Üdüljön Bábelben!

Iskoláimat Bábel történelmének legnagyobb eseményétől: a Napfaló Kockás Krokodil Skarabeusszá változásától számított 3611. év Fuvolaszó hónapjának negyedik napján kezdtem el. Ezt a napot egyaránt nevezhetném szerencsésnek vagy szerencsétlennek, de semmiképpen sem tagadhatom meg tőle a sorsdöntő jelzőt. Elég, ha annyit mondok, hogy ezen a napon határozta el a bábeli nagytanács a torony felépítését, kettős céllal: távlatilag azért, hogy egybegyűjtse és testvéresítse a világ minden emberét, konkrétan, hogy védelmet nyújtson szomszédunk, az ellenséges Ninive katonai fenyegetései ellen. A nagytanácsnak ez a döntése azonnal kihatott az én életemre is.

Az iskolacsarnok kapujában nemcsak mestereink vártak minket – az ősi szokás szerint mézzel és epével –, hanem az ország legtekintélyesebb jósai is. Vizsgáló szemekkel nézték kisded csapatunkat, és sorainkból kiemeltek egy-egy értelmesebbnek látszó gyereket – köztük engem is.

Megvizsgálták apáink, nagyapáink csillagképét, ha túlságosan elhajoltak a Göncölszekér központi rúdjától, vastagon áthúzták a gyerek kísérő pergamenjét – később ebből a jelből alakult ki a bábeli ábécé X-betűje –, ugyanígy jártak azok is, akiknek rokonaik éltek Ninivében. A továbbiakban koponya- és bélsárméréseket végeztek, különféle logikai és hazafias feladatokat kellett megoldanunk, annyi és annyi rostálás után végül is egyedül én maradtam meg az egész csapatnyi indulóból.

A jósok közölték velem, hogy a toronyépítkezés egyik majdani vezetőjének szánnak, ezért nem a bábeli iskolacsarnokban fogok tanulni, hanem átküldenek a szomszédos Szuméria Prófétaképző Főiskolájára.

A Prófétaképzőben sokoldalú oktatásban részesültünk, az iskolában alapelvnek számított, hogy egy próféta semmihez se értsen túlságosan, mert a földhözragadt szakismeretek csak gátolják a magasabb összefüggések felismerésében. Óráinkat jórészt a két főtantárgy: a szofisztika és demagógia tanulmányozása töltötte ki. Én ezeken kívül nagyon szerettem a Szináj hegyén tartott kinyilatkoztatástani előadásokat, a felhők közül különféle elvi kijelentéseket kellett lemennydörögni a völgybe.

Kiváló előrehaladást tanúsítottam, érdemeim elismeréséül végbizonyítványként rózsaszínű kőtáblát kaptam. A kőtáblával egyenest hazafelé indultam, hogy a tanultakat az otthoni viszonyokra alkalmazzam. Sajnos, a hosszú távollét alatt elfelejtettem, merre fekszik Bábel, így másfél éves gyaloglás után Ninivében kötöttem ki.

 

*

 

Ninive szélén legnagyobb megdöbbenésemre Jónással találkoztam, aki előttem két évvel végezte el a Prófétaképzőt. Most abból élt, hogy egy tök virága alatt kis éttermet rendezett be, ahol bábeli zene szólt, és bábeli étel-ital specialitásokat árult. A helyiség zsúfolva volt vendégekkel, de Jónás, ahogy meglátott, odarohant hozzám:

– A Napfaló Kockás Krokodil éljen vadházasságban a Szent Skarabeusszal! (Ez a mondás a bábelieknél a legnagyobb megdöbbenés jele.) Te is leléptél, Sofóniás? Könnyen ment? Képzeld el: nekem nem adtak útilaput, kénytelen voltam egy cethal gyomrában kiszökni. Azóta persze rájöttek a trükkre, és minden cethal naponta hashajtót kap. Egyébként egész Ninive tele van bábeliekkel. A múlt héten jött ki Illés, tudod, az a részeges, és már becserélte a lángszekerét egy sokkal modernebbre.

Egy pillantást vetett a rózsaszín kőtáblára, melyet a karomon tartottam:

– Nosztrifikáltatni akarod a kőtábládat? Nehezen fog menni. Egyébként van már állásod? Ha akarod, el tudlak helyezni a sáskakonzervgyárban. Ott dolgozik Ezsdrás, Nehémiás, Hóseás, Mikeás…

– És a torony? – kérdeztem kiáltva. – Ki dolgozik a tornyon?

Jónás fürkészve nézett rám:

– Te nem tudod, mi történt a toronnyal?

– Mi történt?

– Nézd: én nem akarom, hogy tőlem tudd meg. Ez az étterem ugyan elég jól megy, de én jobban rühellem, mint a prófétaságot, ha egy kicsit összeszedem magam, lehet, hogy hazamegyek. Nem szeretném, ha akkor a fejemre olvasnák, hogy ellenséges propagandát folytattam idekint. Tanuld meg, öregem: csinálj akármit, csak ne pofázz, nem véletlenül írom én a könyvemben: „vétkesek között kóser, aki néma.” Mások is pont így gondolkoznak, akik leléptek hazulról. Legjobb, ha a saját szemeddel győződsz meg arról, hogy áll otthon a helyzet. Elintézem, hogy helyet kapja Bábel felé induló legközelebbi menetrendszerű cethalban.

 

*

 

A kikötőben két állami AB rendszámú rabszolga várt rám, gyaloghintójukon egyenest Nahum főtoronyvezetőhöz vittek. Nahumot az özönvíz óta nem láttam ilyen idegesnek:

– A legjobbkor jött, toronytárs, a legjobbkor. Nagy szükségünk lesz magára.

Ez az újabb titokzatos kijelentés végképp kihozott a sodromból:

– De hát az Isten szerelmére, mi történt?

Nahum körülnézett, hogy nem hallja-e valaki a beszélgetésünket, lehalkított hangon folytatta:

– Egyelőre nem szabad tudni senkinek, mi nem is jelentettük be, csak Jerikóban kürtölte ki a „Szabad Kánaán”, a torony építkezése ideiglenesen leállt.

– Ez lehetetlen.

– Akármilyen lehetetlennek hangzik, így van.

– Hogy történhetett?

– Még csak a kétszáznegyvenkilencedik emeletnél tartottunk, mikor a kőművesek már ellopták az utolsó zsák cementet is, és eladták maszek piramiskészítőknek. Hogy a felelősségre vonást elkerüljék, hülyének tettették magukat, úgy csináltak, mintha nem értenék meg egymás beszédét.

– És miért nem veszünk másik cementet?

Nahum újból aggodalmasan körülnézett:

– Ne mondja senkinek: ez már másik cement volt. Az első anyagot még tavalyelőtt lopták el.

– És most senki sem dolgozik a tornyon?

– Csak a karbantartó munka folyik. A viszonylag legbecsületesebb és legjobb erkölcsű brigádokat: a szodomai kubikusokat tartottuk vissza ebből a célból. Természetesen ők sem részesülhetnek régi kiemelt fizetésükben, csak fél mannát kapnak.

– És mihez kezdtek azzal, ami elkészült az épületből?

– Ó, Bábelben kész dolgokkal soha sincs probléma. Az alsó száz emeletet amúgy is szolgálati lakások céljaira szántuk, a következő ezret pedig irodáknak, most kész irodákat is átalakítottunk lakásokká, és kiadtuk a kőműveseknek magasabb lakbérért, így legalább valami visszajön a cement árából. Az ön feladata nem is ezzel kapcsolatos, önre nagy és megtisztelő munka vár.

Ünnepélyesen a vállamra tette a kezét:

– Ön, aki Szumériában végezte el a Prófétaképzőt, ráadásul rózsaszín kőtáblával, nagy segítséget nyújthat. A torony Központi Tamtamdob Szolgálatához nevezzük ki főosztályvezetőnek.

– És Habakuk, a régi főosztályvezető?

– Habakuk toronytárs a hivatása áldozata lett. A Tamtamdob Szolgálat külföldi adásaiban mindig azt hangoztatta: felépítettük a nagy északi lépcsőt, melyből valójában, sajnos, egy fok sem készült el, míg végül ő maga is elhitte, és enyhén nektáros fővel azon akart lemenni. Híven utolsó akaratához, tömény nektárt préseltünk a csontjaiból.

Egy könnyet morzsolt szét a szeme szögletében, csak nagy nehezen vett erőt magán:

– De térjünk vissza önre. Megbízzuk, hogy főosztályvezetői minőségében minden lehetséges eszközzel álcázza a toronybeli munkák ideiglenes szünetelését, különösen a közeli Éden bazárt látogató kalmárok előtt.

– Ez nem túl nehéz, ha kapok pergament.

– Ez elég nehéz, mert nem kaphat pergament, de még egy sekel ára csomagolópapírt sem. Nincs keret, oldja meg saját erőforrásainak felhasználásával. Nem akarok beleszólni a dolgába, de azt hiszem, az lesz a legcélszerűbb, ha egész alacsonyan szálló felhőket imádkozik a torony fölé.

 

*

 

A torony álcázásának problémáját elintéztem azzal, hogy a szodomai kubikosokat szétküldtem különféle kocsmákba panaszkodni a túlfeszített munkatempóra. Maradt időm, hogy megismerkedjek rég nem látott hazám gazdasági életével.

Érthetetlennek tűnt, hogy vállalkozhatott Bábel egy égig érő torony felépítésére, mikor szomszédaink, akik legalább úgy féltek Ninivétől, mint mi, beérték ezer-kétezer emeletes tornyokkal, és a ninivei ellentorony sem haladta meg a tízezer emelet magasságot.

Bábel gazdasági helyzete ugyanis több tekintetben is különbözött attól, amit ideálisnak lehetett volna mondani. Az ország nyersanyagforrásokkal nem rendelkezett – kevés értékes szantálfaerdőt és jáspislelőhelyet kivéve –, területét teljesen használhatatlan kobalt- és platinahegyek borították.

Griffmadár-tenyésztésünk pedig, mely régen sok dicsőséget szerzett Bábel nevének, szintén leromlott néhány évezreddel ezelőtt, mikor egyik tudósunk úgy próbálta vízi közlekedésre is alkalmassá tenni a madarakat, hogy vízilovakkal keresztezte őket.

És – legyünk őszinték – a bábeliek nem szerettek túlságosan dolgozni. A kórházak évek óta nem jegyeztek fel olyan esetet, hogy valamelyik toronylakót túlhajtott munka okozta sérvvel szállítottak volna be.

A bábelieknek ezt a különös vonását több elméleti feltételezés is magyarázta. A legelterjedtebb indokolás szerint még a vízözön pusztításai váltották ki ezt a munkaellenes sokkot. – Minek dolgozzunk? – kérdezték – mikor egy újabb vízözön úgyis elsodor mindent? Legfeljebb az Ararát hegyen érdemes építeni egy víkendházat. – Ezen okulva a fiatalabb nemzedéket távol tartottuk a víztől, mosdani sem engedtük őket, ők mégis, ha ez egyáltalán lehetséges – még atyáiknál is lustábbak voltak.

Legfőbb gazdasági erőforrásunk a manna volt. Bábelben ugyan már rég nem hullott manna, de Szumériában még esett, és a keleti szél mindig átsodort annyit, amennyiből a torony lakói megélhettek.

Életszínvonaluk ennek következtében magasabb volt, mint a szomszédos Filiszteáé, sőt Antilibanonét is felülmúlta, pedig az antilibanoni kalmárok még Távol-Kelettel is összeköttetést tartottak fenn, tengeri sóért lótuszvirágkonzervet és filozófiai pergamentekercseket vásároltak.

Egyetlen gondolkodó bábeli előtt sem lehetett kétséges azonban, hogy országuknak ez a megalapozatlan jóléte nem tartható fenn sokáig.

 

*

 

Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor Nahum magához hívatott, és vázolta az ismert tényeket, és bejelentette:

– Amitől tartottam, bekövetkezett: Szumériának magának is szüksége van a teljes mannamennyiségre. Szumér kőművesek hatalmas szélfogó falat kezdtek el építeni az ország keleti határán, hogy meggátolják a manna kiáramlását. Országunkat teljes csőd fenyegeti. Ebben az ünnepélyes órában megkérdezem önt, lát-e valami kivezető utat?

Én már rég forgattam magamban egy ötletet, melyet még Jónás ninivei vendéglőjének áradó forgalma sugallt, úgy éreztem, itt az idő, hogy előálljak vele:

– Egyetlen lehetőségünk van, éppúgy, mint déli szomszédunknak, Filiszteának kétezer évvel ezelőtt: át kell építeni országunkat idegenforgalmi látványossággá. Filisztea is lejjebb volt a szent skarabeusz faránál, és ma már kezdi visszafizetni a kölcsönt Ninivének.

– Filiszteának könnyű volt, a hosszú és fövenyes tengerparttal.

– Nekünk pedig van valamink, amivel a világ egyetlen országa sem rendelkezik.

– Mi az?

– A Torony. Ezt kell idegenforgalmi propagandánk középpontjába állítani. Mennyi pénzünk van?

– Valami százharmincezer sekel, a kőművesek öröklakásának béréből folyt be. De tudja, hogy áll a mi pénznemünk?! A „Szabad Kánaán” szerint azért nevezik sekelnek, mert a világon senkinek se-kell. Ez a százharmincezer sekel jelenleg 0,2 ninivei rúpiának felel meg.

– Bocsássa rendelkezésemre ezt az összeget, és én megpróbálom szanálni Bábelt.

 

*

 

Száz külföldi városban felállítottam a Bábeltourist kirendeltségét. Az irodák falán a Tornyot ábrázoló plakátok lógtak: „Üdüljön Bábelben, a világ legnagyobb befejezetlen tornyában. Történelmi emlékek, vidámság, hagyományos bábeli vendégszeretet. Toronyzene. Üdüljön Bábelben.”

Az érdeklődőket alkalmazottaink megkínálták bábeli nektárral – mivel az új termés gyalázatos volt, extra minőségű régi tömlőinket vittük ki, melyek tartalmát még szegény Habakuk főosztályvezető csontjaiból sajtoltuk – és bábeli módra készített martalóchússal.

Mint gondolni lehet, ezt a propagandahálózatot sem tudtam volna felépíteni kéttized föníciai rúpiából, az összes szomszédos államtól kölcsönöket kértem, melyeket meg is kaptam, külföldön senki sem merte feltételezni, hogy ennyire nincs pénzünk.

Megkezdődött Bábel belső átalakítása is, hogy alkalmassá tegyük a külföldi vendégek fogadására. Vendéglátó oázisaink már a vízözön előtt is kissé elmaradottaknak számítottak, új oázisok felépítéséhez hiányzott a pénz, így nem maradt más hátra: a torony lakásait kellett felszabadítanunk a vendégek elhelyezésére.

A bábeli lakókat kényelmes sátortáborokba szándékoztunk áttelepíteni, de hiába dobolta el naponta háromszor a Tamtamszolgálat a „Mily szépek a te sátraid, Bábel” kezdetű slágert, senki sem akarta elhagyni a lakását. Végül is úgy oldottuk meg a kérdést, hogy a lakókat államköltségen elküldtük üdülni Antilibanonba, ahol a sekelt is elfogadták fizetési eszközül.

Az otthon maradt bábelieket négy kasztba osztottuk be: néhányan szállodai alkalmazottak lettek a toronyban, nyelvismeret hiányában, sajnos, csak kevés embert tudtunk felvenni, a kőművesekről ugyanis kiderült, hogy csak halandzsáztak, semmiféle idegen nyelvet nem beszélnek. A második kaszt hangulatos bábeli emléktárgyakat készített, a harmadik málnaszörpöt árult. A negyedik kaszt pedig – jelezve, hogy Bábelben a külföldiektől független társadalmi élet is folyik – a „Seregek ura” irodák előtt tolongott. Ezekben az irodákban az éppen folyó háborúk kimenetelére lehetett fogadni. Például a pergamenre első helyen a Sába–Ninive háború volt írva, ha a fogadó az otthon harcoló Sábát várta győztesnek, akkor egy karót rajzolt a pergamenre, ha Ninivét tartotta esélyesebbnek, akkor egy hattyúnyakat, ha pedig, véleménye szerint, a háború békekötéssel vagy kölcsönös teljes elvérzéssel végződik majd, egyszerűen áthúzta a kockát. A bábeli ipart és mezőgazdaságot – mely amúgy is csak ráfizetéssel járt – teljesen leállítottuk.

Néhány kisebb beruházás azonban elkerülhetetlennek bizonyult. A Genezáreti tó mellett mindenképpen fel kellett építenünk a nagy központi strandfürdőt, építészeink korhű bábeli stílusban igazán szellemesen oldották meg a feladatukat, említést érdemel például az az ötletük, hogy a női zuhanyozó mérlege mögé lángbetűkkel felírták a falra: „Megmérettél, és könnyűnek találtattál.” A Genezáret tavat – mivel Bábel tengerrel sajnos nem rendelkezett – a szórakoztatás centrumává fejlesztettük ki, cethal-síversenyeket rendeztünk, griffmadár lovaglóiskolát, Noé bárkája naponta négyszer invitálta sétahajózásra vendégeinket.

Mindenképpen jogosnak látszott várakozásunk, hogy már az első turistaszezon nagyot lendít majd Bábel kátyúba jutott gazdasági helyzetén.

 

*

 

Legnagyobb megdöbbenésünkre a Bábeltourist külföldi kirendeltségeinél alig néhány vendég jelentette be a szándékát, hogy el kíván látogatni hazánkba, ezek is jobbára kis pénzű iskolamesterek vagy piramisőrök voltak. Ugyanakkor a szomszéd Filisztea tengerpartját valósággal elárasztották a gazdag idegenek.

Néhány további sikertelen reklámötlet után a legdrasztikusabb eszközhöz nyúltam, hogy megmentsem a szezont: nemzetközi kongresszust rendeztem Bábelben. Sokáig latolgattam a lehetőségeket: mi volna az a tárgykör, mely leginkább egybeesik hazánk tradícióival, hosszú töprengés után a világ volapökjeinek összehívása mellett döntöttem.

A volapök mozgalom a nyelvek sokféleségében látta az emberi bajok fő okát, azért radikális gyógymódként egy új nyelvet ajánlott. A szavakat a volapök nyelvben dobütések helyettesítették, a szükségletek fontossága határozta meg az ütések számát, így például, ha valaki enni kért, egyet ütött a dobra, ha inni, akkor kettőt, kétszázhetvenhárom dobütés kételkedést fejezett ki a Napfaló Kockás Krokodil létezésében. Úgy véltem, a volapök eszmének sehol sem lehetne megfelelőbb környezete, mint a bábeli toronyban, mely – legalábbis a hivatalos jelentések szerint – lakói nyelvének összezavarodása miatt maradt befejezetlenül.

Már a határon elkezdődtek a bajok. Kiderült, hogy a volapök mozgalom csak látszólag egységes, valójában két kibékíthetetlenül szemben álló frakcióra oszlik, az egyik a dobszó, a másik a kürtszó hatékonyságára esküszik, az eszme elárulásával vádolták egymást, és nem voltak hajlandók közös tárgyalóasztalhoz leülni. A kürtösök visszafordultak, és Jerikóban rendeztek ellenkongresszust.

Bár a dobos volapökök is velük tartottak volna. Napkelet legsóherebb egzisztenciái gyűltek itt össze, gyűrött burnuszban és kopott saruban, kisgyerekeiket kézen fogva, egész nap az utcát járták, és hol egyet, hol kettőt ütöttek a dobjaikra. Fizetés helyett pedig kilencet, mely a volapök nyelvben „köszönöm”-öt jelent. Nyakunkon maradtak a volapök felírással díszített vízipipák, serbetek, nargilék és ottománok is.

A kongresszus teljes csőddel végződött, elúszott a külföldi kölcsönökből szerzett utolsó rúpiánk is.

 

*

 

Feladtam a harcot, és elkészültem a legrosszabbra, tudtam, énrám is bukott bábeli vezetők elkerülhetetlen sorsa vár: vagy a külkereskedelemben helyeznek el, vagy a hulladékgyűjtésnél, mikor egyik nap hat markos rabszolga egy névkőtáblát cipelt be hozzám: Ben Gházi Szuez Kásszászin ninivei tárca nélküli próféta kért kihallgatást. Bár Ninive Bábel ősi ellenségei közé tartozott, nem voltam abban a helyzetben, hogy ne fogadjam a küldöttjét. Ben Gházi Szuez Kásszászin hasissal kínált, és egyenesen a tárgyra tért:

– Tudjuk, hogy önök áteveztek a Genezáret túlsó oldalára (a hagyományos ninivei ravaszság így írta körül csődbe jutott gazdasági helyzetünket), de mi hajlandók vagyunk segíteni önökön.

– Milyen formában? – kérdeztem. – Mert azt nem kell külön mondanom, hogy a büszke bábeli nép nem fogad el semmiféle megalázó feltételt. Így például szó sem lehet arról, hogy szakállunkba színes szalagokat fonjunk, vagy nyilvánosan megtagadjuk, hogy griffmadárra termett nép vagyunk.

– Ezt senki sem kívánhatja önöktől – békített meg a tárca nélküli próféta –, Ninive nem akar mást, mint betársulni a Toronyba, mindkét fél számára rendkívül kedvező feltételek mellett.

Bár nem utasítottam vissza az ajánlatot, nem éreztem magam illetékesnek a tárgyalások lefolytatására, beszélnem kellett a Torony legfőbb emberével, Nahummal. Ben Gházi Szuez Kásszászin is azt ígérte, hogy a legközelebbi megbeszélésre már tárcával jön.

 

*

 

Nahum már a Ninive szó hallatára elkomorodott, amit meg is lehet érteni, tizenhét csatát viselt a gőgös város ellen, és Bábel vasszükségletének nagy részét abból fedeztük, hogy az ő testéből mágnessel kivontuk a lándzsafejeket és beletört nyílvégeket. Indulata csak fokozódott, mikor ismertettem vele a ninivei ajánlatot:

– Nem, nem, és még egyszer nem. Amit háborúban nem sikerült kivívniuk, azt most elérnék pénzzel. Templomainkban a Napfaló Kockás Krokodil helyett a rúpiát állítanák az oltárra.

– De legalább maradnának templomaink – jegyeztem meg szerényen –, míg így az a veszély fenyeget, hogy külföldi hitelezőink téglaárban elárverezik az egész tornyot.

– Folytatni kell a tornyot, most már belátom, kár volt abbahagyni – mondta Nahum –, megyek és beszélek az emberekkel.

– Engedjen meg egy megjegyzést, főtoronyvezető: egy nemzedéket legfeljebb egyszer lehet rábeszélni toronyépítésre.

– Ez cinikus hang, méltatlan a rózsaszín kőtáblához, amellyel ön a Prófétaképzőt végezte.

Mintha harcba készülne, felszállt régi griffmadarára, a gúnyos „Szabad Kánaán” már többször is megjegyezte, hogy ennél a griffnél Nahum csak a kedvenc vesszőgriffjét szereti jobban: a Torony felépítését.

– Megyek a nép közé, és ne is próbáljon visszatartani!

Eszem ágába sem volt visszatartani, tudtam, hogy Nahum az utolsó pillanatig tiltakozna a ninivei ajánlat elfogadása ellen. Értesítettem a Bábeli Temetkezési Központot, és megadtam Nahum méreteit. Ismertem a népemet: jóindulatú és szelíd, mint a bárány, mindent eltűr, kivéve, ha munkára buzdítják, arra számítottam, hogy a felbőszült tömeg agyonveri majd a főtoronyvezetőt. De kiderült, hogy a toronylakók megőriztek még valamennyi tiszteletet vezérük iránt, csak a Vigyorgó Házba zárták be.

 

*

 

Tehát elhárult minden akadály azelől, hogy Ninive belekapcsolódjon Bábel idegenforgalmának megszervezésébe. Már az első ötleteik után beláttam, hogy a ninivei szakemberektől még sokat tanulhatok.

Hazánk éghajlatában eddig leginkább azt kifogásolták a turisták, hogy kevés a napsütéses órák száma, a nap későn kel, és igen korán lenyugszik. Üzlettársaink szerződtették Júdeából a neves Józsua professzort, aki kitárt karjaival megállította a napot a Torony fölött.

Speciális boltot nyitottak, melyben – csak ninivei rúpiáért – kiárulták szanaszét heverő ócskaságainkat: a Királyok Könyvét, Mózes vízfakasztó pálcáját és mindenekelőtt a Tíz Ige összes fellelhető példányát. A kőtáblákat az üzleti célok érdekében kissé meg kellett csonkítanunk, az olyan parancsolatokról, hogy: ne paráználkodj, ne ölj, letörtük a „ne”-t, a tiltószókat azután a belföldi piacon hoztuk forgalomba.

Bábel idegenforgalma hihetetlen módon fellendült, a Torony szobái állandóan foglaltak voltak, egyes fényűzőbb lakosztályainkat, például azokat, melyeket a Puritán Erkölcsi Főnökség vagy az Elnyomottak Testvéri Ligájának egykori irodahelyiségeiből alakítottunk át, hosszú évekre előjegyezték.