovább ingyen, lelkesen, lőtte a maga góljait „Szakonyi-szög”-ből. Ezúttal azonban másképp alakultak a dolgok.

A Pénzügyőr felnőttcsapata akkoriban az NB II-ben játszott, de igen jó esélyei voltak, hogy megnyerje a bajnokságot, és felkerüljön az első osztályba. Miksovszky Zoli, az edző hajtotta a játékosokat, számolatlanul futtatta velük a köröket, és nem lehetett lazsálni. Némelyik futballista szája sarkából kiszólt a kerítésen túl álldogáló szurkolóknak, egy láda sört ígért nekik, ha letesznek a kerítés mellé egy üveg szódát, amiből ihatnának egy kortyot, ha a „Cirkuszigazgató” – ahogy az edzőt hívták maguk között – épp másfelé fordulna. Persze egyik néző sem merte megkockáztatni ezt a vállalkozást, Zoli nemcsak hogy örökre kitiltotta volna a pályáról, de talán meg is öli.

– Kegyetlen pali vagyok, nem ismersz – szokta mondogatni –, kegyetlen pali vagyok.

Takács „Tutá”-nak, a balszélsőnek a magatartásával nem volt megelégedve, úgy gondolta, nem dolgozik teljes erőbedobással, elég fegyelmezetlen, ezért úgy döntött, hogy leégeti a társai előtt. Az egyik vasárnapi edzőmérkőzésre kirendelte Vörös Pistát, az úttörőcsapat tizennégy éves csatárát, vele akarta leváltani a balszélsőt, Tuta ebből megérthette, hogy őt még egy általános iskolai tanuló is pótolni tudja.

Jani bácsi nem akarta odaadni a játékosát, többé-kevésbé jogosan attól félt, hogy rosszul hatna a gyerekre, ha hirtelen, minden felkészülés nélkül bedobnák a felnőttcsapatba. Zoli letorkolta:

– Te nem ismersz engem, Jani bácsi! – mondta neki. – Én kegyetlen pali vagyok. Ha egyszer azt mondtam, akkor Vörös játszani fog.

Az úttörő balszélső akkor már ott ült az első csapatbeliek asztalánál, és ultizott.

– Nézd meg: már zsugázik! – mutatott felé Zoli. – Lehet ez rossz futballista?

Összevesztek, azt nem tudni, hogy a végén Jani bácsi dobta-e be a törülközőt, vagy őt küldték el a klubtól, mindenesetre elment, és néhány nappal a tavaszi szezon kezdete előtt a Pénzügyőr úttörőcsapata edző nélkül maradt.

– Azt megértem – mondta Máró hazafelé a motoron –, hogy az ifi kettőt nem vállaltad, mert azt gondoltad, hogy én majd mindig beledumálok a dolgodba. De most itt vannak az úttörők, velük teljesen önállóan dolgozhatnál.

Tulajdonképpen sohasem voltam olyan bőviben az időnek, mint éppen akkoriban, 1970–71-ben. Akkor nősültem, kettesben éltünk a feleségemmel, állásom – ahová naponta és időre be kellett járnom – nem volt, éltem a szabadúszó írók áldatlan, de kötetlen életét. Belefért a napjaimba, hogy egyszer megpróbáljak csinálni valamit csak azért, mert kedvem van hozzá.

A következő vasárnap leültem a labdarúgó-szakosztály vezetőivel, mondtam, hogy elvállalom egy fél évre a csapatot, annyi idő alatt ki kell derülnie, értek-e hozzá. Csak annyit kértem, hogy zárják le tisztességesen Jani bácsi ügyét, írjanak neki egy köszönőlevelet, adjanak valami ajándékot búcsúzóul, mert csak így lehet erkölcsi alapom, hogy a helyére álljak. Megígérték, és azt hiszem, meg is tettek mindent, ami tellett tőlük.

Túlzás volna azt állítani, hogy az úttörőcsapat eget verő éljenzésben tört ki, mikor elébük álltam és bejelentettem, hogy én leszek az új edzőjük. Ez érthető is volt, annak idején az öreg Szakonyi toborozta őket, mint postás a kerület minden pontján megfordult, ahol gyerekek fociztak – ő formált belőlük csapatot; igen jó csapatot, melynek komoly esélyei voltak a bajnokságra. Főleg technikailag álltak igen jól, mint mondtam, kitűnően rúgtak, viszonylag jól cseleztek és fejeltek.

Mi az, amit én hozzátehetek? – töprengtem magamban, úgy képzeltem, talán az erőnlétüket javíthatom fel, a test test elleni játékot lehetne gyakoroltatni velük, a gyorsaságukat fejleszteni és így tovább. Mivel nem sok fogalmam volt arról, hogy kellene csinálni, ezért megvettem Csanády Árpád nagy, kétkötetes edzői kézikönyvét, az Úttörő-labdarúgók képzése című cikkgyűjteményt és még néhány hasonló jellegű munkát, kiírtam belőlük néhány tetszetős gyakorlatot. Az edzéseket jegyzetfüzetekből vezettem.

Kísérletemet méla undor fogadta, a fiúk máshoz szoktak hozzá Jani bácsi edzésein. Csinálták az erőgyakorlatokat, dobálták a medicinlabdát, de amit lehetett, elszabotáltak belőle. A csapat ennek ellenére jól szerepelt a bajnoki mérkőzéseken, szinte mindegyik játékos az úttörő korosztály legidősebb évjáratához tartozott, fiatalabb és képzetlenebb ellenfeleiknek tíz-tizenkét gólokat rúgtak. Meccs közben és utána szavak nélkül is értésemre adták, hogy ehhez semmi közöm nincs, ez még Jani bácsinak köszönhető. Titokban küldöttséget menesztettek az öreghez, hogy jöjjön vissza, ő egyelőre nem volt hajlandó rá, ezt is rajtam verték le.

Valamikor egy áprilisi edzésen kenyértörésre került sor. Két-három kör, vagyis nyolcszáz-ezerkétszáz méteres futás vezette be a foglalkozást, a fiúk ez ellen mindig morogtak, most is kedvetlenül vágtak neki a távnak, de az első kör után csendes derültség hullámzott végig a „menetoszlopon”. Gyanakodva kérdeztem:

– Mi történt?

– Semmi.

Nem hagytam annyiban, kiderült, hogy Janda Gabi futás közben kilépett a sorból, elbújt az egyik oldalsó raktárépület mögött, kihagyott egy kört, és csak utána állt vissza. Ezt semmiképp sem lehetett eltűrni, le kellett küldenem a pályáról.

– Gabi, menj le! – mondtam csendesen.

– Miért menjek?

– Lógtál, légy szíves, menj be az öltözőbe.

Gabi elhagyta a játékteret, de megállt a kapu mögött, onnan figyelte, hogy mit csinálnak a többiek, mikor a kiskapus játékra került sor, vissza is szökött. Felemeltem a hangom:

– Gabi, azt mondtam, hogy menj le!

A többiek mellé álltak:

– Ne tessék leküldeni Gabit, nem csinált semmi rosszat!

Álltak velem szemben, az arcukra leplezetlenül kiült a düh és az ellenszenv, néztem vissza rájuk, és talán gyerekkorom óta nem álltam olyan közel a síráshoz, mint ebben a pillanatban.

– Jól van, fiúk – mondtam –, ne haragudjatok rám, nem akartam rosszat nektek. Titeket már nem kell megtanítani futballozni, én próbáltam abban segíteni, amihez úgy-ahogy értek, úgy látszik, nem jól csináltam. Nem foglalkozom veletek többé.

Ettől megdöbbentek, lehet, hogy valamilyen felelősségre vonástól is tartottak, körülvettek.

– Ne tessék leköszönni. Tessék úgy csinálni, mint a Jani bácsi, le tetszik gurítani nekünk a labdát, mi meg kapura lövünk.

Nem vitatkoztam, egy ideig még álldogáltam a pálya szélén, aztán mikor feltűnés nélkül tehettem, bementem az öltözőbe.

A csapat életében nem történt fennakadás, mert Jani bácsi, aki már egyébként is vissza akart jönni, az első szóra újból elvállalta az edzőséget. Megnyerték a bajnokságot az UFC előtt – igaz, hogy csak a zöldasztal mellett, egy óvás eredményeként, ennek később még súlyos következményei lettek, de mindent a maga idején. Rólam szó sem esett, meg sem hívtak az évzáró vacsorára, pedig akárhogy is nézzük, néhány kemény hónapom nekem is feküdt ebben az eredményben.

Jópofát vágtam az ügyhöz, de belül mélységesen fel voltam háborodva, nem tudtam belenyugodni abba, hogy kudarcot vallottam olyan elvekkel, melyeket logikusnak és hasznosnak tartottam. Hogy tudnék bizonyítani?!

Az idény vége felé leültünk Máróval beszélgetni a vendéglőben. Rendeltem egy liter bort, koccintottunk az elmúlt évre, és megkérdeztem:

– Mi lesz ősszel?

– Majdnem mindegyik úttörő kiöregszik, Jani bácsi jön föl velük az ifibe, azt mondja, egészen a válogatott csapatig elkíséri őket.

– És ki marad lent az úttörőkkel?

– Nem tudom, egyelőre sem játékosok, sem edző. Az egyesület nem tud fizetni még egy embert.

Megköszörültem a torkomat:

– Én úgy is elvállalom!

– De honnan veszel csapatot?

– Majd toborzok.

– És rögtön el akarsz indulni velük a bajnokságban? Ilyenkor az a szokás, hogy kihagynak egy-két évet, amíg a gárda úgy-ahogy megerősödik, összeszokik.

– Máró, én nem várhatok éveket, én most szeretném bizonyítani, hogy semmi varázslat nincs egy úttörő-futballedző munkájában, még egy magamfajta kívülálló ember is jól csinálhatja, ha szíve és kedve van hozzá. Én is el tudok érni olyan eredményeket, mint Jani bácsi – vagy bárki a világon.

Máró szemén látszott a kételkedés:

– Én hívtalak ide, most mégis megkérdezem: van értelme ennyire bedobni magad?

– Én sehonnan sem tudok vesztesként elmenni.

– Rendben, ha akarod, próbáld meg. Majd megbeszéljük Zolival.

A Népsportban két egymás utáni napon rövid fizetett közlemény jelent meg, hogy a Pénzügyőr úttörő-futballcsapata május 13-án és 20-án toborzót tart 1956–59-ben született fiúk részére, a jelentkezők cipőt és tornaruhát hozzanak magukkal.

A dolgokat nem bíztam a véletlenre, elmentem a környékbeli iskolákba is, agitáltam az igazgatókat, tornatanárokat, hogy küldjék le a pályára a gyerekeket – sajnos a vetélytársak már mindenütt megelőztek, a hirdetőtáblákon szinte egymásba értek a különféle sportiskolák plakátjai: úszni, cselgáncsozni csábítottak, evezni és vívni.

Május 13-án harminc-harmincöt gyerek jött le a toborzóra, úgy számoltam, hogy tizenöt-tizennyolcat tarthatok meg közülük, a többit el kell küldenem. Nem mertem egyedül elvállalni a döntés kockázatát, rémképek lebegtek a szemem előtt, olyanok, hogy tíz-tizenöt év múlva megszólít majd valaki az utcán:

– Nem ismer meg?

– Dehogynem – mondom majd a tisztelettől megilletődve – maga N. N., a válogatott középcsatára.

– Nahát, maga meg az a marha, aki elzavart engem a toborzóról, mert tehetségtelennek talált.

A hasonló tévedéseket elkerülendő, odahívtam Márót, hogy segítsen válogatni. Az újoncokat önkéntelenül is a most távozó úttörőjátékosokhoz mértem, kétségbeejtően gyöngéknek találtam őket, csak egy tizenhárom éves, erős felépítésű és technikás középhátvéd tetszett, és egy tizenkét éves, de magas növésű, ügyes kis kapus – a többiek közül már csak úgy találomra, érzésből lehetett válogatni. Jelentkezett például egy kis szőke gömböc, kiderült, hogy egyenesen zongoraóráról jött. Megvakartam a fejem.

– Hogy hívnak?

– Saskői Egon.

– Még egy ilyen név is! Na mindegy. Tudsz futni, Egon?

– Tudok, Gyuri bácsi.

– Akkor állj be a többiek közé.

A próbafutásban messze utolsó lett, kétszer kellett felhúzni a stopperórát, mire beért a célba. Tanácstalanul néztem rá, önbizalma megingathatatlannak látszott.

– Most mit csináljunk, Egon? Legalább erős is vagy, nemcsak kövér?

– Duzzadok az erőtől, Gyuri bácsi! – mondta a legkomolyabban.

– Próbáljuk ki. Tudsz súlyt lökni?

– Igen, Gyuri bácsi.

Adtam neki egy medicinlabdát, ráejtette a lábára.

– Ez nem világcsúcs, Egon.

– Hát nem, Gyuri bácsi.

– Nesze, itt egy foci, próbálj meg „dekázni”.

Elkezdett emelgetni a labdával, ha egy negyedóra múlva nem szólok, hogy hagyja abba, talán még most is csinálja, a vastag hájréteg mögött egészen kivételes gömbérzék lapult.

– Ha megígéred nekem, Egon, hogy lefogysz, akkor ideveszlek a csapathoz. De minden este fussál le negyven villanyoszlop közötti távolságot, és a zongora is csak úgy fordulhat elő az életedben, hogy erőfejlesztés céljából időnként megpróbálod felemelni. Megígéred?

– Meg.

– Jól van, állj a többiek közé.

Nem egészen egy évvel később a Fáy utcában a Vasas egyik korosztályunkba tartozó csapata ellen játszottunk, és beállítottam a balszélre. Megjelenését osztatlan feltűnés fogadta a nézőtéren.

– Hentes, hentes! – kiabáltak be az alkalmi szurkolók.

Egon nem szólt semmit, de a félidő derekán egy csellel két védőt háromfelé zavart, pontosan küldte be a labdát, a középcsatárunknak csak épp hozzá kellett értetni a homlokát, és gól. Egon méla undorral kinézett a nézőkre, aztán szó nélkül visszaballagott a félvonalhoz. De addig még sok víznek le kellett folynia a Pénzügyőr-pálya melletti Ördög-árkon.

Fél négy felé megnéztem a jegyzetblokkomat; csak nyolc név mögött állt ott a kiválasztást jelző kereszt. Ki kellett volna hirdetnem az eredményt: melyik fiú marad, melyiket küldjük el, de én képtelen lettem volna elviselni a csalódott gyerekarcokat.

– Add csak ide azt a papírt, és menj el nyugodtan fürödni, majd én felolvasom a döntést – mondta Máró, és egy pillanatra Zolit utánozta. – „Te nem ismersz engem, kegyetlen pali vagyok!”

Később leültünk egy fröccs mellé beszélgetni:

– Elég jó az anyag – mondtam –, és ehhez jön még az a három fiú, aki a régi csapatból is még úttörő korú marad, tehát játszhat nálunk.

– Szóval az a helyzet – morogta zavartan Máró –, hogy Jani bácsi őket is felviszi magával az ifibe.

– De miért? Mónus Zolit például én hoztam fel, márciusban jött ide hozzánk, mikor én voltam az edző, én raktam be először a csapatba!

– Mindegy. Azt mondják, hogy ők már kinőtték az úttörőbajnokság színvonalát, fenn az ifiben jobban fejlődhetnek.

– Szóval: egyetlenegy játékost sem hagynak meg nekem a régiek közül?

– Körülbelül erről van szó.

– Nem értem.

Máró óvatosan körülnézett, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünket.

– Nézd, te nem esel pánikba, veled lehet őszintén beszélni. Senki sem fog segíteni neked, sőt még a földet is megpróbálják kirántani a lábad alól.

– Miért?

– Itt egy csomó ember él a sportból, most nem Zolira, a vezető edzőre gondolok, mert ő tud annyit a szakmából, hogy bárhol dolgozhatna, de vannak olyanok, akik azért kapják a fizetésüket, mert a sporttal foglalkoznak – és nem értenek hozzá.

– Akkor hogy tudnak a helyükön maradni?

– Dörzsölt mocsári hajósok, akik ugyanúgy elvállalnák a balettintézetet vagy a csillagvizsgáló vezetését is. A helyükön akarnak maradni, a hatalmon belül, könnyű és jól fizetett beosztásban. És most képzeld el, hogy jössz te, az abszolút kezdő és kívülálló, és csak úgy hobbiból, ingyen megcsinálod azt, amit ők megpróbálnak véresen nehéz munkának beállítani. Fordított esetben te mit szólnál? Csak magadra számíthatsz, legföljebb énrám, és a drukkerekre, akik szeretnek téged. Ha úgy gondolod, hogy túl sok kellemetlenséget veszel a nyakadba, nyugodtan visszaléphetsz, akár most, akár később.

– Nem, így is rendben van.

Folytattam a munkámat, a második toborzóra jelentkezett annyi tehetséges gyerek, hogy el lehetett kezdeni velük a csapat építését. Csak egy tapasztaltabb fiú kellett volna, olyan, aki legalább már futballcipőt húzott a lábára. De honnan vegyek ilyet?

Eszembe jutott, hogy még márciusban láttam csellengeni a csapat körül egy Kacsa nevezetű szemüveges fiút. Az összeszokott gárdába természetesen nem kerülhetett be, a gyakorlatok közben folyton hátralökdösték, azzal gúnyolták, hogy csak fürödni jár le a pályára. Jobb híján őrá gondoltam. Kacsával a pálya előtt találkoztam, egy kavicsot rugdosott elmerülten.

– Akarsz focizni? – kérdeztem tőle.

Kacsa arcán kigyúlt mind a százezer pattanás.

– Igen, Gyuri bácsi.

– Gyere le szerdán az edzésre, hozzál tizenegy forintot és egy fényképet, leigazolunk.

Hozott három képet, hátha valamelyik nem jó, vagy mégiscsak több kell. A csapat egyik kiemelkedő játékosa vált belőle, bejátszotta az egész pályát a saját hatosától az ellenfél kapujáig. Elszántsága, fizikai ereje kipótolta minden technikai fogyatékosságát, a „csinnekből” rendre ő jött ki győztesen, meccseket eldöntő gólokat rúgott. Az ellenfelek edzői magukból kikelve szidták tehetetlen védőiket:

– Miért nem fogjátok őt rendesen?

– Nem tudjuk, olyan hajtós állat!

Csak néhány közös edzést tarthattunk, épp hogy megtanulhattam a gyerekek nevét, máris elszéledtek vakációra, megállapodtunk, hogy augusztusban újra találkozunk.

A bajnokság minden osztályban befejeződött – az első csapatnak nem sikerült feljutni az NB I-be. A pálya is félig-meddig bezárt, csak egy-egy félszeg vidéki futballista tűnt fel, próbajátékra jelentkezett – a legtöbbet az a szándék vezette, hogy ha játékosként beválik, bekerülhet a testülethez is pénzügyőrnek, megalapozhatják a jövőjüket.

Én ezen a nyáron is gyakran kijártam a pasaréti pályára, szerettem a napsütötte-széljárta teraszon ebédelni, néha korán érkeztem, mikor még az étlap sem készült el, ilyenkor abból ettem, amit a vendéglő „gebinese”, Nagy József pénzügyőr zászlós saját magának főzött.

Esténként is nagy társaság gyűlt össze, főleg a környékbeli iparosok-tisztviselők jöttek le beszélgetni-szellőzködni, az asztal közepén egy-egy „mafla” állt, mely tudvalevőleg fél liter bor és fél liter szóda keveréke.

A záróra kilenc körül lett volna, ezt egyes túlbuzgó pincérek a mennyezeti lámpa többszöri leoltásával-felgyújtásával jelezték, de Nagy Jóska, a főnök leintette őket, maga is leült közénk – mintha ezek az esték éltették volna; fél évvel később elment nyugdíjba, leköltözött Tatára, újonnan épített présházába, és egy hónap múlva meghalt.

Néha még tizenegy körül is ott beszélgettünk-énekelgettünk a teraszon, a műsor mindig ugyanaz volt: néhány népdal, magyar nóták, a bányászinduló, néha a székely himnusz. Aztán elköszöntünk, és feleségemmel nekivágtunk a Pasaréti útnak, hogy elérjük az utolsó ötös buszt.

Néha felhívtak az emeleti terembe, ahol néhány vezető és játékos pityizálgatott, ha elfogyott a fröccsük, csak benyomtak egy gombot, mely a söntésbe szólt, a csapos már töltötte is az új üvegeket. A sarkokban különféle üzletekről sustorogtak, egy-két évvel később hat-hét játékos is bíróság elé került különféle visszaélésekért: szabálytalan vámkezelésekért, utólagos engedélyek kiadásáért, becsempészett bundák „kaserolásáért” és így tovább. Igyekeztem minél nagyobb ívben elkerülni őket.

Augusztus végén aztán az én kis csapatom edzései is elkezdődtek. Már az első barátságos mérkőzéseken kiderült, hogy a gyerekek a futball elemi szabályaival sincsenek tisztában. Osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a kapus a megszerzett labdát a hóna alá fogta, és akár egy rögbijátékos, szaladgálni kezdett vele a 16-oson belül, anélkül hogy az előírások szerint a földhöz ütögette volna. Én, aki gyerekkoromtól úgy nőttem fel, hogy minden vasárnap reggel kértem anyámtól két szelet zsíros kenyeret, újságpapírba takartam, és elindultam a futballpályák felé – vagy játszottam, vagy meccset néztem, a kisujjamban hordtam a futball szabályait, egyszerűen elképedtem a mostaniak tudatlanságán. Máró vigasztalni próbált.

– Majd belejönnek. Tanuld meg: a gyerekeknek csak gatyát kell adni, focizni maguktól is megtanulnak.

Így érkezett el az első bajnoki meccs, egy szeptemberi vasárnap reggel otthon játszottunk a Ganz-villany úttörőcsapata ellen. Minden formaságot magamnak kellett elintézni, intézőnk nem volt; régebben egy öregebb férfi töltötte be ezt a posztot, meccsek után beült az öltözőbe, és lapos pillantásokkal nézegette a meztelenül járkáló fiúkat – inkább lemondtam a segítségéről. Megírtam a meccskönyvet az összeállítással, az igazolásokkal együtt átadtam a bírónak, aztán kisétáltam a „tetthelyre”, megálltam a félvonal mellett, nekidőltem a korlátnak, mely elválasztotta a játékteret a nézőtértől. A feszültség semmivel sem volt alacsonyabb bennem, mint mikor első könyvem megjelenésére vártam, vagy első színdarabom bemutatójára készülődtünk.

Szótlanul figyeltem a bemelegítést, nem volt szükség külön utasításokra, mindenki tudta, hogy a gyakorlatokkal fentről lefelé kell haladni; előbb a nyakizmokat kell átmozgatni, aztán a vállövet és így tovább – úgy gondoltam, ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne hagyjanak ki izomcsoportokat. Azt is tudta mindenki, hogy akkor éri el a megfelelő szintet, ha enyhén megizzadt.

Meglepett, hogy százötven-kétszáz néző is összegyűlt erre a meccsre; a Pénzügyőr-pálya volt Észak-Buda egyetlen sporttelepe a Marczibányi tértől egész fel Pesthidegkútig – és az úttörőmeccseken gyakran látványosabb futballt láthattak a szurkolók, mint a felnőtt csapatok erőszakos-küzdelmes találkozóin. Néhányan, akik már ismertek, intettek felém.

– Mi lesz az eredmény, Mester?

Csak vállat vontam, és arrébb sétáltam, magam sem tudtam, mire vagyunk képesek. Nézegettem az ellenfél csapatát: a Ganz-villany általában egy-két évvel idősebb fiúkból állt össze, de az is látszott, hogy az izomzatuk rosszul van átdolgozva. Edzőjük most, öt perccel a kezdés előtt próbálta elmagyarázni nekik a labdarúgás taktikájának alapjait, de a tanácsaira csak legyintgettek, hanyagul felöltött szerelésük is jelezte, hogy baj lehet a fegyelemmel. Egy igazi futballista ad magára, mielőtt kifutna a pályára, belenéz a tükörbe, egy olyan nagy játékos, mint az újpesti Szusza, sohasem mulasztotta el, hogy még egyszer megfésülködjék.

A bíró fütyült, elindult a labda: „Baka”, a korhatár alsó szélén épp hogy túllépett középcsatárunk, akit, mint mondani szokás, hónaljban vágott a felnőttekre szabott gatya, jobbra gurította a labdát, visszakapta, hosszú lőtt passzal szöktette a csapat leggyorsabb emberét, Jancsa Karcsit, ő a védők mögé került, és az elébe lehulló átadást pattanásból kapura küldte, olyan pontosan megcélozta a bal sarkot, hogy a kapus utána sem tudott nyúlni. Ha lett volna óra a pályán, a mutató még kiinduló helyzetében állt volna, és már vezettünk. A fiúk nem akartak hinni a szemüknek, kirohantak hozzám:

– Gyuri bácsi, Gyuri bácsi, gól!

– Hát alighanem – megpróbáltam szigorú arcot vágni –, menjetek vissza a középkezdéshez, és focizzatok úgy, mintha most kezdődne a meccs. Aki lazítani próbál, azt rögtön lezavarom.

Hét-nullra győztünk, a hármas sípszó után a söntésben vettem egy láda üdítőt, és bevittem az öltözőbe, én magam kimentem a teraszra egy pohár sörre – most jött ki rajtam az idegfeszültség, még ültömben is remegett a lábam. Szótlan biccentéssel fogadtam a törzsszurkolók gratulációit.

Egy régi japán mondás szerint: „győzelem után szorítsd meg a sisakod szíját!” – vagyis ha jól értem – mert a japánoknál soha nem lehet tudni, mit gondolnak –, „készülj még keményebb küzdelmekre!”, azon a héten még többet futottunk és dolgoztunk a labdával.

A második meccsünket az egyik óbudai téglagyár csapata, az Újlaki FC ellen kellett játszanunk, ahogy már említettem, az előző szezonban a zöldasztal mellett vették el tőlük a bajnoki címet – ha jól emlékszem, egy játékost szabálytalan igazolással szerepeltettek –, és az érmeket át kellett engedniük a Pénzügyőr úttörőcsapatának. Feltételeztem, hogy tele vannak bosszúvággyal, rajtunk akarják leverni az előző évjárattal elszenvedett méltánytalanságot.

Már a bemelegítésnél látszott, hogy az UFC teli van „svarccal”, vagyis a korhatárt messze túllépett játékosokat szerepeltetnek, kis középcsatárunk, Baka a derekáig sem ért középhátvédjének. A bírónak hiába szóltam, hogy ellenőrizze le az igazolásokat, a jeles sípmester csak legyintett, már most korán reggel dőlt belőle a borszag, semmi mást nem akart, mint minél hamarabb túlesni az egész meccsen – bizonyos tekintetben őt is meg lehetett érteni: akkoriban tizenöt forintot adtak egy úttörőmeccs levezetéséért, és az illetőnek fel kellett áldoznia a vasárnap délelőttjét.

Az ellenfél, kihasználva a fizikai erőfölényét, le akart söpörni minket a pályáról, test test elleni összecsapásokat provokáltak, és kíméletlenül „benyomták a tüskét”: löktek, gáncsoltak, rátartottak a rúgó lábra, hiába ordítottam a játékvezetőnek, ő meg sem próbált rendet teremteni, legföljebb tessék-lássék megítélt egy-egy szabadrúgást.

Meglepődtem, hogy tapasztalatlan játékosaim milyen bátran felvették a harcot, bekaptuk az első, majd a második gólt, mégis megpróbáltak támadásokat indítani, önbizalmukat csak akkor vesztették el, mikor egy kíméletlen rúgás után a földön fekvő középcsatárunknak eltörött a karja, kevéssel később pedig az egyik fedezetünknek rúgták szét a térdét. A csapatot elkísérő szülők vitték át őket kocsival a közeli Margit Kórházba.

Engem a döbbenettől a szó szoros értelmében hányinger fogott el, sohasem képzeltem, hogy egy úttörő focimeccs véres háborúsággá válhat, ahol az egyik csapat nem legyőzni akarja a másikat, hanem megsemmisíteni. Lelkierőmből csak néhány rutinszerű tanácsra futotta, hogy elkerüljük a további sérüléseket, beszóltam a fiúknak, ne menjenek bele a csinnekbe, álljanak át emberfogásról területvédelemre – de így sem tudtuk elkerülni a súlyos, ötnullás vereséget.

Meccs után elköszöntem a fiúktól, igyekeztem megnyugtatni őket, aztán gyalog mentem haza Óbudáról. Útközben eltöprengtem: mit lehetne csinálni, hogy ne ismétlődhessen meg ez a szörnyűség. Ismertem a játékosaimat: a Pasaréti út környékéről, védett, sőt módos környezetből jöttek, ha megkérdeztem tőlük, hány szobás lakásban élnek, elgondolkodva számolgattak magukban, mielőtt válaszoltak volna. Tudtam, hamarabb megtaníthatom őket olyan technikai bravúrokra, hogy egy feldobott kétforintost sarokkal a kabátzsebükbe rúgjanak, mint arra, hogy kell szembeszállni alattomos és kegyetlen tempókkal – és abban sem lehetett kétségem, hogy nem egy ilyen meccset kell még játszanunk.

Eszembe jutott, hogy futóedzéseink során gyakran elhaladtunk a Vörös Hadsereg útján egy állami gondozott gyerekotthon mellett, és bent az udvaron gyakran láttam labdát rúgó fiúkat, mi volna, ha közülük hoznék néhány új játékost? Amennyire az állami gondozottak sorsát és magatartását megismerhettem, feltételeztem, hogy őket nem lehetne terrorral lesöpörni a pályáról, tartást adhatnának az egész csapatnak.

Pár nappal később le is mentem az intézetbe, megkerestem a testnevelő tanárt, és megkértem, hogy engedjen le az edzéseinkre néhány fiút. Dorogi tanár úr nehezen állt kötélnek, féltette növendékeit a különféle konfliktusoktól.

– Szerintem több jó származhat belőle, mint rossz – próbáltam győzködni –, igazi csapatban játszhatnak, azonkívül egy más közösségbe kerülnek, kapcsolatokat, sőt barátságot köthetnek a játékostársaikkal.

Dorogi szúrósan nézett vissza rám.

– Rendben van, próbáljuk meg, de adja becsületszavát, hogy ha nem megy, nem erőlteti az ügyet, hanem visszaengedi a fiúkat.

– Megígérem.

– Most lesz szabad foglalkozásuk, nézzen végig egy meccset, és válassza ki az embereit.

A tizenkét-tizenhárom éves fiúk életre-halálra harcoltak minden labdáért, mintha bánatukat és sérelmeiket a fociban vezetnék le. Méterekről csúsztak be az ellenfél elé, nem törődve azzal, hogy a salak még a melegítőnadrágon keresztül is leszedi a bőrt a lábukról. Aki megsérült, leült a földre, nem jajgatott, összeharapott foggal pihent néhány percig, aztán visszament, és hajtott tovább.

Négy-öt fiút választottam ki, megállapodtunk, hogy a következő edzésre lejönnek a Pénzügyőr-pályára. Ezen a napon, mikor beértem, az állami gondozottak már ott vártak rám a pálya kapujában, mintegy a befogadás jeleként kezet nyújtottam nekik, a parolát meglepően bizonytalanul, lagymatagon viszonozták.

– Gyertek, kaptok szerelést.

A szertárat egy régi bútordarab, Laci bácsi vezette, talán három évtizedet is eltöltött már a Pénzügyőr-pályán, szakmáját tekintve suszter volt, mikor benyitottunk hozzá, akkor is épp futballcipőket javított, a 44-es „csuka” is szinte elveszett hatalmas tenyerében, a padon ott fénylett mellette a fröccsöspohár.

– Laci bácsi, legyen szíves adjon szerelést ezeknek a fiúknak.

Az öreg egy pillantást vetett az új jövevényekre, egyforma kék melegítőfelsőjükről nem volt nehéz felismerni bennük az állami gondozottakat, akik eddig még nézőként is alig léphették át a Pénzügyőr-pálya kapuját, nemhogy játékosként. A szertáros elvörösödött, és a szája széléről kibökte:

– Mit keresnek itt ezek az utcagyerekek?

Intettem a fiúknak, hogy menjenek ki, és becsuktam utánuk a szertár ajtaját.

– Laci bácsi, ezt nem szeretném még egyszer hallani. Ők nem azért kerültek állami gondozásba, mert loptak vagy gyilkoltak, hanem azért, mert a szüleik nem törődtek velük. Éppolyan gyerekek, mint bárki más.

Az öreg megjuhászodva bólogatott, de a tekintetéből láttam, hogy ismét sikerült eggyel gyarapítani ellenségeim számát. Később másoktól is hallottam, hogy ha eltűnik valami az öltözőkből, én leszek a felelős, mert ideszabadítottam ezt a bandát.

Az új fiúk végül is megkapták a szerelést, bementem velük az öltözőbe, és bemutattam őket a csapatnak, igyekeztem minél rövidebben elintézni a szertartást:

– Majd a pályán jobban megismeritek egymást, készülődjetek.

Felért volna egy szociológiai tanulmánnyal összehasonlítani a régiek és az újak öltözékét; a pasaréti gyerekek elegáns olasz pulóvereket vagy kötött kabátokat vetettek le magukról, alatta vasalt inget viseltek, az állami gondozottak melegítőfelsője alatt csak egy atlétatrikó feszült, rajta nagy vörös pecsét hirdette, hogy melyik intézet tulajdonába tartozik. Nyakukban spárgán egy kulcs lógott.

– Milyen kulcs ez?

– A szekrényünké. Nem akartuk bent hagyni a szobánkban, mert valaki megtalálja, és elviszi a cuccunkat: a zsebrádiót vagy a csokit.

– De a pályára mégse vigyétek magatokkal, mert elveszhet. Rám meritek bízni?

Határozatlanul bólintottak, ideadták, egy-egy labdát fogtak a hónuk alá, és elindultak kifelé. Az edzés végéig sem oldódtak fel; kint a terepen külön csoportban futottak, és a kispályás játékban is megpróbáltak egy csapatba kerülni, ezt nem engedtem, szétosztottam őket a régiek között.

Figyeltem, hogy mozognak; hármat már a következő vasárnap beállítottam volna, leginkább egy széles vállú, masszív felépítésű kapust – ezen a poszton mindig is fontosnak tartottam a fizikai erőt, ha egy beívelt labdáért felmegy a csatár és a kapus, nem lehet vitás, hogy ki kerül ki győztesként az összecsapásból. Tetszett még egy magas növésű, technikás jobblábas csatár és egy alacsony, nagy fejű gyerek, akit a társai „Előember”-nek neveztek, annyit futott, mint hat másik, valósággal a hátára vette a pályát.

– Ez van fiúk! – mondtam nekik, mikor elköszöntünk. – Ha akartok játszani, hozzatok le a következő edzésre egy fényképet és tizenegy forintot az igazoláshoz.

Mind a három játékos, akit kinéztem, megjelent a következő alkalommal, és meg is kötöttek nálunk. Itt is a futballba ölték minden bánatukat, mellőzöttségüket, szikráztak a becsvágytól, nem lehetett olyan feladatot adni nekik, amit meg ne próbáltak volna túlteljesíteni.

Egyszer egy szaklapban, a Labdarúgóedzőben – „őrületem” elhatalmasodásaként már ilyen újságokat is beszereztem – olvastam egy cikket, hogy Helenio Herrera, a „Mágus” milyen gyakorlatokat végeztetett egy erőnléti edzésen csapatával, az akkor verhetetlennek számító Internazionale játékosaival. A lapot levittem magammal a Pénzügyőr-pályára is, és megmutattam a gyerekeknek.

– Megcsinálhatom, Gyuri bácsi? – kérdezte Gyuricza Laci, az egyik állami gondozott.

– Beleszakadsz.

– Azért próbáljuk meg. Fogadjunk egy kólába.

Az edzésterv ötvenperces végrehajtási időt szabott meg, de ebbe a szűk órába kegyetlen anyagot zsúfolt össze a milánói mágus. Például az edző két labdával megállt a hatos vonalon, és vele szemben a kapu közepén elfoglalta a helyét a játékos. Az edző az egyik labdát a bal sarokra gurította, a játékosnak oda kellett érni és kirúgni, mielőtt még a hálóba jutott volna, közben a másik labda már a jobb sarok felé tartott, azt is be kellett futni és kivágni még a vonal előtt. Ha a labdák megfelelő gyors ritmusban követik egymást, egyszer sem könnyű elvégezni a gyakorlatot – és az edzésterv hatvan ismétlést írt elő. Gyuriczáról szakadt a verejték, fogával beharapta az alsó ajkát, de végigcsinálta az ötven percet, járt neki a kóla.

– Még ha fejelni is megtanulsz, akár futballista is lehet belőled.

Szokásommá vált, hogy már egy órával az edzés kezdete előtt kiballagtam a pályára, kiültem a lelátóra napozni, figyeltem a felnőtt csapat munkáját – ha találtam valami érdekes gyakorlatot, feljegyeztem. Néhány gyerek – elsősorban a három állami gondozott – szintén korábban kijött, letelepedett mellém a betonlépcsőre, és beszélgettünk – később már fel is készültem ezekre a találkozásokra, vittem magammal egy zacskó nápolyit vagy töltött kekszet.

Sok téma felmerült ezeken a beszélgetéseken: szabad-e cigarettázni vagy sört inni egy futballistának? Melyek a menő zenekarok? Hogy romlott el egy hét alatt az összegyűjtött zsebpénzből vásárolt karóra? Az irodalom szinte sohasem került szóba, csak az „Előember” említette meg egyszer, hogy az iskolai magyar irodalom-könyvükben szerepel egy novella, melyet egy velem azonos nevű ember írt, az osztálytársaik megkérdezték, hogy véletlenül nem tőlem származik-e a szóban forgó elbeszélés, de ők kikérték maguknak ezt a gyanúsítást:

– Gyuri bácsi nem író, ő edző!

Közben a bajnokság tovább zajlott, a csapat érezhetően megerősödött, a meccseink többségét megnyertük, de már látszott, hogy az elején elvesztett néhány pont miatt abban az évben már aligha lehetünk elsők, úgy gondoltam, van időnk, ebben a szezonban összeszokik a csapat, a következő évben már az élen kell végeznünk. Ez a bajnokság az Elektromosnak állt.

Emlékszem néhány mérkőzésre abból az időből. Egyszer a másik téglagyári csapat, a Budai AC ellen játszottunk egy süppeteg, agyagos pályán, a lelátókat selejtes téglákból összehordott halmok helyettesítették. Nyertünk három vagy négy góllal. A vesztes ellenfél az öltözőben verekedést provokált, játékvezetők, rendőrök hirtelen eltűntek, segítségre sehonnan sem számíthattunk, kemény ütésváltásokkal küzdöttük le magunkat az autóbusz-megállóig.

A Gázműveket a saját pályáján vertük meg, már nyolc-nullra vezettünk, mikor a meccs félbeszakadt, mert egy öreg férfi, az ellenfél futballmindenese berohant a pálya közepére, és kérte a bírót, hogy fújja le a meccset, mert neki a fejébe kerülhet, ha a rábízott csapat kétszámjegyű vereséget szenved. A bíró nem tehetett mást, leküldte, nekem megesett a szívem rajta, beszóltam a fiúknak, hogy ezentúl a szép játékra helyezzék a hangsúlyt, nem kell erőltetni a góllövést.

Végigdolgoztuk a telet, előbb két, aztán három edzést tartottunk hetenként, többet, mint az idősebb ifi korcsoport. A szakosztály vezetése értetlenül, sőt gyanakodva figyelte a buzgóságunkat, azzal próbálták leállítani a tempónkat, hogy télen a szerelés lassabban szárad, nem tudnak hetente háromszor inget és nadrágot adni. Néhány fröccsöt kellett fizetni a szertár körül őgyelgő pályamunkásoknak, és ezt a gondot is meg lehetett oldani.

Tavasszal váratlan esély nyílt előttünk, hogy mégis megszerezhessük az első helyet. A bajnokjelölt Elektromos két legjobb játékosa botrányba keveredett; a sportorvosi vizsgálaton az urológiai minta vételére szolgáló kémcsövekbe társaik helyett is belevizeltek, mikor kiderült a turpisság, megsértették az orvosokat – mindkettőt eltiltották egy fél évre a játéktól. Az Elektromos nem tudta kiheverni a hiányukat, sorozatban veszítették el a meccseket, az idény végére visszazuhantak a táblázat közepére. A bajnokságnak a Testnevelési Főiskola–Pénzügyőr mérkőzésen kellett eldőlni.

A találkozóra egy különösen meleg tavasz végi napon került sor. Még bent az öltözőben elmondtam a fiúknak, hogy az ezüstérmet már ettől a meccstől függetlenül megszerezték, ez is több annál, amit várni lehetett tőlük, játsszanak nyugodtan. Ők hallgatagon meredtek maguk elé, látszott rajtuk, hogy ha már eljutottak idáig, mindenképpen nyerni akarnak. Hirtelen megéreztem, hogy a lelkeknek milyen boszorkánykonyhájába merészkedtem be avatatlan varázslóinasként, egy olasz szakember megjegyzése jutott az eszembe: „Szókratész, ha ma élne, okvetlenül labdarúgóedző lenne!”

– Na, induljatok! – mondtam, és rávertem a csapatkapitány vállára.

Papíron nem sok esélyünk volt a győzelemre. A Testnevelési Főiskola futballcsapatai az intézményben tanító és tanuló edzők afféle kísérleti laboratóriumának számítottak. Még az úttörőegyüttest is tudományos alapossággal vezették; a toborzókon különféle tesztekkel válogatták ki a játékosokat, korszerű edzésmódszereket alkalmaztak, orvosok, pszichológusok működtek közre náluk. Ezt én inkább csak hókuszpókusznak tartottam, sokkal inkább tartottam attól, hogy a játékosaik egy-két évvel idősebbek és egy fél fejjel magasabbak voltak, mint a mieink.

Az első percekben fürkészve próbáltam felmérni a felállásukat; tudós kollégám kitalált-e valamilyen taktikai trükköt? Csak annyit tudtam megállapítani, hogy mindenáron támadni akarnak, mélységben utolsó védőnkre két csatárt is előretoltak, nyilván azzal a céllal, hogy egy hirtelen akciónál kipasszolják. Bár meccs közben tilos lett volna tanácsokat adni, odahívtam Kacsát a partvonal mellé.

– Ha az ellenfél támad, gyere vissza, és vedd át az egyik embert, de ha megszereztük a labdát, hagyd ott nyugodtan, és menj fel.

A két csatár tétlenül toporgott a középkörben, mi pedig létszámfölénybe kerültünk a középpályán és az ellenfél kapuja előtt. A második félidő közepén úgy érződött, hogy a levegőben lóg a győztes gólunk. „Előember” a sírból hozott vissza egy már elveszettnek látszó labdát, lefutott vele az alapvonalig, és mint a régi nagy jobbszélsők, „negatív kifli”-ben, vagyis visszakanyarodó ívben beadott. A beadásra Gyuricza pontosan érkezett, de ahelyett hogy lefejelte volna a földre, ahonnan kiszámíthatatlan szögben pattan vissza, és védhetetlenül vágódik be a kapuba, csak megtolta homlokkal. A labda így is a felső sarokba tartott, de az ellenfél kapusa úttörőjátékostól elképzelhetetlen bravúrral vagy három métert repült a levegőben, és szögletre ütötte a bőrt. A mozdulatot még én is megtapsoltam, hogy aztán az eljövendő évek alatt számtalanszor eszembe jusson, mint életem egyik kudarcának csúcsjelenete.

– Kész, fújt a bőrgyár! – mormogtam magamban, mert a sportban alaptörvénynek számít, hogy a kihagyott előny átmegy az ellenfélhez, éreztem, hogy ezek után előbb-utóbb hibázni fogunk. Talán tíz perccel a meccs vége előtt be is jött a „cvikli”, az eredménytelenségtől ideges Kacsa röviden adott haza, az ellenfél csatára elcsípte a labdát, és két lépésről belőtte. A hármas sípszó után gratuláltam az ellenfél edzőjének, aztán bementem az öltözőbe vigasztalni a fiúkat.

Az ellenünk szurkoló klikk boldog volt, mikor értesült a vereségünkről, és hogy nem sikerült megszerezni a bajnoki címet.

– Ugye, hogy hiába szívóskodott! – mondogatták a hátam mögött.

Nyár elején elveszítettem egyetlen támaszomat a Pénzügyőr klubon belül; régi osztálytársamat, Márót eltávolították a testülettől, így a sportkörnél sem maradhatott meg edzőként. Mi történt pontosan? Márónak, mint sok általában ismert pénzügyőrnek megvoltak a maga bocsánatos apróbb stiklijei. Például egy időben az egész országban nem lehetett szöget kapni, ahogy mondani szokás, arannyal fizettek volna érte. Máró beült oldalkocsis szolgálati motorkerékpárjába, és végigjárta a maga körét: az általa rendszeresen felkeresett gyárakat és vállalatokat. Mindenhol váltott néhány szót, és a társalgás folyamán csak úgy mellékesen megemlítette, hogy éppen építkezik, de sajnos elfogyott a szög, és így kénytelen volt leállni a munkákkal. Olyan kőszívű partner egy sem akadt, aki ne hozott volna elő a raktár mélyéből két-három kiló szöget, estére összejött egy mázsa. Most úgy látszik, egy kicsit messzebbre ment ennél, ahogy később burkoltan elmagyarázták nekem: „rangjához képest túl sokat lopott”, de érdemeire való tekintettel békés úton váltak meg tőle. Így tehát egyedül kezdtem el a harmadik bajnoki szezonomat a Pénzügyőröknél, tudtam, mindenképpen ez lesz az utolsó, akárhogy is alakulnak az események.

A nyár végén megpróbálták szétszedni a csapatot. Valamelyik edzés után megkeresett K., a szakosztály egyik vezetője, aki a különféle bonyolultabb szervezési ügyeket intézte, például ő adta át a megvesztegetési pénzeket a lefekvésre hajlamos ellenfeleknek vagy játékvezetőknek.

– Idehozunk egy hátvédet az MTK-ból, és három úttörőjátékost kérnek érte, válaszd ki, hogy ki legyen.

– Én nem engedek el egyet sem.

– Ezt persze nem te döntöd el! Végeredményben nem a te játékosaid, hanem a klubé.

Szembefordultam vele.

– Tudod mit? Még bent vannak az öltözőben, menj be hozzájuk, és kérdezd meg, hogy melyik hajlandó elmenni. Aki igent mond, azt elviheted.

A vezető tíz perc múlva lógó orral jött vissza, a csapat együtt maradt.

Az őszi szezon elején nyolc meccset nyertünk sorozatban. A figyelmes Sors újra összehozott minket minden ellenfelünkkel, akikkel még nem rendeztük el régi adósságainkat. Az UFC-seket, akik annak idején két játékosunkat tették hosszú időre harcképtelenné, otthon a Pasaréti úton fogadtuk. A mi régi csapatunkból kilencen most is szerepeltek – másfél évvel idősebben és egy fejjel magasabban –, bent az öltözőben figyelmeztettem őket, hogy ne próbáljanak durvaságokkal törleszteni a régi sérelmekért, az ellenfélnek minden rúgásnál jobban fájnak majd a gólok. Ami a taktikát illeti, az egyszeri edzőt idéztem nekik.

– Az elején mindent adjatok bele, aztán fokozatosan erősítsetek!

Magukra hagytam őket, hadd készülődjenek nyugodtan. Kimentem a játéktérre, megálltam szokott helyemen a félvonalnál, az idő esőre hajlott, esernyőmről lehúztam a tokot, ki akartam nyitni az ernyőt, de a kezem félúton megállt, mert az öltözőépület felől megjelent a bírói hármas, mögöttük a két csapat: az ellenfél kék szerelésben, mi a hagyományos zöld-fehér színekben. Ugyanezt hordták mindketten másfél évvel ezelőtt, bennem feltámadt az emlék, hogy milyen tehetetlenül próbáltunk szembeszállni az agresszív durvasággal, és egész lelkemből vágytam rá, hogy elégtételt vegyünk. Szótlanul figyeltem a meccset, hol nekitámaszkodtam a korlátnak, hol leguggoltam, bár az eső egyre erősebben rázendített, csak markoltam a csukott ernyőt. Később kiderült, hogy a két-háromszáz néző végtelenül élvezte, hogy tönkreázom ernyővel a kezemben.

Hét-egyre győztünk, a mérkőzés után igyekeztem méltóságteljes arccal levonulni a pályáról, de utána sokáig álldogáltam a klubház falának egyik beszögelésében. Végül összeszedtem magam, vettem egy láda kólát – ez kijárt a csapatnak most is –, bevittem az öltözőbe. Mikor letettem a ládát a köves padlóra, mindenki felém fordult, valamilyen szónoklatot várhattak tőlem, de én csak intettem, hogy köszönöm.

A saját pályáján vertük meg az előző évi bajnokot, a Testnevelési Főiskola úttörőit, bár becsvágyó edzőik most is igyekeztek beépíteni taktikájukba mindent, amit napjaink labdarúgó-szakirodalmában olvastak a terület tudatos feladásától a váratlan súlypontáthelyezésekig. Addigra én már megtanultam, hogy a futball tulajdonképpen egyszerű játék, például a leghatásosabb csel az, ha a csatár előrerúgja a labdát, és hamarabb éri el, mint az ellenfél védője – igaz, ehhez labdabiztonság kell, erő és gyorsaság. Sima, egyenes vonalú támadó játékkal „ledaráltuk” őket.

A kilencedik meccsre is úgy készültünk, hogy ott „idegen nem nyerhet”, a Budai Tégla ellen játszottunk, és ez a csapat addig még alig szerzett pontot. A meccset Óbudára írták ki, a szörnyűséges téglagyári pályára, szokásunk szerint az autóbusz belső végállomásánál találkoztunk, és együtt mentünk ki, néhány szülő is velünk tartott, hátha most is verekedésre kerül sor.

Az ellenfél csapatából alig néhány játékos lézengett a klubépület előtt, érezni lehetett, hogy nem jön össze náluk a kiálláshoz minimálisan szükséges hét ember. Szóltam a fiúknak, hogy egyelőre ne öltözzenek át.

– Nem is tudnánk, Gyuri bácsi, mert nincs itt a szerelésünk.

– Ez lehetetlen! – mondtam elképedve.

Az volt a bevezetett rend, hogy ha a hétvégén idegenben játszunk, a meccs előtti pénteken le kellett adnunk a szertárban egy cédulát a pálya címével és a kezdési időponttal, aztán a klub teherautója nagy zsákokban kihozta oda a szerelést. Emlékeztem rá, hogy én most is a szokásos módon jártam el, és el sem tudtam képzelni, hogy mi jöhetett közbe. Ácsorogtunk az utcán, és lestük a kocsit, hátha mégis befut.

Közben letelt a várakozásra előírt félóra. A játékvezető berendelte magához a csapatok vezetőit, megállapította, hogy a Budai Tégla nem tud kiállni, a mérkőzést játék nélkül elveszítette, de a szabályok előírásai szerint a másik csapatnak mezbe kellett volna öltözni – igazolandó, hogy ők játékra készek. A szerelésünk viszont akkorra sem érkezett meg, a bíró minket is vesztesnek nyilvánított – tehát ez a két pont elúszott. A fiúk és a szülők értetlenül vissza-visszanézve indultak el az autóbusz-megálló felé.

Kimentem Pasarétre, hogy tisztázzam, mi történt. Csodálkozó arccal fogadtak, ide-oda telefonálgattak, kiderült, hogy a másik téglagyári csapat, az UFC pályájára küldték ki a kocsit. Csak aki a szíveket és a veséket vizsgálja, az tudhatja, hogy véletlenül vagy szándékosan szervezték így, de nem firtattam, egyelőre nem akartam kenyértörésre vinni az ügyet. Bíztam benne, hogy a bajnokság ezzel a két elvesztegetett ponttal is a miénk lesz, és az események egy ideig igazolták ezt a várakozást, a következő meccset is megnyertük.

Próbáltam a fiúk további labdarúgó-karrierjére gondolni, úgy gondoltam, legalább négynek-ötnek érdemes komolyabban foglalkozni a focival. Már megtanultam, hogy egyes tulajdonságokat és készségeket csak egy-egy bizonyos életkorban lehet megszerezni, és később ez nem pótolható, úgy gondoltam, leginkább a labdakezelés fejlesztésére volna szükség, ehhez viszont több és alaposabb munka kellett volna.

Egy szerdai napon a labdarúgó-szakosztály megbeszélést tartott a klubszobában – ezen mintegy hivatalból én is részt vettem. A tanácskozáson minden edző beszámolt a munkájáról, mikor rám került a sor, elmondtam, hogy szeretnék még egy edzésnapot kapni, és jó volna beszerezni néhány segédeszközt is, például rúgófalat, a szabadrúgások gyakorlásához deszkából kivágott mesterséges sorfalat. Még be sem fejeztem a mondandómat, mikor az egyik intéző nekem támadt:

– Mondd meg végre, hogy mit akarsz itt? Át akarod venni a hatalmat?

Mellette ülő társa teli torokból rám üvöltött:

– Kellene a nagy pénz? Ebből akarsz megélni?

Ha megőrzöm a nyugalmamat, valószínűleg azt felelem, hogy a magam hivatásában kétszer-háromszor annyit keresek, mint Zoli, a vezető edző, és egyébként is, soha egy fillért sem fogadtam el a munkámért a klubtól, de én is elveszítettem a fejemet, felpattantam a helyemről, kiabáltam valamit, és kirohantam a szobából.

Akkor is éppen edzés után voltam, az öltözőben ledobtam magamról a zöld melegítőt, és megfogadtam magamban, hogy soha többé nem veszem fel. Zoliék a zuhany alatt értek utol, bocsánatot kértek a társaik nevében, és rá akartak bírni, hogy maradjak. Nekem vérzett a szívem, de tudtam, hogy mindenképpen el kell mennem innen. Csak arra vállalkoztam, hogy a legközelebbi meccsen még én irányítom a csapatot, aztán gondoskodjanak pótlásomról.

A következő vasárnap csakugyan elköszöntem a fiúktól, kértem őket, hogy dolgozzanak és játsszanak továbbra is éppolyan lelkiismeretesen, mint eddig, az én személyes vitáim nem befolyásolhatják az ő futballistasorsukat. Megkérdezték, véglegesen elszántam-e magam a távozásra, mikor bólintottam, a csapatkapitány elővett a háta mögül egy üveg whiskyt:

– Úgy hallottuk, hogy Gyuri bácsi ezt forralva is megissza.

Megköszöntem, és intettem, hogy kezdjenek el készülődni. Nem álltam oda megszokott helyemre a félvonalnál, a sarokból vetettem egy pillantást a nézőtérre: középen ott támasztotta a korlátot Szakonyi Jani bácsi, a régi úttörőedző, nyilván őt szánták utódomul, és ezért visszahívták szokásos sértődött rezisztenciájából.

Hat vagy hét góllal vezettünk a Ganz-villany ellen, mikor a meccs lefújása előtt egy félórával beküldtem a cseréket – játsszanak ők is, aztán elindultam az ötös busz végállomása felé, nem akartam még egyszer búcsúzkodni.

A továbbiakra már nem érdemes túl sok szót vesztegetni, a csapatot csakugyan az öreg Jani bácsi vette át, szét is esett a keze alatt, a fölényes első helyről a középmezőnybe zuhantak vissza. Aztán pár évvel később a rozoga öltözőket, szertárat is lebontották, átalakították a vendéglőt, eltűnt minden, amiért érdemes volt nekem kijárni a távoli Pasaréti útra.

Régi játékosaim felől csak ritkán hallottam, egyszer felhívott egy pszichológus, és elmondta, hogy az egyik állami gondozott fiú valamilyen idegbajjal bekerült a klinikára, és arra a kérdésre, hogy kik álltak hozzá a legközelebb, engem is megnevezett. Később egypáran megkerestek, és most együtt focizunk a Szocreálban, mely, mint említettem már, a szocialista realizmus és a Real Madrid keveréke.

„Őrnagy úrnak jelentem, a Büntetés-végrehajtás nálam elérte a nevelési céljait: hülye vagyok, kopasz és homoszexuális!”

Egy „SS Robi” néven ismert elítélt.

1988-ban, mikor meghiúsult az Aczél Györggyel készítendő interjúkötet terve, egy börtönökről szóló riportkönyvbe kezdtem, sorra jártam az ország fegyintézeteit.

Mikor a szegedi „Csillag” került sorra, néhány hétre le kellett telepednem a városban. A BV, vagyis a Büntetés-végrehajtás vendégszállásán laktam, egy olyan szűkös szobában, hogy bármiképp is próbáltam helyezkedni, legfeljebb egyméteres távolságból kellett néznem a televíziót. Ami a kosztomat illeti, reggeliről és vacsoráról magam gondoskodtam, délben a „smasszerek” étkezőjében ebédeltem – leszámítva a hétvégeket, akkor nem főztek ezen a konyhán, nem lett volna értelme, mert ilyenkor csak a csökkentett létszámú ügyelet lépett szolgálatba.

Szombat reggelenként a börtön előtti Mars téren – a szocialista időkben Marx térnek hívták – a piacon vettem magamnak egy darab sajtos pogácsát. A harmadik-negyedik alkalommal az árus már megismert és elismerően bólogatott:

– Maga aztán tud élni!

A pogácsát már tíz óra körül elfogyasztottam, és mire eljött a dél, újra megéheztem. Ilyenkor vagy leléptem és beálltam egy piaci vendéglőbe, vagy ha elhúzódtak a napi teendőim, bekértem magam valamelyik cellába és együtt ettem a rabokkal.

Általában a 209-es zárkát választottam, ahol a legkeményebb bűnözőket, a befejezett életellenes bűncselekmények elkövetőit őrizték – kissé leegyszerűsítve, a gyilkosságért elítélteket. Ezek a „combos fiúk” adtak magukra, magatartásukkal kiemelkedtek az átlagos rabok közül. Egy külön szabóműhelyben dolgoztak, munkaruhákat készítettek külső megrendelésre, mindig messze túlteljesítették az előírt normákat. Háromfős válogatott csapatuk megnyert minden a börtönben rendezett versenyt, akár műveltségi vetélkedőről, akár sakkról, akár asztaliteniszről volt szó.

Én gyűlölöm az erőszakot és a vérontást, de úgy gondoltam, hogy fölöttük már meghozták az ítéletet, felesleges hozzátennem a magam erkölcsi verdiktjét. Igyekeztem minden fenntartás és fölényeskedés nélkül beszélgetni velük.

Meghallgattam a történetüket. „Öcsi”, akit egy pénzügyőr meggyilkolásáért ítéltek el, még nyolc börtönben töltött év után sem nyugodott bele a sorsába:

– Az ítélet indokolásában az is szerepelt, hogy hordtam a pénzügyőr civil öltönyeit, holott ő „kajakra” sokkal kisebb volt, mint én. Arra kérem, író úr, hogy menjen el X-hez – itt megnevezett egy ismert televíziós műsorvezetőt –, vele gyakran találkoztam akkoriban, kérdezze meg tőle: látott-e rajtam egyszer is egy szűk ruhát.

Megkerestem X-et, de ő nem tudott visszaemlékezni, milyen ruhákat hordott „Öcsi” nyolc évvel azelőtt.

A beszélgetések után egy-egy könyvet is adtam nekik ajándékba, hálásak voltak a jóindulatomért és a maguk módján viszonozták: meghívtak kávéra  teára, egyikük készített nekem egy „biztosan nyerő” totókulcsot.

Azon a szombaton is hozzájuk ültem be délidőben, feltálalták az ételt, engedélyt kértek, hogy a sárga műanyag evőcsészére ráírhassák fekete rostironnal: „ebből evett Moldova György a szegedi Csillag börtönben”, elviccelődtünk ezen.

Amíg a zárkában tartózkodtam, a szabályok szerint az ajtóra tilos volt rátolni a „kutyákat”, a külső biztosító reteszeket, mert nem lévén elítélt, esetemben megvalósult volna a „jogtalan fogva tartás” bűntette, és az őr a katonai bíróság elé került volna. Így az ajtót most is nyitva hagyták, jól lehetett látni, hogy Roszkos százados, az ügyelet parancsnoka idegesen sétál fel-alá a folyosón, egy pillanatra sem tágít a közelünkből. Állammal felé böktem és visszafogott hangon megkérdeztem:

– Tudják az urak, hogy miért olyan nyugtalan a százados úr?

– Miért, író úr?

– Azért, mert attól tart, hogy maguk itt túszul ejtenek engem, és nem érti, hogy miért teszem ki magam ennek a veszélynek. A százados úr nincs tisztában vele, hogy ha én megírom majd ezt a börtönkönyvet és szerepelne benne egy olyan fejezet, hogy „Túsz voltam a Csillag börtönben”, akkor legalább húszezer példánnyal többet lehetne eladni belőle, és kétmillió forinttal többet keresnék.

Az elítéltek jót derültek ezen a poénon, én is besoroltam a „lemezeim” közé. Később, más börtönökben járva is elmeséltem a raboknak, mindenütt nagy hatást keltett. A „Markó”-ban egy „Boxi” nevű rab különös figyelemmel hallgatta végig a szövegemet, aztán felnézett:

– Moldova úr, komolyan mondja, hogy kétmillió forint van ebben a túszügyben?

– Igen, körülbelül annyi.

– Akkor én ajánlok egy üzletet. Tegyen le egymilliót nekem egy kinti megbízható haveromnál, és én hajlandó vagyok túszul ejteni magát. A Moldova úrnak is jutna egymillió, mindenki jól jár. Aztán kérünk egy kocsit, kimegyünk külföldre egy olyan országba, mely nem áll kiadatási viszonyba velünk, és ott elengedem.

– Ne haragudjon, Boxi, de nem lehet.

– Miért nem?

– Képzelje el, ha kiderülne az ügy, mit szólnának hozzá.

Boxi csalódottan húzta el a száját:

– Ja, gyáva népnek nincs hazája.

Nem akartam mondani neki, hogy a biztonsági utasítások – kimondva vagy kimondatlanul – előírják, hogy túszszedő élve nem hagyhatja el az ország területét. Aztán nekem elég, ha a mesterlövész csak öt centit téved.

A büntetés-végrehajtási intézetek mindig is a kisebb-nagyobb ügyeskedések, anyagi előnyszerzések melegágyának számítottak, kezdve azon, hogy az asztalosműhelyben olyan méretre szabták le a műanyaglapokat, hogy az őrök aktatáskájukban feltűnés nélkül hazavihessék, egészen addig, hogy a moslékot a hóhér ingyen szállította el a disznainak. Ilyeneken senki sem szokott fennakadni, némi természetbeni kárpótlásnak tekintették azért az általános ellenszenvért, mely a börtönőri szakmát mindig is övezte. (Valamit kifejez talán az a tény is, hogy a sajtóban gyakran emlegetnek kedveskedve „kiskatonákat”, „kisrendőröket”, de „kissmasszert” még sohasem hallottam.) A korrupció azonban néha már a mindenek fölött álló törvényt: a biztonságot is veszélyeztette már.

Kónyra, a fiatalkorú elítéltek börtönébe a BV szolgálati, menetrendszerű buszával jártam ki. Reggelenként a belvárosi végállomásról indultam el a menetrendszerű busszal, délután ugyanezzel a szállítóeszközzel jöttem vissza Pestre. Az elfoglaltságom néha úgy alakult, hogy ki kellett várnom az utolsó autóbuszt, este már nagyobb időközökben közlekedtek, általában maradt egy negyed vagy fél lyukas órám, ilyenkor benéztem valamelyik zárkába.

Egy alkalommal éppen vacsoránál találtam a fiúkat, felháborodva mutatták, hogy csak féltányérnyi tejbegrízt kaptak kakaó szórattal.

– A fél fogunkra is kevés! Egész nap beton járólapokat öntöttünk, ez a munka kiszedi a pejslit az emberből!

– Hiába hizlalunk disznót, a rabkonyhára csak a lába, a füle-farka, vagy a hasaalja jut, a színhúst ellopják. Zöldséget és gyümölcsöt is keveset kapunk, tele vagyunk pattanással, a festékhiánytól foltos a bőrünk.

– Máshol mindenütt korlátozás nélkül adják a kenyeret, nekünk azt is külön kell vásárolnunk spejzolásnál.

Ahogy hallgattam a felzúdulást, egyre inkább úgy találtam, hogy nem szabad szó nélkül hagyni ezt a dolgot. A kónyi parancsnokkal hiába próbáltam volna értekezni, ő reggel bejött, megmutatta magát, utána a szeretőjénél töltötte az egész napot, csak este nyolc óra felé tért vissza, ilyenkor mindig felháborodott, hogy már senkit sem talál az irodában:

– Teljesen egyedül vagyok – mondta –, mindent nekem kell csinálnom.

Ott helyben nem szóltam senkinek, de másnap reggel bejelentkeztem Tari Ferencnél, a Büntetés-végrehajtás országos parancsnokánál. Az általa betöltött posztra korábban bukott rendőröket vagy határőröket, a pártközpontból szalajtott személyzeti osztályvezetőket szoktak kinevezni, Tarinak viszont a BV volt az első és az utolsó munkahelye. A főiskola elvégzése után került ide és a második jobboldali kormány küldte el nyugdíjba. Esetével példát kívántak statuálni, hogy semmiféle érdem nem imponál nekik; az összes fegyveres testületet összevéve is a leghosszabb szolgálati múlttal rendelkező tábornokot is el merik mozdítani – de egyelőre még csak 1989-ben tartunk.

Tarihoz bizalommal fordulhattam, beosztásról-beosztásra haladva végigjárta a „smasszer ranglétrát”, utoljára a legkeményebb helyek egyikén, a sopronkőhidai fegyházban töltötte be a parancsnoki posztot. A testület élére kerülve is nyitott maradt a mindennapi gondokra, ha valaki érdemi súlyú ügyben kereste meg, mindig hajlandó volt fogadni. Engem is leültetett, hozatott egy teát, amíg iszogattuk, beszámoltam neki a tököli tejbegrízes vacsoráról:

– Ha azt szeretnétek, hogy börtönlázadás törjön ki, akkor a legjobb úton haladtok. A fiúk előbb-utóbb „betagadják” majd a munkát.

Tarit nem lepte meg ez a hír, elgondolkodva rágta a bajuszát:

– Az a baj, hogy az egész kónyi börtön egy nagy beltenyészet, mindenki rokon, sógor és koma, összetartoznak, nem adják ki egymást. Itt az Országos Parancsnokságon is sokan dolgoznak közülük, ha most szabályos szolgálati úton elrendelek egy ellenőrzést, biztos, hogy akad valaki, aki tájékoztatja őket, és ott lent mindent elsimítanak. Ez viszont nem mehet így tovább, valamit tenni kell. – Tari gondolatban végigfutott a lehetőségeken. – Az őrparancsnokom abszolút megbízható, őt fogom leküldeni.

A szándék ezúttal valóban „rejtve és fedve” maradt, a rajtaütés sikerült. Kónyon csak akkor eszméltek rá, hogy generális vizsgálat következik, mikor az őrparancsnok és kíséretének kocsija megállt a börtön kapuja előtt.

Hogy menteni lehessen a menthetőt, a szolgálat megpróbált időt nyerni. A kocsik közlekedéséhez úgynevezett zsiliprendszert alakítottak ki, így kívánták meggátolni a kívülről jövő lehetséges terrortámadásokat és a belülről kezdeményezett kitörési kísérleteket. Az autókat először az utcára nyíló kapun engedték be, utána egymást követő rácsos vagy tömören egybeszabott acél akadályok emelkedtek fel előttük. Minden egyes stáció bizonyos vesztegeléssel járt, a bezsilipelés normális körülmények között két-három percig szokott tartani, ezúttal egy negyedóra is beletellett, mire az ellenőrző parancsnok bejutott a börtön belső terébe.

Felmérve a helyzetet, a többi „smasszerek” rögtönzött vésztanácsa úgy gondolta, hogy leginkább a raktári készletek rovancsolásától kell tartaniuk. A börtönszemélyzet időről-időre szétosztotta maga között az elítéltek megrövidítéséből származó élelmiszertöbbletet, a soros aktust épp a következő napok egyikére tervezték, így jelentős „felesleg” halmozódott fel, melyről nehezen lehetett volna elszámolni, az inspiciálóknak elszállítására vagy elrejtésére már nem futotta volna az időből, mozgatása egyébként is túl nagy feltűnéssel járt volna, ezért más megoldást kellett választani.

A „smasszerek” lementek az alagsorba, félretolták a csatornafedelet és zsákszámra öntötték a lefolyóba a lisztet, a tejport, a cukrot, hatalmas üvegekben a lekvárt, a befőttet és a savanyúságot. Az elképesztő mennyiségű nyersanyagtól eldugult a kanális, másnap alkalmi búvároknak kellett lekotorni – de végeredményben a kónyi maffia ezt a revíziót is megúszta. Az akció annyi eredménnyel viszont járt, hogy egy ideig javult az elítéltek kosztja.

Az izgalmak lecsillapultával a kónyiak széles körű nyomozásba kezdtek, hogy ki sugallhatta Tarinak ezt az ellenőrzést. Mint ahogy mindenütt, itt is akadt vamzer, hamarosan kiderült, hogy én voltam a „kavics” a smasszerek cipőjében. Nyíltan semmit sem tehettek ellenem, de minden lépésemet igyekeztek megnehezíteni, így hamarosan be kellett fejeznem áldásos működésemet Kónyon.

A börtönöket járva számos régi ismerősömmel találkoztam. Egykori aszódi javítós növendékeim jórészének útja egyenest ide vezetett, a szegedi „Csillag”-ban akadtam össze kedvencemmel, a félszemű Dezsővel. Ő annak idején minden ebédnél utolérhetetlen hatást váltott ki, mikor a villával megkocogtatta az üvegszemét:

– Hozhatnák már a kaját, kopog a szemem az éhségtől!

Dezső a „Csillag”-ban is a menők közé tartozott, a Csajkovszkij-brigád vezetője lett, nevüket onnan kapták, hogy egésznap diót törtek. A csonthéjas gyümölcs Csernobil környékéről érkezett, olyan fokon fertőződött sugárral, hogy éjszaka állítólag világított, polgári cégek nem is vállalták a feldolgozását, így került a börtöngazdaságba.

A miskolci börtön rabjai között M. hegyaljai termelőszövetkezeti elnököt fedeztem fel, abban az időben, mikor a mezőgazdasági pilótákkal jártam, sokszor találkoztunk. M.-nek jól ment, de nem érte be a hivatalos jövedelmével, manipulációba kezdett. Jogtalanul adott ki gépkocsikat szerződéses üzemeltetésre, – a sofőrök helyett kívülálló maszekok fizették be a pénzt, ennek fejében megkapták a bevétel jelentős részét, ez a trükk hárommilliót hozott M.-nek, az akkor még erősebb forintban. Azt is meg merte csinálni, hogy tizenötmillió forinttal meghamisítsa a közös gazdaság mérlegét; tízmilliós nem létező kintlevőséget könyvelt el, fiktív eladásokat tüntetett fel, így papíron nyereséggel zárt, nagy összegű prémiumot kapott. M. pincét és házat vásárolt a szövetkezettől, megvett két szerződéses üzletet, és így tovább. Magától nem sajnált semmit; a szeretőjét és a sofőrjét Kubába vitte nyaralni, később a házkutatásnál ötven öltönyt és száz papucsot találtak a lakásán.

A lebukás ellen védekezve M. borral, pálinkával, sonkával, birkahússal vette meg a helyi és az országos vezetők rokonszenvét. Egyszer én is láttam távozni tőle egy magasrangú rendőrtisztet, a csomagtartóját úgy megrakták minden földi jóval, hogy az indulásnál az autó fara szikrát vert az út kövén. M. talán soha nem bukott volna le, de el akart válni a feleségétől, hogy elvehesse a titkárnőjét, és az asszony feljelentette, „ha az enyém nem lehet, ne legyen másé sem” alapon. Patrónusai úgy találták, hogy a rangjához képest túl sokat lopott, ezért levették róla a kezüket, szabad kezet engedtek az igazságszolgáltatásnak.

M. benn a börtönben is igazi mameluk maradt. Mint a rab kultúrbizottság elnöke, meghívott egy író-olvasó találkozóra, ott felállt és számon kérte rajtam, hogy a könyveimben miért nem mutatok fel az ifjúságnak követendő példaképeket.

– Majd ha szabadulsz, megírlak téged! – feleltem neki lakonikusan.

Ahogy tudtam, segítettem az ismerőseimnek, könyvet, kávét, cigarettát vittem be nekik, attól viszont mindvégig elzárkóztam, hogy alkoholt, drogot vagy pénzt csempésszek be. A lebukástól nem kellett volna tartanom, a börtönökben töltött másfél év alatt egyszer sem motoztak meg az őrök, de gondolatban sem kívántam visszaélni a munkámat engedélyező Tari parancsnok jóindulatával. Egyetlen kivételes eset fordult elő, de ezt a történetet egy kicsit messzebbről kell kezdenem.

Még fel sem merült bennem a börtönökről szóló könyv gondolata, mikor arról értesültem, hogy becsukták egy jó ismerősömet – barátnak túlzás volna nevezni –, Tóth Gedeon ügyvédet. Lebukásának híre meglepett, ez a majd kétméter magas, elegáns férfi mindig is az „Élet Királyá”-nak tűnt, játszott a legendás magyar kézilabda válogatottban, utána a jogi pályán is a legnagyobb sztárok közé emelkedett. Már nem emlékszem rá, hogy milyen bűncselekmény gyanújával tartóztatták le, valamiféle „bankszerű gazdálkodás” terminus rémlik. Tóth mint egy ügyvédi iroda vezetője egyidejűleg több társasház építését is szervezte, a letétbe kapott külön-külön pénzeket jogellenesen összevonta és a körülmények alakulását kihasználva hol az egyik, hol a másik építkezést ugratta előre. Lehet, hogy valójában egy fillért sem sikkasztott, az viszont tény, hogy nem maradt a kezében likvid pénz, és egy váratlan rovancsolásnál akkora összeggel nem tudott elszámolni, hogy nem is a rendőrök vették őrizetbe, hanem az ügyészségi nyomozók. Ők sokkal komolyabban alkalmazták az előírásokat, az ügyvédet még a legközelebbi hozzátartozói sem látogathatták meg.

Családi kapcsolatunk Tóthékkal néhány közös kirándulásra korlátozódott, őszintén szólva, elcsodálkoztam, mikor Tóthné engem keresett fel segítségért. Kérte, hogy próbáljak meg bejutni a férjéhez, és a lehetőségek szerint könnyíteni a helyzetén. Mondhattam volna, hogy forduljon a közelebbi barátaihoz, de sohasem tartottam ildomosnak, hogy akkor önérzeteskedjek valakivel, mikor az illető épp bajba került. A fogamat szíva ugyan, de elvállaltam a közbenjárást.

Annyi BV-s összeköttetéssel már rendelkeztem, hogy elérjem: rendezzenek velem egy író-olvasó találkozót a „Markó”-ban, Tóth fogvatartási helyén, ez a szigorú fegyelmű környezetben olyan ritkaságszámba ment, mint az árvaházban a szülői értekezlet.

Több kilónyi kolbászt, száraz süteményt, gyümölcsöt, cigarettát vittem be a fogolynak – nem dohányzott ugyan, de a cigaretta benn a börtönben készpénzként használható. Módomban állott beszélgetni vele; az „Élet Királya” nem bírta elviselni a börtön levegőjét, lelkileg összeroskadt, öngyilkosságról fantáziált. Meg lehetett érteni a depresszióját, bár ez nem következett szükségszerűen a helyzetéből; számos megbukott ügyvéd bent is önérzetesen viselkedett, egy Gálhidi nevű jogász névsorolvasásnál csak akkor volt hajlandó jelentkezni, ha doktor Gálhidiként szólították. Igyekeztem megvigasztalni, kijártam neki apróbb kedvezményeket.

A dolgok aztán mentek a maguk útján. Tóthot elítélték, ha jól emlékszem, három és fél évet kapott. Az egyik vidéki letöltő házba kellett bevonulnia.

Ahogy a rendőrök, úgy a büntetés-végrehajtás emberei sem szeretik az ügyvédeket, szerintük nem a bűnöst, hanem a bűnt védik, a fogvatartás folyamán pedig az elítéltek minden apró panaszából kázust próbálnak kerekíteni. A Tóthot befogadó börtön parancsnoka is meg akarta mutatni, hogy neki nem imponál a doktori cím, nem hajlandó kivételezni a viselőjével, ezért inkább lemondott arról, hogy Tóthot képzettségének megfelelően sitiprincként – írnokként, könyvtárosként, házimunkásként – foglalkoztassa, labdavarrónak osztotta be. Ez a legnyomorultabb börtönmunkák közé tartozik – talán csak a kézi kötélfonás nehezebb –, naphosszat két tűt kell átrángatni a bőrszeletekbe fúrott lyukakon, olyan erővel, hogy a beléjük fűzött fonál is átforrósodik és égeti az ujjakat. Egy-egy labda elkészítése így 1800 öltést igényel és összesen 22 forint munkadíjat fizettek érte.

Tóth kétségbeesetten küldözgette a segítségkérő leveleit, a családja újra hozzám fordult – ha valaki jót tesz velünk, azzal feljogosít minket, hogy további szolgálatokat várjunk el tőle –, én sem tudtam kitérni ez elől.

Akkor én a könyv kapcsán már a BV berkein belül mozogtam, egy Ferenc-napi összejövetelen rá tudtam bírni Tari parancsnokot, hogy hozassa fel Tóthot. Ismerősömet a következő körszállításnál át is helyezték Berkenyére, itt, mint mondani szokás, „beleült a kóserságba”. Méltányolták, hogy jogvégzett ember, megválasztották a rab önkormányzat vezetőjének, reggelenként hamarabb beszélt a parancsnokkal, mint a BV-s tisztek, egy kétszemélyes szobában aludt, az ágyneműjét hetente cserélték. A biztonság kedvéért egyszer még lelátogattam hozzá, mikor meggyőződtem, hogy simán mennek a dolgok, megkönnyebbülve felsóhajtottam:

– Végre, ezen is túl vagyok!

Talán egy fél év sem telt el, mikor egy késő estén újra felhívott Tóthné.

– Mi történt megint, asszonyom? – kérdeztem tőle most már kissé idegesen.

– Valami nagy bajba került Gedeon. Az Isten szerelmére kérem, minél hamarabb menjen le hozzá!

Most sem tudtam rászánni magam, hogy elutasítsam. Vasárnap reggel kocsiba ültem és leugrottam Berkenyére, útközben, hogy ne menjek üres kézzel, vásároltam néhány napilapot.

Előzetesen bejelentkeztem, így az ügyeletes tiszt tudott a látogatásomról. Berendelte Tóthot a saját szobájába, kávét hozatott és előzékenyen magunkra hagyott minket. Ismertem annyira a BV technikai színvonalát és az anyagi lehetőségeit, hogy beépített lehallgató készülékektől nem kell tartanunk, így nyíltan beszélgethettünk. Átadtam az újságokat és megkérdeztem:

– Mi a probléma, Gedeon?

– Azt tudod, hogy itt Berkenyén Szikes ezredes a börtönparancsnok, a felesége pedig az operatív tiszt, aki a belső felderítést-elhárítást végzi, a zárkaügynököket, besúgókat irányítja és így tovább.

– Nem áll fenn az összeférhetetlenség esete?

– Nem, mert az egyik az Igazságügy, a másik a Belügyminisztérium állományába tartozik, így nincsenek egymással alárendeltségi viszonyban. Én igyekeztem jóban lenni mind a kettővel, hiszen a falakon belül ők jelentik a legfőbb hatalmat, eddig rendben is ment minden, de most kitört egy botrány.

– Mi történt?

– Ide helyeztek egy fiatal nevelőnőt (a tájékozatlanok kedvéért megjegyzem, hogy nem egy bébiszittert kell az elnevezés mögé képzelni, hanem egy BV-s alkalmazottat, aki a rabok ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, átvizsgálja a leveleiket, kapcsolataikat a külvilággal és így tovább. – M. Gy.). A nő megtetszett a parancsnoknak, egy pár hónap alatt ki is alakult köztük a „nagy láv”. Szikes bejelentette otthon, hogy el akar válni, az asszony nem hajlandó beleegyezni, most azon mesterkedik, hogy kirúgassa a nevelőnőt. Azt próbálja bebizonyítani, hogy nem a férje volt az első, akire kivetette a hálóját, a nő más tisztekkel is kikezdett már, és így szétzülleszti a börtönszemélyzet morálját. Megfogalmazott egy ilyen tartalmú beadványt és alá akarja íratni mindenkivel, aki számít; mint a rab önkormányzat vezetője, én is belekerültem ebbe a körbe és ezzel a csőbe. Akár aláírom, akár nem, én csak rosszul járhatok, mert vagy a parancsnok haragszik meg rám, vagy az operatív tisztasszony és mindegyikük el tudja intézni, hogy visszavigyenek labdát varrni. Én megpróbáltam kitérni, halasztgattam a választ, ameddig csak tudtam, de az asszony már nem hagyja, a hét elején döntenem kell.

– És én mit segíthetek?

– Mindent leírtam egy levélben, vidd el Tarinak, mert szerintem ő nem tud erről az egész manipulációról. Kérd meg, hogy olvassa el, és adjon nekem BF-et (büntetésfelfüggesztés – M. Gy.) arra az időre, amíg itt lent Berkenyén tisztázódik a helyzet.

Ezt már soknak találtam a jóból:

– Nem mondhatod, hogy nem tettem meg mindent, amit csak tudtam, de a jogosítványom sajnos arra már nem terjed ki, hogy ellenőrizetlen leveleket vigyek ki a börtönből.

– Lásd be, hogy az életem függ tőle.

Határozatlanul bólintottam:

– Rendben van, add ide.

Tóth arca felragyogott, előbb az egyik, majd a másik kabátzsebébe nyúlt aztán újra és újra végigfutotta a ruháját, de sehol sem találta az írást:

– Úristen! Bent hagytam a szobámban!

Vállat vontam:

– Akkor most mit csináljak? Nem tudsz visszakéredzkedni a körletbe, és magaddal hozni a papírt?

– Nem engednének ki újra. Neked kellene bejönnöd.

– Milyen ürüggyel?

– Mondd azt, hogy körül akarsz nézni.

– Ne hülyéskedj. Az ügyeletes tiszt ismer engem, tudja, hogy három alkalommal is jártam már a rácsok mögött és mindent láttam.

– Találj ki valamit, nagyon kérlek.

Végül azt ötöltem ki, hogy szeretném megnézni a belső boltot, érdekelne, hogy vasárnapi időben milyen forgalmat bonyolít le. A tiszt kissé csodálkozott, de nem tiltakozott, bementünk a zárt körletbe. Körülnéztem az üzletben, a forma kedvéért vettem is valamit – úgy emlékszem, hogy fehér cipőkrémet. Tóth közben beugrott a szobájába, néhány perc múlva előkerült; kezében az általam hozott Népszabadsággal, felém nyújtotta:

– Köszönöm, de ezt visszaadom, már láttam.

A BV-s tiszt ott állt mellettem, így közelről látta, hogy mi történik. Nem volt „nyeretlen kétéves”, nyilvánvalóan megsejtette, hogy Tóth valamit belerakott az újságlapok közé, de hamarjában nem tudta eldönteni, hogy milyen következményekkel járna, ha közbelép. Amíg vacillált, én gyorsan átvettem és elraktam a Népszabadságot, tudtam, hogy a táskámat már nem nyittatja fel, de így is kivert az izzadság, amíg a börtön előtt parkoló kocsimhoz értem.

Másnap reggel bementem az Országos Parancsnokságra és leültem Tarival:

– Mióta itt vagyok nálatok, most először sértettem meg az előírásokat: kihoztam egy levelet. Egyetlen mentségem van rá: neked írták, és biztos vagyok benne, hogy a szabályos szolgálati úton nem juthatott volna el hozzád, valaki okvetlenül félrevágja.

– Ki küldte?

– Tóth Gedeon Berkenyéről.

Tari felsóhajtott:

– Már megint? Többet kell foglalkoznom vele, mint egy egész börtönnel.

– Kérlek, olvasd el, és ha úgy gondolod, hogy megérdemli, add meg neki a büntetésfelfüggesztést, ha pedig nem, akkor tekintsd az egész ügyet meg nem történtnek, ne rajta verd le a port, hanem rajtam.

Átnyújtottam az írást, Tari átfutotta, arca közben mind feszültebbé vált, de egyetlen szóval sem kommentálta a levél tartalmát, elrakta az íróasztalába és bólintott:

– Rendben van, szólok, hogy pénteken engedjék ki.

– Megmondhatom a feleségének?

– Igen.

Felhívtam Tóthnét a jó hírrel, az asszony ingerülten reagált:

– Miért csak pénteken? Miért nem holnap?

Elakadt a lélegzetem, csak sokára tudtam megszólalni:

– Asszonyom!! Az ötvenötödik évemet taposom, tapasztaltam már ezt-azt életemben, de ekkora szemtelenséget, mint most magától, még soha nem hallottam. Nem annak örül, hogy egyáltalán kijöhet a férje, hanem méltatlankodik…

Arról nem értesültem, hogy Tari miképp rendezte el a berkenyei „gubancot”, de Tóth megkapta az egyhónapos büntetésfelfüggesztést, ezt az időtartamot tovább nyújtotta egy sietve elvégzett műtéttel, a térdéből operáltak ki egy porcot, melyet még a sportpályafutása során szedett össze. Nyomorultul nézett ki a kórházi ágyán, ha lúd, legyen kövér! – gondoltam magamban és továbbra is próbáltam egyengetni a sorsát. Elmentem az Igazságügyi Minisztérium illetékeseihez, rossz egészségi és lelki állapotára való tekintettel kegyelmet kértem a számára, kevéssel később megtudtam, hogy valóban szabadon is engedték. Figyelmeztettem a feleségemet:

– Tóth Gedeon be fog állítani valami eszetlen nagy ajándékkal, nehogy elfogadd tőle! – elkapott a fennköltség és hozzátettem: – Mondd azt neki, hogy a jóság körbejár! Amit Pálnak adtunk, lehet, hogy Pétertől kapjuk vissza, nekünk is mennyi ember tett szolgálatot úgy, hogy nem tudtuk viszonozni.

Tóth szerencsére megkímélt minket minden kínos magyarázkodástól, mert soha többé nem jelentkezett. Csak közös ismerőseink mondták vissza, hogy mikor szóba került a nevem, megjegyezte:

– Ez a Moldova tehetségesnek indult, kár, hogy hagyta magát beugratni a kommunistáktól!

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nem minden egykori rab mentalitása hasonlít Tóthéhoz. Hadd szóljon erről is egy történet.

Lakásunktól nem messze működik egy öregek otthona, ebben az intézetben dolgozott szerelőként egy magas, testes, középkorú férfi. Ha összetalálkoztunk, soha nem tudtam megelőzni őt a köszöntésben, az autóbuszon egymás mellett ülve is mindig illedelmesen érdeklődött a családom egészségi állapota iránt. Én hasonló udvariassággal válaszolgattam, közben azon törtem a fejem, hogy ki is lehet az illető, egyszer elszántam magam és megkérdeztem:

– Honnan is ismerjük mi egymást?

– Mi ismerjük is egymást, meg nem is.

– Ez olyan, mintha a cinkotai kántor mondaná, mit jelent voltaképpen?

– Engedje meg, hogy meghívjam egy pohár borra, közben majd elmesélem.

Lementünk a Hajnóczy utcai pinceborozóba, koccintottunk:

– Most már bevallhatom, hogy börtönviselt ember vagyok, 1986-ban ítéltek el, két és fél évet kaptam gondatlanságból elkövetett közúti baleset okozásért. Igaz, ami igaz, akkor is szerettem a jó bort, alaposan feltöltve ültem be a kocsiba, csináltam egy ötmillió forintos kárt, szerencsére személyi sérülés nem történt. Mint rövididős első bűntényest könnyű helyre osztottak be, lehelyeztek Kalocsára a női börtönbe, egy épület-karbantartó brigádot vezettem.

– Szóval akkor ott futottunk össze?! Emlékszem, vagy egy hónapig lent laktam a börtönben, nem találtam szállást a városban, és az intézet számítógépes szobáját ürítették ki nekem.

– Ez így volt, de mi nem futottunk össze.

– Akkor már végképp nem tudom, hogy történt.

– Mikor befejezte az anyaggyűjtést a könyvéhez és hazament, rám bízták, hogy takarítsak ki maga után. Ahogy rakosgattam az egyik szekrényben, találtam egy félig telt borosüveget, amit maga otthagyott. Leültem és megittam, képzelheti, mit jelentett nekem egy jó pofa bor annyi szárazság után. Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer úgy adódik, viszonzom magának. Egészségére, uram!

„Peresztrojka – átszervezés, átrendezés, reform”

(Orosz-magyar szótár iskolák számára. Akadémia Kiadó, Budapest, 1974. Ára 21,50)

„Peresztrojka: Gorbacsov főtitkár által 1985-ben elindított reformprogramok a szovjet társadalom átalakítására. Az 1917-es forradalom eszméivel összeegyeztetett reformok fő célja a gazdaság állami ellenőrzésének gyengítése, a korrupció felszámolása az állami irányításban, illetve a Szovjetunió Kommunista Pártja és a munkahelyi viszonyok demokratizálása a munkásellenőrzés erősítése révén.”

(Cambridge Enciklopédia, 1991. Ára 3950 Ft)

Most, amikor ezeket a sorokat írom, alig tíz-tizenkét év telt el a változások kezdete óta, de már el kell töprengenem az események egy-egy részletén; mikor történt, hogy történt. Arra nem tudom rászánni magam, hogy beüljek egy könyvtárba, és régi újságokban kutakodjak különféle momentumok után. Az sem lelkesít, hogy az úgynevezett élő forrásokhoz folyamodjak; felkeressem meglazult vagy régen elfelejtett személyes kapcsolataimat, és tőlük kérjek kiegészítő adatokat. Különben is, ahogy a kártyások mondják: ami fekszik, az nyugszik, az egyszer letett lapokat már nem lehet újra felvenni.

Így, már csak puszta lustaságból is, megpróbálok hinni abban a közhelyben, hogy az emlékezet megfelelően szelektál, azt szokta megőrizni, ami valóban fontos. Ha mégis becsúszna egy-egy tévedés, akkor sem kondulnak meg a harangok, nem Történelmet írok, legföljebb a magam történetét.

1988-ban járunk; Kádár Jánost már leváltották pártfőtitkári tisztségéből, de az irodalomban még a kései Kádár-korszak megengedő irányzata érvényesül. Csak később próbálják meg visszavetíteni erre a periódusra a hírhedt „három T”-t, a támogatást, a tűrést, illetve a tiltást. Véleményem szerint ez a lózung mindenre kiterjedő kulturpolitikai alapelvként éppúgy nem létezett, mint a másik, ugyancsak a szocialista rendszernek tulajdonított jelszó, hogy „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség”. Jellemző, hogy a helyzet valódi ismerői egy más összetételű „három T”-t emlegettek: „tétovázás, tanácstalanság, tehetetlenség”. Ez már jellemzőbb volt.

A Hatalom valóban szerette volna a kezében tartani a művészet irányítását, egy 1957. augusztus 6-i párthatározat a következőket mondja:

„– …Párt és állami szerveink elsősorban olyan alkotások megszületését szorgalmazzák, amelyek társadalmunk mai kérdéseiről és a közelmúltról szólnak. Ez minden kor haladó irodalmának belső követelménye volt, s ez a feladat áll ma is a haladó irodalom előtt. A párt és a kormány elsősorban a szocialista-realista alkotások létrejöttét támogatja, de segítséget ad minden más haladó, realista irányzatnak, s a bírálat jogát fenntartva nyilvánosságot biztosít olyan nem realista irányzatoknak is, melyek nem állnak szemben ellenségesen a népi demokráciával. Ugyanakkor elutasít minden olyan törekvést, mely a népi demokrácia állami és társadalmi rendjét akarja aláásni.”

Ez a szándék azonban mindvégig az írott malaszt szintjén maradt. A hatalom valóban jobban szeretett egyes írókat, mint másokat, de nem állt módjában Berkesi Andrást új Tolsztoj Leóvá kinevezni, vagy zseniket örökös szilenciumban tartani.

Ha valaki meg akar cáfolni, könnyen megteheti; soroljon fel öt olyan remekművet, mely az állítólagos „harmadik T” következtében nem jelenhetett meg, szerzője csak az íróasztala fiókjában őrizhette, és az 1990-es fordulat kellett hozzá, hogy napvilágot lásson. Enyhítek a feltételeken: elég négyet vagy hármat megnevezni. Hol az a kettő?

A könyvek akkoriban már drágultak valamelyest: a gazdasági szakértők már kinyilvánították, hogy a kultúra is áru – de az árukat mesterséges eszközökkel még mindig alacsonyan tartják. A Könyvhét teljes választékát meg lehet venni két-háromezer forintért, igaz, az esemény kezdetét átrakják május végéről a június elejei fizetési napra, hogy az embereknek legyen pénzük.

Még működnek az egész országra kiterjedő nagy könyvtári hálózatok – a szakszervezeteknél, a honvédségnél és így tovább –, ezek a kötetek ezreit vásárolják meg, magasra emelve a példányszámokat. Az író fontos társadalmi szereplőnek számít, egy regény, vagy akár egy merészebb hangvételű novella folyóiratbeli megjelenése is országos visszhangot vált ki, író-olvasó találkozók tucatjain vitatkoznak rajta.

Talán nem tűnik dicsekvésnek, hogy ezt az álszerény formát használjam, de akkoriban is a népszerűbb és termékenyebb írók közé tartoztam. Majd minden évben egy-egy új könyvvel jelentkeztem, ezek sorába tartozott a „Bűn az élet” című, a rendőrökről szóló riportom, melyet a Magyar Nemzet kezdett el közölni az 1988-as év elején.

Már az indulásnál tisztában voltam vele, hogy ezzel a vállalkozással nem sok elismerésre számíthatok Magyarországon, ahol mindenki arra büszke, hogy okosabb, mint a saját rendőrei. Pesszimista várakozásaim be is igazolódtak, alig jelentek meg az első folytatások, mikor már sorra érkeztek a szerkesztőségbe az olvasói levelek. Sok jóra nem számíthattam, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az újságokba csak az szokott „beírni”, akinek nem tetszik valami, egyetértésüket kevesen szokták kifejezni.

Ezek a levélírók és a más lapokban párhuzamosan megjelenő cikkek szerzői főleg a cigányokkal és a homoszexuálisokkal kapcsolatos fejezeteket kifogásolták. Mint ahogy a bélyeg nem gyűjti önmagát, én sem szoktam elrakosgatni a velem foglalkozó írásokat, se a jót, se a rosszat, véletlenszámba megy, hogy a polcaim mélyén megőriztem néhányat a fentebb említett anyagokból. Ide iktatok belőlük egypár részletet, hátha érdekel valakit a rendszerváltásra készülődő literátus értelmiség akkori vitastílusa:

„– …Ez az inszinuálás olyan előítéletekre utal, melyeket csupán olyan alakok mernek megfogalmazni, hittételként vallani, mint Le Pen, aki viszont az, aki: fasiszta disznó! Vajon sejti-e Moldova György, hogy eme remek szőke emberpéldány szellemi rokona…”

„– …A magyarság és a cigányság együttélésében hosszú évtizedekre jóvátehetetlen károkat okozhat Moldova György és az írását megjelentetők üzleti vállalkozása, mely a Magyarországon élő cigányságot veszélyes általánosításokkal jellemzi…”

„– …Barátaim nevében tisztelettel kérem Önt, hogy a »Bűn az élet« című cikksorozatát szíveskedjék kiegészíteni olyan részekkel, melyek bemutatnak a közöttünk élő cigányok és homoszexuálisok közül az addigi szereplőknél rokonszenvesebbeket is… Mindannyian bízunk az Ön jószándékában és abban, hogy elkerülhetjük a Büntető Törvénykönyv 148, 156, 157 és 180-as paragrafusának nyilvános megvitatását…” – magyarul, ha nem visszakozom, akkor feljelentenek.

Akadt, aki megdicsért, de ebben sem volt köszönet:

„– …A könyve körül kibontakozó vitát figyelve személyekre lebonthatóan kibontakozik két tábor: az egyszerű dolgozók és a cigánysággal jóakarattal foglalkozók tábora az egyik oldalon, akik Ön mellett foglaltak állást és a cigány szeparatizmust egyéni érdekből támogató cigány funkcionáriusok és az őket feltűnési viszketegségből vagy egyéb okokból kívülről uszítók (főleg az ismert kispolgári »ellenzék« tagjai) a másik oldalon. Ez utóbbiak álláspontját egyikük (természetesen négyszemközt) így fogalmazta meg: »A cigányokat kell kijátszanunk a magyarok ellen! Nem véletlen, hogy könyvének a nem cigány (magyar) bűnözést ugyanúgy feltáró részletei ellen nem emelnek kifogást ezek az egyének…«”

Be kell vallanom, hogy az ilyen szellemű „méltatás” még a ledorongolásoknál is jobban nyomasztott.

Csak úgy közbevetésképpen felidézek egy vidámabb epizódot is ezekből az időkből.

Egy napos délután barátaimmal kint söröztünk a lakásunk teraszán, mikor bent a szobában csörgött a telefon. Hogy ne zavarja meg a társaságot, a feleségem vette fel. Valaki hosszan beszélt hozzá, közbeszólni sem hagyta, aztán a hívó lerakta a kagylót. A feleségem sápadtan jött ki hozzánk, csodálkozva kérdeztem:

– Ki volt az?

– Senki, téves kapcsolás.

– Egy negyedóra hosszat? Engem nem kell kímélni, mondd meg, hogy mi történt.

– Azt kérdezte egy férfihang, hogy asszonyom, nem-e fél…

– Így kérdezte, hogy „nem-e fél”? Nem lehetett egy akadémikus. Szóval, mit kérdezett?

– Nem-e fél a kedves férje, hogy lóba varrjuk?

Ez a kifejezés a cigány bűnözők egyik leszámolási módszerét fedi – igazából csak a huszadik század elejéig alkalmazták. Ha el akarták tüntetni az áldozatukat, akkor levágtak egy lovat, kiszedték a belső részeit, az üregbe berakták az emberi tetemet és úgy ásták el. Így még a nyomozókutya is hiába kaparta ki, a szemlélő csak egy lódögöt látott, ritkán kutakodott tovább.

A feleségem elsírta magát:

– Téged lóba varrnak?

– Ugyan már! – nyugtatgattam. – Van fogalmad, hogy mibe kerül ma egy ló? Annyiba, mint egy jobb használt autó. El tudsz képzelni egy olyan hülye gyilkost, aki ennyit költene rám? Egy jugo fejvadász a feléért lepuffant.

A feleségem akkor meg ezen kezdett sírni.

Arról már csak tíz évvel később, akkor is csak véletlenül értesültem, hogy a hullámok hivatalosan is milyen magasba csaptak. Egy vasúti kocsi peronján álldogálva tudtam meg egy cigányszervezet vezetőjétől, hogy társaival együtt magához Kádár Jánoshoz fordult, kérve, hogy hatalmi szóval állíttassa le a könyvet.

Abban a „már és még”-korszakban, mikor az állam már, az ellenzék még nem volt elég erős ahhoz, hogy egyértelműen érvényesíthesse az akaratát, egy esetleges kompromisszum következményeként könnyen fordulhattak volna úgy a dolgok, hogy valóban megszületik egy betiltó végzés. A kiadó és a terjesztők komolyan aggódtak, elébe akartak vágni ennek a szankciónak, a nyomdából a nagykereskedelmi raktárak helyett egyenest a boltokba szállították a „Bűn az élet”-et.

Ha most megkérdeznék tőlem, hogy még mindig vállalom-e ezt az írásomat, igennel válaszolnék. Több mint tíz év után újraolvasva is büszke vagyok rá, bőséges élet- és ismeretanyagot gyűjtöttem össze benne. Egy olyan világot sikerült bemutatnom, mely addig bezárult az idegenek előtt.

Természetesen ez a könyv sem hibátlan, ha módomban állana, egy-két mondatot kijavítanék a szövegben. Egyik alkalommal a rendőrök felhívtak otthon, azt ajánlották, hogy menjek ki velük egy hármas gyilkosság színhelyére. Én a körülményekről érdeklődve reflexszerűen azt kérdeztem, hogy cigányok voltak-e az elkövetők. Ezt már a környezetből belém ivódott rossz beidegződés mondatta velem – abban persze én is hibás voltam, hogy engedtem hatni magamra. Ma már másképp fogalmaznám meg ezt a mondatot. Mentegetődzni azonban nincs miért, ellenfeleim nem érték volna be ennyivel, nem meggyőzni akartak, hanem legyőzni.

A könyv megjelenése után megszólaltak az öregágyúk is. Az „Élet és Irodalom” kritikusa azt írta, hogy a nyelvemet terítettem le piros szőnyegként a rendőrség elé és homályosan arra is célozgatott, hogy az említett testrészemmel más szívességet is tettem nekik.

A „Beszélő” című formailag még szamizdat, gyakorlatilag már akadályok nélkül terjesztett folyóirat vagy hat teljes oldalt szánt rá szerény munkámra. X. esztéta lehúzott a sárga földig, izomagyúnak, szellemi analfabétának, baloldali fasisztának titulált, közvetlenül utána pedig maga a szerkesztő méltatta X. elmefuttatását, teljesítményét ahhoz hasonlította, mintha valakinek sikerült volna szobrot faragni egy zsáknyi piszkos rongyból – értve ezen az utóbbin méltatlan művemet.

Én nem lepődtem meg ezeken a támadásokon. Rég megszoktam már, hogy az újabb és újabb janicsár nemzedékek mindig rajtam gyakorolják a nyíllövést. Jöttek, beleszagoltak a politikai szelekbe és pontosan felmérték, hogy én nem tartozom semmiféle hatalmi formációhoz vagy társadalmi érdekcsoporthoz, „nem véd sem Isten, sem király!” Nem kell tartaniuk attól, hogy bárki is megtorolná a sértéseiket. Ebben a tekintetben sokatmondó, hogy a könyvnek a Budapesti Rendőr-főkapitányságon tartott bemutatójára egyetlen magasabb rangú rendőrségi vezető sem jött el – igaz, hogy az egyszerű zsaruk közül viszont annál többen.

Ez az alantas hangnem liberális körökben mindmáig megengedett és használatos, csak egy gyöngyszem a mocskolódásaikból. Mikor megjelent az „Ég a Duna”, a bős-nagymarosi vízlépcső-rendszerről szóló riportom, egy zsurnaliszta azt írta rólam: „a meleg szarig nyal be a vizeseknek”. Én magam sohasem válaszoltam a sértéseikre, méltatlannak találtam volna, hogy összemérjem velük a kardomat, a mestereimtől is azt tanultam, hogy az író legyen olyan, mint a futball-labda; minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra száll.

Az én helyzetem nem volt kivételesnek mondható, ez az időszak kedvezett a lejárató szándékú desperádó támadásoknak. Mint akkoriban mondták: javában zajlott a csúcsforgalom a damaszkuszi úton, számtalan, a szocialista időkben diszkreditálódott Saulus sietett Paulusként betérni a kibontakozó új rend sáncai mögé, egy-egy pozícióra három pályázó is jutott. Az önjelöltek az ellenük felmerülő fenntartásokat úgy vélték a leghatásosabban elterelni magukról, hogy igyekeztek minél kihívóbban fogalmazni. A közéletben elszaporodtak a földszintes Dugovics Tituszok, akik halált megvető bátorságot mutatva vetették le magukat a mélybe – egy sámliról és mindenféle török ostromlók nélkül.

Megmaradt emlékezetemben egy epizód a fiatal íróknak egy korábbi szentendrei tanácskozásáról, ahol az előadó megjegyezte:

– Az adott politikai kérdésben Kádár János másképp vélekedett…

Erre felállt egy „Költőcske Mihály”:

– Ki az a Kádár János? – kérdezte, kihívóan körülnézett és leült, láthatólag elragadtatva saját hallatlan merészségétől. Nem kell külön mondani, hogy a kutya sem vonta őt felelősségre.

Visszatérve: az ilyen önigazoló nagyotmondások céltáblájának én is megfeleltem. Csak évekkel később tűnődtem el rajta, hogy vajon szükségszerűen be kellett-e mennem ebbe a húsdarálóba, vagy én is átsétálhattam volna a túlsó oldalra. Valószínűleg lett volna módom erre a váltásra, üzentek is értem, hogy szívesen látnának. Sok százezres példányszámú könyvek élén megjelenő nevem jól mutatott volna a tiltakozó aláírások listáján.

A magát szocialistának nevező államrendben már rég nem hittem. Tizenkilenc éves voltam, mikor Nagy Imre nevezetes júniusi beszéde megérttette velem, hogy addigi buzgalmam és odaadásom: a tervkölcsön jegyeztetés, a népnevelés külvárosi lakásokban, a mozgalmi munka mind-mind egy alapvetően rossz célt szolgált, és a Nagy Imre által képviselt irányzatban sincs okom hinni. Mivel a felfogásom meglehetősen nehéznek mondható, tízszer is körülsétáltam a Móricz Zsigmond teret és azt mondtam magamban:

– Ez nem az én rendszerem, ez nem az én rendszerem, ez nem az én rendszerem…

A tizedik kör végén, az ezredik ismétlés után már meg is tudtam győzni magam. Egy kétsoros verset is faragtam:

Köpönyegem  megforgatását személyes okok mégis lehetetlenné tették. Nekem a nagyapám is szocialista volt, származása szerint egy margitai kofa törvénytelen fia, a sofőrtársai csak „öreg Sztálin”-nak szólították, politikai meggyőződése miatt több időt töltött feketelistán, mint amennyit dolgozhatott. Engem ő nevelt, a keserves fillérein járatott Népszavából tanultam meg olvasni, az ő „szolgálati idejét” megörökölve száz évnyi baloldali múlt állt mögöttem.

Akkor, a „továrisi konyec” hisztéria idején én az orosz katonákra változatlanul felszabadítókként emlékeztem vissza, akik egy gyilkos fasiszta államrendet söpörtek el. Azt sem tudtam elfelejteni, hogy nyomorult körülmények között dolgozó és élő anyám mind a négy gyerekét egyetemre küldhette az 1950-es és 1960-as években. Ez csak a szocializmusnak volt köszönhető, sem előtte, sem utána nem volt lehetséges. Egyszóval: a világnézeti változtatások tekintetében én reménytelen alanynak számítottam.

Őszintén szólva nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget azoknak a sajtóattakoknak, melyeket a rendőrökről szóló riportkönyvem ellen intéztek. Félig-meddig magam is szakmabelinek számítottam, tudtam, hogy készülnek az ilyen cikkek, milyen rugók mozgatják az íróikat.

Mindig is azt tartottam az egyetlen komolyan vehető bóknak, hogy az emberek megvásárolják a könyvemet, hajlandók-e pénzt kiadni érte –, ebben a tekintetben pedig továbbra sem panaszkodhattam. Amikor az említett „Bűn az élet” megjelent, 520 ezer példányban fogyott el egyetlen kiadásban – ezt később még kettő követte –, gyakorlatilag a pult alól kelt el, ki sem került a kirakatokba. (Tizenöt évvel később ezt is a terhemre rótták, egy cigány mozgalmi vezetőnő a fejemre olvasta, hogy elvittem a nyomópapírt a többi, Könyvhétre tervezett kiadvány elől.)

A sikert az író-olvasó találkozókon is lemérhettem. Tudom, hogy ma már hihetetlenül hangzik, de akkoriban évente három-négyszáz ilyen meghívólevelet kaptam. Ha elvállaltam és leutaztam valamelyik nagyobb vidéki városba, a környéken aznap négy-öt találkozóra is sor került. A szervezőnek érdekében állt, hogy minél többet kössön le, mert jutalékként ő vette fel az útiköltségemet – minden egyes helyszínen külön-külön.

Ennyi találkozó csak úgy fért bele egy délutánba, hogy a szervező az első rendezvény kezdési időpontját már akkorra kitűzte, mikor a vonatom még be sem érkezett az állomásra. Nem „dobtam” a találkozókat, mindenütt igyekeztem kielégíteni az érdeklődést, kitartottam az utolsó olvasói kérdésig, utána még dedikáltam is, így az induló késés csak tovább halmozódott, végül az egy-két órát is elérte. Volt olyan hely, ahová csak este tíz órára tudtam befutni, az érdeklődők itt is megvártak – az már csak rám tartozott, hogy hajnalban értem haza Budapestre.

(A szereplések számát tekintve még így sem számítottam csúcstartónak, a cipőzsinórját sem köthettem volna meg B. Ferinek, a költőnek. Ő elindult hétfőn, egész héten reggeltől-estig futószalagon tartotta a találkozókat és az iskolákban a rendhagyó irodalmi órákat, utána az éjszakai vonattal mindig átutazott a soron következő „vadászterületre” és csak szombaton vagy a következő héten vetődött haza.)

A közönségsiker néha példátlan méreteket öltött. Miskolcon a város legnagyobb mozijában került sor a rendezvényre, annyian jöttek el, hogy kint az előcsarnokban is ültek, hangszórók közvetítették nekik a műsorvezetővel folytatott beszélgetésünket. Gondoltam: az ilyen visszajelzések sokkal többet jelentenek, mint néhány „lila entellektüel” vádaskodásai.

Más tekintetben viszont jogosan felmerülhet a kérdés: ebben a felkapottságban benne rejlett-e az a veszély, hogy az ember elbízza magát, munkájában és magatartásában egyaránt felületessé válik. Akkor nem gondoltam erre, az ember tevékenysége közben különben sem látja magát kívülről, ma már azt gyanítom: a legjobb úton haladtam afelé, hogy én is a bukott sztárok szokásos sorsára jussak.

Hamarosan szembesülnöm kellett a társadalomban végbemenő változásokkal. Komáromba mentem le egy találkozóra, fényűző körülmények között, a város egyik legelőkelőbb vendéglőjében rendezték meg, csinos pincérlányok hordták körbe az ételeket-italokat, de nekem hamarosan elment a kedvem mindentől.

Az természetes, hogy az ember nem találhat ki minden egyes találkozóra új és új szöveget, hanem néhány jól bevált „lemezzel” indít. B. Feri, a költő a bevonuláskor szívtipró hírnevéhez híven jobb kezéből ellenzőt formált, a homlokához emelte és úgy kérdezte: megjöttek-e a csajok? J. Anna írónő megtanulta és felmondta kívülről az egyik novelláját, általános konsternációt keltve a hallgatók között. M. Gábor szociológus egy konkrét jelenettel indított: felmutatta a bicskáját és felfújt pofával azt mondta:

– Ez egy olyan bugylibicska, amilyen bugylibicska nincs több bugylibicska! – és még pukkantott is egyet a szájával. A hatás leírhatatlan volt, szék nem maradt szárazon.

Én hozzájuk képest szolidabb szöveggel kezdtem, például ilyenféle módon:

– Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem: hogyan lettem író, mi a véleményem a mai fiatalságról, és azt, hogy a hőseimet az életből veszem-e, vagy kitalálom őket – majd hozzátettem –, bátrabb helyeken azt is megkérdezik, hogy mennyit keresek.

Erre az utóbbira általában bejött az első nevetés, a tapasztalat szerint az embereket ellenállhatatlanul csiklandozza, ha az anyagi ügyekre terelődik a szó – ezzel megtörtént a „captatio benevolentina”, a jóindulat megnyerése. A bevezető után általában élénk és tartalmas beszélgetés szokott kialakulni.

Itt Komáromban is odaálltam a mikrofon elé, a nézőtérről beszóltak:

– Tessék leülni.

– Ugyan már, még épp eleget fogok „ülni”.

Erre a politikai célzásra felharsant a nevetés, kivártam, amíg elül és elkezdtem:

– Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem…

Végigmondtam a szokásos szöveget, de a máskor biztosan bekövetkező reagálás ezúttal elmaradt. Egy pillanatra megtorpantam, de nem adtam fel a meccset. Olyan erőfeszítéssel próbáltam új és hatásos poénokat bedobni, hogy az ingem a hátamhoz tapadt a verejtéktől, de a velem szembe ülők, ha nem is komoran, de elgondolkodva és látható fenntartásokkal figyelték a szavaimat. Meg kellett értenem, hogy ezek az emberek mást akarnak hallani tőlem, mint a régi író-olvasó találkozók közönsége.

Ma már tudom, hogy mit kívántak: azokat a jelszavakat, melyek akkor már az egész országot megrázták, küzdelemre szólítva fel az új polgári Magyarországért. Ezek a lózungok a budapesti értelmiségi klubokból indultak ki, de nem maradtak meg a főváros közigazgatási határain belül, eljutottak a komáromi találkozó átlagosnak tekinthető közönségéhez is. A hallgatók azt várták, hogy én is csatlakozom majd ehhez a törekvéshez. Csalódottan vették tudomásul, hogy a szocializmus ellen nem vagyok hajlandó muníciót szállítani, még a nevében fellépő Hatalom által kiforgatott, meggyalázott formájában sem.

A dolgok nem szoktak egyik napról a másikra az ellentétükbe fordulni, egyelőre még divatban maradtam, bár a meghívások száma a felére-harmadára csökkent. A Könyvhét vasárnapján Szolnokra invitált le a Megyei Könyvtár, hiúságomat bántotta, hogy csak két találkozót szerveztek. Délelőtt a város valamelyik peremkerületén szerepeltem, alig egy tucatnyi ember gyűlt össze. A helyi fiókkönyvtár vezetőnője megemlítette, hogy néhány héttel korábban száznál is többen fogadták K.-t, a „demokratikus értelmiségi ellenzék” egyik író vezéralakját. Az illető hölgy nem mondta ki nyíltan, de a hanghordozásából a süket is kihallotta, hogy véleménye szerint a hozzám hasonló régi pártállami kreatúráknak bizony befellegzett már. Elfogott az a gyomorszorító rosszérzés, melyet olyan ember tapasztalhat meg, aki hirtelen rádöbben, hogy a házát nem kősziklára építette, mint hitte, hanem homokra, és most megsüllyed, a szeme láttára ujjnyi széles repedések jelennek meg a falain.

Délben már erősen megtépázott önbizalommal mentem be a szolnoki központi rendezvényre. Szinte törvényszerűen el is követtem egy nagy hibát: megsértődtem, aztán egy még nagyobbat: ezt kifejezésre is juttattam. Az történt, hogy az előadás kezdetén a könyvtárosok bekapcsolták a magnetofont, fel akarták venni az általam elmondandókat, hogy megőrizzék a házi tékájukban. Az ilyesmi megszokott jelenségnek számított, máskor én is szó nélkül tudomásul vettem, most viszont valamilyen hirtelen támadt gőgömben a beszédem közepén leálltam és megtiltottam a rögzítést. Olyanokat mondtam, hogy előzetesen ki kellett volna kérni az engedélyemet, mert a hangom az én tulajdonom és egyéb marhaságokat is hozzátettem, majd befejeztem az előadást. A közönség, persze, joggal méltatlankodott, emlékszem: egy kopaszodó, kockás mintájú öltönyt viselő férfi haragosan legyintett felém:

– Na, ezt az embert sem hallgatom meg többé!

Egy idő után „kijózanodtam” hiúsági rohamomból, elnézést kértem a könyvtárosoktól, de én nem tudtam megbocsátani saját magamnak, hogy tovább gyengítettem amúgy is megingott pozíciómat:

– Quem Deus volt perdere, dementat prius! – Akit az Isten el akar veszejteni, megfosztja az eszétől – mormogtam magamban.

Hogy a latinnál maradjunk, ez az „annus mirabilis”, csodálatos esztendő, ahogy a rendszerváltó értelmiség nevezte ezt az időszakot, számomra mindinkább „anus mirabilis”-szé, csodálnivaló végbéllé vált, vagyis a béka fenekét is csak alulról bámulhattam.

Pályafutásom során nem ez volt az első mélypont, melyet meg kellett élnem, az 1956-os események ugyanígy a sarkaiból fordították ki az életemet. A felkelés leverése után otthagytam a Színház- és Filmművészeti Főiskolát és másfél évig kazánt szereltem segédmunkási beosztásban. Csak nehezen, véletlen fordulatoknak köszönhetően tudtam visszavergődni az irodalomnak legalább a határterületére. Az akkori helyzettel összevetve a mostanit, jelentős hátrány mutatkozott: 1956-ban a huszonkettedik évemben jártam, most pedig túl az ötvenötödiken, akkor egyedül éltem, most pedig egy öttagú családnak kellett megkeresnem a kenyérrevalót.

A magyar írók nagy többségét akkor is, a következő években is a Soros-féle alapítvány tartotta el – amiért tulajdonképpen tisztelet illeti. Csurka Istvántól egészen Göncz Árpádig talán százan is kértek tőle támogatást, a névsorukat meg lehet találni az Alapítvány ünnepi kiadványában, illetve a Hócipő dokumentumai között. Csurka például egy erdélyi tanító kálváriáját ábrázoló regény megírásához igényelte a „nemzetközi karvalytőke” segítségét. Én viszont úgy döntöttem, hogy akkor sem fordulok alamizsnáért ehhez a kuratóriumhoz, melyet régi ellenfeleim, a polgári ellenzék prominens alakjai vezettek, ha patikára kellene a pénz.

Más mecénás, aki átsegített volna a bajokon, nem mutatkozott, nekem látszólag csak az maradt hátra, hogy visszavonuljak és csendben éhen haljak, vagy más pályát válasszak. Sokszor eszembe jutott szegény anyám, ő mindig azt akarta, hogy tanuljak ki üvegesnek:

– Soha nem fordulhat úgy a világ, hogy egy jó üvegesnek felkopjon az álla.

Akkor még létezett a „Lúdas Matyi” című szatírikus hetilap, valaha, még Árkus József szerkesztősége idején dolgoztam itt. Most hívtak vissza, de nem fogadhattam el az ajánlatot, mert az újság közben jobboldali, kormánypárti szócsővé vált.

Tudtam, hogy ezért senki sem lesz hálás nekem, de ha valaki eleve úgy megy bele a harcba, hogy ha távlatilag is, de kompenzációra számít, az nem harcol, csak többé-kevésbé bonyolult üzletet köt.

Elvállaltam néhány véletlenül adódó alkalmi munkát, például német festékreklámokat fordítottam, valódi nyelvtudás híján végig szótárazva, olyan kifejezésekkel kínlódva, mint „fazékadag”, vagy „forráspont tartomány”.

Megszokott területemen is tettem néhány ügyetlen kísérletet a talpon maradásra. Megpróbáltam feleleveníteni régi sikereim receptjét, írtam egy kötetre való új H. Kovács történetet „A néma súgó” címmel. Véleményem szerint ez a legjobb szatírikus gyűjteményem, de alig-alig fogyott a boltokban.

Akkoriban sokszor felmerült bennem egykori mesteremnek, Örkény Istvánnak egy régi mondása: az emberek nagyon szeretnek valamilyen nagy teljesítményt várni egy kezdőtől – legyen az művész vagy sportoló –, túldicsérik az induló produkcióját, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban, csalódni az illetőben, akár rászolgált, akár nem, legyintenek – mintegy behajtva a befektetett illúzióik árát:

– Na, ez sem ért többet az átlagnál!

A sok fiaskó közül a legnagyobbként mégis egy tévébeli interjú maradt meg az emlékezetemben. Régebben soha nem nyilatkoztam a televízióban, még 1983 áprilisában sem, amikor Kossuth-díjat kaptam.

Egyrészt nem volt szükségem rá, mert a könyveim nem igényeltek különösebb hírverést, másrészt lenéztem az akkori televíziós brancsot. Annak idején a Színház- és Filmművészeti Főiskolán ismertem a velünk párhuzamos filmrendező és operatőr osztályokat, tudtam, hogy az igazán tehetséges növendékeket a Filmgyár vitte el, a szerveződő magyar televíziónak csak a reszli jutott. Kacifántos természetem is külön elégtételt talált abban, hogy nemet mondhattam megismétlődő felkéréseikre. Az idők változásával azonban nagyot fordult a kocka.

1990 tavaszán felhívtak a televízió reggeli magazin műsorától, akkoriban még csak egy ilyen volt, Isten tudja már, hogy épp minek nevezték. Megkérdezték: elvállalnék-e egy interjút, melyet T., minden magyar tévériporterek királya készítene velem. Igent mondtam, úgy gondoltam; nem szabad elszalasztanom ezt az esélyt. Alkalmat kapok, hogy a mélyből végre feljöhessek a víz felszínére és egy hosszú lélegzetet vegyek, tudassam a világot létezésemről. Ma már persze tudom, hogy egy ilyen szereplés hasznos ugyan, de önmagában nem hozhat megváltást.

Igyekeztem felkészülni, felidéztem magamban néhány hatásosnak látszó poént, melyekről úgy véltem, hogy el tudom sütni majd a beszélgetés során. Az nem baj, ha az ember előzetesen bekészít egy pár frappáns mondatot, csak aztán ne akarja mindenáron elmondani. Süllyessze el agya hátsó fiókjába és várja meg, amíg maguktól, a helyzethez illően kikívánkoznak belőle. Ha mégsem adódik ilyen apropó – ami bizony előfordulhat –, el kell felejteni őket. Én ezt akkoriban még nem tudtam, a poénokat felírtam apró cédulákra, bevittem magammal a stúdióba és ott combmagasságban kiraktam a nadrágomra, abban reménykedtem, hogy a beszélgetés során bele-bele pillanthatok majd.

Viszonylag korán szólítottak be a stúdióba, a monitoron még valamilyen hirdetés pergett, várnunk kellett, amíg minket kapcsolnak. Szótlanul üldögéltünk, T. elnyomott egy ásítást, közben okuláréja mögül hideg pillantást vetett rám. Nem kedveltem őt, sem korábban, sem későbben nem ültem le beszélgetni vele. Elismertem hivatalos szakmai rutinját, de úgy éreztem, nem több, mint az eredményes kivitelezés technikusa, hiányzik belőle egyfajta morális tartás. Egyszer maga is úgy nyilatkozott, hogy „a tévériportnak nincs esztétikája, a riporteri magatartásnak nincs etikája”.

A korábbi években, mikor a dolgok még simán mentek a világban, T. fölényes stílusban őrizte a pozícióit. Környezetében keményen megbüntetett minden olyan gesztust, melyet ellene irányuló tiszteletlenségnek ítélt, nem sok fű nőtt egy fiatal pályatársnak, ha megengedett magának egy viccet vele szemben. Később a világ keményebbé vált, és ezzel együtt T. önbizalma is romokba dőlt. A futballpályákon felhangzó első antiszemita bekiabálások után többé nem mert meccseket élőben közvetíteni. Az utcán is félt, egy kis teleszkópos, összecsukható gumibotot hordott a táskájában, nem lehetett nagy gyakorlata a verekedésekben, ha azt feltételezte, hogy ellenségei a lovagi tornák szabályai szerint egyesével és szemtől-szembe támadnak majd, és neki lesz ideje „kirakni a műszereket”.

Egyelőre azonban még csak 1990 tavaszán vagyunk a Televízió stúdiójában. Kigyulladt az adást jelző lámpa, T. a maga szokásos módján szenvtelenséget szenvelegve nyitott:

– Azt tudjuk, hogy Moldova György a „három T” közül az első, a „támogatott” kategóriába tartozott…

T. annak az ökölvívónak a taktikáját választotta, aki már az első menet elején meg akarja rendíteni az ellenfelét egy még „hideg fej”-re mért ütéssel. Nem fogtam fel, hogy mi vezérli a szándékában, későbbi televíziós szerepléseim során tanultam meg, hogy a „Bűn az élet”-tel kapcsolatos tapasztalataim a képernyőre is érvényesek. A televíziós műsorvezetők is mindig „sebzett vad”-at igyekeznek hajszolni, akin szabadon kiélhetik agresszivitásukat, elsüthetik rajta poénjaikat, mert semmiféle hatalom nem áll mögötte, nem kell retorziótól tartaniuk. Pontosan tudják, hogy a kenyér melyik felén van megkenve vajjal, sohasem kötnek bele aktív bankigazgatókba, püspökökbe vagy nagykövetekbe. T. nyilvánvalóan engem is „vogel frei”-nek ítélt, akire soha nincs vadászati tilalom.

Időm sem maradt elképedni, hogy éppen ő minősít így engem, aki a szocialista rendszernek képességein-érdemein túl futtatott sztárja volt, mikor már bekaptam a következő mélyütést is. T. észrevette a nadrágomra kirakott cédulákat és a pillanatot megfelelőnek ítélve, akcióba is lépett. Jobb kezét a feje mögé emelte, a mutatóujját előbb a hüvelykujjához szorította, majd a két ujját eltávolította egymástól. Én észrevettem ezt a mozdulatot, de nem tudtam, mit jelent. Később elmagyarázták nekem: T. így adott utasítást a kamerát kezelő operatőrnek, hogy „nyisson”. Addig, ahogy szokásos, csak a második inggombomig látszottam, most viszont bekerült a képbe a papírokkal elborított combom is. Így mindenki megállapíthatta, hogy én mekkora barom vagyok, sillabuszok nélkül egy mondatot is képtelen volnék megfogalmazni. A meccset tulajdonképpen már itt elvesztettem.

T. még ennyivel sem érte be, ahogy akkoriban szokás volt mondani: „a betonba akart döngölni”, és én óvatlanul tálcán nyújtottam neki a lehetőséget. Már nem emlékszem, hogy került rá sor, de Ladányi Mihályt, a költőt idéztem, aki egy író-olvasó találkozón azt mondta:

– A személyi kultusz elleni harccal az a baj, hogy ugyanazok csinálják, mint korábban magát a személyi kultuszt…

Ladányi szavait valószínűleg a frissen kialakult politikai helyzetre próbáltam alkalmazni, olyan értelemben, hogy a rendszerváltás legnagyobb haszonélvezői a művészeti életben is a letűnt rezsim kiszolgálói közül kerültek ki. T. nyájasan rám mosolygott:

– Kik ezek? Hallhatnánk néhány nevet?

Úgy éreztem, hogy kivédhetetlen csapdahelyzetbe kerültem, erre a kérdésre nem adhatok jó feleletet. Ha kitérek a nyílt válasz elől egy olyasféle fordulattal, hogy „ugyan kérem, nem a nevek számítanak, hanem az elvek”, akkor T.-nek sikerült bebizonyítania a televízió nézői előtt, hogy én felelőtlenül rágalmaztam, és amikor kézzelfogható tényekkel kellett volna előrukkolnom, rögtön inamba szállt a bátorságom. Az sem ígért több jót, ha felveszem a kesztyűt és felsorolok néhány nevet, mert kiteszem magam annak, hogy a megemlítettek pert indítanak ellenem személyiségi jogaik védelmében – és nekem semmi kedvem nem volt bíróságra járni.

Mégis az utóbbi lehetőség tűnt a kisebbik rossznak, mert így, ahogy a japánok mondják, legalább az arcomat megőrizhettem. Beszéltem Kőszeg Ferencről, akinél vonalasabban viselkedő lektorral egyik könyvkiadónál sem akadt dolgom – az ortodox kommunista szakértőkkel könnyebben megbirkóztam, mert azok legalább az ortodox kommunistáktól nem féltek, Kőszeg viszont azoktól is. A változások után mégis ő lett a liberálisok egyik frontembere.

Megemlítettem volt iskolai osztálytársamat, Csurkát is, aki részeg botrányain gyakran tett antiszemita kijelentéseket – ez akkoriban még szezon előtti gesztusnak számított –, kijózanodva pedig a zsidó barátait kérte meg, hogy járjanak közben bűnbocsánatért Aczél Györgynél. A kultúra akkori irányítója általában el is nézte neki a félrelépéseit, csak annyit jegyzett meg:

– Egyszer már berúghatna balra is!

Már elindult az a suttogás is, hogy Csurka a Belügyminisztérium három per hármas ügyosztályának beszervezett ügynöke volt, ezzel együtt ott állt a rendszerváltó elit első soraiban. Egy lelkesült újságírónő „új márciusi ifjú”-nak nevezte, mire valaki csak annyit jegyzett meg, hogy korban és súlyban két márciusi ifjú is kitelne belőle.

Az adás végén T. fölényes arccal nézett rajtam keresztül, ha jól emlékszem, el sem köszönt tőlem. Rosszkedvűen, vereséghangulatban hagytam el a stúdiót, így festhetett a ledöfött bika, mikor kihúzzák az arénából. Ezzel az interjúval nem értem el a remélt megkönnyebbülést, hatástalanul tűnt el a műsorfolyamatban, senki sem hívott fel gratulálni utána.

A csapda, melybe beleestem, sokáig nem hagyott nyugodni. Megkérdeztem az egyik nyilatkozati ügyekben profinak számító barátomat:

– Te hogy keveredtél volna ki ebből a helyzetből? Mit lehet arra mondani, hogy: „hallhatnánk néhány nevet”?

– Ó, rengeteg lehetőség van.

– „Hallhatnánk néhányat”?

– Felelhetted volna azt, hogy meddig ér rá Ön, T. úr? Mert éjfélig tudnám sorolni. Vagy azt, hogy van Önnél budapesti telefonkönyv? Mert minden oldalon akad hat-hét ilyen név.

Változatlanul úgy éreztem, hogy nekem végképp befellegzett. Tudatában voltam, hogy milyen helyet töltök be a világban, soha nem képzeltem, hogy engem a szép lelkemért fogadott el és tartott meg érdeklődésében az olvasóközönség. Bárhogy is alakulnak a dolgok, én nem írhatok romantikus regényt egy hosszú, boldog szerelemről, vagy történelmi képeskönyvet a kacagányos ősökről. Régi megbízható fegyvereim: a bajokat kompromisszumok nélkül feltáró riport vagy a szatíra, úgy látszott, örökre lomtárba kerültek. Hol találok ezekre alkalmas témákat és személyeket, hiszen az újságok szaporodó sora, a televízió és a rádió is teli torokból azt harsogta, hogy most aztán jönnek a tisztakezűek, a makulátlan Grál-lovagok, akikhez a legkisebb szennyfolt sem tapad. Mit tudok kezdeni velük?

Mint az akkori miniszterelnökünk mondta magáról: „lemerültem”, de vele ellentétben nem bíztam benne, hogy sikerül kibekkelnem az ellenfeleimet. Csak a már korábban elkezdett, a magyar börtönökről szóló riportkönyvemmel foglalkoztam. A hangulatom olyan nyomott volt, hogy sokszor nem éreztem: a rácsnak éppen melyik oldalán tartózkodom.

A politika nagy eseményei, olyanok, mint a győztes pártok osztozkodása, vagy a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer utóvédharcai szinte észrevétlenül suhantak el mellettem. Aztán, ha lassan is, de a világ kezdett megváltozni körülöttem.

Kabos Lászlót, a színészt, mikor betöltötte a hatvanadik évét, Kellér Dezső köszöntötte az öltözőjében:

– Lacikám! Egy komikust egyetlen baj érhet, ha hirtelen megszépül. Hozzád kegyes volt a Sors!

Valahogy így jártam én is a társadalmi környezettel. Hamarosan szembetaláltam magam az új jobboldali rendszer ellentmondásaival és azzal a képmutatással, mellyel igyekezett leplezni a hibáit. Újra kedvet kaptam hozzá, hogy szatírákat írjak, az egyik folytatásokban meg is jelent a „Magyar Hírlap”-ban.

Ez az újság akkoriban a liberális-baloldali szellemi ellenállásnak a legjelentősebb fóruma volt, következetes ellenzéki alapállását csak a „Hócipő”-éhez lehetett hasonlítani. A lap legnépszerűbb rovatát, a legendás „Hetedik oldal”-t Gádor Iván szerkesztette. Iván korának egyik legátütőbb erejű publicistája volt – alapvető szabaddemokrata elkötelezettséggel, például Pető Iván is a barátai közé tartozott.

Ami a szakmai színvonalat illeti, az újságokat akkor is más újságokból készítették. Valaki hallott valamit a televízióban vagy a rádióban, amit érdekesnek talált, kerekített belőle egy cikket, erre válaszolt egy másik zsurnaliszta, arra a harmadik, azt követte a negyedik tollforgató dolgozata, közben az eredetileg sem túlságosan bőséges életanyag végképp kilúgozódott, a vita légüres térben zajlott. Egyetlen eredményt lehetett elkönyvelni: a cikkírók neve forgott egyet a köztudatban és teljesítettek néhány százalékot havi penzumukból. Iván alapvetően különbözött tőlük, nem volt ugyan túlságosan művelt stiliszta, idézetkészlete néhány versrészletből és politikai axiómából állt, mondataiban gyakran élt olyan közbevetésekkel, hogy „na már most”, de az írásaiból mindig sütött a szenvedély, a Hatalommal felvállalt szembeszállás romantikája.

Gádor a „Hetedik oldal” szerkesztését a saját alkotó munkájánál is fontosabb feladatnak tartotta, csapatát folyamatosan próbálta erősíteni új és új nevekkel. A szatírám leközlése után engem is behívott, felajánlotta, kapok egy önálló sarkot a hetedik oldalon, ahol minden héten, egy bizonyos kiválasztott napon megjelenhetek, vagyis szaknyelven szólva: legyek kolumnista.

Meglepett ez a felkérés. Én akkoriban már szélsőséges baloldali fanatikus hírébe keveredtem, bár nem tettem sokkal többet ezért a kitüntető címért, mint hogy kiálltam a Kádár János emlékét sértő rágalmak ellen, és halálának évfordulóján megjelentem a Kerepesi temetőben. Egy színész barátom egyszer olvadt tekintettel a szemembe nézett:

– Ugye, te kommunista vagy?

Arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy maga is az volna, ha merne. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy sohasem voltam tagja egyetlen politikai csoportosulásnak sem – és amennyiben vállalhatom a felelősséget a jövőmért, nem is leszek. Csak annyi történt, hogy a világ elment jobbra, én pedig kitartottam az adott helyemen.

Addig gyakorlatilag soha nem írtam rendszeresen újságot, leszámítva néhány fiatalkori megjelenést az Esti Hírlapban, ezért csak hosszas töprengés után fogadtam el Gádor ajánlatát. Ma már úgy gondolom, hogy ez a döntés életem szerencsés elhatározásai közé tartozott.

A rovatnál kiváló csapat jött össze, és én is jól éreztem magam benne. Mindig is szerettem volna egy összetartó csoportba besorolni, belekapcsolódni egy közös áramrendszerbe, az más kérdés, hogy csak ritkán sikerült, akkor is csak időlegesen. Mint örök deviáns előbb-utóbb találtam valamilyen okot, vagy legalább ürügyet, hogy kilépjek mindenféle keretből. Ha magamba nézek, feltehetőleg röstelkednem kellene ezért a tulajdonságomért, bár ennek az alapállásnak is megvannak a maga előnyei, mint Osváth Ernő mondta:

– „Ha nem volnék javíthatatlan, már rég elrontottak volna.”

A hétfőnkénti megjelenést választottam, mintha csak egy folyamatos új kezdés hangulatát szerettem volna kifejezni. Hamarosan kialakult a kapcsolattartás módszere is, mindig péntek délben vittem be a következő anyagot a szerkesztőségbe, a terjedelme 3-4 gépelt oldalt tett ki. Gádorral leültünk a büfében, feltette a szemüvegét, elolvasta a cikket, közben megittunk egy-két korsó sört, néha „szétcsapattuk” egy féldeci unicummal. Iván akkor még bírta az italt, csak évekkel később verte le a lábáról az alkohol. Mikor végzett a kézirattal, helybenhagyólag bólintott, ráírta a szükséges nyomdai jelzéseket és leadta a titkárnőnek. Betáplálták a lap számítógépébe és a tárca egy békebeli vonat pontosságával megjelent minden héten – három hosszú éven át.

Nem kötötték meg a kezemet, arról írhattam, amiről akartam, úgy, ahogy nekem tetszett. Szórakoztató megfogalmazásra törekedtem sok groteszk elemmel, gondolatilag pedig azt a célt tűztem ki magam elé, hogy önbizalmat és reményt adjak a lapot olvasó baloldali vagy liberális meggyőződésű embereknek, akik még mindig nem tudtak felocsúdni abból a vereségből, melyet a jobboldal mért rájuk az 1990-es választásokon. A magam szerény lehetőségei szerint megpróbáltam beléjük szuggerálni azt az érzést, hogy „lesz még ünnep a mi utcánkban!” Az olvasók rokonszenvvel fogadták a jelentkezéseimet, egy felmérésnél az összes „külsős”, vagyis az állományba nem tartozó szerző közül én kerültem a népszerűségi lista első helyére.

Rendszeresen dolgoztam a „Hócipő” című lapba is. Bár világnézetileg távol álltam tőle, sokra tartottam a főszerkesztőt, Farkasházy Tivadart hajthatatlan ellenzékiségéért, a fizikai inzultusokat is felvállaló bátor kiállásaiért. Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy én adhattam át neki a „Civil Kurázsi”-díjat.

– Őszintén remélem – mondtam neki az ünnepségen –, hogy egyszer még eljön az a boldog idő, mikor mi is szembekerülhetünk egymással.

Még egy fórumot kaptam a megszólalásra, minden vasárnap reggel tíz percben jelentkeztem a Petőfi rádióban, egy-egy rövidebb írásomat olvastam fel.

De térjünk vissza a „Magyar Hírlap”-hoz. Ahogy közeledtünk az újabb erőfelmérést jelentő 1994-es választásokhoz, Gádor mind határozottabban felvállalta kötődését a Szabad Demokraták Szövetségéhez. Egyre gyakrabban kifogásolta írásaim mondanivalóját. Azzal egyetértett, hogy megpróbálom nevetségessé tenni a jobboldali kormány hozzá nem értését, erőszakos módszereit, de azt nem tudta elfogadni, hogy kiszálltam a liberális politikusok nagyképű pózai ellen is.

– Mindenkit magadra akarsz haragítani? – kérdezte vészesen villogó szemüveggel.

– Mondjuk talán úgy, hogy senkinek a tetszésére nem pályázom.

– Tudod mi vagy te? Egy kommunista kolumnista! – Gádornak tetszett a saját rögtönzése, felnevetett és megbékélt. – Igyunk még egy gyors sört, de azt te fizeted.

A viták azonban néha elmérgesedtek, Gádor egyszer bedühödött és kijelentette, hogy az adott formában nem közli le az írást. Én viszont, attól tartva, hogy valamilyen manipuláció áldozata leszek, minden szavamhoz ragaszkodtam. Egyikünk sem engedett, összevesztünk, úgy léptem ki a szerkesztőség épületéből, hogy utoljára jártam itt, többé nem írok a lapba.

Hazamentem, három óra felé nyitottam be otthon az ajtón. Megebédeltem és nekiláttam az igazán fontosnak gondolt munkámnak, az épp esedékes regénypenzumomnak. Még egy oldalt sem fejezhettem be, mikor öt óra körül megszólalt a telefon, a rovatnál dolgozó egyik barátom jelentkezett közvetítőként, békére-egyezségre hajlamos ember volt, ahogy mondani szokás: ha lenyelt öt nyitott biztosítótűt, legalább négy becsukva távozott belőle. Áthidaló megoldásokat javasolt a cikk szövegében, elutasítottam, de ő nem hagyta lerázni magát, úja és újra felhívott. Vitatkozás közben fokról-fokra meginogtam, mindinkább úgy éreztem, hogy hiányozna nekem ez a kapcsolat; a hétfő reggelek, mikor kiveszem az újságot a postaládából és a hetedik oldalon megpillantom a nevemet és a fotómat a cikk fölött. Elbizonytalanodtam és belementem egy kompromisszumba. Gádor is visszakozott, hogy megóvja a tekintélyét, azzal fenyegetőzött, hogy a cikkemre irat majd egy ellencikket, de ezt csak ijesztgetésnek szánta, soha nem tette meg.

Mind a ketten tudtuk: nem olyan idők járnak, hogy mi egymásnak eshessünk. Szükség volt ránk kartácsnak a Demokrácia ósdi ágyújába. A jobboldal falanxba rendeződött és mind határozottabban tört előre, új és új pozíciókat hódított meg. Mikor meghalt Maxwell, a Magyar Hírlap angol többségi tulajdonosa, erre a lapra is megpróbálták rátenni a kezüket, az illetékes kormányhivatal be is jelentette a vételi szándékát. Nem lehetett kétséges, hogy ha ez az ügylet létrejön, egy percig sem tarthatjuk meg eredendő ellenzéki alapállásunkat, minden valószínűség szerint még a szerkesztőségi épületből is távoznunk kell majd.

A csapat azonban folytatni akarta a harcot. Összefogott néhány újságíró és a technikai személyzet egy része, elhatározták, hogy életben tartják majd a lapot. Mivel a „Magyar Hírlap” cím az új tulajdonos birtokába került volna, a „Régi Magyar Hírlap” nevet választották. Egy új bázist kerestek, ahol megtelepedhetnek, végül egy leállított textilgyár nagy szövőcsarnokát nézték ki, ebben a hodályban az íróasztalok és a beszerzendő nyomdagépek is elfértek volna. Én teljes szívvel csatlakoztam ehhez az elképzeléshez, úgy éreztem, hogy a nehéz helyzetben jó szolgálatot tehet az én „világvége rutinom”.

A kormányzat végül is nem valósította meg az eredeti szándékát, nem vásárolta meg a lapot, a terjengő hírek szerint sokallta a vételárat. A jobboldalt akkoriban még gátlások fogták el, ha az állami erőforrásokat a maguk politikai céljaira kellett felhasználni. Tíz évvel későbbi utódjaik már levetkőzték ebbeli szégyenérzetüket.

– „Az életrevalóság egy szomorú jele: a gyorsaság, amivel a fiatalember leküzdi az ideáljait” – mondta Osváth Ernő nem is ismerve a Fideszt.

A lapot végül is egy svájci üzletember vette meg. Feltehetőleg a becsvágy mozgatta, otthon – Zürichben vagy Genfben – legfeljebb örökölni lehet egy országos jelentőségű újság tulajdonjogát, pénzzel nem megszerezhető. A svájci érdekkörét később fokozatosan kiterjesztette néhány heti, illetve havi magazinra is.

A tulajdonosváltás sokáig nem járt semmiféle észlelhető következménnyel, de az egyik pénteken hiába kerestem Gádort benn a szerkesztőségben. Először azt mondták, beteg, aztán néhány hét múlva kiderült, hogy leváltották a rovat éléről és a laptól is elkerült.

Gádor sokáig hallgatott a háttérben történtekről, csak évekkel később beszélt nekem róluk. Az egyik délután behívták a szerkesztőségi titkárságra, és teljesen váratlanul átadtak neki egy másnapra érvényes, oda-vissza útra szóló repülőjegyet Svájcba. Iván reggel ki is ment Zürichbe, a lap tulajdonosának megbízottja fogadta, meghívta ebédelni a város egyik legjobb vendéglőjébe. A fehér asztal mellett ülve először méltatta Gádor rovatvezetői munkáját, utána arra kérte, hogy tompítsa le radikális stílusát, és lazítson némely politikai kapcsolatán. Iván feltételezése szerint a dolgok mélyén az lapult, hogy a svájci üzletember egy önálló televíziós állomást szeretett volna létesíteni Magyarországon, és ehhez javítani szándékozott viszonyán a jobboldali kormányzattal.

Iván minden gondolkodás nélkül nemet mondott a kérésre, a tulajdonos megbízottja nem sokat vitatkozott, mintha eleve számított volna a dolgok ilyetén kimenetelére, elővett a táskájából egy aláírt felmondólevelet és átnyújtotta a publicistának. Kötöttek egy „gentlemen’s agreement”-et, ennek értelmében Gádor meghatározott ideig hallgat az ügyről, cserében megkapja a teljes összegű végkielégítést. Aztán kezet fogtak, Iván taxiba ült, kiment a repülőtérre és hazautazott.

(Sajnos nem kezeskedhetem a történet hitelességéért, mert csak Gádor verzióját ismerem, a svájci tulajdonossal nem állt módomban beszélni az ügyről.)

Azt hiszem, többé nem lesz alkalmam, hogy legalább írásban elbúcsúzzam Gádortól. Összevesztünk valamin, ma már érdektelen, hogy kinek volt igaza, barátságunk megszakadt. Nem találkoztunk, csak hallomásból értesültem, hogy fokozatosan csúszik lefelé.

Azt hiszem, soha nem heverte ki, hogy el kellett mennie a „Magyar Hírlap”-tól, rovatát a saját szülöttjének tekintette. Gádor új és új lapoknál próbálta újra kezdeni, vitathatatlan szakmai klasszisának köszönhetően mindenütt szívesen fogadták, de a vándorlása során már sehol sem találta meg önmagát. A házassága is felbomlott, magában élt egy óbudai panellakásban. Gyakran szenvedett kisebb sérüléseket, elesett, vagy főzés közben forró olajjal égette meg a lábát, a szandáljából hetekig piszkos kötözőpólya lógott ki.

Iván, úgy tudom, májcirrozisban halt meg. Haláltusájában a kórházi ágyhoz szíjazták, akkor már csak órái maradtak hátra, minden elvégeztetett, az orvosai búcsúzóul megengedhettek volna neki még egy korty konyakot és egy jó szivart.

– Isten veled, Gádor Iván. Isten veled „Hetedik oldal” – mondta a főszerkesztő a temetésen.

Elindult a „Magyar Hírlap” hosszú leépülése, mely véleményem szerint mindmáig tart. A példányszám a harmadára-negyedére esett vissza, az idők folyamán olyan igazán tehetséges emberek távoztak el a rovattól is, mint Megyesi Gusztáv, Hegyi Gyula, vagy a karikaturista Pápai Gábor. Gádor Iván leléptével körülöttem is megritkult a levegő, a szerkesztőségi épület lépcsőjén fölfelé kapaszkodtomban mind többen néztek el az arcom mellett.

1993 szeptemberében a lap nem tudom hányadik évfordulóját ünnepelték kint a Margitszigeti Nagyszállóban pezsgős vacsorával, tűzijátékkal. Száz és száz vendéget hívtak meg, de én, aki mégis csak állandó szerzője voltam a lapnak, nem szerepeltem ezen a listán. Nem tartozom azok közé, akik szeretnek mindenütt jelen lenni, ahogy mondják: náluk nélkül nincs klimax a Lipótvárosban, de azért rákérdeztem, hogy mi volt az oka a mellőztetésnek. A rovatvezető ötölt-hatolt, végül azt mondta, hogy a svájci tulajdonos magyar ügyvédje kérte: tartsanak engem távol ettől az eseménytől.

Rossz kifogást választott. Akkoriban épp az ügyvédekről írtam könyvet, a szóban forgó jogászt is jól ismertem, jeleztem, hogy nem hagyom annyiban, megkérdezem tőle, hogy mi baja van velem. Ekkor bevallották, hogy maga a főszerkesztő döntött így, a meghívott úri közönség előtt nem akarta felvállalni a „kommunista kolumnistát”.

Meg kellett értenem, hogy a kollégáim tudtak a félreállításomról, de senki sem nyilvánított szolidaritást velem – később magán az ünnepségen sem hiányoltak –, így ábrándjaim egy közösségbe való tartozásról megint szétfoszlottak. Nem rázott meg túlságosan, hamar helyreállt tudatom normális hőmérséklete.

A bosszú számomra legelőnyösebb formáját választottam. Tudtam, hogy egyelőre nem tudnak pótolni, a lapnál való maradásom fejében kiköveteltem, hogy emeljék fel a honoráriumomat, mint a régi zsidó közmondás tartja: „ha már tréfli, legyen jó zsíros!” Ebbe bele is mentek, de akkor már elhatároztam, hogy nem sok sót eszek meg a lapnál.

Megvártam még a választásokat, aztán 1994 júniusában elköszöntem a „Magyar Hírlap”-tól. A három ott töltött év alatt majdnem 200 tárcám, cikkem, kis szatírikus írásom jelent meg.

Ahogy közeledett az 1994-es országgyűlési választások időpontja, úgy növekedtek a Magyar Szocialista Párt győzelmi esélyei – és ezzel együtt a vele rokonszenvezők tábora is. A damaszkuszi úton ellenirányba fordult a forgalom. Farkasházy „Teddy” balatonszárszói rendezvényén mind több újságíró igyekezett szabad széket találni az eseményen megjelenő Horn Gyula pártelnök közelében.

– Lövészárkaink leginkább a győzelmünk előtt telnek meg! – jegyezte meg az események egyik elfogulatlan szemlélője.

Ami az én MSZP-hez fűződő viszonyomat illeti, meggyőződésemben mindig is balra álltam tőle. Arra sem törekedtem, hogy szorosabb személyes kapcsolatokat alakítsak ki a vezetőivel, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt ők sem erőltették.

Ezért lepett meg, hogy még az 1990-es országgyűlési választások előtt megkeresett az a tanácselnök, aki alig néhány évvel korábban még ki akart tiltani a megyéjéből „Az Őrség panasza” című riportkönyvem miatt. Az elnök most a barátjának szólított és felkért, hogy vállaljak képviselőjelöltséget az MSZP színeiben. Én egyszerűen elképedtem az ajánlatán, és kerek-perec elutasítottam.

Ugyanakkor őszintén tiszteltem azokat a nálam különb jellemű embereket, akik el tudták felejteni a korábbi, a létező szocializmus időszakában elszenvedett sérelmeiket és hajlandók voltak jelöltként sorompóba lépni. Fekete Sándor, aki 1956 után hosszú éveket töltött börtönben, elfogadta a megkeresést. Budapest kilencedik kerületében felvette a harcot olyan erős riválisokkal szemben, mint például a Ferencváros labdarúgó csapatának egykori balfedezete és ha vesztett is ellenük, mégis tisztességesen helytállt, szavazatok százait hozta a pártnak. Én, sajnos, képtelen voltam felemelkedni erre az erkölcsi magaslatra.

Az MSZP a következő években egy fokkal sem vált rokonszenvesebbé számomra. Én magamtól 1994 elején sem csatlakoztam volna hozzá, az egyik szocialista vezető keresett meg a Magyar Hírlap szerkesztőségében, arra kért, hogy vegyek részt az egyik budapesti képviselőjelöltjük bemutatkozó gyűlésén.

Ha az indulataimra hallgatok, most is reflexszerűen nemet mondtam volna, de hosszas töprengés után meggyőztem magam, hogy ezúttal nem állhatok félre.

Én 1934-ben születtem, már nyitott szemmel éltem meg a Horthy-rendszert, a kiváltságok, a kirekesztés és a képmutatás tömjénszagú birodalmát. Ez a szellem máig sem foszlott szét környezetemben, Budán lakom, olyan körzetben, ahol a jobboldal választási győzelme mindig garantált, legfeljebb a szélsőjobb kénytelen viaskodni érte. Nap mint nap tapasztalhattam, hogy hajlamai szerint az ezredvégi polgárság is az elődei útját folytatná, és az MSZP az egyetlen olyan erő, mely ezt meg tudja akadályozni. Végül is igent mondtam.

A képviselőjelölt bemutatkozó gyűlését valamilyen ünnepnap délutánjára tűzték ki, ennek megfelelően részvétlenségbe is fulladt, csak a környéken lakó kipróbált baloldali érzelmű emberek jelentek meg és néhány pártkorifeus. Számomra csak annyiban volt jelentősége ennek az eseménynek, hogy itt kértek fel: álljak be a párt public relations-csapatába. Úgy éreztem, hogy ezt az ajánlatot nem utasíthatom vissza.

A baloldali szerepvállalás egyébként ritkaságszámba ment. A magyar szocialisták sohasem tudták megnyerni a politizáló humán értelmiség többségének a rokonszenvét, hiába próbálták a maguk oldalára állítani hízelkedéssel, díjakkal vagy kitüntetésekkel. A szocialisták rendezvényeire, traktáira mostanában is jórészt ez a csoport hivatalos. Bár szerény véleményem szerint a párt jobban tenné, ha az erre fordított pénzt hátrányos helyzetű gyerekek nyári táboroztatására költené, vagy más hasonló szociális célokra.

A magyar politizáló értelmiség mindig is primitívnek találta és lenézte nemcsak a marxizmust, hanem a baloldali eszméket általában, és helyette a liberálisok vagy a jobboldal felé sodródott. Ez alól a művészek sem számítottak kivételnek, legföljebb néhány színész volt hajlandó „kompromittálódni” az MSZP mellett. A csapatból végképp hiányoztak a hadra fogható írástudók, a párt arculatát meghatározó szövegek és gesztusok megformálói, feltételezem, hogy ennek a légüres térnek legalább az egy részét próbálták betölteni az én meghívásommal.

Munkába álltam, megkaptam a vezetőség által kidolgozott választási program vázlatát. A tervezet minden fontosabb nemzeti méretű célkitűzéssel foglalkozott a szegények felzárkóztatásától kezdve a fiatalok induló esélyeinek javításán át egészen a kisebbségben élő magyarok sorsáig. Mondanivalójával alapvetően egyetértettem, sőt jelenleg is egyetértek, mert mindmáig kevés valósult meg belőle. Ha annak idején 1994-ben elfelejtettek volna kiküldeni néhány csomagra valót ezekből az elméleti összefoglalókból, 2002-ben újra fel lehetne használni őket, senki sem venné észre ezt az időbeni elcsúszást, minden akkori gond változatlanul megoldásra vár.

A téziseket megszövegezőik „baltával faragták ki”, nyersen, elnagyoltan vetették papírra, rám az a feladat várt, hogy legalábbis az egy részüket átfogalmazzam, olvasható formába öntsem. Újságbeli közlésre szánva levelet írtam a szocialisták nevében a fiatal választókhoz, a fizikai munkásokhoz. Nyolcvan-kilencven százalékban én szövegeztem meg a legjelentősebb választási propaganda kiadványt, egy Horn Gyula képével illusztrált, szétnyitható „leporelló”-t is, melyet tudomásom szerint másfélmilliós példányszámban terjesztettek.

Felmerülhet a kérdés; nem éreztem-e méltóságomon alulinak ezt a munkát? Nem, először azért, mert soha nem helyeztem magam valamilyen elképzelt szellemi piedesztálra, másodszor, és ez a fontosabb, akkor úgy éreztem, hogy küldetést teljesítek. Nemcsak egy párt, hanem az egész ország érdekében dolgozom.

Szokásos módon „be is lelkesedtem”, hangulatilag is igyekeztem beilleszkedni a választási munkát irányítók csapatába. Arról beszélgettünk, hogy ha győzünk, egy nagy pacal vacsorával ünnepeljük meg.

A PR-tevékenységgel párhuzamosan egy másik kezdeményezésben is részt vállaltam.

Régi felismerés, hogy a Hatalomnak nincs humora, a humor szükségképpen rámutat az élettől idegen merevségekre, ez nemcsak a személyekre, hanem az államszervezetre és a társadalmi rendre is vonatkozik. A Hatalom nem tud változtatni a megtámadott hiányosságain, mert ha egy ponton enged, előbb-utóbb az egész rendszerét felfejtik, akár a macska a csipketerítőt egyetlen megragadott szálból. Kormánypárti humor éppúgy nem létezik, mint zöld szamár, tehát a Hatalom a humorra csak tiltással, vagy más pressziós lépéssel válaszolhat, de ahogy gyöngül, úgy válik mind képtelenebbé erre az ellencselekvésre. Marton Frigyes rendező régi barátom még azokból az időkből, amikor együtt dolgoztunk a Rádiókabaréban, éppen erre a fogyatékosságra alapította az ötletet. „Kicsengettek!” címmel egy videokazettát készített, melyben a vesztésre álló jobboldali hatalmat akarta kipellengérezni. Engem is felkért szereplésre. Néhány aforizmámat olvastam fel.

Ezt kevéssel később egy hasonló műfajban mozgó, de sokkal nagyobb arányú vállalkozás követte. Egyik este felhívott T. riporter és szerkesztő, bejelentette, hogy elindul a kabaré „tavaszi hadjárata”. Minden megyeszékhelyen és Budapesten két-két előadást tartanak majd, szeretnék, ha némely alkalommal én is fellépnék. Úgy éreztem, hogy már öreg vagyok bohócnak, kinőttem a komédiázásból, de megtiszteltetésnek tekintettem, hogy a vidám műfaj nagy sztárjaival léphetek fel együtt, ezért rábólintottam az ajánlatra.

A „tavaszi hadjárat” messze hangzó sikereket ért el, komoly szerepet játszott az ellenzék későbbi választási győzelmében.

Ami a műsor szerkezetét illeti, megemlítendő, hogy mindig felléptettek néhány országos hírű, de az adott helyszínhez kötődő politikust is – Székesfehérváron történetesen Orbán Viktort. A beszélgetésben sorra kerülő témákat előre egyeztették, a tanácsadó stáb így kidolgozhatott néhány poént a fellépő „főnök” számára. Orbánnak annyit talált ki a csapata, hogy arra a kérdésre: mit szeret leginkább a futballban, felelje azt, hogy a harmadik félidőt, vagyis a meccset követő zuhanyozást és sörözést. A műsort vezető Selmeczi Tibor azonban még ettől a szerény csattanótól is megfosztotta. Tévedésből vagy szándékosan, de úgy tette fel a kérdést, hogy mit szeret a harmadik félidőben? Erre Orbán csak hebegni tudott, egyetlen dakota közmondás sem jutott az eszébe. Az előadást a helyi kábeltévé is közvetítette, a fiaskót sok ezer lakásban látták, hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz-elnök aztán vereséget szenvedett a saját pátriájában.

Más hasonló esetek is előfordultak, a kormánypropaganda irányítói megpróbálták ellensúlyozni a „hadjárat” sikerét, a Kongresszusi Központba meghirdetett budapesti előadásokkal párhuzamosan ők is megszervezték a maguk műsoros estjét a Vidám Színpadon.

A kabarettisták szokásos módon most is kétszer léptek fel, az első jelenésükre hat órakor került sor, a másodikra fél tíz felé, be kellett iktatni ugyanis egy órás szünetet, hogy a Központ parkolójában kicserélődhessenek a távozó, illetve az érkező kocsik.

Ezt az egy órát néhány szereplő, aki csak egyszerű pénzkereseti lehetőséget látott az egész „hadjárat”-ban, arra használta fel, hogy átmenjen a Vidám Színpadra, és ott fellépjen a kormánypárti rendezvényen is, majd mintha mi se történt volna, visszajött a Kongresszusi Központba a második ellenzéki szellemű előadásra. Mikor ezért szemrehányással illették őket, értetlenül tárták szét a karjukat:

– De hiszen a szünetet nem vettétek meg!

Ha az én személyes teljesítményemet kell értékelni: nem brillíroztam. Belépésnél általában taps fogadott, ami a nézők otthoni könyvespolcain álló négy-öt kötetemnek volt köszönhető, de az alkalomra írt és felolvasott, keserű és provokatív módon gúnyolódó számaim nem arattak igazi sikert. A közönség a küszöbön álló politikai fordulattal kapcsolatban olyan illúziókat táplált, melyekről én már sejtettem, hogy nem válnak majd valóra. A rossz hírek hozóját pedig sehol sem kedvelik. Mégsem voltam elégedetlen, úgy éreztem, hogy mindent megtettem, ami tőlem csak kitelhetett.

A pontos dátumokat meghatározandó a régi, 1994-es asztali naptáramat nézegetem. Az országgyűlési választások első fordulójára a május 8-i vasárnapon került sor, a másodikra a közbeeső pünkösdi ünnep miatt csak három héttel később, május 29-én. Erre az utóbbi hétvégére már kirajzolódtak az MSZP elsöprő győzelmének körvonalai, délben beszéltem a Magyar Hírlap szerkesztőségével, az előrejelzések ötven százalékot meghaladó sikert ígértek. Alig tettem le a kagylót, felhívott Marton Frigyes.

– Gyere le este a Köztársaság térre, ott lesz mindenki, aki a „Kicsengettek!” videokazettán szerepelt. Ünnepeljünk együtt!

– Ne haragudj, én nem megyek be a pártszékházba.

– Nem is oda hívlak, hanem a szomszédos épületben levő színházterembe, ahol felvettük a kazetta anyagát.

Elgondolkoztam:

– Rendben van, Frici, de egy kikötésem volna: ne rendezzetek banzájt, és főleg ne hívjátok meg rá a televíziót. Emlékezz rá, hogy 1990-ben minket is mennyire felháborított, mikor láttuk a tévében, hogy ünneplik egymást a jobboldali politikusok „körbe köszöntve kupákkal”. Nincs értelme most ezt újra eljátszani – baloldali változatban. Az emberek nem szeretik a diadalmaskodásokat. Ha ti is triumfálni akartok, tegyétek nyugodtan, de engem hagyjatok ki belőle.

– Nem kell félned, csak magunk között leszünk.

Kora délután elindultam. Lent a Moszkva téri Metró állomáson úgy éreztem, meg kell ünnepelnem a győzelmet. Adtam egy koldusnak ötszáz forintot, úgy elszaladt a pénzzel, mintha attól tartana, hogy megbánom és visszakérem.

A Blaha Lujza téren szálltam ki, onnan besétáltam a Köztársaság térre. A koszos kapualjakban idő előtt lerokkant férfiak bámulták a semmit, turkálóból öltöztetett hangos és mosdatlan gyerekek játszottak a járdán. Átfutott rajtam a gondolat: mi változik itt attól, hogy melyik párt nyeri a választásokat? De hát az ember ne rontsa el a maga örömét, az esküvőn ne számolgassa, hogy mennyi bélyeget kell ragasztani a válóperes keresetre.

A nagy színházteremben lassan összegyűltek a „Kicsengettek!” egykori szereplői: Sas József, Markos György, de azt hiszem, jobb, ha abbahagyom a felsorolást, nem biztos, hogy az illetők örülnének, ha megemlíteném a nevüket. Megjelentek a párt más hívei is, segítői a választási harcban. Nem tudnék pontos számot mondani, annyi biztos, hogy nem voltunk túl sokan.

Az urnák lezárása után kilenc óra körül bekapcsolták a nagy kivetítőt. Sorra érkeztek a második forduló eredményei az egyéni körzetekből. A győztesek között egymás után tűntek fel a vörös szegfűs fényképek, az MSZP jelöltjei teljes megyéket hódítottak meg „csont nélkül”. Ezek az órák kárpótoltak az elmúlt rossz évekért.

A feszült figyelemtől egészen elmerevedtem – hogy lelazítsam a derekamat, hátrafordultam ültőhelyemből. Azt hittem, hogy rosszul látok: egykori barátomat, G.-t, a színészt láttam közeledni felénk.

Életem első bemutatott színdarabjában, még valamikor az 1960-as évek derekán, G. játszotta a főszerepet, onnan kezdve, ha nem is elválaszthatatlan, de egymás mellett kitartó társak lettünk. Ami G. színészi egyéniségét illeti, ha társalgási, úgynevezett szeriöz feladatokat kapott, csak ritkán tündökölt, de ha kedvére komédiázhatott, mindig felragyogott, ma is úgy gondolom, hogy ebben a szerepkörben a világ nagy „bohócai” közé tartozott. Én valahogy ráéreztem, milyen szituációban érzi jól magát, milyen szerkezetű mondatok állnak leginkább a szájára, három-négy színpadi és számtalan rádiójátékbeli nagy, vagy fogalmazzunk szerényebben, terjedelmes szerepet írtam neki. Sohasem kellett csalódnom, G. mindig többet hozott ki a szövegből, mint amennyit én beleképzeltem.

„Civilben” is gyakran kerestük egymás társaságát. Ha összefutottunk a színház öltözőfolyosóján és G. megkérdezte: – Ráérsz előadás után? – már szóltam is haza a feleségemnek, hogy reggelig ne várjon. Elindultunk bele az éjszakába, a színész tizenkét évvel volt idősebb nálam, de jól bírta a szesztornákat, annyi konyakot ivott meg, amennyi vörösbort én. Már sütött a Nap, mikor elköszöntünk egymástól.

1992-ben egy új darabot írtam, ennek főszerepét is magától értetődően neki szántam. G. akkoriban a Nemzeti Színházban játszott, oda jártam be, hogy megmutassam neki a különböző szövegváltozatokat. Egyik alkalommal a színház klubjában ültünk le diskurálni, beszélgetés közben csodálkozva észleltem, hogy G. óvatosan, de nyilvánvalóan egyre távolabb húzza a székét tőlem. Hirtelen arra gondoltam, hogy kihagytam a reggeli tisztálkodást, vagy talán szellentettem, de beleszagolva az ingem nyakába, semmilyen erre utaló szagot nem tapasztaltam. Külső okokat keresve körülnéztem és megpillantottam a színház két prominens jobboldali beállítottságú színészét, ott álltak az ajtóban és rosszalló arckifejezéssel figyelték, hogy a kollégájuk egy közismert „vörös”-sel tárgyal. G.-nek volt oka, hogy politikailag „kaserolja” magát, a változások előtt ő töltötte be a színház párttitkári tisztjét, ha azt akarta, hogy elfelejtsék neki, sokáig még a hideg levest is meg kellett fújnia.

Én először elcsodálkoztam azon, hogy tüntetően távolságot akar teremteni, aztán csak vállat vontam. Arra gondoltam, hogy egyikünk sem köteles vállalni a barátságot, ha nem akarja. Elköszöntem G.-től, és többé feléje sem néztem. A szóban forgó darabot aztán bemutatták egy másik színházban egy másik főszereplővel, így is sikert aratott, több mint 125-ször ment.

Évek teltek el, G.-vel csak az újságok hasábjain találkoztam, tovább haladt a megkezdett úton, látványos tulipános-pántlikás nyilatkozatokat tett. Hihetetlennek tűnt, hogy most megjelent a szocialisták egyik alkalmi főhadiszállásán…

– Hogy került ide G.? – kérdeztem Martontól, a rendező magyarázólag tárta szét a karját:

– Mit csináljak? Ő is szerepelt a videokazettán.

A társaság többi tagja is igyekezett nem észrevenni G.-t, hátat fordítottak a bejáratnak és merev tekintettel figyelték a kivetítőn megjelenő eredményeket. A Szocialista Párt már több mint kétszáz képviselői helyet szerzett, mind közelebb került az abszolút győzelemhez.

G. megállt az asztalunk mögött, sokáig tehetetlenül figyelte a feléje forduló hátakat, aztán elszánta magát a cselekvésre, hirtelen elkapta a fejemet és arcon csókolt. Bólintottam felé, aztán felkeltem, elmentem a terem túlsó sarkába. G. továbbra sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a maga helyét az újonnan felkelő nap alatt, a büfébe egy kis bátorságot vett magához és újra elindult hallgatóságot keresni. Megragadta a párt egyik elnökségi tagjának a kabátgombját és hosszan fejtegette neki:

– Az én szívem mindig baloldalt dobogott…

Tizenegy óra felé, mikor már minden eldőlt a szocialisták javára, egyre több G.-hez hasonló mentalitású külső vendég jelent meg a teremben. Mindenkit túlharsogtak, valamennyien emlékeztek rá, hogy ők mindenkinél korábban hallották meg a fű növését. Ha burkoltan is, de már jelezték az igényüket megfelelő pozíciókra.

Elhúzódtam tőlük és egy pohár bor mellett könyökölve azt magyaráztam magamnak, hogy minden harcban vannak győztesek és vannak nyertesek. A győztesek a győzelemért küzdöttek, a nyertesek a nyereményért.

– Te – vigasztaltam magamat – kétségtelenül a győztesek közé tartozol. Tagja lehettél annak a szabadcsapatnak, mely a saját civil ruhájában verekedett, rangjelzések és más harci díszek nélkül. Puszta kézzel, élő ütközőként fogta fel a Magyar Apokalipszis lovasainak rohamát, mely szándéka szerint végigsöpört volna az egész országon, és az utolsó szál füvet is letapossa, ha fel meri emelni a fejét. Ti voltatok az ultima ratio, titeket küldtek felrobbanni az elaknásított terepen. Számotok összesen nem haladta meg a százat, „az ország ritkán köszönhetett ilyen sokat ilyen keveseknek”.

A harc lezajlott, az Apokalipszis lovasai nem törtek át, megéltétek a győzelmet, volt egy jó vasárnap estétek, mit nem adtatok volna ezért négy évvel ezelőtt. Győztetek, és ezzel vége, senki sem képzelheti, hogy az ünnepek örökké tartanak.

A csatát lefújó trombitaszó nektek takarodót jelzett. Még itt lebeg a levegőben az utolsó hangfoszlány, de már megindult előre a hátországban felsorakozott, eddig lapító nyertesek gépezete, hogy dübörögve elfoglalja azt a területet, melyet ti őriztetek meg szabadnak.

Ebben, hidd el, nincs semmi rendkívüli. Mindig is úgy volt, hogy az úttörők nem maguknak törik az utat – ez egy történelmi szakma, épp úgy, mint a balek, vagy a mártír. Egyszóval: most is megérkeztek a nyertesek, leteszik a feneküket a megfelelő székekbe, gondoskodás történik utólagos érdemeik beszerzéséről és megint „ők mennek el mindenhová, ahová menni érdemes”.

Gondolkodást serkentő borom közben elfogyott, hoztam magamnak még egy pohárral:

– De hát az Isten szerelmére; belátással kell lennetek, úgy méltányos, hogy ezek a posztok nekik jussanak! Ti mindenképpen meg tudtok élni, mert értetek ahhoz, amit csináltok, ezer kézzel kapnak utánatok, ők szegények viszont a legrészletesebb szakmai térképeken sincsenek feltüntetve. A többé-kevésbé elfogadható első vonal után kik menetelnek a nyertesek seregében? A politika területén kívül hol lehetne használni levitézlett nagyköveteket, nyugdíjas tábornokokat, véleményüket hetente változtató csődfilozófusokat, félkézkalmár rendőrtiszteket, akik a reggeli elindulásuknál még nem tudhatják, hogy a Parlamentben vagy a börtönben fejezik be a napjukat. Ezt a tényt az sem teheti elfogadhatóvá, hogy az előző nyertesek csapata még alacsonyabb színvonalon állt.

Nincs más teendőtök, lépjetek hátrébb. Kerüljétek el a nyerteseket, még az egyedül fontos ügyekben: mások érdekében sem szabad hozzájuk fordulnotok! Ne kelljen addig ismételgetni a neveteket titkárnőiknek, amíg végül ti szégyellitek el magatokat.

De azért olyasmit ne mondjatok, hogy „nekünk még egyszer ne tessék majd trombitálni!” Mert ha baj lesz – és ezt biztosra vehetitek –, a nyertesek csak azzal fognak törődni, hogy csempészhetik át nyereményeiket a frontvonalon és megint csak titeket, egyszervolt győzteseket szólítanák majd az elhagyott lövészárkokba.

Akkor már csak valamilyen jogcímet kerestem, hogy leléphessek a teremből, hamarosan adódott is megfelelő ürügy. Éjfél körül Marton bejelentette:

– Mindjárt hozzuk át Gyulát – mármint Horn elnököt. – Jön vele a tévé is.

Ez ellentétben állt a korábbi megállapodásunkkal, így felmentve éreztem magam minden kötelezettségem alól. Kiléptem az ajtón, távozásom semmiféle figyelmet nem keltett, mindenki önmaga adminisztrálásával volt elfoglalva. Kint a pártszékház előtt egy régi KISZ-funkcionárius derékig levetkőzött és táncolt – ingét harci lobogóként forgatva a feje fölött.

A Blaha Lujza téren még elkaptam az utolsó metrójáratot. Mint korán fekvő ember, még sohasem utaztam ezzel, nem tudtam, hogy az állomáskezelők a hangszóróban jó éjszakát kívánnak az áthaladó szerelvénynek, én is biccentettem, mintha nekem szólna a köszöntés. Úgy éreztem, most telt le az én peresztrojkám, visszatérhetek a való életbe.

„A történelem tanúsága szerint minden országban – Amerikát kivéve – a baloldali pártok maradtak a szegények egyedüli támaszai.”

Mario Puzo

A „peresztrojkám” idején a riportkönyvek és újságcikkek írása mellett még egy alapvető kérdés foglalkoztatott; szerettem volna tisztázni, hogy mit is jelent voltaképpen a „baloldaliság” fogalma. Sokáig kerestem a módját, hogy megkérdezhessem azokat a politikai közszereplőket, akiknek a véleményét hitelesnek tartottam. Néhány eredménytelen próbálkozás után végre adódott egy megfelelő alkalom, a „Mérték” című lap kért fel, hogy készítsek interjút Horn Gyulával, a Magyar Szocialista Párt elnökével. Horn akkori ellenzéki szerepében rendkívüli teljesítményt nyújtott, szinte a hátán vitte a pártot, mely az 1990-es választások után alig tíz százaléknyi erőt képviselt a Parlamentben. Úgy gondoltam, hogy egy vele folytatott beszélgetés megfelelő kiindulópontul szolgálhat.

Horn elnöki irodája a Köztársaság tér mélységében nyílik, ahogy kinézek az ablakon, pillantásom megakad egy szürke, lapos posztamensen. Alig néhány napja még itt állt a Pártház 1956 októberében elesett védőinek emlékszobra.

– Látta, amikor elvitték a szobrot? – kérdezem Horntól.

– Nem, akkor éppen külföldön jártam.

– És mi volt a véleménye erről az akcióról?

– Ha Izraelben megtűrik az egyiptomi katonák szobrát és Spanyolországban Francóét, akkor nem értem, hogy nálunk kit és miért bánt Osztyapenko, Steinmetz, vagy éppen ez az emlékmű…

(Közbe akartam szólni egy idézettel, mely szerint az emlék emléke hat a legerősebben. Eltávolíthatnak egy szobrot, de akkor az a földdarab válik szimbolikus jelentőségűvé, ahol állott, tehát óvatosan kell döntögetni a szobrokat. Aztán úgy gondoltam, hogy itt nem az én véleményem a fontos, hagytam Hornt tovább beszélni.)

– … Egyébként a közvéleményben most is folyik tovább ez a régi Köztársaság téri csata, jelenleg, azt hiszem, döntetlenre áll. Néhányan azt bizonygatják, hogy a Pártház elfoglalásánál nem történtek atrocitások, mások szerint előfordultak.

– Milyen érzés naponta bejárni egy ilyen hagyományokkal átitatott épületbe?

– Nekem elsősorban nem az épülettel van bajom, hanem a bejárás tényével. Hatvanéves vagyok, valaha azt hittem, hogy ilyen koromban már nem kell naponta „bélyegeznem”. Nem lelkesít a sok aláírásra váró levél sem. Ha magam választhatnám meg az életformámat, leülnék az asztalom mellé és megírnám önéletrajzom, a „Cölöpök” folytatását 1990-től a napjainkig. (Erre néhány év múlva sor is került. – M. Gy.) Gyakran hívnak előadónak nemzetközi konferenciákra, és oda sem jutok el, de nincs mese, a pártnak működnie kell és ez hivatali munka nélkül nem megy. Nem így van?

Bólintok.

– De igen, egy paptól elvárni, hogy egész héten két lábon járó vasárnap legyen. A Parlamentbe szívesebben látogat el?

– Az még nehezebb ügy. Az ülésnapokon már reggel összehúzódik a gyomrom, na – mondom magamban –, jön az „anyázás”!

A következő kérdést is hosszan fontolgattam magamban, mielőtt feltettem volna – mivel az egykori MSZMP másik „utódpártjára”, a Munkáspártra vonatkozott. Az egyháztörténet tanúsága szerint is nem a pogányokkal szokott lenni a legtöbb baj, azok előbb-utóbb megtéríthetők, hanem az eretnekekkel. Ők szinte ugyanazt vallják, mint mi, de ezek a kis különbségek áthidalhatatlanok. Óvatosságból megpróbálom messzebbről kezdeni:

– Talán épp ez a székház volt az utolsó „közös nevező” a Munkáspárttal, azóta különváltak az útjaik. Én halálának évfordulóján mindig kijárok Kádár János sírjához, tavaly is, idén is hallottam az ünnepi beszédeket. A Munkáspárt vezetője mindkét alkalommal – szerintem átgondolt és alapos okfejtéssel – felajánlotta, ha nem is a barátságukat, de legalább az együttműködési készségüket. Jól tudom, hogy maguk elzárkóztak ez elől?

– Legyen meggyőződve róla, hogy mi sohasem gyaláztuk őket, de az ő részükről felmerült néhány olyan mozzanat, amely fölött nehéz napirendre térnünk. Sok kritikai megjegyzést kaptunk tőlük, olyanokat, mint hogy az MSZMP egykori reformszárnya, melyből mi kibontakoztunk, árulóvá lett. Engem személy szerint azzal is vádolnak, hogy mint egykori külügyminiszter mindent megtettem a proletár internacionalizmus eszmeiségének szétveréséért.

– Gondolom, a két párt között elvi különbség áll fenn, miben látja ennek a lényegét?

– Elvi síkon csak három dolog tekintetében merül fel közöttünk ellentmondás: a múlt, a jelen és a jövő megítélésében.

Szám szélére tódul a megjegyzés, hogy maga az Isten sem ismer más idősíkokat, tehát ez a meghatározás mindenre vonatkozik, de aztán visszanyelem. Horn szerencsére nem lát a vesémbe, magabiztosan folytatja:

– Nem tudjuk elfogadni azt a nézetet, hogy a múlt rendszerben csak olyan hibákat követtek el, melyeket ki lehetett volna javítani, szerintünk az a rendszer a maga egészében megérett a bukásra. Nem érthetünk egyet azzal sem, hogy a jelenlegi jobboldali kormány törvénytelenül került hatalomra, mi elfogadjuk, és tiszteletben tartjuk a választók döntését. Végül: nem építhetjük a jövőt arra az elképzelésre, hogy vissza kell térnünk a múlthoz.

– Szokott találkozni Thürmer Gyulával?

– Utoljára 1990-ben, még a választások előtt ültünk le tárgyalni. Azóta többször is szorgalmazta a kapcsolatfelvételt, de én kitértem előle. Ő személy szerint is súlyos, hitelt rontó politikai hibákat követett el, különösen a Gorbacsov megdöntésére irányuló Jánájev-féle puccs értékelésében…

Horn észreveszi az arcomra kiülő kétségeket:

– Mi a gondja?

– Be kell vallanom: azt hittem, hogy a Munkáspárttal kapcsolatos fenntartásaikban több a taktikai elem, mint a valódi elvi távolságtartás. Megengedhetünk magunknak olyan történelmi luxust Magyarországon, hogy két baloldali párt szembekerüljön egymással?

Beszélgetőpartnerem begombolkozik:

– Én nem tartom luxusnak ezt az álláspontunkat. Mi nem akarunk mindenáron együttműködni senkivel sem.

Megérzem, hogy ez a téma, mint a költő mondja, „homokos, szomorú, vizes síkra ér”, többet már nem lehet kihozni belőle, váltanom kell:

– Menjünk tovább. A Magyar Szocialista Párt szociáldemokrata pártként határozza meg magát. Lehet, hogy járatlannak tűnök ideológiailag, de nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent. Valaha a szemináriumokon úgy jellemezték a szociáldemokratákat, mint a munkásmozgalom kompromisszumokra, sőt elvtelenségre is leginkább hajlamos elvi irányzatát. Példaként általában azt hozták fel, hogy a háborúk idején mindig kiszolgálták az uralkodó osztályokat, lepaktáltak velük és támogatták a hadi erőfeszítéseket.

– Ez a felfogás már régen a múlté, sőt a szociáldemokrata pártok inkább az ellenkező végletbe esnek. Például elítélték az „Öböl-háború”-t is, melyet pedig a világ közvéleménye a nyugati szövetségesek részéről igazságos harcnak ismert el. A szociáldemokrácia a mi számunkra a modern európai baloldal elvi alapállását jelenti, jellemzői közé tartozik többek között a többpártrendszer elfogadása, a törekvés a szociális piacgazdaság kialakítására.

– Ez nálunk mintha kissé nehezen menne.

– Nem sikerülhet néhány év alatt. Lehetővé kell tenni a gazdasági vállalkozás szabadságát, azt pedig nem könnyű összeegyeztetni a szociális biztonsággal. Az emberek nagy többségének nem áll módjában vállalkozni, hanem szükségből munkavállalók maradnak, rosszabb esetben munkanélkülivé válnak. Tömegek mennek tönkre a szemünk láttára és ebbe egy baloldali párt sem nyugodhat bele. Nem fogadhatjuk el a nagyvállalkozók érvelését: engedjetek meggazdagodni minket, aztán mi majd lehetővé tesszük, hogy ti is jobban éljetek.

Próbálom értelmezni Horn szavait:

– Olyan, mintha a verebeken úgy próbálnának segíteni, hogy több zabot adnak a lovaknak.

– Körülbelül. Nem hiszek ebben a módszerben, a történelem sem szolgál hasonló példákkal.

– Szociális piacgazdaságot említett, ez a két szó hogy állja meg a helyét egymás mellett?

– Mi megtanulhattuk, hogy a szocializmust nem lehet megvalósítani, de arra folyamatosan törekednünk kell, hogy az eszméinket közelítsük a mindennapok valóságához. A mai adott helyzetben is azért küzdünk, hogy a piacgazdaság építésének hosszabb, de kíméletesebb útját válasszuk, és ne élezzük tovább a szociális feszültséget. Egyébként sok szocialista párt viaskodik ezzel az ellentmondással és gyakran el is véti a helyes arányokat. A svéd szociáldemokraták annak köszönhették a választási bukásukat, hogy túlságosan is előtérbe állították a szociális gondok megoldását, intézkedéseikkel lefékezték a gazdasági fejlődést és elkényelmesítették a társadalmat – az emberek látták, hogy különösebb igyekvés nélkül is hozzájuthatnak mindenhez. A francia szocialisták pedig az ellenkező végletbe estek, a gazdasági teljesítményeket favorizálták, arra voltak a legbüszkébbek, hogy a frank erősödik a német márkához viszonyítva, közben nem törődtek azzal, hogy a munkanélküliség az egekbe szökik. Ők lehet, hogy ebbe fognak belebukni.

– „Szoros, bizony szoros az üdvösség útja!” Evezzünk hazai vizekre: hogy értékeli a jelenlegi jobboldali kormány gazdaságpolitikáját?

– Nem először mondom, és attól félek, nem is utoljára: az Antall kormányból hiányzott a szociális érzékenység. Olyan újraelosztási rendszert alakított ki, amely semmibe veszi az állampolgárok kilencven százalékának az érdekeit. Ha leépítik az állami vagyont, az így keletkező bevételt új munkahelyek létesítésére kellene fordítani, nem pedig a költségvetési hiány finanszírozására. Azt is nehéz elfogadnunk, hogy egy külföldi tőkés megvásárolhat egy korszerűnek mondható magyar üzemet, aztán egyszerűen leállítja, így tolva félre a hazai konkurenciát.

– Ki, vagy mi hozhat megoldást a bajokra?

– Az országban jelenleg nincs olyan politikai erő, mely mindenre kiterjedő gyógyító recepteket tudna írni. Véleményem szerint 1994-ben egyetlen párt sem fog elsöprő eredményeket felmutatni, az ország koalíciós kormányzásra lesz ítélve – a fogalmat természetesen a valódi értelemben felfogva és nem a mostani terv formájában.

(Horn rossz jósnak bizonyult, valószínűleg lebecsülte a tömegek nosztalgiáját a szocializmus iránt, az MSZP, mint köztudott, 54 százalékot ért el, és ezzel abszolút többséget szerzett a Parlamentben. Horn már mint miniszterelnök, mégsem kívánta felvállalni az önálló szocialista kormányzást, hanem mereven ragaszkodva fentebb kifejtett elképzeléseihez, koalícióra lépett a szabad demokratákkal. Véleményem szerint ezzel a döntésével nyitott szemmel rohant a saját végzetébe.)

– Mennyire tart a szélsőjobb oldal megerősödésétől?

– Az emberek elutasítják a jelenlegi kormányt, és változást akarnak, de nem hisznek a szélsőségekben. Biztonságos, fenyegetésektől mentes életet szeretnének élni. Ha ma tartanák az országgyűlési választásokat, a szélsőjobb pártok talán 7-8 százalékra számíthatnának, csak a lumpen elemek, a lecsúszott és elkeseredett kispolgárok csapódnak hozzájuk.

– Tekintse a véleményemet egy Kávéházi Konrád hőbörgésének, de úgy hiszem, hogy alábecsüli a mindenkori szélsőségek befolyását a magyar társadalomra. Köztudomású, hogy az 1930-as évek végén a nyilaskeresztesek kaptak stabil 17-18 százalékot, a felszabadulás után pedig Rákosi Mátyás Magyar Kommunista Pártja, és ez a hajlandóság ma sem változott. Ilyen feszült helyzetben a szocialisták miért engedik át az utcát a jobboldalnak és a liberálisoknak? Miért épp egy MSZP-s országgyűlési képviselőnek kellett hangoztatni a Parlament előtti gyertyás-virágos tüntetésen, hogy ez nem ellenzéki és főleg nem baloldali demonstrációnak számít. Miért ez az örökös „jófiúskodás”, állandó megfelelési szándék? Senki sem kérte, vagy várta el ezt a kijelentést, mellesleg nem is igaz, mert a baloldal meghatározó arányban képviseltette magát – maga az ellenzék pedig abszolút többséget tett ki.

– Én veszedelmesnek tartok minden utcai politizálást, szeretném elkerülni, hogy a kérdések a flaszteren dőljenek el. Egy tüntetéshez mindig sok kívülálló is hozzácsapódik és ezt a vegyes tömeget senki sem tudja kézben tartani. Véleményem szerint Magyarországon egyébként sincs „fogadóképes kereslet” ezekre a jelenségekre. Gondolja meg: az utóbbi időben már hányszor ígértek forró őszt vagy forró tavaszt, és sohasem következett be. Számomra is talány, de kétségtelen tény, hogy a tömegek a legsúlyosabb gazdasági leromlás ellenére sem tartják elviselhetetlennek a helyzetüket. Lehet, hogy még mindig futja a tartalékaikból. Összefoglalólag: nem a Parlament előtt kell politizálnunk, hanem benn a Parlamentben.

Tovább makacskodok:

– Ez, legalábbis látszólag, nem ígér különösebb eredményeket. Legutóbb éppen Ön nyilatkozta, hogy az ellenzék több ezer javaslatot terjesztett be, de alig 2-3 százalékukat fogadták el. Ez a helyzet nem kívánna új taktikát?

– Nem könnyű új taktikát találni. Vegyük példának a szakszervezeteket. Egyre nyilvánvalóbban háttérbe szorítják őket, és hiába keresik azokat a formákat, melyekkel nyomást gyakorolhatnának a kormányra. A tehetetlenség érzése minket is sokszor elfog. Minden ülésszakon legalább egyszer nekiugrunk a kormánynak, tovább is lehetne keményíteni a vonalat, de könnyen előfordulhat, hogy Mari néni és Pista bácsi nem örülne ennek. Ők inkább azt szeretnék tudni, hogy mi vár rájuk, és hogy tervezzék meg a gyerekeik jövőjét. Mi kézzelfogható célokra próbálunk összpontosítani; arra törekszünk, hogy a munkanélküliek 18 hónap után se maradjanak ellátás nélkül, igyekszünk szociális szempontokat érvényesíteni a főváros új költségvetésében is.

– A jelenlegi MSZP összetételében mennyire alkalmas a kitűzött politikai célok megvalósítására? Milyen rétegekből rekrutálódik a tagsága?

– Vidéken természetesen az értelmiségi középrétegre támaszkodunk: tanárokra, orvosokra, tisztviselőkre…

– Bocsásson meg: miért mondja azt, hogy „természetesen”? Nem az volna inkább természetes, ha egy szocialista párt mögött elsősorban munkások állnának?

– Én a magam részéről egyetlen olyan nyugati szocialista pártot sem ismerek, ahol a munkások alkotnák a tagok többségét. Itthon, Magyarországon még a velük való kapcsolatfelvétel is akadályokba ütközik. Ha én, mint politikus, bemegyek egy üzembe, megsértek egy olyan törvényt, melyet annak idején magam is megszavaztam: a munkahelyeken tilos szervezkedni. Munkásotthonokban kell találkoznom velük, vagy munkásfórumokon. A másik nehézség, amellyel szembe kell néznünk, az, hogy a munkások egybemossák a parlamenti pártokat, nem tesznek különbséget a kormány és az ellenzék között, minket is tehetetlenséggel, mellébeszéléssel vádolnak. Az egyik, munkásoknak szóló rendezvényünkön a magyar nemzeti érzés új értelmezésével szerettünk volna foglalkozni, a szentistváni példa korszerűségével, de ez a téma senkit sem érdekelt. Minden hozzászóló azt kérdezte, hogy miért nem teszünk többet a munkanélküliség és az infláció ellen.

– Az értelmiség miért különb emberanyag?

– Az értelmiség politikailag könnyebben „hadra fogható”, és a szakemberek felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak a munkánkban. Mint ismeretes, a Párton belül különféle tagozatokat alakítottunk ki, mert „általában” nem lehet politizálni, csak konkrétan. Működik nálunk orvos, pedagógus, „hívő”, kisebbségi tagozat. Van egy ötvenfős színészcsapatunk is, de ne kívánja, hogy bárkit is megnevezzek közülük.

– Csak annyit áruljon el, hogy vannak-e köztük igazán nagy nevek is.

– Sztárokat nem találni a tagozatban – bár az a személyes meggyőződésem, hogy minden igazi művész vagy író szükségképpen, természet szerint baloldali kell, hogy legyen. Oda kell, hogy vigye a nyomorultak iránti szolidaritás.

– Ennek látszólag ellentmond, hogy kevés ismert személyiség tűnik fel a szocialista oldalon.

– Nem titok, hogy számtalan országos hírű professzor, író és egyéb alkotó egyéniség támogat minket a tanácsaival – és egyéb módon is. Mikor leülünk beszélgetni, általában azt kérik, hogy a nevük semmiféle formában ne jelenjen meg. Én megígérem, hogy nem élek vissza azzal, amit mondanak, és ezt meg is tartom.

– Mitől félnek az illetők?

– Ne áltassuk magunkat: ma is kockázatos szembekerülni a hivatalos hatalommal. Ez az egzisztenciális fenyegetéseken túl a fizikai biztonságukat is veszélyezteti, a jobboldal nem kezeli kesztyűs kézzel azokat, akiket ellenségnek nevez ki. Remélem, a választások közeledtével ezek az emberek elszánják magukat és előjönnek majd a félhomályból.

– Ha már a kádereknél tartunk: mi történt a régi MSZMP apparátus tagjaival? Ők részt vesznek a Magyar Szocialista Párt munkájában?

– Nyitott kapukkal fogadtunk mindenkit, aki nem kompromittálta magát végzetesen az elmúlt évtizedekben, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a magasabb posztot betöltött vezetők közül szinte senki sem jött közénk.

– Akkor hová lettek? Úgy tudom, a Munkáspártba is kevesen jelentkeztek.

– Az egykori MSZMP legalább öt mostani jobboldali pártot ellátott káderekkel… (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Horn megállapításának igazsága a későbbiekben is bebizonyosodott. Elég annyit megemlíteni, hogy az Orbán-kormány miniszterei között több kiérdemesült párttag szerepel, mint a szocialista-liberális kabinetben. – M. Gy.) A maradékot feltehetőleg káefték és bankok élén kellene keresnünk – de mi nem keressük. Talán az ő magatartásuk, az a könnyedség, ahogy lerázták magukról korábbi, jól fizető meggyőződésüket, jelenti a legsúlyosabb ítéletet, melyet a Történelem kimondott a régi Magyar Szocialista Munkáspárt fölött.

Lapozok egyet a jegyzeteimben:

– Sokan hiányolnak egy valóban szocialista szellemiségű lapot, felmerült olyan szándék, hogy a párt egy önálló újságot alapítson?

– Kétszer is megkíséreltük, de anyagi okok miatt mind a kétszer kudarcot vallottunk. A Népszabadsággal, a Magyar Hírlappal és még néhány ellenzéki orgánummal korrekt a viszonyunk, nem szoktak elzárkózni, ha egy nyilatkozatot vagy egy tájékoztató anyagot kívánunk közreadni. Ami viszont baj, az igazán hatékony elektromos médiumokba, a rádióba és a televízióba mi csak néhány mondat erejéig jutunk be, az állami televízió egyes műsorába szinte soha. Ezért is fontosak nekünk a parlamenti közvetítések, ahol mi is hallathatjuk a hangunkat.

Horn kávét hozat, sokáig kavargatom az italt:

– Szeretnék feltenni egy személyes jellegű kérdést, tudomásul veszem, ha nem kíván válaszolni rá.

Horn legyint:

– Nincsenek ilyen kérdések, halljuk.

– Mennyire érzi magát alkalmasnak arra, hogy ilyen kiélezett viszonyok között a Magyar Szocialista Párt frontembere legyen? Az is érdekelne, hogy miért épp Önt választották meg erre a tisztségre.

– 1990-ben öt vezető testesítette meg a pártot a magyar közvélemény előtt: Nyers Rezső, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és én. Ne vegye dicsekvésnek, de ha nem ezek a nevek állnak a választási listánk élén, azokban a hisztériás időben a Magyar Szocialista Párt nem jut be a Parlamentbe. Mára azonban többé-kevésbé egyedül maradtam. Nyers Rezső visszavonult az irányító munkától, Németh Miklós külföldre távozott és nem politizál – reméljük, csak egyelőre.

(A Magyar Szocialista Párton belül ma is sokan akadnak, akik keményebben ítélik meg az angliai bankhoz elszegődött egykori miniszterelnök magatartását:

– Ő tíz évig a Big Ben toronyóráját hallgatta, mi pedig azt, hogy „mocskos kommunisták!” – és most hazajön minket kioktatni. – M. Gy.)

– Pozsgay Imre elhagyta a pártot. Hogy ítéli meg ezt a lépését?

– Nagy meglepetést okozott vele. Emberileg megértem, de politikusként nem tudom elfogadni. Azért senki sem tehet neki szemrehányást, hogy lemondott a tisztségéről, de semmi sem mentheti azt a tényt, hogy kilépett egy olyan pártból, melynek létrehozásában kulcsszerepet játszott.

– A továbbiakban el tud képzelni vele valamilyen taktikai jellegű szövetséget?

– Mi senkivel sem kívánunk taktikai szövetségre lépni, a Pozsgay által vezetett párttal pedig nem is volna különösebb értelme, mert nem hiszem, hogy bekerülnek majd a Parlamentbe. De visszatérek a kérdésére, hogy alkalmas vagyok-e frontembernek. Keresnem kell a választ. Mostanában éppúgy meg kell tanulnom az ellenzéki szerepet, mint annak idején a kormányzatit, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerül elsajátítanom ezt a magatartásformát. A Parlamentben ma is nehezemre esik megnyomni a gombot, hogy válaszoljak egy sértésre, távol esik tőlem a visszavágás indulata. Politizálni egyébként sem lehet emocionális indítékokkal, csak elvi alapokon, ez az egyetlen biztosítéka annak, hogy ne tévedjünk túlságosan nagyokat. Azt is nehezen viselem el, hogy a vitákat mellékvágányokra kényszerítik. Abszurdum, hogy az egész politikai élet középpontjában a Televízió és a Rádió vezetésével kapcsolatos csatározások állanak, és a kedvünk ellenére nekünk is be kellett szállnunk ebbe az adok-kapok ütközetbe. Ez a kormányzat taktikai sikerét jelenti, mert el tudták kerülni, hogy az összecsapások a valódi problémák körül alakuljanak ki. Megengedhetetlennek találom azt is, hogy az újságírók a cikkeikben egymással foglalkozzanak, engem nem érdekelnek a személyeskedő viták, én azt szeretném tudni, hogy mi a véleményük az ország bajairól.

– Egy választási siker esetén elvállalná a miniszterelnöki tisztséget?

– Ha felajánlják, nem utasíthatom vissza, mert akkor joggal megkérdezhetnék tőlem: milyen alapon álltam szemben a jelenlegi kormány politikájával, ha nem tudok alternatívát ajánlani helyette, és ezt nem vállalom fel a magam személyében is.

– De, úgy tűnik, nem tenné boldoggá, ha megvalósulna ez az eshetőség. Néhány hónappal ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy fontolgatja a lemondását az MSZP éléről. Vagy ezt csak egy taktikai lépésnek szánta?

– Nem, én komolyan gondoltam, hogy lemondok. Belátom, hogy ez gyengeségre vall, de nekem már elegem volt az útszéli támadásokból. Gyakran lázadozom az ellen, hogy piszlicsáré belpolitikai csatározásokra kényszerüljek, mikor ég a ház, az egész ország süllyed lefelé, és nemcsak a nyomor növekszik a határokon belül, hanem előbb-utóbb minden szomszédos országgal is konfrontálódunk. Külső segítségre egyébként sem számíthatunk, hiába győzködöm nyugati politikai kapcsolataimat, hogy vegyék végre komolyan a mi bajainkat, mert ha ez a régió összeomlik, abba egész Európa beleremeg majd.

Még mindig hitetlenkedve kérdezem:

– El tudja képzelni, hogy még az 1994-es választások előtt felálljon a helyéről?

– Ha megfelelő utódot látnék a közelemben, már holnap megtenném. Ebben az esetben sem hagynám cserben az országot és a pártot, a nemzetközi kapcsolatainkban próbálnék segíteni.

– Tulajdonképpen mit nem tud elviselni?

– Ne vegye panaszkodásnak, de most is a negyedik hete már, hogy egyetlen szabadnapot sem engedhettem meg magamnak. Nem jutok hozzá, hogy könyvet vegyek a kezembe, pedig régen minden érdekesebb novellát is elolvastam a folyóiratokban. Valaha bérletem volt az Operába, a Zeneakadémiára, a Nemzetibe, most már fél éve nem jártam színházban. Nem is merek jegyet rendelni, mert okvetlenül közbejön valami, előbb vagy utóbb a leépülés fenyeget. Újra mondom, ha döntés elé kerülnék, egy pillanatig sem ragaszkodnék a „hatalom”-hoz.

– Búcsúzóul szeretnék egy elvontabb kérdést feltenni. Tételezzük fel, hogy most éli utolsó pillanatát, és egy szoba fehérre meszelt falán üzenetet hagyhatna az utókornak…

– Nem kár azért a szép fehér falért?

– Ez legyen az én rezsim. Mit írna fel?

– Tolerancia.

– Ennél azért több hely van a falon.

– Össze kell fogni a nemzetnek!

Meglepődtem, más válaszra számítottam:

– Ezt érzi a legfontosabbnak?

– Igen. Bármennyire is kétségbe vonja a jobboldal, a nemzeti gondolat és érzelem nem idegen egy szocialistától.

A szándék is távol áll tőlem, hogy a fentiekben Horn Gyula pálya- és jellemképét próbáljam megrajzolni. Csak a baloldaliság fogalmáról és az adott időszakban kialakult gyakorlatáról folytatott beszélgetéseinket elevenítettem fel, az általa elmondottakat érintetlenül hagyva, a magam szövegét kiegészítve néhány később fogant gondolattal is.

Soha nem kerestem a politikusok barátságát, beláttam: helyzetükből következőleg pillanatnyi érdekek függvényében ítélik meg az ilyen kapcsolatokat. Hornnal ezt követőleg még összefutottunk néhány alkalommal, például a hatvanadik születésnapomon eljött a Játékszínbe, ahol azon az estén „Az ifjú gárda” című komédiámat játszották. Meggratulált, egy ezüst gyümölcsmosót hozott ajándékba, és mint két évvel idősebb születésű, felajánlotta a pertut, melyet köszönettel el is fogadtam. A legfontosabb, egyben mindmáig utolsó találkozásunkra 1994 őszén került sor a „Fészek” Művészklubban.

A májusi országgyűlési választások után véget ért alkalmi együttműködésem az MSZP-vel, a Köztársaság térnek a környékét is elkerültem. Egyszer hívtak ugyan, hogy lépjek fel egy hűvösvölgyi juniálison, de nem vállaltam a szereplést.

Ők sem erőltették a kapcsolatot, nem neveztek ki nagykövetnek vagy kuratóriumi elnöknek, sőt a győzelem esetére megbeszélt közös pacal vacsoráról is megfeledkeztek. Ez nem érdekelt túlságosan, azt is megemésztettem, hogy a szocialisták által kinevezett rádiós vezetés egyből megszüntette tízperces vasárnapi műsoromat a Petőfi rádión – ezt a korábbi jobboldali irányítás soha nem háborgatta. Tudomásul vettem, hogy ez a magát szocialistának nevező párt minden fenntartás nélkül átvállalja liberális partnerének előítéleteit, melyek kirekesztenének minden valóban baloldali szemléletű alkotót.

Ezért elcsodálkoztam, mikor szeptember táján egy küldönc szentkoronás emblémával díszített meghívót hozott; belenéztem: Horn Gyula már mint miniszterelnök invitált meg egy művészekkel folytatandó eszmecserére. Később kiderült, hogy irodalmi tanácsadója, Ö. Szilveszter ellenezte a meghívásomat, csak két barátnőmnek köszönhettem, hogy mégis sor került rá. A lapot visszaraktam a borítékba, aztán félredobtam a polc sarkába.

A papír épp a rendezvény délutánján került az épp nálunk vendégeskedő chicagói rokonunk, Gyuri kezébe, meglepte a küldemény díszes adjusztálása:

– Elolvashatom?

– Persze, ha kell, neked is adom.

Mikor letette a meghívót, őszinte reverenciával nézett rám:

– Gondolom, lassan már kezdesz készülődni?

– Hová? Nem megyek el.

Gyuri megdöbbent:

– De hát a hazád miniszterelnöke hív! Nyilván szüksége van a tanácsaidra.

– Hazám miniszterelnökének nincs szüksége senki tanácsára, és ha volna sem fogadná el. Különben nem vagyok szalonképes; már ittam egy fél liter bort, és ilyen melegben öltönyt sem akarok húzni.

Gyuri addig-addig macerált, még végül elmentem a Fészek Klubba – csak úgy pulóverben. Azt viszont feltettem magamban, hogy a számat sem nyitom majd ki: egy pulóveres ember fél liter borral a háta mögött jobban teszi, ha hallgat a józanok és az elegánsan öltözöttek társaságában.

Hornnal már az előtérben összetalálkoztam, megölelt, nehéz lett volna eldönteni, hogy barátsága jelének vagy inkább a fotósoknak szánta ezt a gesztust. Odasúgtam neki:

– Nem tudom, hogy most melyikünk kompromittálja jobban a másikat.

Biccentettem felé és bementem a terembe. Csak a meghívottakat engedték be, még az újságírókat is eltessékelték, érezhető volt a szándék, hogy külső eszközökkel is biztosítsák a beszélgetés bizalmas légkörét.

Behúzódtam egy sarokba – pulóveres emberek fél liter borral a hátuk mögött vonják meg magukat – és körülnéztem: negyvenen-ötvenen gyűlhettünk össze, mindannyian különféle „díjasok”, színészek, írók, zenészek, képzőművészek. Horn a széksorokkal szemben egy magányos fotelban foglalt helyet, egy előzékeny mozdulattal jelezte, hogy várja a kérdéseket.

Ha jól emlékszem, először egy színész érdeklődött, hogy a betéti társasága milyen kedvezményekre számíthat majd, Horn általánosságban, de biztatóan válaszolt. Utána egy nemzetközileg is befutott festő szólalt meg. Szerinte az emberek Magyarországon sokkal jobban élnek, mint Franciaországban, ezt a következtetést abból vonta le, hogy Párizs melletti kastélyába minden gond nélkül kapott kertészt, itthoni rezidenciájába viszont már hetek óta hiába keres megfelelő embert.

– A tízmillió magyarból legalább kilencmillió küszködik ezzel a problémával! – dünnyögtem magamban, de csak félhangosan, mert ugye egy pulóveres ember fél liter borral a háta mögött…

P., a zeneszerző következett szólásra:

– Az állam mindenekelőtt rajtunk, művészeken kell, hogy segítsen! Mi jelentjük a társadalmi mozgások erjesztő kovászát, ha mi jól érezzük magunkat, meg tudjuk javítani az egész ország hangulatát…

Szavait taps fogadta, engem viszont elfogott a düh, hogy ez a csupa tekintélyes személyiségből álló gyülekezet egy ilyen kivételes alkalmat milyen piti ügyekre használ fel. Pulóver ide, fél liter bor oda, felemeltem a kezem, meg is kaptam a szót.

– Nézd, Gyula – mondtam, élve a régi pertuval, és az első felszólalók felé mutattam. – Ne vedd őket komolyan! Csak arról van szó, hogy nem szívesen fizetnek adót, de mindnek telik rá, nekem is.

A terem rosszallólag morajlott fel, de ha már elindultam, nem hagytam zavartatni magam:

– Ti nem nekik vagytok lekötelezve, hanem annak a millió és millió nyomorult szegény embernek, akik beszavazták a hatalomba a szocialistákat. Ha van ebben az országban minimális demokrácia és pénz, nekik kell juttatnotok, nem pedig a milliókat kereső művészeknek. Ez nem demagógia, hanem a tiszta igazság. És ha mégsem teszitek meg, akkor az Isten… meg titeket.

Dolgozott bennem a maligán, telibe kimondtam a fentebb pontokkal jelzett szót, Horn kényszeredetten bólintott:

– Kösz!

Bár, mint említettem, az újságírókat eleve kirekesztették a diskurzusból, másnap-harmadnap mégis több napilapban is felháborodva emlegették, hogy Moldova György megint milyen csúnyán beszélt. De nem ez volt az igazi baj, hanem az, hogy hamarosan kiderült: hiába koptattam a számat – mint hozzám hasonlóan sok más kipróbált baloldali ember is.

A Magyar Szocialista Párt fokozatosan felvette a polgári politikai csoportosulások allűrjeit, megfeledkezett az elesettek érdekeinek képviseletéről, helyette klientúrát épített ki, ahogy mondani szokás, „tocsikolt”.

– Nekem csak egy bajom van veletek – mondtam később Horn utódjának, Kovács Lászlónak, a pertut itt az indokolja, hogy az elnök valaha abban a gyógyszergyárban működött KISZ-titkárként, ahol a bátyám, a húgom és a sógornőm is dolgozott –, az, hogy mit keres a nevetekben a „szocialista” szó. Ha bármilyen más jelzőt használnátok e helyett, például azt, hogy „négyszögletes”, vagy azt, hogy „pepita”, tökéletesen rendben volnánk egymással, de a „szocialistá”-val más a helyzet. Ahogy növekednek a társadalmi különbségek és fokozódik az elesettek nyomora, az emberek előbb-utóbb megkérdezik majd, hogy mi volna a megoldás ezekre a bajokra. A felelet, szerintem, nem lehet más, mint hogy: a szocializmus. Ha viszont az emberek azt látják, hogy ti képviselitek ezt az eszmét, elbizonytalanodnak, teljes joggal, mert annyi igazi szocialista van köztetek, mint ahány valódi vas- és fémmunkás játszik a Vasas labdarúgó csapatában. A szocializmus így is győzni fog, de húsz-harminc évvel eltolódhatnak a változások.

Befejezve az események sorát, Horn és az MSZP megérdemelt vereséget szenvedett az 1998-as országgyűlési választásokon. Senki sem oldhatja fel őket a történelmi bűn alól, hogy átengedték a hatalmat a jobboldalnak.

Úgy véltem méltányosnak, hogy a Horn által többször is megemlített Thürmer Gyulának is megadjam a módot, hogy megszólalhasson és kifejthesse elképzelését a baloldaliság fogalmáról. A Munkáspárt elnöke készséggel vállalkozott a beszélgetésre.

A portás, Kádár János egykori személyi biztosítója kísér fel az emeletre, Thürmer irodájába. A hét utolsó munkanapja van, az idő már késő délutánra jár, az erősen őszülő pártelnök udvarias mosollyal leplezi a fáradtságát. Megakad a szemem a ruháján:

– Eddig minden alkalommal sötétkék öltönyben láttam magát. Van ennek valamilyen különösebb oka?

– Az öreg munkásasszonyok, akikkel találkozni szoktam, ezt tekintik igazán ünnepélyes viseletnek.

(Ha jól figyeltem meg, Thürmer napjainkra már átszokott a sötétszürkére.) Benyúlok a táskámba a jegyzeteimért:

– Valószínűleg azért lehet ijesztgetni magával egy fél országot, mert a közvélemény kevéssé ismeri a Munkáspártot. Hányan vannak, és kik tartoznak a soraikba?

– Harmincezer tagot tartunk nyilván, mintegy hetven százalékuk megjárta az egykori MSZMP-t. Jöttek közénk olyanok is, akiket annak idején revizionista magatartásukért kizártak a pártból, vagy mint értelmiségiek be sem kerülhettek oda, ugyanis szigorú keretszámok biztosították a munkásosztály túlsúlyát a párton belül.

– A tagságuk meglehetősen elöregedett, honnan merítik az utánpótlást?

– Két nagy korcsoport áramlik most a Munkáspárt felé: a 35–40 év közöttiek, akik még látták a szocializmust és most a bőrükön tapasztalhatják az új rendszer „vívmányait”. A másik réteg a 17–18 éveseké, ők százszámra jelentkeznek nálunk: munkásgyerekek, akik munkanélküliekké váltak, vagy nem vették fel őket az egyetemre.

– A maga fia hova jár?

– Az én fiam sem került be az egyetemre. Orosz-történelem szakra jelentkezett, eredetileg negyven helyet hirdettek meg, ő a harminchatodik lett, erre visszavették a számot 35-re.

– Feltételezem, hogy a Thürmer névvel nem sok fű nő neki mostanában. Nem akar magyarosítani?

Az elnök elmosolyodik:

– Nem hiszem, hogy ez volna a megoldás. Visszatérve a pártba való új jelentkezőkre, annyi eredményt hoztak, hogy a létszámunk stagnál, nem csökken, ennél többet nem várhatunk. Mi nem számíthatunk azokra, akik a láncaikon kívül egyebet is veszthetnek. Ezen nem esünk kétségbe, az a véleményünk, hogy ne a pártban legyenek sokan, hanem a párt körül.

– Az MSZMP régi vezetői garnitúrájából kik csatlakoztak magukhoz?

– A vezetők közül csak Grósz Károly.

– Fizeti a tagdíjat?

– Igen, és részt vesz az alapszervezet munkájában is. (Mint ismeretes, az egykori pártfőtitkár az 1990-es évek derekán meghalt – M. Gy.) Jellemző adalékként megemlítem, hogy a rendszerváltás előtti utolsó években működő megyei első titkárok közül egy sincs közöttünk, és egyéb nagy neveket sem találni. Mi a kisemberek pártja vagyunk – Thürmer felemeli az ujját –, nem szabad a szegények pártjának nevezni magunkat, mert a szegénységet senki sem szereti – legkevésbé a szegények.

– Mennyire sikerül kapcsolatot teremteni a tömegekkel?

– A pártunk ellen alig álcázott hadjárat folyik politikai és lélektani értelemben is. A tömegtájékoztatásban elhallgatnak minket – úgy vagyunk beosztva, mint a gyógyszer: napi két csepp és semmi több. A nyomás személy szerint is érezhető. A Központi Bizottságunk egyik tagja, egy vidéki tanárnő egészségnevelési vonalon dolgozott. Egyik nap behívatták és közölték vele, hogy mint közalkalmazott nem tölthet be magasabb párttisztséget. Két gyereke van, a férjét kényszernyugdíjazták a rendőrségnél, valamiből meg kellett élnie a családjának, nem tehetett mást, mint hogy lemondott a bizottsági tagságáról.

– Ha már az anyagiaknál tartunk: mekkora összegből gazdálkodnak?

– 22,9 millió forintos állami támogatást kapunk, ehhez jön még 8-9 milliónyi tagdíj – az alapszervezetek ebből tartják fenn magukat.

– Hány fizetett alkalmazottat tart a párt?

– Velem együtt összesen tizet.

– Magának mennyi a fizetése? Persze, ha nem titok.

– Miért volna az? 45 ezer bruttó plusz nyelvpótlék – beszélek oroszul, angolul, németül és japánul. 31-32 ezer forintot viszek haza tisztán.

(Bár évekkel ezelőtt – mikor a jelen interjú készült – a forint még jóval többet ért, mint jelenleg, de ennyi pénzből akkor sem lehetett emeletes házat vásárolni. Bármi legyen is a véleményünk Thürmerről, nem tagadhatjuk meg tőle, hogy ismereteivel és szerteágazó kapcsolataival akár gazdasági csúcskarriert is befuthatott volna, ehelyett töredéknyi jövedelemért egy fél ország „mumusának” szerepét vállalta.)

– A latin szólás szerint: a pénz a dolgok mozgató idege. Ilyen szűkös anyagi lehetőségek között mennyire mozgósítható a tagságuk?

– A Charta tüntetésen mi hatezer emberrel vettünk részt, nem tudom eldönteni, hogy ez sok vagy kevés.

– Ma az utca egyre inkább hadszíntérré válik, készülnek-e maguk is valamilyen önálló akcióra?

– Ha a Fidesz tüntethetett a Parlament előtt a kínai külügyminiszter ellen, akkor mi is felvonulhatnánk. Mi azonban nem demonstrálunk puszta munkásmozgalmi nosztalgiából, például október 30-án nem megyünk ki a Köztársaság térre.

Értetlenül nézek Thürmerre.

– Mi történt október 30-án?

– 1956-ban ezen a napon ostromolták meg a budapesti pártházat.

– Akkor mégis mi bírhatja rá magukat egy ilyen lépésre?

– Csak kényszerítő okok. Elfogadnak például egy halmozottan munkásellenes törvénycsomagot: a kétkulcsos áfa bevezetésétől a nyugdíjkorhatár felemeléséig. Esetleg a békéért kell tüntetnünk, mert egyre könnyebben előállhat egy háborús válsághelyzet. A fiatalok már félnek a bevonulástól, mert attól tartanak, hogy háborúba viszik őket a szomszédos országok ellen.

– A párt elég társtalannak tűnik; milyen viszonyban áll a többi baloldali erővel?

– A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségével nincs érdemi kapcsolatunk, távolról szemlélve a módszereiket, nehéz egyetérteni velük. Érdeklődéssel várom, hogy ha a munkanélküliek száma tovább növekszik, akkor is beérik-e majd tizenötperces sztrájkkal. Az ágazati szakszervezetekkel viszont együtt dolgozunk. Most rendeztünk egy munkanélküli fórumot Csepelen, az asztalon a szakszervezet zászlaja állt, de a hallgatóságot mi adtuk.

Thürmer elmélyülten forgatja a kezében tartott töltőtollat, láthatólag arra törekszik, hogy a következő témában minél pontosabban fejezze ki magát:

– Ha lehet, még áldatlanabb a kapcsolatunk a Magyar Szocialista Párttal. Többször is megkíséreltük felvenni velük a kapcsolatot, pedig nyugodtan játszhattuk volna a sértődöttet, hiszen az egykori MSZMP hagyatékából mi Marxot kaptuk, ők pedig a tőkét. Anyagi és nemzetközi lehetőségeinket sem lehet egy napon említeni; ők képviseltetik magukat a Parlamentben, mi nem. Szocialista Internacionálé létezik és működik, Kommunista Internacionálé nem. Ennek ellenére fontosnak véltük, hogy bármilyen politikai különbségek is választanak el minket, legalább ne ártsunk egymásnak, de ők nem fogadták el a mi közeledési kísérleteinket. Megnyugvásunkra szolgál, hogy a nézeteltérések ellenére helyi és szakértői szinten sokhelyütt jó kapcsolatot tudtunk teremteni.

– Mit ígér a jövő?

– Az MSZP parlamenti párt, de magában a Házban a balszélre szorult, ha fejlődni akar, a parlamenten kívüli erőkre kell támaszkodnia. Ennek ellenére sok jel szerint nem minket és más baloldali erőket tekint természetes szövetségesének, hanem bizonyos liberális csoportokat. Mit ígér nekik ez a szövetség, nem tudhatom, de az én szememben az MSZP ahhoz a gazdag parasztlányhoz hasonlít, aki nem hajlandó elfogadni a parasztlegény udvarlását, helyette a gróf fiára áhítozik, annak viszont csak a szajhája lehet. Ha nem alakul ki köztünk beszélő viszony, könnyen előfordulhat, hogy az 1994-es választásokon nem szövetségesek leszünk, hanem vetélytársak, és el fogjuk magyarázni az embereknek, hogy miért ne szavazzanak az MSZP-re.

(A Thürmer szavaiból kibontakozó kép valódiságát a személyes tapasztalataim is megerősítették. Valamikor 1992-ben egy haláleset következményeként Kunszentmiklós körzetében megüresedett a helyi országgyűlési képviselő posztja. A pótválasztáson ketten pályáztak eséllyel erre a tisztségre: egy Komáromi nevezetű termelőszövetkezeti elnök az MSZP színeiben és Nagy Tamás, az Agrárszövetség vezetője. Én néhány író-olvasó találkozó erejéig beszálltam a szocialista jelölt melletti küzdelembe, így viszonylag közelről követhettem az események alakulását. Bár senki és semmi nem kényszerítene rá, Komáromi „élből” elutasította a munkáspárti voksokat – ezek 3-400-at tettek ki –, ennek eredményeként 20-30 szavazat különbséggel vereséget szenvedett.

– Egyszer megkérdeztem a szocialisták egyik vezetőjét, hogy honnan ered ez az ellenszenv irántunk – mondta egy munkáspárti öregember –, őszinte kedvében találtam, mert azt felelte: onnan, hogy ugyanabból a tóból halászunk – vagyis egymás elől vinnénk el a szavazókat.)

– Feltételezi, hogy a következő választáson a Munkáspárt bekerül majd a Parlamentbe?

– Ezt a választást is meg lehet venni majd, mint ahogy 1990-ben is sok esetben az anyagiak döntöttek. Mögöttünk sem hatalom, sem pénz nem áll, de a Munkáspártra nem a szép offszet plakátjaiért szavaznak majd az emberek. Nagy részük a maga bőrén tapasztalja, hogy a kapitalizmus az ő számára nem jelenti a jóléthez vezető utat. A kifejezetten szegénynek tekinthetők aránya már eléri a 30-40 százalékot, az ő érdekeik képviseletére a polgári pártok vagy egyáltalán nem vállalkoznak, vagy csak ímmel-ámmal, választási megfontolásokból teszik. Ha a választásokon nem lesznek nyilvánvaló csalások, erőszakos beavatkozások, akkor megkaphatjuk azt a 250 ezer szavazatot, mely a számítások szerint elegendő lesz a négy százalékhoz, vagyis a tíz képviselői helyhez.

– Van tíz megfelelő emberük?

– Már említettem, hogy annak idején nem csatlakoztak hozzánk „nagy nevek”, ha ezekre várunk, máig sem indultunk volna el. Azóta sem állt módunkban megfelelő munkáspárti személyiségképeket kialakítani a közvéleményben, de tíz megfelelő ember rendelkezésre áll majd.

– Feltételezem, hogy magával az élen.

– Igen, valószínűleg.

– Mi a véleménye az eddigi politikai pályafutásáról?

– Nem hiszem, hogy politikusnak születtem volna. A történelem bizonyos feladatokra előhív embereket, ezek jönnek és elmennek. Nincsenek messze tekintő ambícióim, nem gondolok arra, hogy mi lesz velem öt vagy tíz év múlva.

– Örülök a szerénységének, mert így könnyebb kimondanom, hogy a véleményem szerint többször is komoly politikai hibákat követett el. Mindenekelőtt a Jánájev-puccsal kapcsolatos állásfoglalására gondolok, nem ítélte el a Gorbacsov-ellenes zendülést, sőt azt ajánlotta, hogy közvetítene feléjük. Ezzel sokáig használható fegyvert adott itthoni politikai ellenfelei kezébe, Horn Gyula is hivatkozott rá.

Thürmer bólint:

– Kétségkívül rosszul döntöttem, de még nem ismertem az ilyen helyzetekben követendő taktikát. A tapasztalt politikusok ilyenkor gyorsan kiutaznak a hobbi-telkükre, hogy ne találják meg őket az újságírók és „megőrizhetik az arcukat”. A hibámat az sem menti, hogy a kormány is tett néhány, legalábbis félreértelmezhető gesztust, például kényszerítő okok nélkül fogadták az akkori szovjet nagykövetet – de természetesen nem akarok kitérni a rám háruló felelősség elől.

– Mégis: milyen meggondolások vezérelték?

– Nekem a legfőbb előnyöm – egyben a legnagyobb hátrányom – abban állt, hogy mint egykori külügyes, szinte mindenkit ismertem a szovjet vezetésben. A Jánájev-affér idején is én voltam az utolsó magyar politikus, aki megfordult Moszkvában. Láttam, hogy Gorbacsov irányvonala nem tartható, balról már korábban is támadták, a londoni konferencián pedig a nagyhatalmak nem adták meg neki a szanáláshoz szükséges pénzt, ezt a közvélemény úgy értékelte, hogy Nyugatról nem támogatják őt. Arra is számítani lehetett, hogy Gorbacsov, mint általában szokta, ezentúl is meghátrál a döntő lépések megtétele elől.

– Maguk azt szerették volna, ha a Szovjetunió továbbra is egységes marad?

– Igen, és ezt az elképzelésünket ma már Bush elnök is aláírná (természetesen az idősebb Bushról van szó – M. Gy.). Az Egyesült Államok is számos problémától szabadulhatott volna meg. Sajnos rosszul ítéltem meg Jánájevet, nem hittem volna, hogy belemegy egy 49 százalékos sikert ígérő vállalkozásba – Thürmer széttárja a karját –, de hát így történt, és én semmiféle biztosítékot nem adhatok, hogy a jövőben nem követek el hasonló hibákat – a legjobb szándékaim ellenére is.

– Véleménye szerint milyen irányba fordul majd a posztkommunista országok sorsa?

– Állandó konfliktushelyzetek jönnek létre dél-amerikai típusú sorozatos kormányválságokkal, vagy legalábbis krízisállapotokkal. A nyugati hatalmak abban érdekeltek, hogy Közép-Kelet-Európában egy ütközőzóna alakuljon ki, fogja fel a Kelet felől érkező menekültek hullámait és a veszélyesnek ítélt eszmei áramlatokat. Taktikailag úgy valósítják meg, hogy a lehető legtovább „lebegtetik” majd ezeket az országokat, nem hagyják felzárkózni őket, de azt sem engedik meg, hogy a víz alá merüljenek. Igyekeznek meggátolni, hogy valamelyikük kiugorjon a többiek rovására: ha ma Antall Józsefet hívják meg a Rajna-Majna-csatorna felavatására szónoknak, biztosra vehetjük, hogy néhány héttel később Mečiart tisztelik meg valamilyen hasonló módon.

– És Magyarországra mi vár?

– Magyarországot jelenleg nem egy egységes, tőkés réteg vezeti, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen még nem alakult ki. A kormányrudat egy jobboldali értelmiségi csoportosulás tartja a kezében, Szabó Tamás és az Állami Vagyonügynökség gazdasági pozíciók adományozásával próbálja meg prolongálni a hatalmát. Feltételezhető, hogy ennek a stratégiának kiegészítő része a szélsőjobb erők fokozódó aktivizálódása. Tudják, hogy nincs olyan nyugati államfő, aki hajlandó volna leülni egy asztalhoz Csurkával mint esetleges miniszterelnökkel, de Csurka arra jó, hogy megtisztítsa az utat az ő gazdasági szemléletű csoportosulásuk előtt. Külön hasznot húznak abból, hogy a szélsőségesekkel összehasonlítva ők vonzóbb választási lehetőséget nyújtanak. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy igyekeznek eljelentékteleníteni a szélsőjobb mozgolódások jelentőségét. Mint a salgótarjáni, a debreceni és a jászberényi példák is bizonyítják, a jobboldal elsősorban ellenünk veti be a rohamosztagait. A harcot a halmozottan nehéz körülmények között is vállaljuk, nem tehetünk mást.

Thürmerrel a továbbiakban csak a Kádár János-évfordulókon találkoztam. Ezeknek a megemlékezéseknek is érdemes néhány sort szentelnünk, mert a maguk módján a baloldaliság egyik népi felfogását tükrözik.

Július második szombatján a tömeg elindul a Kerepesi úti temető felé, jönnek metróval, vonattal, külön-autóbuszokkal az ország minden tájáról. A televízió, a rádió és az újság nem közli az esemény időpontját, mégsem feledkezik meg róla senki.

A temető téglafalához érve az emberek megállnak virágot vásárolni. Kádár Jánosnak „szerencséje” volt, hogy júliusban halt meg, ilyenkor érik be a dömping rózsa és szegfű, fillérekért árulják a cigányok. Ha az évforduló decemberre esne, ezek az emberek nem tudnák megvenni a virágot.

A vörös márvány sírkő már alig látszik ki a virágokból, de még ezrek állnak sorba, hogy ők is letehessék a megemlékezésük jelét. Fejkendős öregasszony hajol meg:

– Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de most visszaadták duplán!

Egy sötét szemüveget viselő, sovány, eszelős férfi megáll a sírnál és kiabál:

– Kádár élt! Kádár él! Kádár élni fog! – olyan indulat árad belőle, mintha egész évben arra készült volna, hogy ezt itt kimondja.

Én is lerakom a rózsáimat, aztán továbblépek, megállok egy az emlékműre merőleges sírdomb vonulatnál. A munkásmozgalom „aprószentjeit” rakták le ide, minisztereket, párt, állami és szakszervezeti vezetőket, emlékük felett már eljárt az idő, alig néhányuk neve mond még valamit. Valaha Rajk csontjai is itt nyugodtak, de a családja méltatlannak találta a helyet és elvitte innen.

Figyelem a tömeget. Életem javát a világ sűrűjében forogva töltöttem el, ezer és ezer emberrel találkoztam, itt mégis alig-alig látok ismerős arcot. A kultuszpolitika hatalmasai, akik íróasztaluk fedezékéből huszonöt éven át védték a rendszert ellenem, fenyegettek, kioktattak szocialista elkötelezettség tárgyában, nem jöttek el ide. Merre járhatnak, mit csinálhatnak? Talán ülnek otthon és épp az emlékezéseiket írják, hogy ők már akkor! És mennyire!

Szokásos módon a Magyar Szocialista Párt is távol marad. Később egy fogadáson megkérdeztem a párt egyik vezetőjétől, hogy miért nem küldenek egy szál virágot annak az embernek a sírjára, aki letagadhatatlanul meghatározta az egész múltjukat. Az illető azt állította, hogy ezt a távolságtartást a szabaddemokraták kötötték ki az elvi együttműködés előfeltételeként. Ma már tudjuk, hogy mennyit ért ez a felvállalt gesztus és az így elért eredmény, hasonlít ahhoz, mint mikor valaki hamis pénzen vak lovat vásárol.

Mindig is úgy éreztem, hogy Kádár János emlékének megtagadása nemcsak politikai gesztus, hanem ízlésbeli törekvés is. A vidéki és a polgári értelmiség a maga elé képzelt nyugati mintákhoz próbál hasonlítani, elutasítja magától a nyomorgó tömegeket, ízlését bántják a kopott és kihízott ruhák, a nehézkes beszédfordulatok, az izzadtságszag.

– Bizony büdösek vagytok nekik, atyámfiai, négyévenként csak egyszer hajlandók a keblükre ölelni titeket.

Az egykori pártarisztokrácia helyett most a névtelen tagság gyűlik itt össze: ősz férfiak és megviselt arcú nők a budapesti külvárosokból, a nógrádi, borsodi, mecseki bányavidékről, Ózdról, megszűnt kohóüzemek kolóniáiból, régen feloszlatott termelőszövetkezetek tagjai, minden változás vesztesei és kényszerű vállalói.

A megemlékezés a temetőben is leginkább egy országos majálisra hasonlít. Régi ismerősök találkoznak, a napsütésben kigombolják a kabátjukat, és családi fotókat mutogatnak egymásnak. Egyikük már látott engem a televízióban, megismer, meghív magához Kazincbarcikára.

– A Kossuth utcában lakom, a házszámot úgyis elfelejted, csak a „kommunista Jóskát” keresd.

Nehezen hagyják abba a diskurzust, mikor a hangosanbeszélő a nagygyűlés helyszínére, a munkásmozgalmi panteon elé szólítja őket. Itt a szabad térségben szinte perzsel a nap, a kövezet is visszaveri a forróságot, a többség nem akar kimozdulni a fasor árnyékából, a rendezők agitálják őket:

– Menjünk oda, ahol látnak minket! Este a tévéhíradóban csak az emelvény előtti részt mutatják majd, a nézők azt fogják hinni, hogy alig voltunk! – erre a buzdításra néhányan elszánják magukat, hogy előrébb lépjenek.

(2001-ben aztán ez a gond is megoldódott. Sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi televíziók nem küldték ki a kameráikat, egyetlen képpel sem emlékeztek meg erről az eseményről. Nem volt „hírértéke” annak az évfordulónak, melyen 15-20 ezer ember vett részt, helyette a homoszexuálisok alig kétezer főt megmozgató parádéjáról közvetítettek látványos jeleneteket. Néhány nap múlva kiderült, hogy az emberek másképp ítélik meg a helyzetet, mint az irányt szabó menedzserek, egy szavazáson a nézők 79 százaléka, sok-sok ezer ember – állt ki amellett, hogy szobrot kell állítani a „letagadott” Kádár Jánosnak.)

Zúg a tömeg, spontán jelszavak hangzanak fel, felírok egy régit és egy újat:

– Munkát! Kenyeret!

– Az urak ne használják a csillagos diplomájukat!

Nézegetem a panteon oldalába kirakott Kádár-portrét. Zakója rosszul szabott, bal válla fölött mintha puklis volna. Nem maradt róla „blickfangos” fotó, arcát sohasem támasztotta hatásos mozdulattal a kezéhez. A szeme ezen a felvételen is táskás, már soványodó arcában megnőtt az orra, vonásain nem tud megülni a rebbenő félmosoly. Egyszer személyes beszélgetés közben a szemét figyeltem: a pupillája sugarasan megtört, mint egy üveglencse, melyet szétrobbantott egy közepébe dobott kavics. Vagy mintha cigarettát nyomtak volna egy kocsonyás anyagba. Rejtély, hogy látott egyáltalán.

A megemlékezés programja alkalomról-alkalomra változik, a kezdeti évek merev és egyhangú „szocialista szertartása” helyébe egy látványosabb műsor lépett. Magnetofonról felhangzik egy-egy részlet Kádár János valamelyik beszédéből – érdekes, hogy egyetlen elvont, úgynevezett eszmei jellegű megnyilatkozást sem találtak, a politikus minden lépése az élet napi eseményeihez kötődött. Egy Kossuth-díjas színész József Attilát szaval, egy félig amatőrnek tűnő költőnő a saját verseit énekli gitáron kísérve magát. A 2000-es évfordulón már egy szabolcsi cigányzenekar is fellépett, „Mariska néni”, a néhai Kádár Jánosné kedvenc magyarnótáit játszották.

A beszédek stílusa is átalakult, már nem állnak a mikrofon elé olyan szónokok, mint a görög testvérpárt egyik vezetője, aki majd egyórás áttekintést nyújtott hazája gazdasági válságáról és annak lehetséges következményeiről, méla unalomba taszítva a hallgatóságot. Helyettük európaibb stílusú küldöttek érkeznek.

Az emelvényen felsorakozó díszelnökségben is kicserélődött néhány személy. A párt belső harcainak következményeként eltűnt néhány korábban ismert arc, és újak jelentek meg – néhányuk tündöklése alig egy-két évfordulóra korlátozódott.

Ami nem változik: Thürmer Gyula, ő volt és maradt az ünnepség meghatározó szónoka. Bizonyos engedményeket ő is tesz a forgandó idő követelményeinek: erősen lefogyott, nem tudni, ennek következményeként alakult-e ki az arcán időnként végigrángó tic, vagy hosszú évek idegfeszültsége váltotta ki. Jól és lendületesen beszél, ha a helyzet úgy kívánja, néha megfenyegeti a légvonalban alig száz méterre fekvő MSZP székházát, máskor, ha lehetséges együttműködés körvonalai bontakoznak ki, nem hangoztatja a fenntartásait.

A hivatalos program szinte kiszámítottan egy órát tart, tizenegy felé elhangzik az utolsó méltató szó is, aztán a tömeg elénekli az Internacionálét. Elkezdődik a hivatalos koszorúzás, ezt már sokan nem várják meg. Az ismerősök elköszönnek egymástól, nem tudják, találkoznak-e „jövőre ugyanitt”. Nem biztos, hogy a következő években is lesz megemlékezés, a rendezők azt mondják, lehet, hogy ezentúl csak a kerek évfordulókat ünneplik meg.

Metróval indulok el hazafelé, a Moszkva téren szállok le. A tér közepén az Üdvhadsereg tea- és kenyérosztáshoz készülődik. Talán kétszáznál is többen sorakoznak fel a kondér előtt, rongyosak és megviseltek, testük áporodott szaga megcsapja a járókelők orrát.

Horn nyilatkozatában Pozsgay Imrét is megemlítette, úgy gondoltam, őt is meg kell illesse a véleménynyilvánítás joga a baloldaliság ügyében.

Míg kirakom a jegyzeteimet, váltunk néhány személyes érdekű mondatot Pozsgayval, kiderül, hogy 1953 nyarán együtt voltunk katonák a böhönyei egyetemista táborban: Pozsgay akkoriban a Lenin Egyetemre járt – ez az intézmény a Szabadság téren, a Magyar Televízió jelenlegi székházában működött; orosz tanárokat, marxista előadókat és más hasonló szakembereket nevelt.

– Sorold fel a kérdéseidet előre, és azokból kiindulva beszélgessünk – javasol lebonyolítási módszert a vendéglátóm. Jó taktika, mert így kiterítve láthatja az összes lapomat, de igyekszem megőrizni pozícióimat.

– Ezek nem is kérdések, inkább töprengések. A kívülállók sorozatos ellentmondásokat vélnek felfedezni a pályádon. Az 1956. októberi felkelés letaposott üszkeire épült párt, az MSZMP tagja, sőt vezető funkcionáriusa voltál, később viszont éppen te minősítetted népfelkelésnek az akkori eseményeket – felnézek. – Akarsz erre rögtön reagálni?

– Szeretném, ha előbb végigmennénk a témáidon.

Bólintok, nem áll módomban vitatkozni:

– Rendben van. Tudvalevő, hogy Kádár János mindent, vagy legalábbis majdnem mindent megtett, hogy kiszorítson a hatalomból, te mégis az utolsók között tartottál ki a „régi zászló” alatt.

Házigazdám mozdulatlan arccal figyel, de a szemén látni, hogy magában már gyűjti a lendületet a válaszadásra.

– Néhányadmagaddal te kezdeményezted a Magyar Szocialista Párt megalakítását, Horn Gyula szerint nagy részed volt abban, hogy az 1990-es országgyűlési választásokon bejutott a párt a Parlamentbe, de te alig egy-két év múlva megváltál tőlük, sőt félig-meddig szembe is kerültél az egykori vezetőtársaiddal.

Pozsgay erre sem reagál, tovább lapozok:

– Jó gyakorlati eséllyel pályáztál a köztársasági elnök tisztségére és egészen pontosan ma sem tudjuk, hogy miért nem sikerült elérned. Arra is sokan kíváncsiak, hogy milyen elnök vált volna belőled. Közelebb lépve jelen napjainkhoz: alakítottál egy új pártot, a Nemzeti Demokrata Szövetséget, de nem vagyunk tisztában vele, hogy mit akarsz elérni, mennyire becsülöd az esélyeidet. Mit tekintenél győzelemnek, és mikor volnál hajlandó elismerni a vereségedet? Egyáltalán: érzel-e párhuzamot a bibliai Mózes sorsával, aki negyven évig vezette a népét a sivatagban, de az Ígéret Földjére már nem juthatott be? Elképzelhető, hogy az egész régi vezetőgárda ideje már végképp lejárt, és a kialakuló nyomor új típusú vezetőket küld majd?

– Értem, van még valami?

– Végül, ami a személyes tulajdonságaidban rejlő ellentmondásokat illeti, csak egyet választok ki. Az ellenségeid is elismerik, hogy a mai politikusok közül te vagy az egyetlen – talán Göncz Árpádot kivéve –, aki folyamatosan értelmes és nyelvtanilag korrekt mondatokban, jó magyarsággal tud beszélni a nyilvánosság előtt. Maga a miniszterelnök is folyton olyan körmondatokba keveredik, hogy a végüket lepkehálóval kell visszahozni Ceglédbercelről. Ennek a kiváló képességednek ellenére, úgy érzem, aránytalanul rossz kép alakult ki rólad a közvéleményben. A népszerűsítési kampányokon a hibák sokaságát követted el – bár feltételezem, hogy a PR-tanácsadóidtól kaptál rossz ötleteket.

Pozsgay ezt már nem hagyja szó nélkül:

– Mondanál egy példát?

– Ilyennek tartom azt a televíziós reklámodat, mikor te, mint „jó vezető” beültél egy versenykocsiba, és felvetted a szkafandert.

– Mi volt ebben a baj?

– A feszes sisak felnyomta az állad alól a húspárnákat, és eltorzította az arcodat. Próbálsz-e újabb és hatásosabb PR-módszereket alkalmazni – még egy pillantást vetek a jegyzeteimbe. – Végül szeretném, ha megkönnyítenéd a dolgomat, és elmondanál olyan személyes mozzanatokat, mint például: napközben, elgondolkodó perceidben kik jutnak az eszedbe: a Biblia, Hegel, Marx, esetleg Bibó István. Elég lesz ennyi kérdés?

Pozsgay mélyen hátul képezi torkában a hangokat, valósággal kipréseli őket magából. Ez a beszédmód sok energiát igényel, ennek megfelelően mikor megszólal, önkéntelenül is átalakítja lélegzetvételének ritmusát:

– Hadd kezdjem az utolsóval. Mint minden más, a kedves mondatok is változnak az időkkel. Valaha például gyakran idézgettem magamban, hogy „ha tudná a hajam, mit gondolok, azonnal levágatnám!”

– Ez elég jezsuitául hangzik, márpedig, azt hiszem, hogy rossz jezsuita vált volna belőled.

– Ennek ellenére sokan nem hiszik el rólam, hogy feltétlen bizalommal vagyok az emberek iránt, pedig ezt az alapállásomat mindennapos munkaeszközként használom, és nem érhet annyi csalódás, hogy feladjam. – Pozsgay eltűnődik. – Egyébként, ha mélyen magamba nézek, talán mégsem hiányzik belőlem némi jezsuitákhoz illő taktikai érzék. Mikor a rádiós „168 óra” élő adásában népfölkelésnek minősítettem az 1956. októberi eseményeket, tökéletesen eljátszottam a „magányos merénylő” szerepet. Kivártam azt az időpontot, mikor a Párt első embere, Grósz Károly nem tartózkodik itthon, ugyanis akkor már csak neki állt jogában előzetesen cenzúrázni a nyilatkozatokat. Vigyáztam arra is, hogy senkinek sem említsem meg a szándékomat, mert a hír visszajut a szovjetekhez és ők okvetlenül összeesküvést gyanítottak volna mögötte. Még a feleségem is csak a rádióból tudta meg, hogy mire vállalkoztam.

Pozsgay megengedő kézmozdulatot tesz:

– Természetesen nem akarom befolyásolni a véleményedet, hogy milyen jezsuita vált volna belőlem. Soha nem volt fontos számomra, hogy magyarázgassam magamat a nyilvánosság előtt, önelemzésre csak akkor vállalkoztam, ha megkértek rá.

– Nincs is benned személyes becsvágy?

– Én a „Pozsgay Imre nevezetű tárgy”-ra egész életemben kevés figyelmet fordítottam, ezért mindenféle öngőz idegen maradt tőlem.

– Ebben a tekintetben meglehetősen egyedül állhatsz napjainkban. De visszatérve, ahonnan elindultunk: vannak újabban használatos mondásaid is?

– Gyakran idézgetem magamban az „Út és erény”-t és a többi kínai gondolkodó mondatait is, olyanokat, mint hogy: „a bátor kivár, a gyáva ugrál”, vagy „a tigrist előbb gondolatban kell elejteni, aztán a gyakorlatban már gyerekjáték lesz”.

– És melyik a legutolsó, az éppen aktuális mondat?

– Dániában egy este egy miniszter személyes vendége voltam, este végigvitt a kedvenc kocsmáin. Útközben rámutatott egy köztéren álló kőasztalra:

– Nyáron itt szoktam tartani a fogadóóráimat.

– És télen?

– Télen sehol.

– És ez nem árt a népszerűségednek, hogy úgy mondjam, a politikai nagyságodnak?

– Isten óvja Dániát attól, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amikor nagy politikusokra volna szüksége! – mondta, és én egyetértek vele. Elég lesz ennyi idézet? – kérdezi Pozsgay jóindulatúan.

– Már csak egy olyan kép kellene, melyben megfogalmazod a magad alapállását.

– Én sikeres kapitány vagyok, akik rám bíznak valamit, azoknak nem kell aggódniuk. Én a hajómon mindig célba juttattam a feladott árukat – csak hazafele tartva merül fel a veszély, hogy meglékelnek.

– Kik?

– Többnyire a patkányok, akiknek nem tetszik, hogy üres raktárakkal kell jönnünk visszafelé – Pozsgay eltűnődik. – De ezen a képen még finomítanom kell.

Letelt az a másfél óra, amelyben előzetesen megállapodtunk, abban maradunk, hogy két hét múlva folytatjuk majd.

– Eszembe jutott még egy idézet, melyet esetleg tudsz használni – fogad Pozsgay a következő alkalommal. – Az egyik példaképem Hegel, az eszményképek kiválasztása persze nem jelent önfelnövesztést, az ember csak magyarázatot keres bennük újabb korszakainak megértéséhez, szóval Hegel mondta: „ahhoz, hogy valami megváltozzék, meg kell változtatni!” – vagyis magától nem megy semmi.

– … És miért érzed úgy, hogy ez a változtatás éppen a te dolgod?

– Én látok valamit és ezt meg kell valósítanom. Új atomszerkezeti elemeket és eleddig ismeretlen növényfajtákat már aligha fedezek fel, abban kell ténykednem, amit már elkezdtem és kipróbáltam magam benne.

– Vállalod a felelősséget?

– Természetesen. A felelősségvállalás nem más, mint a kötelességteljesítés befejező szakasza.

– És van erőd a folytatásra? Nem gondoltál még a visszavonulásra?

– Az én esetemben is érvényes a muszáj-Herkules szindróma. Bármelyik bokorba is bújtam volna el, utánam nyúlnak, meg akartak semmisíteni. A személyemben gyaláztak, a szememre hányták a múltamat, a hatalomátmentés mesterének kiáltottak ki. Bizonyára emlékszel még a jelszóra: ha Pozsgay marad, a kommunisták is maradnak.

– Mikor csúcsosodott ki ez a kampány?

– Az 1990-es országgyűlési választásokon Sopronban indultam, minden gyűlésemet megzavarták. A fideszesek egy úthengerrel mentek végig a Várkerületen, jelezve, hogy bele fognak taposni a betonba. Teli volt a város „a soproni Dávid legyőzi a pesti Góliátot”-feliratokkal, és ha egy kirakatba kitették az én képemet, betörték az üveget. Autós blokádot vontak Sopron körül, hogy ne tudjak megjelenni a meghirdetett rendezvényeken, nagy kerülővel, Fertőrákos felől jutottam be. Még azon a szokásomon is gúnyolódtak, hogy kocogni járok. Így van ez; ha a New York-i Central Parkban kocog valaki, azt természetesnek tartják, ha nálunk a Városligetben, akkor kiröhögik – Pozsgay egy kategorikus kézmozdulattal lezárja a témát. – Végülis megbuktam, de viszonylagos tisztességgel. Az MSZP mint párt öt százalékot kapott a körzetben, én a magam személyében tizennyolcat.

– A kampány során követtél el említésre méltó hibát?

– Szájer József, a fideszes ellenfelem nyílt vitára hívott ki. Az egyik kampánytanácsadóm azt ajánlotta, hogy ne fogadjam el, mert ezzel felértékelem a riválisomat. Ez a helyzet tökéletes félreértése volt, még egyszer nem fog előfordulni.

– Hogy lezárjuk a kudarcok sorát: milyen köztársasági elnök lettél volna, ha megválasztanak?

– Akkor úgy megrendített a vereség, mint egy gyomron rúgás, most már azt mondom: mint ahogy vannak Isten kegyelméből uralkodó királyok, akkor én Isten kegyelméből nem lettem köztársasági elnök. Engem nem az ellenfeleim buktattak meg, hanem a történelmi helyzet. Az átalakulás első szakaszában furcsa és terhes dolog lett volna, ha egy köztársasági elnök arra kénytelen fecsérelni az erejét, hogy elmagyarázza, ki is ő, és „reform-kommunista” létére hogy került az ország élére.

– Sokan, akik emlékeznek a lakitelki szereplésedre, úgy gondolják, hogy a természetes helyed a Magyar Demokrata Fórum élén lett volna, ezt vállalod?

– Kissé átfogalmazva Luther Mártont: én ott álltam, ahol állnom kellett, és nem tehettem mást. Szükségesnek tartom megjegyezni azonban, hogy Lakitelek nem jobboldali programmal indult, mint ahogy maga az MDF sem. A fordulatot Antall József személye hozta, a párt irányzata vele ment át baloldali népiből jobboldaliba.

– Te mit szóltál ehhez a fordulathoz?

– Én Lakitelekről nem Kenderes felé indultam – vagyis Horthy Miklós szellemét keresve –, hanem visszatértem az ország középpontjába, Budapestre.

– És a későbbi események hogy hatottak rád?

– Rezignáltan figyeltem, hogy lopkodják szét a Történelmet. A múltkor nem hívtak meg a „határmenti piknikre”, a menekült NDK-sok kiengedésének évfordulójára. A német televízió megkérdezte, hogy miért nem kaptam meghívást, azt feleltem: munkamegosztás áll fenn köztem és Antall József között, én harcoltam azért, hogy elvágják a drótokat, ő pedig ünnepel. Annyit általánosságban is el lehet mondani, hogy a Történelemben mindig jelentkeznek utólagos forradalmárok. Garibaldi, mikor a szabadságharcát elkezdve partra szállt Marsalánál, alig ezer emberrel rendelkezett. Harminc évvel később megemlékezésre hívták össze az egykori résztvevőket, és több mint negyvenezren jelentkeztek. Akkor mondta valaki, hogy nagyon kevesen voltunk, és nagyon sokan maradtunk. De ebből elég ennyi.

– Miért alakítottál egy új pártot, a Nemzeti Demokrata Szövetséget? Egyik politikai erőt sem találtad alkalmasnak arra, hogy csatlakozz hozzá?

– A jelenlegi koalíció, úgy hiszem, visszapillantó tükörből vezet, a múlt felhánytorgatásából él: a reprivatizáció szándéka, az úgynevezett igazságtétel mind ebből az eszmei alapból indult ki.

– De azt állítják, hogy ők képviselik a legitimitást.

– A legitimitás önmagában nem biztosítja az emberek bizalmát. Alapvető hibának tartom, hogy a rendszerváltásban az első lépés után rögtön a harmadikat tették meg. Az első lépést természetesen maga a változás jelentette, ezt az elmúlt negyven év eredményeinek jelenbe való átültetése kellett volna, hogy kövesse, ehelyett létrehoztak egy olyan rendet, mely a közvetlen meghatározó tényező közül kizárta a nép bizalmát és támogatását.

– A ti új pártotok milyen választást kínál velük szemben?

– Ne kívánd, hogy egy mondatban összesítsem. Minden párt ítéletet mond önmaga fölött, ha sikerül a céljait egy mondatban megfogalmazni, mint például annak idején: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” volt, vagy később „mindenről az osztályellenség tehet!” Ennek a módszernek ma is van vevőközönsége, az emberek nagy többsége félt a változásoktól, és szívesen fogadta a biztonság ígéretét, azért is aratott sikert a „nyugodt erő” szlogenje, de ezen már túl van. Most ebben a ciklusban kell bekövetkezni a valódi rendszerváltásnak, kell kialakulni a civil társadalom gerincének; a döntésekre képes, a reális számításokat méltányoló polgárságnak. Mi erre a várható folyamatra alapozzuk a terveinket.

– Milyen társadalmi rétegekre számítasz?

– A mi fő megközelítési területünk a magyar falu, ahol minden jelenlegi parlamenti párt veszített a befolyásából és a középértelmiség, mely a fizetéséből kénytelen és képtelen megélni. Meglepő módon rokonszenveznek velünk a „nehéz korosztályok”, a 15-20 évesek is. Gyakran tartok előadásokat középiskolai osztályokban, tornatermekben, nem használok bohóckodó eszközöket a jóindulatuk megnyerésére, mégis úgy tapasztalom: elég érdekes vagyok a gyerekeknek, előlegezik a türelmet, kivárják, amíg kialakul a párbeszéd feszültsége. A harmadik félévet tanítom a debreceni egyetem politológiai szakán, két témában adok elő: Közép-Európa távlatairól és a rendszerváltásról. 154 hallgatóval kezdtem, most 254-en járnak az óráimra. Remélem, hogy ez is jelez valamit.

– Hogy látod a munkásság szerepét?

– Itt egy jellegzetes félreértéssel állunk szemben, mely a szocializmus kései korszakában alakult ki. Kádár János lenézte az értelmiséget, véleménye szerint úgy hordta magán a meggyőződését, mint a zsoldos az egyenruháját, pénzért, kitüntetésért, hízelgésért bármikor hajlandó elcserélni. Nem törődött az intellektuel politikai mozgalmakkal, azt mondta, hogy majd akkor lép közbe, ha majd a csepeli gyárban is feltűnnek az ellenzéki agitátorok. A „tojásfejű” tanácsadókat sem vette komolyan, Angyalföldről jártak be hozzá öreg munkások, azok véleményére hallgatott, a végén már fogalma sem volt, hogy mi is történik ebben az országban. A saját posztjára is csak munkásból lett utódot tudott elképzelni, még olyan szintű egyéniségeket is elfogadott volna, mint Borbély Sándor vagy Méhes Lajos. Még egy emlék maradt meg bennem: mikor Lengyelországban kibontakozott a „Szolidaritás”-mozgalom, Kádárt az döbbentette meg a legjobban, hogy a vezetője, Lech Walesa igazi munkás.

– És most mi a helyzet?

– Politikailag ez a réteg mozgósítható a legnehezebben. A Magyar Szocialista Pártban is éppoly kevés fizikai dolgozó található, mint a Munkáspártban – ez a néhány ember úgy fest közöttük, mint a pipán a bojt. (A megállapításnak azzal a részével, mely a Munkáspártra vonatkozik, személyes tapasztalatok alapján nem értek egyet, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy közbeszóljak, de aztán rájövök, hogy a rendelkezésre álló idő véges, felesleges vitákat kezdeményezni.)

– A munkásságnak legföljebb arra a részére tudunk hatni – folytatja Pozsgay –, mely képes a polgárosodásra, legalább olyan szinten, hogy egy magánműhelyt nyisson.

– Azt hiszem, a politikában már nincsenek „szabad fejek”, minden egyes szavazót más pártok vonzásköréből kell elhódítanotok. Hol kínálkozik esély a számotokra?

– A magyar politika – feltételezve, hogy nem nehezedik rá külső meghatározó nyomás – általában hárompólusú: nemzeti demokrata-vallásos, szociáldemokrata, illetve liberális. Mi az első csoportba tartozunk, de a munkáknak csak akkor van értelme, ha a centrum felé tartva koalícióképesek maradunk a baloldallal. Ez semmiképp sem jelenthet egybeolvadást vele, mert a nemzeti gondolkodású szavazópolgárok soha nem mennek át a szocialista vagy a liberális táborba. 1947-ben, mikor a „szalámi taktikával” szétzilálták a Kisgazdapártot, a korábbi szavazóik nem a kommunistákat vagy a szocdemeket támogatták, hanem a másik keresztény pártot, Barankovicsékat. Mi ugyanilyen átáramlásra számítunk az MDF és a mi pártunk viszonylatában.

– Nem tartozik ez az álmodozások világába?

– Aki nem álmodozik, azt nem tekinthetjük realista politikusnak. 1982-ben, már leváltott miniszterként, az USA-ban vendégeskedtem. Washingtonban beszélgettem három szenátorral, azt kérdeztem tőlük: mit adnának érte, ha Magyarország kilépne a KGST-ből és a Varsói Szerződésből? Azt mondták, mindent megérne nekik, de sajnos lehetetlen. Aztán; látod, mégis bekövetkezett.

Tovább makacskodom:

– Mi szól a javatokra az MDF-fel szemben?

– Egy kétségtelen előnyünk van: minket nem zavar az igazság! A helyzetünket ők könnyítették meg: a lelkes és önzetlen közszereplők azt tapasztalhatták, hogy „kiszerelték” alóluk a pártot. Számíthatunk a jelenlegi koalíció egykori külső támogatóira is, akik már 1991-ben rájöttek, hogy „ellopták” a szavazatukat. Vízgyűjtő területünk kiterjed az ellenzékre is. A doktriner SZDSZ-szel és az avantgárd Fidesz-szel szemben mi egy szolidabb polgári alternatívát tudunk felkínálni az embereknek.

– És az MSZP?

– Ha az MSZP húsz százalék fölé győzi magát (a beszélgetés időpontjában a szocialisták parlamenti képviselete a tíz százalékot sem érte el – M. Gy. ), akkor politikai gettóba kerül. Sok emberben él a gyanú, hogy ha a szocialisták hatalomra kerülnek, mindenáron bizonyítani akarnának, és feltámadna bennük a reváns szelleme. – Pozsgay eltöpreng: – A színképük szempontjából szerencsés volna a Munkáspárt parlamenti jelenléte, mert ez a körülmény szalonképessé tenné a szocialistákat.

– Ti hogy álltok a felkészüléssel?

– Január végén lesz a közgyűlésünk, ahol új fokozatba kívánunk kapcsolni, de ezt igyekszünk úgy végrehajtani, hogy később ne kelljen visszakapcsolnunk.

– Úgy is, mint „jó vezető”.

– Úgy is. Én magam arra törekszem, hogy vitahelyzetben mutatkozzam a közönség előtt, a testemmel tudok a legjobban politizálni, nem szoktam melléütni a leüthető labdákat.

– Egy utolsó kérdés a felsoroltak közül: mikor ismernéd el, hogy vereséget szenvedtél?

– Nyilvánvaló vereségnek azt tekintem, ha nem jutnánk be a Parlamentbe, de azt is kudarcként élném meg, ha egy rossz belső szövetségre kényszerülnénk. A jobboldaliságot semmiképpen se vállalom.

– És ha a csapatod mégis arrafelé indulna?

– Nem követném őket.

(Mint tudjuk, a Történelem meghozta a maga ítéletét, a Nemzeti Demokrata Szövetség megbukott az 1994-es választásokon, és nyom nélkül tűnt el a magyar politika térképéről.)

A rendszerváltás forgataga új politikai személyiségként csak becsvágyó és anyagias ügyvédeket, tanárokat és írókat dobott fel, lentről, a nép alapvető rétegeiből szinte egyetlen új arc sem tűnt fel. Ezért örültem, mikor a Létminimum Alatt Élők Társaságáról és annak vezetőjéről, Valencsik Ferencről hallottam. Végre a nyomor is elküldi a maga szószólóját! – gondoltam, és meghívtam Valencsiket egy beszélgetésre.

Valencsik másfél órát késett, de telefonon kimentette magát; orvosi vizsgálaton járt, s ez igen elhúzódott.

– Találtak valamit? Hogy érzi magát?

– Így látszatra elég vékony vagyok, de bírok annyit, mint akárki. Valaha fociztam a megyei bajnokságban, Mányon is játszottam Végh Antal csapatában, a két válogatottal, Vidáts Csabával és Lakinger Lajossal együtt. Most szívritmuszavar lépett fel nálam, két-három másodpercre is kihagy a szívem.

– Ez újkeletű panasz magánál?

– Igen, a múltkori, a kétkulcsos áfa ellen tiltakozó éhségsztrájk után jelentkezett először.

A demonstráció képei annak idején bejárták az egész országot, de Valencsik személyében csak most találkoztam az egyik résztvevővel.

– Hogy bírta a koplalást?

– Ez nem számított klasszikus „ásványvizes böjt”-nek, amikor felkészültünk rá, a legjobb külföldi vitaminkoncentrátumokat szereztük be.

– Ki hozta ezeket?

– Többen is közreműködtek: Ilkey Csaba, az újságíró, Deák Lajos Svájcból és én magam is utánajártam. Maga a böjtölés nem rázott meg, hat nap után az ember már nem érez semmit. A lelki nyomást sokkal nehezebben viseltem el. Hatan voltunk összezárva szigorú szobafogságban – mindannyian különböző mentalitású emberek. Néha úgy éreztem, hogy már nem bírom ki tovább köztük, ilyenkor kimentem az udvarra és vettem néhány mély lélegzetet.

– Miről beszélgettek naphosszat?

– Csak a napi politikával foglalkoztunk, értékeltük a beérkező híreket. Tárgyaltam azokkal, akik csatlakozni kívántak az akciónkhoz. Sok embert vissza kellett utasítani, főleg öregeket és betegeket, nem engedhettük meg, hogy magukra vállalják ezt a fizikai megterhelést.

– Melyik volt a legnehezebb pillanat?

– Mikor az „Egyenleg” című televíziós műsortól felhívtak, hogy Pécsen meghalt az egyik éhező társunk, de később kiderült, hogy tévedtek. Egy paksi fiúról volt szó, aki nem tartozott hozzánk. Őt is sajnáltuk, de érte nem mi viseltük a felelősséget.

Csak most jut eszembe, hogy illene megkínálni valamivel a vendéget. Valencsik kávét kér, rövid, lassú kortyokban issza. Nem szólal meg, kivárja a kérdéseket.

– Általában csak a politikai tevékenységét ismerik, mondjon magáról néhány személyes szót.

– Huszonnyolc éves vagyok. Tizenhét évesen nősültem, a feleségem akkor tizenöt és fél éves volt, a bicskei fiatalkorú nevelőintézetben élt, onnan jött ki hozzám. Három évet töltöttünk együtt.

– Szabad megkérdeznem, hogy kinek a hibájából váltak el?

Valencsik egy elhántó mozdulatot tesz:

– Nincs szó hibáról, inkább csak tévedésről. A feleségem csak a gyerekünk megszületése után jött rá, hogy ő még szórakozni szeretne. Azóta még egyszer férjez ment, szült, aztán újra elvált, ott is az apa kapta meg a gyereket.

– Maga újra megnősült?

– Van egy élettársam, huszonöt éves, valaha gép mellett fröccsöntőként dolgozott. A korábbi kapcsolatából hozott magával egy hatéves kislányt, a gyerek sajnos epilepsziás, naponta kétszer-háromszor is rátör a roham, valakinek állandóan mellette kell lenni.

– Milyen körülmények között élnek?

– Bicskén van egy régi családi házunk, két részre osztottuk, az egyik felében az anyám lakik a kislányommal, a másikban én az élettársammal és a beteg gyerekkel.

– Mennyit keresnek?

– Én nagyon örülnék, ha elérnénk azt a bizonyos, Központi Statisztikai Hivatal által megállapított létminimumot, a 9100 forintot személyenként. (1993-ban vagyunk – M. Gy.) Nekünk csak 28 ezer jön össze négy emberre – az anyám külön háztartást vezet –, ebben benne van a kettőnk keresete mellett a családi pótlék és a nevelési segély is.

– Milyen szakmai képzettséggel rendelkezik?

– Gyerekkoromtól kereskedőnek készültem, kereskedelmi szakközépbe jártam, utána felsőfokú raktárgazdálkodási képesítést szereztem.

– Ez főiskolának felel meg?

– Inkább technikumnak.

– Gyakorlatban hol kezdte a szakmát?

– A Skálában, aztán tizennyolc és fél éves koromban átkerültem a Budai Lottó Áruházba, a szerelvény- és tüzeléstechnikai osztályon lettem eladó. A rangsorban öt emberből én voltam az ötödik, 2800 forintos alappal indultam, erre rájött 2500 jutalék, 1983-ban ez nem számított rossz pénznek.

– Jól tudom, hogy itt keveredett először botrányba?

Óvatosan tettem fel a kérdést, attól tartva, hogy megsértem partnerem érzékenységét, de Valencsik egyáltalán nem tűnik megbántottnak, mintha magában már rég feldolgozta volna ezt az esetet:

– Igen, így volt. Akkoriban még nagyban folytak a magánépítkezések, a KCSM mintájú szovjet öntöttvas kazán és a dunaújvárosi radiátor hiánycikknek számított, a boltokban lehetett manipulálni vele.

– Gyakorlatilag hogy bonyolították le a manővert?

– Az árut a nagykernél vettük át a XV. kerületben – ha jól emlékszem, a Sipos Dénes utcában. Én hoztam be a szállítmányt, egy kocsira általában négy kazán ment rá, és kétezer radiátortag. A Lottó Áruháznál már vártak a kuncsaftok.

– És a többi vásárló nem csapott botrányt?

– Nem szólhattak egy szót sem, egy fiktív előjegyzési rendszert vezettünk, és a „jattosokat” írtuk előre.

– Mennyi csúszópénzt kellett adni?

– Radiátornál tagonként 7-8 forintot, kazánnál 5-800-at. Nekem másfél év alatt 14 ezer forint jött össze, az elsőrendű vádlottra 440 ezret bizonyítottak rá.

– Hogy buktak le?

– Egy vidéki fűtésszerelő vitte el tőlünk a legtöbb árut. Sokáig simán ment, de egyszer berúgott és a kocsmában elkezdett hangoskodni: „én annyi radiátort tudok szerezni, amennyit csak akarok!” Két rendőr meghallotta, a nyomába szegődtek, és eljutottak hozzánk. Én a hatodrendű vádlott lettem, elsőfokon nyolc hónapot kaptam – három évre felfüggesztve, másodfokon sem súlyosbítottak. Az Áruházból persze kirúgtak, de a szakmától nem tiltottak el, gondolták: felesleges, úgyis elszáll mindenhová az ügy híre. Más vonalon próbálkoztam, a BKV-hoz kerültem betanított autószerelőnek, de a bőröm nem bírta az olajat. Elvégeztem egy négyhónapos tanfolyamot és átmentem villamosvezetőnek. A kelenföldi kocsiszín állományába tartoztam, a 19-es, 42-es, 47-es vonalakon jártam. Négy műszakban dolgoztunk, néha 22 óra után végeztem, és már nem értem el az utolsó bicskei vonatot, bent kellett aludnom a remízben egy padon, szombat-vasárnapra, ünnepekre is berendeltek. Három és fél évet töltöttem el a BKV-nél, beleuntam. 1990-ben egy újsághirdetésre jelentkeztem a Hungarocamionnál – ennek a cégnek akkoriban nagy neve volt, arról nem is beszélve, hogy végre megszabadulhattam a négyműszakos munkarendtől is. A Balkán utcai raktárbázison lettem nemzetközi áruátvevő. Vagy kifelé menő kocsikat készítettem elő – megkerestem a tárolóhelyeket, elvégeztem a papírmunkát –, vagy fogadtam az érkező járatokat.

– „Leesett” valami mellékes?

– 1990-re már elmúltak a régi aranyidők, alig-alig maradt fuvar, a sofőröknek is magas „jattokat” kellett adniuk, ha munkát akartak. Én különben sem sokat számítottam, mert a sofőrök nem velem, hanem a művezetőkkel álltak kapcsolatban. Pár ember nagy szatyrokkal ment haza, de mi legfeljebb a gyors rakodásért kaptunk valamit, nyolcan egy üveg pezsgőt, vagy egy karton cigarettát.

– Itt történt az a bizonyos második „ügy”, amiről az egyik újság is írt. Mi volt a dolog lényege?

– Egyszer eltűnt nyolc karton cigaretta, a helyi rendészek azonnali ellenőrzést kértek a központtól. Kijött egy csoport kutatni, a cigaretta nem került elő, de az én szekrényemben találtak két női farmert és nyolc férfi szövetnadrágot.

– Ki tette oda?

– Most sem tudom. Valamelyik srác, mikor meglátta az ellenőrzést, félt, hogy „megzuhan”, és bedobta hozzám az árut.

– Hogy tudta betenni?

– A raktárban nem volt szabad lakatra zárni az öltözőszekrényeket, épp azért, hogy folyamatosan lehessen ellenőrizni. Ez az eset a hétvégén történt, hétfőn behívattak, azt mondták, jobban járok, ha elismerem, hogy én vettem el a nadrágokat, mert akkor nem adják át az ügyet a rendőrségnek. Megúszom annyival, hogy elbocsájtanak kötelesség megszegése címen, ezt megfellebbezhetem, és valamilyen ürüggyel visszavesznek majd. Még tanácsokat is adtak, hogy mit írjak be a kérvényembe: egyedül nevelem a gyerekemet, az anyám beteg és én is olyan fertőzést kaptam a raktárban, hogy a kezemről lejött a hús – ami különben mind igaz volt. Aztán kiderült, hogy átvertek, a másodfokú fegyelmi bizottságon is megmaradt az elbocsátó határozat, nem vettek vissza. Ennyi az én egész saram, Moldova úr.

Meglepett Valencsik taktikai érettsége, tudomásom szerint a nyilvánosság előtt is nyíltan és egyszerre „elvitt minden balhét”, így egy botránnyal megúszta, ellenfelei nem állhattak elő újabb és újabb vádakkal.

– Mit gondol: hogy kerülhettek most nyilvánosságra ezek a régi ügyek?

– Nem tudom pontosan. Azt hiszem, a Nemzetbiztonsági Szolgálat kotorta elő, mikor kényelmetlenné váltam a kormány számára. A dolog technikailag nem nehéz, a Társadalombiztosítási Igazgatóságnál csak be kell táplálni az ember nevét, a gép kidobja, hogy hol dolgoztam eddig. A „fiúk” sorra járták a helyeket, és amit találtak, átadták a sajtónak.

– Utána hol helyezkedett el?

– Elmentem a Budakörnyéki Áfészhez, egy vas- és műszaki üzletben lettem eladó. Aztán a Szivárvány Áruház Mártírok úti…

– Margit körúti, már nincs Mártírok útja.

Valencsik egy bólintással veszi a lapot:

– Margit körúti részlegénél pályáztam a műszaki osztályra, el is fogadtak…

– Kaphatott erkölcsi bizonyítványt?

– Igen, akkor már adtak. 1992 júniusában nyílott előttem egy lehetőség: egy autókereskedelmi KFT-hez hívtak telepvezetőnek, jó pénzt kínáltak. Felmondtam a Szivárványnál, aztán az utolsó pillanatban visszamondták az új helyet. Két szék között a pad alá estem, munkanélküli lettem egészen 1992 szeptemberéig.

– Mostanában mivel foglalkozik?

– A „Kiáltás” című újságnak írok cikkeket és lektorálást is végzek. A televíziós „Új Reflektor”-nak is dolgozom riporterként, de ez távlatilag bizonytalan, nem tudom, meddig hagyják élni ezt a műsort. És persze politizálok a magam módján.

– A politikai indulását mennyiben befolyásolta, hogy éppen Bicskén lakik, a Pártállam egyik legnagyobb bukott vállalkozásának, a bicskei erőműnek a színhelyén? Hogy fogadták ezt a tervet az ottani emberek?

– Kezdetben örültünk neki, mindenki azt várta, hogy jön a fellendülés. Úgy is indult, nagy lakótömböket építettek, utakat, víztározókat, aztán egyszer csak befuccsolt az egész – együtt az eocén programmal, melyet ki kellett volna szolgálnia.

– Most hogy fest a környék?

– A nagy épületeket most is látni – száz és száz lakással. Télen be is fűtik őket.

– Senki sem lakik bennük?

– Régebben a Keletről érkező menekülteket szállásolták el itt, de már ők is beköltöztek az Aszfaltútépítő Vállalat régi földszintes barakkjaiba. A létesítmény most sem egészen üres, egy vállalkozó gáztűzhelyeket tárol benne, az ő emberei vigyáznak a környékre. Maga a terület, úgy tudom, a Hitelbanké, de egyelőre nem adják el, várják, hogy megemelkedjenek az ingatlanárak.

– Hogy alakult meg Bicskén a Létminimum Alatt Élők Társasága?

– Gyakran beszélgettünk Deák Lajossal, Ábelnéval, Rónai Vilmossal…

– Ők kicsodák?

– Bicskei emberek. Deák valaha repülős tisztként szolgált, de az 1956-os tevékenysége miatt „C-vágányra tették”, mentősként dolgozott tíz évig. Képzett ember, a meggyőződését tekintve sohasem volt szocialista. Lent, Bicskén ő hozta létre a Magyar Demokrata Fórumot, meg is választották elnöknek, de egyszer kiment a fiához Zürichbe látogatóba és mire hazajött, kigolyózták. Formailag ő mondott le, de csak azért, mert látta már, hogy úgysem nő neki fű. A mi mozgalmunk egyébként is a csalódott MDF-esek gyűjtőszervezete lett – Deák Lajostól egészen Ilkey Csabáig.

– Mikor alakultak meg?

– 1991 végén, Deák lakásán. Úgy gondoltuk, hogy a hatalomból hiányzik a szociális érzékenység, tennünk kell valamit az elszegényedés ellen. Felosztottuk a munkát egymás között, rám az a feladat jutott, hogy szervezzek, kérjek pénzt különböző káeftéktól. Kiadványokat állítottam össze a magyarországi szegénységről, én szereztem helyiséget is a bicskei Vörös Kereszttől. Egy darabig győztem a munkát, de ahogy kialakultak a szervezetünk keretei, kiderült, hogy kevesen vagyunk, és keveset tudunk, ha így folytatjuk, csak infarktust vagy agyvérzést kaphatunk.

– Szednek tagdíjat?

Valencsik megütközve húzza fel a szemöldökét:

– Hogy nézne az ki? Megkérdezünk valakit: szegény vagy? Igen? Akkor fizess! Pénzre viszont okvetlenül szükségünk van, csak az éhségsztrájk alatt százezer forintos telefonszámlát kellett kifizetnünk. Aki tud, ad harminc forintot évente, tagsági igazolványunk sincs, csak egy regisztrált névsor.

– A héten azt olvastam az újságban, hogy maga lemondott az elnöki posztról. Igaz ez?

– Igen.

– Úgy látom, mintha gondolatban már túl is tette volna magát ezen a társaságon.

– Most elsősorban az élettársam egészségi állapota miatt vonultam vissza, de attól tartok, hogy az egész mozgalom szét fog hullani, mert jönnek a hatalomvágyók. A múltkor Mocsoládról jelentkezett egy volt MDF-es, aki bejelentette, hogy az országgyűlési választásokon a mi színeinkben akar indulni majd. Eddig még a nevét sem hallottuk.

– Hogy alakult a kapcsolata azokkal, akikkel együtt kezdte el a munkát, tudják-e pótolni magát?

– Sajnos nem képesek kidolgozni megfelelő programot. Nem tudnak megfelelő döntéseket hozni. Túlnőtt az idő rajtuk, csak gyanakszanak, mindenkiben titkosszolgálati ügynököt sejtenek. Alkalmatlanok rá, hogy felvegyék a kellő ritmust. Ha én elmegyek valahová, utánam irányítják a sajtót, azt is hiába kértem, hogy más is szerepeljen a Társaság nevében, nem vállalják. Napi ötven-hatvan levél érkezett, az is rám várt. Az az igazság, hogy menet közben le kellett volna cserélni őket, akadtak volna náluk tehetségesebbek is, de ők ragaszkodtak a helyükhöz. Az új emberek pedig látva, hogy nem juthatnak szerephez, elkedvetlenedtek, és elfordultak a politikától. Fejezzük be ezt a témát; így vagy úgy, de mindenképpen el kellett válnom tőlük.

– Milyen formában folytatja, mert, gondolom, nem akarja befejezni.

Valencsik mély lélegzetet vesz:

– Egy pártot szervezek.

– És hol tart vele?

– Beszélgetek emberekkel, próbálok kapcsolatokat teremteni. Szociológusokkal, közgazdászokkal tárgyalok. Húsz-huszonöt képviselővel is találkoztam eddig, legalább tízen átlépnének, ha az új párt megalakulna.

– Feltételezem, hogy neveket nem akar mondani, de azt megtudhatom, hogy az illetők jelenleg melyik párthoz tartoznak?

– Függetlenek, szabad demokraták – ezek az emberek úgy érzik, hogy a helyzetük megingott és bennünk látnak esélyt, hogy újra bekerüljenek a Parlamentbe.

– Miből gondolja, hogy azok, akik egy párthoz tartozó, vagy független képviselőként semmiféle jelét nem mutatták annak, hogy meg tudják oldani az ország bajait, most egyszerre megtáltosodnak attól, hogy egy másik politikai alakulathoz csapódnak?

– Eddig nem volt lehetőségük a cselekvésre.

– Én kísérletekre sem emlékszem. Mi volna közös ennek a heterogén csapatnak az elképzeléseiben?

– Én azokra számítok, akik tenni akarnak a Hazáért!

– Ezt a „hazát” maga szerint kis vagy nagy „h”-val írják?

– Naggyal.

– Akkor körülbelül értem, hogy mire gondol. És milyen tagságra számítanak?

– A létminimum alatt élőkre – és a lecsúszó középosztályra. Ez az osztály lassan eltűnik, az ország végképp kettészakad szegényekre és gazdagokra.

– Milyen gyakorlati esélyeket kínál nekik?

– Én azt látom alapvető bajnak, hogy nincsenek piackutató szakembereink, akik megkeresnék azokat a speciális termékeket Magyarországon, melyek annyit hoznának nekünk, mint Svácjnak az órák, vagy Japánnak az elektronika…

– Mondana egy példát?

Valencsik eltöpreng:

– Lehet, hogy például befőttes gumival tudnánk betörni, ha az hiánycikk lenne a tőkés piacon.

– Járt már Nyugaton?

– Még nem, de miért kérdezi?

– Én biztos vagyok benne, hogy nem lehet olyan terméket kitalálni, mely kihúzna a gazdasági kátyúból egy egész országot. A maga példájánál maradva, ha hirtelen befőttes gumira támadna igény Nyugat-Európában, akkor ötszáz nagy cég startolna rá még aznap este erre a lehetőségre, és nem a jövő hónap végén, mint a magyar ipar tenné – és tehetné egyáltalán. De szeretném, ha mondana még valamit a tervezett programjukról.

– A vállalkozók érdekeit is felkaroljuk, össze kell békíteni őket a munkanélküliekkel. El kell magyarázni, hogy ezek a vállalkozások teremtenek majd új munkahelyeket.

– Ez a feladat magára hárul?

– Rám is, miért kérdezi?

– Nem irigylem érte. Egy indulati alapon politizáló szegény tömeget eleve reménytelen összehozni a már csak személyi presztízs okokból is nyugati kocsival járó, elegánsan öltözködő vállalkozókkal.

– Azt hiszem, nem ilyen rossz a helyzet. Már vannak jelek, hogy az értelmiség kapcsolatot keres velünk; orvosprofesszorok és nagyvállalkozók is aláírták a szervezési listánkat. Megkerestek a Tiltakozó Középosztálybeliek Társaságától is.

– Változatlanul hisz ezekben a tárgyalásokban?

– Ha csak azt mondom el az embereknek, hogy mit ne csináljanak, már akkor is érdemes találkoznunk.

– Anyagi támogatást kitől remél?

– Néhány káeftét elhozok magammal a régi szponzoraim közül. Évenként csak 80-100 ezer forintot adnak, de én azt hiszem, hogy jobb sok kicsi támogató, mint egy nagy, mondjuk hárommilliós volumenű, mert ha az megbukik, azt mondaná nekünk: ha én tönkrementem, menj tönkre te is velem.

– Személy szerint kik állnak közel magához?

– Nagyra tartom Ilkey Csaba képzettségét, Szabó Miklóst, a „Kiáltás” szerkesztőjét. Csak jó tanácsot kaptam tőlük.

– Mondana nekem is egyet?

– Állandó erőt kell sugározni kifelé, hogy Kovács János láthassa otthon a tévében: ezt az embert még nem félemlítették meg, és nem tudták megvásárolni sem.

Valencsik elnézést kér, de indulnia kell, levisszük Kelenföldre, hogy még elkaphassa az esti bicskei vonatot.

A tervezett párt, tudomásom szerint, soha nem alakult meg, és maga Valencsik is felhagyhatott nagyratörő politikai álmaival. Mostanában egy pletykalap élén és egy futballról szóló botránykönyv szerzőjeként láttam a nevét.

Leverőnek találtam, hogy a baloldali személyiségekkel folytatott beszélgetéseim során az alapkérdésekre nem kaptam egzakt, kiérlelt válaszokat. Egyikük sem keltett karizmatikus benyomást, holott a valóság szinte körülrajzolta, hogy milyen típusú egyéniségre van szükség. Utoljára N. Sándor szakszervezeti vezetőt kérdeztem meg:

– Mit jelent ma az, hogy valaki baloldali? Csak tagadásokban fejezhető ki, olyan formában, hogy az illető antiszocialista, konzervatívellenes és így tovább? Vagy hordoz magában ez az alapállás valamilyen igenlő tartalmat is?

– A hagyományos felosztás szerint azt nevezzük baloldalinak, aki a politikai centrumtól balra áll, csak az a baj, hogy ma már nincsenek egyértelműen meghúzható vonalak: centrum, jobb, bal. Többé nem lehet tájékozódásul ideológiai cövekeket leverni. Például rendkívül leegyszerűsítené a dolgokat, ha azt tekintenénk a baloldaliság ismérvének, hogy elutasítjuk a magántulajdont. Világos, hogy ezt nem tehetjük meg, de nem fogadhatjuk el a rablótőke térhódítását sem. Nem mehetünk bele fekete-fehér kategóriákba. Egyetért velem?

– Nem egészen. A Szentírás valahol azt mondja, hogy legyen a te életed egy hangos „igen” és egy határozott „nem”. Azt hiszem, ez a politikára is érvényes.

– Lehetséges, de ez az „igen” és „nem” is nehezen meghatározható. Talán annyit lehet kijelenteni, hogy a baloldali meggyőződésű ember a nagyobb közösség érdekében álló elveket vall. Olyan viszonyokat kíván kialakítani, hogy a legszegényebb, legnyomorultabb ember is gyakorolhassa a maga jogait ebben az országban. Ez hihetetlenül sokat jelent.

– Számomra viszont kissé keveset.

– Nem áll módomban vitatkozni magával.

Úgy érzem, a kezdeti feszültség már oldódott annyira, hogy konkrétabb témára is rátérhetünk:

– A rendszerváltás milyen helyzetben találta a magyar szakszervezeteket?

– Mi már 1988-ban megtagadtuk, hogy a transzmissziós szíj szerepét töltsük be a Párt és a dolgozók között – ennek a hatása ma is érezhető, egész Közép-Kelet-Európában egyedül a magyar szakszervezetek őrizték meg a tömegbázisukat.

– Ezzel együtt kár volna tagadni, hogy váratlanul ért minket a dolgok gyors lefutása, évekre elegendő események zajlottak le órák alatt. A szakszervezetek nem tarthattak lépést ezzel a tempóval, keresték és ma is keresik a helyüket. Eredendő alapállásukhoz viszont tartani kívánják magukat: az érdekvédelmet nem hajlandók politikai szempontoknak alárendelni.

– Ezek különválasztható fogalmak?

– Bizonyos tekintetben igen. A tapasztalat szerint egyetlen nagy létszámú szervezet sem lehet igazán apolitikus, de lejárt a pártok és a szakszervezetek közötti szimbiózis kora. A nyugat-európai példák a napnál világosabban mutatják, hogy ezek a paktumok nem váltak be. Angliában és Svédországban odáig mentek a dolgok, hogy a pártok és a szakszervezetek között közös tagsági viszony alakult ki, és ez a parlamenti „váltógazdaság” az egyes pártok bukása eredményeként katasztrofális következményekkel járt. Tudomásul kell vennünk, hogy egy politikai párt, ha valamit is ad magára, kormányzati hatalomra törekszik, és mindent ennek rendel alá, a szakszervezeteknek nem lehet ilyen céljuk, a munkavállalók érdekeit kell, hogy képviseljék – minden körülmények között.

A konkrét döntéseket persze nehéz meghozni. A magyar társadalom és a mi tagságunk is élesen megoszlanak helyzetben-érdekben egyaránt. Mást kívánnak azok, akik viszonylag stabil állással, elfogadható fizetéssel rendelkeznek, és mást az az ember, aki már egy fél éve munkanélküli. Nem biztos, hogy meg tudjuk teremteni köztük a szolidaritás hangulatát. Első pillantásra kettős választás kínálkozik: vagy minél többen szólaljanak meg visszafogottan, vagy kevesen, de nagyot kiáltsanak. Mi keressük azt a közös minimális szintet, ahol a lehető legtöbb ember tudja kinyilvánítani, hogy nem ért egyet a fennálló állapotokkal.

– Nem fél attól, hogy a hasonló töprengések közepette túllépnek magukon az események?

– Két veszély fenyeget minket. Először: nem ismerjük fel a munkavállalók helyzetét, és nem teremtjük meg az elégedetlenségüket kifejező magatartásformákat, ekkor a szakszervezet nem tölti be a hivatását, és maga ágyaz meg az anarchizmusnak. A másik: túlbecsüljük a feszültséget és a szakszervezetek maguk radikalizálják a tagságukat, ez is beláthatatlan következményekkel járhat.

– Melyiket tartja nagyobb veszélynek?

– Azt, hogy lekésünk a megfelelő reagálásról. Nem csak az jár felelősséggel, hogy mit mond, és mit tesz egy vezető, semmivel sem kisebb súlyú hiba nem kimondani, és nem megtenni valamit, ami szükséges volna.

– Felgyorsul-e az események ritmusa, a folyamatok elfutnak-e a saját végletükig?

– Nincs kizárva. Az emberek rettenetesen félnek, hogy ha részt vesznek a tiltakozásokban, akkor ők lesznek a következő kirúgásra ítéltek, de mind többen rá fognak döbbenni, hogy akkor is elbocsátják őket, ha lojális magatartást tanúsítanak.

– Nem áll fenn a veszély, hogy a szélsőjobboldali szervezetek tért hódítanak az elégedetlen tömegek között?

– Épp a szakszervezeti mozgalom gátolhatja meg ennek a jelenségnek a továbbterjedését, ha nem hagyja a végletekbe sodródni a dolgokat. De hogy megmaradjon a tekintélye és a befolyása, eredményeket kell felmutatnia. A szakszervezetek esetleges eróziója súlyos következményekhez vezet.

– Ezek szerint legfontosabb feladatnak a szakszervezeti keretek fenntartását ítéli.

– Igen, legalábbis az adott körülmények között.

– Nem kevés ez? Valamivel többet kellene mondani azokról a célokról, melyek nevében együtt kívánják tartani az embereket.

– Lehetséges, ezzel egyelőre keveset foglalkozhatunk. Minden erőnket arra kell fordítani, hogy megállítsuk a lemorzsolódást, mert bekövetkezhet az, ami Franciaországban történt: a szervezettség aránya lement kilenc százalék alá.

– Feltételezem, hogy a kedvezőtlen változások nemcsak a politikai munkára hatnak ki, hanem más területekre is. Mennyiben sikerült megőrizni a szakszervezetek aktív szerepét az ország közművelődésében?

– Ez a tevékenységünk szinte teljes mértékben felszámolódott. A befolyó tagdíj a legfőbb jövedelmünk, és ezt nagyrészt segélyezésre kell fordítanunk. Mi magunk is tudjuk, hogy ennek a pénznek az egyrészével a képzést kellene segítenünk, szakértői gárdát kellene fenntartanunk, de nem tehetjük meg, a legelemibb szolidaritás másra kötelez minket. Az egykor hatalmas művelődési hálózatunkból csak szórványos szigetek maradtak fenn: a Vasas Művészegyüttes, az Építők kulturális csoportja, a megyei székhelyeken a könyvtárak. Ezeket azért nem engedtük felszámolni, hogy később, ha majd újra kezdhetjük, legyen mire építeni.

– A jelen körülmények között meddig gondolkodnak előre?

– Elég azt az árkot átugranunk, mely éppen az utunkba vetődik.

Végére értem az előkészített témáknak, de érzem, hogy így nem lehet befejezni a beszélgetést:

– Az elején kellett volna megkérdeznem, de jobb későn, mint soha: hogy érzi magát?

– Rossz hangulatban vagyok. Folyton azon töprengek, hogy hasznos-e, amit csinálok, azt már nem is próbálom megítélni, hogy jó-e – ez sokára fog kiderülni. Sokszor kilátástalannak érzem a helyzetet, nehezen tűröm a Hatalom agresszív pökhendiségét. Ugyanilyen nehezen viselem, hogy az egész ország fulladozik abban a sártengerben, melyet a különféle szekértáborok vernek fel. Szerencsére mindig történik valami, ami átlendíti az embert a holtponton, például egy-egy gyűlés, ahol ötszáz ember is összejön.