Zene-zene nélkül

Még most utólag is csak a véletlen számlájára kell írnunk, hogy a nagyhatalmak éppen arra a napra tűzték ki az atomrobbantások felújítását, melyen a budapesti Operaház megnyitotta új épületének kapuit.

Ezek a robbantások dicséretes módon felülmúltak minden eddigi méretet, de a budapestieket nem érdekelték különösebben. Annyira megszokták már a robbantások felújításáról szóló bejelentéseket, hogy elmaradásuk nagyobb nyugtalanságot váltott volna ki, mint maga a robbantás.

A megnyitó Aida-előadás jegyeit a nagy keresletre való tekintettel az IKKA hozta forgalomba, természetesen valutáért, a maradékot pedig az Állami Biztosító osztotta szét a Csoportos Élet- és Balesetbiztosítási Szervezet tagjai között, csodálatos módon mégis a megszokott kövér és sovány öregasszonyok ültek az új bársonyszékeken nagyothalló férjükkel.

Ünnepélyes, meghatott csend fogadta Giuseppe Villalonga Vecchia-Santa Mariát, Radames alakítóját. Csodálatos, zengő tenorján felhangzott a „Celeste Aida”, a híres felső cé-nél a terem angyalok szárnyainak suhogását hallotta.

A közönség már felemelte a kezét, hogy tapssal köszöntse a bravúros teljesítményt, mikor alig néhány taktussal az ária vége előtt Santa Maria hirtelen elhallgatott. Elhallgatását nem kísérték a berekedéssel együtt járó gurgulázó sikítások, egyetlen hang sem jött ki a tenorista száján, bár olyan szélesre tátotta, hogy az erkélyen ülők beleláttak a torkába, és jól megfigyelhették gyomrában a hangerősítőként elfogyasztott nyers tojások maradványait.

Az Operaház igazgatója mélyen megvetette a hangszálaikat szinte vattába csomagoló, törékeny, új énekeseket, lenézését abban is kifejezésre juttatta, hogy erre az egy Aida-előadásra három Radamest hívott meg: két külföldit és egy magyart. Most nem is jött zavarba, színpadra küldte a második számú Radamest: Jakov Abramovics Nyenasev bolgár énekest.

Nyenasev meghajolt, és a zenekar újból a „Celeste Aida” bevezető futamait játszotta. Nyenasev egy széles mozdulatot téve teleszívta a tüdejét, de a közönség fokozódó megdöbbenésére neki sem jött ki hang a torkán.

A helyzetet végül is a magyar tenorista beugrása mentette meg. Énekelni ugyan ő sem tudott, de nála a közönség ezt már rég megszokta.

Néhány nappal később a basszisták is elveszítették a hangjukat, majd a ragály átterjedt a hangszerekre is. Éppúgy, mint az énekeseknél, először a magasabb hangfekvésű fafúvósok mondták fel a szolgálatot, de követték őket a mélyebb vonós és ütőhangszerek is.

Az illetékesek azonnal megkezdték a különös jelenség okainak felderítését. Operatív bizottság alakult a Népi Ellenőrző Bizottság, a Nemzeti Bank, a Partizán Szövetség és a MÁV szakértőiből. Felmerült a gondolat, hogy esetleg meghívjanak egy zenészt is, de ezt a Zeneművészeti Központ ellenezte, véleménye szerint az indulatos és elfogult zenészek csak zavarnák a tárgyalások menetét.

A bizottság öt ülésből álló munkaprogramot dolgozott ki, a következő tematikával:

I. A zene az ősközösségben és a rabszolgatársadalomban.

II. A zene és a középkori parasztlázadások.

III. A zene és a renegát Kautsky (ezt az egyik bizottsági tag kérésére iktatták be, aki az esti egyetemen amúgy is Karl Kautskyból vizsgázott).

IV. „Már hallom, hallom a jövő dalát” – a szocialista zene.

V. „Már nem hallom, nem hallom a jövő dalát” – mi történt a zenével?

Az ötödik ülésen operatív döntés született, a bizottság, néhány általános irányelvet előírva, átutalta az ügyet további vizsgálatra a Központi Fizikai Intézet zenei hangkutató alosztályához.

A megbízatás a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozta a hangkutató alosztályt, ugyanis az intézett legelmaradottabb részlegei közé tartozott. Egész felszerelése két cintányérból és egy törött hangvillából állt, személyi állománya pedig egyetlen mérnökből, aki nemcsak vezette a kísérleteket, de saját kezűleg volt kénytelen összeverni a cintányérokat is.

A feladat megoldásához két adminisztrátorral erősítették meg az alosztályt, továbbá ide helyezték át az elektromos sakkfeladvány-fejtő gépet, melyet még az előző igazgató vásárolt.

A mérnök csak abban bízhatott, hogy valahol a külföldi szaksajtóban megtalálja majd a jelenség magyarázatát. Bevette magát a Műszaki Könyvtár olvasótermébe, hamarosan rá is akadt a keresett anyagokra.

A zene nemcsak Magyarországon némult el, ugyanez történt többek között az Egyesült Államokban is. Nem kisebb intézmény foglalkozott az üggyel, mint a New York-i Franklin Fizikai Akadémia, a New Science Monitor közölte is a jelentést, melyet a vizsgálat összefoglalásaként adtak ki.

„A légkör hullámvezető képessége, feltehetőleg a minden eddiginél erősebb atomrobbantások következtében, alapvetően megváltozott. A módosulás minden következményét egyelőre még lehetetlen felmérni, annyi azonban megállapítható, hogy a légkör nem veszi át a zenei és az énekhangok rezgését.”

Ezután a jelentés tudományos elemzése következett néhány tucat egyenletben, majd a jelentés a következő szavakkal zárult:

„Bármily sajnálatos is, de tudományos lelkiismeretünk megköveteli, hogy nyíltan kijelentsük: égitestünkön minden valószínűség szerint örökre megszűnt mind a vokális, mind az instrumentális zene.”

A jelentést első helyen maga Jack W. Jackson, a Franklin Fizikai Akadémia igazgatója írta alá.

A későbbi cikkek és színes riportok már beszámoltak a jelentés földindulásszerű hatásáról is. Louis Armstrong a Broadwayn összetörte híres aranytrombitáját, szemétbe kerültek a többi hangszerek is, a zongorák kivételével, melyeket egy zseniális találmány írógépekké alakított át. Az operaházak és koncerttermek kihaltak, a zenészek és énekesek megpróbáltak valamilyen más szakmában elhelyezkedni.

A mérnök gondosan kimásolta a Franklin Fizikai Akadémia jelentéséből a bizonyító egyenletrendszert, de egyik helyen szándékosan azt írta, hogy három meg négy az kilenc. Ismerte az intézetet, tudta, hogy a tanulmány elfogadása attól függ, sikerül-e valamiképpen belevonni társszerzőnek az igazgatót, bonyolultabb hibák észrevételéhez viszont nem tartotta elég képzettnek. Az igazgató ki is javította a téves összeadást, így a tanulmány kettőjük munkájaként került az operatív bizottság elé.

A bizottság egyetlen kérdést intézett a szakértőkhöz: nem kell-e attól tartani, hogy az ének és a zene elnémulását esetleg követik majd a hivatalos beszédek is? Mikor a szakértők ezt valószínűtlennek ítélték, a bizottság megnyugodva elfogadta a jelentést, és felterjesztette a minisztériumba, a minisztérium pedig további intézkedések céljából leküldte a Zeneművészeti Központba.

A Központ éjt nappallá tevő munkával néhány hónap alatt kidolgozta a zene nélküli élet törvénykönyvét, mely a „Szolgálati Szabályzat Zenemunkások Számára” címet viselte. Nincs helyünk, hogy ezt az ötven nyomtatott ívnél terjedelmesebb könyvet a maga egészében mutassuk be, be kell érnünk azzal, hogy néhány fontosabb paragrafusát ismertetjük.

9. §. A „zeneművész” megjelölést, mivel valójában semmit sem jelent, és csak arra alkalmas, hogy viselőjében gőgöt és önhittséget keltsen, ezennel eltöröljük, és a továbbiakban a zenei szakmunkás, zenei betanított munkás, illetve a zenei segédmunkás kifejezést használjuk. Ennek megfelelően a Zeneművészeti Központ nevét Nébald Richárd Zenemunkás Központra változtatja.

10. §. Zenei szakmunkás lehet az a tizennyolc évnél idősebb magyar állampolgár, aki teljesíti a következő feltételeket:

a) Elvégzi a Nébald Richárd Zenemunkás Központ által szervezett hároméves zenei szakmunkásképző tanfolyamot, és ennek anyagából eredményes vizsgát tesz.

b) Fél évnél nem régibb keletű erkölcsi és megbízhatósági bizonyítvánnyal rendelkezik.

c) Nem lehet zenei szakmunkás süket, vak, idegbeteg vagy modern zenét alkotó egyén. Az egységes munkastílus megteremtése céljából ezt a határozatunkat megküldjük a Német Zeneművészeti Kamarának, és javasoljuk többek között Ludwig van Beethoven kizárását.

d) A zenei szakmunkás cím bármikor visszavonható azoktól a személyektől, akik magatartásukkal a címre méltatlannak bizonyultak, ugyanakkor a Központ fenntartja a jogot, hogy bárkit a fenti feltételek teljesítése nélkül is saját hatáskörében zenei szakmunkásnak kinevezzen.

Az alapvető határozmányokon kívül említést érdemel a szolgálati szabályzat néhány különleges rendelkezése is.

78. §. A Központ a zenei élet megszervezésében szakítani kíván minden szűk látókörű provincializmussal, módot kíván biztosítani a különféle stílusirányok szabad kibontakozására. Ennek céljából létrehozza az „állami szürrealista” státuszát. Erre a posztra az idősebb zenei szakmunkások közül kell kiválasztani a megfelelőt. Az „állami szürrealista” köteles disszonanciáit, formabontásait beterjeszteni a Nébald Richárd Zenemunkás Központhoz előzetes ellenőrzés céljából.

74. §. A Központ ugyanakkor hangsúlyozni kívánja a magyar zene eredendő népi-paraszti jellegét is, ezért egy „állami szűr- vagy suba-realista” státuszt is létrehoz. Az „állami szűr- vagy suba-realista” műveit csak tilinkóra vagy nyenyerére komponálhatja, alkotómódszereiben köteles alkalmazkodni a pentaton hangskála előírásaihoz.

94. §. Kitüntetések:

a) Nébald Richárd aranytambura-díjjal kell kitüntetni azt a zenei szakmunkást, aki hitelt érdemlően igazolni tudja, hogy legalább huszonöt éve egyetlen eredeti dallam sem jutott az eszébe.

b) Nébald Richárd ezüsttambura-díjjal kell kitüntetni azt a zenei szakmunkást, akit a közvélemény saját műfajában a legjobbnak tart. A Nébald Richárd ezüsttambura-díj azonban csak az illető zenei szakmunkás halála után ítélhető oda, és önkritikai temetés keretében kell átnyújtani.

A zenei életnek persze nem minden területét hatotta át teljes egyöntetűséggel a szolgálati szabályzat szelleme. Például a szabályzat napnál világosabban előírta, hogy minden zenei jellegű intézmény köteles úgy szervezni munkáját, mintha a zene továbbra is létezne, de a vendéglátóipar ennek ellenére feloszlatta és szélnek eresztette a népi zenekarokat. A zenekarok helyett rajzolók szórakoztatták vacsoraidőben a közönséget, ugyancsak nyolc százalék felárért, melyet a régi zenedíj megjelölés helyett most rajzdíjként számoltak hozzá az ételek és italok áraihoz. A falra akácos utakat rajzoltak fel, deres határt, őszülő, vén betyárral, édesanyjuk kakukkfűvel benőtt sírját, a hatás alig különbözött attól, mintha ugyanezek a tárgyak cigányok vonóján elevenedtek volna meg.

De hasonló önhatalmú túlkapások csak a zenei élet perifériáján fordultak elő, a komoly zene minden területén érvényesültek a Központ irányelvei.

Legrangosabb zenei intézményünk: az Állami Operaház munkájában egy pillanatnyi fennakadás sem állt be, bár a zene megszűnte természetszerűleg maga után vont néhány módosulást.

A dalművekben minden szerepet ketten adtak elő, az egyik a szöveget mondta, a másik pedig azt, hogy milyen hangot kell odaképzelni. Például a Hunyadi László ismert románcában egyikük szavalta: „Tűz szárnyain a fényes képzeletnek, hozzád szállok, édes Máriám”, a másik ezalatt tárgyilagosan közölte: „Géfisz-cé-déaisz-é.”

Divatba jöttek továbbá a magas eszmeiségű vezércikk balettek, melyeket az aznapi újságok anyagából állítottak össze. Számtalan könnyet csalt a nézők szemébe az „Eltartási szerződések megszegői” című kompozíció, de aranybetűkkel írta be nevét a zene történetébe a „Térítés nélküli véradás” szvit is.

Csak néhány operai törzsnéző nehezményezte a zene megszűnését, ezek fel is mondták a bérletüket, de a látogatottság nem csökkent, sőt ugrásszerűen megnőtt, néhány sikerült szervezési ötlet hatására, melyek abból indultak ki, hogy az emberek általában nem a zene kedvéért járnak az Operába.

A felvonások közti szünetben megrendezték a nézők ruhaparádéját, mely eddig is megvolt, csak most helyezték először hivatalos formák közé, versenyt rendeztek a „Legrosszabb indulatú pletykázó” kitüntető címéért, a folyosók sarkaiban pedig szalonokat alakítottak ki, kizárólag korrupciós megbeszélések céljaira.

Budapest annyi más kitüntető cím mellett a zene királynője elnevezést is elnyerte. Az évről évre megrendezésre kerülő Budapesti Zenei Heteken a legkiválóbb előadóművészek ültek a néma zongora előtt, és ragadtatták tapsra a szakértő közönséget.

A Központ, hogy a zenei élet kizárólagos irányítása a kezébe került, meg akarta valósítani régi vágyát: egyes zenészek mammutfizetésének letörését. Összehívta a zenei munkások plénumát, és határozati javaslatot terjesztett elő: megszűnnek a szerzői jogok, áttérnek a teljesítménybérezésre. Egész kottafejekért legfeljebb három fillért kaphat a zenei szakmunkás, fél-, negyed- és nyolcadhangokért pedig, mivel írásuk és lejátszásuk lényegesen kisebb erőfeszítést igényel, arányosan kevesebbet.

A zenészek mindeddig szótlanul vették tudomásul a Központ intézkedéseit, mivel csak a kevésbé fontos művészi szempontokat érintették, jövedelmük ilyen mérvű csökkenése azonban nyílt ellenkezést váltott ki közöttük. A zene megszűnte óta először látszott úgy, hogy kenyértörésre kerül a sor, mikor egy váratlan bejelentés közös táborba kényszerítette a zenészeket és a Nébald Richárd Zenemunkás Központot.

Átirat érkezett az angyalföldi tanács jogi osztályáról. Néhány nappal ezelőtt csendháborításért kétszáz forint bírságra ítélték Kenyeres Alfréd jegeskocsist. Az ítélet indokolásában vastagon aláhúzták a következő mondatot: „Kenyeres Alfréd, italtól közepesen befolyásolt állapotban, harsány hangon nép- és műdalokat énekelt.”

Bár ez a közlés ellentmondott a tudományos megállapításoknak, mégis nyugtalanságot váltott ki a plénum résztvevői között. Mindannyian tudták: egyetlen élő hang elegendő rá, hogy a szolgálati szabályzatot és a rajta felépülő zenei életet a semmivel tegye egyenlővé. A zenészek elsápadtak, és visszavonták bérköveteléseiket, engedelmesen a Központra bízták, hogy elhárítsa ezt a súlyos fenyegetést.

Küldöttség kereste fel Kenyeres Alfrédot. Már a Röppentyű utca elején hallatszott a jegeskocsis éneke:

„Vén öregember, nótája nem kell, hiába játszik a kopott hegedűn.”

A küldöttség orvosa lopva megvizsgálta Kenyerest: születéstől fogva is hatalmas hangképző szervei az állandó „jeget, jeget!” kiáltozástól úgy megerősödtek, hogy játszva legyőzték a fertőzött levegő ellenállását.

Megpróbálták lebeszélni arról, hogy énekeljen, de Kenyeres csak a fejét rázta:

– Hiába ígérem meg maguknak, haverkáim, hogy leszokok az éneklésről, ez csak kamu kéró lenne. Mert ha én bemegyek egy kocsmába, márpedig az hétszentség, hogy bemegyek, és ugrik két-három fröccs, Oláh Gergely felől, akkor én úgyis verem a rikácsot. Jobb a békesség, inkább eléneklem maguknak a „Nótáskedvű volt az apám”-ot.

Az ajánlat elhárítása teljes tanácstalanságba sodorta a Központot. Egy öreg zeneszerző, aki érzelmes gyermekdalaival elnyerte a prágai Zenefesztivál „Humanizmus” nagydíját, ajánlkozott, hogy az utcán hátulról leszúrja Kenyerest, de ezt senki sem tartotta megfelelő elintézési módnak.

Megvesztegetéssel próbálkoztak, de hiába kínáltak fel mind nagyobb összegeket a reprezentációs alap terhére, csak annyit értek el, hogy tovább növelték Kenyeres önbizalmát és megátalkodottságát. Amit korábban soha nem tett meg: józanon is kiállt az utcák és terek sarkaira énekelni, mindenütt óriási feltűnést keltve.

A Központ tudta, hogy Kenyeresre csak a becsvágyán keresztül lehet hatni, de sokáig nem találta meg a megfelelő eszközt.

196... tavaszán minden feltétel megérett ahhoz, hogy felbocsássák az első magyar mesterséges holdat, a Vöcsök 1-et, fedélzetén, a dolog kísérleti jellegére való tekintettel, csak egy kutyát vitt volna magával.

Az abádszalóki rakétatámaszpont már csak egyetlen problémával viaskodott: a légköri elváltozások miatt nem tudta kikísérletezni a Vöcsök 1. zenés szignálját, márpedig ez a szputnyikok hagyományos, sőt elengedhetetlen tartozékai közé számított.

Egyik tudós emlékezett valamilyen éneklő kutyára, ami ideális megoldás lett volna, tekintve, hogy kutyát a Vöcsök 1. amúgy is vitt volna magával. Lázas hajtóvadászat indult meg, de később kiderült, hogy a tudós memóriáját Jack London Éneklő kutyá-ja zavarta meg.

A rakétatámaszpont vezetősége a Nébald Richárd Zenemunkás Központhoz fordult tanácsért, a Központ megérezte: itt a pillanat, mikor megszabadulhat ellenfelétől. Azt ajánlotta, hogy hangközlő berendezés helyett a Vöcsök 1. vigye magával Kenyeres Alfrédot, aki rendkívül alkalmas arra, hogy a szputnyik zenei szignálját énekelje.

Másnap katonák és tudósok küldöttsége kereste fel a jegeskocsist, aki büszkén fogadta a kitüntető megbízatást.

– Megkérdezhetnek akárkit a Röppentyű utcában, de még a Teve utcában is, hogy ki az a Kenyeres Alfréd. Mindenki azt fogja mondani: megdögölhettek, megdögölhettek, de ilyen embert többé nem fogtok látni. Most is csak azt mondom, ha a haza hív, menni kell. Ahogy véget ért a jégszezon, indulhatunk.

S egy szép őszi napon – mikor véget ért a jégszezon – Kenyeres Alfréd a Vöcsök 1. fedélzetén kirepült föld körüli pályájára. Az abádszalóki rakétatámaszpont hatalmas hangerősítői hamarosan közölték az űrhajós első szavait:

– De rohadt meleg van! És ezek a kurvák nem adtak egy üveg sört sem!

Majd kevéssel később az Internacionálét és a Yankee-doodley-t zengő szputnyikok között felhangzott az első magyar mesterséges hold diadalmas szignálja, Kenyeres Alfréd hangján:

– Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat…

És ez volt az utolsó zene a Földön.