Az elefánt, amely részt vett a háborúban

195. őszén a gumiparti felkelők – a túlerőben levő luxembourg-i gyarmatosítók csapatai elől menekülve – válságos helyzetbe jutottak.

A dzsungel kellős közepén, alig két tengeri mérföldnyire a Rágós Misszionárius-csúcstól – a távolságot azért számolták tengeri mérföldekben, mert a felkelőket egy andorrai tengerésztiszt vezette, aki nem ismerte a szárazföldi hosszmértékeket – a felkelők mindhárom gépesített járműve felmondta a szolgálatot. Az a veszély fenyegetett, hogy ha néhány napon belül nem sikerül átvontatni a járműveket és a hozzájuk kapcsolt ágyúkat a hegy túlsó oldalára, az esős időszak beálltával végképp megfeneklenek, és a luxembourg-i gyarmatosítók kezébe kerülnek.

Ez a veszteség végképp eldöntötte volna a felkelés kimenetelét, különösen a modern 36 milliméteres mozsár bizonyult volna pótolhatatlannak, melyben a foglyul ejtett luxembourg-iakat szokták összetörni.

A felkelők kötelekkel és dorongokkal próbálkoztak, de a súlyos szerkezetek meg sem moccantak. A luxembourg-i fegyverek sorozatlövései egyre közelebbről hallatszottak, a parancsnokoló tengerésztiszt már elszánta magát a legvégsőkre: táskájából elővette az andorrai útleveleket, hogy szétossza katonái között, mikor a dzsungel fái közül váratlanul egy elefánt lépett ki a tisztásra.

A felkelők megrémültek, a harcok során az állatok, mintha bosszút akarnának állni megzavart nyugalmukért, általában ellenségesen viselkedtek, különösen az elefántok okoztak nagy veszteségeket a vonuló menetoszlopban, géppisztolyaikkal már célba is vették a hatalmas testet, mikor az elefánt barátságos trombitálással jelezte, hogy nincs okuk félni tőle.

Az elefánt, mely később Télach-Mélach – a menekülés segítője – néven vonult be a gumiparti történelem lapjaira, ormányával a hátára mutatott, a felkelők szörnyülködve látták bőrén a súlyos terhek által ejtett sebeket. Az elefánt valamelyik luxembourg-i érdekeltségű ólombányában dolgozott, a gumiparti munkásokéhoz hasonló nyomorban és megalázó körülmények között. A felkelés kitörésekor leütötte őreit, és megszökött, azóta a dzsungelben kószált, most a közös sorsból adódó rokonszenv bírta rá, hogy a bajba jutott felkelőkhöz csatlakozzon.

Elkapta a vontatókra erősített manilaköteleket, és egyiket a másik után áthúzta a hegy túlsó oldalára. Ez a menekülés, melyről később a gumiparti propaganda minisztérium számos népdalt íratott, volt a felkelés harcainak fordulópontja. A Rágós Misszionárius-csúcs mögött nagy mennyiségű fegyver, lőszer és andorrai frank várta a harcosokat.

A győzelemig azonban még hosszú út vezetett, Télach-Mélach, a bátor elefánt, számtalan csatában remegtette meg a luxembourg-i gyarmatosítók szívét. Rohamoknál testével takarta el a géppuskafészkek kilövőréseit, kinyújtott ormányával eleven hidat képezett a megáradt Bong folyó felett, és ormányát mindaddig nem hajlította be, míg az utolsó katona át nem vonult rajta.

Érdemeiért előbb főhadnagyi, majd századosi címmel tüntették ki, de ő visszautasított minden megkülönböztető díszt, mikor a Nagy Harci Aranyérmet felkötötték a farkára, addig csapkodott, míg a kitüntetés fent nem akadt egy ágon.

Egyszer a luxembourg-iak csapdájába került. Hazájukat cukornádért megtagadó, áruló elefántok kínozták és vallatták, de Télach-Mélach egy adatot sem trombitált ki a felkelők hadititkaiból. Mivel másképp nem menekülhetett, éjszaka lerágta csapdába fogott bal hátsó lábát, amerre elhaladt, a felkelők táborát kutatva, a sivatag kókadozó cserjéi feléledtek a bő vérzéstől. De három lábbal is a régi félelmetes harcos maradt.

És aztán egy nap véget ért a háború.

 

*

 

Andorrában új, fehér műpatát készítettek Télach-Mélach számára, hogy részt tudjon venni a győzelmi menetben, és az elefánt valóban a felvonulás díszének bizonyult. Most sem tűrt meg magán semmiféle díszítést, egyszerű khakiszínű katonai háttakaróban vonult fel, ormányát vigyázzállásban előreszegezve fogadta a nép üdvözlését.

Az új gumiparti parlament már a győzelmi szemle estéjén összegyűlt, számos történelmi jelentőségű kérdésben kellett döntenie, mindenekelőtt meg kellett határoznia Gumipart új államformáját. Mivel ez a probléma felelősségteljesebb volt annál, semmint hogy megoldását ki lehessen tenni egy népszavazás esetleges szeszélyeinek – nem kevesebbet kellett eldönteni, mint a gumiparti eljövendő nemzedékek sorsát –, a hagyományos „Isten ítélj!” eljárást választották.

A lehetséges államformákat cédulákra írták, a cédulákat elrejtették egy-egy mézes lepényben, melyeket a szenátus elnöke, egy tiszteletre méltó aggastyán, a luxembourg-i harcok veteránja, megevett. Amelyik cédula először bukkant fel az elnök székletéből, az az államforma lett a győztes. Háromszor kellett megismételni ezt a folyamatot – ugyanis az elnök erős gyomorsava a papirost is feloldotta –, míg Gumipartot alkotmányos köztársasággá kiáltották ki.

Ezután következett az egész ülésszak legfontosabb pontja: az állások szétosztása. A hivatali és állami méltóságok betöltésénél elsősorban azt vették figyelembe, hogy ki hány luxembourg-i gyarmatosítót ölt meg a harcok során. Mindenki maga mondta be a számot, már az első tíz képviselő Luxembourg összlakosságának nyolcszorosát pusztította el.

Mikor az utolsó felkelő is megkapta a neki járó állást, elénekelték a himnuszt, és az elnök be akarta zárni az ülést, de valaki félhangosan megkérdezte:

– És mi lesz Télach-Mélachhal?

A képviselők megdöbbenve ültek vissza a helyükre, és kissé szégyenkeztek is, hogy megfeledkeztek a bátor elefántról, mely mindvégig helytállt, sőt a testi épségét is feláldozta Gumipart függetlenségéért.

Azt mindnyájan tudták, hogy Télach-Mélach legszívesebben megmaradna a hadsereg kötelékében, de ezt a kívánságát sajnos nem teljesíthették.

Gumipart ugyanis két hadsereget tartott fent: egyet a háború, egyet pedig a békeidő céljaira. A „béke” hadseregbe csak két méternél magasabb, kis fekete bajusszal és csengő énekhanggal rendelkező egyének nyerhettek felvételt, ők teljesítették a látványos katonai tiszteletadásokat – és közülük kerültek ki a külföldről idelátogató államférfiak nőrokonainak hivatalos szeretői. Télach-Mélach pedig semmitől sem állott távolabb, mint hogy megfeleljen ezeknek a kívánalmaknak. A rendes „háborús” hadseregbe pedig méltányosságból nem akarták beosztani, ennek katonáit ugyanis ideiglenesen ólombányákban dolgoztatták, amíg egy újabb háború nem teszi szükségessé jelenlétüket.

Valamilyen polgári állást próbáltak keresni az elefánt számára, végül is az újonnan létesített Porcelánbolt Vállalat vezérigazgatójává nevezték ki. Télach-Mélach mindent megtett, hogy jól lássa el a rábízott feladatot, de a boltok ellenőrzésekor annyi tányért, vázát, nippet tört össze – minden elővigyázatossága dacára –, hogy nemcsak az erre a célra létesített vezérigazgatói alapot merítette ki, hanem az egész vállalatot súlyos deficitbe kergette.

Ezektől a hibáktól ugyan haláláig vezérigazgató maradhatott volna, de elkövetett egy olyan tapintatlanságot is, melyet nem lehetett megbocsátani. Télach-Mélach egy alkalommal azt firtatta: miért számlázzák féláron az Andorrába irányított porcelán készleteket? Maga az andorrai nagykövet kérte Télach-Mélach leváltását.

Ezután még számos állásba helyezték, de a kulturális fronton éppúgy csődöt mondott, mint a termelésben. Miután eredménytelenül próbálták végig az összes lehetőségeket, jobb híján kinevezték a „Nemzet Elefántjá”-nak, és hiányzó bal lábára hivatkozva leszázalékolták. Az ügyintéző szervek dicséretére legyen mondva: a maximálist megközelítő összeggel küldték nyugdíjba.

 

*

 

Az elefánt, hogy elüsse valahogy a kényszerű tétlenség napjait, beutazta egész Gumipartot. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy gyalog vágjon neki az útnak, ez sértette volna magas állami kitüntetésének méltóságát. Állt a külön erre a célra épített vasúti termeskocsi ablakában, és ormányát kilógatta az elmaradó tájra, vagy rosszkedvűen tűrte, hogy hétszáz rongyos teherhordó gyaloghintóra emelje.

Mindenfelé nyomort és elkeseredést talált. Egykori munkatársai, az ólombányászok éppolyan primitív módon dolgozták fel az ércet, mint régen, megrágták, és egy nagy fazékba köpték, csak annyi változott, hogy a kész ólomrudakra Luxembourg helyett Andorra felségjele került. Akadozott az élelmiszer-ellátás is, a falvakban egy lovas futár időnként körülhordozott egy antilopcombot, hogy a parasztok ne felejtsék el egészen, hogy néz ki a hús.

Az elefánt mély borulattal tért vissza országjáró körútjáról. Megpróbálta szóvá tenni a nép ügyét a képviselőházban, de egykori felkelőtársai lebeszélték. Bánatában rászokott az ivásra, és pálmák alatti koszos kocsmákban mondta el, ami a szívén fekszik.

Az állam vezetői hamarosan tudomást szereztek Télach-Mélach részeg fecsegéseiről, bár rosszallással fogadták, de az elefánt érdemeire való tekintettel egyelőre nem léptek közbe, beérték a figyelmeztetéssel. Télach-Mélach azonban továbbra is látogatta megszokott kocsmáit, mind több és több gumiparti polgár ismételgette elégedetlen, kritizáló megjegyzéseit, a hatóságok úgy döntöttek, hogy erélyesebb eszközökhöz nyúlnak.

Egyik este a kocsmából hazafelé botorkáló Télach-Mélachot váratlanul megszúrták hátulról egy hatalmas injekciós tűvel, visszafordult, és csapkodott ormányával, de az injekció hamarosan elkábította, az elefánt álmosan dőlt végig az ösvényt borító, vastag avaron.

 

*

 

Télach-Mélach az állatkertben tért magához, még kábultan emelgette a fejét, mikor egy nyilatkozatot raktak elé, mely szerint megromlott egészségi állapotára való tekintettel önként vonult vissza minden közéleti tevékenységtől.

Az elefánt nem volt hajlandó aláírni, sőt tiltakozásul a méltánytalanságért, melyet a letartóztatása ejtett önérzetén, éhségsztrájkba kezdett. Ez újabb fejtörést okozott a hatóságoknak, az állatkert bejáratánál hatalmas tömeg ácsorgott, várva az elefántról érkező híreket, beláthatatlan következményekkel járhatott, ha Télach-Mélachnak valami baja esik.

A nehéz helyzetben az ország legravaszabb aggastyánjához, a szenátus elnökéhez fordultak tanácsért.

– Mindannyian jól tudjuk – mondta a ravasz aggastyán –, hogy a legmagasabb pálmafát is hamarabb elvágja a méz, mint az acél, mint ahogy könnyebb szőrén megülni a legyet, mint szőr ellen a lovat, egyszóval, mondom, szerezzetek Télach-Mélachnak egy nőstény elefántot.

A kormány megvásárolta az éppen Gumiparton vendégszereplő svéd Olympia Cirkusz fiatal nőstény elefántját, rövid elvi eligazítás után bevezették a ketrecbe, melyben Télach-Mélachot tartották fogva. A svéd nőstény, melynek dörzsöltsége meghazudtolta a korát, hamarosan elcsavarta a harcokban edzett, de szerelmi ügyekben oly járatlan öreg elefánt fejét. Alig telt el két nap, és a ketrec vasrudai elől eltűnt a széna, jelezve, hogy Télach-Mélach feladta az éhségsztrájkot. Nem sokkal később pedig felcsert hívatott, kihúzatta durván előreálló agyarait, porcelán protézist rakatott a helyébe, és füleit is divatos rövidre vágatta.

 

*

 

Az idő múltával Andorra mind határozottabban átvette Luxembourg örökét. Míg csak a bányák és ültetvények termékeit sajátította ki, a parlament nem fejtett ki semmiféle ellenállást. Nem azért tartanak minket – mondta az elnök, a ravasz aggastyán –, hogy beleszóljunk saját belügyeinkbe, de mikor Andorra a különféle vezető pozíciókba is saját embereit kezdte kinevezni, nyílt kenyértörésre került sor.

A képviselők és miniszterek újra a dzsungelbe vonultak, a felkelés véres bumerángját végighordozták az országon, de hasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között kellett megkezdeniök a harcot, mint annak idején Luxembourg ellen. Andorra már korábban ügyelt rá, hogy se fegyverek, se szállítóeszközök ne álljanak a rendelkezésükre.

A felkelők egymás után vesztették el csatáikat, menekülniök kellett, míg végül a történelem megismételte önmagát, a felkelők megmaradt járművei és ágyúi újra beragadtak a Rágós Misszionárius-csúcs közelében.

Végső szorultságukban Télach-Mélachhoz fordultak segítségért.

Egy este a felkelők titkos küldöttsége suhant be az állatkertbe, és kopogtak az elefántketrec ajtaján. Télach-Mélach kinyitotta a kémlelőrést, így is lehetett látni, hogy elegáns angol szövetből készült házikabátot visel:

– Mit óhajtanak? – kérdezte.

– Szükségünk van rád, ó, Menekülés Segítője, elveszünk, ha nem mented meg ágyúinkat.

– Ne haragudjanak, uraim, de most nem állhatok a rendelkezésükre, ugyanis – az elefánt joviálisan hunyorított – egy kis társaság gyűlt össze nálam, új lemezeket kaptam, és táncolunk.

Elegánsan meghajolva magukra hagyta a felkelőket, visszafelé menet halkan dúdolt magában:

– Jöjjön velem, nagysád, shimmyt járni, bizsereg a talpam, nem tud várni…

És az andorrai zsoldosok mindjobban megközelítették a felkelők utolsó ágyúit.