Ajándék a nagybácsinak

Félénk kis emberke állt meg a Nehadoma József Állami Külkereskedelmi Bank eligazítója előtt:

– Kérem szépen, a külföldi autók ügyében…

– Kiss Lucullus elvtárs, hetedik emelet, egyes a millió, nyolcas a százezer, négyszáztizennégyes szoba.

Az emberke felment a hetedik emeletre Kiss Lucullushoz.

– Jó napot kívánok, Roboz Béla középiskolai tanár vagyok. Kérem szépen, én egy külföldi autó ügyében…

Kiss Lucullus egy sokszorosított tájékoztatót dobott felé:

– Tessék, benne van minden.

Roboz gondosan elolvasta a papírlapot, és kissé meghajolva visszaadta:

– Kérem szépen, de az én problémámra nem találok választ benne.

– Hogyhogy? Pontosan oda van írva, mennyi vámot kell fizetni, ha új kocsit kap, és mennyit, ha régit.

– Épp erről van szó, kérem. Én nem kapni akarok autót, hanem küldeni.

Kiss Lucullus elhűlve nézett a tanárra:

– Küldeni kocsit? Kinek? Hova?

– Nagybátyámnak, Sam Roboznak, Red Hillbe, Kentucky állam. U. S. A.

– Maga Amerikába akar autót küldeni?

– Miért ne küldenék, kérem? A feleségem és én pedagógusok vagyunk, most emelték a fizetésünket, igazán nem panaszkodhatunk, hogy nincs mit aprítani a tejbe. Ki akartuk cserélni a Trabantunkat egy nagyobbra, de azt mondja a feleségem: nézd, Béla, vegyünk egy Moszkvicsot, ezt pedig küldjük el Samu bácsinak.

– És a Samu bácsinak pont a maguk Trabantja kell?

– Nem is tetszik elhinni, mennyire örül majd neki. Odakint se mindenki milliomos ám! Samu bácsi is meglehetősen elszegényedett, mindennap más város népkonyháján ebédel. Sokat kell utaznia, gondoltuk, jól jön majd neki ez a kis Trabant.

Kiss Lucullus megvakarta a fejét, elővette az egyetlen mondatot, melyből még sosem lett baj:

– Tudja mit? Adja meg a címét, majd értesítjük.

 

*

 

A tisztviselő továbbította az aktát feletteseihez, akik ezt az ügyet – mivel hasonló eset még nem fordult elő a praxisukban, tehát önálló döntést igényelt volna – azonnal felvették a Kihalási Jegyzékre. Az ezen a jegyzéken szereplő ügyekben csak az ügyfél halálával remélhető megoldás, addig a leggondosabban fektetni kell őket, az irattár kezelője a dossziét fedő porréteg vastagsága után kapta a prémiumát.

Roboz azonban nem hagyta magát, újból és újból érdeklődött, így kénytelenek voltak megtárgyalni a kérelmét.

– El kell döntenünk, elvtársak, mi a legfontosabb – fogalmazta meg a problémát a bizottság elnöke. – Tegyük fel, hogy „igen”-t mondunk, akkor – ha csak egy Trabant erejéig is, de – megerősítettük az imperializmust, viszont felmérhetetlen a gesztus propagatív ereje: végre nemcsak kapunk autót külföldről, de küldünk is. Ezért azt ajánlom, egyelőre ne adjunk engedélyt az autó kiküldésére, de az újságokban úgy közöltessük le a döntésünket, mintha megadtuk volna az engedélyt. A reagálásokból aztán kialakíthatjuk a megfelelő álláspontunkat. Lesz módunk visszavonni a döntésünk ellenkezőjét vagy esetleg magát a döntést.

 

*

 

A visszhangok felülmúltak minden várakozást, a magyar lapok kis hírével már másnap foglalkozott a világsajtó, csupán két idézetet mutatunk be a bőséges anyagból:

New York Times: Úgy hírlik, a magyar kormány engedélyezte egyik állampolgárának, hogy egy Trabantot küldhessen Amerikában élő rokonának. Hazánkfia kétségtelenül eredményesen fogja használni ezt a kocsit – hamutartóként új Fordjában.

Új Kína Hírügynökség: Az árulás szele hinti el a kapitalizmus zsizsikjeit a magyar pusztákon. A magyar kormány tízezer Trabant kocsival segíti az amerikai imperialistákat. A Trabant a legmodernebb típusú járművek közé tartozik, motorja két ütemben sűríti össze működését, melyet a korszerűtlenebb típusok csak négy ütemben tudnak megoldani, vastag páncélzata szárazföldi és vízi harcra egyaránt alkalmassá teszi. Nagykövetségünk kérte: a dudákat úgy alakítsák át, hogy gombnyomásra Mao Ce-tung-idézeteket tülköljön. A magyar hatóságok megtagadták ezt a kérést, nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy vörösgárdistáink megtorlásul a pekingi magyar boltban összekeverték a piros paprikát a hintőporral.

 

*

 

A bizottság vezetője elégedetten rakosgatta össze a lapkivágásokat:

– A következmények igazolták, milyen helyesen határoztunk, mikor nem határoztunk semmit. Most viszont döntenünk kell. Hogy lehetne ezt az ügyet továbbra is hasonló körültekintéssel és rugalmassággal kezelni?

– Mi volna, ha ezt az átkozott autót népművészeti cikknek tekintenénk? – kérdezte az egyik bizottsági tag.

– Autó mint népművészeti cikk? Az ötlet így, első hallásra rendkívül tetszetős, de mit érnénk el vele?

– Nem kellene új döntéseket hoznunk, melyek mindig kockázatosak, egyszerűen a népművészeti cikkek külföldre küldésének szabályait alkalmaznánk.

 

*

 

Tíz nappal később Roboz Béla egy hivatalos levelet kapott:

„Kedves Roboz Elvtárs!

Értesítjük, hogy kérelmét a Nehadoma József Külkereskedelmi Bank – mint az ügyben illetékes szerv – bizonyos módosításokkal elfogadta.

Rokonának elküldheti az autó bármelyik alkatrészét, mely, a népművészeti cikkek ajándékozási előírásaihoz hasonlóan, nem haladja meg a 250, azaz kettőszázötven forint értéket. A lehetőségek közül azonban kizárjuk azokat az alkatrészeket, melyek kézenfekvő rágalmazásokra vagy gúnyolódásokra adhatnak alkalmat. A kormányt, mely alapul szolgálhat vezető szerveink – például a Nehadoma József Külkereskedelmi Bank – kifigurázására, és a kereket, mivel angolul is létezik az a mondás, hogy »ezeknek kevesebb (illetve több) van egy kerekükkel«.

Mivel a küldeményt méltányossági okokból népművészeti cikk-ként kezeljük, kérjük az Elvtársat, hogy a kiválasztott alkatrészt lássa el valamilyen magyaros díszítő motívummal – tulipán, búbos vöcsök vagy kemence, busa szökellő, gácsérfarkú foltos nyakorján –, és minél hamarabb terjessze fel intézményünkhöz ellenőrzésre.”

 

*

 

Roboz Béla a sárhányót választotta, különféle meggondolások alapján a bal sárhányót. Egy fiatal absztrakt festővel magyaros csárdajelenetet festetett rá: rombusz alakú betyár pepita bort iszik, míg a cigány egy régi cimbalmon hegedül.

A küldeményt így már felvették. A lehető leggyorsabb ügyintézést ígérték, de Roboz már nem érte meg nagybátyjának oly hőn áhított válaszát. Halála előtt meghagyta, melyik parcellában keressék, és vagyonának nagy részét a postára hagyta, így nincs mit csodálkozni azon, hogy az Amerikából érkező levelet a Rákoskeresztúri temetőbe is kikézbesítették.

Roboz alig várta, hogy éjfél legyen, szellemujjaival feltépte a színes borítékot:

„My dear old fellow!

Megkaptam a kedves ajándék, nagyon köszönet Nektek, de nem fogadhatom el, mert Egyesült Államok Vámhivatal szabott olyan magas vám a sárhányótokra (vagy sárkányotokra?), hogy én szegény ember kifizetni nem tudom. Ezért szeretettel küldöm vissza. Hogy van Aranka?

Yours faithfully

Sam Roboz”