A DDD-bolhapor

Én, Dobos Dezső Dániel, teljes meggyőződéssel és nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy kísérleteimmel mindvégig az emberiség javát próbáltam szolgálni. Ennek csak látszólag mond ellent az a körülmény, hogy kísérleteim következtében a Föld néhány perc múlva felrobban, és lakóit felkeni a különböző csillagok sarkaira. A modern tudományban nem számolhatunk ki teljes pontossággal minden apró részletet, a lényeg az, hogy ideális, tiszta cél vezetett, végleg ki akartam irtani minden ragadozók legszörnyűbbikét: a bolhát.

Bárkik is vagytok, akik idegen égitesteken, csillagködök tanyaközpontjaiban vallomásomat olvassátok, ha bolygótokon élnek bolhák, és csíptek már titeket, akkor nem kell magyaráznom nektek, mennyire viszket, de azt még ti sem tudjátok elképzelni, hogy mit szenvedtem tőlük gyerekkoromban.

Apám, Dobos Dezső Bernát szabó volt, a műhely hátsó helyiségében lakott családunk: a szülők, tizenkét gyerek és legalább egymillió bolha. Még a tizenhatodik évemet sem töltöttem be, mikor megesküdtem: életemet az átütő hatékonyságú bolhapor feltalálásának szentelem, mely csendessé és nyugalmassá teszi majd az éjszakákat a világ minden szabóműhelyének hátsó kvártélyában.

Beiratkoztam egy vegyipari munkásakadémiára, ahol neves tanárok adtak elő, élükön a világhírű Sinkovács-Sinkovics Józseffel, aki még azt is megengedhette magának, hogy merő szeszélyből törökül írja kémiai munkáit, melyeket előbb franciára fordítottak le, és csak aztán jelent meg magyar nyelven.

Bevallom, reszketve ültem be a nagy professzor első előadására, el akartam bújni valahol hátul, de a többiek alacsony termetem miatt az első sorba szorítottak. Félelmeim azonban rögtön eloszlottak, mikor megláttam, hogy a professzor füle éppolyan szétlapult, mint az enyém. A hasonlóság Sinkovács-Sinkovicsnak is feltűnt, előadás után magához hívatott:

– Ön is gyerekágy helyett vájdlingban töltötte a gyerekkorát?

– Igenis, professzor elvtárs.

– Ó, ezek a jövő vájdlingjai, hány nagyember került ki már belőlük! És fülvédőben aludt?

– Igenis, professzor elvtárs.

– Hogy a bolhák ne ugorjanak be a fülébe?

– Igenis, professzor elvtárs.

– Számíthat jóindulatomra.

És valóban maga mellé vett a Snévejsz Béla és Snévejsz Irén nevét viselő kutatóintézetbe, a parazitológiai laboratóriumban helyezett el. Személyesen foglalkozott velem, visszafordította számomra japánul megjelent cikkeit, ellenőrizte számításaimat, ha elfáradtam, bizonygatta: én, éppen én és csakis én vagyok hivatva kipusztítani a bolhákat a föld felszínéről.

– Én már eltékozoltam az életemet olyan felesleges dolgokra, mint a mesterséges fehérjék előállítása, bár egy belső hang mindvégig arra intett, hogy erőimet inkább a bolhák elleni küzdelemnek kellene szentelnem. Magában, kedves Dobos Dezső Dániel, mintha fiatalságom bolháit látnám visszatérni.

Hála ösztönzéseinek, kísérleteim szépen haladtak előre, már össze is állítottam néhány próbavegyületet, kezdeti eredményeimet mindenki sokat ígérőnek találta, de egy nap terveim végképp összeomlottak. Sinkovács-Sinkovics nyitott be a laboratóriumba, lemondó mozdulattal dobott az asztalra egy nyugati képesújságot:

– Abbahagyhatja, Dezső. Az amerikaiak feltalálták az abszolút biztos féregirtót, DDT-nek hívják.

Titokban reménykedtem, hogy a DDT – hasonlóan a század többi nagy találmányaihoz – csak évtizedek múlva jut el Magyarországra, és addig én is tökéletesíthetem felfedezéseimet, de a DDT hamarosan nálunk is megkezdte diadalútját.

Különböző nevek alatt hozták forgalomba, de minden változata kiállta a próbát, a kísérleti bolhák halandósága elérte, vagy néhány tízezrelék híján megközelítette a száz százalékot. Számomra még többet mondott az új szerek hatékonyságáról, hogy éjszakai sétáimon egyetlen józsefvárosi lakás ablakában sem láttam hirtelen felgyúló lámpafényt és vakaródzó árnyakat.

Bármilyen fájdalmas is volt, be kellett látnom, hogy mások valósították meg gyerekkori ábrándjaimat, búcsút mondtam a laboratóriumnak. Időközben megszereztem a mérnöki diplomát, így szívesen fogadott tagjai közé a Lóhús és Lózsír Értékesítő Központ kebelében működő Orchidea Rúzskészítő Szövetkezet.

Mikor áthelyezésem már véglegessé vált, csak akkor kerestem fel Sinkovács-Sinkovicsot, hogy elbúcsúzzak tőle. A professzor már erősen megöregedett, teljes nemtörődömségbe burkolódzott, néha már cikkeit is magyarul írta, az sem érdekelte, hogy így esetleg valaki megérti; de az én távozásomon valódi könnyeket sírt:

– Önnek, Dobos Dezső Dániel, nincs joga cserbenhagyni a hivatását, és rúzskészítésbe menekülni.

– Miért nincs jogom?

– Mert ön nem tagadhatja meg vájdlingban töltött gyerekkorát és fülén a fülvédő irtózatos nyomait.

Keserűen válaszoltam:

– De a bolhák engem cserbenhagytak, professzor.

– Akkor foglalkozzon más rovarok irtásával. Itt vannak például a nagyon érdekes kolorádóbogarak.

– Engem csak a bolhák érdekeltek, a DDT-vel az én életem is lezárult.

Az ősz professzor felemelkedett a helyéről, és átokra tárta szét a karjait:

– Hát akkor menjen, hűtlen renegátja a tudománynak, de kívánom, hogy egész életében üldözzék a lelkiismeret-furdalás bolhái.

Hogy feledni tudjam mesterem átkát, néhány évig valósággal beletemetkeztem a munkába új helyemen, irányításom alatt az Orchidea szövetkezet mind több és jobb minőségű rúzst állított elő lózsírból. Néhány találmányommal ki is szélesítettem a szövetkezet gyártmányainak körét: a lovak patáiból púdert őröltünk, koponyájukat pedig piros-fehér-zöldre festve, eladtuk Nyugat-Németországnak magyaros virágtartóként.

Záporoztak felém az anyagi és erkölcsi elismerések, ha a szövetkezet valamelyik gyűlésén elhangzott a nevem, a résztvevők felálltak, és „Dobos, lózsír, lópata!” kiáltásokkal ütemesen tapsoltak, engem mégis egyre jobban kínzott mesterem megvalósult átka: a belső hiányérzet.

Mint annyi más félresikerült ember, én is a családi életben kerestem vigasztalást, megnősültem. Az asszisztensnőmet vettem el. Azt hittem, vele majd megértjük egymást, munkánk rövid szüneteiben rajongással hallgatta elbeszéléseimet a bolhákról és derékbatört ábrándjaimról, de hamarosan kiderült, hogy egy világ választ el minket.

Nászéjszakánk előtt, mikor beléptünk a szobánkba, megígértem neki, hogy olyan élményben lesz része, amilyen még nőnek nem jutott osztályrészül. Csillogott a szeme, és átkarolta a nyakamat, alig tudtam elővenni a szekrényből Európában egyedülálló préseltbolha-gyűjteményemet. Hiába mutogattam neki olyan ritkaságokat, mint például a kék csíkos nagy suszterbolha vagy a szinte teljesen kipusztult ájtatos fűrészfogú lóbolha, melyből már csak a magyar színházi bársonyszékekben él néhány példány, feleségem mindenre csak a vállát vonogatta, és azt hajtogatta, hogy ez őt most nem érdekli. Felsóhajtottam, és leoltottam a lámpát, de házasságunk ettől a pillanattól üres formalitássá vált.

Az évek egyhangúan teltek, számomra az sem jelentett különösebb eseményt, hogy közben átalakították az Orchidea szövetkezet egész termelési profilját.

Mivel egyre gyakrabban fordultak elő ilyen esős időszakok, mikor csak lovak segítségével lehetett megművelni a süppedékeny földeket, a téeszek mind több lovat igényeltek. Többé nem kaptunk lovakat rúzs- és púder-alapanyagként, sőt, ellenkezőleg, azt a feladatot tűzték elénk, hogy próbáljunk meg rúzsból és púderből lovakat előállítani. Kikísérleteztem, hogy lehet egy vagon Durdilly rúzsból kitermelni egy egész hat tized Noniusz csődört, de sem az eredmények, sem az értük kapott kitüntetések nem lelkesítettek túlságosan.

Annál hevesebben vert a szívem, mikor egyik reggel napi postámban egy borítékot pillantottam meg, melynek bal felső sarkában ott állt a rég nem látott, mégis oly ismerős cégjelzés: Snévejsz Béla és Snévejsz Irén Kutatóintézet. Felbontottam a borítékot, Sinkovács-Sinkovics József levele hullott ki belőle, kért, hogy azonnal keressem fel az intézetben.

A titkárnő felkészített rá, hogy egykori mesterem teljesen elveszítette kedvét a tudományos munkától. Bár napjait most is a laboratóriumban vagy íróasztala mellett tölti, egy különös fajta játékosság kezd eluralkodni a kézirataiban. Egyenletoszlopait váratlanul találós kérdések szakítják meg, nem ritka, hogy egy láncreakció kulcsát magakészítette keresztrejtvényben bújtatja el.

Felettesei egy ideig puszta szeszélynek minősítették, de mikor Sinkovács-Sinkovics egy fontos hivatali feljegyzésből japános papír kézimunkát vágott ki ollóval, óvatos formában, de megvizsgáltatták az elmeállapotát.

Bebizonyosodott, hogy szellemi képességei nem rendültek meg, annál inkább megingott a tudományba vetett hite. Kiderült ugyanis, hogy az általa feltalált mesterséges fehérjéket külföldön gyermektápszer helyett fagyálló puskaolaj alapanyagául használják fel. Hivatástudata összeomlott, a keletkező lelki káoszban elszabadult játékszenvedélye, melyet soha nem élhetett ki, mert kora gyermekkorától minden percét a száraz számok és képletek foglalták le.

Belépésemkor is sietve elrejtett egy kerek tárgyat, de a megcsörrenő kis bádogfigurák elárulták, hogy a professzor az „Egér, egér, ki a házból” elnevezésű türelemjátékkal foglalkozott. Felállt, és elém jött, jóindulatú, pajkos mosolya szinte hihetetlenné tette, hogy azonos azzal az emberrel, aki átkokat szórva búcsúzott el tőlem.

– Miért hívatott, professzor?

– Tudja mit: barkochbázzuk ki!

Kénytelen-keletlen belementem a játékba:

– Bolhákról van szó?

– Igen.

– Feltaláltak egy új szert?

– Nem.

Eltöprengtem: mi történhetett?

– Bolhabetegség tört ki, és nem kell többé bolhapor?

– Nem.

– Akkor csak egy lehet: a DDT csődöt mondott?

A professzor tapsolt:

– Bravó, gratulálok. Öt kérdésből kitalálta.

Egy kémcsövet emelt le a polcról, tudományos szenvedélye mintha áttörte volna a megszállott játékosságot, arca kigyúlt, ahogy a kémcső alján ugráló bolhákat nézegette:

– Ezekről a bolhákról egyelőre még senki sem tud, de holnap viszketni fog tőlük az egész világ bőre. Mindenki azt hitte, hogy a bolhák végleg kipusztultak a civilizált országokból, de minden bolhafajták közül a legerősebb és legellenállóbb, a Népszínház utcai albérleti bolha néhány egyede túlélte még a DDT-vel történt beporzást is. Ma már ott tartanak, hogy nemcsak immunisak, de a DDT még fokozza is a bolhacsődörök potenciáját.

Ünnepélyes mozdulattal rám mutatott:

– Holnap az emberiség új, hatékonyabb bolhairtó por után fog kiáltani, hogy megőrizhesse álmait. Dobos Dezső Dániel! Elérkezett a maga ideje, többé nem térhet ki a hivatása elől.

Íróasztalára mutatott:

– Feletteseimmel már megbeszéltem: magának kell átvennie a helyemet.

– És ön?

– Én megvalósítom régi vágyamat: elmegyek a városligeti állandó játékkiállításra demonstrátornak.

Összeszedte játékait, melyeket eddig a fiókok alján kellett rejtegetnie, az ajtóból még búcsút intett egy hula-hoop karikával, és eltávozott sok évtizedes dicsőségének színhelyéről.

Otthon közöltem a történteket, feleségem őrjöngött, hogy ott akarom hagyni magas fizetésű állásomat az Orchidea szövetkezetnél, látva hajthatatlanságomat, válaszút elé állított:

– Vagy a bolhák, vagy én!

Én természetesen a bolhákat választottam, és minden egyéb személyes kapcsolatomat is felszámoltam, hogy teljes erőmmel régi-új hivatásomnak szentelhessem magam.

Munkámat azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam a kémcsőben, táptalajon őrzött bolhákat, vizsgálataim igazolták Sinkovács-Sinkovics professzor véleményét, a DDT, mely a második világháború dzsungelharcaiban az amerikai katonákat megvédte a moszkitóktól és a többi gyilkos egzotikus rovartól, hatástalannak bizonyult a Népszínház utcai albérleti bolhákkal szemben. Ez önmagában nem lett volna túlságosan nagy baj, hiszen a Népszínház utca lakóit a sors már igazán megedzette a bolhacsípések elviselésére, de a tapasztalat azt mutatja, ha egy bolhairtó por egyszer bárhol a világon megbukott, azt többé sehol sem lehet eredményesen felhasználni. „Ez a bolhairtó szerek nagy hátránya a politikai eszmékkel szemben” – jegyezte meg Max König, a neves német parazitológus.

Tudományos lelkiismeretem kötelezett, hogy ne törjek azonnal pálcát a DDT fölött. Felemeltem az eredeti toxikus anyagok százalékarányát, majd rokon természetű mérgekkel helyettesítettem, ezek a kísérletek csődöt mondtak, igazolva eredeti feltételezéseimet: a DDT por hatékonysága semmiféle módszerrel nem javítható fel.

Végigpróbáltam a szakirodalomban leírt összes mérget, de a Népszínház utcai bolhák felélénkültek a ciánkálitól, az indiánok nyílmérgétől pedig pocakot eresztettek. Különböző misztikus könyvekben kutatva felfedeztem Nostradamus titkos főzetének receptjét, melyet a kor alkimistái egyöntetűen a mérgek királynőjének neveztek. Négyszeres töménységben adtam be a bolháknak, szorongva lestem az eredményt: a titkos főzet annyira felfokozta étvágyukat, hogy nekiestek a táptalaj emulziónak, és pillanatok alatt felfalták.

Beláttam: ez a csőd. Tudatom feladta a harcot, csak a kezeim végezték el automatikusan a megszokott rutinmunkát. Új táptalajt kellett töltenem a kémcsőbe, mivel éjfélre járt, a nagy elektromos centrifugák nem működtek már, nem tudtam új emulziót készíteni, ideiglenesen a krémes tészta habjával pótoltam, melyet érintetlenül hagyott ebédemből vettem ki.

Az asztal sarkán hajtottam pihenőre a fejem, de a kudarc gyötrelmei elriasztották szememről az álmot, csak hajnalfelé aludtam el néhány percre. Ébredés után – elfeledkezve, hogy előző nap már feladtam minden reményt – az első pillantásom megszokott módon a kémcsőre esett. Megdöbbenve láttam, hogy a bolhák hátukra fordulva, mereven felfelé tartott lábakkal fekszenek a kémcső alján.

Felugrottam, és próbáltam megállapítani, mi okozhatta a kísérleti állatok pusztulását. Először hirtelen hőmérséklet-csökkenésre, erős fényhatásra gyanakodtam, amit a bolhák különösen nehezen tűrnek, de a műszerek jelezték, hogy a paraméterek nem térnek el a megszokottól. Tanácstalanul álltam a rejtély előtt, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy a bolhákat éjszaka újszerű táptalajra, krémes tésztából vett habra helyeztem át, hátha ez összefüggésben áll a halálukkal?!

Reszkető kézzel egy csöppnyi habot kentem a mikroszkóp tárgylemezére, és a lencse fölé hajoltam: a kocsonyás anyagban nyüzsögtek az apró, szilvamag alakú baktériumok, feltehetőleg szalmonellák. Lehetséges, hogy ezek a kis paraziták nagyobb veszélyt jelentenek a bolhák számára, mint az amerikai vegyipar csúcsteljesítménye, a DDT?

Nem mertem hinni feltételezéseimben, megkérdeztem a hivatalsegédet, honnan hozta a krémest; az öt forint negyven filléres menüben adták második fogásnak. Áttelefonáltam az üzemi konyhára, de senki sem tudott ételmérgezésekről, melyet a krémes tészta váltott volna ki.

Hogy lehetséges ez? – kérdeztem önmagamtól – hiszen méréseim szerint egyetlen adagban annyi bacilus halmozódott fel, hogy játszva ki lehetett volna irtani vele egy közepes vidéki város lakosságát. Hetek teltek el, míg rádöbbentem a titok nyitjára: a dolgozók már annyiszor ettek szalmonellától nyüzsgő krémest, hogy szervezetük éppúgy rezisztens lett rá, mint a bolhák a DDT-re.

Azonnal lefoglaltattam a Központi Ételgyár krémeskészletét, sajnos, mindössze a maradék százezer tepsi tésztához sikerült hozzájutnom, később a hét egy napján csak a számomra sütöttek. Évekig dolgoztam, megőrizve a titoktartás teljes csöndjét, ebből az sem tudott kimozdítani, hogy a DDT csődje mind szélesebb körökben vált nyilvánvalóvá, a legtöbb helyen már fel is hagytak volna az alkalmazásával, ha megfelelő szerrel tudták volna pótolni.

Mindjobban fokoztam a krémeshabban a szalmonellák sűrűségét, egy köbcentiben a bacilusok milliárdjait sűrítettem össze, végül is sikerült kiiktatnom mindenféle kötőanyagot, a keverék úgy állt össze, hogy a szalmonellák egymás lábába kapaszkodtak. Csak ekkor hoztam nyilvánosságra a találmányomat.

Az újságokban csak úgy szerepelt a nevem, mint „az emberiség álmainak megmentője”, a miniszter rám bízta, határozzam meg tetszésem szerint, hogy emberfeletti munkám béreként mit gondolok. Vagy teljesítik, vagy nem. Én csak azt kértem jutalmul, hogy az új hatóanyagot nevem kezdőbetűiről DDD-nek kereszteljék el.

Mikor kezembe foghattam a DDD első szóródobozát, örömöm maradéktalan volt, úgy éreztem, elégtételt kapott az a kisgyerek, aki egy vájdling alján, fülvédőben nyálazta be magán tehetetlenül az irtózatos bolhacsípéseket.

Küldetésemet befejezettnek hittem, de feletteseim kérésére folytatnom kellett munkámat. Ki kellett terjesztenem a DDD felhasználási körét olyan területekre is, ahol a hagyományos irtószerek csődöt mondtak, például a kolorádóbogarak elleni harcban. Ezek a csíkos hátú bogarak akkoriban már nemcsak a krumplitermés nagy részét rágták szét, de kikezdték a Népstadion világítóberendezésének vasoszlopait is, sőt nagyobb hordákba verődve menetrendszerű repülőgépekre is rátámadtak.

Alig kellett módosítanom a DDD összetételén, mindössze olyan táptalajt kellett találnom, ahol erősebb szalmonellatörzsek lappanganak, mint a krémesben. Hamarosan sikerült felfedeznem ezt az anyagot a maszek készítésű fagylaltban.

Kiselejteztük a téeszcsék és állami gazdaságok rovarirtó gépeit, helyette kétkerekű fagylaltoskocsikat kaptak, egy-egy fehér köpenybe öltözött nyugdíjas végigtolta a földeken, a táblák sarkára mérőkanállal lecsapott néhány adagra való tejszín- vagy vaníliagombócot, a méreg órák alatt átjárta a talajt, másnap reggel a zöldülő vetések alig látszottak ki a döglött bogarak halmai közül.

Később kiderült, hogy az a vegyület, mely a DDD 2 elnevezést kapta, sikerrel alkalmazható nemcsak a kolorádóbogarak ellen, de irtja a mezei pockot, ürgéket, hódokat, hörcsögöket, valamint a répabarkót, a rózsatetűt, a muskátliférget és a csócsáló gyászcincért is. A DDD 2 hamarosan keresett exportcikké vált, Afrikában országnyi területeken pusztította ki az addig legyőzhetetlennek tartott cecelegyeket és termeszhangyákat.

Beláttam: a DDD további sorsa már a vegyipar és a kereskedelem kezébe van letéve, megismételtem kérésemet, hogy mentsenek fel a kutatóintézet igazgatói beosztásából, a minisztérium el is fogadta kérelmemet. Egy szinekúrát biztosítottak számomra: én lettem a DDD Központi Értékesítő Vállalat panaszügyi irodájának vezetője.

Hónapok teltek el egyetlen reklamáció nélkül, reggel csak benéztem az irodába, aláírtam a jelenléti ívet, és sétára indultam. Egyik ilyen sétámon elvetődtem a Városligetbe, az állandó játékkiállítás épülete előtt elhaladva eszembe jutott Sinkovács-Sinkovics József, egykori mesterem és példaképem, akit nem láttam azóta, hogy átadta a helyét, és átjött erre a kiállításra demonstrátornak.

Benyitottam a pavilonba, Sinkovács-Sinkovics az első pultnál állt, és éppen a kuglizó kakas szerkezetét húzta fel. Mikor meglátott engem, úgy meglepődött, hogy a kakas kiejtette körmei közül a kugligolyót. Tiltakozó mozdulatot tett:

– Hiába jött, nem megyek vissza az intézetbe.

– Nincs is rá szükség.

Hosszasan, és bevallom, nem minden büszkeség nélkül elmondtam, hogy feltaláltam azt a szert, mely végképp és tökéletesen kiirtja a bolhákat. Sinkovács-Sinkovics szótlanul hallgatott végig, csak mikor befejeztem a beszámolómat, jegyezte meg:

– Kár a bolhákért.

Meglepődtem:

– Nem értem, professzor. Be kell látnia, hogy emberek és bolhák nem élhetnek meg egy bolygón, egyiküknek pusztulnia kell.

– Ez világos. De miért a bolháknak?

Tovább foglalkozott a kuglizó kakassal, mintegy jelezve, hogy nincs több mondanivalója a számomra. Megszégyenülten oldalogtam ki a játékpavilonból. Sokáig tartott, amíg meggyőztem magam, hogy Sinkovács-Sinkovics lenézése mögött valójában rosszindulat és szakmai irigység rejlik.

Egyik délelőtt szokásos módon megjelentem irodámban, aláírtam a jelenléti ívet, és elindultam sétára, mikor a titkárnőm utánam rohant: az előszobában már hajnal óta várakozik egy ügyfél, aki mindenképpen beszélni akar velem. Visszafordultam és intézkedtem, hogy küldjék be az illetőt.

Magas, széles vállú férfi nyitott be hozzám, hóna alatt egy-egy méhkaptárt hozott. Megállt az íróasztalom előtt:

– Dobos Dezső Dániel elvtárshoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Ön találta fel a DDD bolhaport?

– Igen.

A férfi arcára üdvözült mosoly ült ki, én is elmosolyodtam. Íme – gondoltam –, egy a milliók közül, akiken az én találmányom segített, de nem maradt sok időm mosolyogni, mert a férfi felemelte az egyik kaptárt, és a fejemhez vágta, utána állítólag a másikat is, de én erről csak a szemtanúk elbeszéléseiből értesültem, mert már az első kaptártól elveszítettem az eszméletemet.

Mire magamhoz tértem, az indulatos férfi már eltávozott, minden magyarázat nélkül, így nekem magamnak kellett megfejtenem különös viselkedésének okait. A méhkaptár szolgált egyetlen kiindulási pontul, kinyitottam az ajtaját, halott méhek százai hullottak ki rajta. Mind egyformák voltak: lábaik megmerevedtek, fullánkjukat kibocsátották, mintha a halálnak akarták volna nekiszegezni, és ami a legfeltűnőbb: mindegyik kitinpáncélon egy apró fehér pont látszott a szárnyak alatt.

Az egyik méhen különféle vizsgálatokat végeztem, az eredmények mind egy irányba mutattak, elszoruló szívvel, de tudomásul kellett vennem, hogy a méhek pusztulását a DDD okozta, ez rakódott le a szárnyuk alatt. Valószínűleg kolorádóbogarak ellen beporzott földeken gyűjtögették a mézet.

Szánalommal néztem a méhekre, a tudomány apró hősi halottjaira. Bár tudtam, hogy sorsukban újabb és újabb kaptárak osztoznak majd elkerülhetetlenül – hiszen a DDD alkalmazásáról nem lehetett lemondani –, nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Nem az én hibám – gondoltam –, hogy az emberek a krumplit jobban szeretik, mint a mézet.

Az embereknek hamarosan nem állt módjukban választani méz és krumpli között, mert megdöbbentően rövid idő alatt kipusztult a méhállomány minden országban, ahol a DDD-t használták. Az Új Magyar Lexikon a „Méh” címszó alatt már csak a Melléktermék és Hulladékgyűjtő Vállalatot tárgyalta, valamint a női méhet.

A világpiacot elárasztották a különféle szintetikus mézek, a magyar ipar is megpróbálta felvenni a versenyt, de az „Old Hungaria” műméz, mely cukrozott epével kevert fűrészporból készült, sem itthon, sem külföldön nem váltott ki különösebb elismerést. Mindössze egy afrikai ország vásárolt tőlünk, árucsere keretében, mérgezett majomfogakkal rótta le az ellenértékét. Külkereskedelmünk a majomfogakat, melyeket fúvócsőben lövedékként fel lehet használni, továbbcserélte egy másik afrikai országgal: epét, cukrot és fűrészport kaptunk tőlük a további műméz gyártásához.

Mondom, a méhek kipusztulását előre láttam, és bármilyen elszomorító is volt arra gondolni, hogy a népdalok és mesék kedves állata nem létezik többé, nem ingatott meg a DDD-be vetett hitemben. A madarak kiveszése viszont már el kellett hogy gondolkoztassa tudományos lelkiismeretemet.

Először a mezei madarak hullottak el, melyek felcsipegették a barázdákból a döglött bogarakat, ők terjesztették át a szalmonellás fertőzést az erdei és hegyi madarakra is.

A kirándulók gyakran lehettek megrendítő látvány tanúi, az égen keringő pacsirta dala hirtelen félbeszakad, és a halott madár, merev lábain ringatódzva, fennakad a fák koronájában. A megmaradt néhány énekesmadarat a látogatottabb sétányokra összpontosították, hamarosan ezek is kivesztek, és csak úgy lehetett fenntartani az obligát erdei hangulatot, hogy a bokrok mögé néhány hangimitátort állítottak be. És ami számomra a legszomorúbb: valamennyi halott madár szárnya alatt meg lehetett találni a fehér DDD-foltot.

Még alig tértem magamhoz, és időm se jutott, hogy levonjam ennek a szörnyű pusztulásnak a következményeit, mikor olyan esemény következett be, melyre legpesszimistább feltételezéseimben sem számítottam, arra a botrányra gondolok, mely Allgood-ügy néven járta be a világsajtót.

Theodor Allgood amerikai üzletember feleségével és hatéves fiával, a kis Sammy Allgooddal a Balaton mellett töltötte nyári szabadságát. Egyik este Sammy panaszkodott, hogy fáj a háta, és a kisegítő orvos valóban egy szokatlanul kemény kidudorodást észlelt a hátán. Mivel nem tudta mire vélni az esetet, várakozó álláspontra helyezkedett, váltott hideg-meleg vizes borogatást rendelt.

Másnap reggel a szülők és az orvos a legnagyobb megdöbbenéssel vették észre, hogy a kis Sammy hátán egy harmadik láb nőtt ki. Ez a láb, izomzatának fejlettségét tekintve, nem versenyezhetett a rendes két lábbal, de rövid gyakorlás után Sammy kielégítően tudott állni a hátán.

A szülők Budapestre siettek, felháborodva mutatták az illetékeseknek a gyereket, aki az útlevéllel kapcsolatos orvosi vizsgálatok tanúsága szerint egészségesen, minden elváltozás nélkül érkezett meg Magyarországra.

Az illetékesek előbb megpróbálták magyaros vendégszeretettel magyarázni az ügyet, azt állították, hogy minden tízezredik turistának ingyen adnak egy harmadik lábat, és a sor éppen a kis Sammyra jutott. Theodor Allgood azonban nem érte be ennyivel, eget-földet megmozgatott igazságáért, így a hatóságok végül is megindították a vizsgálatot.

Allgoodék szállodájának strandja közelében egy csatorna ömlött bele a tóba, mely egy DDD-kombinát ipari hűtővizét vezette le. Már korábban is előfordult, hogy a környéken fürdőzők bőrén rühszerű, viszkető betegség tört ki. A vizsgálat megállapította, hogy a szűrőberendezések elavultak, nem fogják fel azokat az anyagokat, melyekkel időközben a DDD összetételét módosították. Bár ezek az anyagok felnőtt emberre teljesen ártalmatlanok, a kis Sammy Allgood fejlődő szervezetében súlyos rendellenességet idéztek elő.

Ki kell jelentsem: az Allgood-ügyben az állam a legmesszebbmenő lojalitással viselkedett mind velem, mind a DDD-vel szemben. Átvállalta Sammy taníttatásának költségeit, ami nem volt olcsó dolog, a kisfiú ki akarta használni harmadik lábát, és műkorcsolyázónak képezte ki magát. Nem szűkítette a DDD alkalmazási körét sem, továbbra is ez maradt az egyetlen elfogadott rovarirtó szer.

Én magam azonban már kétségek között vergődtem. A méhek és madarak pusztulása után most egy ártatlan kisgyerek nyomorékká válása megingatta tudományos önbizalmamat. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy újra és újra bebizonyítottam magamnak: ezek az áldozatok nem voltak értelmetlenek, mert sikerült megvalósítani a nagy célt: a bolhák teljes és végleges kiirtását.

Egy nap íróasztalomon szólt a telefon, egykori munkahelyemről, a „Snévejsz Béla és Snévejsz Irén Kutatóintézetből” szóltak át, kérték, hogy azonnal keressem fel őket. Már lent az intézet kapujánál vártak, valósággal kézről kézre adogattak az igazgatói szobáig. Az igazgató ünnepélyesen megköszörülte a torkát:

– Sajnos, Dobos elvtárs, arra kell kérjük önt, vegye át újból az intézet irányítását.

– De hát az Isten szerelmére, mi történt?

– Professzor! A Népszínház utca egyik albérleti díványán kutatóink DDD-rezisztens bolhatörzseket fedeztek fel.

Átkozott Népszínház utcai bolhák! Karrierem valaha az ő legyőzésükkel indult el, és most bosszút álltak, kihúzták alólam életem utolsó mentségét és önigazolását.

Ezek után természetesen elfogadtam az igazgató ajánlatát, visszamentem az intézetbe, és újra kezdtem a kísérleteimet. Be kell vallanom, szinte a sötétben tapogatództam, hiszen a DDD csődje teljesen megzavart, és csak azt az egy negatív tanulságot tudtam leszűrni belőle, hogy minden eddigi direkt hatószerrel szemben a bolhák előbb-utóbb rezisztensek lesznek, a sikerhez nem egy új összetételű por, hanem egy alapvetően új elgondolás szükséges.

Mint már annyiszor, most is egy szerencsés véletlen szabott új irányt kísérleteinknek. Inkább csak kuriózumképpen elektronmikroszkópon keresztül néztem meg egy bolhát, és legnagyobb meglepetésemre eddig ismeretlen élősdieket fedeztem fel rajta. Nagyságrendileg még azt az arányt sem érték el, ahogy a bolha viszonylik az emberhez, teljesen érthető, hogy elkerülte a normál mikroszkóppal dolgozó kutatók figyelmét. Bár könnyen lehet, hogy ez az élősködő néhány évvel ezelőtt még nem is létezett, életfeltételeit azok a változások teremtették meg, melyeket a DDT, a DDD 1 és DDD 2 még a rezisztens bolhák szervezetében is kiváltott.

Ezt az élősdit rebolhának neveztem el. A rebolhát hamarabb sikerült céljaink szolgálatába állítani, mint azt legmerészebb álmaimban is remélhettem volna. Az apró élősdi fűrészszerű ormányának egyetlen döfésével megölte a legerősebb bolhát, alkalmazását megkönnyítette az is, hogy könnyen és rendkívül gyorsan szaporodott.

Kis túlzással azt mondhatnám: készen kaptuk kezünkbe a megoldás kulcsát, egyetlen dolgot kellett csak tisztázni: nem jelent-e a rebolha veszélyt az emberre, nem terjeszt-e majd fertőzéseket, járványokat? Hamarosan kiderült, hogy ez a fenyegetés nem áll fent. A rebolhák minden külső kényszerítés nélkül reggelenként beugrottak a szappanos oldatba, és megfürödtek, ormányukat minden bolha megölése után fertőtlenítették.

Általában egész viselkedésük messze meghaladta azt az intelligenciafokot, melyet testméretük alapján várni lehetett tőlük. Sokáig töprengtem ennek az okán, végül is arra a meggyőződésre jutottam, hogy meglepő képességeiket – éppúgy, mint magát az életüket – a DDT-ben és a DDD-ben rejlő járulékos hatásoknak köszönhetik. A méhek pusztulásától egészen az Allgood-ügyig ezek a hatások nemegyszer hallattak magukról, ennek ellenére a lényegükről, határaikról keveset tudtunk, mindenesetre megnyugtató volt, hogy a rebolhák esetében végre kedvezően jelentkeztek.

Teljes csendben kezdtünk hozzá a rebolhák alkalmazásához, betiltottam körülötte minden propagandát. Már annyiszor vallottunk kudarcot tökéletesnek látszó hatóanyagokkal, hogy egy újabb csődöt mondó várakozás végképp megingathatta a világ hitét a bolhák kiirtásában.

Most nem értem be a kezdeti eredményekkel, évekig vártam, hogy nem termelődik-e ki egy rebolha-rezisztens bolhafaj, és csak akkor nyugodtam meg, mikor a rebolhák testméretének ugrásszerű növekedése eleve kizárta ezt a lehetőséget. A szúrópróbaszerűen kifogott és megvizsgált rebolhák súlya előbb elérte, aztán meghaladta a bolhák átlagsúlyának egyhatod részét.

Fokozta bizalmamat a rebolhák iránt, hogy mindvégig barátságosan viselkedtek az emberekkel szemben, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ormányukat rájuk emelték volna, bár meg kell vallani, ez nem lett volna egészen jogtalan. Azzal a feltétellel kölcsönöztük ki a kis állatokat, hogy miután kiirtották a bolhákat a lakásból, a lakástulajdonosok kötelesek visszaszolgáltatni őket a Kutatóintézetnek. Sajnos, számtalan ember még ezt a csekély fáradságot is sokallta, munkájuk befejeztével egyszerűen megölték a rebolhákat.

Szerencsére az állatok megőrizték gyors szaporodó képességüket, így a pusztítások ellenére módunkban állt más területeken is felhasználni a rebolhákat. Magasságuk és testsúlyuk folyamatosan nőtt, felvették a harcot a kolorádóbogarakkal, a mezei egerekkel és még erősebb kártevőkkel is, eredményességük a DDT és a DDD legjobb éveit idézte – a vegyszerek káros mellékhatása nélkül.

Munkám mindössze abból állt, hogy rendszereztem és értékeltem a rebolhák tevékenységéről beérkező híreket. A világsajtó egyöntetű lelkesedéssel méltatta teljesítményeiket, legnagyobb port a Times „The heroic rebolhas” című cikke váltotta ki, azt ecsetelte drámaian, hogy végzett négy rebolha a vérengző fekete tigrissel, mely évekig rettegésben tartott egy egész indiai tartományt, de nem kegyelmeztek gyerekrabló farkasoknak és kis halászhajókat orvul megtámadó cápáknak sem. Ti bátor és nemes lelkű rebolhák! – gondoltam elérzékenyülten, míg az újságkivágásokat rakosgattam.

Öt világrész ezerhetvenhárom lapját böngésztem át naponta, mégis évek teltek el, míg rábukkantam az első disszonáns hangra egy jelentéktelen marokkói újság „Itt a karavánvezetők beszélnek” című rovatában. A lap a „Szálem alejkum” fegyverszállító karaván vezetőjének levelét közölte, mely hemzsegett a karavánvezetők mindenki előtt ismeretes túlzásaitól.

Azt állította, hogy kevéssel a III. Musztafa oázis után a gyér cserjésből mindeddig ismeretlen fajtájú állatok bújtak elő, és a karaván felé közeledtek. Néhány lépésnyire az úttól látszólag jóindulatúan megálltak, bámultak és integettek, egyikük-másikuk bokrokról letépett bogáncsokat kínált ajándékul.

Megjelenésük mégis zavart váltott ki, a tevék rémülten ágaskodni kezdtek, az a veszély fenyegetett, hogy valamelyikük leveti a hátáról a dinamitos ládát, és az egész karaván a levegőbe repül. A vezető nem akarta a fegyverét használni, hiszen a dörrenések csak fokozták volna a pánikot, inkább elővett a nyeregtáskájából néhány rebolhával töltött fiolát, és tartalmukat az ismeretlen állatok közé szórta.

Most következett a történet leghihetetlenebb része: a rebolhák, melyek eddig egyforma elszántsággal vetették magukat a megjelölt célpontra, legyen szó bár bolhákról vagy elefántokról, most nem vették fel a harcot, sőt barátságosan megtelepedve az ismeretlen állatok vállán, velük együtt mentek vissza a cserjésbe.

Bármily kevés hitelre számíthatott ez a híradás, mégis veszélyeztethette a rebolhák presztízsét, kértem az igazgatónkat, hogy az ügy kivizsgálására küldjünk delegációt Marokkóba.

Terepjáró kocsink, melyet néhány könnyű fegyverzetű szaharián lovas kísért, viszonylag könnyen rátalált a karavánvezető levelében megjelölt cserjésre. A gyér bokrok között – úgy, ahogy előre is gondoltam – semmiféle ismeretlen állatokat nem találtunk.

Kísérőink időközben szétszéledtek, a parancsnok a kürtössel gyülekezőt fúvatott. A lovasok hamarosan vissza is tértek, a kürt indulást jelzett, mikor a szemközti homokhegy gerincén váratlanul különös, fekete tömeg tűnt fel, a nyüzsgő, sűrű sorok valamilyen déli-sarki pingvintelepre emlékeztettek. Azonnal átláttam, hogy ők azok az állatok, melyeket a karavánvezető említett levelében.

Rá akartam szólni a kísérőimre, hogy ne bántsák a barátságosan közeledő, a kürtszó ütemére magukat ringató állatokat, akiket valószínűleg az éles zenei hang csalt elő rejtekhelyükről, de a lovasok megrémülve a sűrű soroktól, puskájukat vállukhoz emelve, sortűzzel fogadták őket. Néhány állat élettelenül zuhant el a homokbuckák közé, a többiek, nem értve a történteket, még közelebb jöttek, csak egy újabb halálos sortűz után gondoltak menekülésre.

Kiugrottam a kocsiból, és a haldokló állatokhoz rohantam, de már egyikükön sem segíthettem. Nyílt tekintetű, jóindulatú szemeik elhomályosodtak, fényes, szőr nélküli bőrüket pillanatok alatt rozsdás, tompa árnyalat vonta be.

Pusztulásuk úgy megrendített, hogy csak sokára tudtam újból tudományos kötelességeimre gondolni. Néhány holttestet az autóba rakattam, és magammal vittem a városba, meg kellett állapítanunk: miféle állatok azok, melyekkel szemben a rebolhák hatástalanoknak bizonyultak?!

A marokkói állatorvosi egyetem professzorai felboncolták őket, de az állatvilág nagy törzsrendszerének egyik pontján sem tudták hitelt érdemlően elhelyezni. Volt, aki hosszú, fűrészes ormányuk alapján a hangyász sünök közé utalta őket, egy másik professzor úgy vélte: kialakult, viszonylag mozgékony karjaikkal csak a majomfélékhez tartozhatnak, és még több más feltételezés is elhangzott.

Az igazságot csak én tudtam – a boncolásokról készített mikrofelvételek vezettek nyomra –, de óvakodtam közölni a konzílium résztvevőivel, mert beláthatatlan pánikot keltett volna. A rebolhák azért nem támadtak rá ezekre a különös állatokra, mert azok is rebolhák voltak, melyek ismeretlen, kedvező körülmények között átlagos méreteiknek mintegy százezerszeresére nőttek meg.

Hazatérve figyelmeztettem az illetékeseket, értesítsék a világ minden országát, hogy a legsúlyosabb veszély fenyegeti az emberiséget, ha továbbra is gyilkolják a rebolhákat. Ezek az állatok ugyan a végletekig béketűrők, de rendkívül értelmesek is, ha felismerik a helyzetet, kétségkívül találnak majd megtorló eszközöket.

Az illetékesek kértek, egyelőre tartsam az ügyet titokban, megígérték, mihelyt a nemzetközi helyzet enyhülése lehetővé teszi, meg fogják tenni a szükséges lépéseket. Ezután számtalanszor felhívtak telefonon, hogy most már sor kerülhet a bejelentésre, mert enyhült a nemzetközi helyzet, de negyedóra múlva mindig jelentkezett a titkárnőjük: az előbbi közlést tekintsem tárgytalannak, mert öt perccel ezelőtt újból fellángoltak a harcok részint Dél-Amerikában, részint Ázsiában és Afrikában.

Közben tovább szaporodtak a nyugtalanító jelek. Hazatérő turisták újszerű fekete bőrkabátokat hoztak magukkal, nem tudták, milyen bőrből készült, de azt mondták, hogy Nyugaton most mindenki ezt viseli. Elborzadtam a gondolattól, hogy hány rebolhát ölhettek meg ennyi kabáthoz, mert a kabát anyagában első pillantásra felismertem az ő jellegzetesen fénylő, fekete bőrüket.

A lapok arról is hírt adtak, hogy az egyik ázsiai országban kötelezővé tették a rebolhák irtását, mert állítólag lelegelték a rizsültetvények szélét. Minden állampolgárnak havonként három fűrészes ormányt kellett beszolgáltatni, és a jelentések szerint még a gyerekek is teljesítették ezt az előírást. A rebolhák húsából kutyakenyeret csináltak, csontjaikat megőrölték, és kátránnyal keverve útépítéseknél használták fel.

Én magam interpelláltam ennek az országnak a kormányánál, irgalmat kértem a rebolhák számára. Azt ajánlottam, hogy inkább próbálják meg őket valamilyen hasznos munkára felhasználni, például favágásra, hiszen ormányuk valósággal erre van teremtve. A kormány udvarias, de kimért hangú levélben visszautasította a javaslatomat, ők tettek ilyen irányú kísérleteket, de a nevelő-javító táborokban tanúsított szélsőséges individualista magatartásukkal a rebolhák önmagukat rekesztették ki ebből a lehetőségből.

Nemsokára Európában is feltűntek az első óriás rebolhák – talán épp a bántalmazások elől menekültek át a civilizált világrészre –, de itt is kegyetlen fogadtatásban volt részük. Láttam néhány kitömött és múzeumban őrzött rebolhát, csalódott és szörnyűséges szenvedésekről valló szemüket nem tudtam elfelejteni.

És egy nap bekövetkezett az első katasztrófa.

A nyugatnémet Prinz Eugén du edler Ritter-vadásztársaság az Alpokban rebolhákra vadászott, el lehet képzelni az egész világon végighajszolt állatok békesség utáni vágyát, hogy ezt a táplálékban szegény, de legalább elhagyatott környéket választották lakhelyül.

A nyolcvan vadász egy körülbelül ugyanennyi rebolhából álló csoportot egy zárt katlanba szorított, a rebolhák próbáltak menekülni, de mikor egy megmászhatatlan jégfallal találták szemközt magukat, megálltak, és megadóan várták a sorsukat.

A vadászok ki akarták élvezni a helyzetet, ingerelték az állatokat, gúnyosan elénekelték előttük az iskolai olvasókönyvek rebolhagyalázó rigmusait. Úgy látszik, valamelyik különösen értelmes rebolha megérthette, és ezt már nem bírta elviselni, elvakult indulatában a vadász arcába sújtott, példája nyomán a többiek is a vadásztársaságra vetették magukat. Bár a csoport nagy részét földre terítették a Prinz Eugén du edler Ritter világhírű puskái, néhány rebolhának sikerült kitörnie a kelepcéből.

Szinte hihetetlen, hogy ez a néhány menekült milyen hamar elterjesztette az ellenállás szellemét mind az öt világrész rebolhái között. Afrikában szaharián lovasegységeket támadtak meg, Ázsiában pedig egy különösen bosszúálló hajlamú rebolhatörzs azt a feladatot tűzte tagjai elé, hogy havonként három emberi fogsort kötelesek beszolgáltatni.

Az illetékesek csak ezek után vették komolyan figyelmeztetéseimet, de javaslataim szellemét most is elutasították. Megértő és türelmes intézkedések helyett, melyek meggyőződésem szerint még rendezni tudták volna a helyzetet a rebolhákkal, újból az erőszakhoz akartak folyamodni. Arra kértek, dolgozzak ki egy megfelelő irtóport a rebolhák ellen. Tanácstalanul tártam szét a karjaimat:

– Mit gondolnak: milyen irtóportól félhetnek azok, akik még a születésüket is egy irtópornak köszönhetik?

Válaszomat szabotázsnak minősítették, leváltottak az intézet éléről, ezentúl csak magánemberként követtem az események alakulását.

A legmodernebb haditechnikával felszerelt büntető expedíciók indultak el világszerte a rebolhák ellen, bombák égő poklaiban, tankok hernyótalpai alatt véreztek el a hősiesen védekező, fegyvertelen állatok. Már úgy látszott, semmi sem menti meg a rebolhafajt a végső kipusztulástól, mikor az egyik nagy teljesítményű katonai rádióközpont a következő zavaros, de azért kivehető, angol nyelvű adást vette:

„Ha ma éjszaka nulla óráig nem vonulnak vissza a büntető expedíciók kiinduló állásaikba, atombombákat fogunk bevetni ellenük. Rebolha főparancsnokság.”

Meglepetést keltett, hogy a rebolhák ilyen hamar megtanultak angolul, de magát a bejelentést senki sem vette komolyan, egyszerű taktikai trükknek minősítették, a büntető expedíciók egy centit sem hátráltak. Nulla órakor a rebolhák adója megismételte a figyelmeztetést, és további hat óra haladékot engedélyezett, ezt a közlést már általános derültség fogadta. Hat óra két perckor a 9-es jacksonville-i egyesített kanadai–angol hadosztály frontvonala fölött atombomba robbant, a hadosztályból még egy hírmondó sem menekült meg.

Általános megdöbbenést váltott ki, hogy a rebolhák valóban rendelkeznek atombombával, senki sem tudta megmagyarázni, milyen módon juthattak hozzá. A nagyhatalmak egymást gyanúsították, míg végül egy tudósokból összeállított bizottság a robbanás méreteiből megállapította, hogy csak a két évvel ezelőtt Guadalajaránál elvesztett három amerikai szuperbomba egyike okozhatta.

A rebolhák tehát megtalálták őket, így legalább még két atombombával rendelkeztek, de nem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy esetleg ráakadtak a számtalan korábban elveszett atombombák némelyikére is. A büntető expedíciók parancsnoksága tanácsosabbnak vélte, ha teljesíti a rebolhák követelését, visszavonta csapatait az eredeti kiinduló állomásokba.

Mindenki tisztában volt azzal, hogy ilyen előzmények után ez a status quo csak ideiglenes lehet, elkerülhetetlenül be kell következnie a döntő összecsapásnak.

A stratégiai szemleírók nem kételkedtek az összecsapás eredményében. Bár a rebolhák tanújelét adták kétségtelen bátorságuknak, néhány atombombához is hozzájutottak, de nem rendelkeztek technikai eszközökkel, harci tapasztalatokkal és tömeghadseregeknél elengedhetetlen, széles látókörű, népszerű vezérrel. A rebolhafaj eddigi egész történelme rövid volt egy ilyen vezér kitermeléséhez.

Ám az egyik este a rebolhák megszokott hullámhosszán egy indulatos, de méltóságteljes férfihang jelentkezett, előbb angolul, majd a japánnal bezárólag minden világnyelven közölte, hogy átvette a rebolhák igazságos háborújának irányítását, és győzelemre fogja vezetni.

Ezt a bejelentést – bár a rebolhák rádiója már többször is bebizonyította, hogy semmi sem áll tőle távolabb, mint a tréfálkozás – a világ egy őrült jelentéktelen fenyegetődzéseként fogadta. Egyedül én ismertem fel ebben a hangban Sinkovács-Sinkovics Józsefet, egykori professzoromat. Ezt a zseniális koponyát végleges emberundora ilyen sötét cselekedetre ragadta. Vele a rebolhák esélyei az emberek elleni háborúban legalábbis kiegyenlítődtek.

 

*

 

A háború harmadik napján írom ezeket a sorokat, minden eddigi nap elpusztított egy világrészt. A rebolha tankok végiggördültek azokon az utakon, melyek gödreit megölt rebolhák csontjaival töltötték fel.

Magyarországra – mint minden – a háború is csak később jutott el, van időm eltöprengeni személyes felelősségem mértékén.

Vajon helyes volt-e a szándékom, hogy kiirtsam a földről az emberi álmok megrontóit, a bolhákat, vagy igazat kell adnom Sinkovács-Sinkovicsnak, aki azt a kijelentést tette a rebolha rádióban, hogy: „A világ nem érdemel különb pusztulást, mint hogy egy bolhapor végezzen vele!”

Most hirtelen távoli robbanást hallok, és a papíron egy fény…