Arrivederci, Budapest!

– Ez itt a Fontana di Trévi, papa, a Trévi kút – mondta Benedetto Glavina. Az öreg Glavina Alajos, aki Budapestről jött látogatóba a fiához, körülnézett:

– Csupa félcédulás, fiam, szórják a pénzt a vízbe.

– De papa, maga nem ismeri a Trévi kút legendáját?!

– Ha én legendákkal foglalkozom, nem tudom, miből taníttattalak volna ki Benedettóvá, még mindig Glavina Benő lennél Pesten, ezerháromszázötvenért.

– Az a legenda, hogy aki pénzt dob bele ebbe a kútba, az még visszatér Rómába. Arrivederci, Róma!

– És kié lesz a pénz?

– Senkié. Benne hagyják a kútban.

– Érdekes.

 

*

 

Glavina Alajos, ahogy hazaért Pestre, kiment a MÉH-haszontelepre, a hulladékhalmazból kiválasztott tíz ócska mosdócsészét és ugyanannyi vasrácsot. A telepvezető csodálkozva kérdezte

– Mire kell ez magának?

– Semmi köze hozzá. Ez egy écesz.

A mosdócsészéket felszerelte a főváros különböző gócpontjain: a Halászbástyán, a Népstadionban, az Ikka előtt és az Ecseri úti ócskáspiacon, rácsot erősített rájuk, és két lakattal is lezárta őket. A mosdók fölé nagy táblákat rakott: „Fontana di Tréfli – Arrivederci, Budapest!” felírással.

Egy hét múlva végigjárta a mosdócsészéket, legnagyobb megelégedésére bőven talált pénzt mindegyikben, nemcsak forintot, de valutát is, melyet fővárosunk szépségétől meghatott turisták dobáltak bele, Svájci frankot éppúgy, mint jugoszláv dinárt.

A sikeren felbuzdulva újabb mosdócsészéket helyezett el, egy díszesebb kivitelűre ráírta: „Arrivederci, Budapest, csak konvertábilis valutáért.” Ez a kút még annyiban is különbözött a többitől, hogy ha az öreg Glavina éppen ott járt, mikor a külföldiek pénzt dobtak bele, elénekelte a „Mondja, kedves Biemsensteinné, hol dolgoztat ön?” kezdetű kuplét. Ezt a külföldiek eredeti pusztai népdalnak tartották, és lelkesen megtapsolták.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy az öreg Glavina hamarosan megtollasodott. Egy villát vett fent a hegyekben, egyet a Duna, egyet a Balaton partján, mindegyikbe külön televíziót, mert hozzátartozott a kényelméhez és kulturális igényességéhez, hogy minden este leül a készülék elé, és nem nyitja ki.

 

*

 

Glavina nem üzérkedett a valutával, hanem minden pénzlehalászás után jelentkezett vele a Nemzeti Banknál. Mindig más és más fiókba tért be, de valamelyik ügybuzgó tisztviselő összesítette Glavina átváltásait, kiderült, hogy egymaga több valutát szállít, mint az ország egész textilipara. A jelentés az illetékesek kezébe került, akik azonnal operatív értekezletet hívtak össze.

– Mehet ez így tovább, elvtársak? Nem, ez így nem mehet tovább. Ilyen jövedelmező vállalkozást nem hagyhatunk meg egy maszek kezében.

 

*

 

Egy hónap múlva a Vízügyi Főhivatal kebelén belül megalakult a Lakinger Béláról elnevezett Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat, és megkezdte a Trévi kúthálózat rendszeres szervezését, valamint a hálózat további kiépítését.

Nyilvánvaló volt, hogy a vállalat nem járathatja le magát az öreg Glavina ócska mosdókagylóival. Neves tervezők bevonásával kiírták a Trévi kút-pályázatot olyan műtárgy alkotására, mely formájában korszerű, ugyanakkor kifejezi a kutak nemzeti jellegét és szocialista tartalmát is.

Az első, második és harmadik díjat nem adták ki – a pályázatot eleve így írták ki –, első vállonveregetésben részesült Grabácz Dezső Ottokár, végül is az ő pályaművét fogadták el. A korszerű Trévi kút egy szamarat ábrázolt, amely botjával nagyot üt a juhász fejére, mintegy szimbolikusan kifejezve, hogy az elnyomott osztályok előbb-utóbb bosszút állnak kizsákmányolóikon.

Ez az allegorikus szobor kétszázezer példányban került legyártásra, a szamár füleihez különleges fagyálló gipszet kellett hozatni Svájcból – természetesen valutáért –, de az illetékesek meg voltak győződve, hogy ez a kiadás busásan megtérül majd.

 

*

 

A Lakinger Béla Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat kezdetben mindössze négyszázezer embert foglalkoztatott. Egy Trévi kút személyzeti felépítése nagyjából a következőképpen festett: kútvezető, kútvezető-helyettes, főkönyvelő, három beosztott könyvelő-adminisztrátor, pénztáros, rendészeti vezető, két rendész, egy szakasz iparőr, propagandista, összekötő a Vízművekkel, természetesen egy személyzeti osztályvezetőnő, akit az országos gyakorlattal ellentétben a vezető funkcionáriusok feleségei közül választottak ki, végül egy segédmunkás, aki a vezetőség jelenlétében kiszedi a pénzt és rendben tartja a kutat. Később az üzemekben és téeszekben működő Trévi kutakhoz vettek fel még másodállású jutalékos kezelőket.

Bár ez a szervezés megközelítette a tökéletest, a Trévi kutak valuta- és általános pénzhozama nem haladta meg az öreg Glavina régi maszek bevételeit. Vidéken például csak Pestről lehelyezett tanárok és szakemberek dobták bele forintjaikat az „Arrivederci, Budapest!” feliratú Trévi kutakba.

A propagandista ideje jött el, hogy fellendítse a gyér üzletmenetet, egymás után röppentette fel az ötleteit. Minden ezredik külföldi, aki a Trévi kútba pénzt dobott, miniatűr zenélő Trévi kutat kapott, és a vállalat egyik alkalmazottja lóhátról, kacagányba öltözötten egy kutyabőr diplomát nyújtott át neki.

A propagandista egy másik ötletéért Lakinger Béla-nívódíjban részesült. Elő pénzdobálót kreált, aki példamutatás céljából sorra járta az ország Trévi kútjait, és hibátlan angol kiejtéssel néhány pennyt szórt bele. Az új állás betöltésénél dicsérendő körültekintéssel jártak el: olyan férfit alkalmaztak, akinek a pénzszórásban már komoly gyakorlata volt, korábban ugyanis egy export cégnél dolgozott mint külföldi üzletkötő.

Ezek az ötletek azonban alig-alig hoztak javulást. Sikeresebbnek ígérkezett az az elgondolás, mely a Trévi kutak ügyét az OPEB, az Országos Pangáselhárító Bizottság hatáskörébe utalta. Az OPEB általános operatív tervet dolgozott ki a szórakozóhelyek és kulturális intézmények gyér látogatottságának megszüntetésére.

Hamarosan beindult a „Cserebere fogadom” akció, mely a meglevő közönséget próbálta a lehető leggazdaságosabban és legsokoldalúbban felhasználni. Rosszul menő filmeknél a nézők között társasutazásokat sorsoltak ki a szegedi vagy pécsi Trévi kutakhoz. A kútnál egész napos program szórakoztatta a részvevőket, este „Ki mit tud?” játékot rendeztek, a győzteseket mozibérlettel jutalmazták.

Hasonló kooperáció jött létre néhány nagy költséggel felújított vendéglővel, melyeknek forgalmáról elég annyit megemlíteni, hogy a bevétel kilencvenöt százaléka a vendéglő két saját zenészének italfogyasztásából származott. Ezen próbált segíteni a Trévi kút látogatói között propagált magyaros vacsoraverseny.

A régi magyaros ételek: tejbegríz kakaószórattal Simonyi óbester módra – ami annyit jelentett, hogy az egyébként átlagos tejbegrízt toborzót lejtő népi táncos hozta be –, a lófejből halászlé megtették a magukét, de a legnagyobb közönséget mégis a szokásos esti verekedések vonzották pincérek és vendégek között.

Már az bizalmat keltett, hogy a bejáratnál a Magyar Ökölvívó Szövetség szakemberei lemérték a vendégeket, közölték vele, nagyváltósúlyba vagy félnehézsúlyba tartozik, és megmutatták, melyik, súlycsoportjába tartozó pincér fogja megverni, ha nem ízlik neki az étel, vagy a fizetésnél megpróbál letagadni valamit. De a hangulat egy idő után megszűnt, mert a pincérek veszélyességi pótlékot követeltek, és mikor nem kapták meg, bosszúból a lehető legudvariasabb módon vették fel a rendelést. A magyaros vacsorákban csalódott közönség természetesen a Trévi kutakat se látogatta többé.

Hamarosan megmutatkozott a zseniális feuerbachi tézis igazsága: „a szegényházban nem lehet fegyelmet tartani”, az újságok egymást követő botrányokról adtak hírt. „Összejátszott a csempészekkel a látszólag feddhetetlen Trévi kút vezető”, „Két tonna francia műszempilla egy Trévi kútban”, a végső botrány akkor robbant ki, mikor kiderült, hogy az egyik kútban titkon vízi revüket szoktak rendezni – a központ néhány vezetőjének részvételével.

A botrányokat többé nem lehetett eltussolni, az illetékesek vizsgálatot rendeltek el, és a feltáruló panamák, valamint a növekvő deficit alapján célszerűnek látszott a Lakinger Béla Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat megszüntetése. Az ellenőrök azt javasolták, hogy a kutakat viszonylag kis átalakítási költséggel mint nyilvános illemhelyeket hasznosítsák, ez – mint finoman körülírták – különben is csak egy meglevő állapot rögzítése lenne.

A fő illetékes aláírta a felterjesztést, közben rezignáltan megjegyezte:

– Csak azt nem értem, az öreg Glavina hogy vett ebből házat?!