Húsz fillér a békéért

Elegáns CD rendszámú autó közepe állt meg az Üllői úton, az eleje Kispesten volt, a Klapka utcában, a vége pedig a sashalmi Piros rózsa téren. Pillanatok alatt a kíváncsiak gyűrűje vette körül az autó utasait: egy középkorú, szemüveges, barna bőrű férfi és kísérője alig tudták áttörni magukat a tömegen.

Rövid tájékozódás után az Állami Biztosító épületébe léptek be, a főigazgatót keresték. A főigazgató csodálkozva emelkedett fel íróasztala mögül.

– Kihez van szerencsém?

A vendég helyett a kísérője válaszolt:

– U Thant úr óhajt beszélni önnel.

– Az ENSZ főtitkára? Velem? Talán eltévesztették az épületet, az Országház itt van tőlünk balra.

– Nem, U Thant úr, ahogy ő fejezte ki magát, ausgetippelt az Állami Biztosítóval óhajt tanácskozni. Egyenesen ebből a célból érkezett Budapestre.

A főigazgató behívatta a titkárnőjét.

– Marika, legyen szíves főzzön három kávét, és adjon U Thant úrnak egy tolltartót a propagandakeretünkből.

Visszafordult a vendégéhez:

– Legyen szabad megkérdeznem, miért pont minket választott ki?

– U Thant úr nagyon jó referenciákat szerzett önökről. Sokra értékeli erkölcsi komolyságukat, így például úgy értesült: önök nem foglalkoznak olyan frivol ügyletekkel, mint a színésznők mellének a biztosítása.

– U Thant túlbecsüli ezt a tényt, nyilván nem látta még a mi színésznőinket.

– U Thant úr egy biztosítási ügyletet szeretne ajánlani.

– Mit kíván biztosítani? Földjét, házát, háztartását? Érdemeire való tekintettel vállaljuk, hogy elefántjaira a baromfiak biztosítási díjtételeit számoljuk el.

– U Thant urat nem érdekli saját ingóságainak a sorsa.

– Szó lehetne esetleg arról, hogy az ENSZ-ben diplomaták számára csoportos életbiztosítást szervezzünk?

– U Thant úr érdekesnek találja az ötletet, de úgy véli, ez az üzlet túl kockázatos lenne az Állami Biztosító számára.

– Akkor mit kíván biztosítani?

– A világbékét.

A főigazgató megdöbbenve nézett a tolmácsra. – A világbékét?

– U Thant úr látta az önök hirdetéseit: „Biztosítás biztonság”, elgondolkozott felettük, és mivel úgy találta, hogy más úgysem garantálja a világbéke biztonságát, kísérletet tesz a biztosítással. Ha jól tudom, önöknél már korábban is voltak hasonló próbálkozások. Vagy a békekölcsönök nem ezt a célt szolgálták?

– Nem egészen. De hát hogy képzeli ezt U Thant úr, milyen formában?

– A lehető legegyszerűbben. Az Állami Biztosító garanciát vállal a világbékéért, a világháború kitörése esetén kártérítést fizet.

– Kinek?

– Az emberiségnek. Az összeget kórházak és más emberbaráti létesítmények céljaira fordítanánk.

– Kedves uraim – tárta szét karját a főigazgató –, bármilyen kényelmetlen is számomra, közölnöm kell önökkel, hogy az Állami Biztosító nem pusztán emberbaráti társulás, hanem nyereség befizetésére kötelezett vállalat is. Mi a világbéke biztosítását is csak biztosítási díj ellenében vállalhatjuk.

– U Thant úr nem most lépett le a fali batikról, tudja, hogy Buddha koporsóját sem biztosították ingyen. A fizetés feladatával a lovagias magyar népet kívánja megtisztelni.

 

*

 

Mivel a javaslatot sem az újságok nem közölték, sem a rádió nem ismertette, pillanatok alatt elterjedt a magyar fővárosban. A dolgozók spontán kezdeményezésből abbahagyták a munkát, és kivonultak az utcára. Feliratokat vittek magukkal: „U Thántoríthatatlan hívei vagyunk a béke biztosításának!” Mások a biztosítási hozzájárulást U Thantusznak nevezték el.

A néptömegek nyomására a szokottnál jóval hamarabb ült össze az Állami Biztosító plénuma, mely hivatva volt megszövegezni a világbéke-biztosítás tervezetét. A tervezet, mely felhívás formájában később plakátként is megjelent, a következőképpen szólt:

„A biztosítás támasz a bajban! Ne ugorj mozgó villamosra!

Biztosítás – biztonság!

Hazánk polgárai! A béke hívei és védelmezői!

Hozzátok szólunk – amennyiben már betöltöttétek tizenhatodik éveteket, és önálló jövedelemmel rendelkeztek –, harcoljatok a békéért, kössetek Világbéke-biztosítást.

1. A Világbéke-biztosítás önkéntes. A biztosítási díj sem a fizetésből, sem a jövedelemből nem vonható le, mindenki személyesen fizeti be az Állami Biztosító csekkszámlájára.

2. A Világbéke-biztosítás díja személyenként és havonként 20 fillér. Felülfizetés tilos és megengedhetetlen, mert a biztosítás jelképes voltát veszélyeztetné.

3. A biztosítási díj fejében az Állami Biztosító kötelezi magát, hogy a világháború kitörése esetén százmillió forintot bocsát U Thant főtitkár rendelkezésére, amennyiben akkor még lesz forint nevű pénzegység, ellenesetben ötvenmillió tojás világpiaci árát számolja le U Thant kezeihez.

A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek kezükbe veszik a béke biztosításának ügyét, és mindvégig kitartanak mellette!

Ne nyúlj vizes kézzel háztartási gépekhez! Biztosítás – biztonság!”

 

*

 

Nem tudni, a nemes célkitűzés vagy az alacsony díjtételek következményeként, de a Világbéke-biztosítás kibocsátott kötvényei órák alatt elfogytak. A kampány végén nem kevesebb, mint hatmillió ember vállalta, hogy a havi 20 fillért megküldi az Állami Biztosítóhoz.

A biztosító emberei társadalmi munkában dolgozták fel a befolyt összegeket, két önkéntes ellenőr vigyázott rájuk, de így sem lehetett megakadályozni, hogy a pénztárosok saját külön adományaikat is a többi közé csempésszék. Az első hónapban közel másfél millió forint került a Picasso békegalambjával díszített zsákokba.

Az Állami Biztosító vezetőinek komoly gondot okozott, milyen célra használják fel ezt a pénzt, hogy a szimbolikus jelleget továbbra is megőrizhessék. Végül is az örömvölgyi Béke Tsz kártérítési igényét elégítették ki vele, mely abból származott, hogy a szövetkezet rizs helyett tévedésből tarhonyát vetett el a földjein.

 

*

 

Mindenki meg volt döbbenve, mikor, alig három hónappal a Világbéke-biztosítás kötvényeinek kibocsátása után, az egyik kötvénytulajdonos pénz helyett egy felhasználatlan húszfilléres postabélyeget küldött be, rövid levél kíséretében, melyben azt fejtegette, hogy tekintettel szűkös anyagi viszonyaira, csak ilyen formában tud eleget tenni kötelezettségének.

Az újságok hosszú cikkekben leplezték le az illetőt, bebizonyították, hogy dúsgazdag maszek cipész, akinek legutóbb csak bravúr műtéttel lehetett kivenni a vakbelét, mert a bőre alatt húsz centi vastag pénzréteg húzódott.

Ezek a cikkek sajnálatos félreértéseket szültek. A legtöbb ember ugyanis másod- vagy harmadkézből szerzett tudomást a tartalmukról, és úgy magyarázták, hogy ezentúl postabélyegben kell befizetni a biztosítási díjat. A következő hónapban a MÁV külön vasúti vágányt fektetett le a Nyugati pályaudvar és az Üllői út között, kizárólag a bélyeget szállító célvonatok számára.

Ez viszont további találgatásokra adott alapot. A hivatalokban és üzemekben órák hosszat vitatkoztak azon, hogy mért van szüksége az Állami Biztosítónak ennyi bélyegre? A közvélemény leginkább arra a feltételezésre hajlott, hogy a biztosító összejátszik a postával, közösen mesterséges bélyeghiányt akarnak előidézni, és ha ezt a céljukat elérték, tetszésük szerinti összeget kérnek majd a levelek bérmentesítéséért.

A tömeg megrohanta és valósággal kifosztotta a postahivatalokat, milliószámra keltek el a bélyegívek. Bár a posta a nyomda hathatós segítségével kiállta az ostromot, az egész ügy mégis sokat ártott a Világbéke-biztosítás jó hírnevének és népszerűségének.

 

*

 

Pénzküldemények helyett egyre gyakrabban érkeztek indulatos levelek az Állami Biztosítóhoz.

A kötvénytulajdonosok különböző feltételekhez kötötték a biztosítási díj további fizetését: autóbuszmegállót követeltek a házuk elé, soron kívüli kiszolgálást a Közértben, munkaidő-kedvezményt és nyugati útlevelet.

Ezekben a levelekben egyre gyakrabban feltűnt a számonkérés hangja is. „Nem alapítottam családot, lemondtam intellektuális szenvedélyemről: a könyv- és hanglemez-vásárlásról, hogy elviselhessem a terhet, melyet a Világbéke-biztosítás rakott a vállamra, és önök üzleti spekulációkat űznek a pénzemmel. Felelni fognak egy ember elrontott életéért.” Az illető egyébként összesen háromszor fizette a húszfilléres biztosítási díjat, és ezt a levelet egy konyakosüveg cédulájának hátára írta.

A botrány akkor érte el a csúcsát, mikor a buddhista szerzetesek benzines öngyilkosságához hasonló eset fordult elő Budapesten, a Kissalétrom utcában, azzal a lényegtelen különbséggel, hogy az illető nem önmagát, hanem a társbérlőjét égette el. A rendőrségen kijelentette, hogy így akart tiltakozni az Állami Biztosító korrupt ügyvitele ellen.

Ez az eset elemi erejű felháborodást szült országszerte, alig egy évvel a Világbéke-biztosítás meghirdetése után már csak egyetlen ember, egy teljesen elhülyült, öreg, volt fegyvergyáros küldte be a biztosítási díjat.

 

*

 

A biztosító különféle propagandaötletekkel próbálta meghódítani a közhangulatot. Minden kétszázadik kötvénytulajdonos anyósát ingyen nyaraltatták, a kisiskolások tréfás totószelvényeket kaptak, a következő típusú kérdésekkel:

„Mi jobb: a savanyú cukor (1), a béke (x), a háború (2)?”

Összefogdosták az utcai galambokat, és kis táblákat akasztottak a nyakukba a Világbéke-biztosítást népszerűsítő szöveggel. A galambok éjjel-nappal zörögtek, de ez a kétségbeesett erőfeszítés sem hozott semmiféle, az ügy szempontjából kedvező változást.

Legtalálóbban a salgótarjáni tömeggyűlés egyik felszólalója fejezte ki az általános véleményt.

– Nem hagyjuk kizsarolni magunkat. Inkább legyen háború!

 

*

 

– Kartársak! Át kell dolgoznunk a Világbéke-biztosítás feltételeit – mondta a főigazgató.

A szakemberek vállat vontak:

– Hova dolgozzuk át? Csak a csekklap és az adminisztráció többe volt eddig is, mint húsz fillér.

– Akkor is fenn kell tartanunk, óriási humanista jelentősége miatt. Legyen ezentúl teljesen ingyenes.

– És miből fizessük?

– A tartalékalapból.

A főigazgató felsóhajtott, és vigasztalni próbálta munkatársait.

– Képzeljük úgy, kartársak, mintha valahol egy új tsz-t szerveztek volna. Többe talán ez sem fog kerülni.

Ebben a pillanatban benyitott a titkárnő.

– Bocsánat, főigazgató elvtárs, egy távirat érkezett.

– Olvassa fel.

„Tudomást szereztünk az új biztosítási feltételekről, és ehhez a stiklihez nem adjuk a nevünket

Kunyu Vendel

Ramaszéder Szilveszter

Halál Dénes és még tízezer aláírás.”

 

*

 

A Világbéke-biztosítás egy évvel később nyerte el végleges, mindmáig érvényes formáját. A biztosító minden kötvénytulajdonosnak havonként meghatározott összeget fizet, amiért fenntartják a biztosításukat, de ez az összeg csak kivételes esetben haladhatja meg a kötvénytulajdonos összkeresetének harminchárom százalékát.