Gumikutya

A város középpontjából a 77/A villamos vitt ki Angyalföldre, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” gyártelepére. Kezdetben, míg a modern, úgynevezett Stuka kocsik jártak, harminc percig tartott az út, de később a Stukákat átirányították a Körútra, ide pedig a Közlekedési Múzeumból hoztak ki négy restaurált hegyi járgányt.

A közlekedési vállalat szégyellte ezeket a kocsikat, ezért igyekezett lehetőleg eldugni a belső végállomást, hogy minél kevesebben lássák őket. Különböző bérházak hátsó udvaraiból, pincéiből indultak a kocsik, míg meg nem találták a végleges indulási helyet a Budapest Építészettörténeti Kiállítás nagytermében, ahol csakugyan soha egy lélek sem járt.

A vállalat szégyenkezése nem volt egészen alaptalan: ezek a járgányok műszakilag valóban egy kissé elmaradottnak tűntek. Reggelenként kurblival kellett beindítani őket – a motor ilyenkor a Rákóczi-indulót játszotta –, estére viszont a kocsik annyira bemelegedtek, hogy nem akartak megállni, vascsövekkel kellett szétverni a transzformátort.

A menetidő fokozatosan felemelkedett két és fél órára, sőt télen négy órába is beletellett, amíg kiért a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ig. Ugyanis az öreg kocsik könnyen kisiklottak a fagyos pályán, a kalauz egy önborotva-készülékkel a járgány előtt haladt, és levakarta a jeget a sínekről.

A kocsi hátsó peronján a Szabó Ervin Könyvtár egyik részlege működött, az út tartamára kölcsönöztek könyveket, sokan olvastak, egy fiatal munkás, aki később szédítő tudományos karriert futott be, a Nobel-díj átvételekor kijelentette, hogy széleskörű ismereteit jórészt a 77/A villamoson szerezte, munkahelyre menet és jövet.

Ezen a járaton jórészt a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásai utaztak, külföldi turistákat ritkán hoztak errefelé az idegenvezetők, igaz, hogy nem túl sok érdekeset tudtak volna mutatni ezen a környéken.

A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyáltalán nem különbözött a többi angyalföldi üzemtől. Rozsdás ablakrácsaival – melyek titokzatos módon füstöltkolbász-szagot árasztottak magukból – beilleszkedett a széles, poros utca egységes színébe.

A bejárat fölött a homlokzaton rajta maradt a régi tulajdonosoknak: „Katz és Grossartig”-nak a neve. Ezt egyébként a gyártmányokon is feltüntették, mert a külföldi cégek csak a régi, megbízható „Katz és Grossartig” márkával vették át a gyár készítette gumiállatokat. Később egyáltalán nem vették át, de akkor már senki sem tartotta fontosnak, hogy a márkán változtasson.

A kapu elé a szemközti „Fa- és Fémkutya Kombinát” rakta le dombokban a törmelékeit – éppúgy, mint a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” az átellenes oldalra. A dombokat természetesen senki sem hordta el, egy idő múlva, ha akarta, se tehette volna meg, mert már feltüntették őket a katonai térképeken is mint fontos tájékozódási pontokat.

A szakszervezet kiharcolta, hogy egy segédmunkás csákánnyal minden reggel lépcsőket vágjon a dombokba, így a dolgozók viszonylag könnyen át tudtak kelni rajtuk. Később a dombokon kikeltek az elköpködött narancsmagok, és valóságos narancsfa-erdő borította el a törmeléket, az illetékesek komolyan foglalkoztak azzal a tervvel, hogy a dombokat Állami Nemzeti Parkká nyilvánítsák.

A gyárudvar viszont annál rendezettebb képet mutatott. Az udvar fölé emelkedő tornyon ugyan még 1921. december 4-én megállt az óra, azóta egyfolytában fél hatot mutatott, a szerkezetet nem hozták rendbe, de a mutatókat naponta gondosan kiszidolozták. Finom pasztával felkenték a kövezetet is, a gyári táppénzcsalók megszokott trükkjei közé tartozott, hogy néhányszor végigsétáltak az udvaron, előbb-utóbb elcsúsztak, és eltörték a kezüket vagy a lábukat.

A szakmunkásgárda méltó volt ehhez a környezethez. Nem tűrt el semmiféle rendbontást. Szabályszerűen tíz perccel a munkakezdés előtt mindenki megjelent, kikészítették az aprópénzt, és osztottak, mire a duda megszólalt, a hívó már nyúlt is a talonért. Ezentúl a példás csendet legfeljebb egy-egy segédmunkás fegyelmezetlen kiáltozása zavarta meg, aki bent az öntőteremben megégette magát a forró gumimasszával.

A szakmunkások minden órában tíz percre letették a kártyákat, nyújtózkodtak, és bementek dolgozni a műhelyekbe, gondosan ügyeltek azonban, hogy legfeljebb tíz-tizenöt százalékkal teljesítsék túl a normát.

Az szinte magától értetődik, hogy ez a becsületes munkamorál egységes, jó kollektívát hozott létre. A munkások szervezetten jelentek meg a Vörös Gumi FC mérkőzésein, biztatásuknak volt köszönhető, hogy a gyári futballcsapat feljutott a hatodik osztályból az ötödikbe. Fizetésük négy százalékát leadták a „névnapalapra”, ugyanis minden munkatársuk nevenapját megünnepelték a hűvösvölgyi Nagyvendéglőben, kugli- és snapszliversennyel, utána baráti vacsorával.

Ha egy-egy szakmunkás nyugdíjba vonult, a gyártól aranyozott kártyacsomagot kapott ajándékba, ezenkívül továbbra is bejárhatott ultizni, azzal a megszorítással, hogy havonként legfeljebb ötszáz forintot nyerhetett.

Öregbítette a Tröszt hírnevét, hogy öntudatos munkásgárdája élen járt a szocialista temetkezés bevezetésében, pedig ez halottanként 300 forintjukba került, ugyanis ennyit kellett fizetniök a sírásóknak, akik a tanácsi búcsúztató után kiásták a koporsót, hogy a pap beszentelhesse, mielőtt újból eltemetik.

Még azt sem lehetett volna mondani, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben többet loptak volna, mint más hasonló gyárakban. Az igaz, hogy otthon a Tröszt munkásainak családjában szegény gyereknek számított, akinek nem volt legalább száz-százötven gumikutyája és ugyanannyi gumimacskája, de Pipás Zsiga, a régi igazgató, joggal állapította meg: „A csokoládégyári munkásoknak sem kell levéltetűket fogni, ha egy kis édességhez akarnak jutni.”

Így zajlott az élet a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben, és joggal lehetett remélni, hogy az üzem egykor majd a korszerűtlen technológia derűs aggkori végelgyengülésében múlik ki a világból, mikor egyik nap Pipás Zsiga váratlanul lebukott.

Az történt, hogy egy miniszteri látogatás alkalmával a miniszter a nagy futószalagterembe akart menni, de Pipás Zsiga tévedésből az üzemi konyha burgonyaraktárába vezette. Hiába védekezett, hogy ő sem ismerheti töviről hegyire az egész üzemet, még aznap áthelyezték Balmazújvárosba tejellenőrnek, utódjául Noch Józsefet nevezték ki.

Az ultizók a régi munkásközmondást ismételgették: „A piros ász minden rendszerben üti a piros felsőt”, mégis bizonyos idegességgel várták az új igazgatót. A szorongást csak fokozta, hogy senki sem tudott semmit Noch Józsefről.

Olyan hírek terjengtek, hogy hírhedt munkásfaló, fegyelmivel bocsátja el azokat, akik egy műszak alatt háromnál többször mernek ásítani. Mások viszont, ismerőseikre hivatkozva, azt állították, hogy Noch roppant kedélyes ember, minden csütörtökön lejár egy angyalföldi kisvendéglőbe pacalt vacsorázni.

Az új igazgató első rendelkezésétől várták, hogy megerősítse vagy megcáfolja ezeket a szállongó híreket, de ez a rendelkezés nem oldotta fel nyugtalanságukat, mert semmit sem tisztázott.

Noch azzal kezdte igazgatói működését, hogy utasította a szállítómunkásokat: ezentúl ne vigyék át az üzemi törmeléket a túlsó oldalra, hanem a kapu elé rakják le. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” hamarosan szinte megközelíthetetlenné vált a külvilág számára.

A szakszervezet kiharcolta, hogy a terhes anyák szöges turistabakancsot kapjanak a dombok megmászásához, de a többi munkás részére csak napi öt deka hecsedlilekvárt tudott szerezni mint „gyármegközelítési pótlékot”. Maga Noch AB jelzésű állami helikopteren járt be a gyárba, a padlástérből átalakított parkolóhelyen ereszkedett le.

Egyszer a helikopter elromlott, és az igazgató gyalog ment keresztül az udvaron, az egyik kártyás ijedtében tök kilencesre mondta be az ultimót, de Noch közömbös arccal sétált el mellettük, arca sem jóváhagyást, sem rosszallást nem fejezett ki.

Az igazgatóból sugárzó közömbösség hamarosan a gyár uralkodó szellemévé vált. A falakra nagy táblákat akasztottak ki: „Mi közöd hozzá?” „Törődj a saját dolgoddal!” „Azt hiszed, nekem nincs annyi eszem, mint neked? Amit te most tanulsz, azt én már rég elfelejtettem!”

Ez a közömbösség a gyári élet minden területére átterjedt. Az üzemi konyhán mindennap tejbegrízt főztek a munkásoknak, kakaószórattal, az óvoda számára pedig rizses tarhonyát, száraz füstölt kolbásszal és szalonnával, de senki sem mert szólni, hogy cseréljék fel a két menüt.

Az üzemi könyvtár vezetője, könnyebb áttekintés céljából, eladta a könyvtár teljes állományát, és helyette csak egy könyvet vásárolt, azt viszont tízezer példányban. Mindenki szó nélkül tudomásul vette, sőt az olvasók éppoly szabályszerűen bejártak a könyvtárba, mint régen, és kicserélték a könyvüket ugyanarra a könyvre.

Az üzemi fogorvos bejelentése sem lepett meg senkit: öntudatos dolgozó nem kér érzéstelenítést foghúzáskor.

Az általános hangulat alól természetesen a portások sem vonhatták ki magukat. Régebben botrányt csaptak, ha felfedezték, hogy valaki a köldökében elrejtve néhány vídiakést akar kicsempészni a kapun, és rohantak a rendészetre, most sokkal kevésbé álcázott lopásoknál is csak elnézően mosolyogtak. A portásfülke falára ők is kiragasztották a maguk jelmondatát: „Lopjál csak, annyit úgy sem tudsz lopni, hogy elég legyen.”

A fővárosi idegenforgalomnak hamarosan nevezetes színfoltja lett az úgynevezett Gumi utca, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásainak villanegyede. Itt minden lopott gyári gumiból készült. A házak körül széles kertet hagytak, mert a ruganyos falakat tetszés szerint lehetett nyújtani vagy tágítani, néhány élelmesebb háziasszony ötven-hatvan albérlőt is felvett egy szobába. A kertben pedig nyugodtan játszhattak gumilabdáikkal a gumicipős gyerekek, a vékony, átlátszó gumiablakokról lepattantak az eltévedt rúgások.

A tolvajok minden félelme eloszlott, mikor észrevették, hogy maga az igazgató is lop, méghozzá sokkal nagyobb méretekben, mint ők.

Egy nap új szállítómunkások jelentek meg az udvaron, legtöbben a Gyűjtőfogház stilizált bilinccsel ellátott törzsgárdajelvényét hordták a gomblyukukban – ezt a kitüntetést csak annak adományozzák, aki legalább tizenöt évet eltölt ugyanabban a büntetőintézetben. Az új szállítóbrigádot az igazgató közvetlenül saját irányítása alá rendelte.

A brigád először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a hengerműből kiemelték a malomköveket, és elszállították valamilyen ismeretlen helyre, de osztatlan elismerést váltott ki az az akciójuk is, mikor ellopták a gyári ipari vasút mozdonyát, és kivitték a kapun egy kávéfőző gép papírjaival. Igaz, hogy a mozdony 600 lóerős volt, ami egy kávéfőző géptől szokatlan teljesítmény, de el kell fogadni a portás védekezését is: nyolcszáz forintért nem köteles elvégezni egy gépszakértő munkáját is.

Természetesen ettől a kisebb tolvajok is vérszemet kaptak, egyre kockázatosabb trükkökre mertek vállalkozni. Nyolc méter hosszú, hatvan centiméter vastag gumicsúzlit öntöttek, a hihetetlen erejű szalagot felkötözték egy első emeleti ablak vaskeretére, nyolc ember meghúzta, és különféle tárgyakat lőtt át vele a gyárral szomszédos salakdombokra: gépeket, az üzemi konyha lábasait, bútorokat. Munka után pedig átmentek értük és összeszedték.

Az udvar és a műhelyek hamarosan kiürültek. A szakmunkások – miután minden mozgathatót elloptak – bejelentették, hogy nem hajlandók tovább dolgozni ilyen rosszul felszerelt gyárban. Kikérték a munkakönyvüket, és felvételre jelentkeztek az utca túlsó oldalán a „Fa- és Fémkutya Kombinát”-ban.

Ez az üzem különben is nagy népszerűséget vívott ki magának a munkások körében, az úgynevezett „ellen-alkoholszondával”. Munkakezdés előtt beleleheltettek a munkásokkal egy kémcsőbe, de itt azokat küldték haza, akik nem ittak meg legalább egy fél deci pálinkát. A gyár egész munkaritmusa ugyanis bizonyos szolid ittasságra volt kalkulálva, és ezt a ritmust a józanok megbontották volna, állandó baleseti forrásokat képezve.

A termelés fokozatosan megszűnt. Ezzel párhuzamosan növekedett a tisztviselők létszáma, ugyanis egyre több kimutatást és statisztikát kellett készíteniök. A kalapácsok és öntőformák döngését felváltotta a golyóstollak sercegése és az összeadó gépek csattogása.

Az már semmiféle feltűnést nem keltett, mikor az egyik este Noch különleges szállítóbrigádja leereszkedett helikopterein az udvarra, néhány rutinos fogással darabokra szedte szét az egész gyárat, és elszállította. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” helyén csak egy üres telek maradt, egyik sarkában az irodaépületekkel, valamint néhány megsárgult, május elsejét ünneplő transzparens.

A kihalt udvaron éjjel-nappal nyitott tűz égett, az öreg portás táplálta, negyedóránként egy használt gumicsizmát dobott rá, ettől az egész környéket elborította az égő gumi szaga, és megfeszített munka látszatát keltette.

Évek teltek el, és nemhogy senki sem fedezte fel a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, de a gyár még bizonyos hírnevet is kivívott magának. Gondosan összeállított statisztikáit példaként emlegették a minisztériumban, nem érkeztek rendőri jelentések sem különféle botrányos balesetekről, melyeket a munkavédelmi előírások be nem tartása idézett elő, évről évre csökkenteni lehetett az állami támogatás mértékét is, végül – ami a legfontosabb – exportgyártmányait nem küldték vissza a határról a külföldi megrendelők, amellett eltörpült az a jelentéktelen tény, hogy a gyárnak egyáltalán nem voltak exportgyártmányai.

Személyes ellenőrzésre csak igen ritkán került sor, ezek sem rejtettek magukban különösebb veszélyt. Az ellenőrök gyomra nehezen állta az égő gumi szagát, nem mentek be a gyárba, inkább a szomszédos eszpresszóban ültek le, és oda kérették át az aktákat. Noch ilyenkor ki sem ment a gyárba, erre csak évenként egyszer szánta rá magát, mikor beépített emberei a Központi Főellenőrző Bizottság főrevizorának, Kraszner Benjáminnak érkezését jelezték.

Kraszner még a régi, megvesztegethetetlen gárdához tartozott, hiába ajánlotta fel Noch az állami helikoptert, az öregember gyalog kelt át a törmelékhegyeken, nem fogadta el az ebédre szóló meghívást sem, inkább zsávolyos asztalkendőből szalonnát bicskázott póréhagymával, melynek szaga még az udvaron lángoló gumicsizmát is zavarba hozta.

Kraszner személyét egyébként is legendák övezték.

Fizetése ötven százalékát minden hónapban fel akarta ajánlani a Vörös Segélynek, tapintatosan közölték vele, hogy ez a szervezet már rég megszűnt, de Kraszner a következő elsején ismét Vörös Segély-bélyeget kért.

Azt hitték, feledékenységből, holott Kraszner memóriája tökéletesen működött, csak munkatársait tartotta beépített árulóknak és provokátoroknak, akik szántszándékkal szabotálják a Vörös Segély ügyét. Abban bízott, ha kitartóan megismétli próbálkozásait, az árulók figyelme egyszer csak ellankad, és az ő felajánlása mégis eljut a megfelelő helyre.

Gyanúja nemcsak közvetlen munkatársaira terjedt ki, ellenőrzései során is gyanúsnak talált mindenkit, és lehetőség szerint megpróbálta őket leleplezni. A beszélgetésekbe váratlan kérdéseket szúrt bele, és gúnyosan mosolygott, ha valaki nem tudta az extraprofit képletét vagy az indiai kommunista párt III. kongresszusának időpontját. Máskor hirtelen felkelt a székről, minden nyilvánvaló ok nélkül mutatóujjával megkopogtatta a falat, és sokáig hallgatódzott, majd néhány sort írt bele a noteszébe.

Kraszner Benjámin azonban mégsem leplezhette le a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, mert ezt a végletekig becsületes és tapasztalt öregembert egy testi hiba gátolta az ellenőrzésben, ugyanis mind a két szemére vak volt.

A börtönök sötétje és a magas vérnyomás tönkretette a látását, de Kraszner ezt tagadta. Tagja volt a „Lakinger Béla” lövészklubnak, rendszeresen indult versenyeken, mikor ő feküdt le a lőpadra, a rendezők nem tettek ki céltáblát, helyette a környék házainak harmadik emeletét látták el homokzsák-biztosítással, és hanyatt-homlok menekültek az eltévedt lövések elől. Kraszner kiállításokra, tárlatokra is járt, és valósággal kereste az alkalmat, hogy színárnyalatokról vitatkozhasson.

Vakságát persze így is tudta mindenki, de felettesei méltányolták a munkásmozgalomban szerzett kétségtelen érdemeit, és nem akarták megsérteni azzal, hogy közlik vele: egy vak ember nem tud kielégítő módon ellenőrizni, inkább meghagyták az állásában.

Noch természetesen könnyűszerrel elhárította Kraszner meglepőnek szánt kérdéseit, mint például: Kapnak-e a munkások levelet külföldről? Nincsenek-e az illemhelyeken demokráciaellenes feliratok? Az igazgató nyugodt lelkiismerettel felelhetett tagadóan, mert a gyárban akkor már sem munkások, sem illemhelyek nem voltak.

Ha Kraszner az emeleti műhelyeket akarta ellenőrizni – magától értetődik, hogy ezeket is rég ellopták már –, az udvar közepén meghagyott egyetlen lépcsőfokon vezették oda-vissza, amíg az öregember ki nem fulladt, akkor kijelentették, hogy megérkeztek. A fáradt Kraszner itt már elfogadta gumielefánt gyanánt a portás unokájának kihasadt gumiegerét, és elégedetten írta alá nevét egy újságpapírra, melyet az ellopott ellenőrzési napló helyett raktak elébe.

Távozásakor kijelentette: ellenőrzése során sehol sem akadt még hasonló szervezettséggel és alapossággal működő üzemre. Csak a munkatermek festését találta túlságosan egyhangúnak, azt tanácsolta, vegyék fokozottabban figyelembe a munkát serkentő színdinamika előnyeit. Nochot külön félrevonta, és bizalmasan közölte vele: mindent megtesz, hogy ezt a példaszerű gyárat mihamarabb élüzem címmel tüntessék ki.

Persze akadt néhány ember, főleg a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-tel együttműködő vagy ennek alárendelt vállalatoknál, akik felfedezték, hogy a gyárat ellopták. Ezek az emberek azonban – merő kollegialitásból – nem siettek közölni felfedezésüket a rendőrséggel, hanem előbb Nochhoz fordultak magyarázatért.

Noch ezt a magyarázatot minden esetben meg is adta, meghatározott tarifa szerint. A főkönyvelők tizenötezer forint magyarázatot kaptak, a könyvelők tízet, utolsó helyen az anyagbeszerzők és az újságírók szerepeltek, ötezer forinttal.

Néhányan, főleg idősebb szakemberek, akik nyugdíj előtt állva féltek egy esetleges botránytól, és pályájukat kezdő fiatal idealisták visszautasították a felajánlott készpénzt. Őket a „Megkísértő Villá”-ba vezették, és minden fizikai kényszer nélkül, pusztán logikai és érzelmi ráhatással álláspontjuk megváltoztatására bírták.

1964-ben, a gyár ellopásának negyedik évfordulóján, Noch kis háziünnepséget rendezett a néhány munkás számára, akik továbbra is tőle kapták fizetésüket biztonsági szolgálataikért. Noch ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a törmelékhegyek mögött változatlan biztonsággal bűzlik ott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt jelképező, lángoló gumicsizma.

Néhány héttel azután, hogy ez az ünnepség lezajlott, egy Balaskó Pál nevű fiatal agronómus nyitott be a Gumiügyi Minisztérium impozáns üveg-acél palotájának kapuján. Hóna alatt egy fehér csomagolópapírba takart cserepet hozott, melyben muskátlihoz hasonló, de annál valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld levelű növény volt ültetve. Félszegen a portáshoz lépett, és megkérdezte, milyen hivatalos formák között lehet beterjeszteni egy új találmányt?

A portás egy GM 31/1964 mintájú találmánybejelentési lapot nyújtott át Balaskónak. Ez az űrlap feltüntette a gumiipari találmányok elfogadásának hivatalos útját, melyik szobában kik jogosultak és kötelesek véleményt nyilvánítani, összesen négy állomást jelölt meg.

I. Tudományos szakértői véleményezés.

II. Lágymányosi Miklós fővéleményező.

III. Buzás Dezső főkalkulátor, az aznapi ügyeletes szakértő.

IV. Kunfalvi Huba, a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetője.

A portás gemkapoccsal négy lakmuszpapírt tűzött rá az űrlapra, látva Balaskó csodálkozó arcát, elmagyarázta a mellékelt lakmuszok rendeltetését.

A minisztérium úgy gondolta: a találmányok benyújtói joggal tartják megalázónak, hogy találmányuk sorsáról éppúgy, mint a múltban, a bürokrácia jelképei: a stemplik döntenek. Kitűnő, becsületben megőszült emberek roppantak össze egy-egy lelketlen „Nem javaslom” formula lebélyegzésekor, míg végül egy újítás segítségével sikerült kiküszöbölni a kapitalizmusnak ezt az átkos hagyatékát.

A P. H. (pecsét helye) jelzést lakmuszpapírokkal helyettesítették. Az ügyintézők pozitív vagy negatív véleményüket azzal jelezték, hogy a lakmuszpapírt savba vagy lúgba mártották, mire a lakmusz pirosra, illetve kékre vált, a piros szín jelentette az elfogadást, a kék az elutasítást. Ez az emberséges véleményezési mód megkímélte az emberi önérzetet, még az elutasított feltalálók is emelt fővel és mosolygó arccal léptek ki a minisztérium kapuján.

Sajnos, mint minden nagy horderejű újítás, kezdetben ez a rendszer is módot nyújtott visszaélésekre. Egyes feltalálók kis üvegben sósavat hoztak magukkal, és ahelyett hogy hivatalos véleményezésre terjesztették volna be találmányukat, a folyosó félhomályos sarkaiban önhatalmúlag idézték elő a lakmuszokon a számukra kedvező elszíneződést.

Ezeket a visszaéléseket egy kiegészítő rendszabály küszöbölte ki. Minden reggel lakmuszpozitív színmegállapító értekezlettel indult a munkanap, ekkor adták ki zárt borítékban az osztályvezetőknek a rendelkezést, hogy aznap a piros vagy a kék szín jelenti az „igen”-t.

A portás barátságos mosollyal indította el útjára a fiatal agronómust, biztatta, hogy mindenütt a lehető legnagyobb jóindulatot tapasztalja majd.

Balaskó első állomásként a „Tudományos Szakértők Véleményezési Alcsoportjá”-t kereste meg a földszinten. Néhány perces várakozás után bebocsátották a tárgyalóterembe, ahol Balaskó előadhatta jövetele célját.

Leszedte a csomagolópapírt a cserépről, és a magával hozott növényt az asztal közepére állította. Bejelentette, hogy ez az általa kitenyésztett újfajta guminövény első példánya, mely, ha beválik, alkalmas lehet rá, hogy forradalmasítsa az egész világ gumigyártását.

Ezt a növényt feltalálója magyarul gumimuskátlinak nevezte el, a latin tudományos megjelölésbe viszont önérzetesen belevette a saját családi nevét is: „Muskátli Gumifer Balaskoensis”-t. Egy akadékoskodó szakértő ezt jogtalannak találta, azt vitatta, hogy a gumimuskátli csak gyakorlatilag új felfedezés, elméletileg nem más, mint a régebbről ismert albán eredetű gumicserjének, a gumipitypangnak korszerűsített, magyar viszonyokra helyesen alkalmazott változata.

A vitában részt vevő tudósok arra számítottak, hogy Balaskó felháborodik majd találmánya ilyen minősítésén, legnagyobb meglepetésükre a fiatal agronómus meggyötört arcára boldog mosoly ült ki. Mikor elmondta élete történetét, mindenki megértette, hogy ez a mondat milyen súlyos méltatlanságot hozott helyre.

Balaskó, az egykori lelencgyerek, miután vörös diplomával végezte el az egyetemet, 1949-ben bizalmi posztra a lakonyai „Joszif Visszárionovics Sztálin” állami gazdaságba került. Első feladatként mindjárt a gazdaság legfontosabb területét: a 2000 holdas kísérleti gumipitypang-táblát bízták rá.

Balaskó nagy becsvággyal látott neki a munkának, de a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi négyszázhetvenhárom napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 000 milliméter természetes csapadék előteremtése is.

Kétségeit az állami gazdaság vezetői elé terjesztette, de ők a legszigorúbban megrótták. A rendszer neveltjétől, aki lelencgyerek sorból jutott el az agronómusi méltóságig, ráadásul még vörös diplomás is, harcosságot és önfeláldozást vártak, nem pedig olyan burzsoá álobjektivista latolgatást, hogy egy év hány napból áll.

A fejlemények azonban Balaskó rossz sejtelmeit igazolták. A növények olyan satnyák maradtak, hogy a parasztok szóhasználata szerint a gyalogbolha térdelve ette meg őket, a kétezer holdról összesen egy talicskára való termést sikerült betakarítani. Beszállították a gumigyárba, itt a kísérleteknél kiderült, hogy a gumipitypang ragasztó képessége nem éri el a kovászét.

Másnap Balaskót és a gumipitypang-tábla két éjjeliőrét letartóztatták szabotázsért, később a vádlottak névsora a méhész szakcsoport vezetőjével bővült, aki állítólag a méheknek olyan utasítást adott, hogy ne végezzék el a pitypang beporzását.

Balaskót negyvenegy évi börtönre ítélték, de a büntetésnél sokkal jobban fájt neki, hogy a bíróság bebizonyítottnak tekintette a szabotázs tényét. Bár bízott abban, hogy valaha még felmentik, de azt is tudta, a gyanúnak egy halvány árnyéka rajta marad mindaddig, amíg nem sikerült kitenyésztenie egy valóban jó, újfajta gumicserjét.

Még bent a börtönben hozzákezdett a kísérletekhez. A falról meszet kapart le, a rabruhák zsebéből összegyűjtötte a kócot és a morzsákat, összekeverte borsófőzelékkel, ezt a keveréket addig locsolta, amíg termőtalajjá nem rothadt, ebbe vetette el a magával becsempészett magvakat. Még nehezebben tudta előteremteni a hűvös cellában a növény fejlődéséhez szükséges hőmennyiséget. Néha egész nap a leheletével melegítette a gyönge sarjat, éjszakára pedig a mellére tette, és hajnalig mozdulatlanul feküdt, nehogy egy óvatlan fordulattal kárt tegyen benne.

Később, jó magaviselete jutalmául, rábízták a börtönudvar egyik virágoskertjének gondozását, akkor ide telepítette át a sarjakat.

Évek teltek el megfeszített kísérletező munkával, a börtönből szabaduló Balaskó zsebében már ott vitte a gumimuskátli egyik, még kezdetleges, de sokat ígérő válfaját. Szabadlábon, kedvezőbb körülmények között, gyorsabban fejleszthette tovább a találmányát, a cserépben, melyet lerakott a Gumiügyi Minisztérium asztalára, már minden tekintetben tökéletes példány foglalt helyet.

A szakértők – a már említett egyetlen akadékoskodón kívül – a legnagyobb elismeréssel adóztak az új növény kiváló tulajdonságainak. Balaskó valóban mindenre gondolt. A gumimuskátli tökéletesen alkalmazkodott a magyar éghajlati viszonyokhoz, nem igényelt sem esőt, sem napsütést, illetve, ha volt, korlátlan mértékben fel tudta használni mind a kettőt.

Ragasztóképessége – ami híven mutatja a növényből kisajtolható folyadék gumitartalmát – egyenesen bámulatba ejtette a jelenlevőket. Egyetlen cseppjével össze lehetett illeszteni egy ízzé-porrá zúzott üvegvázát vagy egy apró forgácsokra széthasogatott asztalt úgy, hogy erősebbnek és ellenállóbbnak bizonyult, mint új korában.

Kérdezgették: mihez akar kezdeni a találmánnyal? Balaskó mindössze annyit kért, hogy biztosítsanak helyet számára valamelyik gumigyár laboratóriumában, és egyik műhelyrészlegében szerette volna kipróbálni a gumimuskátlit üzemi méretekben is.

A szakértők lelkesen támogatták a kérést, az első lakmuszpapírt az aznapi pozitív színre: pirosra festették, és átküldték Balaskót hivatalos útjának második állomására, a „Központi Véleményező Csúcsközpont” vezetőjéhez, Lágymányosi Miklós fővéleményezőhöz. Biztosították Balaskót, hogy Lágymányosi személyében a világ legjobb indulatú emberével találkozik majd.

Lágymányosi az íróasztalnál ült, és az alvéleményezők által beterjesztett jelentéseket korrigálta. Gondosan kihúzta az összes előforduló „igen”-t és „nem”-et, ezeket a „bizonyára”, illetve az „alig feltehetőleg” szavakkal helyettesítette. Épp az „emberi nem” helyett írt be „emberi alig feltehetőleg”-et, mikor Balaskó benyitott hozzá.

Bár Balaskót előre felkészítették Lágymányosi jóindulatára, mégis meglepődött, mikor a kövér, fekete hajú fővéleményező elébe sietett egészen a szoba közepéig, tovább nem engedte a lánc, mellyel az íróasztalhoz csatolta magát. Hasonló biztosítóláncot használt egyébként a Gumiügyi Minisztérium többi vezető hivatalnoka is, nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy óvatlan pillanatban elvegyék tőlük méltóságuk jelképét: az íróasztalt.

Lágymányosi elérzékenyült mosollyal két tenyere közé fogta Balaskó kezét, sokáig szorongatta, leszedett a válláról egy odahullott hajszálat, vendégét a saját párnás székébe ültette le, ő maga inkább egy két lábon ingadozó sámlin foglalt helyet.

Kisvártatva újra felugrott, és málnalekvárral töltött mézbonbonnal kínálta meg Balaskót. Szája és állizmai együtt mozogtak Balaskóéval, mintha így akarná megkönnyíteni a rágást vendége számára. Magának csak Balaskó hosszas unszolására vett ki egy málnalekvárral töltött mézbonbont, úgy látszik, nem találta elég édesnek, mert elfogyasztás előtt meghengergette még porcukorban is.

Nem engedte, hogy vendége rögtön a hivatalos tárgyra térjen, előbb részletesen elmondatta vele sorsának alakulását és jelenlegi körülményeit.

Már akkor sírni kezdett, mikor kiderült, hogy Balaskó a lelencházban nevelkedett, később, ahogy Balaskó a börtönéveket és a többi kiállott szenvedését ecsetelte, Lágymányosi végigvetette magát a padlón, és fájdalmas részvétében foggal rángatta a szőnyeg bojtjait.

– De hiszen ez borzasztó, Balaskó elvtárs.

Az elbeszélés végeztével nagy nehezen összeszedte magát, felkelt a szőnyegről, kezét vigasztalóan Balaskó vállára tette.

– De azért ne ess kétségbe, Balaskó elvtárs. A múltkor is szóba kerültél, az elvtársak nagyon sok jót mondtak rólad. Hidd el, nem múlik el nap anélkül, hogy össze ne ülnénk az elvtársakkal, és órák hosszat gyötrődünk, hogy segíthetnénk rajtad.

A fővéleményező mélyen Balaskó szemébe nézett.

– És most mondd meg, Balaskó elvtárs, hogy én mit tehetek érted? Akarod, hogy kipucoljam a cipődet?

– Hogy gondolhatsz ilyesmire, Lágymányosi elvtárs?

Erre levette a zakóját, és rá akarta tuszkolni a feltalálóra, Balaskó alig tudta elhárítani. Lágymányosi eltöprengett, valamilyen szokatlanul nemes, de fájdalmas gondolat ötlött fel benne, arcára egyszerre ült ki az emelkedettség és a fájdalom kifejezése.

– Balaskó elvtárs. Ismered te Marikát, az én feleségemet?

Egy csipkekeretes fényképtartót emelt fel, melynek üvegét gyakori csókok zsíros nyomai borították.

– Marika a legjobb elvtárs, a legjobb anya, négy fiút szült nekem, egyik nagyszerűbb, mint a másik, a legnagyobbik: Jenőke, már bemászik a zongora alá, és iratokat visz be magával önálló véleményezésre. Amellett Marika a legtökéletesebb szerető. Igen, mondjuk ki ezt is, Balaskó elvtárs, ne tegyünk úgy, mintha az ember a nadrágszíjnál véget érne. Marikának köszönhetek mindent, ő segített át életem nagy válságain is.

Lágymányosi felemelte tekintetét.

– Nekem Marikán kívül más nő nem létezik a világon, de ha egy olyan nagyszerű ember, mint te, Balaskó elvtárs, úgy érzed, hogy szükséged van rá, én elválok tőle, és átengedem neked.

Egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.

– Legyetek nagyon-nagyon boldogok.

Most már Balaskó is sírva szorította meg Lágymányosi kezét.

– Köszönöm, Lágymányosi elvtárs, sohasem fogom elfelejteni neked, de szerencsére nincs szükség ekkora áldozatra. Csak annyit kérek tőled, hagyd jóvá te is a találmányomat.

Lágymányosi arca elkomorult.

– Milyen találmányt?

Balaskó átnyújtotta a papírt, a fővéleményező sokáig nézte.

– Ez nem olyan egyszerű, Balaskó elvtárs.

– De hiszen azt mondtad, mindent megtennél értem!

– Ezt láthattad magad is, Marikát nem sajnáltam volna tőled. De ezért felelősséget kell vállalni.

– A szakértők is elfogadták.

– Az ő dolguk. Ők csak a saját ügyeikért felelnek, tőlük engem nyugodtan kirúghatnak.

Felállt, indulatos léptekkel sétált fel s alá, a lábán csörgött az íróasztal biztosítólánca.

– Nem az állásomat féltem, csak a becsületemet. Hogy nézhetnék a kis Jenőke szemébe, ha megkérdezné: apuka, lehet, hogy te felelőtlen voltál abban a tisztségben, melybe a nép bizalma helyezett? Mit mondanál te a gyereknek?

– Azt mondanám: menj vissza, Jenőke, a zongora alá, játszani, elég baj, hogy már ilyen hülyeségeket tudsz kérdezni.

– Nincs igazad, Balaskó elvtárs.

Újból megnézte a találmány kísérőlapját.

– Pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretnék segíteni.

Arca hirtelen felragyogott.

– Megvan, megvan a megoldás. Azt nem vállalhatom, hogy teljes mértékben jóváhagyjam a találmányodat, de azt lehetne jelezni, hogy inkább elfogadtam, mint visszautasítottam. Nem festem be az egész lakmuszpapírt pirosra, csak az egyik felét.

Felemelte a mutatóujját.

– De a piros rész valamivel nagyobb lesz, mint a kék. Így te jogosan hivatkozhatsz arra, hogy én voltaképpen elfogadtam a találmányodat, viszont én is biztosítva vagyok arra az esetre, ha ne adj Isten valami baj történne.

Fogta az ecsetet, savba mártotta, és végighúzta a lakmuszpapíron, a piros rész valóban néhány milliméterrel meghaladta a kéket. Lágymányosi a kezét dörzsölte.

– Meg vagy elégedve, Balaskó elvtárs?

– Meg – felelte Balaskó szomorúan.

– Ne keseredj el, Balaskó elvtárs, kis ügyekben, sajnos, néha taktikáznunk kell, nem kockáztathatjuk meg, hogy egy narancshéjon elcsússzunk, kötelességünk megőrizni magunkat a Nagy Ügy számára.

Arca kigyúlt, mintha trombitaszót hallana és képzeletbeli zászlók csattogását látná.

– De egyszer, ha majd a Becsületről lesz szó, a Népről, a Nagy Döntésről, mikor vállalni kell valamit életemmel vagy halálommal, akkor gyere el hozzám, mondd azt: Lágymányosi elvtárs, eljött az a pillanat, mikor félre lehet tenni minden fontolgatást, légy olyan, amilyennek lenni kell. Én abban a pillanatban lefogyok tizenöt kilót és követlek bárhová. Addig is fogadj el tőlem még egy málnalekvárral töltött mézbonbont.

Balaskó útja a „Gumiáru Elvi Kalkulációs Központjá”-ba vezetett. Mivel a minisztérium összes szervei közül éppen a Központ működése igényelte a legnagyobb rálátást a problémákra, az épület tornyában helyezték el.

A Központ felszerelése is jelezte az elvégzendő feladatok fontosságát. Az előtérben elektromos agyak nyitották és csukták az ajtókat, elektromos kezek adtak tüzet a rágyújtó vendégeknek, a falakat körbefutó polcokat gazdasági szemlék bekötött évfolyamai borították.

A belső szobákban a telexek kígyózó papírszalagjai közölték, hogy változnak az árak a világ legkülönbözőbb tőzsdéin és piacain, a magyar gazdasági helyzet alakulását pedig egy különleges grafikonrendszer ábrázolta. A gyárak óránként közölték a termelési mutatókat, a teljesítményből a gép huszonöt százalékot levont, a selejthez öt százalékot hozzáadott, s az így nyert adatokat összegezve kivetítette.

A lenyűgözött Balaskó csak a termek közepén mert menni, és félve kopogtatott be Buzás Dezső főkalkulátorhoz, elképzelte, hogy a Központnak ebben a legfontosabb szobájában milyen bonyolult technikai berendezés működhet.

Legnagyobb meglepetésére a teremben csak egyetlen kis gépet látott, mely a főkalkulátor asztalán foglalt helyet. A gép hosszú és sűrű, fekete szőrnyalábból állt, melyhez egy gépíró berendezés csatlakozott. Buzás simogatta a szőrnyalábot, erre az impulzusra az írószerkezet folyamatosan jegyzett. A főkalkulátor büszkén mutatott a gépre.

– Elektromos szakáll. Az egyetlen komoly segítőeszközünk a kalkulációban. A többi gépünk adatait lehet így is, úgy is magyarázni, de három szakállsimítás véglegesen megold egy elvi problémát.

Felnézett.

– Egyébként mit kíván?

Balaskó előadta jövetele célját, és bemutatta a gumimuskátlit. A főkalkulátor éppen azt kifogásolta, ami a találmány legnagyobb értékének látszott: az olcsóságát. A feltaláló ott a főkalkulátor előtt kiszámította, hogy a gumimuskátli nedvéből készített gumilabda önköltsége nem érné el az ötven fillért. Buzás megsimogatta az elektromos szakállt, egy pillantást vetett az írószerkezet feljegyzésére, és megrázta a fejét.

– Értse meg, ez nem számít.

– Hogyhogy nem számít?

– A mi árrendszerünknek nem az az alapja, hogy az árut annyiért adjuk, amennyibe az előállítása került.

– Miért nem?

– Mert csak így tudjuk elkerülni az ösztönös gazdasági erők érvényesülését, melyek a piac teljes anarchiájához vezetnének. Nálunk az árak igazságosan kiegyenlítik egymást. Például a cipőkrémgyár olcsóbban tudja előállítani a barna cipőkrémet, mint a feketét. Na már most, hogy ne jussanak jogosulatlan előnyhöz azok, akik állandóan barna cipőben járnak, tehát olcsóbb cipőkrémet használnának, egy szintre hoztuk a két cipőkrém árát.

Keresgélt az iratai között.

– De vannak ennél bonyolultabb példák is. Például tavaly újféle sapkát terveztettünk a női ballonkabátokhoz, japán bambuszpálcika merevítéssel, kétoldalt alaszkai vízigyöngyökkel. A gyárnak darabonként 214 forintjába került, de hogy a kereskedelmet ösztönözzük, 24 forintban állapítottuk meg az árát. Ezt a különbséget valahol be kell hoznunk, a gumilabda önköltségi ára 3 forint, eddig tízért adtuk, most felemeltük tizenötre.

– Hát adják tizenötért a gumimuskátliból készült labdát is.

A főkalkulátor megsimogatta a szőrnyalábot, elolvasta az elektromos szakáll véleményét, és elnézően mosolygott Balaskóra, mintha egy gyereknek kellene megmagyarázni valamit.

– Sajnos, nem ilyen egyszerű. Mi a felettes szervektől egy meghatározott kulcsot kapunk, amennyivel beszorozhatjuk az önköltséget. A gumilabdánál például öt a szorzószám. Ha a gumimuskátli nedvéből készítenénk egy labdát ötven fillérért, a szorzószám változatlan maradna, csak 2,50 forintért adhatnánk el, míg a mostani 3 forint önköltségű gumilabdáért 15-öt kérhetünk. Ha elfogadnánk a maga felelőtlen újítását, milliókat fizetnénk rá.

A főkalkulátor természetesen nem volt hajlandó előhívni a piros színt a lakmuszpapíron, helyette lúgba mártott ecsetet húzott végig rajta.

Balaskó a folyosón összegezte az eddigi eredményt: a szakértők pirosa és Lágymányosi valamivel nagyobb, mint fél pirosa állt szemben a főkalkulátor kékjével és Lágymányosi valamivel kisebb, mint fél kékjével. A végső döntés tehát az utolsó állomásra maradt a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetőjére, Kunfalvi Huba főkonstruktőrre.

Kunfalvi szóba sem akart állni Balaskóval, kijelentette, hogy a gumimuskátli nem tartozik a profiljukba. Balaskó hiába próbálta bizonygatni, hogy utóvégre a gumiállatok is gumiból készülnek, Kunfalvi elutasította ezt a naiv feltételezést.

– Először is – mondta – a gumiállatok nem gumiból készülnek.

És szekrényéből sorra kivette az állami gumiipar által 1945 után készített gumikutya konstrukciókat. Elsőnek egy arányos alakú, megnyerő külsejű gumikutyát mutatott fel:

– 1945-ös keltezésű, „Építjük a nép országát” elnevezésű gumikutya. Minden részletében elhibázott, maximalista konstrukció. Összetételére nézve százszázalékos gumi, ami nyersanyag szempontjából megengedhetetlen, tud ugatni és ugrálni, ez pedig politikai szempontból helytelen. Hamarosan be is vontuk az üzletekből a megmaradt példányokat.

Egy darabosan megformált, szürkére festett, de még úgy-ahogy elfogadható külsejű kutyát emelt le a polcról.

– Már valamivel megfelelőbb az 1950-es évjáratú „Dicsőség a sztálini műszaknak” elnevezésű gumikutya. Nem tud ugatni és ugrálni, de egy pozitív dinamikai módosítás is megfigyelhető rajta: tudja a farkát csóválni.

Elégedetten rakta vissza a kutyát a polcra.

– Sokan talán beérték volna ennyivel, de az én vezetésem alatt álló alkotó konstrukciós kollektíva tovább kutatott. Felfedeztük, hogy a gumiállatok készítésénél ki lehet iktatni a gumit. Elegendő alapanyagot nyerünk, ha a régi gumikutyákat és gumimacskákat összedaráljuk, és a szükségletnek megfelelően fával kiegészítjük. Kutatásaink eredményeként létrejött az össznépi általános fakutya.

És alig titkolt büszkeséggel letett az asztalra egy merev tartású, bamba tekintetű fakutyát. Balaskó felkiáltott:

– De hiszen ez ronda, gusztustalan!

A főkonstruktőr erélyesen letorkolta.

– Csak ne legyünk olyan maximalisták, Balaskó elvtárs! A mi népünk elvesztette a muhi csatát, a mohácsi vészt, az első és második világháborút, ezek után legyünk nagyon is elégedettek, ha minden dolgozónk gyerekének kezébe egy fakutyát tudunk adni.

Felállt a székről, a lakmuszpapírt elutasítólag lúgba mártotta, és sajnálattal közölte, hogy nincs ideje tovább foglalkozni Balaskóval. Az előszobában ugyanis kint várakozott egy építész, és Kunfalvi sürgősen meg akarta beszélni vele, hogy új villája előtt a kutyaházba miniatűr XVIII. Leó-korabeli heverőt tegyenek, vagy beérjék egy modern csővázas rekamiéval.

A főkonstruktőr határozatával a kék szín jutott túlsúlyba a lakmuszpapírokon, és a rendelkezések értelmében Balaskó nem fellebbezhetett az elutasító döntés ellen. Sikertelenül próbálkozott a minisztérium 18 folyosójának számtalan irodájában, már feladta a reményt, mikor az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség” tapétázott ajtaján Jólesz Mátyás segédsugalmazó névjegyét fedezte fel.

Emlékezett rá: a lelencházban ugyanígy hívták azt a fiút, aki az alatta levő ágyon feküdt. Valószínűtlennek látszott, hogy az ismerős azóta ilyen karriert futott volna be, hiszen a lelencházban a legbutább növendékek közé tartozott, egy táblán állandóan a nyakában hordta a nevét, mert folyton elfelejtette, Balaskónak azonban nem maradt vesztenivalója, benyitott az ajtón.

Legnagyobb örömére valóban egykori lelenctársát találta meg az előszoba íróasztala mögött. Jólesz Mátyás megölelte, és pártfogásába vette a gumimuskátli ügyét.

Először Mátyás közvetlen főnökéhez, Jólesz Bélához mentek át, majd sorra járták a többi illetékes osztályvezetőt: Jólesz Józsefet, Jólesz Mihályt, Jólesz Jolánt és Jólesz Jolán férjét, született Pazsiczki Lászlót, útközben csatlakozott hozzájuk Jólesz Teréz, Jólesz Alfréd és Jólesz Albert is. Valóságos csapattá szaporodva, együtt jelentkeztek a főnökség vezetőjénél: Jólesz Ferdinánd vezérsugalmazónál.

A vezérsugalmazó éppen fegyelmi tárgyalást tartott.

Néhány hónappal ezelőtt szigorú rendszabályokat léptettek életbe az állami tinta megkímélése céljából, így például elrendelte, hogy tilos az „i” betűre a pontot kitenni, mert így éves viszonylatban több liter tinta takarítható meg.

Egyik öreg hivatalnok azonban nemcsak hogy kirakta az „i”-re a pontokat, hanem egyébként sem kerülte az „i” betűs szavakat, beadványaiban provokatív módon gyakran előfordultak olyan kifejezések, mint „hibrid virsli, vízisí sincs, bilincsszíj”.

Jólesz magából kikelve dorgálta az öregembert.

– Azért adunk ki egy ilyen intézkedést kétszázezer példányban, ötszínnyomással, félmillió forintért, hogy maga gúnyt űzzön belőle?!

Az öreg hivatalnok kétségbeesetten tárta szét a karját.

– Hogy írhattam volna azt másképpen, hogy „vízisí sincs”?

– Hogy? Például úgy, hogy vízisí van.

– De hát ha egyszer nincs vízisí?!

– Mindegy. Egy „i”-betűt akkor is megspórolt volna.

A vezérsugalmazó felemelte a hangját.

– Mindig „i”-t ír? Mit hisz?! Itt nincs vicc! Ki!

Az öreg hivatalnok elkotródott, Jólesz indulatában darabokra tépett szét egy függönyt, aztán, mikor magához tért, mélyen Balaskó szemébe nézett.

– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.

Balaskó elmondta, miképp utasították vissza találmányát a különféle főosztályokon és központokban. Jólesz Ferdinánd szótlanul hallgatta végig, de a homlokán kidülledtek az erek, és a különösen felháborító mozzanatoknál az asztalra csapott, Balaskó csak később vette észre, hogy az asztallapon krétával körül vannak rajzolva azok a helyek, ahová Jólesznek ütnie kell.

Mikor Balaskó befejezte elbeszélését, Jólesz mély lélegzetet vett, ez lecsillapította annyira, hogy meg tudjon szólalni.

– Nincs mit csodálkozni ezen, Balaskó elvtárs. A kispolgári önzés és haszonlesés, a harmadik utas szájtátiság és az individualista kivagyiság bűzhödt mocsara vesz körül bennünket még a saját barlangunkban is. Inkább az lett volna furcsa, ha a volt csendőrök, iparbárók, igazgatók és részvényvágó tőzsdések, akik rafinált szemfényvesztéssel átmentették magukat a mába, segítettek volna a te proletár találmányodon. Világos, hogy megpróbálták megsemmisíteni, eltussolni, elköntörfalazni, sárba tiporni, agyonhallgatni, de ezt a békát már nem nyeljük le. Vagyunk még néhányan, akik nem vagyunk ugyan pápábbak a pápánál, de fejbólintó Jánosok sem vagyunk, és ha ők sátánt mondanak, akkor mi Belzebubot felelünk.

A Balaskót kísérő csoportra mutatott.

– Mi vér vagyunk a te véredből, hús vagyunk a te húsodból, és esküszöm neked, hogy én és családom, akarom mondani beosztottjaim, egy emberként állunk ki a gumimuskátli mellett. Csak egyet mondj meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.

Körülnézett, kiküldte beosztottjait a szobából, mikor magára maradt Balaskóval, belülről kulcsra zárta az ajtót. Még ezt sem találta elég biztonságosnak, intett, hogy lépjenek be a páncélszekrénybe, és csak itt fejezte be suttogva a kérdést.

– Csak azt az egyet mondd meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy jó-e nekünk proletároknak ez a gumimuskátli? Nincs benne valami átkozott burzsoá szemfényvesztés, mely a bűzhödt kispolgári mocsár malmára hajtja a vizet?

– Esküszöm neked, Jólesz elvtárs – mondta Balaskó ünnepélyesen –, a gumimuskátli csak jót hozhat a proletariátusra.

Kimásztak a páncélszekrényből, Jólesz újból behívatta az osztályvezetőket.

– A legjobb gyárat adjátok oda Balaskó elvtársnak, a legjobb gyárunkat. Melyik a mi legjobb gyárunk?

Az osztályvezetők egyhangúan a kimagasló eredményeket elérő, kitűnően szervezett „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ajánlották. Jólesz Ferdinánd letelefonált a személyzeti osztályra, néhány percen belül meghozták Balaskó kinevezését a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-höz fő gumiegyenészi minőségben. Ez a feladatkör korábban nem létezett, Jólesz rögtönözte, mivel a tröszt státuszkerete zsúfolásig be volt töltve.

Elérzékenyülten nyújtotta át a papírt Balaskónak.

– Menj utadra, Balaskó elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy nagyszerű embernek tartalak, aki le fog győzni minden nehézséget.

Ünnepélyesen jobbról-balról arcon csókolta a feltalálót, példáját követte az egész Jólesz család, utolsónak Jólesz Mátyás, a segédsugalmazó búcsúzott el Balaskótól, egy előreváltott autóbuszjegyet adott neki, hogy kimehessen új munkahelyére.

Balaskó talán még fel se szállt az autóbuszra, mikor Nochot egy beépített embere már értesítette a fenyegető veszélyről. Az igazgató azonnal megtette a szükséges intézkedéseket. A törmelékhegyről lefelé ereszkedő Balaskót négy markos szállítómunkás várta az ellopott gyár kapuja helyén, megragadták az ijedtségtől megdermedt feltalálót, és helikopteren a „Megkísértő Villá”-ba vitték.

Mivel az idő már későre járt, a feltalálót egy hálószobába zárták, mely fényűző kényelemmel volt berendezve, de Balaskó, az átélt eseményektől elképedve, így is ébren töltötte el az éjszakát. Kilátástalan helyzetében egyedül az vigasztalta, hogy legalább a gumimuskátlit nála hagyták.

Csak reggelfelé aludt el, de hamarosan felverték álmából. Közölték vele, hogy nem kap reggelit, mert megkísértési eljárásnak vetik alá, és ennek során néhány vizsgálat csak éhgyomorra eszközölhető.

Először a társalgóba vezették, ahol Noch bizalmi embere: Momentán professzornő – valódi nevén Méliusz Edit – hallgatta ki. Balaskó nem tudta, hogy a csinos, 35 év körüli, szőke nő személyében a századunkban már oly ritka enciklopédikus tudóstehetségek egyikével áll szemben.

Méliusz Edit első publikációi: a halmazfizika tárgykörébe vágó „Zweihundert Experimente” és a posthegeliánus formalista logikát leleplező „Neoracionalista Antitézis” szinte forradalmasították az illető szaktudományokat. De Edit balszerencséjére a művek megjelenése idején mind a magyar halmazfizika, mind a magyar formális logika ellenes tudomány még gyerekcipőben járt, nem tudtak mit kezdeni a felvetett új gondolatokkal.

A sikerek nem jutottak túl a tudományos elismerés síkján, nem jártak olyan eredményekkel, mint amilyeneket a törhetetlen cipőpertlivég feltalálása okvetlenül meghozott volna. Edit még ahhoz sem jutott hozzá, hogy önálló lakást vásároljon, továbbra is öt nővérével lakott együtt és öt sógorával, akik éjszakánként felváltva tettek kísérletet, hogy megerőszakolják.

A fiatal, csinos nő, aki a magánéletben oly tapasztalatlan volt, mint kollégái, az anekdoták szórakozott professzorai, elviselhetetlennek találta ezt a helyzetet, de csekély fizetéséből nem tudott öröklakást vásárolni.

Hogy legalább a halála után találjon valahol állandóságot és nyugalmat, a Farkasréti temetőben egy öröksírboltot akart venni, a temető gondnokságán azonban közölték vele, hogy a bérlet csak ötven évre szól, utána innen is kirakják.

Ez adta meg a végső lökést Méliusz Edit elhatározásához: szakít eddigi életformájával, megpróbálja az öröklakás árát valamilyen hazárdjátékon összenyerni.

Ezentúl munkáját alárendelte szenvedélyének. Félelmetes matematikai tudását különféle kollektív totószelvénykulcsok és lottó variációs rendszerek kidolgozására használta fel, intuíciója ezentúl lángeszű hipotézisek helyett egy-egy lóversenyfutam győztesének megtippelésére irányult.

A főváros egyetlen, illegális kártyaklubjában is megpróbálkozott. Ez a klub egy magánlakásban működött, a klub címét a főbérlő és a játékosok szigorúan titkolták, így legfeljebb, ha százötvenezren ismerték a városban, természetesen a rendőrséget nem számítva.

A klub specialitásai közé tartozott, hogy a kártyalapokat mikroszkopikus finomságú pontozás vagy különleges sugárbehatások helyett, melyek kitapinthatóvá teszik a kártya jelzéseit, egyszerűen fokhagymával cinkelték, szimbolikusan érzékeltetve a klub magyar nemzeti jellegét, valamint a Budapest és Monte-Carlo közti távolságot. Egy-egy parti sorsát a jobb orr döntötte el, és a szaglószerveknek ebben a csatájában Edit végül is alulmaradt.

Képességei a hazárdjátékok szokatlan területén amúgy is cserbenhagyták őt, elegendő volt néhány hét, hogy elveszítse azt az összeget, melyet tízévi fizetésének betáblázásával vett fel munkatársaitól. Végső kétségbeesésében hivatalos pénzhez nyúlt, de ezt is rövid idő alatt eljátszotta.

Edit a börtöntől csak azért félt, mert úgy hallotta, hogy a rabokat nem engedik cigarettázni. Utolsó százforintosán húsz doboz cigarettát vásárolt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott egész addig, amíg össze nem esett. Bízott benne, ha nikotinmérgezéssel kerül be a börtönbe, egy ideig nélkülözni tudja a dohányfüstöt.

Szabadulása után csak papírtépőként tudott elhelyezkedni egy hivatalban, a hivatal eredetileg egy új ollót akart vásárolni, de Méliusz Edit olcsóbbnak bizonyult. A professzornő ezen a helyen kapta a Momentán melléknevet.

A személyi igazolvány adatfelvételekor arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, önérzetesen azt felelte: momentán papírtépő. A tisztviselő a megfelelő rovatba a „momentán” szót írta be. Edit nem tiltakozott, belátta, hogy ez a megjelölés pontosan illik egész egzisztenciájára.

Reménytelennek látszó helyzetéből Noch József szabadította ki, aki valaha egész alacsony beosztásban dolgozott a professzornő keze alatt. Noch akkor már megkezdte a felnyomulást, már középszerű beosztásban helyezkedett el, kapcsolatai pedig hivatali hatáskörén is messze túlterjedtek.

Noch el tudta intézni, hogy Méliusz Edit bekerüljön felügyelőnek egy éjszakai mulató illemhelyére, ahol a külföldiek valutában adták a borravalót. Amit tudományos pályán nem tudott elérni, az itt végre sikerült, hamarosan összeszedte az öröklakás árát.

Noch emelkedésével párhuzamosan ívelt felfelé a professzornő sorsa is. Mikor Noch specializálta magát gyárak ellopására, végképp maga mellé vette Momentánt, ő dolgozta ki a gyárak szétszedésének modern technológiáját, melynek segítségével, például a „Kéményseprőgolyó Gyár”-ban még a lebetonozott alapokat is sikerült ellopni.

A „Megkísértő Villá”-t is a professzornő hozta létre, ő tervezte a berendezéseket és a gépeket, továbbá személyesen foglalkozott azokkal az egyénekkel, akiknek meggyőzését Noch különösen fontosnak és nehéznek ítélte.

Balaskó két okból került ebbe a kategóriába. Egyrészt, mert eddigi életútja alapján feltételezhető volt, hogy makacsul ragaszkodik majd a gyár ellopásának bejelentéséhez, másrészt azért, mert Nochot beépített embere tájékoztatta a gumimuskátliról, és a találmány felkeltette az igazgató figyelmét.

Észrevétlenül letöretett egy levelet a növényről, és alaposan megvizsgáltatta Momentánnal, a kapott kiváló eredmények csak tovább fokozták az érdeklődését.

A professzornő azt hitte, hogy főnöke talán gumigyártással kíván foglalkozni, de Noch elhárította ezt a feltételezést, homályos utalások formájában néhány újszerű területet jelölt meg a gumimuskátli alkalmazására.

Például – úgy gondolta – nagy pénzeket fizetnének a gumimuskátli egyetlen leveléért ingatag állású hivatalnokok, mivel úgy odaragaszthatnák magukat az íróasztalukhoz, hogy legfeljebb sebészi beavatkozással lehetne elválasztani tőlük. Momentán nem értette, hogy Noch miért nem veszi el erőszakkal a találmányt, hiszen Balaskót a hatalmában tartja, de Noch ennek a módszernek még a gondolatát is visszautasította. Meg volt győződve, hogy semmi sem gyakorolhat nagyobb nyomást a túlzottan becsületes akadékoskodókra, mint a valóság szigorúan objektív feltárása. Kérte Momentánt, ő is ezt tartsa szem előtt, mikor foglalkozik Balaskóval.

Hogy a feltaláló ne vegye észre a ráirányuló megkülönböztetett figyelmet, több más megkísértendővel közös csoportba osztották be. A csoport tagjai között szerepeltek főkönyvelők és revizorok éppúgy, mint diszpécserek vagy anyagbeszerzők, csak egyetlen közös vonás jellemezte őket, mindannyian be akarták jelenteni illetékes helyen a gyár ellopását.

A csoport először a „Lelkiismeretvizsgáló Röntgengép” elé járult, mely Momentán professzornő találmánya szerint kimutatta a jellem különböző eltorzulásait, akár a közönséges röntgengép a tüdő vagy a csontok betegségeit.

Mint más alkalmakkor is, már ez az első vizsgálat rögtön szelektálta a csoportot. A leghangosabban tiltakozókról kiderült, hogy már előleget is vettek fel a megvesztegetési pénzre, és a tágra nyitott szájukkal csak az árfolyamukat akarták felsrófolni. A gép a néhány megmaradt delikvensnél is pontosan jelezte, hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolhatók a legkönnyebben.

Balaskó átvilágítása azonban valósággal megdöbbentette a professzornőt, ilyen tökéletesen tiszta lelkiismereti kamrák, árnyéktalan becsületkötegek még nem fordultak elő a gyakorlatában. Önmaga megvigasztalására a gépet a játékszenvedély kisagyi gócára irányította, némi elégtétellel látta, hogy ez Balaskónál egyáltalán nem fejlődött ki.

– Így persze könnyű – sóhajtott fel Momentán, de önkéntelenül is tovább fokozódott benne a rokonszenv és elismerés, melyet először a gumimuskátli tulajdonságainak műszaki felmérése váltott ki benne a feltaláló iránt.

Ezután a delikvensek filozófiai-világnézeti felmérése következett. A további ráhatások megválasztása ugyanis attól is függött, hogy az illető milyen szilárd elvi alappal rendelkezik.

Momentán most Balaskót vette elsőnek.

– Foglalkozott ön marxizmussal?

Balaskó büszkén kihúzta magát.

– Középfokú szemináriumot végeztem. Kitüntetéssel.

– Akkor valószínűleg sokat olvasott a marxizmus klasszikusaiból.

– Rengeteget. Például a Kommunista Kiáltvány-t is olvastam, onnan, hogy „Kísértet jár Európa felett, a Kommunizmus kísértete”… egészen addig, hogy „és akkor…”

Momentán csodálkozva kérdezte:

– Mi az, hogy „és akkor…”?

– Én sem tudom pontosan. Ez volt a tizenhatodik lap alján, és a szemináriumra csak eddig volt feladva kötelező olvasmányként.

– Kitűnő. És mit tud még?

– „Hazánk nem rés, hanem…”

Balaskó elhallgatott.

Momentán sürgette:

– Hanem mi?

Balaskó vállat vont.

– Nem tudom, itt is lap vége volt.

– Ön az átlagosnál sokkal jobban ismeri a marxizmust – jegyezte meg Momentán, és a későbbi feleletek igazolták ezt a megállapítását. A többi kilenc jelölt összesen három olyan idézetet tudott összehozni, melyeket marxista klasszikusoknak tulajdonítottak. Az egyik idézetről kiderült, hogy a Bibliából származik, a másikat, „Az állam én vagyok”-ot XIV. Lajos mondta, a harmadikat pedig Tóth Tihamér atya írta Hát érdemes volt, fiúk? című, nemi felvilágosító jellegű könyvében.

A megfogyatkozott csoport átment a másik terembe, ahol különféle ismeretterjesztő-felvilágosító előadásokat tartottak a számukra.

A fizikai tárgyú elmefuttatás bebizonyította, hogy az újabb kutatások az anyagnak magát a létezését is kérdésessé tették, ezek után az már teljesen mindegy, kinek a tulajdonában vannak az anyag különféle megjelenési formái, például egy gyár.

Ez az előadó később visszajött, és sokáig keresgélte ottfelejtett ceruzáját. Sehogy sem tudta megtalálni, ezt, úgy látszik, a szívére vette, mert távozása előtt minősíthetetlen kifejezések kíséretében tolvajnak nevezte az egész hallgatóságot.

Egy jogtudós – aki csak másodállásban vállalta el a „Megkísértő Villa” ügyfeleinek oktatását, főfoglalkozása a „Társadalmi Tulajdon Védelmében Elméleti Tanszék”-éhez kötötte – a pénz történetéről beszélt.

Nevetségesnek bélyegezte azt az állítást, hogy a „forint” Florenz olasz város nevéből származik, kimutatta: a forint szó valójában tulajdonjogi rövidítés, kissé összevonva azt jelöli, kié a pénz: Feketézőké, ORgazdáké, INgyenélőké, Tolvajoké.

A jogtudós a rövidítés utolsó tagját, a tolvajokat tartotta a történelmileg legpozitívabb kategóriának, felsorolta, hányszor tettek hazájuknak felbecsülhetetlen szolgálatokat, amellett élen jártak az egyenlőtlen vagyonelosztás elleni harcban. Kérte hallgatóit, vessék félre előítéleteiket ezzel a társadalmi kategóriával kapcsolatban.

A legtöbben beadták derekukat ennek a tudományos érvelésnek. Lelkiismeretüket lecsillapította a meggyőződés – melyet az előadások sugalmaztak –, hogy ők mindent megtettek becsületük védelmében, de végül is kénytelenek voltak meghódolni egy náluk erősebb szükségszerűség előtt.

Míg az első fokozatnál kihullottak megvesztegetése szinte szabályszerű irodai körülmények között ment végbe, a nyilatkozat aláírása ellenében pénzt kaptak, és ezzel az ügy be is fejeződött – az eljárás a második fokozatnál már különleges formák kíséretében történt.

A „Megkísértő Villa” sebésze kioperálta az illetők gerincét – ezt a műtétet az első fokozatnál azért nem lehetett végrehajtani, mert az illetők sohasem rendelkeztek gerinccel –, helyette egy minden igényt kielégítő gumigerincet iktattak be.

A kioperált gerinceket egy ruhatárhoz hasonlító helyiségben akasztották fel. Néhányan elismervényt kértek róla, hogy annak idején majd kiválthassák. Momentán készséggel megadta ezt az elismervényt, bár megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint az egyszer beadott gerincek kiváltására soha többé nem kerül sor. A gumigerinc különben sem hátrány, viselői közül számosan kiváló eredményeket értek el mind a tornacsarnokokban, mind az előrehaladásban a hivatali ranglétrán.

Balaskót a harmadik terembe már csak két társa követte.

Egyikük jóval fiatalabb volt a feltalálónál, tíz éve küldöncként dolgozott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyik kooperáló vállalatánál. Annak idején polgári származása miatt nem vették fel az egyetemre, és ha burkoltabb formában is, de most is szerencsétlen osztályhelyzetének köszönhette, hogy nem tudott előbbre jutni. Helyzetének vigasztalansága szülte benne a keserű dacot, mely arra indította, hogy minden felmerülő kérdésre, így a megvesztegetési ajánlatra is nemmel válaszoljon.

Másikuk: Steingruber Alajos, korát tekintve apja lehetett volna Balaskónak. Az Elektromos Művek óraleolvasójaként fogták le őt Noch emberei, bár Steingruber magát a gyár ellopását nem vette észre, ahhoz ragaszkodott, hogy a villamosmérő órák plombájának felnyitását jelentse feletteseinek.

Ez a három ember lépett át a harmadik terembe, melyet az „Egyedi és Különleges Megkísértések Termé”-nek nevezték. A terem minden eddiginél méltóbbnak bizonyult a villa elnevezéséhez, itt valóban felhalmozták a fellelhető összes kísértéseket.

A küldöncöt egy luxusautóba ültették, melynek motorját a slusszkulcs elfordítása helyett a megvesztegető nyilatkozat aláírása által keltett bioelektromos energia hozta üzembe. Az óraleolvasónak vadonatúj amerikai műszívet és műbokákat mutattak, egy aláírás árán évtizedekkel meghosszabbíthatta volna az életét.

Dicséretükre legyen mondva, mindketten ellenálltak, és természetesen Balaskó is elhárította magától a felkínált külön kis gyárat, ragaszkodott hozzá, hogy a számára kijelölt helyen, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-nél próbálja ki a találmányát.

A villa egyenruhás alkalmazottja két borítékot nyújtott át Momentánnak, mindkettőből okiratok kerültek elő. A professzornő az elsőt a küldöncnek adta át.

– Ezért talán hajlandó lesz aláírni. Többe került, mint két „Jaguár”.

Ez az okirat egy hivatalos határozatot tartalmazott, mely a küldöncöt átminősítette munkásszármazásúvá, méghozzá illeték- és bélyegmentesen, mindössze „gyerekkori nyomormegváltás” címen kellett ötszáz forintot fizetnie. A küldönc pillanatnyi habozás nélkül aláírta a megvesztegetési nyilatkozatot, és hanyatt-homlok elrohant, hogy minél hamarabb megkezdhesse a karrierjét.

Az öreg Steingruber gúnyosan nézett először utána, aztán Momentánra.

– Nekem mit tud ajánlani, asszonyom? Nekem már nincs jövőm.

– De múltja talán van?

A másik okiraton az óraleolvasó főnökének hivatalos bocsánatkérése állt. Belátta, hogy 36 évvel ezelőtt egy vitás elszámolásban az öreg óraleolvasónak volt igaza, a kérdéses szám hetes volt, és nem kilences, mint ő, a főnöke állította.

Steingruber annak idején e miatt a szám miatt veszett össze barátaival, és ezért kergette el a feleségét, mert azt tanácsolták, hogy legyen okos, és fogadja el a főnöke véleményét. Most csak annyit mondott:

– Ne legyünk telhetetlenek, az is nagyon szép, ha egyszer az életben kiderül, hogy igazam volt – és aláírta a hamis jelentést, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” mérőóráit tökéletesen szabályszerű állapotban találta.

A terem hirtelen elsötétült, csak a kis sarokemelvényt világította meg egy rejtett reflektor. Akár egy divatbemutatón, gyönyörű és elegáns nők léptek fel egymás után az emelvényre, Momentán mindegyikhez fűzött néhány szavas ismertetést.

– „Dolgozók öröme”-típus. Üzletekben egyelőre nem kapható. „Az autó mindenekfelett, én az autó alatt”-típus, gyalog ürgével nem ismerkedik. „Az állam én vagyok”-típus, luxusváltozat, csak állami pénzeket sikkasztók számára. Valamennyi megvásárolható a megvesztegetés összegéből.

Balaskó szótlanul nézte végig a nők felvonulását, Momentán tanácstalanul kérdezte:

– Melyik tetszett, Balaskó úr?

– Egyik sem – válaszolta a feltaláló –, én ideális, tiszta szerelemre vágyom.

– Ahhoz kell a legtöbb pénz, de talán még annyit is tudunk adni.

– Nem kell.

– Ez a legutolsó szava?

– A legutolsó.

Momentán felsóhajtott, és széttárta a kezeit.

– Akkor én befejeztem. Át kell adjam magát Noch úrnak, ő foglalkozik magával tovább.

Rövid, szaggatott jelzést adott le a csengővel, melyre egy távoli berregés válaszolt.

– Mindjárt jön, nem akar addig játszani kicsit?

– Mit?

– Mindegy. Van egy kis zsebrulettem, de kártyázhatunk is: nasi-vasi, kopka, huszonegy, tud valamit?

Balaskó eltöprengett.

– Mintha a lelencházban egyszer huszonegyeztem volna. Mondjuk, hogy azt tudok.

– Egy leosztás tíz forint.

– Nincsen csak négy forintom.

– Majd megadja.

– Miből?

– Magának valaha még több pénze lesz, mint amennyit én láttam életemben.

Fehér köpenye zsebéből egy kártyacsomagot vett elő, gyakorlott kézzel összekeverte.

– Hány lapot kér?

– Egyet.

Balaskó szánakozva nézte az izgalomtól máris felhevült professzornőt.

– Miért játszik ilyen hazárdjátékokat?

– Kártyázunk vagy népnevelünk?! Kér még egy lapot?

– Kérek. Ohne ász. Még egyet.

Balaskó az asztalra dobta a kártyáit.

– Huszonhárom. Fuccs.

– Tíz forinttal jön.

Momentán ismét átnyújtott egy lapot Balaskónak.

– Tulajdonképpen irigylem magát.

A feltaláló keserűen elhúzta a száját.

– Engem? Hát már engem is irigyelhet valaki?

– Ne játssza meg magát. Aki a gumimuskátlit feltalálta, az nagyon tehetséges ember kell hogy legyen. Mért nem fogadja el a pénzt? Mit akar kihozni magának ebből az egész ügyből?

– Szeretném, ha minden gyereknek annyi gumilabdája volna, amennyit csak akar.

– Miért fontos ez magának?

– Mert én lelencházban nőttem fel, és sohasem volt gumilabdám.

– De hát maga mit kap ebből?

– Semmit. Legfeljebb ha egy szobrot valamelyik játszótéren, jó széles vállút, hogy a gyerekek felülhessenek a nyakamba.

A kártyáira nézett.

– Újból huszonhárom, befuccsoltam. Húsz forinttal jövök.

Magas, őszülő, elegáns férfi nyitott be a terembe, két fiatal lány kíséretében. Hagyta, hogy a lányok levegyék róla a hálóköntöst, rásegítsék a nappali kabátját, majd egy könnyed mozdulattal elbocsátotta őket. Balaskóhoz lépett, és mivel feltételezte, hogy amúgy sem fogadná el a kéznyújtást, csak meghajolt előtte.

– Noch József vagyok.

Észrevette az asztalon felejtett kártyalapokat, szemrehányó pillantást vetett Momentánra.

– Hányszor kértem már magát, professzornő, hogy ne játsszon hazárdjátékot a vendégeimmel.

A feltaláló felé fordult.

– Amennyiben anyagi veszteség érte önt, természetesen a legmesszebbmenőkig kártalanítom.

– Nem, nem ért semmiféle veszteség.

Balaskó egy ásítást nyomott el, Noch észrevette.

– Úgy látom, egy kicsit álmos, engedje meg, hogy megkínáljam egy duplával. Legyen szíves, professzornő, egy kávét.

Momentán lenyomott egy gombot a fali kapcsolótáblán, oldalról egy iparvasúti mozdony sistergett be a terembe. A professzornő kávét töltött a kazánba, és ráeresztette a gőzt, megindultak a dugattyúk, a kéményen hamarosan felszállt a fövő kávé illata. Balaskó mereven nézte a mozdonyt.

– Ez is a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből való?

– Igen. A legmodernebb típusú magyar mozdony, csak egy kicsit kellett átalakítani, hogy kávéfőző gép legyen belőle.

A gőzsíp fütyülése jelezte, hogy elkészült a kávé. Momentán Balaskó elé rakta. Noch udvariasan kivárta, amíg vendége leteszi a csészét, csak aztán kezdett el beszélni.

– Higgye el, Balaskó úr, nem azért ajánlottam fel pénzt, mert félek öntől, ha esetleg ezt tételezte fel, még lesz alkalma megbizonyosodni, hogy tévedett. Mindössze abban akartam segíteni, hogy egy ilyen kiváló és becsületes ember, mint ön, elérhesse a célját. Tudnia kell, hogy a pénz megrövidíti a célhoz vezető utat, és megment a megaláztatástól.

Vizsgáló tekintettel felmérte Balaskó ruháját.

– Vegyük például az ön öltözékét. Milyen az ön öltözéke? Szánalmas.

Balaskó védekezett.

– Szerintem kopott, de tisztességes.

– Éppen ezt hívják magyarul szánalmasnak. Miért baj a szánalmas öltözék? Mert felesleges energiapocsékolással jár. Legyen szíves, professzornő, számítsa ki: mennyi energiájába kerülne Balaskó úrnak, hogy ilyen öltözékben bejusson, tegyük fel, csak egy vállalati igazgatóhoz.

Momentán ujjai sietve kattogtatták az elektromos számológép billentyűit.

– Néhány ezer megawattot kellene kifejtenie. Körülbelül annyit, mintha négyszáz kiló terhet harminc méter magasba emelne.

– Köszönöm. És már egy nyakkendő megmenti a portás kérdezősködéseitől, hogy hova akar menni. Egy őzbőr kabát fehér nyloninggel pedig átemeli a titkárnő akadékoskodásain is. És mondja meg, miért kell pótolhatatlan energiákat elvesztegetni, mikor az egész megoldható pénzzel?

– A szegénységet a világ összes filozófusa egyértelműnek tekinti a tisztességgel.

– Ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy a szándékos szegénység a legnagyobb önzés a világon. Azt hiszi, a szegényt szeretik a szegények? Nem, nem szeretik, a szegények engem szeretnek, akitől van mit várniuk. Ha van pénze, mérhetetlen sok jót tehet az emberekkel. Akar példát? Az én cigányprímásom még most is komornyikot tart, és fog is tartani még a megvalósult kommunizmus korában is. Ha van pénze, támogathatja a barátait, megalázhatja az ellenségeit, és ha megtette kötelességét mások iránt, ki róhatja meg azért, hogy maga is él egy kicsit. Vesz egy autót, vacsora a vendéglőben egy helyes kis nővel, utána megállnak egy hegyi szerpentinen, leoltják az autó reflektorát, és ha valaki benéz a kocsiablakon, annak belecsap a pofájába. Ha lenézi ezeket az örömöket, hadd emlékeztessem a kvantummechanikának arra a legújabb felfedezésére, hogy egyszer, azaz összesen egyszer élünk.

Balaskó ingerülten közbevágott.

– Ahhoz, hogy ennyi pénzem legyen, lopnom kellene.

Noch arcára szánakozó mosoly ült ki.

– Na és? Azt hiszi, ha maga otthagyja a pénzt, nem fogja elvinni valaki más?

Bólogatott.

– Igaz, valaha én is így gondolkoztam. Tudnia kell, Balaskó úr, hogy ezelőtt tíz évvel én is éppolyan becsületes hivatalnok voltam, mint ön most. Kefirt reggeliztem és töpörtyűt vacsoráztam, azt magyaráztam magamnak: ennek így kell lennie, mert szegény ország vagyunk. A szemem akkor nyílt ki, mikor bent a hivatalban és kint az életben észrevettem, hogy pazarolnak el milliókat a lehető legfölöslegesebb dolgokra. Elkezdtem gondolkozni: miért mindig nekem és rajtam kell spórolni, mikor az állam maga pazarol? És akkor megértettem, hogy Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy én töpörtyűt vacsorázzak. Otthagytam az állásomat, kicsiben kezdtem: egy szekrényt teleloptam söröskorsókkal, az újabb eredményeimet már ön is ismeri.

Balaskó gúnyosan mosolygott.

– Nem tud meggyőzni arról, hogy erkölcsileg helyes gyárakat lopni.

– Ha nem is helyes, de nincs benne semmi rendkívüli.

Noch a mellére tette a kezét.

– Maga komolyan azt hiszi, hogy ebben az országban csak én lopok gyárakat? Más nem? Csak nem vallják be olyan nyíltan, és ha lehet ezt a kifejezést használni, olyan becsületesen, mint én. Miért? Az nem lopott el egy gyárat vagy egy gyárra valót, aki olyan víztornyokat tervezett, melyek a harmadik héten összedőltek? Aki olyan árukat gyártott, melyek milliószámra rohadnak a raktárakban, mert nem kellenek senkinek? Aki hamis számlákon pénzt utal ki a feleségének, aki megjutalmazza saját magát? Az nem lopott el már legalább egy gyárat, aki olyan filmeket készít, hogy a moziban minden székre láncokat kell szerelni, különben megszöknek a nézők?

Noch elutasító mozdulatot tett.

– Azt hiszem, uram, rossz helyre címezte a megvetését. Én különb vagyok náluk.

– Miért volna különb?

– Mert én legalább Kossuth-díjat nem kérek azért, mert elloptam egy gyárat. És baráti társaságban, csukott ajtók mögött, nem szidom a rendszert, amelyből élek, sőt feltétlen rokonszenvet érzek iránta: az előtt a rendszer előtt, mely ezt mind kibírja, én, Noch József, megemelem a kalapomat.

Nagyokat fújt.

– Ne haragudjon, ezt nem mentegetődzésül mondtam el, csak a teljes igazság kedvéért.

Balaskó kétségbeesetten felkiáltott.

– Hát becsületes emberek nincsenek ebben az országban?!

– De vannak. Engedje meg, hogy egyet mindjárt be is mutassak önnek. Parancsoljon átfáradni a szomszéd szobába.

A negyedik terem szabályszerű bárhelyiségnek volt kiképezve, a hasonló szórakozóhelyektől talán csak annyiban különbözött, hogy egyik falát ismeretlen rendeltetésű függöny takarta le.

Balaskó még sohasem járt bárban, gyanakodva ült fel a magas lábú székre, és elhárította a platinaszőke mixernő által felkínált italokat is. Noch három cent Black and white whiskyt ivott, leöblítette szódavízzel, utána a bárpult színes műanyaglapjára könyökölt.

– Mielőtt rátérnénk a tárgyra, becsületszavát kell kérnem, hogy fegyelmezetten és mértéktartóan fog viselkedni. Egy esetleges meggondolatlanság jóvátehetetlen károkat okozhat a gépezetben. Bírom az ön morális obligóját?

Bár Balaskó nem tudta pontosan, mit jelent a morális obligó kifejezés, beleegyezően bólintott, mindenképpen találkozni akart a „Megkísértő Villá”-ban egy becsületes emberrel. Noch intett Momentánnak, hogy húzza szét a szoba főfalát eltakaró függönyt.

A függöny mögött egy külön kis szoba tűn fel, melyet üveglap választott el a bárhelyiségtől, ettől a szoba múzeumi üvegszekrény-tárlókra hasonlított. A kis szobában egy olajos ruhájú, középkorú munkás dolgozott, szalagon futó munkadarabokat reszelt egyhangú mozdulatokkal. Noch a fényt a munkás alakjára irányította.

– Négy és fél évvel ezelőtt – mikor végleg rendeztem a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ügyét – embereim olyan sietve szedték szét a gyárat, hogy véletlenül ezt a munkást is elhozták az épülettel együtt. Először megszidtam embereimet a gondatlanságukért, de később úgy találtam, nem lesz haszontalan, ha ezt a munkást egy üvegfal mögött magamnál tartom. Igen tanulságos példa: milyen sors vár arra, aki nem írja alá űrlapjainkat, vagyis, más szóval, hogy élnek az úgynevezett egyszerű, de becsületes emberek, akiket ön annyira kedvel.

Közelebb lépett az üvegfalhoz, és egy hosszú oktatói nádpálcával mutogatott.

– Becsületes munkás, tudományos nevén proletar correctus. Hazánk adottságai nem kedveznek a szaporodásának, a XX. században már erősen kiveszőfélben való fajta. Helyette a proletar törzs más alváltozatai: a lógós munkás – proletar lincus, a részeges munkás – proletar piaticus és a tolvaj munkás – proletar szajrèensis kezdenek elterjedni. A proletar correctus gondozása nem igényel különösebb költségeket. Napi tápláléka mindössze egy negyed kiló „Mindent bele”-típusú nyáriszalámi.

– Még nem hallottam erről a szalámiról.

– Úgy készül, hogy naponta összesöprik a vágóhíd udvarát, és az így összegyűlt anyagot hurkabelekbe töltik. Ezenkívül igényel még két zsúpszalmából facsart és timsóval tartósított nagyfröccsöt. Szellemi szükségletei elenyészőek, minden reggel egy újság, melynek ránéz a címlapjára, aztán sóhajtva zsebre gyűri.

Noch elnézést kért a vendégétől, visszament a bárpulthoz, és ivott még egy háromcentes Black and white whiskyt. Majd tovább magyarázott.

– Foglalkoztatása is rendkívül egyszerű: egy önmagába visszacsatlakoztatott, vagyis körbefutó szalagon reszeli a fakutyákat, mielőtt a kutyák végképp elkopnának, kicseréljük őket. Semmiféle különleges őrizetre nincs szükség, csak a futószalag sebességét kell olyan szinten tartanunk, hogy ne nézhessen fel, mert ha felnéz, meglátja, hogy mindent elloptak körülötte, indulatba jön, és ennek beláthatatlan következményei lennének.

Balaskó elszoruló torokkal kérdezte:

– Mióta dolgozik már így?

– Már évek óta.

– Közben nem is volt szabad napja?

– Nem. Csak azt kell közölni vele, ha fáradt: vállalati vagy országos érdek, hogy folytassa a munkát, ezzel mindig meg lehet győzni. Akar vele beszélni néhány szót?

– Szeretnék.

Noch figyelmeztetően intett.

– De meg kell ígérje: nem intéz hozzá lázító tartalmú szavakat!

– Megígérem.

Noch utasította Momentánt.

– Professzornő, kapcsolja a futószalagot az ötös sebességre.

Kivárta, míg a futószalag felgyorsul, csak akkor nyújtotta át a kis kézi mikrofont Balaskónak.

– Parancsoljon.

Balaskó meghatottan szólt bele a mikrofonba.

– Hogy élsz, pajtás?

A munkás az üvegfal mögött minden erejét megfeszítve próbált alkalmazkodni a futószalag felfokozott sebességéhez, úgy válaszolt, hogy közben nem emelte fel a fejét.

– Jól vagyok, pajtás. Most még egy kicsit rá kell vernem, mert azt mondják, ez nagyon fontos exportmunka. Őszintén szólva budira sem tudok menni, inkább kiizzadom, de majd ha ezt a munkát befejeztem, akkor pihenek.

Lassan megszokta a futószalag gyorsított tempóját, lazított, beszédének ritmusán is elmélázott.

– Tudod, pajtás, már régóta nem jutottam el sehova, őszintén szólva azt hiszem, hogy a mozik, a színházak meg a többi szórakozóhely már mind becsukott, mert ahogy én nem érek rá, gondolom, más se nagyon. Nem így van?

– De igen, így van.

– De majd, majd ha ezzel a munkával kész leszek, akkor kirúgok a hámból. Felveszem a sötétkék ruhámat – tudod, van egy elég jó sötétkék ruhám –, és elmegyek mindenhová.

– Igen, majd ha befejezted ezt a munkát, akkor nagyon jó lesz. És mondd, biztos vagy benne, hogy olyan fontos ez a munka, amit végzel?

Noch ingerülten közbeszólt.

– Megmondtam önnek, hogy tartózkodjék a lázító kérdésektől. Professzornő, legyen szíves, kapcsolja rá a hetes sebességet.

A munkás bólintott Balaskó kérdésére, közben a keze motollaként járt a reszelővel.

– Rendkívül fontos, pajtás. Elég egy tized millimétert tévednem, és már kész a selejt. Megbocsáss, pajtás, de nincs időm. Már talán két perce is beszélgetünk, és közben nem tudok figyelni a munkámra. Képzeld el, hova jutna az ország, ha mindenki ellopna a munkaidőből két percet.

Balaskó felsóhajtott.

– Igazad van. Isten veled, pajtás.

– Isten veled.

Momentán elfordította a reflektort a munkás alakjáról, és összehúzta az üveglap előtt a függönyt. Noch visszaült a bárpult mellé.

– Nos, tehát látta, hogy élnek az úgynevezett becsületes emberek. Ezek után sem hajlandó aláírni a nyilatkozatot?

– Nem.

– Sajnálom, Balaskó úr, hogy nem tudtunk megegyezni, elbocsátom magát. Elnézését kérem az elvesztegetett idejéért, a kapunál majd megkapja a napidíját.

Széttárta a karját.

– Jelentsen fel tetszése szerint az ország bármelyik intézményénél vagy hivatalában. Nem akarok jósolni, de maga rá fog jönni, hogy egyedül én akartam jót magának, mert a tehetséges embereket én mindig szerettem. Maga még kérni fogja, hogy aláírhassa ezt az űrlapot, de nem tudom, megengedhetem-e majd akkor? Most pedig: örültem a szerencsének, Balaskó úr.

Balaskó kifelé indult, de félútról még visszafordult.

– Bocsánat, milyen paraszt vagyok, még meg sem köszöntem a kávét, pedig rég ittam ilyen jót. Látszik, hogy mozdonyban főzték. Mennyiből tudják kiállítani?

– Azt hiszem, két forint az önköltsége.

Balaskó a zsebébe nyúlt.

– Tessék három forint. Egy dupla árával sem akarok benne lenni a gyár ellopásában.

Utolsó forintját Momentán elé vágta.

– Ez pedig öné, a kiszolgálásért.

Elsietett, Momentán fénylő szemmel nézett utána, sietve kérdezett valamit, hogy elrejtse gondolatait a főnöke elől.

– Mit gondol, Noch úr: nem lesz botrány, ha csakugyan bejelenti, hogy ellopták a gyárat?

Noch egy kényelmes mozdulattal leverte szivarjáról a hamut.

– Nem.

– Honnan tudja? Hiszen ilyen eset még nem fordult elő, eddig minden ügyfelünket sikerült megvesztegetnünk.

– Egyszerű logika, professzornő. Ugyanis összesen két változat lehetséges. Először: az illetékesek nem hiszik el a bejelentést, és a barátunk addig bizonygatja az igazát, amíg a bolondokházába kerül. Másodszor: az illetékesek elhiszik a bejelentést, és erre barátunkat még inkább bevágják a bolondokházába, ha nem a börtönbe. Bármilyen zsúfolt is mind a két intézmény, az ő számára találnak majd egy szabad priccset.

Momentán értelmetlenül nézett a főnökére.

– Miért tennék ezt?

– Mert Balaskó őrájuk nézve is veszélyes. Azt nem kell külön mondanom, ha botrány törne ki ebből az ügyből, az elsősorban nem engemet sújtana, hanem a hivatalokat, melyek olyan lelkiismeretlenül dolgoztak, hogy nyugodtan el lehetett lopni a hatáskörükbe tartozó gyárakat.

– És mi történik abban az esetben, ha ezek a hivatalok nyíltan bevallják a mulasztásukat?

– Ilyen eset nincs professzornő. A hivatal nagyon jól tudja, hogy abban a pillanatban, mikor egyetlen hibáját bevallja, rögtön kiderül a többi is, és a láncolat törvényszerűen elvezet a hivatal létezésének teljesen fölösleges voltához. Márpedig egy hivatal mindent beismerhet, ezt az egyet kivéve.

Noch elnyomta a szivarját.

– A hivatal, professzornő, mindig túlélheti azt a feladatkört, melynek betöltésére eredetileg létrehozták, és feleslegessé válásával egyenes arányban növekszik hatásköre és testületi gőgje. És ez a mi szerencsénk, professzornő.

Balaskó természetesen nem fogadta el a kapunál felkínált napidíjat, így, egyetlen fillér nélkül, kénytelen volt végigsétálni az éjszakát.

Már éjfél után egy homályos tér sarkán fiatal huligán támadta meg, felelősségre vonta, amiért elcsábította a menyasszonyát. A feltaláló hiába jelentette ki, hogy nincs szerencséje ismerni a szóban forgó hölgyet, a huligán ütésre emelte az öklét. Balaskó az utolsó pillanatban hajolt el a félelmetes jobbegyenes elől, a huligán saját lendületétől előreesett, fejét az aszfaltba verte, és elájult.

Balaskó a kiállt ijedségtől szabálytalanul verő szívvel támaszkodott neki a falnak, arra rezzent fel, hogy egy rendőr áll meg előtte. A rendőr – rajongója az ökölvívásnak és minden férfias küzdelemnek – a túloldalról végignézte a verekedést, gratulált a feltalálónak kitűnő reflexéhez, ahogy elkerülte az ütést, majd lehajolt és megvizsgálta az eszméletlen huligánt.

A rendőr komor arccal emelkedett fel, közölte, hogy legnagyobb sajnálatára kénytelen lesz feljelenteni Balaskót. Ő a túloldalról tisztán látta, hogy a huligán támadása legfeljebb 40–45 százalékban veszélyeztette Balaskó testi épségét, a feltaláló viszont meggondolatlan és felelőtlen elhajlásával 60–65 százalékos károsodást idézett elő a huligán szervezetében. Ez a húszszázalékos különbség, a rendőr becslése szerint, legalább 6–8 hónapos börtönbüntetést von maga után, természetesen Balaskó ellen.

A feltaláló hiába fogadkozott, hogy ezentúl ötjegyű logaritmustáblát és szögmérőt hord majd magával, megállapítani, milyen százalékban védekezhet egy huligán támadása ellen, a rendőr megértően bólogatott, de azért feljegyezte Balaskó adatait.

Talán ennek a rendőrnek nehezen megemészthető méltánytalansága okozta, hogy Balaskó eltért eredeti szándékától, és nem a rendőrségre sietett feljelenteni a tolvajokat, hanem úgy döntött: inkább a Gumiügyi Minisztérium illetékeseivel közli a gyár ellopását.

Már jóval a hivatalos idő kezdete előtt ott várakozott a minisztérium előcsarnokában, feszülten figyelte, mikor tűnik fel végre egy ismerős arc.

Elsőnek Lágymányosi Miklós jelent meg egy kis hordárkocsin, maga előtt tolta az íróasztalát, melyet a hivatalos órák után mindig hazavitt magával, nehogy éjszaka bárki is leüljön mellé. Lágymányosi a kapu előtt megállt, itt több mint negyedórát várakozott, mert ragaszkodott hozzá, hogy minden érkezőt előreengedjen. Végül már csak egy kóbor macska maradt kint, őelőtte is mélyen meghajolt, karjával befelé mutatva. A macska elutasítólag nyávogott, Lágymányosi arcára alázatos mosoly ült ki.

– Nagyon hálásan köszönöm.

Becipelte az íróasztalt az előtérbe, észrevette Balaskót, széles mozdulattal tárta szét a karját.

– Csak összehoz minket a sors, Balaskó elvtárs.

Átölelte Balaskót, megcsókolta, és a feltaláló bárhogy tiltakozott, ráültette az íróasztal tetejére, és a hátán vitte fel második emeleti szobájába. Most is a legkényelmesebb székbe ültette le, ő maga a lábaihoz kuporodott, és szolgálatkészen nézett fel rá.

– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.

Balaskó ünnepélyes, emelt hangon jelentette ki.

– Lágymányosi elvtárs, elloptak egy gyárat.

Lágymányosi szemét elfutotta a könny.

– Ó, hogy milyen emberek vannak! Mondd meg, Balaskó elvtárs, mire kellett nekik ez a gyár? Tegyük fel: éheztek, rongyosak voltak, de akkor is, mért kellett rögtön ellopni egy gyárat? Mért nem jöttek el hozzám, te tudod a legjobban, Balaskó elvtárs, hogy én odaadtam volna mindenemet.

Balaskó elhűlve hallgatta a fővéleményező szavait.

– Nem értelek, Lágymányosi elvtárs. Neked most az a legfontosabb, hogy a tolvajokon sajnálkozz?

– Igen. Mert biztos van közöttük egy csomó fiatal ember, és ha kiderül róluk, hogy elloptak egy gyárat, egész életükre megbélyegezték magukat, tönkretették a jövőjüket. Sohasem kaphatnak egy olyan nagyszerű asszonyt, mint Marika, és hogy néznek majd a gyerekeik szemébe, ha azt kérdezik tőlük: apuka, igaz, hogy te a nép gyárához nyúltál? Mit felelnél te az ő helyükben, Balaskó elvtárs?

– Igaz, fiacskám, én szemét, enyveskezű tolvaj vagyok, kilopnám a forró zsírból a hurkát.

– Már megbocsáss, Balaskó elvtárs, de hát hogy esne ez annak az ártatlan gyereknek?

Balaskó kezdte elveszíteni a türelmét.

– Mondd meg végre nyíltan: akarsz tenni valamit a tolvajok ellen, vagy nem akarsz?

Lágymányosi szelíden mosolygott.

– Ó, ez az örökös kiélezése a dolgoknak, a folytonos törik-szakad, fekete-fehér, igen-nem! Nem érzed, Balaskó elvtárs, hogy az élet mennyivel bonyolultabb és összetettebb ennél? Vannak apró, de rendkívül fontos emberi érzékenységek, melyeket nem lehet mindjárt lábbal tiporni, ha egy-két gyár eltűnik.

– Mondd, miért vagy te fővéleményező, ha ennyire nem csinálsz semmit?

Lágymányosi arca elkomorodott, mint mindig, ha az állása került szóba. A páncélszekrényből elővette számtalan aláírással ellátott kinevezési okiratát, és felmutatta.

– Ezt nagyobb emberek döntötték el, mint te vagy én. És el tudod képzelni, hogy egy Vaskovics elvtárs, egy Niederfellner elvtárs vagy maga Kovács Gedeon elvtárs tévedhetett?

– Szarok én a papírra, az az igazság, hogy fővéleményező létedre semmiről sincs véleményed.

– Nem helyes így kifejezned magad, Balaskó elvtárs, hogy „szarok a papírra”, nem szabad megengednünk, hogy elragadjanak minket az indulataink. Azért tűnik úgy neked, mintha nem merném vállalni a felelősséget, mert tartózkodom minden elhamarkodott döntéstől. Ha csak az én személyes sorsomról volna szó, nem törődnék semmivel. Kiállnék csupasz mellel a villámok elé, de itt sokkal nagyobb a tét.

– Mi a tét?

– Ha most elkezdem firtatni az ellopott gyár ügyét, előfordul, hogy belebukok, és leváltanak. Ez nem azért lenne baj, mert én elveszíteném az állásomat, hanem, mert ha én elkerülök innen, komoly bajok történhetnek.

– Milyen bajok?

Lágymányosi magasztos arccal mosolygott.

– Például képzeld el, Balaskó elvtárs, hogy valamilyen okból éppen ide, a Gumiügyi Minisztérium Véleményezési Főosztályára nyújtanának be egy tervezetet, hogy milyen irányba folyjon tovább az emberiség sorsa, és a fővéleményezőnek kellene dönteni, hogy háború legyen vagy béke, élet vagy halál. Ilyen esetek persze ritkán fordulnak elő, de történjen meg csak egyszer egy életben, már azért érdemes volt tartózkodni a meggondolatlan döntésektől apró ügyekben.

Balaskóra nézett.

– Be kell látnod, mennyire fontos, hogy éppen én legyek itt ezen a poszton, és nem egy lelketlen hivatalnok.

– Teljesen mindegy, ki van ezen a poszton – mondta Balaskó letörten. – Bárkit is neveznek ki fővéleményezővé, az abban a pillanatban elveszíti a véleményét, és teljesen mindegy, mi volt az az elveszett vélemény. Még egyszer és utoljára kérdezem: hajlandó vagy tenni valamit a tolvajok ellen?

– Már kielemeztem neked, mennyire antidialektikus ez a kérdésfeltevés, ennél csak az volna helytelenebb, ha én mechanikus igennel vagy nemmel válaszolnék.

Szeretetteljes pillantást vetett Balaskóra.

– De ha bármiben segíthetek, nagyon kérlek, fordulj hozzám. Nem akarsz még egy málnalekvárral töltött mézbonbont?

Balaskó egyenesen Jólesz Ferdinándhoz sietett, de a vezérsugalmazó még nem érkezett be a hivatalába. A feltaláló idegességében képtelen volt ölbe tett kézzel várakozni, felkereste a „Központi Főellenőrző Bizottság”-nak a Gumiügyi Minisztériumba kihelyezett részlegét. Az eligazító Kraszner Benjámin főrevizorhoz utasította.

Mikor Balaskó benyitott a szobába, a vak ellenőr épp a titkárával beszélgetett.

– Maga nem ért a festészethez, Steiner elvtárs. A francia festők mind csibészek és a burzsoázia lakájai. Magyarázza meg nekem, Steiner elvtárs, miért van az, hogy az egyik ecsetvonásuk így görbe, a másik úgy? Miért nem húznak egyenes vonalakat? Világos, miért. Azért, mert nem akarják ábrázolni, hogy az osztályharc egyenes vonalú fejlődése a szocialista forradalomhoz vezet. Ez az igazság, kérem. Akar egy igazán jó képet látni? Mutatok magának.

Kraszner kotorászott íróasztala fiókjában.

– Innokentyij Blagoszlávovics Dobronrávov, nem, Innokentyij Dobronrávovics Blagoszláv vagy Blagoszláv Dobronrávov Innokentyijevics, vagy mégsem így? Mindegy. Elég legyen, kérem, annyi, hogy albán kommunista volt, és harcostársam az emigrációban, ő festette.

Egy bekeretezett, de különben teljesen üres fehér lapot mutatott a titkárának.

– Ezt nézze meg, Steiner elvtárs. Lát maga ezen a képen formalista trükköket? Nem lát. Ezen a képen megvalósult a tartalom és a forma egysége.

A titkár magyarázat közben a fogát piszkálta, és különféle pofákat vágva utánozta főnökét, most intett Balaskónak, hogy szólaljon meg, ha akar. A feltaláló elfogódottan kezdte:

– Jó napot kívánok. Kraszner főrevizor elvtárs?

Kraszner szigorú tekintettel fordult a hang irányába.

– Miért fontos azt tudni magának, hogy én Kraszner főrevizor elvtárs vagyok-e, vagy pedig vitéz Pilisvörösvári Csaba, volt földbirtokos? Mert elvileg lehetnék az is. Mi célja van magának ezzel?

– Egy bejelentést szeretnék tenni.

Kraszner pipára gyújtott.

– Jól van, tegyük fel, hogy én Kraszner főrevizor elvtárs vagyok, de ismétlem, ez csak feltevés. Az éberség azt kívánja, hogy maga ne tudhassa egész pontosan: vajon én Kraszner Benjámin főrevizor elvtárs vagyok-e, vagy pedig vitéz Pilisvörösvári Csaba, volt földbirtokos. Magát hogy hívják?

– Balaskó Pál.

– Érdeklődve várom a bejelentését, Balaskó elvtárs.

Balaskó megköszörülte a torkát.

– Főrevizor elvtárs…

Kraszner figyelmeztetőleg emelte fel az ujját.

– Feltételezett főrevizor elvtárs.

A feltaláló indulatba jött.

– De akkor én is csak feltételezett Balaskó vagyok!

– Nem. Maga valódi Balaskó kell hogy legyen. Az éberség elemi követelményei így írják elő.

Balaskó sóhajtva belenyugodott.

– Feltételezett főrevizor elvtárs! Azt akarom közölni magával, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ellopták.

A főrevizor gúnyos mosollyal dőlt hátra a székén.

– Úgy, szóval egy egész gyárat elloptak? Nagyon helyes. Folytassa, kérem.

– És Noch József, az igazgató, egy villát építtetett magának belőle.

– Egy villát, kérem? Nem egy kanalat?

Balaskó csodálkozva nézett fel, nem értette, miért gúnyolódik a főrevizor.

– Maga nem hisz nekem?

– Hogyne hinnék, megjelenik itt, és bejelenti, hogy elloptak egy gyárat, melyet tegnapelőtt én magam ellenőriztem le, sőt, az én javaslatomra jelölték élüzemnek. Vagy talán már tegnapelőtt is el volt lopva?

– Igen.

– Akkor nekem miért nem tűnt fel? Nekem az ilyen dolgok általában fel szoktak tűnni.

Arcára önelégült mosoly ült ki, Balaskó nem tudta türtőztetni magát.

– Magának az ilyen dolgok nem tűnhetnek fel, mert maga vak.

A főrevizor reflexszerűen visszakérdezett.

– Maga szerint 1924-ben a bermudai kommunista párt kongresszusán helyes volt felvetni a „Rizs vagy bivaly”-koncepciót?

– Miért fontos ez?

– Mert én világos elvi összefüggést látok az akkori rizsfrakció és a maga mostani bejelentése között.

Balaskó a fejét rázta.

– Nem érdekel. Én dolgozni szeretnék abban a gyárban. Nekem egy találmányom van, amely segítene az országon, azt szeretném kipróbálni. Kérem, ehhez segítsen hozzá, főrevizor elvtárs.

Kraszner előrehajolt, és metsző hangon kijelentette:

– Én magát nem segítem hozzá semmihez. Én egy életet töltöttem el a munkásmozgalomban, és maga azt mondta nekem, hogy én vak vagyok! Akkor hogy lehetnék főrevizor? Ez éppolyan lehetetlen aljasság, mint az, hogy ellopjanak egy gyárat, vagy mint a francia festő képei. Maga őrült! Kérem, azonnal hagyja el a szobámat, nincs több tárgyalnivalóm magával.

Balaskó segélykérően a titkárra nézett, de az egy gesztussal jelezte, hogy teljesen hiábavaló próbálkozni. A feltaláló szomorúan lépett ki a szobából.

Kraszner csak nehezen nyugodott meg.

– Hallatlan, kérem, hallatlan.

Megtömte a pipáját, és rágyújtott, most végre vissza tudott kanyarodni eredeti témájához.

– De nemcsak a francia festők csibészek, Steiner elvtárs. Csibészek az angol, arab, belga, brazil, ciprusi, ceyloni, dán, dél-koreai, egyiptomi, etióp, finn, fokföldi és a többi festők is.

Balaskó ezalatt letörten ballagott az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség” felé. Azzal próbálta felrázni magát, hogy félhangosan ismételgette.

– Jólesz Ferdinánd ezt nem fogja tűrni. Ő nem hagyja, hogy ellopjanak egy gyárat.

És az előjelek mindenben igazolták Balaskó várakozását. A Jólesz osztályvezetők kézről kézre adták, és egész csapattá szaporodva kísérték be a vezérsugalmazóhoz. Mikor végre ott állt Jólesz Ferdinánd színe előtt, Balaskó megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, hogy feltartalak, az ügy nem egészen hozzád tartozik, de én csak tebenned bízom.

– Mióta zavarhatja az egyik proletár a másikat?! Talán a Sacre Coeurben neveltek minket vagy a skót kisasszonyok zárdáiban? Te, Balaskó elvtárs, vér vagy a mi vérünkből, hús vagy a mi húsunkból, mondd el nyíltan, miben segíthetünk?

– Kedves Jólesz elvtárs: elloptak egy gyárat!

Jólesz ünnepélyesen összevonta a szemöldökét.

– Bár eltölt a mély megdöbbenés, mégis azt kell mondanom, Balaskó elvtárs, hogy nem csodálkozom. A kispolgári hidra, mely ezer fejével benyálazza a közéletet, előbb-utóbb ilyen zsákmányok után kellett hogy vesse magát. De még vagyunk néhányan virtigli proligyerekek, akik ott leszünk, amikor az ég zeng.

Felemelte a karját.

– Esküszöm neked, Balaskó elvtárs, hogy én és családom, akarom mondani, beosztottjaim, egy emberként állunk ki melletted ebben a harcban. Ha kell, az életünket áldozzuk, de ezt a gyárat visszaszerezzük a proletariátusnak. Melyik gyárról van szó?

– Ahová kineveztél, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ről.

Az egyik osztályvezető súgott valamit Jólesz Mátyás fülébe, a súgást láncolatban továbbadták – természetesen Balaskót kihagyva –, végül is az ősz hajú Jólesz Béla a vezérsugalmazóhoz hajolt.

– A Terézke gyára.

A vezérsugalmazó megdöbbenve nézett rá.

– Biztos?

– Biztos.

Jólesz Béla figyelmeztetőleg tette hozzá:

– Nem lehet pácban hagyni a Terézkét. Ő a Linának a lánya, aki gyerekkorodban a te pelenkáidat mosta.

– Értem.

A vezérsugalmazó, hosszas töprengés után, megváltozott tekintettel fordult Balaskóhoz.

– Azt hiszem, Balaskó elvtárs, téged félrevezettek. Sajnos, még az olyan kitűnő elvtársak is, mint te, bedőlnek a bűzhödt kispolgáriság miazmás híreszteléseinek, melyekkel szeretné megbontani a proletariátus egységes sorait. Azt a gyárat nem lopták el.

Balaskó csodálkozva nézett Jóleszre.

– Hogyhogy nem lopták el? Én a saját szememmel láttam, hogy ellopták.

– Nem lopták el.

– De ellopták, ha nem hiszed, gyere ki velem, és nézzük meg.

– Nem lopták el.

– Igenis ellopták.

– Ha kételkedsz – mondta Jólesz Ferdinánd –, hallgasd meg Jólesz Teréz elvtársnőt, ő ennek a gyárnak a referense.

Ebből már Balaskó is felfogta a vezérsugalmazó színeváltozásának okait.

– Értem. És, szóval, ezek után már nem akarsz harcolni mellettem?

– Balaskó elvtárs, te tudod a legjobban, hogy ránk, akik a nép sűrűjéből jöttünk, nem jellemző a Don Quijote-i szélmalomharc.

– Vedd tudomásul, Jólesz elvtárs, kemény és kérlelhetetlen kispolgári nyíltsággal mondom neked: aljas strici vagy, és azzal a féltéglával kellene agyonverni, amivel a melledet döngeted.

Jólesz arcán egy vonás sem rezdült.

– Nem csodálkozom rajta, Balaskó úr, hogy így hálálja meg a jóindulatunkat. Mi proletárok megtanulhattuk, hogy maguk kispolgári érdekeiket mindig fölébe helyezik a forradalmi mozgalom perspektíváinak.

A dühtől hápogó Balaskó nem tudott válaszolni, kiment, és becsapta maga után az ajtót.

Reményeiben itt is csalatkozva Balaskó utolsó próbálkozásként a legfőbb illetékes tisztviselőt: Kerekes Antal gumiügyi főigazgatót kereste fel. A Főigazgatót azonban nem találta a helyén, a titkárnő sajnálkozva tárta szét a karját.

– A főigazgató elvtárs népszerűségi kiszálláson van.

– Mi az a népszerűségi kiszállás?

– Még nem hallott róla? Ez a főigazgató elvtárs specialitása.

Újságkivágásokat mutatott, képeket, melyek a főigazgatót ábrázolták munkások között.

– Van egy árleszállításnál vásárolt öltönye, ezt havonként háromszor felveszi, és elmegy benne valamelyik gyárba vagy faluba.

Lapozott az előjegyzési naptárban.

– Most például a Galgahévízi bakterek hívták meg magukhoz ankétra: nem lehetne-e a vonatkerekekre gumiabroncsot szerelni, hogy a vonat ne rázzon annyira. Erről rendeznek most egy négynapos szimpoziont.

Nyugtalanul hozzátette:

– Igazság szerint mára már vissza is kellett volna érnie, de úgy látszik, valamiért elhúzódott a szimpózion.

Balaskó elképedt. – Ezért egy főigazgató itt hagyja a hivatalát, és elmegy Galgahévízre?

– Persze hogy elmegy. Kell a kapcsolat a tömegekkel.

Balaskó ordítani kezdett, válogatás nélkül szidalmazva a minisztérium egész személyzetét. A titkárnő eleinte még visszafelelt neki, aztán jóindulatú mosollyal a feltaláló vállára veregetett.

– Jól van, magának igaza van, rögtön hívok valakit, aki intézkedni fog.

Balaskó magára maradt, még mindig háborogva fel s alá járkált, néhány perc múlva egy fehér köpenyes, jóságos mosolyú férfi nyitott be a szobába. Balaskó ráförmedt.

– Maga az illetékes?

– Igen, én vagyok az illetékes.

– Vegye tudomásul, hogy disznóság az, ami maguknál folyik.

Bár a feltaláló a továbbiakban is a legélesebb kifejezéseket használta, az illetékes arcán nem változott meg a jóindulatú mosoly. Kivárta, amíg Balaskó hátat fordít neki, akkor egy nagy injekciós tűt döfött a fenekébe. A feltaláló megdöbbenve visszafordult, de már nem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Az injekció azonnal hatott, kábultan rogyott le az egyik fotelbe. Szemei lezárultak, és úgy érezte, hogy mély, kavargó örvénybe zuhan.

Álmában Balaskónak úgy tűnt, hogy távolról egy magas, világító körvonalú férfi jön felé, ahogy közelebb ért, látszott, hogy rossz szabású, olcsó, nyilvánvalóan kiárusításnál vásárolt ruhát hord, és arca emlékeztet azokra a képekre, amelyeket a titkárnő mutogatott.

A férfi – amennyire zakója szűk hátrésze megengedte – meghajolt.

– Ön Balaskó Pál?

– Igen.

– Kerekes Antal gumiügyi főigazgató vagyok. A titkárnőm mondta, hogy keresett, de sajnos, éppen kiszálláson voltam. Eljöttem megkérdezni, hogy miben lehetek a szolgálatára.

Balaskó, aki igazságot hajszoló körútján mindvégig erre a kérdésre várt, most úgy meghatódott, hogy alig tudta kinyögni.

– Főigazgató elvtárs, elloptak egy gyárat.

A főigazgató haragosan összeráncolta a homlokát.

– Melyiket?

– A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt.

– Azonnal menjünk ki oda.

Hatalmas, fekete autó állt elő, Balaskó a főigazgató mellé ült, néha lopva ránézett, megnyugodva látta, hogy Kerekes arcán egy pillanatra sem enged fel az elszánt harag feszültsége.

Az autó végigsuhant a városon, befordult a Váci útra, kerekei mintha végig nem érintették volna a kocsiút köveit, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” előtt pedig valójában is a levegőbe emelkedett, és átrepült a gyár bejáratát eltorlaszoló törmelékhegyeken, egy könnyebb zökkenéssel ereszkedett le a gyárudvarra.

A főigazgató és Balaskó kiszállt, egy pillanatig mindkettőjüket megdöbbentette az ellopott gyár üres telkének elhagyatottsága, csak később vették észre, hogy az udvar mélyén, túl a lángoló gumicsizmán, két ember áll.

Hogy ne vonják magukra a figyelmet, óvatosan léptek közelebb. Balaskó már félútról felismerte a két embert: egyikük a portás volt, másikuk pedig Kraszner Benjámin, a vak főrevizor. Kerekes szájára tett ujjal jelezte, hogy maradjanak csendben, és figyeljék a beszélgetést.

A főrevizor elővette a mellényzsebéből az óráját, és úgy tett, mintha megnézte volna.

– Már ennyi az idő? Összegyűltek már a vállalat dolgozói?

– Természetesen, főrevizor elvtárs. Fent vannak a kultúrteremben. Ha megengedi, felvezetem.

A portás karon fogta Krasznert, és körbe sétált vele az udvaron. A gyár egykori bejáratánál megmaradt egy lépcső, mint hasonló helyzetben mindig, most is hússzor-harmincszor oda-vissza átvezette rajta a főrevizort, minden fordulatnál megjegyezve:

– Tessék vigyázni, mert lépcső következik.

Végül fújtatva megállt.

– Itt vagyunk. Tessék leülni az emelvényre.

Kraszner leült a portásasztalhoz, megtörölte izzadó homlokát.

– Mondhatom, kérem, hogy elég magasan van a maguk kultúrterme. Egészen elfáradtam.

A portás megrázott egy csengőt.

– Kedves elvtársak! Gyárunk dolgozói nevében szeretettel üdvözlöm Kraszner főrevizor elvtársat, és át is adom neki a szót.

Letette a csengőt és tapsolt.

– Halljuk! Halljuk!

Kraszner felkelt, és barátságosan integetett az üres udvar felé.

– Kedves elvtársak! Mint a munkásmozgalom régi harcosa, sok szenvedésen mentem keresztül, átkergettek már árkon-bokron, sőt réztrombitán is.

A portás udvariasan nevetett és tapsolt.

– Hehe, nagyszerű!

– Ezeket a szomorú emlékeket csak egyetlen dolog feledteti el velem, ha olyan kellemes bejelentéseket tehetek, mint például ebben a percben. Elvtársak! Örömmel közlöm veletek, hogy munkahelyetek, második otthonotok és büszkeségetek, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” élüzem lett.

A portás felugrott a helyéről, és tapsviharban tört ki.

– Éljen! Éljen!

– Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy ebben nekem is van valami részem. Jelentéseimben kiemeltem, hogy szinte sohasem termeltek selejtet, a munkafegyelem ellen sem merülhet fel kifogás, egységes, jó kollektívát alkottok. Engedjétek meg, hogy a legjobb dolgozóknak én, öreg barátotok és harcostársatok, személyesen adjam át a kitüntetéseket.

Kinyitotta a magával cipelt hatalmas bőröndöt, és kivett belőle egy szalagokkal díszített érmet.

– Noch József igazgatónak a „Vörös Macska Érdemrend” a szocialista tulajdon védelméért és hatezer forint pénzjutalom.

A portás odament Krasznerhez, és mint Noch József átvette tőle a kitüntetést és a jutalmat.

– Büszke vagyok, Noch elvtárs – mondta a vak főrevizor –, hogy ilyen tanítványokat nevelhettem az országnak, mint te vagy. Csak így tovább, Noch elvtárs. Csak így tovább! Tálas Gyula portás.

A portás felvillanyozva hallotta a saját nevét.

– Na végre, egyszer én is kapok valamit.

– Kiemelkedő munkafegyelméért és megbízhatóságáért egy forró kézszorításban részesítem.

A portás dühösen kiabált vissza:

– Nem vagyok itt. Szolgálatban vagyok.

A főigazgató mindeddig szótlanul figyelte a lejátszódó eseményeket, most előlépett a háttérből, Balaskó követte. Kraszner a léptek zaja felé fordult.

– Kérem, ne járkáljanak a teremben. Itt gyűlés folyik.

A főigazgató csendesen kérdezte:

– Mi folyik itt, Béni bácsi?

– Á, te vagy az, főigazgató elvtárs? Élüzem-ünnepséget tartunk. Ülj ide mellém az emelvényre.

– Hol van itt emelvény?

– Hol? Itt a kultúrteremben.

– Hol van itt kultúrterem?

– Hát itt a gyárban.

– Hol van itt gyár? Egy csavart sem hagytak.

Rezignáltan hozzátette:

– Bár az építőmunkások dolgoznának olyan precízen, mint ezek a tolvajok.

A portás, látva a küszöbön álló lelepleződést, sietve eliszkolt. Kerekes az asztalhoz lépett.

– Azt hiszem, Béni bácsi, itt az ideje, hogy nyugdíjba menj.

Egy csomó elbocsátási blankettát vett elő a táskájából, az egyiket kitöltötte, és a vak ellenőr kezébe nyomta, de az nem akarta elfogadni.

– De hát hogy mehetnék én nyugdíjba? Énrám még szükség van. Az én szavamat milliók figyelik.

Az üres gyárudvar felé mutatott.

– Ott vannak a tömegek, akiket én neveltem.

A főigazgató szánakozva ingatta a fejét.

– Kedves jó Béni bácsi! Nincs ott senki sem.

– Nem igaz.

– Ha nem hiszed, szólj nekik.

Kraszner az üres udvar felé fordult.

– Elvtársak! Emlékezzetek a közös harcainkra, emeljétek fel a szavatokat, és ne engedjétek, hogy félreállítsanak engem. Mondjátok ki nyíltan és határozottan, hogy mellettem álltok, továbbra is azon az úton akartok járni, melyen eddig vezettelek benneteket.

Az üres udvar persze nem válaszolt, Kraszner elcsukló hangon folytatta.

– Elvtársak! Elvtársak, most szóljatok, később már nem lehet.

Erre sem érkezett válasz, Kraszner megtörten bólintott.

– Igen, én is azt hiszem, főigazgató elvtárs, ideje, hogy nyugdíjba menjek.

Az öregember nehéz járással minden kavicsban külön megbotolva hagyta el a gyárudvart, lépteit titokzatos helyről szóló indulók kísérték. A főigazgató sokáig nézett utána, jelezve, hogy nem dönthetett másként. Balaskóhoz fordult.

– És maga, Balaskó elvtárs, jelentette másnak is, hogy ellopták a gyárat?

– Igen.

– Kinek?

– Például Jólesz elvtársnak.

A főigazgató elővett a zsebéből egy mikrofont, és beleszólt.

– Kéretem Jólesz elvtársat.

A hang félelmetesen felerősödve dörgött az üres udvaron, alig enyészett el, máris megjelent a Jólesz család, sorra bemutatkoztak a főigazgatónak.

– Jólesz Teréz.

– Jólesz Béla.

– Jólesz Mátyás.

– Jólesz József.

– Jólesz Jolán.

– Jólesz Jolán férje, született Pazsiczky László.

Végül maga a vezérsugalmazó nyújtotta a kezét.

– Proletár üdvözletem, főigazgató elvtárs. Jólesz Ferdinánd vagyok.

A főigazgató értetlenül nézte a Jóleszek gyülekezetét.

– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, én csak téged hívattalak, miért hoztad magaddal a családodat is?

– Ezek nem a családom, ők az én beosztottjaim.

– Értem. Jólesz elvtárs, jelentették neked, hogy ezt a gyárat ellopták?

– Jelentették.

– És te mit szóltál?

– Nézd, főigazgató elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal: ezt a gyárat nem lopták el.

– De hát ha nem lopták el, akkor hol van?

– Az egész a bűzhödt kispolgári mocsár aknamunkája. Hogy megbontsa a proletariátus egységes sorait.

Mutatóujjával tréfásan fenyegette Kerekest.

– Főigazgató elvtárs, ejnye, főigazgató elvtárs! Öntudatosabb proletárnak hittelek, mint hogy felülj ilyen híreszteléseknek. Éppen te, aki…

A főigazgató türelmetlenül közbevágott.

– Azt kérdeztem: hol van a gyár?

– A gyár itt van a helyén.

Az egyik Jólesz úgy tett, mintha valamilyen hatalmas épületet bámulna.

– Milyen szép nagy gyár.

A többi Jólesz azonnal csatlakozott, versengve csodálták a nem létező gyárat.

– És ez a rengeteg gép!

– Halljátok azt a sok kalapácsot?

– Csak kicsit erős a füst. Csípi a szemem.

– Tegyünk zsebkendőt az arcunk elé.

Valamennyien az orruk elé tették a zsebkendőjüket, de Jólesz Jolán rájuk szólt.

– Elvtársak, ez helytelen. Mi nem kispolgárok vagyunk, akik nyavalyognak, ha meglátnak egy gyárkéményt, nekünk bírni kell a füstöt.

Egyhangúan helybenhagyták, és elvették az orruk elől a zsebkendőt.

– Igazad van, Jolán.

Jólesz diadalmas mosollyal fordult a főigazgatóhoz.

– Látod, főigazgató elvtárs, én mondtam, hogy a gyár itt van a helyén.

– És akkor miért nem látszik?

– Azért nem látszik, nehogy felületet adjunk az aljas kéz kezet mos elv és a kispolgári korrupció támadásainak, de a termelés folyik tovább.

Jólesz Teréz egy vaskos paksamétát vett elő.

– Tessék, főigazgató elvtárs! Itt vannak a jelentések, a kimutatások és a statisztikák.

A főigazgató belenézett az iratokba.

– Csakugyan, minden a legnagyobb rendben van.

Átadta a paksamétát Balaskónak, de a feltaláló elhárította magától, előrelépett.

– Kérem szépen, értsék meg: én ebben a gyárban szeretnék dolgozni.

Jólesz kedélyesen vállon veregette.

– Miért kell neked, Balaskó elvtárs, pont egy ilyen zajos, füstös üzemben dolgozni?! Kevesen vagyunk virtigli proligyerekek. Nekünk meg kell becsülni egymást. Gyere a főigazgatóságra, az én osztályomra. Most úgyis üresedik nálunk egy állás, Terézkét otthagyta az a nyomorult férje.

Jólesz Teréz hangos sírással a vezérsugalmazó mellére borult.

– Ne sírj, Terézke, te az én legkedvesebb unokanővéremnek, Linának vagy a lánya, akit a kapitalizmus farkastörvényei arra kényszerítenek, hogy az utcán árulja a testét. Nyugodj meg, Terézke, nem hagylak bántani. Te, Balaskó elvtárs, elveszed feleségül Terézkét, és holnap már együtt dolgozunk a mi osztályunkon.

A főigazgató ingatta a fejét.

– Tévedsz, Jólesz elvtárs.

– Miért? Nem hagysz minket együtt dolgozni?

– De hagylak. Csak nem a ti osztályotokon, hanem a gyárban. Balaskó elvtárs vezető technikus lesz, ti pedig munkások.

Jólesz méltatlankodva felemelte a hangját.

– Hogy értsem ezt, főigazgató elvtárs? Büntetés?

– Nem büntetés, Jólesz elvtárs, hanem kitüntetés. A proletariátus nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elveszítsen ilyen harcosokat, mint ti vagytok. Természetesen semmiféle hátrány nem érhet titeket, az eredeti szakmátokba helyezlek vissza benneteket.

Ismét hivatalos papírokat vett elő a táskájából.

– Gyertek ide sorjában, mondjátok be, hogy mik voltatok, és én kiállítom az igazolványotokat.

Elsőnek Jólesz Mihály lépett az asztalhoz.

– Kosárfonó és kefekötő.

– Hol szerezte a képesítését?

– Vácon.

– Igen, az egy híres kosárfonókat nevelő hely.

Jólesz Teréz következett, szégyenlősen súgott valamit a főigazgató fülébe. A főigazgató rázta a fejét.

– Azt, sajnos, megszüntettük.

Magyarázólag mondta Balaskónak.

– Ő a Terézke, a Lina lánya.

Jólesz Béla Jólesz Teréz mögé állt.

– Együtt dolgoztam Terézkével. Vigyáztam rá.

– Sajnos, azt is megszüntettük.

Jólesz Jolán öntudatosan mondta:

– Az Oktogonon végeztem föld alatti munkát.

– A munkásmozgalomban?

– Nem. Egy nyilvános illemhelyen.

A főigazgató elismerően bólogatott.

– Nagyszerű család. És te, Jólesz elvtárs?

– Itt a piros, hol a piros.

– Az micsoda?

A vezérsugalmazó két gyűszűt vett elő a zsebéből, és a portásasztalon kezdte bemutatni egykori szakmáját. Hol az egyik, hol a másik gyűszűt emelte fel.

– Itt a piros, hol a piros, megérkezett a kis Monte-Carlo-játékkaszinó Budapestre! A Frédi a csodák csodája, a mesterek mestere. Ma mindenki nyer, elhagyott a feleségem, tönkre akarok menni. Ide jöjjön mindenki, akinek pénze van és esze van, az se baj, ha csak pénze van. Sárgarigó, kanveréb, Gyula bácsi, nyargaljatok közelebb.

Letette a gyűszűket.

– Látod, főigazgató elvtárs, erre kényszerítenek engem a kapitalizmus farkastörvényei.

– Értem. Szóval, ott tökéletesítetted a stílusodat?

A főigazgató meggondolta magát, és visszarakta a táskájába a hivatalos nyomtatványokat.

– Mégsem adok nektek állást. Nem szabadítok ilyen bandát egyetlen gyár nyakába sem.

– Nem?

A vezérsugalmazó egy pillanat alatt visszavedlett vásártéri vagánnyá.

– Jól van, édesapám, de akkor ne vakeráljatok nekünk arról, hogy itt proletárdiktatúra van. Mikor a melós csórókat most is unplankoljátok, és a burzsuj fejek kapják a rebachot. Almás a hadova. Gyerünk, ürgék!

Jóleszék kivonultak, a főigazgató legyintett.

– Nem érdekes. Inkább induljunk, Balaskó elvtárs, és szerezzük vissza a gyárat darabról darabra, és büntessünk meg mindenkit, aki vétkes a lopásokban.

Balaskó boldog mosollyal indult a főigazgató után.

Balaskó egy fehérre meszelt szanatóriumi szobában tért magához. Megdörzsölte az arcát, körülnézett – mintegy az álombeli főigazgatót keresve –, de legnagyobb csodálkozására csak egy ápolónőt látott.

– Hol vagyok?

– Azonnal jön a főorvos úr.

Megnyomott egy jelzőcsengőt, kisvártatva rángatódzó fejű, ideges férfi nyitott be.

– Doktor Ebszőnyi Zoltán főorvos vagyok.

Ebszőnyi körbe mutatott.

– Magának őrült szerencséje van, Balaskó elvtárs, hogy ide került.

Balaskó szemével követte a főorvos mozdulatát, csak most vette észre az ablakra szerelt rácsokat.

– De hiszen ez bolondház!

– Ez nem bolondház, ez a „Társadalomlélektani Intézet” kórházának idegosztálya. Ide nem kerülhet be akárki. Itt csak azokat a betegeket gyűjtik össze, tanulmányozás céljából, akiknek a rögeszméi, hogy úgy mondjam: társadalmi-politikai eredetűek. Érti?

– Nem.

– Vegyünk például egy viszonylag egyszerű esetet. Valaki azt képzeli magáról, hogy ő paradicsom.

– De hát hogy képzelhet valaki ilyet?

Ebszőnyi elnézően mosolygott.

– Az emberi szervezet, kedves barátom, sokkal bonyolultabb, mint ahogy a naiv materializmus feltételezi. Gondolná-e rólam például, hogy az én egyéniségem uralkodó eleme a cin?

– Nem gondolnám.

– Márpedig így van. Szerencsére én korán felismertem, és ehhez alkalmaztam egész életmódomat. Nem eszem savas ételeket, mert ez oldja a cint, viszont mértékletesen fogyasztok Sidolt, és a jobb közérzet kedvéért kiköltöztem Cinkotára.

Türelmetlen kézmozdulatot tett.

– De most nem rólam van szó. Térjünk vissza az eredeti példánkhoz, tegyük fel, hogy valaki paradicsomnak képzeli magát. Ha ez a paradicsom rendes, közönséges paradicsom, akkor nem érdekel minket. Az illető a Lipótmezőre kerül vagy valamelyik gyümölcs- és zöldségboltba.

Felemelte a hangját, jelezve, hogy most tér rá mondanivalójának a lényegére.

– De ha olyan paradicsomnak képzeli magát, melyet egy téeszcsében termesztettek, akkor a dolog társadalomlélektani vonatkozással bír, és a beteget mi vesszük megfigyelés alá. Például egy szobába tesszük egy olyan beteggel, aki paprikának képzeli magát, és így értékes tapasztalatokat gyűjtünk a szocialista lecsó lélektanáról, melyeket mezőgazdaságunk előnyösen fel tud használni. Most már érti?

– Most már igen.

Ebszőnyi belekarolt Balaskóba, és kisétáltak a folyosóra.

– Most pedig, ha megengedi, Balaskó úr, gyakorlatban is bemutatnám intézetünket, mely egy időre önt is vendégül látja.

Egy ráccsal lezárt ajtóra mutatott.

– Ezen a részlegen helyezkedik el az átmeneti osztályunk, általában ide kerülnek a frissen beszállított páciensek.

A rács mögött a szoba majdnem teljesen üres volt, csak az egyik sarokban ült egy kényszerzubbonyba kötözött férfi.

– Jelenleg csak ez az egy beteg tartózkodik itt, sajnos, ő viszont rendkívül súlyos esetnek látszik

– Mivel került be?

– Galgahévízről, a „Galgahévízi bakterek gumiügyi szimpozionjáról” szállították be hozzánk. Az őrülete rendkívül érdekes körülmények között nyilvánult meg. Képzelje el: egy csomó elegánsan öltözött bakter között megjelent ez az alak árleszállításnál vásárolt öltönyében, és kijelentette magáról, hogy ő a gumiügyi főigazgató. Persze, a bakterek azonnal értesítettek minket. Tekintettel a magas állami tisztségre, melyet rögeszméül választott, úgy gondoltam, betegsége a mi intézetünk hatáskörébe tartozik. A legmodernebb kezelést alkalmaztuk: leírattuk vele százszor, hogy „nem én vagyok a gumiügyi főigazgató”, borsóra térdepeltettük, de ez a módszer, sajnos, nem vezetett eredményre, még mindig kényszerzubbonyban kell tartanunk.

– Beszélhetnék vele? – kérdezte Balaskó.

– Kérem. Bár, véleményem szerint, meglehetősen közönséges és átlátszó rögeszmével állunk szemben.

Balaskó belépett a szobába, és megállt a kényszerzubbonyba öltözött férfi előtt.

– Jó napot kívánok, főigazgató elvtárs.

A férfi gyanakodva nézett vissza rá.

– Maga gúnyolódik, vagy ismer engem valahonnan?

– Ismerem magát, Kerekes elvtárs.

– Nem tudna segíteni rajtam?

– Mit ér az, ha az egyik bolond tanúskodik a másik mellett?

– Igaza van.

A főigazgató felsóhajtott.

– Az az átkozott ruha okozta a vesztemet.

– Miért kell ilyen ruhát hordani?

– Maga ezt nem érti. Az én beosztásomban már folyton bizonyítani kell, hogy nem szakadtam el a néptől, és én ezért mindent meg is teszek. Tizenhat svájcisapkám van, de nincs egyetlen kalapom sem. Direkt foltos nadrágokat csináltatok, pedig egy igazán valósághű folt többe kerül, mint egy egész nadrág.

– És miből gondolja, hogy így kell megnyerni a nép bizalmát?

– Saját magamról tudom. Ha valaki foltos nadrágban jön be hozzám, nekem okvetlenül az az érzésem támad, ez az ember a nép közül való, tehát igaza kell hogy legyen.

– Nem volna helyesebb inkább a szándékaikat, céljaikat megvizsgálni?

– Nem. Elemzésekben, mérlegelésekben mindig lehet tévedni, de a rongyos nadrág, az csalhatatlan jel.

Balaskó még szeretett volna beszélni a főigazgatóval, de Ebszőnyi sürgette, így kénytelen volt elbúcsúzni.

Az intézet következő terme az úgynevezett „alvó szoba” volt. Azért rakták ezt az intézményt az újoncokat fogadó szárnyra, mert a további kezelések hatékonysága nagymértékben függött a páciens kipihentségétől.

Az eddigi éles neonvilágítást hangulatos olvasólámpák váltották fel, az egész terem kellemes félhomályba burkolódzott. Egy kivételével valamennyi ágyon feküdtek, a szabad ágyat Ebszőnyi nyájas unszolására Balaskó foglalta el.

Mikor elhelyezkedett, egy emeltyű lenyomásával a szobában létrejöttek az elalvás ideális feltételei. A teljes csöndben magnószalagról esőkopogás szűrődött be, egy másik magnószalag pedig azt ismételgette: „Nem számít, nem számít, nem számít!”

A legtöbben már erre elaludtak, csak Balaskó nyitotta ki megrögzött esti szokásból az éjjeliszekrényen elhelyezett rádiót.

A bemondó csupa megnyugtató hírt olvasott fel. Például a megszokott fordulat helyett, hogy valamelyik országban egy katonai junta vette át a hatalmat, és néhány ezer embert kivégeztetett, ez a speciális rádió azt közölte: gyógyszerészekből álló junta vette át a hatalmat, és diktatórikus módszerekkel fluort kevert az ivóvízbe, hogy meggátolja a lakosság fogszuvasodását.

Ezután egy döntetlenül végződő barátságos sakkmérkőzésről adtak helyszíni közvetítést. Balaskó elálmosodott, még egy pillantást vetett az újságra, melyen öthasábos főcím közölte: „Ma semmi sem történt, holnap akár meg se jelenjünk”, és jóleső bágyadtsággal oldalt hajtotta a fejét.

Hamarosan minden páciens elaludt, legtöbbjüket álmukban is tovább foglalkoztatták éber állapotuk gondjai, nyugtalan pózokba merevedtek, vagy dobálták magukat, azonban ahogy kihunytak a hangulatlámpák, működésbe lépett az álomirányító berendezés.

A leginkább ventillátorhoz hasonlító mennyezetre felfüggesztett nagy pszichomágnes lassan körözött az alvók feje fölött, álmaikból kivont minden félelmetesét és nyugtalanítót. Testet öltött zöld színű félelmek és sárga anyagi gondok szálltak lebegve a pszichomágnes felé, majd egy lélegzet legmélyéről piros szerelmi bánat emelkedett utánuk. A mágneshez szerelt őrlőberendezés pillanatok alatt valamennyit porrá aprította.

Megszabadulva ezektől a terhektől, az alvók arca kisimult, könnyű félmosoly ült ki rájuk. Egy óra elteltével a páciensek kipihenve és jókedvűen ébredtek fel, Balaskó is szokatlanul könnyednek érezte magát.

Ebszőnyi Balaskót a második emeletre vezette. – Most pedig, kedves Balaskó úr, meg fogom mutatni magának intézetünk büszkeségét, az alkotószobát.

Egy elegáns és szabályszerűen berendezett helyiségbe nyitottak be, itt már valóban csak az ablakrácsok utaltak rá, hogy a helyiség egy kórházhoz tartozik. A fehérre festett bútorok között azonban néhány rendkívül furcsa tárgy is feltűnt Balaskónak. Mindenekelőtt a szoba közepén egy hatalmas hordó, azután egy nagyméretű szemléltető tábla az emberi szervezet működéséről, egérfogók, kalapács, egy falra szerelt, hatalmas polc.

A szobában három beteg tartózkodott, egyikük fel s alá sétált, egy kalapácsot tartva a kezében, másikuk a szemléltető táblánál tevékenykedett, a harmadik beteg csak körvonalaiban látszott, mert elbújt a hordóban.

– Szeretném bemutatni magának a kollégáit.

Balaskó tiltakozott:

– De én nem vagyok bolond, én feltaláló vagyok.

– Ők is feltalálók.

A szemléltető táblánál tevékenykedő betegre mutatott:

– Például ő magánéletében orvos, a rák gyógyításának új módszerét dolgozza ki most nálunk. Kedves doktor úr, nem mondaná el barátunknak néhány szóban az új módszer lényegét?

Az orvos szolgálatkészen bólintott:

– Kérem szépen. Azt hiszem, az teljesen világos, hogy a rákot a rák okozza. Mert ha nem a rák okozná, hanem például a béka, akkor a betegséget nem ráknak hívnák, hanem békának, amiről pedig szó sincs.

Ebszőnyi oldalba bökte Balaskót:

– Figyeli ezt a félelmetes logikát?

Az orvos folytatta:

– Na mármost, azért elhibázott az összes rák elleni védekezés, mert nem vették figyelembe, hogy a rák nem előre halad, hanem visszafelé. Ők előrefelé védekeztek, a rák hátrafelé ment, a beteg meghalt. Az én módszerem lényege az, hogy a rák háta mögött állítok fel csapdákat…

Mutatta a folyamatot a szemléltető táblán:

– …a rák beleesik, a csapda csönget, ki kell húzni, és a beteg meggyógyult.

Ebszőnyi megveregette a vállát:

– Dolgozzon csak tovább, egy percet sem akarunk elrabolni az idejéből. Egyébként legyen szabad megjegyeznem, Balaskó úr, hogy ez a kísérlet a legtöbb, amit a tudósaink eddig elértek a rák elleni küzdelemben.

Elsétált előttük a kezében kalapácsot tartó beteg:

– 11, 27, 43, 88, 89, nesze! – mondta, fejbe vágta magát a kalapáccsal, és tovább intézte lépteit a szoba egyik sarkából a másikba.

– Ez mit csinál?

– Lottózott a szerencsétlen, ezt az öt számot játszotta mindig, kivéve azt a hetet, mikor mind az öt bejött. Másfél milliót nyert volna. Beleőrült, azóta a lottó titkának megoldásán töri a fejét.

Megkülönböztetett tisztelet érződött a hangjából:

– De hadd mutassam be magának Diogenészt, osztályunk legnagyobb arányú gondolkozóját. Jellemzésül elég legyen annyi, hogy még itt a kórházban is társadalmi szervek egész légiója követi a munkáját.

Beszólt a hordóba:

– Dió!

Diogenész, hóna alatt egy paksaméta tervrajzai, előmászott a hordóból, és ellentmondást nem tűrően Balaskóhoz fordult:

– Önt ismerem. Ön Eberhard van Steffen holland építész és városbölcsész. Tudom, ön azért jött, hogy ellenőrizze a terveimet. Tessék, állok rendelkezésére.

Végiggurította a tervrajztekercset a padlón, és fölébe térdelt:

– A tervezet elnevezése: „Vendég Magyarország.” Kérem, én abból az alapvető elgondolásból indultam ki, hogy ipari termékeink nagy része nem versenyképes a világpiacon, sőt veszteséges, viszont a külföldi turisták értékes valutát hoznak be az országba. Tehát egész Magyarországot át kell építeni idegenforgalmi látványossággá.

Egy marékra való vázlatot emelt fel:

– Itt vannak a gyakorlati tervek: a Csepeli Vas- és Fémműveket át kell alakítani „Emléktárgy és Mütyürke Üzem”-mé. Gépek helyett szegedi papucsot, balatoni kecskekörmöt és árvalányhajat gyártanának. Tessék, egy másik tervezet a lakosság kötelező szűr- és fokosviseléséről, hogy a külföldieknek meglegyenek az illúzióik. Egy másik tervezet: mivel a külső kerületekbe: Kőbányára, Angyalföldre, Erzsébetre nem járnak külföldiek, az ezekre a területekre eső napfényt a Belvárosba kell átirányítani, helyette egyenértékként a Belvárosra jutó eső- és ködmennyiséget kapják.

Ebszőnyi magyarázólag közbeszólt:

– Már nagyon sok ötletét felhasználták illetékes hatóságok. Például mikor a Belvárosban összeszedték a tetves galambokat, és kitelepítették vidékre. Falun ugyanis már nyugodtan lehetnek tetvesek a galambok, mert ott a külföldiek nem járnak. Köszönjük szépen, Diogenész úr, az értékes tájékoztatást, gondolkozzon tovább, kérem, mindannyiunk javára.

Diogenész, hóna alatt a tervrajzpaksamétával, visszamászott a hordóba. Ebszőnyi ünnepélyes arcot vágott:

– Uraim, bemutatom új bajtársukat: Balaskó Pál agronómust. Őt az a cél vezette intézetünkbe, hogy egy gyárat, melyet körmönfont tolvajok elloptak, megkeressen és visszaadjon a népnek. Jóindulatukba ajánlom. Doktor úr!

– Tessék.

– Legyen szíves, kapcsolja ki a gépet, mert el kell haladnom előtte, és attól félek, hogy a benne keringő elektromosság megzavarná egyéniségemben a cinegyensúlyt.

Ahogy Ebszőnyi mögött becsukódott az ajtó, rövid várakozás után a három beteg abbahagyta eddigi foglalatosságát, és ujjongva vették körül Balaskót:

– Gratulálunk.

– Micsoda ötlet!

– Elloptak egy gyárat?! Piramidális! Ha megfeszülök, se tudtam volna ilyet kitalálni.

Balaskó megdöbbent:

– Maguk nem őrültek?

Diogenész vállat vont:

– Itt az egész osztályon egy őrült van: a főorvos.

– Akkor miért jöttek be?

– Mindannyiunkat apró kellemetlenségek fenyegettek. Én például építész vagyok, és az átkozott hajsza eredményeként, mely bent az intézetben folyik, elfelejtettem lépcsőházat tervezni ötven új lakóházba. A házakat felépítették, de a harmadik emeletre csak helikopterrel tudtak felmenni a lakók.

A lottózó ápolt folytatta:

– Én a népgazdaság anyagi alapjait próbáltam növelni, ennek lettem az áldozata. Egy közért-boltot vezettem, és a bevételből lottószelvényeket vettem.

A szívére szorította a kezét:

– Igazán nem a magam hasznára, csak a társadalom javára. Ha nyertem volna, mondjuk egymilliót, egy fillért sem költöttem volna magamra. Fogtam volna a pénzt, és elviszem a képviselőházba, és letettem volna az asztalra: nesztek, elvtársak, itt van egymillió, nektek nyertem, építsetek rajta bölcsődéket, úgyis kevés a bölcsőde. Sajnos, nem nyertem.

Az orvos kapott a szón:

– Én is a bölcsődehiányon próbáltam enyhíteni mint orvos, megelőző eszközökkel. Láttam, hogy a kórházi rendelők túlzsúfoltak, tehát a saját lakásomat áldoztam fel erre a célra. Nem akartam megalázni a pácienseket, hogy ingyen szívességet teszek nekik, ezért jelképes összegeket fogadtam el tőlük, így például húsz darab százforintost, melyen mind rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe: a Kossuth-címer. Sajnos, ellenségeim nem méltányolták áldozatos munkámat, és feljelentettek.

– De hát hogy jutott eszükbe éppen egy bolondházba menekülni?

– Mi régi ultipartnerek vagyunk, összedugtuk a fejünket, hogy lehet kikerülni a csávából, melybe önzetlenségünk és jóindulatunk juttatott minket. Kitaláltuk, hogy megpróbálunk bejutni ide. Az ötletet Ilf–Petrov: Szovjet milliomosából vettük, mely a szemináriumon kötelező olvasmány volt.

A közértes mutatóujjával oktatólag a levegőbe szúrt:

– Használd fel munkádban a szovjet szak- és szépirodalmat.

– A rögeszméket én dolgoztam ki a barátaim számára – mondta az építész –, őszintén szólva büszke is voltam az ötleteimre, de most be kell ismernem: ön legyőzött. Elloptak egy gyárat! Óriási! Képzelem, mekkora disznóságot kellett elkövetnie magának, hogy csak egy ilyen ötlet menthette meg. Szívből gratulálok.

– Én nem követtem el semmit, vegyék tudomásul, hogy én becsületes ember vagyok.

Az orvos a társaihoz fordult:

– Látjátok, gyerekek, mondtam nektek, hogy ez az igazi viselkedés a bolondokházában. Az ember még a saját anyjának se adja ki a trükkjeit.

Meghajolt Balaskó előtt:

– Maga ebben is a mesterünk lehetne.

A folyosón közeledő léptek hallatszottak:

– Jönnek. Szóródni.

Az építész beugrott a hordóba, a közértes a kalapácsért rohant, az orvos bekapcsolta a szemléltető berendezés világítását, mire az ajtó kinyílt, a terem mély elfoglaltság képét mutatta.

Noch és Momentán lépett be, az ellopott gyár igazgatója minden diadalmaskodó hangsúly nélkül megkérdezte:

– Nos, Balaskó úr, úgy történt minden, ahogy megjósoltam?

Balaskó letörten bólintott:

– Úgy sőt még rosszabbul. Arra nem számítottam, hogy a bolondok éppolyan gazemberek, mint a normálisok.

– És most hajlandó aláírni?

– Mindegy.

Momentánra nézett:

– Ugye, kisasszony, én húsz forinttal tartozom magának?

– Nem, miért tartozna?

– Huszonegyen vesztettem.

– Nem emlékszem rá.

Balaskó nem fogadta el a visszavonulási lehetőséget, melyet a professzornő kínált, hogy megakadályozza az aláírást. Nochhoz fordult:

– Ha ad húsz forintot, aláírom.

– Miért csak húszat? Amennyit akar, parancsoljon.

– Nem, elég lesz húsz.

A pénzt, ahogy kapta, átadta Momentánnak.

– Köszönöm. Szerettem volna legalább magával becsületesen viselkedni.

A professzornő csalódottan ingatta a fejét:

– Nem sikerült.

Balaskó most már minden töprengés nélkül aláírta a kötelezvényt, melyben elismerte, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben sem a termelésben, sem a fegyelem terén nem tapasztalt semmi kivetnivalót. Noch elégedetten nézte a papírt.

– Rendben van, természetesen egy percig sem marad itt tovább, bízza csak rám. A továbbiakról majd kint tárgyalunk.

Gyufát vett elő, és elégette a Balaskó által aláírt kötelezvényt. Balaskó értetlenül bámulta.

– Mit csinál?

– Én nem őrzöm páncélszekrényben ezeket az iratokat, elégetem őket, az sokkal hasznosabb, mert így fokozódik a levegő szenny- és aljasságtartalma, ami lényegesen megkönnyíti a munkámat.

A kötelezvényből megmaradt hamut a szemétkosárba dobta:

– Professzornő, jelez valamit a szennyeződésmérő?

Momentán egy pillantást vetett a kis kézi műszerre:

– Igen, a levegő aljasságtartalma nulla egész nulla három ezrelékkel fokozódott.

És letörten nézett Balaskóra.

Az autó hazavitte őket a „Megkísértő Villá”-ba. Balaskót most is a kényelmes vendégszobában helyezték el. A máskor oly előzékeny Noch alig engedett időt a feltalálónak, hogy megszokja új környezetét, másnap már kora reggel magához kérette.

– Nagyon szeretném, Balaskó úr, ha eredeti szándéka szerint kipróbálná a gumimuskátli tulajdonságait nagyüzemi méretekben is.

– Hol?

– Természetesen a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben.

– De hát azt, az…

Balaskó azt akarta mondani, hogy ellopták, de még idejében kiigazította szavait:

– …az elveszett.

Noch finoman mosolygott:

– Jegyezze meg, Balaskó úr, hogy erre is vonatkozik az energia megmaradásának törvénye: a gyárak nem vesznek el, legföljebb átalakulnak. Szeretném, ha velem jönne.

Liftbe szálltak, a mozgó szekrény sebesen ereszkedett velük lefelé. Balaskó úgy gondolta, legalább nyolc-tíz emeletnyi mélységben járhatnak, mikor a lift végre megállt velük. Néhány lépést tettek egy sötét folyosón, melyet megingathatatlan páncélajtó zárt le. Noch azonban kipörgette a sifrekulcs számjegyein a megfelelő variációt, mire az ajtó magától kinyílt.

Balaskó megdöbbent az elébe táruló látványtól: a több emelet mélységben és magasságban elágazó folyosórendszer a legtökéletesebben berendezett nagyüzemet foglalta magába, melyet Balaskó valaha is látott.

A hőkondícionált, a színpszichológia legújabb vívmányai szerint élénk, derűs színekkel kifestett termekben munkások helyett csak néhány fehér köpenyes technikus irányította a teljesen automatizált gépsorokat. Oldalt felvillanó fénypontok jelezték a munkadarab tovahaladását, ha valahol elakadt, egy daru önműködőleg kiemelte a futószalag megfelelő részét, és egy pótszakaszt iktatott be helyette. A gépsorok vége a folyosórendszer mélyén enyészett csak el, valószínűleg ott gyűltek össze a folyamatok késztermékei, de a kapuból belátható rész is jól mutatta az egész gyártás biztonságát és szervezettségét.

Noch észrevette a Balaskó arcára kiülő elismerést, ő maga is csak nehezen tudta leplezni megelégedettségét:

– Igen, ez az én büszkeségem: a „Noch József Művek”, és ne felejtse el, hogy mindezt a korszerűtlen és elhanyagolt „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből hoztam össze.

Balaskó nem akart hinni a fülének:

– Ez a maga gyára?

– Igen. Legjobb tudomásom szerint a Lajtától Vlagyivosztokig ez az egyetlen gyár, mely magántulajdonban van.

Balaskó csak nehezen ocsúdott fel a meglepetésből, megtörölte verejtékező homlokát.

– Mekkora botrány törne ki, ha ezt illetékes helyen megtudnák!

– Azt hiszi, nem tudják? Nyugodjon meg, állami tudomásulvétellel működik.

Balaskó már annyiszor kérdezte: miképp lehetséges ez és az, hogy most nem merte újból feltenni ezt a kérdést. Szerencsére Noch minden kérdezősködés nélkül elmagyarázta:

– Ha egy államban az üzemek szervezetlenek és ráfizetésesek, határidőket és minőségi előírásokat képtelenek teljesíteni, a vezetők és a munkások tolvajok és hanyagok, az nagy baj, de az állam még sokáig elfogadható gazdasági színvonal látszatát tudja kelteni, ha legalább egyetlenegy gyára van, mely megbízhatóan működik.

– Mit számít egyetlen gyár?

– Többet, mint képzeli. Egy jól szervezett, univerzális gyár, mely komolyan veszi a határidőket és a minőségi mutatókat, ki tudja elégíteni az állam összes valóban fontos intézményeinek: a minisztériumoknak, nemzetközi jellegű sportpályáknak és nagyszállóknak minden igényét. Ezt az illetékesek is nagyon jól tudják, sokáig kerestek egy gyárat, mely ellátná ezt a feladatot.

– És miért éppen magát választották? Miért nem egy már meglevő gyárat?

Noch neheztelően csóválta a fejét:

– Azt hittem, magának nem kell külön magyaráznom, hogy nem találtak és nem is találhattak ilyen gyárat a Kárpátoktól le az Al-Dunáig, mert kiemelkedő színvonalú munkát emberek csak kiemelkedő pénzért nyújtanak, és a fizetések hivatalosan előírt szabványain maga az Isten sem módosíthat. Arról nem is beszélve, milyen rossz vért szülne a kiemelt fizetés a többi gyár dolgozóiban. Tehát, hogy legalább a látszatot megóvják, egy új típusú gyárat kellett alapítani.

Noch szerénykedő kézmozdulatot tett:

– Túloznék, ha azt mondanám, hogy az illetékesek rögtön énrám gondoltak, egy emberem révén közöltem az illetékesekkel: módomban áll megoldani ezt a problémát, ha engedélyezik, hogy egy magántulajdonban levő gyárat nyissak.

– És mit szóltak hozzá?

– Először éppúgy felháborodtak, mint maga, aztán leültek, és elkezdtek gondolkozni, hamarosan belátták, milyen előnyös ajánlatot tettem. Túl azon, hogy betöltök egy különben betölthetetlen űrt, még erkölcsi felelősség sem terheli őket, mint saját gyáraikért. Ha valami rosszul megy nálam, annak csak örülhetnek, hiszen a kapitalizmus gyengeségét bizonyítja a szocialista szektorral szemben. Ajánlatomat végül is elfogadták, természetesen szigorú titoktartást kikötve. Ennek a feltételnek a végsőkig igyekeztem engedelmeskedni, közvetve ezért hoztam létre a „Megkísértő Villá”-t is, hiszen ha kipattan a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopása, ez a „Noch József Művek” létét is veszélyeztette volna.

A vezérlőberendezés irányító lámpája kigyulladt, az automatikus gépsorokon kicserélődtek a munkadarabok. Noch leemelt a futószalagról egy kék zománccal bevont fürdőkád-csaptelepet, melyre már rá volt gravírozva a megrendelő Margitszigeti Nagyszálló emblémája, megnézte, aztán megmutatta Balaskónak:

– Mit szól hozzá?

– Tökéletes.

Noch visszatette a csaptelepet a futószalagra:

– Elhiheti, hogy kezdetben nem ment ilyen jól. Ugyanis abba a tévedésbe estem, hogy a munkások csak állami gyárakban dolgoznak hanyagul és csak a társadalmi tulajdonból lopnak. Egy kapitalista jellegű gyárban, ahol ráadásul jobban is fizetik őket, majd leszoknak erről. A selejt azonban hamarosan elérte a kinti általános színvonalat, és a kijáratnál a röntgengép egymás után leplezte le a lopási szándékokat. Bevezettem a pénzbüntetést, a visszaeső bűnösöket elbocsátottam, válaszul – legnagyobb megdöbbenésemre – megalakult az üzemben az illegális kommunista pártszervezet. Röpcédulákat terjesztettek, sztrájkoltak. Magamhoz hívattam őket: „Uraim, nem vagyunk a Putyilov gyárban, és maguk nem fogják végigjátszani velem a szociáldemokrácia két taktikáját a demokratikus forradalomban. Ha maguk mindenáron kommunisták akarnak lenni, mi sem egyszerűbb annál: menjenek ki a Váci útra, és jelentkezzenek felvételre a »Fa- és Fémkutya Kombinát«-ban, ott nagyon fognak örülni maguknak. De a »Noch József Művek«-ben én vagyok az úr, és ha nem tetszik, fel is út, le is út.” Behúzták a farkukat, másnap beszolgáltatták a párt titkos lobogóját, melyre a legális párttól való megkülönböztetésül nem öt-, hanem hétágú vörös csillag volt varrva, de én nem bíztam bennük többé. Akkor már eljutottam a végső igazsághoz: a munkások csak abban a gyárban nem lopnak, ahol egyáltalán nincsenek munkások. A lehetőséghez képest mindent automatizáltam, és a munkásokat fokozatosan elbocsátottam. Akiket itt lát a gépsorok előtt, ez a néhány ember nem munkás, hanem technikusok és mérnökök, a szakma legjobb erői, akiket magához hasonlóan becsaptak és tönkretettek, világraszóló ötleteiket ellopták, és mikor igazságukat keresték, még ők fizettek rá. Ha kívánja, beszélgethet velük – minden órában négy és fél perces szünetet tartunk, akkor áll a futószalag.

Noch bekanyarodott a jobb oldali folyosóra, intett Balaskónak, hogy kövesse. Egy laboratóriumba vezette, mely berendezésével még a gyár általános magas műszaki színvonalát is felülmúlta. A kísérletező minden emberi segéderő kiiktatásával, egy központi kapcsolóasztal előtt ülve, egymaga végezhette el a kísérleteket, sőt egy gépsoron rögtön a gyakorlatban is kipróbálhatta feltételezéseit.

A laboratóriumban Momentán már várta őket. Noch leült egy forgatható székre:

– Tehát néhány napig ez lesz a munkahelye, Balaskó úr, minden a rendelkezésére áll, hogy kipróbálhassa a gumimuskátlit nagyüzemi méretekben is. Maga a szakember, természetesen teljes szabad kezet adok magának, csak azt az egyet vegye figyelembe, hogy a gumimuskátli valószínűleg nem Magyarországon kerül feldolgozásra.

– Hanem hol?

– Még nem tudom pontosan, lehet hogy Észak-Afrikában, lehet hogy Ausztráliában, lehet hogy Japánban. Az a legvalószínűbb, hogy mindenhol egyszerre. A találmány túl jó ahhoz, hogy forintért adjuk el. Világszínvonalú lehetőség van a kezünkben, forradalmasítjuk a piacot. Képzelje el: burnuszos arabok gumimuskátlit ültetnek a sivatagban, japán háziasszonyok öntözik a gumimuskátlit kis kertjükben.

Balaskó aggályosan közbevágott:

– Azt hiszem, túloz. Magyar körülmények között bevált, de hát attól még egyáltalán nem biztos, hogy másutt is megél.

Noch a feltaláló vállára tette a kezét:

– Kedves fiam! Higgye el nekem, tapasztalt öreg connaisseurnek, ha egy növény vagy egy ember kibírja Magyarországon a magyar körülmények között, az röhögve, féllábon megél bárhol a világon.

Szivarra gyújtott, felemelt kézzel búcsút intve magára hagyta Balaskót és Momentánt. Balaskó azonnal munkához akart látni, de a professzornő legyintett:

– Hagyja a fenébe, maga is tudja, hogy a találmány offé. Noch nem hagyná itt a gyárat, ha nem volna biztos benne.

Kártyacsomagot vett elő:

– Játsszunk inkább. Huszonegyes jó lesz?

– Jó.

– Egy leosztás ezer forint.

– Nem lesz az sok?

– Nem. Én nem fogok veszíteni, magának pedig nem számít. Szeretnék nyerni magától egy nagyobb lakásra valót.

– Rendben van. Egy lapot kérek.

Momentán osztott:

– Mondja, miért kellett magának aláírnia azt a kötelezvényt?

– Kártyázunk vagy népművelünk? Még egy lapot.

Balaskó kivágta a kártyáit:

– Két ász.

– Ezer forinttal jövök.

Míg Momentán kevert, Balaskó eltűnődött:

– Miért írtam alá? Miért ne írtam volna alá?! Már untam a nyomort, untam megalázkodni a portások előtt. Miért ne írtam volna alá? Még mindig jobb, ha én kapom a pénzt, mint egy gazember.

– Látja, ezt utálom a legjobban, mikor valaki filozófiát csinál az aljasságából. „Még mindig jobb, ha én kapom a pénzt…” Vegye tudomásul, a lopott pénznek mindegy, ki költi el.

Gyűlölködve nézett Balaskóra:

– Hogy imponált maga nekem: „A becsületesség nem attól függ, hogy mások többé vagy kevésbé aljasok” – és most aljasabb lett mindenkinél.

Kibontotta a blúzát, és a nyakából ezüstláncon őrzött forintost vett elő:

– „Ez az öné a kiszolgálásért, egy dupla árával se akarok benne lenni a gyár ellopásában” – és most benne van nyakig. Maga akart egy szobrot a játszótéren? Bár kapna, és néznék a kutyák sarokkőnek.

Balaskó megrendülve hallgatta ezt a kitörést.

– De hát mit tehetnék?

Momentán imára kulcsolt kezekkel könyörgött:

– Robbantsa fel ezt az egész átkozott gyárat és a „Megkísértő Villá”-t.

– Hogyan?

– Jöjjön fel velem a négyes terembe, és mondja meg a munkásnak az üvegfal mögött, hogy ellopták a gyárat. Én nem merek szólni hozzá.

Belekapaszkodott a feltaláló karjába:

– Ő az egyetlen, akitől Noch fél, mert minden lopás ennek a munkásnak a rovására történt.

Balaskó nem tiltakozott, tekintetével elbúcsúzott a tökéletesen felszerelt laboratóriumtól, aztán megadóan tűrte, hogy Momentán kézen fogja és magával vigye.

Ahogy elhagyták a „Noch József Művek” folyosórendszerét, Momentán lelassította a lépteit, és minden lépcsőfordulónál óvakodva körülnézett. Vigyázniuk kellett, hogy ne vonják magukra Noch figyelmét, nehezen tudták volna megmagyarázni, hogy mit keresnek ilyenkor a „Megkísértő Villa” emeleti helyiségeiben. Bár végül is baj nélkül tették meg az utat, remegő lábakkal nyitottak be a négyes terembe.

Momentán félrehúzta a függönyt, az elválasztó üveglap mögött a munkás most is egyforma mozdulatokkal reszelte a futószalagon körbefutó fakutyákat. A professzornő bekapcsolta a mikrofont, de mielőtt átadta volna Balaskónak, megjegyezte:

– Vigyázzon, mert nem veszélytelen dologba kezd. Ha megtudja, hogy ellopták a gyárat, dühbe jön, és nem tudni, hová üt először, lehet, hogy az én fejemre, lehet, hogy a magáéra.

– Majd megpróbálom óvatosan.

Kezében a mikrofonnal, Balaskó az üvegfalhoz lépett.

– Hogy vagy, pajtás?

A munkás most sem emelte fel tekintetét a fakutyákról.

– Összevissza, pajtás, mint a szalmakazal.

– Nem vagy fáradt?

– Mi tagadás, pajtás, elfáradtam egy kicsit. De most még nem lehet pihenni, ez a munka exportra megy, meg kell csinálni.

Momentán sürgetőleg rátette a kezét Balaskó vállára.

– Mondja meg már neki.

– Igen. Emeld fel a fejed, pajtás, és nézz körül. Ellopták a gyárat.

A munkás csak lassan fogta fel, mi történt, de ahogy megértette, felragadott egy kalapácsot, néhány hatalmas ütéssel kidöntötte a villa falait, csak akkor állt meg, mikor az egész „Megkísértő Villa” már szétverve a földön hevert. Balaskóra nézett:

– És most gyere, pajtás, vigyük vissza.

Egy hatalmas szállítókocsin – valaha ennek a segítségével lopták el a gyárat – visszavitték a téglákat és a berendezési tárgyakat a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” üres telkére.

Megpróbálták összerakni a gyárat, az alapokat még könnyen helyre tudták tenni, de később egyre többet tanakodtak, hogy a villa egy-egy luxustárgya milyen célt szolgálhatott eredetileg. Munkájukból arra rezzentek fel, hogy a város felől közeledő, félelmetes zaj hallatszik.

– Mi lehet ez?

Hamarosan nyilvánvalóvá vált a zaj oka. Az ég alján, a felhők között megjelent mindenki, akinek valami köze volt a gyár ellopásához. Noch félelmetes helikopterén, Lágymányosi is az íróasztalán, tolvaj munkások állami anyagból összefusizott légi bicikliken. Ahogy repültek a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” felé, számuk nőttön-nőtt, valósággal elsötétítették az eget, de a munkás arcán nem látszott félelem.

– Szóval, itt akarnak végezni velünk, a bűneik színhelyén.

Balaskó legyintett.

– Csak jöjjenek, ennek előbb vagy utóbb, de meg kellett történnie.

A fenyegető tolvajhad az ég alján még tovább szaporodott, Balaskó körülnézett valami fegyver után, kitépte a május elsejei transzparens egyik rögzítőrúdját, és azt szegezte az ég felé, a munkás változatlanul a kalapácsot fogta, ütésre emelve.

– Maga pedig gyújtson valami fényt, professzornő. Mert a fény az egyetlen, amitől rettegnek. Ha világosság esik rájuk, elveszítik az erejüket.

A tolvajok visszafordultak, már úgy látszott, végképp elvonulnak, mikor hirtelen újból megjelentek az ég alján, egy hatalmas tartályt hurcolva magukkal. Momentán elsápadt.

– Végünk van.

– Miért, mi van abban a tartályban? Mérges gáz?

– Sokkal rosszabb. Nyál. Ebbe fullasztanak bele minden olyan szándékot, amely fenyegeti őket.

Balaskó megrázta a fejét.

– Nekünk nem árthat, a nyál csak szennyezett felületen tapad meg.

Visszaállt a munkás mellé, és nyugodt mozdulatlansággal várták a tolvajok támadását.