Magyar atom

Szeretettel értesítem önöket, hogy sikerült végképp elhárítanom az atomháború rémét az emberiség feje fölül. Módszerem egyszerű volt és zseniális: elintéztem a nagyhatalmak megbízottjánál, hogy az atombombákat ezentúl Magyarországon gyártsák, magyar vállalatok közreműködésével.

Mivel a takarékossági év nem tett lehetővé új beruházásokat, a magyar atomtelepet a Rumbach Sebestyén utca 44/c. számú ház alagsorában rendezték be, egy mézeskalácssütő mester volt műhelyében. Hogy a kísérleti robbantások ne keltsenek feltűnést, a lakókat kitelepítették, és a Siketnéma Intézet ápoltjait költöztették a helyükre.

Maguk a műveletek maximális titoktartás mellett kezdődtek el. A pinceablak elé kirakták az „Autósoknak lassítani tilos” táblát, aminek az lett a következménye, hogy ezrek és ezrek tolongtak a ház előtt, melyet különben a kutya sem vett volna észre. Az IBUSZ hamarosan társasutazásokat szervezett a Rumbach Sebestyén utcába.

Az atomtitok megőrzéséhez tartozott az is, hogy a számításokat nem zárták el páncélszekrényekbe, ahol a kémek könnyen megtalálhatták volna, hanem kilós tételekben eladták a MÉH-nek (Melléktermék- és Hulladékgyűjtő Vállalat). A MÉH továbbította az utcai gyümölcsárusokhoz, ezentúl minden negyed kiló szilvát atomtitokba csomagoltak. Persze most is akadtak elégedetlenek, akik reklamáltak, hogy az ő staniclijukon csak rakétakilövő berendezések tervrajza van. Ezekre joggal ripakodtak rá az árusok: mit akar kettő ötvenért? Atomjégtörőt?

Ha pedig valaki összefoglalóan akarta ismerni az atombomba gyártását, elég volt, ha beült egy órára az Emke Kávéházba, a magyar szakértők itt vitatták meg a fontosabb elvi kérdéseket. A pincérnő, mikor letette a fél konyakot az asztalra, bizalmasan vállon veregette a főmérnököt: majd szóljanak nekem is, Gézuka, ha lesz valami jó kis robbantás.

Meggyorsította a munkát, hogy néhány tudósunkat a felszámolandó külföldi atomtelepekre küldték tanulmányútra, meglassította viszont, hogy a küldöttség fiatalabb tagjai a francia hidrogénbombák helyett a francia sexbombákat tanulmányozták.

Az első gyakorlati probléma a nehézvíz előállításánál jelentkezett. Kiderült, hogy a budapesti klóros víz túl könnyű, nem alkalmas nehézvíz gyártására. Ezen később úgy segítettek, hogy belerakták a vízbe mindazt a nehézséget, amit a negyedik emeleten lakók nyaranként belekívánnak.

Mire mégis nagy nehezen összegyűlt a kellő mennyiségű nehézvíz, kiderült, hogy a raktárból ellopták mindkét urániumrudat. A lelkiismeretlen tolvajokat még az sem tartotta vissza, hogy a rudakra nagy betűkkel ráírták: „Ellopni tilos.” Az egyik rudat egy falusi maszek péknél találták meg, aki a kemencébe rakta be fa helyett, a környéken hetekig radioaktív császárzsömléket ettek a fogyasztók.

A másik rudat egy új társasház központi fűtésének rossz kazánjába dugták, a lakók tudtak a sugárveszélyről, de még ezt is vállalták, csak hogy egyszer forró vízben fürödhessenek.

A kísérletek előrehaladtával az atomtelep újabb hasadóanyagokat rendelt, az anyagellátó szerv asztallapokat küldött ki nekik. Az átvevő csodálkozva mondta: – De hát ezek nem hasadóanyagok! – Nem? – kérdezte a raktáros. – Könyököljön csak rájuk.

Az állami atombomba még gyerekcipőben járt, amikor a trafikok kirakataiban már megjelentek a maszek kisiparosok által készített atombombák. Külsejüket a Ferencváros és a Vasas játékosainak képei díszítették, robbanás közben az egyik Beatles-sláger első taktusát játszották.

A maszek atombombák az idő múltával mind kisebbeket pukkantak, mikor már egy négyemeletes házat sem lehetett felrobbantani velük, az Állami Minőségellenőrző Központ szigorú vizsgálatot rendelt el. Kiderült, hogy a kisiparosok kispórolták belőle az uránt, baracklekvárral és viszketőporral helyettesítették. A csalók mindannyian börtönbe kerültek, csak egy becsületes készítő maradt szabadlábon, ő igazolni tudta, hogy az uránt árban egyenértékű tarkababbal pótolta.

Végül is, a betervezett határidő utolsó másodpercében – épp a prémiumzárlat előtt – elkészült az állami atombomba is. Valami néptelen helyen szerették volna kipróbálni, mivel nekünk nincsenek sivatagjaink, a budapesti Helytörténeti Kiállítás nagytermét választották.

Az atombomba súlya alatt összeroskadt volna a lépcsőház, ezen úgy segítettek, hogy felhozták a Zagyva-hidat, és a pinceablakhoz állították. Ezentúl, ha nem lehetett átkelni a Zagyván, az öreg parasztok azt kérdezgették egymástól: Mondja már, sógor, mit csinálnak Pesten, atombombát vagy földalattit?

Az atombombát a vezető főszámoló jelére kellett volna felrobbantani, de kiderült, hogy a vezető főszámoló – akit sógora, a főkönyvelő nyomott be a vállalathoz – nem tud tízig számolni. Az éjjeliőr nyolcéves kisfia ugrott be helyette.

A bomba felrobbant, de nem tett kárt az épületben, sőt, a robbanás helyén egy új ház nőtt ki a földből. Később megállapították, hogy a technikusok fordítva nézték a különböző tervrajzokat, fordítva szerelték be az alkatrészeket, így lett a magyar atombombából építőipari világszabadalom.