Az Elátkozott Hivatal

Én, az utolsó azok közül, akik ismerik az Elátkozott Hivatal titkát, úgy érzem, elérkezett az idő, hogy a világ elé tárjam azokat az eseményeket, melyek a Hivatal szörnyű sorsát okozták.

Hivatalunk semmiben sem különbözött más hasonló intézményektől, legföljebb annyiban, hogy igazgatónk, Brandt József, az átlagosnál valamivel nagyobb tiszteletet kívánt meg a maga számára. A hivatal előcsarnokában ott állt életnagyságú szobra, melyet a hatvanadik születésnapjára a vállalati amatőr szobrászverseny hétszáz pályaműve közül a bíráló bizottság a legjobbnak ítélt – ujját fenyegetően a belépőre szegezte, másik kezével pedig egy falon lógó táblára mutatott: „Mit tettél ma azért, hogy meg legyek veled elégedve?” Az illemhelyen is kitétette a képét, azzal a felírással, hogy: „Ne lógj itt, gondold meg: én is le tudtam mondani a dohányzásról!”

Brandt igazgató kartárs irodáját egy átalakított páncélszekrényben rendezte be, az ügyvitelt zseniálisan leegyszerűsítette: soha senkit semmilyen ügyben nem fogadott. Kivételt csak az képezett, ha valaki bejelentést akart tenni, hogy vállalatunk egyik dolgozója kicsinylőleg vagy becsmérlőleg nyilatkozott Róla. Ilyenkor a bejelentő a páncélszekrény külső zárán kiforgatta az „ellenség” szót, erre az ajtó kinyílt előtte, beléphetett, és közölhette adatait. Ha a bejelentés igaznak bizonyult, a rágalmazó kartárs repült a vállalattól, viszont ha nem bizonyult igaznak, akkor is repült, mert nem lehet véletlen, hogy az illetőnek olyan mondásokat lehet tulajdonítani, melyek rongálják az igazgató tekintélyét.

Brandt kartárs hat évig vezette vállalatunkat, azalatt tizenkétszer cserélődtek ki körülötte az emberek. A hatodik év végén Brandt kartárs váratlanul meghalt, jóllehet két vezető beosztású dolgozónak engedélyezte a templomba járást, azzal a feltétellel, hogy meghatározott időszakban misét mondatnak érte.

Halála másnapján a dolgozók gyászmegemlékezésre jöttek össze a vállalat kultúrtermében, Brandt kartárs gyászszalaggal bevont képe előtt, mely alá – utolsó akarata szerint – odaszegezték a felírást: „Az anyag megmarad, csak átalakul, innen is figyellek titeket!” Az új, kinevezett vállalatvezető még nem érkezett meg, az ünnepség szónoka Cseppentő kartárs volt.

Beszédét a teremnek háttal, a kép felé fordulva mondta el, akik az első sorokban álltak, állítólag látták, hogy a beszéd közben a kép néha helyeslőleg bólint, vagy ha nincs megelégedve, haragosan összevonja a szemöldökét. A beszéd reggel nyolckor kezdődött, és már másnap délután fél hétkor véget ért. Cseppentő kartárs letette az utolsó lapot is az asztalra, és felkérte a megjelenteket, hogy egyperces néma felállással áldozzanak az elhunyt Brandt kartárs emlékének. És itt teljesedett be a Hivatal sorsa, melynek következtében joggal áll neve mellett az „Elátkozott” jelző.

A megjelentek némán felálltak, hogy megindultságukat elrejtsék, vagy legalábbis olyan színben tűnjenek fel, mintha megindulásukat lepleznék, belekapaszkodtak az előttük levő szék karfájába. Kökény kartárs – akinek időnként görcs szokott állni a lábába – még rögtön a némaság elején megmoccant, de Cseppentő kartárs szigorú pillantására újból mozdulatlanná merevedett, tudta, hogy a helyettesek nem szeretik, ha a beosztottak tiszteletlenek az elhunyt főnökkel szemben.

A kartársak álltak és várták, hogy valaki majd zörgéssel, köhögéssel vagy bármilyen más módon jelzi, hogy az egy perc letelt. De senki se moccant.

Bár a perc már egyre nyilvánvalóbban elmúlt, senki se érezte magát illetékesnek, hogy ezt megállapítsa. Maga a viszonylag legilletékesebb Cseppentő kartárs sem mert az órájára nézni, pozíciójának rabja volt: hogy venné az ki magát, ha éppen a helyettes törné meg az ünnepi hangulatot. Mások a gyászszalaggal bevont képre néztek, és az állásukra gondoltak, nem kételkedtek abban, hogy Brandt kartárs nem a vakvilágba fenyegetődzik az anyag megmaradásának elvével, még a sírból is meg fogja torolni, ha valaki elvesz egy másodpercet is abból az utolsó hatvanból, melyet az ő tiszteletének szentelnek. Ugyanakkor senki sem fojthatta el mosolygását, ha arra gondolt, hogy fog repülni a vállalattól az a szerencsétlen balek, aki megtöri majd a csendet, sokakban felmerült a soron kívüli előléptetés lehetősége.

A tragédiát az tette teljessé, hogy a falon lógó hivatali óra – talán részvéte jeléül – megállt, többé nem volt rá mód, hogy bárki is megállapíthassa az egy perc leteltét kegyeletsértés nélkül.

Megvirradt, majd újra besötétedett, de az egyperces néma felállás még tartott, az sem vetett véget neki, hogy közben megérkezett az új vállalatvezető, és kérte az embereket, hogy üljenek le vagy menjenek haza, és pihenjék ki magukat. Szavaira senki sem válaszolt, bár szívesen abbahagyták volna, de mindenki attól félt, hogy megjegyzik: éppen ő ült le először.

Két hét múlva – mivel szükség volt a kultúrteremre – az új vállalatvezető teherautóra rakatta a mozdulatlanul álló embereket (olyan mozdulatlanul álltak, hogy úgy, ahogy voltak, meg lehetett volna operálni őket), és elszállította egy kórházba. Mikor itt nem fogadták be őket, átvitette a Legeslegújabbkori Történeti Múzeum egyik különtermébe.

Azóta is ott áll az Elátkozott Hivatal, piros kötélkordon veszi körül őket, fogják a székek karfáját, és mereven néznek a falra, ahonnan már régen eltűnt Brandt elvtárs fényképe. Az őr azt meséli, hogy éjszakánként felsóhajtanak, és lábuk megmoccan, mintha mozdulni szeretne, de aztán szemük sarkából egymásra néznek, és mereven, mozdulatlanul állnak tovább.