Az Elátkozott Hivatal

 

 

 

 

Gumikutya

 

I.

A város középpontjából a 77/A villamos vitt ki Angyalföldre, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” gyártelepére. Kezdetben, míg a modern, úgynevezett Stuka kocsik jártak, harminc percig tartott az út, de később a Stukákat átirányították a Körútra, ide pedig a Közlekedési Múzeumból hoztak ki négy restaurált hegyi járgányt.

A közlekedési vállalat szégyellte ezeket a kocsikat, ezért igyekezett lehetőleg eldugni a belső végállomást, hogy minél kevesebben lássák őket. Különböző bérházak hátsó udvaraiból, pincéiből indultak a kocsik, míg meg nem találták a végleges indulási helyet a Budapest Építészettörténeti Kiállítás nagytermében, ahol csakugyan soha egy lélek sem járt.

A vállalat szégyenkezése nem volt egészen alaptalan: ezek a járgányok műszakilag valóban egy kissé elmaradottnak tűntek. Reggelenként kurblival kellett beindítani őket – a motor ilyenkor a Rákóczi-indulót játszotta –, estére viszont a kocsik annyira bemelegedtek, hogy nem akartak megállni, vascsövekkel kellett szétverni a transzformátort.

A menetidő fokozatosan felemelkedett két és fél órára, sőt télen négy órába is beletellett, amíg kiért a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ig. Ugyanis az öreg kocsik könnyen kisiklottak a fagyos pályán, a kalauz egy önborotva-készülékkel a járgány előtt haladt, és levakarta a jeget a sínekről.

A kocsi hátsó peronján a Szabó Ervin Könyvtár egyik részlege működött, az út tartamára kölcsönöztek könyveket, sokan olvastak, egy fiatal munkás, aki később szédítő tudományos karriert futott be, a Nobel-díj átvételekor kijelentette, hogy széleskörű ismereteit jórészt a 77/A villamoson szerezte, munkahelyre menet és jövet.

Ezen a járaton jórészt a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásai utaztak, külföldi turistákat ritkán hoztak errefelé az idegenvezetők, igaz, hogy nem túl sok érdekeset tudtak volna mutatni ezen a környéken.

A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyáltalán nem különbözött a többi angyalföldi üzemtől. Rozsdás ablakrácsaival – melyek titokzatos módon füstöltkolbász-szagot árasztottak magukból – beilleszkedett a széles, poros utca egységes színébe.

A bejárat fölött a homlokzaton rajta maradt a régi tulajdonosoknak: „Katz és Grossartig”-nak a neve. Ezt egyébként a gyártmányokon is feltüntették, mert a külföldi cégek csak a régi, megbízható „Katz és Grossartig” márkával vették át a gyár készítette gumiállatokat. Később egyáltalán nem vették át, de akkor már senki sem tartotta fontosnak, hogy a márkán változtasson.

A kapu elé a szemközti „Fa- és Fémkutya Kombinát” rakta le dombokban a törmelékeit – éppúgy, mint a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” az átellenes oldalra. A dombokat természetesen senki sem hordta el, egy idő múlva, ha akarta, se tehette volna meg, mert már feltüntették őket a katonai térképeken is mint fontos tájékozódási pontokat.

A szakszervezet kiharcolta, hogy egy segédmunkás csákánnyal minden reggel lépcsőket vágjon a dombokba, így a dolgozók viszonylag könnyen át tudtak kelni rajtuk. Később a dombokon kikeltek az elköpködött narancsmagok, és valóságos narancsfa-erdő borította el a törmeléket, az illetékesek komolyan foglalkoztak azzal a tervvel, hogy a dombokat Állami Nemzeti Parkká nyilvánítsák.

A gyárudvar viszont annál rendezettebb képet mutatott. Az udvar fölé emelkedő tornyon ugyan még 1921. december 4-én megállt az óra, azóta egyfolytában fél hatot mutatott, a szerkezetet nem hozták rendbe, de a mutatókat naponta gondosan kiszidolozták. Finom pasztával felkenték a kövezetet is, a gyári táppénzcsalók megszokott trükkjei közé tartozott, hogy néhányszor végigsétáltak az udvaron, előbb-utóbb elcsúsztak, és eltörték a kezüket vagy a lábukat.

A szakmunkásgárda méltó volt ehhez a környezethez. Nem tűrt el semmiféle rendbontást. Szabályszerűen tíz perccel a munkakezdés előtt mindenki megjelent, kikészítették az aprópénzt, és osztottak, mire a duda megszólalt, a hívó már nyúlt is a talonért. Ezentúl a példás csendet legfeljebb egy-egy segédmunkás fegyelmezetlen kiáltozása zavarta meg, aki bent az öntőteremben megégette magát a forró gumimasszával.

A szakmunkások minden órában tíz percre letették a kártyákat, nyújtózkodtak, és bementek dolgozni a műhelyekbe, gondosan ügyeltek azonban, hogy legfeljebb tíz-tizenöt százalékkal teljesítsék túl a normát.

Az szinte magától értetődik, hogy ez a becsületes munkamorál egységes, jó kollektívát hozott létre. A munkások szervezetten jelentek meg a Vörös Gumi FC mérkőzésein, biztatásuknak volt köszönhető, hogy a gyári futballcsapat feljutott a hatodik osztályból az ötödikbe. Fizetésük négy százalékát leadták a „névnapalapra”, ugyanis minden munkatársuk nevenapját megünnepelték a hűvösvölgyi Nagyvendéglőben, kugli- és snapszliversennyel, utána baráti vacsorával.

Ha egy-egy szakmunkás nyugdíjba vonult, a gyártól aranyozott kártyacsomagot kapott ajándékba, ezenkívül továbbra is bejárhatott ultizni, azzal a megszorítással, hogy havonként legfeljebb ötszáz forintot nyerhetett.

Öregbítette a Tröszt hírnevét, hogy öntudatos munkásgárdája élen járt a szocialista temetkezés bevezetésében, pedig ez halottanként 300 forintjukba került, ugyanis ennyit kellett fizetniök a sírásóknak, akik a tanácsi búcsúztató után kiásták a koporsót, hogy a pap beszentelhesse, mielőtt újból eltemetik.

Még azt sem lehetett volna mondani, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben többet loptak volna, mint más hasonló gyárakban. Az igaz, hogy otthon a Tröszt munkásainak családjában szegény gyereknek számított, akinek nem volt legalább száz-százötven gumikutyája és ugyanannyi gumimacskája, de Pipás Zsiga, a régi igazgató, joggal állapította meg: „A csokoládégyári munkásoknak sem kell levéltetűket fogni, ha egy kis édességhez akarnak jutni.”

Így zajlott az élet a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben, és joggal lehetett remélni, hogy az üzem egykor majd a korszerűtlen technológia derűs aggkori végelgyengülésében múlik ki a világból, mikor egyik nap Pipás Zsiga váratlanul lebukott.

Az történt, hogy egy miniszteri látogatás alkalmával a miniszter a nagy futószalagterembe akart menni, de Pipás Zsiga tévedésből az üzemi konyha burgonyaraktárába vezette. Hiába védekezett, hogy ő sem ismerheti töviről hegyire az egész üzemet, még aznap áthelyezték Balmazújvárosba tejellenőrnek, utódjául Noch Józsefet nevezték ki.

 

II.

Az ultizók a régi munkásközmondást ismételgették: „A piros ász minden rendszerben üti a piros felsőt”, mégis bizonyos idegességgel várták az új igazgatót. A szorongást csak fokozta, hogy senki sem tudott semmit Noch Józsefről.

Olyan hírek terjengtek, hogy hírhedt munkásfaló, fegyelmivel bocsátja el azokat, akik egy műszak alatt háromnál többször mernek ásítani. Mások viszont, ismerőseikre hivatkozva, azt állították, hogy Noch roppant kedélyes ember, minden csütörtökön lejár egy angyalföldi kisvendéglőbe pacalt vacsorázni.

Az új igazgató első rendelkezésétől várták, hogy megerősítse vagy megcáfolja ezeket a szállongó híreket, de ez a rendelkezés nem oldotta fel nyugtalanságukat, mert semmit sem tisztázott.

Noch azzal kezdte igazgatói működését, hogy utasította a szállítómunkásokat: ezentúl ne vigyék át az üzemi törmeléket a túlsó oldalra, hanem a kapu elé rakják le. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” hamarosan szinte megközelíthetetlenné vált a külvilág számára.

A szakszervezet kiharcolta, hogy a terhes anyák szöges turistabakancsot kapjanak a dombok megmászásához, de a többi munkás részére csak napi öt deka hecsedlilekvárt tudott szerezni mint „gyármegközelítési pótlékot”. Maga Noch AB jelzésű állami helikopteren járt be a gyárba, a padlástérből átalakított parkolóhelyen ereszkedett le.

Egyszer a helikopter elromlott, és az igazgató gyalog ment keresztül az udvaron, az egyik kártyás ijedtében tök kilencesre mondta be az ultimót, de Noch közömbös arccal sétált el mellettük, arca sem jóváhagyást, sem rosszallást nem fejezett ki.

Az igazgatóból sugárzó közömbösség hamarosan a gyár uralkodó szellemévé vált. A falakra nagy táblákat akasztottak ki: „Mi közöd hozzá?” „Törődj a saját dolgoddal!” „Azt hiszed, nekem nincs annyi eszem, mint neked? Amit te most tanulsz, azt én már rég elfelejtettem!”

Ez a közömbösség a gyári élet minden területére átterjedt. Az üzemi konyhán mindennap tejbegrízt főztek a munkásoknak, kakaószórattal, az óvoda számára pedig rizses tarhonyát, száraz füstölt kolbásszal és szalonnával, de senki sem mert szólni, hogy cseréljék fel a két menüt.

Az üzemi könyvtár vezetője, könnyebb áttekintés céljából, eladta a könyvtár teljes állományát, és helyette csak egy könyvet vásárolt, azt viszont tízezer példányban. Mindenki szó nélkül tudomásul vette, sőt az olvasók éppoly szabályszerűen bejártak a könyvtárba, mint régen, és kicserélték a könyvüket ugyanarra a könyvre.

Az üzemi fogorvos bejelentése sem lepett meg senkit: öntudatos dolgozó nem kér érzéstelenítést foghúzáskor.

Az általános hangulat alól természetesen a portások sem vonhatták ki magukat. Régebben botrányt csaptak, ha felfedezték, hogy valaki a köldökében elrejtve néhány vídiakést akar kicsempészni a kapun, és rohantak a rendészetre, most sokkal kevésbé álcázott lopásoknál is csak elnézően mosolyogtak. A portásfülke falára ők is kiragasztották a maguk jelmondatát: „Lopjál csak, annyit úgy sem tudsz lopni, hogy elég legyen.”

A fővárosi idegenforgalomnak hamarosan nevezetes színfoltja lett az úgynevezett Gumi utca, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásainak villanegyede. Itt minden lopott gyári gumiból készült. A házak körül széles kertet hagytak, mert a ruganyos falakat tetszés szerint lehetett nyújtani vagy tágítani, néhány élelmesebb háziasszony ötven-hatvan albérlőt is felvett egy szobába. A kertben pedig nyugodtan játszhattak gumilabdáikkal a gumicipős gyerekek, a vékony, átlátszó gumiablakokról lepattantak az eltévedt rúgások.

A tolvajok minden félelme eloszlott, mikor észrevették, hogy maga az igazgató is lop, méghozzá sokkal nagyobb méretekben, mint ők.

Egy nap új szállítómunkások jelentek meg az udvaron, legtöbben a Gyűjtőfogház stilizált bilinccsel ellátott törzsgárdajelvényét hordták a gomblyukukban – ezt a kitüntetést csak annak adományozzák, aki legalább tizenöt évet eltölt ugyanabban a büntetőintézetben. Az új szállítóbrigádot az igazgató közvetlenül saját irányítása alá rendelte.

A brigád először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a hengerműből kiemelték a malomköveket, és elszállították valamilyen ismeretlen helyre, de osztatlan elismerést váltott ki az az akciójuk is, mikor ellopták a gyári ipari vasút mozdonyát, és kivitték a kapun egy kávéfőző gép papírjaival. Igaz, hogy a mozdony 600 lóerős volt, ami egy kávéfőző géptől szokatlan teljesítmény, de el kell fogadni a portás védekezését is: nyolcszáz forintért nem köteles elvégezni egy gépszakértő munkáját is.

Természetesen ettől a kisebb tolvajok is vérszemet kaptak, egyre kockázatosabb trükkökre mertek vállalkozni. Nyolc méter hosszú, hatvan centiméter vastag gumicsúzlit öntöttek, a hihetetlen erejű szalagot felkötözték egy első emeleti ablak vaskeretére, nyolc ember meghúzta, és különféle tárgyakat lőtt át vele a gyárral szomszédos salakdombokra: gépeket, az üzemi konyha lábasait, bútorokat. Munka után pedig átmentek értük és összeszedték.

Az udvar és a műhelyek hamarosan kiürültek. A szakmunkások – miután minden mozgathatót elloptak – bejelentették, hogy nem hajlandók tovább dolgozni ilyen rosszul felszerelt gyárban. Kikérték a munkakönyvüket, és felvételre jelentkeztek az utca túlsó oldalán a „Fa- és Fémkutya Kombinát”-ban.

Ez az üzem különben is nagy népszerűséget vívott ki magának a munkások körében, az úgynevezett „ellen-alkoholszondával”. Munkakezdés előtt beleleheltettek a munkásokkal egy kémcsőbe, de itt azokat küldték haza, akik nem ittak meg legalább egy fél deci pálinkát. A gyár egész munkaritmusa ugyanis bizonyos szolid ittasságra volt kalkulálva, és ezt a ritmust a józanok megbontották volna, állandó baleseti forrásokat képezve.

A termelés fokozatosan megszűnt. Ezzel párhuzamosan növekedett a tisztviselők létszáma, ugyanis egyre több kimutatást és statisztikát kellett készíteniök. A kalapácsok és öntőformák döngését felváltotta a golyóstollak sercegése és az összeadó gépek csattogása.

Az már semmiféle feltűnést nem keltett, mikor az egyik este Noch különleges szállítóbrigádja leereszkedett helikopterein az udvarra, néhány rutinos fogással darabokra szedte szét az egész gyárat, és elszállította. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” helyén csak egy üres telek maradt, egyik sarkában az irodaépületekkel, valamint néhány megsárgult, május elsejét ünneplő transzparens.

A kihalt udvaron éjjel-nappal nyitott tűz égett, az öreg portás táplálta, negyedóránként egy használt gumicsizmát dobott rá, ettől az egész környéket elborította az égő gumi szaga, és megfeszített munka látszatát keltette.

 

III.

Évek teltek el, és nemhogy senki sem fedezte fel a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, de a gyár még bizonyos hírnevet is kivívott magának. Gondosan összeállított statisztikáit példaként emlegették a minisztériumban, nem érkeztek rendőri jelentések sem különféle botrányos balesetekről, melyeket a munkavédelmi előírások be nem tartása idézett elő, évről évre csökkenteni lehetett az állami támogatás mértékét is, végül – ami a legfontosabb – exportgyártmányait nem küldték vissza a határról a külföldi megrendelők, amellett eltörpült az a jelentéktelen tény, hogy a gyárnak egyáltalán nem voltak exportgyártmányai.

Személyes ellenőrzésre csak igen ritkán került sor, ezek sem rejtettek magukban különösebb veszélyt. Az ellenőrök gyomra nehezen állta az égő gumi szagát, nem mentek be a gyárba, inkább a szomszédos eszpresszóban ültek le, és oda kérették át az aktákat. Noch ilyenkor ki sem ment a gyárba, erre csak évenként egyszer szánta rá magát, mikor beépített emberei a Központi Főellenőrző Bizottság főrevizorának, Kraszner Benjáminnak érkezését jelezték.

Kraszner még a régi, megvesztegethetetlen gárdához tartozott, hiába ajánlotta fel Noch az állami helikoptert, az öregember gyalog kelt át a törmelékhegyeken, nem fogadta el az ebédre szóló meghívást sem, inkább zsávolyos asztalkendőből szalonnát bicskázott póréhagymával, melynek szaga még az udvaron lángoló gumicsizmát is zavarba hozta.

Kraszner személyét egyébként is legendák övezték.

Fizetése ötven százalékát minden hónapban fel akarta ajánlani a Vörös Segélynek, tapintatosan közölték vele, hogy ez a szervezet már rég megszűnt, de Kraszner a következő elsején ismét Vörös Segély-bélyeget kért.

Azt hitték, feledékenységből, holott Kraszner memóriája tökéletesen működött, csak munkatársait tartotta beépített árulóknak és provokátoroknak, akik szántszándékkal szabotálják a Vörös Segély ügyét. Abban bízott, ha kitartóan megismétli próbálkozásait, az árulók figyelme egyszer csak ellankad, és az ő felajánlása mégis eljut a megfelelő helyre.

Gyanúja nemcsak közvetlen munkatársaira terjedt ki, ellenőrzései során is gyanúsnak talált mindenkit, és lehetőség szerint megpróbálta őket leleplezni. A beszélgetésekbe váratlan kérdéseket szúrt bele, és gúnyosan mosolygott, ha valaki nem tudta az extraprofit képletét vagy az indiai kommunista párt III. kongresszusának időpontját. Máskor hirtelen felkelt a székről, minden nyilvánvaló ok nélkül mutatóujjával megkopogtatta a falat, és sokáig hallgatódzott, majd néhány sort írt bele a noteszébe.

Kraszner Benjámin azonban mégsem leplezhette le a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopását, mert ezt a végletekig becsületes és tapasztalt öregembert egy testi hiba gátolta az ellenőrzésben, ugyanis mind a két szemére vak volt.

A börtönök sötétje és a magas vérnyomás tönkretette a látását, de Kraszner ezt tagadta. Tagja volt a „Lakinger Béla” lövészklubnak, rendszeresen indult versenyeken, mikor ő feküdt le a lőpadra, a rendezők nem tettek ki céltáblát, helyette a környék házainak harmadik emeletét látták el homokzsák-biztosítással, és hanyatt-homlok menekültek az eltévedt lövések elől. Kraszner kiállításokra, tárlatokra is járt, és valósággal kereste az alkalmat, hogy színárnyalatokról vitatkozhasson.

Vakságát persze így is tudta mindenki, de felettesei méltányolták a munkásmozgalomban szerzett kétségtelen érdemeit, és nem akarták megsérteni azzal, hogy közlik vele: egy vak ember nem tud kielégítő módon ellenőrizni, inkább meghagyták az állásában.

Noch természetesen könnyűszerrel elhárította Kraszner meglepőnek szánt kérdéseit, mint például: Kapnak-e a munkások levelet külföldről? Nincsenek-e az illemhelyeken demokráciaellenes feliratok? Az igazgató nyugodt lelkiismerettel felelhetett tagadóan, mert a gyárban akkor már sem munkások, sem illemhelyek nem voltak.

Ha Kraszner az emeleti műhelyeket akarta ellenőrizni – magától értetődik, hogy ezeket is rég ellopták már –, az udvar közepén meghagyott egyetlen lépcsőfokon vezették oda-vissza, amíg az öregember ki nem fulladt, akkor kijelentették, hogy megérkeztek. A fáradt Kraszner itt már elfogadta gumielefánt gyanánt a portás unokájának kihasadt gumiegerét, és elégedetten írta alá nevét egy újságpapírra, melyet az ellopott ellenőrzési napló helyett raktak elébe.

Távozásakor kijelentette: ellenőrzése során sehol sem akadt még hasonló szervezettséggel és alapossággal működő üzemre. Csak a munkatermek festését találta túlságosan egyhangúnak, azt tanácsolta, vegyék fokozottabban figyelembe a munkát serkentő színdinamika előnyeit. Nochot külön félrevonta, és bizalmasan közölte vele: mindent megtesz, hogy ezt a példaszerű gyárat mihamarabb élüzem címmel tüntessék ki.

Persze akadt néhány ember, főleg a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-tel együttműködő vagy ennek alárendelt vállalatoknál, akik felfedezték, hogy a gyárat ellopták. Ezek az emberek azonban – merő kollegialitásból – nem siettek közölni felfedezésüket a rendőrséggel, hanem előbb Nochhoz fordultak magyarázatért.

Noch ezt a magyarázatot minden esetben meg is adta, meghatározott tarifa szerint. A főkönyvelők tizenötezer forint magyarázatot kaptak, a könyvelők tízet, utolsó helyen az anyagbeszerzők és az újságírók szerepeltek, ötezer forinttal.

Néhányan, főleg idősebb szakemberek, akik nyugdíj előtt állva féltek egy esetleges botránytól, és pályájukat kezdő fiatal idealisták visszautasították a felajánlott készpénzt. Őket a „Megkísértő Villá”-ba vezették, és minden fizikai kényszer nélkül, pusztán logikai és érzelmi ráhatással álláspontjuk megváltoztatására bírták.

1964-ben, a gyár ellopásának negyedik évfordulóján, Noch kis háziünnepséget rendezett a néhány munkás számára, akik továbbra is tőle kapták fizetésüket biztonsági szolgálataikért. Noch ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a törmelékhegyek mögött változatlan biztonsággal bűzlik ott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt jelképező, lángoló gumicsizma.

 

IV.

Néhány héttel azután, hogy ez az ünnepség lezajlott, egy Balaskó Pál nevű fiatal agronómus nyitott be a Gumiügyi Minisztérium impozáns üveg-acél palotájának kapuján. Hóna alatt egy fehér csomagolópapírba takart cserepet hozott, melyben muskátlihoz hasonló, de annál valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld levelű növény volt ültetve. Félszegen a portáshoz lépett, és megkérdezte, milyen hivatalos formák között lehet beterjeszteni egy új találmányt?

A portás egy GM 31/1964 mintájú találmánybejelentési lapot nyújtott át Balaskónak. Ez az űrlap feltüntette a gumiipari találmányok elfogadásának hivatalos útját, melyik szobában kik jogosultak és kötelesek véleményt nyilvánítani, összesen négy állomást jelölt meg.

I. Tudományos szakértői véleményezés.

II. Lágymányosi Miklós fővéleményező.

III. Buzás Dezső főkalkulátor, az aznapi ügyeletes szakértő.

IV. Kunfalvi Huba, a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetője.

A portás gemkapoccsal négy lakmuszpapírt tűzött rá az űrlapra, látva Balaskó csodálkozó arcát, elmagyarázta a mellékelt lakmuszok rendeltetését.

A minisztérium úgy gondolta: a találmányok benyújtói joggal tartják megalázónak, hogy találmányuk sorsáról éppúgy, mint a múltban, a bürokrácia jelképei: a stemplik döntenek. Kitűnő, becsületben megőszült emberek roppantak össze egy-egy lelketlen „Nem javaslom” formula lebélyegzésekor, míg végül egy újítás segítségével sikerült kiküszöbölni a kapitalizmusnak ezt az átkos hagyatékát.

A P. H. (pecsét helye) jelzést lakmuszpapírokkal helyettesítették. Az ügyintézők pozitív vagy negatív véleményüket azzal jelezték, hogy a lakmuszpapírt savba vagy lúgba mártották, mire a lakmusz pirosra, illetve kékre vált, a piros szín jelentette az elfogadást, a kék az elutasítást. Ez az emberséges véleményezési mód megkímélte az emberi önérzetet, még az elutasított feltalálók is emelt fővel és mosolygó arccal léptek ki a minisztérium kapuján.

Sajnos, mint minden nagy horderejű újítás, kezdetben ez a rendszer is módot nyújtott visszaélésekre. Egyes feltalálók kis üvegben sósavat hoztak magukkal, és ahelyett hogy hivatalos véleményezésre terjesztették volna be találmányukat, a folyosó félhomályos sarkaiban önhatalmúlag idézték elő a lakmuszokon a számukra kedvező elszíneződést.

Ezeket a visszaéléseket egy kiegészítő rendszabály küszöbölte ki. Minden reggel lakmuszpozitív színmegállapító értekezlettel indult a munkanap, ekkor adták ki zárt borítékban az osztályvezetőknek a rendelkezést, hogy aznap a piros vagy a kék szín jelenti az „igen”-t.

A portás barátságos mosollyal indította el útjára a fiatal agronómust, biztatta, hogy mindenütt a lehető legnagyobb jóindulatot tapasztalja majd.

Balaskó első állomásként a „Tudományos Szakértők Véleményezési Alcsoportjá”-t kereste meg a földszinten. Néhány perces várakozás után bebocsátották a tárgyalóterembe, ahol Balaskó előadhatta jövetele célját.

Leszedte a csomagolópapírt a cserépről, és a magával hozott növényt az asztal közepére állította. Bejelentette, hogy ez az általa kitenyésztett újfajta guminövény első példánya, mely, ha beválik, alkalmas lehet rá, hogy forradalmasítsa az egész világ gumigyártását.

Ezt a növényt feltalálója magyarul gumimuskátlinak nevezte el, a latin tudományos megjelölésbe viszont önérzetesen belevette a saját családi nevét is: „Muskátli Gumifer Balaskoensis”-t. Egy akadékoskodó szakértő ezt jogtalannak találta, azt vitatta, hogy a gumimuskátli csak gyakorlatilag új felfedezés, elméletileg nem más, mint a régebbről ismert albán eredetű gumicserjének, a gumipitypangnak korszerűsített, magyar viszonyokra helyesen alkalmazott változata.

A vitában részt vevő tudósok arra számítottak, hogy Balaskó felháborodik majd találmánya ilyen minősítésén, legnagyobb meglepetésükre a fiatal agronómus meggyötört arcára boldog mosoly ült ki. Mikor elmondta élete történetét, mindenki megértette, hogy ez a mondat milyen súlyos méltatlanságot hozott helyre.

Balaskó, az egykori lelencgyerek, miután vörös diplomával végezte el az egyetemet, 1949-ben bizalmi posztra a lakonyai „Joszif Visszárionovics Sztálin” állami gazdaságba került. Első feladatként mindjárt a gazdaság legfontosabb területét: a 2000 holdas kísérleti gumipitypang-táblát bízták rá.

Balaskó nagy becsvággyal látott neki a munkának, de a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi négyszázhetvenhárom napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 000 milliméter természetes csapadék előteremtése is.

Kétségeit az állami gazdaság vezetői elé terjesztette, de ők a legszigorúbban megrótták. A rendszer neveltjétől, aki lelencgyerek sorból jutott el az agronómusi méltóságig, ráadásul még vörös diplomás is, harcosságot és önfeláldozást vártak, nem pedig olyan burzsoá álobjektivista latolgatást, hogy egy év hány napból áll.

A fejlemények azonban Balaskó rossz sejtelmeit igazolták. A növények olyan satnyák maradtak, hogy a parasztok szóhasználata szerint a gyalogbolha térdelve ette meg őket, a kétezer holdról összesen egy talicskára való termést sikerült betakarítani. Beszállították a gumigyárba, itt a kísérleteknél kiderült, hogy a gumipitypang ragasztó képessége nem éri el a kovászét.

Másnap Balaskót és a gumipitypang-tábla két éjjeliőrét letartóztatták szabotázsért, később a vádlottak névsora a méhész szakcsoport vezetőjével bővült, aki állítólag a méheknek olyan utasítást adott, hogy ne végezzék el a pitypang beporzását.

Balaskót negyvenegy évi börtönre ítélték, de a büntetésnél sokkal jobban fájt neki, hogy a bíróság bebizonyítottnak tekintette a szabotázs tényét. Bár bízott abban, hogy valaha még felmentik, de azt is tudta, a gyanúnak egy halvány árnyéka rajta marad mindaddig, amíg nem sikerült kitenyésztenie egy valóban jó, újfajta gumicserjét.

Még bent a börtönben hozzákezdett a kísérletekhez. A falról meszet kapart le, a rabruhák zsebéből összegyűjtötte a kócot és a morzsákat, összekeverte borsófőzelékkel, ezt a keveréket addig locsolta, amíg termőtalajjá nem rothadt, ebbe vetette el a magával becsempészett magvakat. Még nehezebben tudta előteremteni a hűvös cellában a növény fejlődéséhez szükséges hőmennyiséget. Néha egész nap a leheletével melegítette a gyönge sarjat, éjszakára pedig a mellére tette, és hajnalig mozdulatlanul feküdt, nehogy egy óvatlan fordulattal kárt tegyen benne.

Később, jó magaviselete jutalmául, rábízták a börtönudvar egyik virágoskertjének gondozását, akkor ide telepítette át a sarjakat.

Évek teltek el megfeszített kísérletező munkával, a börtönből szabaduló Balaskó zsebében már ott vitte a gumimuskátli egyik, még kezdetleges, de sokat ígérő válfaját. Szabadlábon, kedvezőbb körülmények között, gyorsabban fejleszthette tovább a találmányát, a cserépben, melyet lerakott a Gumiügyi Minisztérium asztalára, már minden tekintetben tökéletes példány foglalt helyet.

A szakértők – a már említett egyetlen akadékoskodón kívül – a legnagyobb elismeréssel adóztak az új növény kiváló tulajdonságainak. Balaskó valóban mindenre gondolt. A gumimuskátli tökéletesen alkalmazkodott a magyar éghajlati viszonyokhoz, nem igényelt sem esőt, sem napsütést, illetve, ha volt, korlátlan mértékben fel tudta használni mind a kettőt.

Ragasztóképessége – ami híven mutatja a növényből kisajtolható folyadék gumitartalmát – egyenesen bámulatba ejtette a jelenlevőket. Egyetlen cseppjével össze lehetett illeszteni egy ízzé-porrá zúzott üvegvázát vagy egy apró forgácsokra széthasogatott asztalt úgy, hogy erősebbnek és ellenállóbbnak bizonyult, mint új korában.

Kérdezgették: mihez akar kezdeni a találmánnyal? Balaskó mindössze annyit kért, hogy biztosítsanak helyet számára valamelyik gumigyár laboratóriumában, és egyik műhelyrészlegében szerette volna kipróbálni a gumimuskátlit üzemi méretekben is.

A szakértők lelkesen támogatták a kérést, az első lakmuszpapírt az aznapi pozitív színre: pirosra festették, és átküldték Balaskót hivatalos útjának második állomására, a „Központi Véleményező Csúcsközpont” vezetőjéhez, Lágymányosi Miklós fővéleményezőhöz. Biztosították Balaskót, hogy Lágymányosi személyében a világ legjobb indulatú emberével találkozik majd.

 

V.

Lágymányosi az íróasztalnál ült, és az alvéleményezők által beterjesztett jelentéseket korrigálta. Gondosan kihúzta az összes előforduló „igen”-t és „nem”-et, ezeket a „bizonyára”, illetve az „alig feltehetőleg” szavakkal helyettesítette. Épp az „emberi nem” helyett írt be „emberi alig feltehetőleg”-et, mikor Balaskó benyitott hozzá.

Bár Balaskót előre felkészítették Lágymányosi jóindulatára, mégis meglepődött, mikor a kövér, fekete hajú fővéleményező elébe sietett egészen a szoba közepéig, tovább nem engedte a lánc, mellyel az íróasztalhoz csatolta magát. Hasonló biztosítóláncot használt egyébként a Gumiügyi Minisztérium többi vezető hivatalnoka is, nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy óvatlan pillanatban elvegyék tőlük méltóságuk jelképét: az íróasztalt.

Lágymányosi elérzékenyült mosollyal két tenyere közé fogta Balaskó kezét, sokáig szorongatta, leszedett a válláról egy odahullott hajszálat, vendégét a saját párnás székébe ültette le, ő maga inkább egy két lábon ingadozó sámlin foglalt helyet.

Kisvártatva újra felugrott, és málnalekvárral töltött mézbonbonnal kínálta meg Balaskót. Szája és állizmai együtt mozogtak Balaskóéval, mintha így akarná megkönnyíteni a rágást vendége számára. Magának csak Balaskó hosszas unszolására vett ki egy málnalekvárral töltött mézbonbont, úgy látszik, nem találta elég édesnek, mert elfogyasztás előtt meghengergette még porcukorban is.

Nem engedte, hogy vendége rögtön a hivatalos tárgyra térjen, előbb részletesen elmondatta vele sorsának alakulását és jelenlegi körülményeit.

Már akkor sírni kezdett, mikor kiderült, hogy Balaskó a lelencházban nevelkedett, később, ahogy Balaskó a börtönéveket és a többi kiállott szenvedését ecsetelte, Lágymányosi végigvetette magát a padlón, és fájdalmas részvétében foggal rángatta a szőnyeg bojtjait.

– De hiszen ez borzasztó, Balaskó elvtárs.

Az elbeszélés végeztével nagy nehezen összeszedte magát, felkelt a szőnyegről, kezét vigasztalóan Balaskó vállára tette.

– De azért ne ess kétségbe, Balaskó elvtárs. A múltkor is szóba kerültél, az elvtársak nagyon sok jót mondtak rólad. Hidd el, nem múlik el nap anélkül, hogy össze ne ülnénk az elvtársakkal, és órák hosszat gyötrődünk, hogy segíthetnénk rajtad.

A fővéleményező mélyen Balaskó szemébe nézett.

– És most mondd meg, Balaskó elvtárs, hogy én mit tehetek érted? Akarod, hogy kipucoljam a cipődet?

– Hogy gondolhatsz ilyesmire, Lágymányosi elvtárs?

Erre levette a zakóját, és rá akarta tuszkolni a feltalálóra, Balaskó alig tudta elhárítani. Lágymányosi eltöprengett, valamilyen szokatlanul nemes, de fájdalmas gondolat ötlött fel benne, arcára egyszerre ült ki az emelkedettség és a fájdalom kifejezése.

– Balaskó elvtárs. Ismered te Marikát, az én feleségemet?

Egy csipkekeretes fényképtartót emelt fel, melynek üvegét gyakori csókok zsíros nyomai borították.

– Marika a legjobb elvtárs, a legjobb anya, négy fiút szült nekem, egyik nagyszerűbb, mint a másik, a legnagyobbik: Jenőke, már bemászik a zongora alá, és iratokat visz be magával önálló véleményezésre. Amellett Marika a legtökéletesebb szerető. Igen, mondjuk ki ezt is, Balaskó elvtárs, ne tegyünk úgy, mintha az ember a nadrágszíjnál véget érne. Marikának köszönhetek mindent, ő segített át életem nagy válságain is.

Lágymányosi felemelte tekintetét.

– Nekem Marikán kívül más nő nem létezik a világon, de ha egy olyan nagyszerű ember, mint te, Balaskó elvtárs, úgy érzed, hogy szükséged van rá, én elválok tőle, és átengedem neked.

Egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.

– Legyetek nagyon-nagyon boldogok.

Most már Balaskó is sírva szorította meg Lágymányosi kezét.

– Köszönöm, Lágymányosi elvtárs, sohasem fogom elfelejteni neked, de szerencsére nincs szükség ekkora áldozatra. Csak annyit kérek tőled, hagyd jóvá te is a találmányomat.

Lágymányosi arca elkomorult.

– Milyen találmányt?

Balaskó átnyújtotta a papírt, a fővéleményező sokáig nézte.

– Ez nem olyan egyszerű, Balaskó elvtárs.

– De hiszen azt mondtad, mindent megtennél értem!

– Ezt láthattad magad is, Marikát nem sajnáltam volna tőled. De ezért felelősséget kell vállalni.

– A szakértők is elfogadták.

– Az ő dolguk. Ők csak a saját ügyeikért felelnek, tőlük engem nyugodtan kirúghatnak.

Felállt, indulatos léptekkel sétált fel s alá, a lábán csörgött az íróasztal biztosítólánca.

– Nem az állásomat féltem, csak a becsületemet. Hogy nézhetnék a kis Jenőke szemébe, ha megkérdezné: apuka, lehet, hogy te felelőtlen voltál abban a tisztségben, melybe a nép bizalma helyezett? Mit mondanál te a gyereknek?

– Azt mondanám: menj vissza, Jenőke, a zongora alá, játszani, elég baj, hogy már ilyen hülyeségeket tudsz kérdezni.

– Nincs igazad, Balaskó elvtárs.

Újból megnézte a találmány kísérőlapját.

– Pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretnék segíteni.

Arca hirtelen felragyogott.

– Megvan, megvan a megoldás. Azt nem vállalhatom, hogy teljes mértékben jóváhagyjam a találmányodat, de azt lehetne jelezni, hogy inkább elfogadtam, mint visszautasítottam. Nem festem be az egész lakmuszpapírt pirosra, csak az egyik felét.

Felemelte a mutatóujját.

– De a piros rész valamivel nagyobb lesz, mint a kék. Így te jogosan hivatkozhatsz arra, hogy én voltaképpen elfogadtam a találmányodat, viszont én is biztosítva vagyok arra az esetre, ha ne adj Isten valami baj történne.

Fogta az ecsetet, savba mártotta, és végighúzta a lakmuszpapíron, a piros rész valóban néhány milliméterrel meghaladta a kéket. Lágymányosi a kezét dörzsölte.

– Meg vagy elégedve, Balaskó elvtárs?

– Meg – felelte Balaskó szomorúan.

– Ne keseredj el, Balaskó elvtárs, kis ügyekben, sajnos, néha taktikáznunk kell, nem kockáztathatjuk meg, hogy egy narancshéjon elcsússzunk, kötelességünk megőrizni magunkat a Nagy Ügy számára.

Arca kigyúlt, mintha trombitaszót hallana és képzeletbeli zászlók csattogását látná.

– De egyszer, ha majd a Becsületről lesz szó, a Népről, a Nagy Döntésről, mikor vállalni kell valamit életemmel vagy halálommal, akkor gyere el hozzám, mondd azt: Lágymányosi elvtárs, eljött az a pillanat, mikor félre lehet tenni minden fontolgatást, légy olyan, amilyennek lenni kell. Én abban a pillanatban lefogyok tizenöt kilót és követlek bárhová. Addig is fogadj el tőlem még egy málnalekvárral töltött mézbonbont.

 

VI.

Balaskó útja a „Gumiáru Elvi Kalkulációs Központjá”-ba vezetett. Mivel a minisztérium összes szervei közül éppen a Központ működése igényelte a legnagyobb rálátást a problémákra, az épület tornyában helyezték el.

A Központ felszerelése is jelezte az elvégzendő feladatok fontosságát. Az előtérben elektromos agyak nyitották és csukták az ajtókat, elektromos kezek adtak tüzet a rágyújtó vendégeknek, a falakat körbefutó polcokat gazdasági szemlék bekötött évfolyamai borították.

A belső szobákban a telexek kígyózó papírszalagjai közölték, hogy változnak az árak a világ legkülönbözőbb tőzsdéin és piacain, a magyar gazdasági helyzet alakulását pedig egy különleges grafikonrendszer ábrázolta. A gyárak óránként közölték a termelési mutatókat, a teljesítményből a gép huszonöt százalékot levont, a selejthez öt százalékot hozzáadott, s az így nyert adatokat összegezve kivetítette.

A lenyűgözött Balaskó csak a termek közepén mert menni, és félve kopogtatott be Buzás Dezső főkalkulátorhoz, elképzelte, hogy a Központnak ebben a legfontosabb szobájában milyen bonyolult technikai berendezés működhet.

Legnagyobb meglepetésére a teremben csak egyetlen kis gépet látott, mely a főkalkulátor asztalán foglalt helyet. A gép hosszú és sűrű, fekete szőrnyalábból állt, melyhez egy gépíró berendezés csatlakozott. Buzás simogatta a szőrnyalábot, erre az impulzusra az írószerkezet folyamatosan jegyzett. A főkalkulátor büszkén mutatott a gépre.

– Elektromos szakáll. Az egyetlen komoly segítőeszközünk a kalkulációban. A többi gépünk adatait lehet így is, úgy is magyarázni, de három szakállsimítás véglegesen megold egy elvi problémát.

Felnézett.

– Egyébként mit kíván?

Balaskó előadta jövetele célját, és bemutatta a gumimuskátlit. A főkalkulátor éppen azt kifogásolta, ami a találmány legnagyobb értékének látszott: az olcsóságát. A feltaláló ott a főkalkulátor előtt kiszámította, hogy a gumimuskátli nedvéből készített gumilabda önköltsége nem érné el az ötven fillért. Buzás megsimogatta az elektromos szakállt, egy pillantást vetett az írószerkezet feljegyzésére, és megrázta a fejét.

– Értse meg, ez nem számít.

– Hogyhogy nem számít?

– A mi árrendszerünknek nem az az alapja, hogy az árut annyiért adjuk, amennyibe az előállítása került.

– Miért nem?

– Mert csak így tudjuk elkerülni az ösztönös gazdasági erők érvényesülését, melyek a piac teljes anarchiájához vezetnének. Nálunk az árak igazságosan kiegyenlítik egymást. Például a cipőkrémgyár olcsóbban tudja előállítani a barna cipőkrémet, mint a feketét. Na már most, hogy ne jussanak jogosulatlan előnyhöz azok, akik állandóan barna cipőben járnak, tehát olcsóbb cipőkrémet használnának, egy szintre hoztuk a két cipőkrém árát.

Keresgélt az iratai között.

– De vannak ennél bonyolultabb példák is. Például tavaly újféle sapkát terveztettünk a női ballonkabátokhoz, japán bambuszpálcika merevítéssel, kétoldalt alaszkai vízigyöngyökkel. A gyárnak darabonként 214 forintjába került, de hogy a kereskedelmet ösztönözzük, 24 forintban állapítottuk meg az árát. Ezt a különbséget valahol be kell hoznunk, a gumilabda önköltségi ára 3 forint, eddig tízért adtuk, most felemeltük tizenötre.

– Hát adják tizenötért a gumimuskátliból készült labdát is.

A főkalkulátor megsimogatta a szőrnyalábot, elolvasta az elektromos szakáll véleményét, és elnézően mosolygott Balaskóra, mintha egy gyereknek kellene megmagyarázni valamit.

– Sajnos, nem ilyen egyszerű. Mi a felettes szervektől egy meghatározott kulcsot kapunk, amennyivel beszorozhatjuk az önköltséget. A gumilabdánál például öt a szorzószám. Ha a gumimuskátli nedvéből készítenénk egy labdát ötven fillérért, a szorzószám változatlan maradna, csak 2,50 forintért adhatnánk el, míg a mostani 3 forint önköltségű gumilabdáért 15-öt kérhetünk. Ha elfogadnánk a maga felelőtlen újítását, milliókat fizetnénk rá.

A főkalkulátor természetesen nem volt hajlandó előhívni a piros színt a lakmuszpapíron, helyette lúgba mártott ecsetet húzott végig rajta.

Balaskó a folyosón összegezte az eddigi eredményt: a szakértők pirosa és Lágymányosi valamivel nagyobb, mint fél pirosa állt szemben a főkalkulátor kékjével és Lágymányosi valamivel kisebb, mint fél kékjével. A végső döntés tehát az utolsó állomásra maradt a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetőjére, Kunfalvi Huba főkonstruktőrre.

Kunfalvi szóba sem akart állni Balaskóval, kijelentette, hogy a gumimuskátli nem tartozik a profiljukba. Balaskó hiába próbálta bizonygatni, hogy utóvégre a gumiállatok is gumiból készülnek, Kunfalvi elutasította ezt a naiv feltételezést.

– Először is – mondta – a gumiállatok nem gumiból készülnek.

És szekrényéből sorra kivette az állami gumiipar által 1945 után készített gumikutya konstrukciókat. Elsőnek egy arányos alakú, megnyerő külsejű gumikutyát mutatott fel:

– 1945-ös keltezésű, „Építjük a nép országát” elnevezésű gumikutya. Minden részletében elhibázott, maximalista konstrukció. Összetételére nézve százszázalékos gumi, ami nyersanyag szempontjából megengedhetetlen, tud ugatni és ugrálni, ez pedig politikai szempontból helytelen. Hamarosan be is vontuk az üzletekből a megmaradt példányokat.

Egy darabosan megformált, szürkére festett, de még úgy-ahogy elfogadható külsejű kutyát emelt le a polcról.

– Már valamivel megfelelőbb az 1950-es évjáratú „Dicsőség a sztálini műszaknak” elnevezésű gumikutya. Nem tud ugatni és ugrálni, de egy pozitív dinamikai módosítás is megfigyelhető rajta: tudja a farkát csóválni.

Elégedetten rakta vissza a kutyát a polcra.

– Sokan talán beérték volna ennyivel, de az én vezetésem alatt álló alkotó konstrukciós kollektíva tovább kutatott. Felfedeztük, hogy a gumiállatok készítésénél ki lehet iktatni a gumit. Elegendő alapanyagot nyerünk, ha a régi gumikutyákat és gumimacskákat összedaráljuk, és a szükségletnek megfelelően fával kiegészítjük. Kutatásaink eredményeként létrejött az össznépi általános fakutya.

És alig titkolt büszkeséggel letett az asztalra egy merev tartású, bamba tekintetű fakutyát. Balaskó felkiáltott:

– De hiszen ez ronda, gusztustalan!

A főkonstruktőr erélyesen letorkolta.

– Csak ne legyünk olyan maximalisták, Balaskó elvtárs! A mi népünk elvesztette a muhi csatát, a mohácsi vészt, az első és második világháborút, ezek után legyünk nagyon is elégedettek, ha minden dolgozónk gyerekének kezébe egy fakutyát tudunk adni.

Felállt a székről, a lakmuszpapírt elutasítólag lúgba mártotta, és sajnálattal közölte, hogy nincs ideje tovább foglalkozni Balaskóval. Az előszobában ugyanis kint várakozott egy építész, és Kunfalvi sürgősen meg akarta beszélni vele, hogy új villája előtt a kutyaházba miniatűr XVIII. Leó-korabeli heverőt tegyenek, vagy beérjék egy modern csővázas rekamiéval.

 

VII.

A főkonstruktőr határozatával a kék szín jutott túlsúlyba a lakmuszpapírokon, és a rendelkezések értelmében Balaskó nem fellebbezhetett az elutasító döntés ellen. Sikertelenül próbálkozott a minisztérium 18 folyosójának számtalan irodájában, már feladta a reményt, mikor az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség” tapétázott ajtaján Jólesz Mátyás segédsugalmazó névjegyét fedezte fel.

Emlékezett rá: a lelencházban ugyanígy hívták azt a fiút, aki az alatta levő ágyon feküdt. Valószínűtlennek látszott, hogy az ismerős azóta ilyen karriert futott volna be, hiszen a lelencházban a legbutább növendékek közé tartozott, egy táblán állandóan a nyakában hordta a nevét, mert folyton elfelejtette, Balaskónak azonban nem maradt vesztenivalója, benyitott az ajtón.

Legnagyobb örömére valóban egykori lelenctársát találta meg az előszoba íróasztala mögött. Jólesz Mátyás megölelte, és pártfogásába vette a gumimuskátli ügyét.

Először Mátyás közvetlen főnökéhez, Jólesz Bélához mentek át, majd sorra járták a többi illetékes osztályvezetőt: Jólesz Józsefet, Jólesz Mihályt, Jólesz Jolánt és Jólesz Jolán férjét, született Pazsiczki Lászlót, útközben csatlakozott hozzájuk Jólesz Teréz, Jólesz Alfréd és Jólesz Albert is. Valóságos csapattá szaporodva, együtt jelentkeztek a főnökség vezetőjénél: Jólesz Ferdinánd vezérsugalmazónál.

A vezérsugalmazó éppen fegyelmi tárgyalást tartott.

Néhány hónappal ezelőtt szigorú rendszabályokat léptettek életbe az állami tinta megkímélése céljából, így például elrendelte, hogy tilos az „i” betűre a pontot kitenni, mert így éves viszonylatban több liter tinta takarítható meg.

Egyik öreg hivatalnok azonban nemcsak hogy kirakta az „i”-re a pontokat, hanem egyébként sem kerülte az „i” betűs szavakat, beadványaiban provokatív módon gyakran előfordultak olyan kifejezések, mint „hibrid virsli, vízisí sincs, bilincsszíj”.

Jólesz magából kikelve dorgálta az öregembert.

– Azért adunk ki egy ilyen intézkedést kétszázezer példányban, ötszínnyomással, félmillió forintért, hogy maga gúnyt űzzön belőle?!

Az öreg hivatalnok kétségbeesetten tárta szét a karját.

– Hogy írhattam volna azt másképpen, hogy „vízisí sincs”?

– Hogy? Például úgy, hogy vízisí van.

– De hát ha egyszer nincs vízisí?!

– Mindegy. Egy „i”-betűt akkor is megspórolt volna.

A vezérsugalmazó felemelte a hangját.

– Mindig „i”-t ír? Mit hisz?! Itt nincs vicc! Ki!

Az öreg hivatalnok elkotródott, Jólesz indulatában darabokra tépett szét egy függönyt, aztán, mikor magához tért, mélyen Balaskó szemébe nézett.

– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.

Balaskó elmondta, miképp utasították vissza találmányát a különféle főosztályokon és központokban. Jólesz Ferdinánd szótlanul hallgatta végig, de a homlokán kidülledtek az erek, és a különösen felháborító mozzanatoknál az asztalra csapott, Balaskó csak később vette észre, hogy az asztallapon krétával körül vannak rajzolva azok a helyek, ahová Jólesznek ütnie kell.

Mikor Balaskó befejezte elbeszélését, Jólesz mély lélegzetet vett, ez lecsillapította annyira, hogy meg tudjon szólalni.

– Nincs mit csodálkozni ezen, Balaskó elvtárs. A kispolgári önzés és haszonlesés, a harmadik utas szájtátiság és az individualista kivagyiság bűzhödt mocsara vesz körül bennünket még a saját barlangunkban is. Inkább az lett volna furcsa, ha a volt csendőrök, iparbárók, igazgatók és részvényvágó tőzsdések, akik rafinált szemfényvesztéssel átmentették magukat a mába, segítettek volna a te proletár találmányodon. Világos, hogy megpróbálták megsemmisíteni, eltussolni, elköntörfalazni, sárba tiporni, agyonhallgatni, de ezt a békát már nem nyeljük le. Vagyunk még néhányan, akik nem vagyunk ugyan pápábbak a pápánál, de fejbólintó Jánosok sem vagyunk, és ha ők sátánt mondanak, akkor mi Belzebubot felelünk.

A Balaskót kísérő csoportra mutatott.

– Mi vér vagyunk a te véredből, hús vagyunk a te húsodból, és esküszöm neked, hogy én és családom, akarom mondani beosztottjaim, egy emberként állunk ki a gumimuskátli mellett. Csak egyet mondj meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.

Körülnézett, kiküldte beosztottjait a szobából, mikor magára maradt Balaskóval, belülről kulcsra zárta az ajtót. Még ezt sem találta elég biztonságosnak, intett, hogy lépjenek be a páncélszekrénybe, és csak itt fejezte be suttogva a kérdést.

– Csak azt az egyet mondd meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy jó-e nekünk proletároknak ez a gumimuskátli? Nincs benne valami átkozott burzsoá szemfényvesztés, mely a bűzhödt kispolgári mocsár malmára hajtja a vizet?

– Esküszöm neked, Jólesz elvtárs – mondta Balaskó ünnepélyesen –, a gumimuskátli csak jót hozhat a proletariátusra.

Kimásztak a páncélszekrényből, Jólesz újból behívatta az osztályvezetőket.

– A legjobb gyárat adjátok oda Balaskó elvtársnak, a legjobb gyárunkat. Melyik a mi legjobb gyárunk?

Az osztályvezetők egyhangúan a kimagasló eredményeket elérő, kitűnően szervezett „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ajánlották. Jólesz Ferdinánd letelefonált a személyzeti osztályra, néhány percen belül meghozták Balaskó kinevezését a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-höz fő gumiegyenészi minőségben. Ez a feladatkör korábban nem létezett, Jólesz rögtönözte, mivel a tröszt státuszkerete zsúfolásig be volt töltve.

Elérzékenyülten nyújtotta át a papírt Balaskónak.

– Menj utadra, Balaskó elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy nagyszerű embernek tartalak, aki le fog győzni minden nehézséget.

Ünnepélyesen jobbról-balról arcon csókolta a feltalálót, példáját követte az egész Jólesz család, utolsónak Jólesz Mátyás, a segédsugalmazó búcsúzott el Balaskótól, egy előreváltott autóbuszjegyet adott neki, hogy kimehessen új munkahelyére.

 

VIII.

Balaskó talán még fel se szállt az autóbuszra, mikor Nochot egy beépített embere már értesítette a fenyegető veszélyről. Az igazgató azonnal megtette a szükséges intézkedéseket. A törmelékhegyről lefelé ereszkedő Balaskót négy markos szállítómunkás várta az ellopott gyár kapuja helyén, megragadták az ijedtségtől megdermedt feltalálót, és helikopteren a „Megkísértő Villá”-ba vitték.

Mivel az idő már későre járt, a feltalálót egy hálószobába zárták, mely fényűző kényelemmel volt berendezve, de Balaskó, az átélt eseményektől elképedve, így is ébren töltötte el az éjszakát. Kilátástalan helyzetében egyedül az vigasztalta, hogy legalább a gumimuskátlit nála hagyták.

Csak reggelfelé aludt el, de hamarosan felverték álmából. Közölték vele, hogy nem kap reggelit, mert megkísértési eljárásnak vetik alá, és ennek során néhány vizsgálat csak éhgyomorra eszközölhető.

Először a társalgóba vezették, ahol Noch bizalmi embere: Momentán professzornő – valódi nevén Méliusz Edit – hallgatta ki. Balaskó nem tudta, hogy a csinos, 35 év körüli, szőke nő személyében a századunkban már oly ritka enciklopédikus tudóstehetségek egyikével áll szemben.

Méliusz Edit első publikációi: a halmazfizika tárgykörébe vágó „Zweihundert Experimente” és a posthegeliánus formalista logikát leleplező „Neoracionalista Antitézis” szinte forradalmasították az illető szaktudományokat. De Edit balszerencséjére a művek megjelenése idején mind a magyar halmazfizika, mind a magyar formális logika ellenes tudomány még gyerekcipőben járt, nem tudtak mit kezdeni a felvetett új gondolatokkal.

A sikerek nem jutottak túl a tudományos elismerés síkján, nem jártak olyan eredményekkel, mint amilyeneket a törhetetlen cipőpertlivég feltalálása okvetlenül meghozott volna. Edit még ahhoz sem jutott hozzá, hogy önálló lakást vásároljon, továbbra is öt nővérével lakott együtt és öt sógorával, akik éjszakánként felváltva tettek kísérletet, hogy megerőszakolják.

A fiatal, csinos nő, aki a magánéletben oly tapasztalatlan volt, mint kollégái, az anekdoták szórakozott professzorai, elviselhetetlennek találta ezt a helyzetet, de csekély fizetéséből nem tudott öröklakást vásárolni.

Hogy legalább a halála után találjon valahol állandóságot és nyugalmat, a Farkasréti temetőben egy öröksírboltot akart venni, a temető gondnokságán azonban közölték vele, hogy a bérlet csak ötven évre szól, utána innen is kirakják.

Ez adta meg a végső lökést Méliusz Edit elhatározásához: szakít eddigi életformájával, megpróbálja az öröklakás árát valamilyen hazárdjátékon összenyerni.

Ezentúl munkáját alárendelte szenvedélyének. Félelmetes matematikai tudását különféle kollektív totószelvénykulcsok és lottó variációs rendszerek kidolgozására használta fel, intuíciója ezentúl lángeszű hipotézisek helyett egy-egy lóversenyfutam győztesének megtippelésére irányult.

A főváros egyetlen, illegális kártyaklubjában is megpróbálkozott. Ez a klub egy magánlakásban működött, a klub címét a főbérlő és a játékosok szigorúan titkolták, így legfeljebb, ha százötvenezren ismerték a városban, természetesen a rendőrséget nem számítva.

A klub specialitásai közé tartozott, hogy a kártyalapokat mikroszkopikus finomságú pontozás vagy különleges sugárbehatások helyett, melyek kitapinthatóvá teszik a kártya jelzéseit, egyszerűen fokhagymával cinkelték, szimbolikusan érzékeltetve a klub magyar nemzeti jellegét, valamint a Budapest és Monte-Carlo közti távolságot. Egy-egy parti sorsát a jobb orr döntötte el, és a szaglószerveknek ebben a csatájában Edit végül is alulmaradt.

Képességei a hazárdjátékok szokatlan területén amúgy is cserbenhagyták őt, elegendő volt néhány hét, hogy elveszítse azt az összeget, melyet tízévi fizetésének betáblázásával vett fel munkatársaitól. Végső kétségbeesésében hivatalos pénzhez nyúlt, de ezt is rövid idő alatt eljátszotta.

Edit a börtöntől csak azért félt, mert úgy hallotta, hogy a rabokat nem engedik cigarettázni. Utolsó százforintosán húsz doboz cigarettát vásárolt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott egész addig, amíg össze nem esett. Bízott benne, ha nikotinmérgezéssel kerül be a börtönbe, egy ideig nélkülözni tudja a dohányfüstöt.

Szabadulása után csak papírtépőként tudott elhelyezkedni egy hivatalban, a hivatal eredetileg egy új ollót akart vásárolni, de Méliusz Edit olcsóbbnak bizonyult. A professzornő ezen a helyen kapta a Momentán melléknevet.

A személyi igazolvány adatfelvételekor arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozása, önérzetesen azt felelte: momentán papírtépő. A tisztviselő a megfelelő rovatba a „momentán” szót írta be. Edit nem tiltakozott, belátta, hogy ez a megjelölés pontosan illik egész egzisztenciájára.

Reménytelennek látszó helyzetéből Noch József szabadította ki, aki valaha egész alacsony beosztásban dolgozott a professzornő keze alatt. Noch akkor már megkezdte a felnyomulást, már középszerű beosztásban helyezkedett el, kapcsolatai pedig hivatali hatáskörén is messze túlterjedtek.

Noch el tudta intézni, hogy Méliusz Edit bekerüljön felügyelőnek egy éjszakai mulató illemhelyére, ahol a külföldiek valutában adták a borravalót. Amit tudományos pályán nem tudott elérni, az itt végre sikerült, hamarosan összeszedte az öröklakás árát.

Noch emelkedésével párhuzamosan ívelt felfelé a professzornő sorsa is. Mikor Noch specializálta magát gyárak ellopására, végképp maga mellé vette Momentánt, ő dolgozta ki a gyárak szétszedésének modern technológiáját, melynek segítségével, például a „Kéményseprőgolyó Gyár”-ban még a lebetonozott alapokat is sikerült ellopni.

A „Megkísértő Villá”-t is a professzornő hozta létre, ő tervezte a berendezéseket és a gépeket, továbbá személyesen foglalkozott azokkal az egyénekkel, akiknek meggyőzését Noch különösen fontosnak és nehéznek ítélte.

Balaskó két okból került ebbe a kategóriába. Egyrészt, mert eddigi életútja alapján feltételezhető volt, hogy makacsul ragaszkodik majd a gyár ellopásának bejelentéséhez, másrészt azért, mert Nochot beépített embere tájékoztatta a gumimuskátliról, és a találmány felkeltette az igazgató figyelmét.

Észrevétlenül letöretett egy levelet a növényről, és alaposan megvizsgáltatta Momentánnal, a kapott kiváló eredmények csak tovább fokozták az érdeklődését.

A professzornő azt hitte, hogy főnöke talán gumigyártással kíván foglalkozni, de Noch elhárította ezt a feltételezést, homályos utalások formájában néhány újszerű területet jelölt meg a gumimuskátli alkalmazására.

Például – úgy gondolta – nagy pénzeket fizetnének a gumimuskátli egyetlen leveléért ingatag állású hivatalnokok, mivel úgy odaragaszthatnák magukat az íróasztalukhoz, hogy legfeljebb sebészi beavatkozással lehetne elválasztani tőlük. Momentán nem értette, hogy Noch miért nem veszi el erőszakkal a találmányt, hiszen Balaskót a hatalmában tartja, de Noch ennek a módszernek még a gondolatát is visszautasította. Meg volt győződve, hogy semmi sem gyakorolhat nagyobb nyomást a túlzottan becsületes akadékoskodókra, mint a valóság szigorúan objektív feltárása. Kérte Momentánt, ő is ezt tartsa szem előtt, mikor foglalkozik Balaskóval.

 

IX.

Hogy a feltaláló ne vegye észre a ráirányuló megkülönböztetett figyelmet, több más megkísértendővel közös csoportba osztották be. A csoport tagjai között szerepeltek főkönyvelők és revizorok éppúgy, mint diszpécserek vagy anyagbeszerzők, csak egyetlen közös vonás jellemezte őket, mindannyian be akarták jelenteni illetékes helyen a gyár ellopását.

A csoport először a „Lelkiismeretvizsgáló Röntgengép” elé járult, mely Momentán professzornő találmánya szerint kimutatta a jellem különböző eltorzulásait, akár a közönséges röntgengép a tüdő vagy a csontok betegségeit.

Mint más alkalmakkor is, már ez az első vizsgálat rögtön szelektálta a csoportot. A leghangosabban tiltakozókról kiderült, hogy már előleget is vettek fel a megvesztegetési pénzre, és a tágra nyitott szájukkal csak az árfolyamukat akarták felsrófolni. A gép a néhány megmaradt delikvensnél is pontosan jelezte, hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolhatók a legkönnyebben.

Balaskó átvilágítása azonban valósággal megdöbbentette a professzornőt, ilyen tökéletesen tiszta lelkiismereti kamrák, árnyéktalan becsületkötegek még nem fordultak elő a gyakorlatában. Önmaga megvigasztalására a gépet a játékszenvedély kisagyi gócára irányította, némi elégtétellel látta, hogy ez Balaskónál egyáltalán nem fejlődött ki.

– Így persze könnyű – sóhajtott fel Momentán, de önkéntelenül is tovább fokozódott benne a rokonszenv és elismerés, melyet először a gumimuskátli tulajdonságainak műszaki felmérése váltott ki benne a feltaláló iránt.

Ezután a delikvensek filozófiai-világnézeti felmérése következett. A további ráhatások megválasztása ugyanis attól is függött, hogy az illető milyen szilárd elvi alappal rendelkezik.

Momentán most Balaskót vette elsőnek.

– Foglalkozott ön marxizmussal?

Balaskó büszkén kihúzta magát.

– Középfokú szemináriumot végeztem. Kitüntetéssel.

– Akkor valószínűleg sokat olvasott a marxizmus klasszikusaiból.

– Rengeteget. Például a Kommunista Kiáltvány-t is olvastam, onnan, hogy „Kísértet jár Európa felett, a Kommunizmus kísértete”… egészen addig, hogy „és akkor…”

Momentán csodálkozva kérdezte:

– Mi az, hogy „és akkor…”?

– Én sem tudom pontosan. Ez volt a tizenhatodik lap alján, és a szemináriumra csak eddig volt feladva kötelező olvasmányként.

– Kitűnő. És mit tud még?

– „Hazánk nem rés, hanem…”

Balaskó elhallgatott.

Momentán sürgette:

– Hanem mi?

Balaskó vállat vont.

– Nem tudom, itt is lap vége volt.

– Ön az átlagosnál sokkal jobban ismeri a marxizmust – jegyezte meg Momentán, és a későbbi feleletek igazolták ezt a megállapítását. A többi kilenc jelölt összesen három olyan idézetet tudott összehozni, melyeket marxista klasszikusoknak tulajdonítottak. Az egyik idézetről kiderült, hogy a Bibliából származik, a másikat, „Az állam én vagyok”-ot XIV. Lajos mondta, a harmadikat pedig Tóth Tihamér atya írta Hát érdemes volt, fiúk? című, nemi felvilágosító jellegű könyvében.

A megfogyatkozott csoport átment a másik terembe, ahol különféle ismeretterjesztő-felvilágosító előadásokat tartottak a számukra.

A fizikai tárgyú elmefuttatás bebizonyította, hogy az újabb kutatások az anyagnak magát a létezését is kérdésessé tették, ezek után az már teljesen mindegy, kinek a tulajdonában vannak az anyag különféle megjelenési formái, például egy gyár.

Ez az előadó később visszajött, és sokáig keresgélte ottfelejtett ceruzáját. Sehogy sem tudta megtalálni, ezt, úgy látszik, a szívére vette, mert távozása előtt minősíthetetlen kifejezések kíséretében tolvajnak nevezte az egész hallgatóságot.

Egy jogtudós – aki csak másodállásban vállalta el a „Megkísértő Villa” ügyfeleinek oktatását, főfoglalkozása a „Társadalmi Tulajdon Védelmében Elméleti Tanszék”-éhez kötötte – a pénz történetéről beszélt.

Nevetségesnek bélyegezte azt az állítást, hogy a „forint” Florenz olasz város nevéből származik, kimutatta: a forint szó valójában tulajdonjogi rövidítés, kissé összevonva azt jelöli, kié a pénz: Feketézőké, ORgazdáké, INgyenélőké, Tolvajoké.

A jogtudós a rövidítés utolsó tagját, a tolvajokat tartotta a történelmileg legpozitívabb kategóriának, felsorolta, hányszor tettek hazájuknak felbecsülhetetlen szolgálatokat, amellett élen jártak az egyenlőtlen vagyonelosztás elleni harcban. Kérte hallgatóit, vessék félre előítéleteiket ezzel a társadalmi kategóriával kapcsolatban.

A legtöbben beadták derekukat ennek a tudományos érvelésnek. Lelkiismeretüket lecsillapította a meggyőződés – melyet az előadások sugalmaztak –, hogy ők mindent megtettek becsületük védelmében, de végül is kénytelenek voltak meghódolni egy náluk erősebb szükségszerűség előtt.

Míg az első fokozatnál kihullottak megvesztegetése szinte szabályszerű irodai körülmények között ment végbe, a nyilatkozat aláírása ellenében pénzt kaptak, és ezzel az ügy be is fejeződött – az eljárás a második fokozatnál már különleges formák kíséretében történt.

A „Megkísértő Villa” sebésze kioperálta az illetők gerincét – ezt a műtétet az első fokozatnál azért nem lehetett végrehajtani, mert az illetők sohasem rendelkeztek gerinccel –, helyette egy minden igényt kielégítő gumigerincet iktattak be.

A kioperált gerinceket egy ruhatárhoz hasonlító helyiségben akasztották fel. Néhányan elismervényt kértek róla, hogy annak idején majd kiválthassák. Momentán készséggel megadta ezt az elismervényt, bár megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint az egyszer beadott gerincek kiváltására soha többé nem kerül sor. A gumigerinc különben sem hátrány, viselői közül számosan kiváló eredményeket értek el mind a tornacsarnokokban, mind az előrehaladásban a hivatali ranglétrán.

Balaskót a harmadik terembe már csak két társa követte.

Egyikük jóval fiatalabb volt a feltalálónál, tíz éve küldöncként dolgozott a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyik kooperáló vállalatánál. Annak idején polgári származása miatt nem vették fel az egyetemre, és ha burkoltabb formában is, de most is szerencsétlen osztályhelyzetének köszönhette, hogy nem tudott előbbre jutni. Helyzetének vigasztalansága szülte benne a keserű dacot, mely arra indította, hogy minden felmerülő kérdésre, így a megvesztegetési ajánlatra is nemmel válaszoljon.

Másikuk: Steingruber Alajos, korát tekintve apja lehetett volna Balaskónak. Az Elektromos Művek óraleolvasójaként fogták le őt Noch emberei, bár Steingruber magát a gyár ellopását nem vette észre, ahhoz ragaszkodott, hogy a villamosmérő órák plombájának felnyitását jelentse feletteseinek.

Ez a három ember lépett át a harmadik terembe, melyet az „Egyedi és Különleges Megkísértések Termé”-nek nevezték. A terem minden eddiginél méltóbbnak bizonyult a villa elnevezéséhez, itt valóban felhalmozták a fellelhető összes kísértéseket.

A küldöncöt egy luxusautóba ültették, melynek motorját a slusszkulcs elfordítása helyett a megvesztegető nyilatkozat aláírása által keltett bioelektromos energia hozta üzembe. Az óraleolvasónak vadonatúj amerikai műszívet és műbokákat mutattak, egy aláírás árán évtizedekkel meghosszabbíthatta volna az életét.

Dicséretükre legyen mondva, mindketten ellenálltak, és természetesen Balaskó is elhárította magától a felkínált külön kis gyárat, ragaszkodott hozzá, hogy a számára kijelölt helyen, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-nél próbálja ki a találmányát.

A villa egyenruhás alkalmazottja két borítékot nyújtott át Momentánnak, mindkettőből okiratok kerültek elő. A professzornő az elsőt a küldöncnek adta át.

– Ezért talán hajlandó lesz aláírni. Többe került, mint két „Jaguár”.

Ez az okirat egy hivatalos határozatot tartalmazott, mely a küldöncöt átminősítette munkásszármazásúvá, méghozzá illeték- és bélyegmentesen, mindössze „gyerekkori nyomormegváltás” címen kellett ötszáz forintot fizetnie. A küldönc pillanatnyi habozás nélkül aláírta a megvesztegetési nyilatkozatot, és hanyatt-homlok elrohant, hogy minél hamarabb megkezdhesse a karrierjét.

Az öreg Steingruber gúnyosan nézett először utána, aztán Momentánra.

– Nekem mit tud ajánlani, asszonyom? Nekem már nincs jövőm.

– De múltja talán van?

A másik okiraton az óraleolvasó főnökének hivatalos bocsánatkérése állt. Belátta, hogy 36 évvel ezelőtt egy vitás elszámolásban az öreg óraleolvasónak volt igaza, a kérdéses szám hetes volt, és nem kilences, mint ő, a főnöke állította.

Steingruber annak idején e miatt a szám miatt veszett össze barátaival, és ezért kergette el a feleségét, mert azt tanácsolták, hogy legyen okos, és fogadja el a főnöke véleményét. Most csak annyit mondott:

– Ne legyünk telhetetlenek, az is nagyon szép, ha egyszer az életben kiderül, hogy igazam volt – és aláírta a hamis jelentést, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” mérőóráit tökéletesen szabályszerű állapotban találta.

 

X.

A terem hirtelen elsötétült, csak a kis sarokemelvényt világította meg egy rejtett reflektor. Akár egy divatbemutatón, gyönyörű és elegáns nők léptek fel egymás után az emelvényre, Momentán mindegyikhez fűzött néhány szavas ismertetést.

– „Dolgozók öröme”-típus. Üzletekben egyelőre nem kapható. „Az autó mindenekfelett, én az autó alatt”-típus, gyalog ürgével nem ismerkedik. „Az állam én vagyok”-típus, luxusváltozat, csak állami pénzeket sikkasztók számára. Valamennyi megvásárolható a megvesztegetés összegéből.

Balaskó szótlanul nézte végig a nők felvonulását, Momentán tanácstalanul kérdezte:

– Melyik tetszett, Balaskó úr?

– Egyik sem – válaszolta a feltaláló –, én ideális, tiszta szerelemre vágyom.

– Ahhoz kell a legtöbb pénz, de talán még annyit is tudunk adni.

– Nem kell.

– Ez a legutolsó szava?

– A legutolsó.

Momentán felsóhajtott, és széttárta a kezeit.

– Akkor én befejeztem. Át kell adjam magát Noch úrnak, ő foglalkozik magával tovább.

Rövid, szaggatott jelzést adott le a csengővel, melyre egy távoli berregés válaszolt.

– Mindjárt jön, nem akar addig játszani kicsit?

– Mit?

– Mindegy. Van egy kis zsebrulettem, de kártyázhatunk is: nasi-vasi, kopka, huszonegy, tud valamit?

Balaskó eltöprengett.

– Mintha a lelencházban egyszer huszonegyeztem volna. Mondjuk, hogy azt tudok.

– Egy leosztás tíz forint.

– Nincsen csak négy forintom.

– Majd megadja.

– Miből?

– Magának valaha még több pénze lesz, mint amennyit én láttam életemben.

Fehér köpenye zsebéből egy kártyacsomagot vett elő, gyakorlott kézzel összekeverte.

– Hány lapot kér?

– Egyet.

Balaskó szánakozva nézte az izgalomtól máris felhevült professzornőt.

– Miért játszik ilyen hazárdjátékokat?

– Kártyázunk vagy népnevelünk?! Kér még egy lapot?

– Kérek. Ohne ász. Még egyet.

Balaskó az asztalra dobta a kártyáit.

– Huszonhárom. Fuccs.

– Tíz forinttal jön.

Momentán ismét átnyújtott egy lapot Balaskónak.

– Tulajdonképpen irigylem magát.

A feltaláló keserűen elhúzta a száját.

– Engem? Hát már engem is irigyelhet valaki?

– Ne játssza meg magát. Aki a gumimuskátlit feltalálta, az nagyon tehetséges ember kell hogy legyen. Mért nem fogadja el a pénzt? Mit akar kihozni magának ebből az egész ügyből?

– Szeretném, ha minden gyereknek annyi gumilabdája volna, amennyit csak akar.

– Miért fontos ez magának?

– Mert én lelencházban nőttem fel, és sohasem volt gumilabdám.

– De hát maga mit kap ebből?

– Semmit. Legfeljebb ha egy szobrot valamelyik játszótéren, jó széles vállút, hogy a gyerekek felülhessenek a nyakamba.

A kártyáira nézett.

– Újból huszonhárom, befuccsoltam. Húsz forinttal jövök.

Magas, őszülő, elegáns férfi nyitott be a terembe, két fiatal lány kíséretében. Hagyta, hogy a lányok levegyék róla a hálóköntöst, rásegítsék a nappali kabátját, majd egy könnyed mozdulattal elbocsátotta őket. Balaskóhoz lépett, és mivel feltételezte, hogy amúgy sem fogadná el a kéznyújtást, csak meghajolt előtte.

– Noch József vagyok.

Észrevette az asztalon felejtett kártyalapokat, szemrehányó pillantást vetett Momentánra.

– Hányszor kértem már magát, professzornő, hogy ne játsszon hazárdjátékot a vendégeimmel.

A feltaláló felé fordult.

– Amennyiben anyagi veszteség érte önt, természetesen a legmesszebbmenőkig kártalanítom.

– Nem, nem ért semmiféle veszteség.

Balaskó egy ásítást nyomott el, Noch észrevette.

– Úgy látom, egy kicsit álmos, engedje meg, hogy megkínáljam egy duplával. Legyen szíves, professzornő, egy kávét.

Momentán lenyomott egy gombot a fali kapcsolótáblán, oldalról egy iparvasúti mozdony sistergett be a terembe. A professzornő kávét töltött a kazánba, és ráeresztette a gőzt, megindultak a dugattyúk, a kéményen hamarosan felszállt a fövő kávé illata. Balaskó mereven nézte a mozdonyt.

– Ez is a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből való?

– Igen. A legmodernebb típusú magyar mozdony, csak egy kicsit kellett átalakítani, hogy kávéfőző gép legyen belőle.

A gőzsíp fütyülése jelezte, hogy elkészült a kávé. Momentán Balaskó elé rakta. Noch udvariasan kivárta, amíg vendége leteszi a csészét, csak aztán kezdett el beszélni.

– Higgye el, Balaskó úr, nem azért ajánlottam fel pénzt, mert félek öntől, ha esetleg ezt tételezte fel, még lesz alkalma megbizonyosodni, hogy tévedett. Mindössze abban akartam segíteni, hogy egy ilyen kiváló és becsületes ember, mint ön, elérhesse a célját. Tudnia kell, hogy a pénz megrövidíti a célhoz vezető utat, és megment a megaláztatástól.

Vizsgáló tekintettel felmérte Balaskó ruháját.

– Vegyük például az ön öltözékét. Milyen az ön öltözéke? Szánalmas.

Balaskó védekezett.

– Szerintem kopott, de tisztességes.

– Éppen ezt hívják magyarul szánalmasnak. Miért baj a szánalmas öltözék? Mert felesleges energiapocsékolással jár. Legyen szíves, professzornő, számítsa ki: mennyi energiájába kerülne Balaskó úrnak, hogy ilyen öltözékben bejusson, tegyük fel, csak egy vállalati igazgatóhoz.

Momentán ujjai sietve kattogtatták az elektromos számológép billentyűit.

– Néhány ezer megawattot kellene kifejtenie. Körülbelül annyit, mintha négyszáz kiló terhet harminc méter magasba emelne.

– Köszönöm. És már egy nyakkendő megmenti a portás kérdezősködéseitől, hogy hova akar menni. Egy őzbőr kabát fehér nyloninggel pedig átemeli a titkárnő akadékoskodásain is. És mondja meg, miért kell pótolhatatlan energiákat elvesztegetni, mikor az egész megoldható pénzzel?

– A szegénységet a világ összes filozófusa egyértelműnek tekinti a tisztességgel.

– Ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy a szándékos szegénység a legnagyobb önzés a világon. Azt hiszi, a szegényt szeretik a szegények? Nem, nem szeretik, a szegények engem szeretnek, akitől van mit várniuk. Ha van pénze, mérhetetlen sok jót tehet az emberekkel. Akar példát? Az én cigányprímásom még most is komornyikot tart, és fog is tartani még a megvalósult kommunizmus korában is. Ha van pénze, támogathatja a barátait, megalázhatja az ellenségeit, és ha megtette kötelességét mások iránt, ki róhatja meg azért, hogy maga is él egy kicsit. Vesz egy autót, vacsora a vendéglőben egy helyes kis nővel, utána megállnak egy hegyi szerpentinen, leoltják az autó reflektorát, és ha valaki benéz a kocsiablakon, annak belecsap a pofájába. Ha lenézi ezeket az örömöket, hadd emlékeztessem a kvantummechanikának arra a legújabb felfedezésére, hogy egyszer, azaz összesen egyszer élünk.

Balaskó ingerülten közbevágott.

– Ahhoz, hogy ennyi pénzem legyen, lopnom kellene.

Noch arcára szánakozó mosoly ült ki.

– Na és? Azt hiszi, ha maga otthagyja a pénzt, nem fogja elvinni valaki más?

Bólogatott.

– Igaz, valaha én is így gondolkoztam. Tudnia kell, Balaskó úr, hogy ezelőtt tíz évvel én is éppolyan becsületes hivatalnok voltam, mint ön most. Kefirt reggeliztem és töpörtyűt vacsoráztam, azt magyaráztam magamnak: ennek így kell lennie, mert szegény ország vagyunk. A szemem akkor nyílt ki, mikor bent a hivatalban és kint az életben észrevettem, hogy pazarolnak el milliókat a lehető legfölöslegesebb dolgokra. Elkezdtem gondolkozni: miért mindig nekem és rajtam kell spórolni, mikor az állam maga pazarol? És akkor megértettem, hogy Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy én töpörtyűt vacsorázzak. Otthagytam az állásomat, kicsiben kezdtem: egy szekrényt teleloptam söröskorsókkal, az újabb eredményeimet már ön is ismeri.

Balaskó gúnyosan mosolygott.

– Nem tud meggyőzni arról, hogy erkölcsileg helyes gyárakat lopni.

– Ha nem is helyes, de nincs benne semmi rendkívüli.

Noch a mellére tette a kezét.

– Maga komolyan azt hiszi, hogy ebben az országban csak én lopok gyárakat? Más nem? Csak nem vallják be olyan nyíltan, és ha lehet ezt a kifejezést használni, olyan becsületesen, mint én. Miért? Az nem lopott el egy gyárat vagy egy gyárra valót, aki olyan víztornyokat tervezett, melyek a harmadik héten összedőltek? Aki olyan árukat gyártott, melyek milliószámra rohadnak a raktárakban, mert nem kellenek senkinek? Aki hamis számlákon pénzt utal ki a feleségének, aki megjutalmazza saját magát? Az nem lopott el már legalább egy gyárat, aki olyan filmeket készít, hogy a moziban minden székre láncokat kell szerelni, különben megszöknek a nézők?

Noch elutasító mozdulatot tett.

– Azt hiszem, uram, rossz helyre címezte a megvetését. Én különb vagyok náluk.

– Miért volna különb?

– Mert én legalább Kossuth-díjat nem kérek azért, mert elloptam egy gyárat. És baráti társaságban, csukott ajtók mögött, nem szidom a rendszert, amelyből élek, sőt feltétlen rokonszenvet érzek iránta: az előtt a rendszer előtt, mely ezt mind kibírja, én, Noch József, megemelem a kalapomat.

Nagyokat fújt.

– Ne haragudjon, ezt nem mentegetődzésül mondtam el, csak a teljes igazság kedvéért.

Balaskó kétségbeesetten felkiáltott.

– Hát becsületes emberek nincsenek ebben az országban?!

– De vannak. Engedje meg, hogy egyet mindjárt be is mutassak önnek. Parancsoljon átfáradni a szomszéd szobába.

 

XI.

A negyedik terem szabályszerű bárhelyiségnek volt kiképezve, a hasonló szórakozóhelyektől talán csak annyiban különbözött, hogy egyik falát ismeretlen rendeltetésű függöny takarta le.

Balaskó még sohasem járt bárban, gyanakodva ült fel a magas lábú székre, és elhárította a platinaszőke mixernő által felkínált italokat is. Noch három cent Black and white whiskyt ivott, leöblítette szódavízzel, utána a bárpult színes műanyaglapjára könyökölt.

– Mielőtt rátérnénk a tárgyra, becsületszavát kell kérnem, hogy fegyelmezetten és mértéktartóan fog viselkedni. Egy esetleges meggondolatlanság jóvátehetetlen károkat okozhat a gépezetben. Bírom az ön morális obligóját?

Bár Balaskó nem tudta pontosan, mit jelent a morális obligó kifejezés, beleegyezően bólintott, mindenképpen találkozni akart a „Megkísértő Villá”-ban egy becsületes emberrel. Noch intett Momentánnak, hogy húzza szét a szoba főfalát eltakaró függönyt.

A függöny mögött egy külön kis szoba tűn fel, melyet üveglap választott el a bárhelyiségtől, ettől a szoba múzeumi üvegszekrény-tárlókra hasonlított. A kis szobában egy olajos ruhájú, középkorú munkás dolgozott, szalagon futó munkadarabokat reszelt egyhangú mozdulatokkal. Noch a fényt a munkás alakjára irányította.

– Négy és fél évvel ezelőtt – mikor végleg rendeztem a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ügyét – embereim olyan sietve szedték szét a gyárat, hogy véletlenül ezt a munkást is elhozták az épülettel együtt. Először megszidtam embereimet a gondatlanságukért, de később úgy találtam, nem lesz haszontalan, ha ezt a munkást egy üvegfal mögött magamnál tartom. Igen tanulságos példa: milyen sors vár arra, aki nem írja alá űrlapjainkat, vagyis, más szóval, hogy élnek az úgynevezett egyszerű, de becsületes emberek, akiket ön annyira kedvel.

Közelebb lépett az üvegfalhoz, és egy hosszú oktatói nádpálcával mutogatott.

– Becsületes munkás, tudományos nevén proletar correctus. Hazánk adottságai nem kedveznek a szaporodásának, a XX. században már erősen kiveszőfélben való fajta. Helyette a proletar törzs más alváltozatai: a lógós munkás – proletar lincus, a részeges munkás – proletar piaticus és a tolvaj munkás – proletar szajrèensis kezdenek elterjedni. A proletar correctus gondozása nem igényel különösebb költségeket. Napi tápláléka mindössze egy negyed kiló „Mindent bele”-típusú nyáriszalámi.

– Még nem hallottam erről a szalámiról.

– Úgy készül, hogy naponta összesöprik a vágóhíd udvarát, és az így összegyűlt anyagot hurkabelekbe töltik. Ezenkívül igényel még két zsúpszalmából facsart és timsóval tartósított nagyfröccsöt. Szellemi szükségletei elenyészőek, minden reggel egy újság, melynek ránéz a címlapjára, aztán sóhajtva zsebre gyűri.

Noch elnézést kért a vendégétől, visszament a bárpulthoz, és ivott még egy háromcentes Black and white whiskyt. Majd tovább magyarázott.

– Foglalkoztatása is rendkívül egyszerű: egy önmagába visszacsatlakoztatott, vagyis körbefutó szalagon reszeli a fakutyákat, mielőtt a kutyák végképp elkopnának, kicseréljük őket. Semmiféle különleges őrizetre nincs szükség, csak a futószalag sebességét kell olyan szinten tartanunk, hogy ne nézhessen fel, mert ha felnéz, meglátja, hogy mindent elloptak körülötte, indulatba jön, és ennek beláthatatlan következményei lennének.

Balaskó elszoruló torokkal kérdezte:

– Mióta dolgozik már így?

– Már évek óta.

– Közben nem is volt szabad napja?

– Nem. Csak azt kell közölni vele, ha fáradt: vállalati vagy országos érdek, hogy folytassa a munkát, ezzel mindig meg lehet győzni. Akar vele beszélni néhány szót?

– Szeretnék.

Noch figyelmeztetően intett.

– De meg kell ígérje: nem intéz hozzá lázító tartalmú szavakat!

– Megígérem.

Noch utasította Momentánt.

– Professzornő, kapcsolja a futószalagot az ötös sebességre.

Kivárta, míg a futószalag felgyorsul, csak akkor nyújtotta át a kis kézi mikrofont Balaskónak.

– Parancsoljon.

Balaskó meghatottan szólt bele a mikrofonba.

– Hogy élsz, pajtás?

A munkás az üvegfal mögött minden erejét megfeszítve próbált alkalmazkodni a futószalag felfokozott sebességéhez, úgy válaszolt, hogy közben nem emelte fel a fejét.

– Jól vagyok, pajtás. Most még egy kicsit rá kell vernem, mert azt mondják, ez nagyon fontos exportmunka. Őszintén szólva budira sem tudok menni, inkább kiizzadom, de majd ha ezt a munkát befejeztem, akkor pihenek.

Lassan megszokta a futószalag gyorsított tempóját, lazított, beszédének ritmusán is elmélázott.

– Tudod, pajtás, már régóta nem jutottam el sehova, őszintén szólva azt hiszem, hogy a mozik, a színházak meg a többi szórakozóhely már mind becsukott, mert ahogy én nem érek rá, gondolom, más se nagyon. Nem így van?

– De igen, így van.

– De majd, majd ha ezzel a munkával kész leszek, akkor kirúgok a hámból. Felveszem a sötétkék ruhámat – tudod, van egy elég jó sötétkék ruhám –, és elmegyek mindenhová.

– Igen, majd ha befejezted ezt a munkát, akkor nagyon jó lesz. És mondd, biztos vagy benne, hogy olyan fontos ez a munka, amit végzel?

Noch ingerülten közbeszólt.

– Megmondtam önnek, hogy tartózkodjék a lázító kérdésektől. Professzornő, legyen szíves, kapcsolja rá a hetes sebességet.

A munkás bólintott Balaskó kérdésére, közben a keze motollaként járt a reszelővel.

– Rendkívül fontos, pajtás. Elég egy tized millimétert tévednem, és már kész a selejt. Megbocsáss, pajtás, de nincs időm. Már talán két perce is beszélgetünk, és közben nem tudok figyelni a munkámra. Képzeld el, hova jutna az ország, ha mindenki ellopna a munkaidőből két percet.

Balaskó felsóhajtott.

– Igazad van. Isten veled, pajtás.

– Isten veled.

Momentán elfordította a reflektort a munkás alakjáról, és összehúzta az üveglap előtt a függönyt. Noch visszaült a bárpult mellé.

– Nos, tehát látta, hogy élnek az úgynevezett becsületes emberek. Ezek után sem hajlandó aláírni a nyilatkozatot?

– Nem.

– Sajnálom, Balaskó úr, hogy nem tudtunk megegyezni, elbocsátom magát. Elnézését kérem az elvesztegetett idejéért, a kapunál majd megkapja a napidíját.

Széttárta a karját.

– Jelentsen fel tetszése szerint az ország bármelyik intézményénél vagy hivatalában. Nem akarok jósolni, de maga rá fog jönni, hogy egyedül én akartam jót magának, mert a tehetséges embereket én mindig szerettem. Maga még kérni fogja, hogy aláírhassa ezt az űrlapot, de nem tudom, megengedhetem-e majd akkor? Most pedig: örültem a szerencsének, Balaskó úr.

Balaskó kifelé indult, de félútról még visszafordult.

– Bocsánat, milyen paraszt vagyok, még meg sem köszöntem a kávét, pedig rég ittam ilyen jót. Látszik, hogy mozdonyban főzték. Mennyiből tudják kiállítani?

– Azt hiszem, két forint az önköltsége.

Balaskó a zsebébe nyúlt.

– Tessék három forint. Egy dupla árával sem akarok benne lenni a gyár ellopásában.

Utolsó forintját Momentán elé vágta.

– Ez pedig öné, a kiszolgálásért.

Elsietett, Momentán fénylő szemmel nézett utána, sietve kérdezett valamit, hogy elrejtse gondolatait a főnöke elől.

– Mit gondol, Noch úr: nem lesz botrány, ha csakugyan bejelenti, hogy ellopták a gyárat?

Noch egy kényelmes mozdulattal leverte szivarjáról a hamut.

– Nem.

– Honnan tudja? Hiszen ilyen eset még nem fordult elő, eddig minden ügyfelünket sikerült megvesztegetnünk.

– Egyszerű logika, professzornő. Ugyanis összesen két változat lehetséges. Először: az illetékesek nem hiszik el a bejelentést, és a barátunk addig bizonygatja az igazát, amíg a bolondokházába kerül. Másodszor: az illetékesek elhiszik a bejelentést, és erre barátunkat még inkább bevágják a bolondokházába, ha nem a börtönbe. Bármilyen zsúfolt is mind a két intézmény, az ő számára találnak majd egy szabad priccset.

Momentán értelmetlenül nézett a főnökére.

– Miért tennék ezt?

– Mert Balaskó őrájuk nézve is veszélyes. Azt nem kell külön mondanom, ha botrány törne ki ebből az ügyből, az elsősorban nem engemet sújtana, hanem a hivatalokat, melyek olyan lelkiismeretlenül dolgoztak, hogy nyugodtan el lehetett lopni a hatáskörükbe tartozó gyárakat.

– És mi történik abban az esetben, ha ezek a hivatalok nyíltan bevallják a mulasztásukat?

– Ilyen eset nincs professzornő. A hivatal nagyon jól tudja, hogy abban a pillanatban, mikor egyetlen hibáját bevallja, rögtön kiderül a többi is, és a láncolat törvényszerűen elvezet a hivatal létezésének teljesen fölösleges voltához. Márpedig egy hivatal mindent beismerhet, ezt az egyet kivéve.

Noch elnyomta a szivarját.

– A hivatal, professzornő, mindig túlélheti azt a feladatkört, melynek betöltésére eredetileg létrehozták, és feleslegessé válásával egyenes arányban növekszik hatásköre és testületi gőgje. És ez a mi szerencsénk, professzornő.

 

XII.

Balaskó természetesen nem fogadta el a kapunál felkínált napidíjat, így, egyetlen fillér nélkül, kénytelen volt végigsétálni az éjszakát.

Már éjfél után egy homályos tér sarkán fiatal huligán támadta meg, felelősségre vonta, amiért elcsábította a menyasszonyát. A feltaláló hiába jelentette ki, hogy nincs szerencséje ismerni a szóban forgó hölgyet, a huligán ütésre emelte az öklét. Balaskó az utolsó pillanatban hajolt el a félelmetes jobbegyenes elől, a huligán saját lendületétől előreesett, fejét az aszfaltba verte, és elájult.

Balaskó a kiállt ijedségtől szabálytalanul verő szívvel támaszkodott neki a falnak, arra rezzent fel, hogy egy rendőr áll meg előtte. A rendőr – rajongója az ökölvívásnak és minden férfias küzdelemnek – a túloldalról végignézte a verekedést, gratulált a feltalálónak kitűnő reflexéhez, ahogy elkerülte az ütést, majd lehajolt és megvizsgálta az eszméletlen huligánt.

A rendőr komor arccal emelkedett fel, közölte, hogy legnagyobb sajnálatára kénytelen lesz feljelenteni Balaskót. Ő a túloldalról tisztán látta, hogy a huligán támadása legfeljebb 40–45 százalékban veszélyeztette Balaskó testi épségét, a feltaláló viszont meggondolatlan és felelőtlen elhajlásával 60–65 százalékos károsodást idézett elő a huligán szervezetében. Ez a húszszázalékos különbség, a rendőr becslése szerint, legalább 6–8 hónapos börtönbüntetést von maga után, természetesen Balaskó ellen.

A feltaláló hiába fogadkozott, hogy ezentúl ötjegyű logaritmustáblát és szögmérőt hord majd magával, megállapítani, milyen százalékban védekezhet egy huligán támadása ellen, a rendőr megértően bólogatott, de azért feljegyezte Balaskó adatait.

Talán ennek a rendőrnek nehezen megemészthető méltánytalansága okozta, hogy Balaskó eltért eredeti szándékától, és nem a rendőrségre sietett feljelenteni a tolvajokat, hanem úgy döntött: inkább a Gumiügyi Minisztérium illetékeseivel közli a gyár ellopását.

Már jóval a hivatalos idő kezdete előtt ott várakozott a minisztérium előcsarnokában, feszülten figyelte, mikor tűnik fel végre egy ismerős arc.

Elsőnek Lágymányosi Miklós jelent meg egy kis hordárkocsin, maga előtt tolta az íróasztalát, melyet a hivatalos órák után mindig hazavitt magával, nehogy éjszaka bárki is leüljön mellé. Lágymányosi a kapu előtt megállt, itt több mint negyedórát várakozott, mert ragaszkodott hozzá, hogy minden érkezőt előreengedjen. Végül már csak egy kóbor macska maradt kint, őelőtte is mélyen meghajolt, karjával befelé mutatva. A macska elutasítólag nyávogott, Lágymányosi arcára alázatos mosoly ült ki.

– Nagyon hálásan köszönöm.

Becipelte az íróasztalt az előtérbe, észrevette Balaskót, széles mozdulattal tárta szét a karját.

– Csak összehoz minket a sors, Balaskó elvtárs.

Átölelte Balaskót, megcsókolta, és a feltaláló bárhogy tiltakozott, ráültette az íróasztal tetejére, és a hátán vitte fel második emeleti szobájába. Most is a legkényelmesebb székbe ültette le, ő maga a lábaihoz kuporodott, és szolgálatkészen nézett fel rá.

– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.

Balaskó ünnepélyes, emelt hangon jelentette ki.

– Lágymányosi elvtárs, elloptak egy gyárat.

Lágymányosi szemét elfutotta a könny.

– Ó, hogy milyen emberek vannak! Mondd meg, Balaskó elvtárs, mire kellett nekik ez a gyár? Tegyük fel: éheztek, rongyosak voltak, de akkor is, mért kellett rögtön ellopni egy gyárat? Mért nem jöttek el hozzám, te tudod a legjobban, Balaskó elvtárs, hogy én odaadtam volna mindenemet.

Balaskó elhűlve hallgatta a fővéleményező szavait.

– Nem értelek, Lágymányosi elvtárs. Neked most az a legfontosabb, hogy a tolvajokon sajnálkozz?

– Igen. Mert biztos van közöttük egy csomó fiatal ember, és ha kiderül róluk, hogy elloptak egy gyárat, egész életükre megbélyegezték magukat, tönkretették a jövőjüket. Sohasem kaphatnak egy olyan nagyszerű asszonyt, mint Marika, és hogy néznek majd a gyerekeik szemébe, ha azt kérdezik tőlük: apuka, igaz, hogy te a nép gyárához nyúltál? Mit felelnél te az ő helyükben, Balaskó elvtárs?

– Igaz, fiacskám, én szemét, enyveskezű tolvaj vagyok, kilopnám a forró zsírból a hurkát.

– Már megbocsáss, Balaskó elvtárs, de hát hogy esne ez annak az ártatlan gyereknek?

Balaskó kezdte elveszíteni a türelmét.

– Mondd meg végre nyíltan: akarsz tenni valamit a tolvajok ellen, vagy nem akarsz?

Lágymányosi szelíden mosolygott.

– Ó, ez az örökös kiélezése a dolgoknak, a folytonos törik-szakad, fekete-fehér, igen-nem! Nem érzed, Balaskó elvtárs, hogy az élet mennyivel bonyolultabb és összetettebb ennél? Vannak apró, de rendkívül fontos emberi érzékenységek, melyeket nem lehet mindjárt lábbal tiporni, ha egy-két gyár eltűnik.

– Mondd, miért vagy te fővéleményező, ha ennyire nem csinálsz semmit?

Lágymányosi arca elkomorodott, mint mindig, ha az állása került szóba. A páncélszekrényből elővette számtalan aláírással ellátott kinevezési okiratát, és felmutatta.

– Ezt nagyobb emberek döntötték el, mint te vagy én. És el tudod képzelni, hogy egy Vaskovics elvtárs, egy Niederfellner elvtárs vagy maga Kovács Gedeon elvtárs tévedhetett?

– Szarok én a papírra, az az igazság, hogy fővéleményező létedre semmiről sincs véleményed.

– Nem helyes így kifejezned magad, Balaskó elvtárs, hogy „szarok a papírra”, nem szabad megengednünk, hogy elragadjanak minket az indulataink. Azért tűnik úgy neked, mintha nem merném vállalni a felelősséget, mert tartózkodom minden elhamarkodott döntéstől. Ha csak az én személyes sorsomról volna szó, nem törődnék semmivel. Kiállnék csupasz mellel a villámok elé, de itt sokkal nagyobb a tét.

– Mi a tét?

– Ha most elkezdem firtatni az ellopott gyár ügyét, előfordul, hogy belebukok, és leváltanak. Ez nem azért lenne baj, mert én elveszíteném az állásomat, hanem, mert ha én elkerülök innen, komoly bajok történhetnek.

– Milyen bajok?

Lágymányosi magasztos arccal mosolygott.

– Például képzeld el, Balaskó elvtárs, hogy valamilyen okból éppen ide, a Gumiügyi Minisztérium Véleményezési Főosztályára nyújtanának be egy tervezetet, hogy milyen irányba folyjon tovább az emberiség sorsa, és a fővéleményezőnek kellene dönteni, hogy háború legyen vagy béke, élet vagy halál. Ilyen esetek persze ritkán fordulnak elő, de történjen meg csak egyszer egy életben, már azért érdemes volt tartózkodni a meggondolatlan döntésektől apró ügyekben.

Balaskóra nézett.

– Be kell látnod, mennyire fontos, hogy éppen én legyek itt ezen a poszton, és nem egy lelketlen hivatalnok.

– Teljesen mindegy, ki van ezen a poszton – mondta Balaskó letörten. – Bárkit is neveznek ki fővéleményezővé, az abban a pillanatban elveszíti a véleményét, és teljesen mindegy, mi volt az az elveszett vélemény. Még egyszer és utoljára kérdezem: hajlandó vagy tenni valamit a tolvajok ellen?

– Már kielemeztem neked, mennyire antidialektikus ez a kérdésfeltevés, ennél csak az volna helytelenebb, ha én mechanikus igennel vagy nemmel válaszolnék.

Szeretetteljes pillantást vetett Balaskóra.

– De ha bármiben segíthetek, nagyon kérlek, fordulj hozzám. Nem akarsz még egy málnalekvárral töltött mézbonbont?

 

XIII.

Balaskó egyenesen Jólesz Ferdinándhoz sietett, de a vezérsugalmazó még nem érkezett be a hivatalába. A feltaláló idegességében képtelen volt ölbe tett kézzel várakozni, felkereste a „Központi Főellenőrző Bizottság”-nak a Gumiügyi Minisztériumba kihelyezett részlegét. Az eligazító Kraszner Benjámin főrevizorhoz utasította.

Mikor Balaskó benyitott a szobába, a vak ellenőr épp a titkárával beszélgetett.

– Maga nem ért a festészethez, Steiner elvtárs. A francia festők mind csibészek és a burzsoázia lakájai. Magyarázza meg nekem, Steiner elvtárs, miért van az, hogy az egyik ecsetvonásuk így görbe, a másik úgy? Miért nem húznak egyenes vonalakat? Világos, miért. Azért, mert nem akarják ábrázolni, hogy az osztályharc egyenes vonalú fejlődése a szocialista forradalomhoz vezet. Ez az igazság, kérem. Akar egy igazán jó képet látni? Mutatok magának.

Kraszner kotorászott íróasztala fiókjában.

– Innokentyij Blagoszlávovics Dobronrávov, nem, Innokentyij Dobronrávovics Blagoszláv vagy Blagoszláv Dobronrávov Innokentyijevics, vagy mégsem így? Mindegy. Elég legyen, kérem, annyi, hogy albán kommunista volt, és harcostársam az emigrációban, ő festette.

Egy bekeretezett, de különben teljesen üres fehér lapot mutatott a titkárának.

– Ezt nézze meg, Steiner elvtárs. Lát maga ezen a képen formalista trükköket? Nem lát. Ezen a képen megvalósult a tartalom és a forma egysége.

A titkár magyarázat közben a fogát piszkálta, és különféle pofákat vágva utánozta főnökét, most intett Balaskónak, hogy szólaljon meg, ha akar. A feltaláló elfogódottan kezdte:

– Jó napot kívánok. Kraszner főrevizor elvtárs?

Kraszner szigorú tekintettel fordult a hang irányába.

– Miért fontos azt tudni magának, hogy én Kraszner főrevizor elvtárs vagyok-e, vagy pedig vitéz Pilisvörösvári Csaba, volt földbirtokos? Mert elvileg lehetnék az is. Mi célja van magának ezzel?

– Egy bejelentést szeretnék tenni.

Kraszner pipára gyújtott.

– Jól van, tegyük fel, hogy én Kraszner főrevizor elvtárs vagyok, de ismétlem, ez csak feltevés. Az éberség azt kívánja, hogy maga ne tudhassa egész pontosan: vajon én Kraszner Benjámin főrevizor elvtárs vagyok-e, vagy pedig vitéz Pilisvörösvári Csaba, volt földbirtokos. Magát hogy hívják?

– Balaskó Pál.

– Érdeklődve várom a bejelentését, Balaskó elvtárs.

Balaskó megköszörülte a torkát.

– Főrevizor elvtárs…

Kraszner figyelmeztetőleg emelte fel az ujját.

– Feltételezett főrevizor elvtárs.

A feltaláló indulatba jött.

– De akkor én is csak feltételezett Balaskó vagyok!

– Nem. Maga valódi Balaskó kell hogy legyen. Az éberség elemi követelményei így írják elő.

Balaskó sóhajtva belenyugodott.

– Feltételezett főrevizor elvtárs! Azt akarom közölni magával, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ellopták.

A főrevizor gúnyos mosollyal dőlt hátra a székén.

– Úgy, szóval egy egész gyárat elloptak? Nagyon helyes. Folytassa, kérem.

– És Noch József, az igazgató, egy villát építtetett magának belőle.

– Egy villát, kérem? Nem egy kanalat?

Balaskó csodálkozva nézett fel, nem értette, miért gúnyolódik a főrevizor.

– Maga nem hisz nekem?

– Hogyne hinnék, megjelenik itt, és bejelenti, hogy elloptak egy gyárat, melyet tegnapelőtt én magam ellenőriztem le, sőt, az én javaslatomra jelölték élüzemnek. Vagy talán már tegnapelőtt is el volt lopva?

– Igen.

– Akkor nekem miért nem tűnt fel? Nekem az ilyen dolgok általában fel szoktak tűnni.

Arcára önelégült mosoly ült ki, Balaskó nem tudta türtőztetni magát.

– Magának az ilyen dolgok nem tűnhetnek fel, mert maga vak.

A főrevizor reflexszerűen visszakérdezett.

– Maga szerint 1924-ben a bermudai kommunista párt kongresszusán helyes volt felvetni a „Rizs vagy bivaly”-koncepciót?

– Miért fontos ez?

– Mert én világos elvi összefüggést látok az akkori rizsfrakció és a maga mostani bejelentése között.

Balaskó a fejét rázta.

– Nem érdekel. Én dolgozni szeretnék abban a gyárban. Nekem egy találmányom van, amely segítene az országon, azt szeretném kipróbálni. Kérem, ehhez segítsen hozzá, főrevizor elvtárs.

Kraszner előrehajolt, és metsző hangon kijelentette:

– Én magát nem segítem hozzá semmihez. Én egy életet töltöttem el a munkásmozgalomban, és maga azt mondta nekem, hogy én vak vagyok! Akkor hogy lehetnék főrevizor? Ez éppolyan lehetetlen aljasság, mint az, hogy ellopjanak egy gyárat, vagy mint a francia festő képei. Maga őrült! Kérem, azonnal hagyja el a szobámat, nincs több tárgyalnivalóm magával.

Balaskó segélykérően a titkárra nézett, de az egy gesztussal jelezte, hogy teljesen hiábavaló próbálkozni. A feltaláló szomorúan lépett ki a szobából.

Kraszner csak nehezen nyugodott meg.

– Hallatlan, kérem, hallatlan.

Megtömte a pipáját, és rágyújtott, most végre vissza tudott kanyarodni eredeti témájához.

– De nemcsak a francia festők csibészek, Steiner elvtárs. Csibészek az angol, arab, belga, brazil, ciprusi, ceyloni, dán, dél-koreai, egyiptomi, etióp, finn, fokföldi és a többi festők is.

Balaskó ezalatt letörten ballagott az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség” felé. Azzal próbálta felrázni magát, hogy félhangosan ismételgette.

– Jólesz Ferdinánd ezt nem fogja tűrni. Ő nem hagyja, hogy ellopjanak egy gyárat.

 

XIV.

És az előjelek mindenben igazolták Balaskó várakozását. A Jólesz osztályvezetők kézről kézre adták, és egész csapattá szaporodva kísérték be a vezérsugalmazóhoz. Mikor végre ott állt Jólesz Ferdinánd színe előtt, Balaskó megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, hogy feltartalak, az ügy nem egészen hozzád tartozik, de én csak tebenned bízom.

– Mióta zavarhatja az egyik proletár a másikat?! Talán a Sacre Coeurben neveltek minket vagy a skót kisasszonyok zárdáiban? Te, Balaskó elvtárs, vér vagy a mi vérünkből, hús vagy a mi húsunkból, mondd el nyíltan, miben segíthetünk?

– Kedves Jólesz elvtárs: elloptak egy gyárat!

Jólesz ünnepélyesen összevonta a szemöldökét.

– Bár eltölt a mély megdöbbenés, mégis azt kell mondanom, Balaskó elvtárs, hogy nem csodálkozom. A kispolgári hidra, mely ezer fejével benyálazza a közéletet, előbb-utóbb ilyen zsákmányok után kellett hogy vesse magát. De még vagyunk néhányan virtigli proligyerekek, akik ott leszünk, amikor az ég zeng.

Felemelte a karját.

– Esküszöm neked, Balaskó elvtárs, hogy én és családom, akarom mondani, beosztottjaim, egy emberként állunk ki melletted ebben a harcban. Ha kell, az életünket áldozzuk, de ezt a gyárat visszaszerezzük a proletariátusnak. Melyik gyárról van szó?

– Ahová kineveztél, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ről.

Az egyik osztályvezető súgott valamit Jólesz Mátyás fülébe, a súgást láncolatban továbbadták – természetesen Balaskót kihagyva –, végül is az ősz hajú Jólesz Béla a vezérsugalmazóhoz hajolt.

– A Terézke gyára.

A vezérsugalmazó megdöbbenve nézett rá.

– Biztos?

– Biztos.

Jólesz Béla figyelmeztetőleg tette hozzá:

– Nem lehet pácban hagyni a Terézkét. Ő a Linának a lánya, aki gyerekkorodban a te pelenkáidat mosta.

– Értem.

A vezérsugalmazó, hosszas töprengés után, megváltozott tekintettel fordult Balaskóhoz.

– Azt hiszem, Balaskó elvtárs, téged félrevezettek. Sajnos, még az olyan kitűnő elvtársak is, mint te, bedőlnek a bűzhödt kispolgáriság miazmás híreszteléseinek, melyekkel szeretné megbontani a proletariátus egységes sorait. Azt a gyárat nem lopták el.

Balaskó csodálkozva nézett Jóleszre.

– Hogyhogy nem lopták el? Én a saját szememmel láttam, hogy ellopták.

– Nem lopták el.

– De ellopták, ha nem hiszed, gyere ki velem, és nézzük meg.

– Nem lopták el.

– Igenis ellopták.

– Ha kételkedsz – mondta Jólesz Ferdinánd –, hallgasd meg Jólesz Teréz elvtársnőt, ő ennek a gyárnak a referense.

Ebből már Balaskó is felfogta a vezérsugalmazó színeváltozásának okait.

– Értem. És, szóval, ezek után már nem akarsz harcolni mellettem?

– Balaskó elvtárs, te tudod a legjobban, hogy ránk, akik a nép sűrűjéből jöttünk, nem jellemző a Don Quijote-i szélmalomharc.

– Vedd tudomásul, Jólesz elvtárs, kemény és kérlelhetetlen kispolgári nyíltsággal mondom neked: aljas strici vagy, és azzal a féltéglával kellene agyonverni, amivel a melledet döngeted.

Jólesz arcán egy vonás sem rezdült.

– Nem csodálkozom rajta, Balaskó úr, hogy így hálálja meg a jóindulatunkat. Mi proletárok megtanulhattuk, hogy maguk kispolgári érdekeiket mindig fölébe helyezik a forradalmi mozgalom perspektíváinak.

A dühtől hápogó Balaskó nem tudott válaszolni, kiment, és becsapta maga után az ajtót.

Reményeiben itt is csalatkozva Balaskó utolsó próbálkozásként a legfőbb illetékes tisztviselőt: Kerekes Antal gumiügyi főigazgatót kereste fel. A Főigazgatót azonban nem találta a helyén, a titkárnő sajnálkozva tárta szét a karját.

– A főigazgató elvtárs népszerűségi kiszálláson van.

– Mi az a népszerűségi kiszállás?

– Még nem hallott róla? Ez a főigazgató elvtárs specialitása.

Újságkivágásokat mutatott, képeket, melyek a főigazgatót ábrázolták munkások között.

– Van egy árleszállításnál vásárolt öltönye, ezt havonként háromszor felveszi, és elmegy benne valamelyik gyárba vagy faluba.

Lapozott az előjegyzési naptárban.

– Most például a Galgahévízi bakterek hívták meg magukhoz ankétra: nem lehetne-e a vonatkerekekre gumiabroncsot szerelni, hogy a vonat ne rázzon annyira. Erről rendeznek most egy négynapos szimpoziont.

Nyugtalanul hozzátette:

– Igazság szerint mára már vissza is kellett volna érnie, de úgy látszik, valamiért elhúzódott a szimpózion.

Balaskó elképedt. – Ezért egy főigazgató itt hagyja a hivatalát, és elmegy Galgahévízre?

– Persze hogy elmegy. Kell a kapcsolat a tömegekkel.

Balaskó ordítani kezdett, válogatás nélkül szidalmazva a minisztérium egész személyzetét. A titkárnő eleinte még visszafelelt neki, aztán jóindulatú mosollyal a feltaláló vállára veregetett.

– Jól van, magának igaza van, rögtön hívok valakit, aki intézkedni fog.

Balaskó magára maradt, még mindig háborogva fel s alá járkált, néhány perc múlva egy fehér köpenyes, jóságos mosolyú férfi nyitott be a szobába. Balaskó ráförmedt.

– Maga az illetékes?

– Igen, én vagyok az illetékes.

– Vegye tudomásul, hogy disznóság az, ami maguknál folyik.

Bár a feltaláló a továbbiakban is a legélesebb kifejezéseket használta, az illetékes arcán nem változott meg a jóindulatú mosoly. Kivárta, amíg Balaskó hátat fordít neki, akkor egy nagy injekciós tűt döfött a fenekébe. A feltaláló megdöbbenve visszafordult, de már nem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Az injekció azonnal hatott, kábultan rogyott le az egyik fotelbe. Szemei lezárultak, és úgy érezte, hogy mély, kavargó örvénybe zuhan.

 

XV.

Álmában Balaskónak úgy tűnt, hogy távolról egy magas, világító körvonalú férfi jön felé, ahogy közelebb ért, látszott, hogy rossz szabású, olcsó, nyilvánvalóan kiárusításnál vásárolt ruhát hord, és arca emlékeztet azokra a képekre, amelyeket a titkárnő mutogatott.

A férfi – amennyire zakója szűk hátrésze megengedte – meghajolt.

– Ön Balaskó Pál?

– Igen.

– Kerekes Antal gumiügyi főigazgató vagyok. A titkárnőm mondta, hogy keresett, de sajnos, éppen kiszálláson voltam. Eljöttem megkérdezni, hogy miben lehetek a szolgálatára.

Balaskó, aki igazságot hajszoló körútján mindvégig erre a kérdésre várt, most úgy meghatódott, hogy alig tudta kinyögni.

– Főigazgató elvtárs, elloptak egy gyárat.

A főigazgató haragosan összeráncolta a homlokát.

– Melyiket?

– A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt.

– Azonnal menjünk ki oda.

Hatalmas, fekete autó állt elő, Balaskó a főigazgató mellé ült, néha lopva ránézett, megnyugodva látta, hogy Kerekes arcán egy pillanatra sem enged fel az elszánt harag feszültsége.

Az autó végigsuhant a városon, befordult a Váci útra, kerekei mintha végig nem érintették volna a kocsiút köveit, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” előtt pedig valójában is a levegőbe emelkedett, és átrepült a gyár bejáratát eltorlaszoló törmelékhegyeken, egy könnyebb zökkenéssel ereszkedett le a gyárudvarra.

A főigazgató és Balaskó kiszállt, egy pillanatig mindkettőjüket megdöbbentette az ellopott gyár üres telkének elhagyatottsága, csak később vették észre, hogy az udvar mélyén, túl a lángoló gumicsizmán, két ember áll.

Hogy ne vonják magukra a figyelmet, óvatosan léptek közelebb. Balaskó már félútról felismerte a két embert: egyikük a portás volt, másikuk pedig Kraszner Benjámin, a vak főrevizor. Kerekes szájára tett ujjal jelezte, hogy maradjanak csendben, és figyeljék a beszélgetést.

A főrevizor elővette a mellényzsebéből az óráját, és úgy tett, mintha megnézte volna.

– Már ennyi az idő? Összegyűltek már a vállalat dolgozói?

– Természetesen, főrevizor elvtárs. Fent vannak a kultúrteremben. Ha megengedi, felvezetem.

A portás karon fogta Krasznert, és körbe sétált vele az udvaron. A gyár egykori bejáratánál megmaradt egy lépcső, mint hasonló helyzetben mindig, most is hússzor-harmincszor oda-vissza átvezette rajta a főrevizort, minden fordulatnál megjegyezve:

– Tessék vigyázni, mert lépcső következik.

Végül fújtatva megállt.

– Itt vagyunk. Tessék leülni az emelvényre.

Kraszner leült a portásasztalhoz, megtörölte izzadó homlokát.

– Mondhatom, kérem, hogy elég magasan van a maguk kultúrterme. Egészen elfáradtam.

A portás megrázott egy csengőt.

– Kedves elvtársak! Gyárunk dolgozói nevében szeretettel üdvözlöm Kraszner főrevizor elvtársat, és át is adom neki a szót.

Letette a csengőt és tapsolt.

– Halljuk! Halljuk!

Kraszner felkelt, és barátságosan integetett az üres udvar felé.

– Kedves elvtársak! Mint a munkásmozgalom régi harcosa, sok szenvedésen mentem keresztül, átkergettek már árkon-bokron, sőt réztrombitán is.

A portás udvariasan nevetett és tapsolt.

– Hehe, nagyszerű!

– Ezeket a szomorú emlékeket csak egyetlen dolog feledteti el velem, ha olyan kellemes bejelentéseket tehetek, mint például ebben a percben. Elvtársak! Örömmel közlöm veletek, hogy munkahelyetek, második otthonotok és büszkeségetek, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” élüzem lett.

A portás felugrott a helyéről, és tapsviharban tört ki.

– Éljen! Éljen!

– Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy ebben nekem is van valami részem. Jelentéseimben kiemeltem, hogy szinte sohasem termeltek selejtet, a munkafegyelem ellen sem merülhet fel kifogás, egységes, jó kollektívát alkottok. Engedjétek meg, hogy a legjobb dolgozóknak én, öreg barátotok és harcostársatok, személyesen adjam át a kitüntetéseket.

Kinyitotta a magával cipelt hatalmas bőröndöt, és kivett belőle egy szalagokkal díszített érmet.

– Noch József igazgatónak a „Vörös Macska Érdemrend” a szocialista tulajdon védelméért és hatezer forint pénzjutalom.

A portás odament Krasznerhez, és mint Noch József átvette tőle a kitüntetést és a jutalmat.

– Büszke vagyok, Noch elvtárs – mondta a vak főrevizor –, hogy ilyen tanítványokat nevelhettem az országnak, mint te vagy. Csak így tovább, Noch elvtárs. Csak így tovább! Tálas Gyula portás.

A portás felvillanyozva hallotta a saját nevét.

– Na végre, egyszer én is kapok valamit.

– Kiemelkedő munkafegyelméért és megbízhatóságáért egy forró kézszorításban részesítem.

A portás dühösen kiabált vissza:

– Nem vagyok itt. Szolgálatban vagyok.

A főigazgató mindeddig szótlanul figyelte a lejátszódó eseményeket, most előlépett a háttérből, Balaskó követte. Kraszner a léptek zaja felé fordult.

– Kérem, ne járkáljanak a teremben. Itt gyűlés folyik.

A főigazgató csendesen kérdezte:

– Mi folyik itt, Béni bácsi?

– Á, te vagy az, főigazgató elvtárs? Élüzem-ünnepséget tartunk. Ülj ide mellém az emelvényre.

– Hol van itt emelvény?

– Hol? Itt a kultúrteremben.

– Hol van itt kultúrterem?

– Hát itt a gyárban.

– Hol van itt gyár? Egy csavart sem hagytak.

Rezignáltan hozzátette:

– Bár az építőmunkások dolgoznának olyan precízen, mint ezek a tolvajok.

A portás, látva a küszöbön álló lelepleződést, sietve eliszkolt. Kerekes az asztalhoz lépett.

– Azt hiszem, Béni bácsi, itt az ideje, hogy nyugdíjba menj.

Egy csomó elbocsátási blankettát vett elő a táskájából, az egyiket kitöltötte, és a vak ellenőr kezébe nyomta, de az nem akarta elfogadni.

– De hát hogy mehetnék én nyugdíjba? Énrám még szükség van. Az én szavamat milliók figyelik.

Az üres gyárudvar felé mutatott.

– Ott vannak a tömegek, akiket én neveltem.

A főigazgató szánakozva ingatta a fejét.

– Kedves jó Béni bácsi! Nincs ott senki sem.

– Nem igaz.

– Ha nem hiszed, szólj nekik.

Kraszner az üres udvar felé fordult.

– Elvtársak! Emlékezzetek a közös harcainkra, emeljétek fel a szavatokat, és ne engedjétek, hogy félreállítsanak engem. Mondjátok ki nyíltan és határozottan, hogy mellettem álltok, továbbra is azon az úton akartok járni, melyen eddig vezettelek benneteket.

Az üres udvar persze nem válaszolt, Kraszner elcsukló hangon folytatta.

– Elvtársak! Elvtársak, most szóljatok, később már nem lehet.

Erre sem érkezett válasz, Kraszner megtörten bólintott.

– Igen, én is azt hiszem, főigazgató elvtárs, ideje, hogy nyugdíjba menjek.

Az öregember nehéz járással minden kavicsban külön megbotolva hagyta el a gyárudvart, lépteit titokzatos helyről szóló indulók kísérték. A főigazgató sokáig nézett utána, jelezve, hogy nem dönthetett másként. Balaskóhoz fordult.

– És maga, Balaskó elvtárs, jelentette másnak is, hogy ellopták a gyárat?

– Igen.

– Kinek?

– Például Jólesz elvtársnak.

A főigazgató elővett a zsebéből egy mikrofont, és beleszólt.

– Kéretem Jólesz elvtársat.

A hang félelmetesen felerősödve dörgött az üres udvaron, alig enyészett el, máris megjelent a Jólesz család, sorra bemutatkoztak a főigazgatónak.

– Jólesz Teréz.

– Jólesz Béla.

– Jólesz Mátyás.

– Jólesz József.

– Jólesz Jolán.

– Jólesz Jolán férje, született Pazsiczky László.

Végül maga a vezérsugalmazó nyújtotta a kezét.

– Proletár üdvözletem, főigazgató elvtárs. Jólesz Ferdinánd vagyok.

A főigazgató értetlenül nézte a Jóleszek gyülekezetét.

– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, én csak téged hívattalak, miért hoztad magaddal a családodat is?

– Ezek nem a családom, ők az én beosztottjaim.

– Értem. Jólesz elvtárs, jelentették neked, hogy ezt a gyárat ellopták?

– Jelentették.

– És te mit szóltál?

– Nézd, főigazgató elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és kérlelhetetlen proletár nyíltsággal: ezt a gyárat nem lopták el.

– De hát ha nem lopták el, akkor hol van?

– Az egész a bűzhödt kispolgári mocsár aknamunkája. Hogy megbontsa a proletariátus egységes sorait.

Mutatóujjával tréfásan fenyegette Kerekest.

– Főigazgató elvtárs, ejnye, főigazgató elvtárs! Öntudatosabb proletárnak hittelek, mint hogy felülj ilyen híreszteléseknek. Éppen te, aki…

A főigazgató türelmetlenül közbevágott.

– Azt kérdeztem: hol van a gyár?

– A gyár itt van a helyén.

Az egyik Jólesz úgy tett, mintha valamilyen hatalmas épületet bámulna.

– Milyen szép nagy gyár.

A többi Jólesz azonnal csatlakozott, versengve csodálták a nem létező gyárat.

– És ez a rengeteg gép!

– Halljátok azt a sok kalapácsot?

– Csak kicsit erős a füst. Csípi a szemem.

– Tegyünk zsebkendőt az arcunk elé.

Valamennyien az orruk elé tették a zsebkendőjüket, de Jólesz Jolán rájuk szólt.

– Elvtársak, ez helytelen. Mi nem kispolgárok vagyunk, akik nyavalyognak, ha meglátnak egy gyárkéményt, nekünk bírni kell a füstöt.

Egyhangúan helybenhagyták, és elvették az orruk elől a zsebkendőt.

– Igazad van, Jolán.

Jólesz diadalmas mosollyal fordult a főigazgatóhoz.

– Látod, főigazgató elvtárs, én mondtam, hogy a gyár itt van a helyén.

– És akkor miért nem látszik?

– Azért nem látszik, nehogy felületet adjunk az aljas kéz kezet mos elv és a kispolgári korrupció támadásainak, de a termelés folyik tovább.

Jólesz Teréz egy vaskos paksamétát vett elő.

– Tessék, főigazgató elvtárs! Itt vannak a jelentések, a kimutatások és a statisztikák.

A főigazgató belenézett az iratokba.

– Csakugyan, minden a legnagyobb rendben van.

Átadta a paksamétát Balaskónak, de a feltaláló elhárította magától, előrelépett.

– Kérem szépen, értsék meg: én ebben a gyárban szeretnék dolgozni.

Jólesz kedélyesen vállon veregette.

– Miért kell neked, Balaskó elvtárs, pont egy ilyen zajos, füstös üzemben dolgozni?! Kevesen vagyunk virtigli proligyerekek. Nekünk meg kell becsülni egymást. Gyere a főigazgatóságra, az én osztályomra. Most úgyis üresedik nálunk egy állás, Terézkét otthagyta az a nyomorult férje.

Jólesz Teréz hangos sírással a vezérsugalmazó mellére borult.

– Ne sírj, Terézke, te az én legkedvesebb unokanővéremnek, Linának vagy a lánya, akit a kapitalizmus farkastörvényei arra kényszerítenek, hogy az utcán árulja a testét. Nyugodj meg, Terézke, nem hagylak bántani. Te, Balaskó elvtárs, elveszed feleségül Terézkét, és holnap már együtt dolgozunk a mi osztályunkon.

A főigazgató ingatta a fejét.

– Tévedsz, Jólesz elvtárs.

– Miért? Nem hagysz minket együtt dolgozni?

– De hagylak. Csak nem a ti osztályotokon, hanem a gyárban. Balaskó elvtárs vezető technikus lesz, ti pedig munkások.

Jólesz méltatlankodva felemelte a hangját.

– Hogy értsem ezt, főigazgató elvtárs? Büntetés?

– Nem büntetés, Jólesz elvtárs, hanem kitüntetés. A proletariátus nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elveszítsen ilyen harcosokat, mint ti vagytok. Természetesen semmiféle hátrány nem érhet titeket, az eredeti szakmátokba helyezlek vissza benneteket.

Ismét hivatalos papírokat vett elő a táskájából.

– Gyertek ide sorjában, mondjátok be, hogy mik voltatok, és én kiállítom az igazolványotokat.

Elsőnek Jólesz Mihály lépett az asztalhoz.

– Kosárfonó és kefekötő.

– Hol szerezte a képesítését?

– Vácon.

– Igen, az egy híres kosárfonókat nevelő hely.

Jólesz Teréz következett, szégyenlősen súgott valamit a főigazgató fülébe. A főigazgató rázta a fejét.

– Azt, sajnos, megszüntettük.

Magyarázólag mondta Balaskónak.

– Ő a Terézke, a Lina lánya.

Jólesz Béla Jólesz Teréz mögé állt.

– Együtt dolgoztam Terézkével. Vigyáztam rá.

– Sajnos, azt is megszüntettük.

Jólesz Jolán öntudatosan mondta:

– Az Oktogonon végeztem föld alatti munkát.

– A munkásmozgalomban?

– Nem. Egy nyilvános illemhelyen.

A főigazgató elismerően bólogatott.

– Nagyszerű család. És te, Jólesz elvtárs?

– Itt a piros, hol a piros.

– Az micsoda?

A vezérsugalmazó két gyűszűt vett elő a zsebéből, és a portásasztalon kezdte bemutatni egykori szakmáját. Hol az egyik, hol a másik gyűszűt emelte fel.

– Itt a piros, hol a piros, megérkezett a kis Monte-Carlo-játékkaszinó Budapestre! A Frédi a csodák csodája, a mesterek mestere. Ma mindenki nyer, elhagyott a feleségem, tönkre akarok menni. Ide jöjjön mindenki, akinek pénze van és esze van, az se baj, ha csak pénze van. Sárgarigó, kanveréb, Gyula bácsi, nyargaljatok közelebb.

Letette a gyűszűket.

– Látod, főigazgató elvtárs, erre kényszerítenek engem a kapitalizmus farkastörvényei.

– Értem. Szóval, ott tökéletesítetted a stílusodat?

A főigazgató meggondolta magát, és visszarakta a táskájába a hivatalos nyomtatványokat.

– Mégsem adok nektek állást. Nem szabadítok ilyen bandát egyetlen gyár nyakába sem.

– Nem?

A vezérsugalmazó egy pillanat alatt visszavedlett vásártéri vagánnyá.

– Jól van, édesapám, de akkor ne vakeráljatok nekünk arról, hogy itt proletárdiktatúra van. Mikor a melós csórókat most is unplankoljátok, és a burzsuj fejek kapják a rebachot. Almás a hadova. Gyerünk, ürgék!

Jóleszék kivonultak, a főigazgató legyintett.

– Nem érdekes. Inkább induljunk, Balaskó elvtárs, és szerezzük vissza a gyárat darabról darabra, és büntessünk meg mindenkit, aki vétkes a lopásokban.

Balaskó boldog mosollyal indult a főigazgató után.

 

XVI.

Balaskó egy fehérre meszelt szanatóriumi szobában tért magához. Megdörzsölte az arcát, körülnézett – mintegy az álombeli főigazgatót keresve –, de legnagyobb csodálkozására csak egy ápolónőt látott.

– Hol vagyok?

– Azonnal jön a főorvos úr.

Megnyomott egy jelzőcsengőt, kisvártatva rángatódzó fejű, ideges férfi nyitott be.

– Doktor Ebszőnyi Zoltán főorvos vagyok.

Ebszőnyi körbe mutatott.

– Magának őrült szerencséje van, Balaskó elvtárs, hogy ide került.

Balaskó szemével követte a főorvos mozdulatát, csak most vette észre az ablakra szerelt rácsokat.

– De hiszen ez bolondház!

– Ez nem bolondház, ez a „Társadalomlélektani Intézet” kórházának idegosztálya. Ide nem kerülhet be akárki. Itt csak azokat a betegeket gyűjtik össze, tanulmányozás céljából, akiknek a rögeszméi, hogy úgy mondjam: társadalmi-politikai eredetűek. Érti?

– Nem.

– Vegyünk például egy viszonylag egyszerű esetet. Valaki azt képzeli magáról, hogy ő paradicsom.

– De hát hogy képzelhet valaki ilyet?

Ebszőnyi elnézően mosolygott.

– Az emberi szervezet, kedves barátom, sokkal bonyolultabb, mint ahogy a naiv materializmus feltételezi. Gondolná-e rólam például, hogy az én egyéniségem uralkodó eleme a cin?

– Nem gondolnám.

– Márpedig így van. Szerencsére én korán felismertem, és ehhez alkalmaztam egész életmódomat. Nem eszem savas ételeket, mert ez oldja a cint, viszont mértékletesen fogyasztok Sidolt, és a jobb közérzet kedvéért kiköltöztem Cinkotára.

Türelmetlen kézmozdulatot tett.

– De most nem rólam van szó. Térjünk vissza az eredeti példánkhoz, tegyük fel, hogy valaki paradicsomnak képzeli magát. Ha ez a paradicsom rendes, közönséges paradicsom, akkor nem érdekel minket. Az illető a Lipótmezőre kerül vagy valamelyik gyümölcs- és zöldségboltba.

Felemelte a hangját, jelezve, hogy most tér rá mondanivalójának a lényegére.

– De ha olyan paradicsomnak képzeli magát, melyet egy téeszcsében termesztettek, akkor a dolog társadalomlélektani vonatkozással bír, és a beteget mi vesszük megfigyelés alá. Például egy szobába tesszük egy olyan beteggel, aki paprikának képzeli magát, és így értékes tapasztalatokat gyűjtünk a szocialista lecsó lélektanáról, melyeket mezőgazdaságunk előnyösen fel tud használni. Most már érti?

– Most már igen.

Ebszőnyi belekarolt Balaskóba, és kisétáltak a folyosóra.

– Most pedig, ha megengedi, Balaskó úr, gyakorlatban is bemutatnám intézetünket, mely egy időre önt is vendégül látja.

Egy ráccsal lezárt ajtóra mutatott.

– Ezen a részlegen helyezkedik el az átmeneti osztályunk, általában ide kerülnek a frissen beszállított páciensek.

A rács mögött a szoba majdnem teljesen üres volt, csak az egyik sarokban ült egy kényszerzubbonyba kötözött férfi.

– Jelenleg csak ez az egy beteg tartózkodik itt, sajnos, ő viszont rendkívül súlyos esetnek látszik

– Mivel került be?

– Galgahévízről, a „Galgahévízi bakterek gumiügyi szimpozionjáról” szállították be hozzánk. Az őrülete rendkívül érdekes körülmények között nyilvánult meg. Képzelje el: egy csomó elegánsan öltözött bakter között megjelent ez az alak árleszállításnál vásárolt öltönyében, és kijelentette magáról, hogy ő a gumiügyi főigazgató. Persze, a bakterek azonnal értesítettek minket. Tekintettel a magas állami tisztségre, melyet rögeszméül választott, úgy gondoltam, betegsége a mi intézetünk hatáskörébe tartozik. A legmodernebb kezelést alkalmaztuk: leírattuk vele százszor, hogy „nem én vagyok a gumiügyi főigazgató”, borsóra térdepeltettük, de ez a módszer, sajnos, nem vezetett eredményre, még mindig kényszerzubbonyban kell tartanunk.

– Beszélhetnék vele? – kérdezte Balaskó.

– Kérem. Bár, véleményem szerint, meglehetősen közönséges és átlátszó rögeszmével állunk szemben.

Balaskó belépett a szobába, és megállt a kényszerzubbonyba öltözött férfi előtt.

– Jó napot kívánok, főigazgató elvtárs.

A férfi gyanakodva nézett vissza rá.

– Maga gúnyolódik, vagy ismer engem valahonnan?

– Ismerem magát, Kerekes elvtárs.

– Nem tudna segíteni rajtam?

– Mit ér az, ha az egyik bolond tanúskodik a másik mellett?

– Igaza van.

A főigazgató felsóhajtott.

– Az az átkozott ruha okozta a vesztemet.

– Miért kell ilyen ruhát hordani?

– Maga ezt nem érti. Az én beosztásomban már folyton bizonyítani kell, hogy nem szakadtam el a néptől, és én ezért mindent meg is teszek. Tizenhat svájcisapkám van, de nincs egyetlen kalapom sem. Direkt foltos nadrágokat csináltatok, pedig egy igazán valósághű folt többe kerül, mint egy egész nadrág.

– És miből gondolja, hogy így kell megnyerni a nép bizalmát?

– Saját magamról tudom. Ha valaki foltos nadrágban jön be hozzám, nekem okvetlenül az az érzésem támad, ez az ember a nép közül való, tehát igaza kell hogy legyen.

– Nem volna helyesebb inkább a szándékaikat, céljaikat megvizsgálni?

– Nem. Elemzésekben, mérlegelésekben mindig lehet tévedni, de a rongyos nadrág, az csalhatatlan jel.

Balaskó még szeretett volna beszélni a főigazgatóval, de Ebszőnyi sürgette, így kénytelen volt elbúcsúzni.

Az intézet következő terme az úgynevezett „alvó szoba” volt. Azért rakták ezt az intézményt az újoncokat fogadó szárnyra, mert a további kezelések hatékonysága nagymértékben függött a páciens kipihentségétől.

Az eddigi éles neonvilágítást hangulatos olvasólámpák váltották fel, az egész terem kellemes félhomályba burkolódzott. Egy kivételével valamennyi ágyon feküdtek, a szabad ágyat Ebszőnyi nyájas unszolására Balaskó foglalta el.

Mikor elhelyezkedett, egy emeltyű lenyomásával a szobában létrejöttek az elalvás ideális feltételei. A teljes csöndben magnószalagról esőkopogás szűrődött be, egy másik magnószalag pedig azt ismételgette: „Nem számít, nem számít, nem számít!”

A legtöbben már erre elaludtak, csak Balaskó nyitotta ki megrögzött esti szokásból az éjjeliszekrényen elhelyezett rádiót.

A bemondó csupa megnyugtató hírt olvasott fel. Például a megszokott fordulat helyett, hogy valamelyik országban egy katonai junta vette át a hatalmat, és néhány ezer embert kivégeztetett, ez a speciális rádió azt közölte: gyógyszerészekből álló junta vette át a hatalmat, és diktatórikus módszerekkel fluort kevert az ivóvízbe, hogy meggátolja a lakosság fogszuvasodását.

Ezután egy döntetlenül végződő barátságos sakkmérkőzésről adtak helyszíni közvetítést. Balaskó elálmosodott, még egy pillantást vetett az újságra, melyen öthasábos főcím közölte: „Ma semmi sem történt, holnap akár meg se jelenjünk”, és jóleső bágyadtsággal oldalt hajtotta a fejét.

Hamarosan minden páciens elaludt, legtöbbjüket álmukban is tovább foglalkoztatták éber állapotuk gondjai, nyugtalan pózokba merevedtek, vagy dobálták magukat, azonban ahogy kihunytak a hangulatlámpák, működésbe lépett az álomirányító berendezés.

A leginkább ventillátorhoz hasonlító mennyezetre felfüggesztett nagy pszichomágnes lassan körözött az alvók feje fölött, álmaikból kivont minden félelmetesét és nyugtalanítót. Testet öltött zöld színű félelmek és sárga anyagi gondok szálltak lebegve a pszichomágnes felé, majd egy lélegzet legmélyéről piros szerelmi bánat emelkedett utánuk. A mágneshez szerelt őrlőberendezés pillanatok alatt valamennyit porrá aprította.

Megszabadulva ezektől a terhektől, az alvók arca kisimult, könnyű félmosoly ült ki rájuk. Egy óra elteltével a páciensek kipihenve és jókedvűen ébredtek fel, Balaskó is szokatlanul könnyednek érezte magát.

 

XVII.

Ebszőnyi Balaskót a második emeletre vezette. – Most pedig, kedves Balaskó úr, meg fogom mutatni magának intézetünk büszkeségét, az alkotószobát.

Egy elegáns és szabályszerűen berendezett helyiségbe nyitottak be, itt már valóban csak az ablakrácsok utaltak rá, hogy a helyiség egy kórházhoz tartozik. A fehérre festett bútorok között azonban néhány rendkívül furcsa tárgy is feltűnt Balaskónak. Mindenekelőtt a szoba közepén egy hatalmas hordó, azután egy nagyméretű szemléltető tábla az emberi szervezet működéséről, egérfogók, kalapács, egy falra szerelt, hatalmas polc.

A szobában három beteg tartózkodott, egyikük fel s alá sétált, egy kalapácsot tartva a kezében, másikuk a szemléltető táblánál tevékenykedett, a harmadik beteg csak körvonalaiban látszott, mert elbújt a hordóban.

– Szeretném bemutatni magának a kollégáit.

Balaskó tiltakozott:

– De én nem vagyok bolond, én feltaláló vagyok.

– Ők is feltalálók.

A szemléltető táblánál tevékenykedő betegre mutatott:

– Például ő magánéletében orvos, a rák gyógyításának új módszerét dolgozza ki most nálunk. Kedves doktor úr, nem mondaná el barátunknak néhány szóban az új módszer lényegét?

Az orvos szolgálatkészen bólintott:

– Kérem szépen. Azt hiszem, az teljesen világos, hogy a rákot a rák okozza. Mert ha nem a rák okozná, hanem például a béka, akkor a betegséget nem ráknak hívnák, hanem békának, amiről pedig szó sincs.

Ebszőnyi oldalba bökte Balaskót:

– Figyeli ezt a félelmetes logikát?

Az orvos folytatta:

– Na mármost, azért elhibázott az összes rák elleni védekezés, mert nem vették figyelembe, hogy a rák nem előre halad, hanem visszafelé. Ők előrefelé védekeztek, a rák hátrafelé ment, a beteg meghalt. Az én módszerem lényege az, hogy a rák háta mögött állítok fel csapdákat…

Mutatta a folyamatot a szemléltető táblán:

– …a rák beleesik, a csapda csönget, ki kell húzni, és a beteg meggyógyult.

Ebszőnyi megveregette a vállát:

– Dolgozzon csak tovább, egy percet sem akarunk elrabolni az idejéből. Egyébként legyen szabad megjegyeznem, Balaskó úr, hogy ez a kísérlet a legtöbb, amit a tudósaink eddig elértek a rák elleni küzdelemben.

Elsétált előttük a kezében kalapácsot tartó beteg:

– 11, 27, 43, 88, 89, nesze! – mondta, fejbe vágta magát a kalapáccsal, és tovább intézte lépteit a szoba egyik sarkából a másikba.

– Ez mit csinál?

– Lottózott a szerencsétlen, ezt az öt számot játszotta mindig, kivéve azt a hetet, mikor mind az öt bejött. Másfél milliót nyert volna. Beleőrült, azóta a lottó titkának megoldásán töri a fejét.

Megkülönböztetett tisztelet érződött a hangjából:

– De hadd mutassam be magának Diogenészt, osztályunk legnagyobb arányú gondolkozóját. Jellemzésül elég legyen annyi, hogy még itt a kórházban is társadalmi szervek egész légiója követi a munkáját.

Beszólt a hordóba:

– Dió!

Diogenész, hóna alatt egy paksaméta tervrajzai, előmászott a hordóból, és ellentmondást nem tűrően Balaskóhoz fordult:

– Önt ismerem. Ön Eberhard van Steffen holland építész és városbölcsész. Tudom, ön azért jött, hogy ellenőrizze a terveimet. Tessék, állok rendelkezésére.

Végiggurította a tervrajztekercset a padlón, és fölébe térdelt:

– A tervezet elnevezése: „Vendég Magyarország.” Kérem, én abból az alapvető elgondolásból indultam ki, hogy ipari termékeink nagy része nem versenyképes a világpiacon, sőt veszteséges, viszont a külföldi turisták értékes valutát hoznak be az országba. Tehát egész Magyarországot át kell építeni idegenforgalmi látványossággá.

Egy marékra való vázlatot emelt fel:

– Itt vannak a gyakorlati tervek: a Csepeli Vas- és Fémműveket át kell alakítani „Emléktárgy és Mütyürke Üzem”-mé. Gépek helyett szegedi papucsot, balatoni kecskekörmöt és árvalányhajat gyártanának. Tessék, egy másik tervezet a lakosság kötelező szűr- és fokosviseléséről, hogy a külföldieknek meglegyenek az illúzióik. Egy másik tervezet: mivel a külső kerületekbe: Kőbányára, Angyalföldre, Erzsébetre nem járnak külföldiek, az ezekre a területekre eső napfényt a Belvárosba kell átirányítani, helyette egyenértékként a Belvárosra jutó eső- és ködmennyiséget kapják.

Ebszőnyi magyarázólag közbeszólt:

– Már nagyon sok ötletét felhasználták illetékes hatóságok. Például mikor a Belvárosban összeszedték a tetves galambokat, és kitelepítették vidékre. Falun ugyanis már nyugodtan lehetnek tetvesek a galambok, mert ott a külföldiek nem járnak. Köszönjük szépen, Diogenész úr, az értékes tájékoztatást, gondolkozzon tovább, kérem, mindannyiunk javára.

Diogenész, hóna alatt a tervrajzpaksamétával, visszamászott a hordóba. Ebszőnyi ünnepélyes arcot vágott:

– Uraim, bemutatom új bajtársukat: Balaskó Pál agronómust. Őt az a cél vezette intézetünkbe, hogy egy gyárat, melyet körmönfont tolvajok elloptak, megkeressen és visszaadjon a népnek. Jóindulatukba ajánlom. Doktor úr!

– Tessék.

– Legyen szíves, kapcsolja ki a gépet, mert el kell haladnom előtte, és attól félek, hogy a benne keringő elektromosság megzavarná egyéniségemben a cinegyensúlyt.

Ahogy Ebszőnyi mögött becsukódott az ajtó, rövid várakozás után a három beteg abbahagyta eddigi foglalatosságát, és ujjongva vették körül Balaskót:

– Gratulálunk.

– Micsoda ötlet!

– Elloptak egy gyárat?! Piramidális! Ha megfeszülök, se tudtam volna ilyet kitalálni.

Balaskó megdöbbent:

– Maguk nem őrültek?

Diogenész vállat vont:

– Itt az egész osztályon egy őrült van: a főorvos.

– Akkor miért jöttek be?

– Mindannyiunkat apró kellemetlenségek fenyegettek. Én például építész vagyok, és az átkozott hajsza eredményeként, mely bent az intézetben folyik, elfelejtettem lépcsőházat tervezni ötven új lakóházba. A házakat felépítették, de a harmadik emeletre csak helikopterrel tudtak felmenni a lakók.

A lottózó ápolt folytatta:

– Én a népgazdaság anyagi alapjait próbáltam növelni, ennek lettem az áldozata. Egy közért-boltot vezettem, és a bevételből lottószelvényeket vettem.

A szívére szorította a kezét:

– Igazán nem a magam hasznára, csak a társadalom javára. Ha nyertem volna, mondjuk egymilliót, egy fillért sem költöttem volna magamra. Fogtam volna a pénzt, és elviszem a képviselőházba, és letettem volna az asztalra: nesztek, elvtársak, itt van egymillió, nektek nyertem, építsetek rajta bölcsődéket, úgyis kevés a bölcsőde. Sajnos, nem nyertem.

Az orvos kapott a szón:

– Én is a bölcsődehiányon próbáltam enyhíteni mint orvos, megelőző eszközökkel. Láttam, hogy a kórházi rendelők túlzsúfoltak, tehát a saját lakásomat áldoztam fel erre a célra. Nem akartam megalázni a pácienseket, hogy ingyen szívességet teszek nekik, ezért jelképes összegeket fogadtam el tőlük, így például húsz darab százforintost, melyen mind rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe: a Kossuth-címer. Sajnos, ellenségeim nem méltányolták áldozatos munkámat, és feljelentettek.

– De hát hogy jutott eszükbe éppen egy bolondházba menekülni?

– Mi régi ultipartnerek vagyunk, összedugtuk a fejünket, hogy lehet kikerülni a csávából, melybe önzetlenségünk és jóindulatunk juttatott minket. Kitaláltuk, hogy megpróbálunk bejutni ide. Az ötletet Ilf–Petrov: Szovjet milliomosából vettük, mely a szemináriumon kötelező olvasmány volt.

A közértes mutatóujjával oktatólag a levegőbe szúrt:

– Használd fel munkádban a szovjet szak- és szépirodalmat.

– A rögeszméket én dolgoztam ki a barátaim számára – mondta az építész –, őszintén szólva büszke is voltam az ötleteimre, de most be kell ismernem: ön legyőzött. Elloptak egy gyárat! Óriási! Képzelem, mekkora disznóságot kellett elkövetnie magának, hogy csak egy ilyen ötlet menthette meg. Szívből gratulálok.

– Én nem követtem el semmit, vegyék tudomásul, hogy én becsületes ember vagyok.

Az orvos a társaihoz fordult:

– Látjátok, gyerekek, mondtam nektek, hogy ez az igazi viselkedés a bolondokházában. Az ember még a saját anyjának se adja ki a trükkjeit.

Meghajolt Balaskó előtt:

– Maga ebben is a mesterünk lehetne.

A folyosón közeledő léptek hallatszottak:

– Jönnek. Szóródni.

Az építész beugrott a hordóba, a közértes a kalapácsért rohant, az orvos bekapcsolta a szemléltető berendezés világítását, mire az ajtó kinyílt, a terem mély elfoglaltság képét mutatta.

Noch és Momentán lépett be, az ellopott gyár igazgatója minden diadalmaskodó hangsúly nélkül megkérdezte:

– Nos, Balaskó úr, úgy történt minden, ahogy megjósoltam?

Balaskó letörten bólintott:

– Úgy sőt még rosszabbul. Arra nem számítottam, hogy a bolondok éppolyan gazemberek, mint a normálisok.

– És most hajlandó aláírni?

– Mindegy.

Momentánra nézett:

– Ugye, kisasszony, én húsz forinttal tartozom magának?

– Nem, miért tartozna?

– Huszonegyen vesztettem.

– Nem emlékszem rá.

Balaskó nem fogadta el a visszavonulási lehetőséget, melyet a professzornő kínált, hogy megakadályozza az aláírást. Nochhoz fordult:

– Ha ad húsz forintot, aláírom.

– Miért csak húszat? Amennyit akar, parancsoljon.

– Nem, elég lesz húsz.

A pénzt, ahogy kapta, átadta Momentánnak.

– Köszönöm. Szerettem volna legalább magával becsületesen viselkedni.

A professzornő csalódottan ingatta a fejét:

– Nem sikerült.

Balaskó most már minden töprengés nélkül aláírta a kötelezvényt, melyben elismerte, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben sem a termelésben, sem a fegyelem terén nem tapasztalt semmi kivetnivalót. Noch elégedetten nézte a papírt.

– Rendben van, természetesen egy percig sem marad itt tovább, bízza csak rám. A továbbiakról majd kint tárgyalunk.

Gyufát vett elő, és elégette a Balaskó által aláírt kötelezvényt. Balaskó értetlenül bámulta.

– Mit csinál?

– Én nem őrzöm páncélszekrényben ezeket az iratokat, elégetem őket, az sokkal hasznosabb, mert így fokozódik a levegő szenny- és aljasságtartalma, ami lényegesen megkönnyíti a munkámat.

A kötelezvényből megmaradt hamut a szemétkosárba dobta:

– Professzornő, jelez valamit a szennyeződésmérő?

Momentán egy pillantást vetett a kis kézi műszerre:

– Igen, a levegő aljasságtartalma nulla egész nulla három ezrelékkel fokozódott.

És letörten nézett Balaskóra.

 

XVIII.

Az autó hazavitte őket a „Megkísértő Villá”-ba. Balaskót most is a kényelmes vendégszobában helyezték el. A máskor oly előzékeny Noch alig engedett időt a feltalálónak, hogy megszokja új környezetét, másnap már kora reggel magához kérette.

– Nagyon szeretném, Balaskó úr, ha eredeti szándéka szerint kipróbálná a gumimuskátli tulajdonságait nagyüzemi méretekben is.

– Hol?

– Természetesen a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben.

– De hát azt, az…

Balaskó azt akarta mondani, hogy ellopták, de még idejében kiigazította szavait:

– …az elveszett.

Noch finoman mosolygott:

– Jegyezze meg, Balaskó úr, hogy erre is vonatkozik az energia megmaradásának törvénye: a gyárak nem vesznek el, legföljebb átalakulnak. Szeretném, ha velem jönne.

Liftbe szálltak, a mozgó szekrény sebesen ereszkedett velük lefelé. Balaskó úgy gondolta, legalább nyolc-tíz emeletnyi mélységben járhatnak, mikor a lift végre megállt velük. Néhány lépést tettek egy sötét folyosón, melyet megingathatatlan páncélajtó zárt le. Noch azonban kipörgette a sifrekulcs számjegyein a megfelelő variációt, mire az ajtó magától kinyílt.

Balaskó megdöbbent az elébe táruló látványtól: a több emelet mélységben és magasságban elágazó folyosórendszer a legtökéletesebben berendezett nagyüzemet foglalta magába, melyet Balaskó valaha is látott.

A hőkondícionált, a színpszichológia legújabb vívmányai szerint élénk, derűs színekkel kifestett termekben munkások helyett csak néhány fehér köpenyes technikus irányította a teljesen automatizált gépsorokat. Oldalt felvillanó fénypontok jelezték a munkadarab tovahaladását, ha valahol elakadt, egy daru önműködőleg kiemelte a futószalag megfelelő részét, és egy pótszakaszt iktatott be helyette. A gépsorok vége a folyosórendszer mélyén enyészett csak el, valószínűleg ott gyűltek össze a folyamatok késztermékei, de a kapuból belátható rész is jól mutatta az egész gyártás biztonságát és szervezettségét.

Noch észrevette a Balaskó arcára kiülő elismerést, ő maga is csak nehezen tudta leplezni megelégedettségét:

– Igen, ez az én büszkeségem: a „Noch József Művek”, és ne felejtse el, hogy mindezt a korszerűtlen és elhanyagolt „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből hoztam össze.

Balaskó nem akart hinni a fülének:

– Ez a maga gyára?

– Igen. Legjobb tudomásom szerint a Lajtától Vlagyivosztokig ez az egyetlen gyár, mely magántulajdonban van.

Balaskó csak nehezen ocsúdott fel a meglepetésből, megtörölte verejtékező homlokát.

– Mekkora botrány törne ki, ha ezt illetékes helyen megtudnák!

– Azt hiszi, nem tudják? Nyugodjon meg, állami tudomásulvétellel működik.

Balaskó már annyiszor kérdezte: miképp lehetséges ez és az, hogy most nem merte újból feltenni ezt a kérdést. Szerencsére Noch minden kérdezősködés nélkül elmagyarázta:

– Ha egy államban az üzemek szervezetlenek és ráfizetésesek, határidőket és minőségi előírásokat képtelenek teljesíteni, a vezetők és a munkások tolvajok és hanyagok, az nagy baj, de az állam még sokáig elfogadható gazdasági színvonal látszatát tudja kelteni, ha legalább egyetlenegy gyára van, mely megbízhatóan működik.

– Mit számít egyetlen gyár?

– Többet, mint képzeli. Egy jól szervezett, univerzális gyár, mely komolyan veszi a határidőket és a minőségi mutatókat, ki tudja elégíteni az állam összes valóban fontos intézményeinek: a minisztériumoknak, nemzetközi jellegű sportpályáknak és nagyszállóknak minden igényét. Ezt az illetékesek is nagyon jól tudják, sokáig kerestek egy gyárat, mely ellátná ezt a feladatot.

– És miért éppen magát választották? Miért nem egy már meglevő gyárat?

Noch neheztelően csóválta a fejét:

– Azt hittem, magának nem kell külön magyaráznom, hogy nem találtak és nem is találhattak ilyen gyárat a Kárpátoktól le az Al-Dunáig, mert kiemelkedő színvonalú munkát emberek csak kiemelkedő pénzért nyújtanak, és a fizetések hivatalosan előírt szabványain maga az Isten sem módosíthat. Arról nem is beszélve, milyen rossz vért szülne a kiemelt fizetés a többi gyár dolgozóiban. Tehát, hogy legalább a látszatot megóvják, egy új típusú gyárat kellett alapítani.

Noch szerénykedő kézmozdulatot tett:

– Túloznék, ha azt mondanám, hogy az illetékesek rögtön énrám gondoltak, egy emberem révén közöltem az illetékesekkel: módomban áll megoldani ezt a problémát, ha engedélyezik, hogy egy magántulajdonban levő gyárat nyissak.

– És mit szóltak hozzá?

– Először éppúgy felháborodtak, mint maga, aztán leültek, és elkezdtek gondolkozni, hamarosan belátták, milyen előnyös ajánlatot tettem. Túl azon, hogy betöltök egy különben betölthetetlen űrt, még erkölcsi felelősség sem terheli őket, mint saját gyáraikért. Ha valami rosszul megy nálam, annak csak örülhetnek, hiszen a kapitalizmus gyengeségét bizonyítja a szocialista szektorral szemben. Ajánlatomat végül is elfogadták, természetesen szigorú titoktartást kikötve. Ennek a feltételnek a végsőkig igyekeztem engedelmeskedni, közvetve ezért hoztam létre a „Megkísértő Villá”-t is, hiszen ha kipattan a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” ellopása, ez a „Noch József Művek” létét is veszélyeztette volna.

A vezérlőberendezés irányító lámpája kigyulladt, az automatikus gépsorokon kicserélődtek a munkadarabok. Noch leemelt a futószalagról egy kék zománccal bevont fürdőkád-csaptelepet, melyre már rá volt gravírozva a megrendelő Margitszigeti Nagyszálló emblémája, megnézte, aztán megmutatta Balaskónak:

– Mit szól hozzá?

– Tökéletes.

Noch visszatette a csaptelepet a futószalagra:

– Elhiheti, hogy kezdetben nem ment ilyen jól. Ugyanis abba a tévedésbe estem, hogy a munkások csak állami gyárakban dolgoznak hanyagul és csak a társadalmi tulajdonból lopnak. Egy kapitalista jellegű gyárban, ahol ráadásul jobban is fizetik őket, majd leszoknak erről. A selejt azonban hamarosan elérte a kinti általános színvonalat, és a kijáratnál a röntgengép egymás után leplezte le a lopási szándékokat. Bevezettem a pénzbüntetést, a visszaeső bűnösöket elbocsátottam, válaszul – legnagyobb megdöbbenésemre – megalakult az üzemben az illegális kommunista pártszervezet. Röpcédulákat terjesztettek, sztrájkoltak. Magamhoz hívattam őket: „Uraim, nem vagyunk a Putyilov gyárban, és maguk nem fogják végigjátszani velem a szociáldemokrácia két taktikáját a demokratikus forradalomban. Ha maguk mindenáron kommunisták akarnak lenni, mi sem egyszerűbb annál: menjenek ki a Váci útra, és jelentkezzenek felvételre a »Fa- és Fémkutya Kombinát«-ban, ott nagyon fognak örülni maguknak. De a »Noch József Művek«-ben én vagyok az úr, és ha nem tetszik, fel is út, le is út.” Behúzták a farkukat, másnap beszolgáltatták a párt titkos lobogóját, melyre a legális párttól való megkülönböztetésül nem öt-, hanem hétágú vörös csillag volt varrva, de én nem bíztam bennük többé. Akkor már eljutottam a végső igazsághoz: a munkások csak abban a gyárban nem lopnak, ahol egyáltalán nincsenek munkások. A lehetőséghez képest mindent automatizáltam, és a munkásokat fokozatosan elbocsátottam. Akiket itt lát a gépsorok előtt, ez a néhány ember nem munkás, hanem technikusok és mérnökök, a szakma legjobb erői, akiket magához hasonlóan becsaptak és tönkretettek, világraszóló ötleteiket ellopták, és mikor igazságukat keresték, még ők fizettek rá. Ha kívánja, beszélgethet velük – minden órában négy és fél perces szünetet tartunk, akkor áll a futószalag.

Noch bekanyarodott a jobb oldali folyosóra, intett Balaskónak, hogy kövesse. Egy laboratóriumba vezette, mely berendezésével még a gyár általános magas műszaki színvonalát is felülmúlta. A kísérletező minden emberi segéderő kiiktatásával, egy központi kapcsolóasztal előtt ülve, egymaga végezhette el a kísérleteket, sőt egy gépsoron rögtön a gyakorlatban is kipróbálhatta feltételezéseit.

A laboratóriumban Momentán már várta őket. Noch leült egy forgatható székre:

– Tehát néhány napig ez lesz a munkahelye, Balaskó úr, minden a rendelkezésére áll, hogy kipróbálhassa a gumimuskátlit nagyüzemi méretekben is. Maga a szakember, természetesen teljes szabad kezet adok magának, csak azt az egyet vegye figyelembe, hogy a gumimuskátli valószínűleg nem Magyarországon kerül feldolgozásra.

– Hanem hol?

– Még nem tudom pontosan, lehet hogy Észak-Afrikában, lehet hogy Ausztráliában, lehet hogy Japánban. Az a legvalószínűbb, hogy mindenhol egyszerre. A találmány túl jó ahhoz, hogy forintért adjuk el. Világszínvonalú lehetőség van a kezünkben, forradalmasítjuk a piacot. Képzelje el: burnuszos arabok gumimuskátlit ültetnek a sivatagban, japán háziasszonyok öntözik a gumimuskátlit kis kertjükben.

Balaskó aggályosan közbevágott:

– Azt hiszem, túloz. Magyar körülmények között bevált, de hát attól még egyáltalán nem biztos, hogy másutt is megél.

Noch a feltaláló vállára tette a kezét:

– Kedves fiam! Higgye el nekem, tapasztalt öreg connaisseurnek, ha egy növény vagy egy ember kibírja Magyarországon a magyar körülmények között, az röhögve, féllábon megél bárhol a világon.

Szivarra gyújtott, felemelt kézzel búcsút intve magára hagyta Balaskót és Momentánt. Balaskó azonnal munkához akart látni, de a professzornő legyintett:

– Hagyja a fenébe, maga is tudja, hogy a találmány offé. Noch nem hagyná itt a gyárat, ha nem volna biztos benne.

Kártyacsomagot vett elő:

– Játsszunk inkább. Huszonegyes jó lesz?

– Jó.

– Egy leosztás ezer forint.

– Nem lesz az sok?

– Nem. Én nem fogok veszíteni, magának pedig nem számít. Szeretnék nyerni magától egy nagyobb lakásra valót.

– Rendben van. Egy lapot kérek.

Momentán osztott:

– Mondja, miért kellett magának aláírnia azt a kötelezvényt?

– Kártyázunk vagy népművelünk? Még egy lapot.

Balaskó kivágta a kártyáit:

– Két ász.

– Ezer forinttal jövök.

Míg Momentán kevert, Balaskó eltűnődött:

– Miért írtam alá? Miért ne írtam volna alá?! Már untam a nyomort, untam megalázkodni a portások előtt. Miért ne írtam volna alá? Még mindig jobb, ha én kapom a pénzt, mint egy gazember.

– Látja, ezt utálom a legjobban, mikor valaki filozófiát csinál az aljasságából. „Még mindig jobb, ha én kapom a pénzt…” Vegye tudomásul, a lopott pénznek mindegy, ki költi el.

Gyűlölködve nézett Balaskóra:

– Hogy imponált maga nekem: „A becsületesség nem attól függ, hogy mások többé vagy kevésbé aljasok” – és most aljasabb lett mindenkinél.

Kibontotta a blúzát, és a nyakából ezüstláncon őrzött forintost vett elő:

– „Ez az öné a kiszolgálásért, egy dupla árával se akarok benne lenni a gyár ellopásában” – és most benne van nyakig. Maga akart egy szobrot a játszótéren? Bár kapna, és néznék a kutyák sarokkőnek.

Balaskó megrendülve hallgatta ezt a kitörést.

– De hát mit tehetnék?

Momentán imára kulcsolt kezekkel könyörgött:

– Robbantsa fel ezt az egész átkozott gyárat és a „Megkísértő Villá”-t.

– Hogyan?

– Jöjjön fel velem a négyes terembe, és mondja meg a munkásnak az üvegfal mögött, hogy ellopták a gyárat. Én nem merek szólni hozzá.

Belekapaszkodott a feltaláló karjába:

– Ő az egyetlen, akitől Noch fél, mert minden lopás ennek a munkásnak a rovására történt.

Balaskó nem tiltakozott, tekintetével elbúcsúzott a tökéletesen felszerelt laboratóriumtól, aztán megadóan tűrte, hogy Momentán kézen fogja és magával vigye.

 

XIX.

Ahogy elhagyták a „Noch József Művek” folyosórendszerét, Momentán lelassította a lépteit, és minden lépcsőfordulónál óvakodva körülnézett. Vigyázniuk kellett, hogy ne vonják magukra Noch figyelmét, nehezen tudták volna megmagyarázni, hogy mit keresnek ilyenkor a „Megkísértő Villa” emeleti helyiségeiben. Bár végül is baj nélkül tették meg az utat, remegő lábakkal nyitottak be a négyes terembe.

Momentán félrehúzta a függönyt, az elválasztó üveglap mögött a munkás most is egyforma mozdulatokkal reszelte a futószalagon körbefutó fakutyákat. A professzornő bekapcsolta a mikrofont, de mielőtt átadta volna Balaskónak, megjegyezte:

– Vigyázzon, mert nem veszélytelen dologba kezd. Ha megtudja, hogy ellopták a gyárat, dühbe jön, és nem tudni, hová üt először, lehet, hogy az én fejemre, lehet, hogy a magáéra.

– Majd megpróbálom óvatosan.

Kezében a mikrofonnal, Balaskó az üvegfalhoz lépett.

– Hogy vagy, pajtás?

A munkás most sem emelte fel tekintetét a fakutyákról.

– Összevissza, pajtás, mint a szalmakazal.

– Nem vagy fáradt?

– Mi tagadás, pajtás, elfáradtam egy kicsit. De most még nem lehet pihenni, ez a munka exportra megy, meg kell csinálni.

Momentán sürgetőleg rátette a kezét Balaskó vállára.

– Mondja meg már neki.

– Igen. Emeld fel a fejed, pajtás, és nézz körül. Ellopták a gyárat.

A munkás csak lassan fogta fel, mi történt, de ahogy megértette, felragadott egy kalapácsot, néhány hatalmas ütéssel kidöntötte a villa falait, csak akkor állt meg, mikor az egész „Megkísértő Villa” már szétverve a földön hevert. Balaskóra nézett:

– És most gyere, pajtás, vigyük vissza.

Egy hatalmas szállítókocsin – valaha ennek a segítségével lopták el a gyárat – visszavitték a téglákat és a berendezési tárgyakat a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” üres telkére.

Megpróbálták összerakni a gyárat, az alapokat még könnyen helyre tudták tenni, de később egyre többet tanakodtak, hogy a villa egy-egy luxustárgya milyen célt szolgálhatott eredetileg. Munkájukból arra rezzentek fel, hogy a város felől közeledő, félelmetes zaj hallatszik.

– Mi lehet ez?

Hamarosan nyilvánvalóvá vált a zaj oka. Az ég alján, a felhők között megjelent mindenki, akinek valami köze volt a gyár ellopásához. Noch félelmetes helikopterén, Lágymányosi is az íróasztalán, tolvaj munkások állami anyagból összefusizott légi bicikliken. Ahogy repültek a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” felé, számuk nőttön-nőtt, valósággal elsötétítették az eget, de a munkás arcán nem látszott félelem.

– Szóval, itt akarnak végezni velünk, a bűneik színhelyén.

Balaskó legyintett.

– Csak jöjjenek, ennek előbb vagy utóbb, de meg kellett történnie.

A fenyegető tolvajhad az ég alján még tovább szaporodott, Balaskó körülnézett valami fegyver után, kitépte a május elsejei transzparens egyik rögzítőrúdját, és azt szegezte az ég felé, a munkás változatlanul a kalapácsot fogta, ütésre emelve.

– Maga pedig gyújtson valami fényt, professzornő. Mert a fény az egyetlen, amitől rettegnek. Ha világosság esik rájuk, elveszítik az erejüket.

A tolvajok visszafordultak, már úgy látszott, végképp elvonulnak, mikor hirtelen újból megjelentek az ég alján, egy hatalmas tartályt hurcolva magukkal. Momentán elsápadt.

– Végünk van.

– Miért, mi van abban a tartályban? Mérges gáz?

– Sokkal rosszabb. Nyál. Ebbe fullasztanak bele minden olyan szándékot, amely fenyegeti őket.

Balaskó megrázta a fejét.

– Nekünk nem árthat, a nyál csak szennyezett felületen tapad meg.

Visszaállt a munkás mellé, és nyugodt mozdulatlansággal várták a tolvajok támadását.

 

 

 

Zene-zene nélkül

 

1

Még most utólag is csak a véletlen számlájára kell írnunk, hogy a nagyhatalmak éppen arra a napra tűzték ki az atomrobbantások felújítását, melyen a budapesti Operaház megnyitotta új épületének kapuit.

Ezek a robbantások dicséretes módon felülmúltak minden eddigi méretet, de a budapestieket nem érdekelték különösebben. Annyira megszokták már a robbantások felújításáról szóló bejelentéseket, hogy elmaradásuk nagyobb nyugtalanságot váltott volna ki, mint maga a robbantás.

A megnyitó Aida-előadás jegyeit a nagy keresletre való tekintettel az IKKA hozta forgalomba, természetesen valutáért, a maradékot pedig az Állami Biztosító osztotta szét a Csoportos Élet- és Balesetbiztosítási Szervezet tagjai között, csodálatos módon mégis a megszokott kövér és sovány öregasszonyok ültek az új bársonyszékeken nagyothalló férjükkel.

Ünnepélyes, meghatott csend fogadta Giuseppe Villalonga Vecchia-Santa Mariát, Radames alakítóját. Csodálatos, zengő tenorján felhangzott a „Celeste Aida”, a híres felső cé-nél a terem angyalok szárnyainak suhogását hallotta.

A közönség már felemelte a kezét, hogy tapssal köszöntse a bravúros teljesítményt, mikor alig néhány taktussal az ária vége előtt Santa Maria hirtelen elhallgatott. Elhallgatását nem kísérték a berekedéssel együtt járó gurgulázó sikítások, egyetlen hang sem jött ki a tenorista száján, bár olyan szélesre tátotta, hogy az erkélyen ülők beleláttak a torkába, és jól megfigyelhették gyomrában a hangerősítőként elfogyasztott nyers tojások maradványait.

Az Operaház igazgatója mélyen megvetette a hangszálaikat szinte vattába csomagoló, törékeny, új énekeseket, lenézését abban is kifejezésre juttatta, hogy erre az egy Aida-előadásra három Radamest hívott meg: két külföldit és egy magyart. Most nem is jött zavarba, színpadra küldte a második számú Radamest: Jakov Abramovics Nyenasev bolgár énekest.

Nyenasev meghajolt, és a zenekar újból a „Celeste Aida” bevezető futamait játszotta. Nyenasev egy széles mozdulatot téve teleszívta a tüdejét, de a közönség fokozódó megdöbbenésére neki sem jött ki hang a torkán.

A helyzetet végül is a magyar tenorista beugrása mentette meg. Énekelni ugyan ő sem tudott, de nála a közönség ezt már rég megszokta.

Néhány nappal később a basszisták is elveszítették a hangjukat, majd a ragály átterjedt a hangszerekre is. Éppúgy, mint az énekeseknél, először a magasabb hangfekvésű fafúvósok mondták fel a szolgálatot, de követték őket a mélyebb vonós és ütőhangszerek is.

 

2

Az illetékesek azonnal megkezdték a különös jelenség okainak felderítését. Operatív bizottság alakult a Népi Ellenőrző Bizottság, a Nemzeti Bank, a Partizán Szövetség és a MÁV szakértőiből. Felmerült a gondolat, hogy esetleg meghívjanak egy zenészt is, de ezt a Zeneművészeti Központ ellenezte, véleménye szerint az indulatos és elfogult zenészek csak zavarnák a tárgyalások menetét.

A bizottság öt ülésből álló munkaprogramot dolgozott ki, a következő tematikával:

I. A zene az ősközösségben és a rabszolgatársadalomban.

II. A zene és a középkori parasztlázadások.

III. A zene és a renegát Kautsky (ezt az egyik bizottsági tag kérésére iktatták be, aki az esti egyetemen amúgy is Karl Kautskyból vizsgázott).

IV. „Már hallom, hallom a jövő dalát” – a szocialista zene.

V. „Már nem hallom, nem hallom a jövő dalát” – mi történt a zenével?

Az ötödik ülésen operatív döntés született, a bizottság, néhány általános irányelvet előírva, átutalta az ügyet további vizsgálatra a Központi Fizikai Intézet zenei hangkutató alosztályához.

A megbízatás a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozta a hangkutató alosztályt, ugyanis az intézett legelmaradottabb részlegei közé tartozott. Egész felszerelése két cintányérból és egy törött hangvillából állt, személyi állománya pedig egyetlen mérnökből, aki nemcsak vezette a kísérleteket, de saját kezűleg volt kénytelen összeverni a cintányérokat is.

A feladat megoldásához két adminisztrátorral erősítették meg az alosztályt, továbbá ide helyezték át az elektromos sakkfeladvány-fejtő gépet, melyet még az előző igazgató vásárolt.

A mérnök csak abban bízhatott, hogy valahol a külföldi szaksajtóban megtalálja majd a jelenség magyarázatát. Bevette magát a Műszaki Könyvtár olvasótermébe, hamarosan rá is akadt a keresett anyagokra.

A zene nemcsak Magyarországon némult el, ugyanez történt többek között az Egyesült Államokban is. Nem kisebb intézmény foglalkozott az üggyel, mint a New York-i Franklin Fizikai Akadémia, a New Science Monitor közölte is a jelentést, melyet a vizsgálat összefoglalásaként adtak ki.

„A légkör hullámvezető képessége, feltehetőleg a minden eddiginél erősebb atomrobbantások következtében, alapvetően megváltozott. A módosulás minden következményét egyelőre még lehetetlen felmérni, annyi azonban megállapítható, hogy a légkör nem veszi át a zenei és az énekhangok rezgését.”

Ezután a jelentés tudományos elemzése következett néhány tucat egyenletben, majd a jelentés a következő szavakkal zárult:

„Bármily sajnálatos is, de tudományos lelkiismeretünk megköveteli, hogy nyíltan kijelentsük: égitestünkön minden valószínűség szerint örökre megszűnt mind a vokális, mind az instrumentális zene.”

A jelentést első helyen maga Jack W. Jackson, a Franklin Fizikai Akadémia igazgatója írta alá.

A későbbi cikkek és színes riportok már beszámoltak a jelentés földindulásszerű hatásáról is. Louis Armstrong a Broadwayn összetörte híres aranytrombitáját, szemétbe kerültek a többi hangszerek is, a zongorák kivételével, melyeket egy zseniális találmány írógépekké alakított át. Az operaházak és koncerttermek kihaltak, a zenészek és énekesek megpróbáltak valamilyen más szakmában elhelyezkedni.

A mérnök gondosan kimásolta a Franklin Fizikai Akadémia jelentéséből a bizonyító egyenletrendszert, de egyik helyen szándékosan azt írta, hogy három meg négy az kilenc. Ismerte az intézetet, tudta, hogy a tanulmány elfogadása attól függ, sikerül-e valamiképpen belevonni társszerzőnek az igazgatót, bonyolultabb hibák észrevételéhez viszont nem tartotta elég képzettnek. Az igazgató ki is javította a téves összeadást, így a tanulmány kettőjük munkájaként került az operatív bizottság elé.

A bizottság egyetlen kérdést intézett a szakértőkhöz: nem kell-e attól tartani, hogy az ének és a zene elnémulását esetleg követik majd a hivatalos beszédek is? Mikor a szakértők ezt valószínűtlennek ítélték, a bizottság megnyugodva elfogadta a jelentést, és felterjesztette a minisztériumba, a minisztérium pedig további intézkedések céljából leküldte a Zeneművészeti Központba.

 

3

A Központ éjt nappallá tevő munkával néhány hónap alatt kidolgozta a zene nélküli élet törvénykönyvét, mely a „Szolgálati Szabályzat Zenemunkások Számára” címet viselte. Nincs helyünk, hogy ezt az ötven nyomtatott ívnél terjedelmesebb könyvet a maga egészében mutassuk be, be kell érnünk azzal, hogy néhány fontosabb paragrafusát ismertetjük.

9. §. A „zeneművész” megjelölést, mivel valójában semmit sem jelent, és csak arra alkalmas, hogy viselőjében gőgöt és önhittséget keltsen, ezennel eltöröljük, és a továbbiakban a zenei szakmunkás, zenei betanított munkás, illetve a zenei segédmunkás kifejezést használjuk. Ennek megfelelően a Zeneművészeti Központ nevét Nébald Richárd Zenemunkás Központra változtatja.

10. §. Zenei szakmunkás lehet az a tizennyolc évnél idősebb magyar állampolgár, aki teljesíti a következő feltételeket:

a) Elvégzi a Nébald Richárd Zenemunkás Központ által szervezett hároméves zenei szakmunkásképző tanfolyamot, és ennek anyagából eredményes vizsgát tesz.

b) Fél évnél nem régibb keletű erkölcsi és megbízhatósági bizonyítvánnyal rendelkezik.

c) Nem lehet zenei szakmunkás süket, vak, idegbeteg vagy modern zenét alkotó egyén. Az egységes munkastílus megteremtése céljából ezt a határozatunkat megküldjük a Német Zeneművészeti Kamarának, és javasoljuk többek között Ludwig van Beethoven kizárását.

d) A zenei szakmunkás cím bármikor visszavonható azoktól a személyektől, akik magatartásukkal a címre méltatlannak bizonyultak, ugyanakkor a Központ fenntartja a jogot, hogy bárkit a fenti feltételek teljesítése nélkül is saját hatáskörében zenei szakmunkásnak kinevezzen.

Az alapvető határozmányokon kívül említést érdemel a szolgálati szabályzat néhány különleges rendelkezése is.

78. §. A Központ a zenei élet megszervezésében szakítani kíván minden szűk látókörű provincializmussal, módot kíván biztosítani a különféle stílusirányok szabad kibontakozására. Ennek céljából létrehozza az „állami szürrealista” státuszát. Erre a posztra az idősebb zenei szakmunkások közül kell kiválasztani a megfelelőt. Az „állami szürrealista” köteles disszonanciáit, formabontásait beterjeszteni a Nébald Richárd Zenemunkás Központhoz előzetes ellenőrzés céljából.

74. §. A Központ ugyanakkor hangsúlyozni kívánja a magyar zene eredendő népi-paraszti jellegét is, ezért egy „állami szűr- vagy suba-realista” státuszt is létrehoz. Az „állami szűr- vagy suba-realista” műveit csak tilinkóra vagy nyenyerére komponálhatja, alkotómódszereiben köteles alkalmazkodni a pentaton hangskála előírásaihoz.

94. §. Kitüntetések:

a) Nébald Richárd aranytambura-díjjal kell kitüntetni azt a zenei szakmunkást, aki hitelt érdemlően igazolni tudja, hogy legalább huszonöt éve egyetlen eredeti dallam sem jutott az eszébe.

b) Nébald Richárd ezüsttambura-díjjal kell kitüntetni azt a zenei szakmunkást, akit a közvélemény saját műfajában a legjobbnak tart. A Nébald Richárd ezüsttambura-díj azonban csak az illető zenei szakmunkás halála után ítélhető oda, és önkritikai temetés keretében kell átnyújtani.

 

4

A zenei életnek persze nem minden területét hatotta át teljes egyöntetűséggel a szolgálati szabályzat szelleme. Például a szabályzat napnál világosabban előírta, hogy minden zenei jellegű intézmény köteles úgy szervezni munkáját, mintha a zene továbbra is létezne, de a vendéglátóipar ennek ellenére feloszlatta és szélnek eresztette a népi zenekarokat. A zenekarok helyett rajzolók szórakoztatták vacsoraidőben a közönséget, ugyancsak nyolc százalék felárért, melyet a régi zenedíj megjelölés helyett most rajzdíjként számoltak hozzá az ételek és italok áraihoz. A falra akácos utakat rajzoltak fel, deres határt, őszülő, vén betyárral, édesanyjuk kakukkfűvel benőtt sírját, a hatás alig különbözött attól, mintha ugyanezek a tárgyak cigányok vonóján elevenedtek volna meg.

De hasonló önhatalmú túlkapások csak a zenei élet perifériáján fordultak elő, a komoly zene minden területén érvényesültek a Központ irányelvei.

Legrangosabb zenei intézményünk: az Állami Operaház munkájában egy pillanatnyi fennakadás sem állt be, bár a zene megszűnte természetszerűleg maga után vont néhány módosulást.

A dalművekben minden szerepet ketten adtak elő, az egyik a szöveget mondta, a másik pedig azt, hogy milyen hangot kell odaképzelni. Például a Hunyadi László ismert románcában egyikük szavalta: „Tűz szárnyain a fényes képzeletnek, hozzád szállok, édes Máriám”, a másik ezalatt tárgyilagosan közölte: „Géfisz-cé-déaisz-é.”

Divatba jöttek továbbá a magas eszmeiségű vezércikk balettek, melyeket az aznapi újságok anyagából állítottak össze. Számtalan könnyet csalt a nézők szemébe az „Eltartási szerződések megszegői” című kompozíció, de aranybetűkkel írta be nevét a zene történetébe a „Térítés nélküli véradás” szvit is.

Csak néhány operai törzsnéző nehezményezte a zene megszűnését, ezek fel is mondták a bérletüket, de a látogatottság nem csökkent, sőt ugrásszerűen megnőtt, néhány sikerült szervezési ötlet hatására, melyek abból indultak ki, hogy az emberek általában nem a zene kedvéért járnak az Operába.

A felvonások közti szünetben megrendezték a nézők ruhaparádéját, mely eddig is megvolt, csak most helyezték először hivatalos formák közé, versenyt rendeztek a „Legrosszabb indulatú pletykázó” kitüntető címéért, a folyosók sarkaiban pedig szalonokat alakítottak ki, kizárólag korrupciós megbeszélések céljaira.

Budapest annyi más kitüntető cím mellett a zene királynője elnevezést is elnyerte. Az évről évre megrendezésre kerülő Budapesti Zenei Heteken a legkiválóbb előadóművészek ültek a néma zongora előtt, és ragadtatták tapsra a szakértő közönséget.

 

5

A Központ, hogy a zenei élet kizárólagos irányítása a kezébe került, meg akarta valósítani régi vágyát: egyes zenészek mammutfizetésének letörését. Összehívta a zenei munkások plénumát, és határozati javaslatot terjesztett elő: megszűnnek a szerzői jogok, áttérnek a teljesítménybérezésre. Egész kottafejekért legfeljebb három fillért kaphat a zenei szakmunkás, fél-, negyed- és nyolcadhangokért pedig, mivel írásuk és lejátszásuk lényegesen kisebb erőfeszítést igényel, arányosan kevesebbet.

A zenészek mindeddig szótlanul vették tudomásul a Központ intézkedéseit, mivel csak a kevésbé fontos művészi szempontokat érintették, jövedelmük ilyen mérvű csökkenése azonban nyílt ellenkezést váltott ki közöttük. A zene megszűnte óta először látszott úgy, hogy kenyértörésre kerül a sor, mikor egy váratlan bejelentés közös táborba kényszerítette a zenészeket és a Nébald Richárd Zenemunkás Központot.

Átirat érkezett az angyalföldi tanács jogi osztályáról. Néhány nappal ezelőtt csendháborításért kétszáz forint bírságra ítélték Kenyeres Alfréd jegeskocsist. Az ítélet indokolásában vastagon aláhúzták a következő mondatot: „Kenyeres Alfréd, italtól közepesen befolyásolt állapotban, harsány hangon nép- és műdalokat énekelt.”

Bár ez a közlés ellentmondott a tudományos megállapításoknak, mégis nyugtalanságot váltott ki a plénum résztvevői között. Mindannyian tudták: egyetlen élő hang elegendő rá, hogy a szolgálati szabályzatot és a rajta felépülő zenei életet a semmivel tegye egyenlővé. A zenészek elsápadtak, és visszavonták bérköveteléseiket, engedelmesen a Központra bízták, hogy elhárítsa ezt a súlyos fenyegetést.

Küldöttség kereste fel Kenyeres Alfrédot. Már a Röppentyű utca elején hallatszott a jegeskocsis éneke:

„Vén öregember, nótája nem kell, hiába játszik a kopott hegedűn.”

A küldöttség orvosa lopva megvizsgálta Kenyerest: születéstől fogva is hatalmas hangképző szervei az állandó „jeget, jeget!” kiáltozástól úgy megerősödtek, hogy játszva legyőzték a fertőzött levegő ellenállását.

Megpróbálták lebeszélni arról, hogy énekeljen, de Kenyeres csak a fejét rázta:

– Hiába ígérem meg maguknak, haverkáim, hogy leszokok az éneklésről, ez csak kamu kéró lenne. Mert ha én bemegyek egy kocsmába, márpedig az hétszentség, hogy bemegyek, és ugrik két-három fröccs, Oláh Gergely felől, akkor én úgyis verem a rikácsot. Jobb a békesség, inkább eléneklem maguknak a „Nótáskedvű volt az apám”-ot.

Az ajánlat elhárítása teljes tanácstalanságba sodorta a Központot. Egy öreg zeneszerző, aki érzelmes gyermekdalaival elnyerte a prágai Zenefesztivál „Humanizmus” nagydíját, ajánlkozott, hogy az utcán hátulról leszúrja Kenyerest, de ezt senki sem tartotta megfelelő elintézési módnak.

Megvesztegetéssel próbálkoztak, de hiába kínáltak fel mind nagyobb összegeket a reprezentációs alap terhére, csak annyit értek el, hogy tovább növelték Kenyeres önbizalmát és megátalkodottságát. Amit korábban soha nem tett meg: józanon is kiállt az utcák és terek sarkaira énekelni, mindenütt óriási feltűnést keltve.

A Központ tudta, hogy Kenyeresre csak a becsvágyán keresztül lehet hatni, de sokáig nem találta meg a megfelelő eszközt.

 

6

196... tavaszán minden feltétel megérett ahhoz, hogy felbocsássák az első magyar mesterséges holdat, a Vöcsök 1-et, fedélzetén, a dolog kísérleti jellegére való tekintettel, csak egy kutyát vitt volna magával.

Az abádszalóki rakétatámaszpont már csak egyetlen problémával viaskodott: a légköri elváltozások miatt nem tudta kikísérletezni a Vöcsök 1. zenés szignálját, márpedig ez a szputnyikok hagyományos, sőt elengedhetetlen tartozékai közé számított.

Egyik tudós emlékezett valamilyen éneklő kutyára, ami ideális megoldás lett volna, tekintve, hogy kutyát a Vöcsök 1. amúgy is vitt volna magával. Lázas hajtóvadászat indult meg, de később kiderült, hogy a tudós memóriáját Jack London Éneklő kutyá-ja zavarta meg.

A rakétatámaszpont vezetősége a Nébald Richárd Zenemunkás Központhoz fordult tanácsért, a Központ megérezte: itt a pillanat, mikor megszabadulhat ellenfelétől. Azt ajánlotta, hogy hangközlő berendezés helyett a Vöcsök 1. vigye magával Kenyeres Alfrédot, aki rendkívül alkalmas arra, hogy a szputnyik zenei szignálját énekelje.

Másnap katonák és tudósok küldöttsége kereste fel a jegeskocsist, aki büszkén fogadta a kitüntető megbízatást.

– Megkérdezhetnek akárkit a Röppentyű utcában, de még a Teve utcában is, hogy ki az a Kenyeres Alfréd. Mindenki azt fogja mondani: megdögölhettek, megdögölhettek, de ilyen embert többé nem fogtok látni. Most is csak azt mondom, ha a haza hív, menni kell. Ahogy véget ért a jégszezon, indulhatunk.

S egy szép őszi napon – mikor véget ért a jégszezon – Kenyeres Alfréd a Vöcsök 1. fedélzetén kirepült föld körüli pályájára. Az abádszalóki rakétatámaszpont hatalmas hangerősítői hamarosan közölték az űrhajós első szavait:

– De rohadt meleg van! És ezek a kurvák nem adtak egy üveg sört sem!

Majd kevéssel később az Internacionálét és a Yankee-doodley-t zengő szputnyikok között felhangzott az első magyar mesterséges hold diadalmas szignálja, Kenyeres Alfréd hangján:

– Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat…

És ez volt az utolsó zene a Földön.

 

 

 

Arrivederci, Budapest!

– Ez itt a Fontana di Trévi, papa, a Trévi kút – mondta Benedetto Glavina. Az öreg Glavina Alajos, aki Budapestről jött látogatóba a fiához, körülnézett:

– Csupa félcédulás, fiam, szórják a pénzt a vízbe.

– De papa, maga nem ismeri a Trévi kút legendáját?!

– Ha én legendákkal foglalkozom, nem tudom, miből taníttattalak volna ki Benedettóvá, még mindig Glavina Benő lennél Pesten, ezerháromszázötvenért.

– Az a legenda, hogy aki pénzt dob bele ebbe a kútba, az még visszatér Rómába. Arrivederci, Róma!

– És kié lesz a pénz?

– Senkié. Benne hagyják a kútban.

– Érdekes.

 

*

 

Glavina Alajos, ahogy hazaért Pestre, kiment a MÉH-haszontelepre, a hulladékhalmazból kiválasztott tíz ócska mosdócsészét és ugyanannyi vasrácsot. A telepvezető csodálkozva kérdezte

– Mire kell ez magának?

– Semmi köze hozzá. Ez egy écesz.

A mosdócsészéket felszerelte a főváros különböző gócpontjain: a Halászbástyán, a Népstadionban, az Ikka előtt és az Ecseri úti ócskáspiacon, rácsot erősített rájuk, és két lakattal is lezárta őket. A mosdók fölé nagy táblákat rakott: „Fontana di Tréfli – Arrivederci, Budapest!” felírással.

Egy hét múlva végigjárta a mosdócsészéket, legnagyobb megelégedésére bőven talált pénzt mindegyikben, nemcsak forintot, de valutát is, melyet fővárosunk szépségétől meghatott turisták dobáltak bele, Svájci frankot éppúgy, mint jugoszláv dinárt.

A sikeren felbuzdulva újabb mosdócsészéket helyezett el, egy díszesebb kivitelűre ráírta: „Arrivederci, Budapest, csak konvertábilis valutáért.” Ez a kút még annyiban is különbözött a többitől, hogy ha az öreg Glavina éppen ott járt, mikor a külföldiek pénzt dobtak bele, elénekelte a „Mondja, kedves Biemsensteinné, hol dolgoztat ön?” kezdetű kuplét. Ezt a külföldiek eredeti pusztai népdalnak tartották, és lelkesen megtapsolták.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy az öreg Glavina hamarosan megtollasodott. Egy villát vett fent a hegyekben, egyet a Duna, egyet a Balaton partján, mindegyikbe külön televíziót, mert hozzátartozott a kényelméhez és kulturális igényességéhez, hogy minden este leül a készülék elé, és nem nyitja ki.

 

*

 

Glavina nem üzérkedett a valutával, hanem minden pénzlehalászás után jelentkezett vele a Nemzeti Banknál. Mindig más és más fiókba tért be, de valamelyik ügybuzgó tisztviselő összesítette Glavina átváltásait, kiderült, hogy egymaga több valutát szállít, mint az ország egész textilipara. A jelentés az illetékesek kezébe került, akik azonnal operatív értekezletet hívtak össze.

– Mehet ez így tovább, elvtársak? Nem, ez így nem mehet tovább. Ilyen jövedelmező vállalkozást nem hagyhatunk meg egy maszek kezében.

 

*

 

Egy hónap múlva a Vízügyi Főhivatal kebelén belül megalakult a Lakinger Béláról elnevezett Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat, és megkezdte a Trévi kúthálózat rendszeres szervezését, valamint a hálózat további kiépítését.

Nyilvánvaló volt, hogy a vállalat nem járathatja le magát az öreg Glavina ócska mosdókagylóival. Neves tervezők bevonásával kiírták a Trévi kút-pályázatot olyan műtárgy alkotására, mely formájában korszerű, ugyanakkor kifejezi a kutak nemzeti jellegét és szocialista tartalmát is.

Az első, második és harmadik díjat nem adták ki – a pályázatot eleve így írták ki –, első vállonveregetésben részesült Grabácz Dezső Ottokár, végül is az ő pályaművét fogadták el. A korszerű Trévi kút egy szamarat ábrázolt, amely botjával nagyot üt a juhász fejére, mintegy szimbolikusan kifejezve, hogy az elnyomott osztályok előbb-utóbb bosszút állnak kizsákmányolóikon.

Ez az allegorikus szobor kétszázezer példányban került legyártásra, a szamár füleihez különleges fagyálló gipszet kellett hozatni Svájcból – természetesen valutáért –, de az illetékesek meg voltak győződve, hogy ez a kiadás busásan megtérül majd.

 

*

 

A Lakinger Béla Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat kezdetben mindössze négyszázezer embert foglalkoztatott. Egy Trévi kút személyzeti felépítése nagyjából a következőképpen festett: kútvezető, kútvezető-helyettes, főkönyvelő, három beosztott könyvelő-adminisztrátor, pénztáros, rendészeti vezető, két rendész, egy szakasz iparőr, propagandista, összekötő a Vízművekkel, természetesen egy személyzeti osztályvezetőnő, akit az országos gyakorlattal ellentétben a vezető funkcionáriusok feleségei közül választottak ki, végül egy segédmunkás, aki a vezetőség jelenlétében kiszedi a pénzt és rendben tartja a kutat. Később az üzemekben és téeszekben működő Trévi kutakhoz vettek fel még másodállású jutalékos kezelőket.

Bár ez a szervezés megközelítette a tökéletest, a Trévi kutak valuta- és általános pénzhozama nem haladta meg az öreg Glavina régi maszek bevételeit. Vidéken például csak Pestről lehelyezett tanárok és szakemberek dobták bele forintjaikat az „Arrivederci, Budapest!” feliratú Trévi kutakba.

A propagandista ideje jött el, hogy fellendítse a gyér üzletmenetet, egymás után röppentette fel az ötleteit. Minden ezredik külföldi, aki a Trévi kútba pénzt dobott, miniatűr zenélő Trévi kutat kapott, és a vállalat egyik alkalmazottja lóhátról, kacagányba öltözötten egy kutyabőr diplomát nyújtott át neki.

A propagandista egy másik ötletéért Lakinger Béla-nívódíjban részesült. Elő pénzdobálót kreált, aki példamutatás céljából sorra járta az ország Trévi kútjait, és hibátlan angol kiejtéssel néhány pennyt szórt bele. Az új állás betöltésénél dicsérendő körültekintéssel jártak el: olyan férfit alkalmaztak, akinek a pénzszórásban már komoly gyakorlata volt, korábban ugyanis egy export cégnél dolgozott mint külföldi üzletkötő.

Ezek az ötletek azonban alig-alig hoztak javulást. Sikeresebbnek ígérkezett az az elgondolás, mely a Trévi kutak ügyét az OPEB, az Országos Pangáselhárító Bizottság hatáskörébe utalta. Az OPEB általános operatív tervet dolgozott ki a szórakozóhelyek és kulturális intézmények gyér látogatottságának megszüntetésére.

Hamarosan beindult a „Cserebere fogadom” akció, mely a meglevő közönséget próbálta a lehető leggazdaságosabban és legsokoldalúbban felhasználni. Rosszul menő filmeknél a nézők között társasutazásokat sorsoltak ki a szegedi vagy pécsi Trévi kutakhoz. A kútnál egész napos program szórakoztatta a részvevőket, este „Ki mit tud?” játékot rendeztek, a győzteseket mozibérlettel jutalmazták.

Hasonló kooperáció jött létre néhány nagy költséggel felújított vendéglővel, melyeknek forgalmáról elég annyit megemlíteni, hogy a bevétel kilencvenöt százaléka a vendéglő két saját zenészének italfogyasztásából származott. Ezen próbált segíteni a Trévi kút látogatói között propagált magyaros vacsoraverseny.

A régi magyaros ételek: tejbegríz kakaószórattal Simonyi óbester módra – ami annyit jelentett, hogy az egyébként átlagos tejbegrízt toborzót lejtő népi táncos hozta be –, a lófejből halászlé megtették a magukét, de a legnagyobb közönséget mégis a szokásos esti verekedések vonzották pincérek és vendégek között.

Már az bizalmat keltett, hogy a bejáratnál a Magyar Ökölvívó Szövetség szakemberei lemérték a vendégeket, közölték vele, nagyváltósúlyba vagy félnehézsúlyba tartozik, és megmutatták, melyik, súlycsoportjába tartozó pincér fogja megverni, ha nem ízlik neki az étel, vagy a fizetésnél megpróbál letagadni valamit. De a hangulat egy idő után megszűnt, mert a pincérek veszélyességi pótlékot követeltek, és mikor nem kapták meg, bosszúból a lehető legudvariasabb módon vették fel a rendelést. A magyaros vacsorákban csalódott közönség természetesen a Trévi kutakat se látogatta többé.

Hamarosan megmutatkozott a zseniális feuerbachi tézis igazsága: „a szegényházban nem lehet fegyelmet tartani”, az újságok egymást követő botrányokról adtak hírt. „Összejátszott a csempészekkel a látszólag feddhetetlen Trévi kút vezető”, „Két tonna francia műszempilla egy Trévi kútban”, a végső botrány akkor robbant ki, mikor kiderült, hogy az egyik kútban titkon vízi revüket szoktak rendezni – a központ néhány vezetőjének részvételével.

A botrányokat többé nem lehetett eltussolni, az illetékesek vizsgálatot rendeltek el, és a feltáruló panamák, valamint a növekvő deficit alapján célszerűnek látszott a Lakinger Béla Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat megszüntetése. Az ellenőrök azt javasolták, hogy a kutakat viszonylag kis átalakítási költséggel mint nyilvános illemhelyeket hasznosítsák, ez – mint finoman körülírták – különben is csak egy meglevő állapot rögzítése lenne.

A fő illetékes aláírta a felterjesztést, közben rezignáltan megjegyezte:

– Csak azt nem értem, az öreg Glavina hogy vett ebből házat?!

 

 

 

Ajándék a nagybácsinak

Félénk kis emberke állt meg a Nehadoma József Állami Külkereskedelmi Bank eligazítója előtt:

– Kérem szépen, a külföldi autók ügyében…

– Kiss Lucullus elvtárs, hetedik emelet, egyes a millió, nyolcas a százezer, négyszáztizennégyes szoba.

Az emberke felment a hetedik emeletre Kiss Lucullushoz.

– Jó napot kívánok, Roboz Béla középiskolai tanár vagyok. Kérem szépen, én egy külföldi autó ügyében…

Kiss Lucullus egy sokszorosított tájékoztatót dobott felé:

– Tessék, benne van minden.

Roboz gondosan elolvasta a papírlapot, és kissé meghajolva visszaadta:

– Kérem szépen, de az én problémámra nem találok választ benne.

– Hogyhogy? Pontosan oda van írva, mennyi vámot kell fizetni, ha új kocsit kap, és mennyit, ha régit.

– Épp erről van szó, kérem. Én nem kapni akarok autót, hanem küldeni.

Kiss Lucullus elhűlve nézett a tanárra:

– Küldeni kocsit? Kinek? Hova?

– Nagybátyámnak, Sam Roboznak, Red Hillbe, Kentucky állam. U. S. A.

– Maga Amerikába akar autót küldeni?

– Miért ne küldenék, kérem? A feleségem és én pedagógusok vagyunk, most emelték a fizetésünket, igazán nem panaszkodhatunk, hogy nincs mit aprítani a tejbe. Ki akartuk cserélni a Trabantunkat egy nagyobbra, de azt mondja a feleségem: nézd, Béla, vegyünk egy Moszkvicsot, ezt pedig küldjük el Samu bácsinak.

– És a Samu bácsinak pont a maguk Trabantja kell?

– Nem is tetszik elhinni, mennyire örül majd neki. Odakint se mindenki milliomos ám! Samu bácsi is meglehetősen elszegényedett, mindennap más város népkonyháján ebédel. Sokat kell utaznia, gondoltuk, jól jön majd neki ez a kis Trabant.

Kiss Lucullus megvakarta a fejét, elővette az egyetlen mondatot, melyből még sosem lett baj:

– Tudja mit? Adja meg a címét, majd értesítjük.

 

*

 

A tisztviselő továbbította az aktát feletteseihez, akik ezt az ügyet – mivel hasonló eset még nem fordult elő a praxisukban, tehát önálló döntést igényelt volna – azonnal felvették a Kihalási Jegyzékre. Az ezen a jegyzéken szereplő ügyekben csak az ügyfél halálával remélhető megoldás, addig a leggondosabban fektetni kell őket, az irattár kezelője a dossziét fedő porréteg vastagsága után kapta a prémiumát.

Roboz azonban nem hagyta magát, újból és újból érdeklődött, így kénytelenek voltak megtárgyalni a kérelmét.

– El kell döntenünk, elvtársak, mi a legfontosabb – fogalmazta meg a problémát a bizottság elnöke. – Tegyük fel, hogy „igen”-t mondunk, akkor – ha csak egy Trabant erejéig is, de – megerősítettük az imperializmust, viszont felmérhetetlen a gesztus propagatív ereje: végre nemcsak kapunk autót külföldről, de küldünk is. Ezért azt ajánlom, egyelőre ne adjunk engedélyt az autó kiküldésére, de az újságokban úgy közöltessük le a döntésünket, mintha megadtuk volna az engedélyt. A reagálásokból aztán kialakíthatjuk a megfelelő álláspontunkat. Lesz módunk visszavonni a döntésünk ellenkezőjét vagy esetleg magát a döntést.

 

*

 

A visszhangok felülmúltak minden várakozást, a magyar lapok kis hírével már másnap foglalkozott a világsajtó, csupán két idézetet mutatunk be a bőséges anyagból:

New York Times: Úgy hírlik, a magyar kormány engedélyezte egyik állampolgárának, hogy egy Trabantot küldhessen Amerikában élő rokonának. Hazánkfia kétségtelenül eredményesen fogja használni ezt a kocsit – hamutartóként új Fordjában.

Új Kína Hírügynökség: Az árulás szele hinti el a kapitalizmus zsizsikjeit a magyar pusztákon. A magyar kormány tízezer Trabant kocsival segíti az amerikai imperialistákat. A Trabant a legmodernebb típusú járművek közé tartozik, motorja két ütemben sűríti össze működését, melyet a korszerűtlenebb típusok csak négy ütemben tudnak megoldani, vastag páncélzata szárazföldi és vízi harcra egyaránt alkalmassá teszi. Nagykövetségünk kérte: a dudákat úgy alakítsák át, hogy gombnyomásra Mao Ce-tung-idézeteket tülköljön. A magyar hatóságok megtagadták ezt a kérést, nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy vörösgárdistáink megtorlásul a pekingi magyar boltban összekeverték a piros paprikát a hintőporral.

 

*

 

A bizottság vezetője elégedetten rakosgatta össze a lapkivágásokat:

– A következmények igazolták, milyen helyesen határoztunk, mikor nem határoztunk semmit. Most viszont döntenünk kell. Hogy lehetne ezt az ügyet továbbra is hasonló körültekintéssel és rugalmassággal kezelni?

– Mi volna, ha ezt az átkozott autót népművészeti cikknek tekintenénk? – kérdezte az egyik bizottsági tag.

– Autó mint népművészeti cikk? Az ötlet így, első hallásra rendkívül tetszetős, de mit érnénk el vele?

– Nem kellene új döntéseket hoznunk, melyek mindig kockázatosak, egyszerűen a népművészeti cikkek külföldre küldésének szabályait alkalmaznánk.

 

*

 

Tíz nappal később Roboz Béla egy hivatalos levelet kapott:

„Kedves Roboz Elvtárs!

Értesítjük, hogy kérelmét a Nehadoma József Külkereskedelmi Bank – mint az ügyben illetékes szerv – bizonyos módosításokkal elfogadta.

Rokonának elküldheti az autó bármelyik alkatrészét, mely, a népművészeti cikkek ajándékozási előírásaihoz hasonlóan, nem haladja meg a 250, azaz kettőszázötven forint értéket. A lehetőségek közül azonban kizárjuk azokat az alkatrészeket, melyek kézenfekvő rágalmazásokra vagy gúnyolódásokra adhatnak alkalmat. A kormányt, mely alapul szolgálhat vezető szerveink – például a Nehadoma József Külkereskedelmi Bank – kifigurázására, és a kereket, mivel angolul is létezik az a mondás, hogy »ezeknek kevesebb (illetve több) van egy kerekükkel«.

Mivel a küldeményt méltányossági okokból népművészeti cikk-ként kezeljük, kérjük az Elvtársat, hogy a kiválasztott alkatrészt lássa el valamilyen magyaros díszítő motívummal – tulipán, búbos vöcsök vagy kemence, busa szökellő, gácsérfarkú foltos nyakorján –, és minél hamarabb terjessze fel intézményünkhöz ellenőrzésre.”

 

*

 

Roboz Béla a sárhányót választotta, különféle meggondolások alapján a bal sárhányót. Egy fiatal absztrakt festővel magyaros csárdajelenetet festetett rá: rombusz alakú betyár pepita bort iszik, míg a cigány egy régi cimbalmon hegedül.

A küldeményt így már felvették. A lehető leggyorsabb ügyintézést ígérték, de Roboz már nem érte meg nagybátyjának oly hőn áhított válaszát. Halála előtt meghagyta, melyik parcellában keressék, és vagyonának nagy részét a postára hagyta, így nincs mit csodálkozni azon, hogy az Amerikából érkező levelet a Rákoskeresztúri temetőbe is kikézbesítették.

Roboz alig várta, hogy éjfél legyen, szellemujjaival feltépte a színes borítékot:

„My dear old fellow!

Megkaptam a kedves ajándék, nagyon köszönet Nektek, de nem fogadhatom el, mert Egyesült Államok Vámhivatal szabott olyan magas vám a sárhányótokra (vagy sárkányotokra?), hogy én szegény ember kifizetni nem tudom. Ezért szeretettel küldöm vissza. Hogy van Aranka?

Yours faithfully

Sam Roboz

 

 

 

A DDD-bolhapor

 

I.

Én, Dobos Dezső Dániel, teljes meggyőződéssel és nyugodt lelkiismerettel kijelentem, hogy kísérleteimmel mindvégig az emberiség javát próbáltam szolgálni. Ennek csak látszólag mond ellent az a körülmény, hogy kísérleteim következtében a Föld néhány perc múlva felrobban, és lakóit felkeni a különböző csillagok sarkaira. A modern tudományban nem számolhatunk ki teljes pontossággal minden apró részletet, a lényeg az, hogy ideális, tiszta cél vezetett, végleg ki akartam irtani minden ragadozók legszörnyűbbikét: a bolhát.

Bárkik is vagytok, akik idegen égitesteken, csillagködök tanyaközpontjaiban vallomásomat olvassátok, ha bolygótokon élnek bolhák, és csíptek már titeket, akkor nem kell magyaráznom nektek, mennyire viszket, de azt még ti sem tudjátok elképzelni, hogy mit szenvedtem tőlük gyerekkoromban.

Apám, Dobos Dezső Bernát szabó volt, a műhely hátsó helyiségében lakott családunk: a szülők, tizenkét gyerek és legalább egymillió bolha. Még a tizenhatodik évemet sem töltöttem be, mikor megesküdtem: életemet az átütő hatékonyságú bolhapor feltalálásának szentelem, mely csendessé és nyugalmassá teszi majd az éjszakákat a világ minden szabóműhelyének hátsó kvártélyában.

Beiratkoztam egy vegyipari munkásakadémiára, ahol neves tanárok adtak elő, élükön a világhírű Sinkovács-Sinkovics Józseffel, aki még azt is megengedhette magának, hogy merő szeszélyből törökül írja kémiai munkáit, melyeket előbb franciára fordítottak le, és csak aztán jelent meg magyar nyelven.

Bevallom, reszketve ültem be a nagy professzor első előadására, el akartam bújni valahol hátul, de a többiek alacsony termetem miatt az első sorba szorítottak. Félelmeim azonban rögtön eloszlottak, mikor megláttam, hogy a professzor füle éppolyan szétlapult, mint az enyém. A hasonlóság Sinkovács-Sinkovicsnak is feltűnt, előadás után magához hívatott:

– Ön is gyerekágy helyett vájdlingban töltötte a gyerekkorát?

– Igenis, professzor elvtárs.

– Ó, ezek a jövő vájdlingjai, hány nagyember került ki már belőlük! És fülvédőben aludt?

– Igenis, professzor elvtárs.

– Hogy a bolhák ne ugorjanak be a fülébe?

– Igenis, professzor elvtárs.

– Számíthat jóindulatomra.

És valóban maga mellé vett a Snévejsz Béla és Snévejsz Irén nevét viselő kutatóintézetbe, a parazitológiai laboratóriumban helyezett el. Személyesen foglalkozott velem, visszafordította számomra japánul megjelent cikkeit, ellenőrizte számításaimat, ha elfáradtam, bizonygatta: én, éppen én és csakis én vagyok hivatva kipusztítani a bolhákat a föld felszínéről.

– Én már eltékozoltam az életemet olyan felesleges dolgokra, mint a mesterséges fehérjék előállítása, bár egy belső hang mindvégig arra intett, hogy erőimet inkább a bolhák elleni küzdelemnek kellene szentelnem. Magában, kedves Dobos Dezső Dániel, mintha fiatalságom bolháit látnám visszatérni.

Hála ösztönzéseinek, kísérleteim szépen haladtak előre, már össze is állítottam néhány próbavegyületet, kezdeti eredményeimet mindenki sokat ígérőnek találta, de egy nap terveim végképp összeomlottak. Sinkovács-Sinkovics nyitott be a laboratóriumba, lemondó mozdulattal dobott az asztalra egy nyugati képesújságot:

– Abbahagyhatja, Dezső. Az amerikaiak feltalálták az abszolút biztos féregirtót, DDT-nek hívják.

 

II.

Titokban reménykedtem, hogy a DDT – hasonlóan a század többi nagy találmányaihoz – csak évtizedek múlva jut el Magyarországra, és addig én is tökéletesíthetem felfedezéseimet, de a DDT hamarosan nálunk is megkezdte diadalútját.

Különböző nevek alatt hozták forgalomba, de minden változata kiállta a próbát, a kísérleti bolhák halandósága elérte, vagy néhány tízezrelék híján megközelítette a száz százalékot. Számomra még többet mondott az új szerek hatékonyságáról, hogy éjszakai sétáimon egyetlen józsefvárosi lakás ablakában sem láttam hirtelen felgyúló lámpafényt és vakaródzó árnyakat.

Bármilyen fájdalmas is volt, be kellett látnom, hogy mások valósították meg gyerekkori ábrándjaimat, búcsút mondtam a laboratóriumnak. Időközben megszereztem a mérnöki diplomát, így szívesen fogadott tagjai közé a Lóhús és Lózsír Értékesítő Központ kebelében működő Orchidea Rúzskészítő Szövetkezet.

Mikor áthelyezésem már véglegessé vált, csak akkor kerestem fel Sinkovács-Sinkovicsot, hogy elbúcsúzzak tőle. A professzor már erősen megöregedett, teljes nemtörődömségbe burkolódzott, néha már cikkeit is magyarul írta, az sem érdekelte, hogy így esetleg valaki megérti; de az én távozásomon valódi könnyeket sírt:

– Önnek, Dobos Dezső Dániel, nincs joga cserbenhagyni a hivatását, és rúzskészítésbe menekülni.

– Miért nincs jogom?

– Mert ön nem tagadhatja meg vájdlingban töltött gyerekkorát és fülén a fülvédő irtózatos nyomait.

Keserűen válaszoltam:

– De a bolhák engem cserbenhagytak, professzor.

– Akkor foglalkozzon más rovarok irtásával. Itt vannak például a nagyon érdekes kolorádóbogarak.

– Engem csak a bolhák érdekeltek, a DDT-vel az én életem is lezárult.

Az ősz professzor felemelkedett a helyéről, és átokra tárta szét a karjait:

– Hát akkor menjen, hűtlen renegátja a tudománynak, de kívánom, hogy egész életében üldözzék a lelkiismeret-furdalás bolhái.

Hogy feledni tudjam mesterem átkát, néhány évig valósággal beletemetkeztem a munkába új helyemen, irányításom alatt az Orchidea szövetkezet mind több és jobb minőségű rúzst állított elő lózsírból. Néhány találmányommal ki is szélesítettem a szövetkezet gyártmányainak körét: a lovak patáiból púdert őröltünk, koponyájukat pedig piros-fehér-zöldre festve, eladtuk Nyugat-Németországnak magyaros virágtartóként.

Záporoztak felém az anyagi és erkölcsi elismerések, ha a szövetkezet valamelyik gyűlésén elhangzott a nevem, a résztvevők felálltak, és „Dobos, lózsír, lópata!” kiáltásokkal ütemesen tapsoltak, engem mégis egyre jobban kínzott mesterem megvalósult átka: a belső hiányérzet.

Mint annyi más félresikerült ember, én is a családi életben kerestem vigasztalást, megnősültem. Az asszisztensnőmet vettem el. Azt hittem, vele majd megértjük egymást, munkánk rövid szüneteiben rajongással hallgatta elbeszéléseimet a bolhákról és derékbatört ábrándjaimról, de hamarosan kiderült, hogy egy világ választ el minket.

Nászéjszakánk előtt, mikor beléptünk a szobánkba, megígértem neki, hogy olyan élményben lesz része, amilyen még nőnek nem jutott osztályrészül. Csillogott a szeme, és átkarolta a nyakamat, alig tudtam elővenni a szekrényből Európában egyedülálló préseltbolha-gyűjteményemet. Hiába mutogattam neki olyan ritkaságokat, mint például a kék csíkos nagy suszterbolha vagy a szinte teljesen kipusztult ájtatos fűrészfogú lóbolha, melyből már csak a magyar színházi bársonyszékekben él néhány példány, feleségem mindenre csak a vállát vonogatta, és azt hajtogatta, hogy ez őt most nem érdekli. Felsóhajtottam, és leoltottam a lámpát, de házasságunk ettől a pillanattól üres formalitássá vált.

Az évek egyhangúan teltek, számomra az sem jelentett különösebb eseményt, hogy közben átalakították az Orchidea szövetkezet egész termelési profilját.

Mivel egyre gyakrabban fordultak elő ilyen esős időszakok, mikor csak lovak segítségével lehetett megművelni a süppedékeny földeket, a téeszek mind több lovat igényeltek. Többé nem kaptunk lovakat rúzs- és púder-alapanyagként, sőt, ellenkezőleg, azt a feladatot tűzték elénk, hogy próbáljunk meg rúzsból és púderből lovakat előállítani. Kikísérleteztem, hogy lehet egy vagon Durdilly rúzsból kitermelni egy egész hat tized Noniusz csődört, de sem az eredmények, sem az értük kapott kitüntetések nem lelkesítettek túlságosan.

Annál hevesebben vert a szívem, mikor egyik reggel napi postámban egy borítékot pillantottam meg, melynek bal felső sarkában ott állt a rég nem látott, mégis oly ismerős cégjelzés: Snévejsz Béla és Snévejsz Irén Kutatóintézet. Felbontottam a borítékot, Sinkovács-Sinkovics József levele hullott ki belőle, kért, hogy azonnal keressem fel az intézetben.

A titkárnő felkészített rá, hogy egykori mesterem teljesen elveszítette kedvét a tudományos munkától. Bár napjait most is a laboratóriumban vagy íróasztala mellett tölti, egy különös fajta játékosság kezd eluralkodni a kézirataiban. Egyenletoszlopait váratlanul találós kérdések szakítják meg, nem ritka, hogy egy láncreakció kulcsát magakészítette keresztrejtvényben bújtatja el.

Felettesei egy ideig puszta szeszélynek minősítették, de mikor Sinkovács-Sinkovics egy fontos hivatali feljegyzésből japános papír kézimunkát vágott ki ollóval, óvatos formában, de megvizsgáltatták az elmeállapotát.

Bebizonyosodott, hogy szellemi képességei nem rendültek meg, annál inkább megingott a tudományba vetett hite. Kiderült ugyanis, hogy az általa feltalált mesterséges fehérjéket külföldön gyermektápszer helyett fagyálló puskaolaj alapanyagául használják fel. Hivatástudata összeomlott, a keletkező lelki káoszban elszabadult játékszenvedélye, melyet soha nem élhetett ki, mert kora gyermekkorától minden percét a száraz számok és képletek foglalták le.

Belépésemkor is sietve elrejtett egy kerek tárgyat, de a megcsörrenő kis bádogfigurák elárulták, hogy a professzor az „Egér, egér, ki a házból” elnevezésű türelemjátékkal foglalkozott. Felállt, és elém jött, jóindulatú, pajkos mosolya szinte hihetetlenné tette, hogy azonos azzal az emberrel, aki átkokat szórva búcsúzott el tőlem.

– Miért hívatott, professzor?

– Tudja mit: barkochbázzuk ki!

Kénytelen-keletlen belementem a játékba:

– Bolhákról van szó?

– Igen.

– Feltaláltak egy új szert?

– Nem.

Eltöprengtem: mi történhetett?

– Bolhabetegség tört ki, és nem kell többé bolhapor?

– Nem.

– Akkor csak egy lehet: a DDT csődöt mondott?

A professzor tapsolt:

– Bravó, gratulálok. Öt kérdésből kitalálta.

Egy kémcsövet emelt le a polcról, tudományos szenvedélye mintha áttörte volna a megszállott játékosságot, arca kigyúlt, ahogy a kémcső alján ugráló bolhákat nézegette:

– Ezekről a bolhákról egyelőre még senki sem tud, de holnap viszketni fog tőlük az egész világ bőre. Mindenki azt hitte, hogy a bolhák végleg kipusztultak a civilizált országokból, de minden bolhafajták közül a legerősebb és legellenállóbb, a Népszínház utcai albérleti bolha néhány egyede túlélte még a DDT-vel történt beporzást is. Ma már ott tartanak, hogy nemcsak immunisak, de a DDT még fokozza is a bolhacsődörök potenciáját.

Ünnepélyes mozdulattal rám mutatott:

– Holnap az emberiség új, hatékonyabb bolhairtó por után fog kiáltani, hogy megőrizhesse álmait. Dobos Dezső Dániel! Elérkezett a maga ideje, többé nem térhet ki a hivatása elől.

Íróasztalára mutatott:

– Feletteseimmel már megbeszéltem: magának kell átvennie a helyemet.

– És ön?

– Én megvalósítom régi vágyamat: elmegyek a városligeti állandó játékkiállításra demonstrátornak.

Összeszedte játékait, melyeket eddig a fiókok alján kellett rejtegetnie, az ajtóból még búcsút intett egy hula-hoop karikával, és eltávozott sok évtizedes dicsőségének színhelyéről.

 

III.

Otthon közöltem a történteket, feleségem őrjöngött, hogy ott akarom hagyni magas fizetésű állásomat az Orchidea szövetkezetnél, látva hajthatatlanságomat, válaszút elé állított:

– Vagy a bolhák, vagy én!

Én természetesen a bolhákat választottam, és minden egyéb személyes kapcsolatomat is felszámoltam, hogy teljes erőmmel régi-új hivatásomnak szentelhessem magam.

Munkámat azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam a kémcsőben, táptalajon őrzött bolhákat, vizsgálataim igazolták Sinkovács-Sinkovics professzor véleményét, a DDT, mely a második világháború dzsungelharcaiban az amerikai katonákat megvédte a moszkitóktól és a többi gyilkos egzotikus rovartól, hatástalannak bizonyult a Népszínház utcai albérleti bolhákkal szemben. Ez önmagában nem lett volna túlságosan nagy baj, hiszen a Népszínház utca lakóit a sors már igazán megedzette a bolhacsípések elviselésére, de a tapasztalat azt mutatja, ha egy bolhairtó por egyszer bárhol a világon megbukott, azt többé sehol sem lehet eredményesen felhasználni. „Ez a bolhairtó szerek nagy hátránya a politikai eszmékkel szemben” – jegyezte meg Max König, a neves német parazitológus.

Tudományos lelkiismeretem kötelezett, hogy ne törjek azonnal pálcát a DDT fölött. Felemeltem az eredeti toxikus anyagok százalékarányát, majd rokon természetű mérgekkel helyettesítettem, ezek a kísérletek csődöt mondtak, igazolva eredeti feltételezéseimet: a DDT por hatékonysága semmiféle módszerrel nem javítható fel.

Végigpróbáltam a szakirodalomban leírt összes mérget, de a Népszínház utcai bolhák felélénkültek a ciánkálitól, az indiánok nyílmérgétől pedig pocakot eresztettek. Különböző misztikus könyvekben kutatva felfedeztem Nostradamus titkos főzetének receptjét, melyet a kor alkimistái egyöntetűen a mérgek királynőjének neveztek. Négyszeres töménységben adtam be a bolháknak, szorongva lestem az eredményt: a titkos főzet annyira felfokozta étvágyukat, hogy nekiestek a táptalaj emulziónak, és pillanatok alatt felfalták.

Beláttam: ez a csőd. Tudatom feladta a harcot, csak a kezeim végezték el automatikusan a megszokott rutinmunkát. Új táptalajt kellett töltenem a kémcsőbe, mivel éjfélre járt, a nagy elektromos centrifugák nem működtek már, nem tudtam új emulziót készíteni, ideiglenesen a krémes tészta habjával pótoltam, melyet érintetlenül hagyott ebédemből vettem ki.

Az asztal sarkán hajtottam pihenőre a fejem, de a kudarc gyötrelmei elriasztották szememről az álmot, csak hajnalfelé aludtam el néhány percre. Ébredés után – elfeledkezve, hogy előző nap már feladtam minden reményt – az első pillantásom megszokott módon a kémcsőre esett. Megdöbbenve láttam, hogy a bolhák hátukra fordulva, mereven felfelé tartott lábakkal fekszenek a kémcső alján.

Felugrottam, és próbáltam megállapítani, mi okozhatta a kísérleti állatok pusztulását. Először hirtelen hőmérséklet-csökkenésre, erős fényhatásra gyanakodtam, amit a bolhák különösen nehezen tűrnek, de a műszerek jelezték, hogy a paraméterek nem térnek el a megszokottól. Tanácstalanul álltam a rejtély előtt, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy a bolhákat éjszaka újszerű táptalajra, krémes tésztából vett habra helyeztem át, hátha ez összefüggésben áll a halálukkal?!

Reszkető kézzel egy csöppnyi habot kentem a mikroszkóp tárgylemezére, és a lencse fölé hajoltam: a kocsonyás anyagban nyüzsögtek az apró, szilvamag alakú baktériumok, feltehetőleg szalmonellák. Lehetséges, hogy ezek a kis paraziták nagyobb veszélyt jelentenek a bolhák számára, mint az amerikai vegyipar csúcsteljesítménye, a DDT?

Nem mertem hinni feltételezéseimben, megkérdeztem a hivatalsegédet, honnan hozta a krémest; az öt forint negyven filléres menüben adták második fogásnak. Áttelefonáltam az üzemi konyhára, de senki sem tudott ételmérgezésekről, melyet a krémes tészta váltott volna ki.

Hogy lehetséges ez? – kérdeztem önmagamtól – hiszen méréseim szerint egyetlen adagban annyi bacilus halmozódott fel, hogy játszva ki lehetett volna irtani vele egy közepes vidéki város lakosságát. Hetek teltek el, míg rádöbbentem a titok nyitjára: a dolgozók már annyiszor ettek szalmonellától nyüzsgő krémest, hogy szervezetük éppúgy rezisztens lett rá, mint a bolhák a DDT-re.

Azonnal lefoglaltattam a Központi Ételgyár krémeskészletét, sajnos, mindössze a maradék százezer tepsi tésztához sikerült hozzájutnom, később a hét egy napján csak a számomra sütöttek. Évekig dolgoztam, megőrizve a titoktartás teljes csöndjét, ebből az sem tudott kimozdítani, hogy a DDT csődje mind szélesebb körökben vált nyilvánvalóvá, a legtöbb helyen már fel is hagytak volna az alkalmazásával, ha megfelelő szerrel tudták volna pótolni.

Mindjobban fokoztam a krémeshabban a szalmonellák sűrűségét, egy köbcentiben a bacilusok milliárdjait sűrítettem össze, végül is sikerült kiiktatnom mindenféle kötőanyagot, a keverék úgy állt össze, hogy a szalmonellák egymás lábába kapaszkodtak. Csak ekkor hoztam nyilvánosságra a találmányomat.

Az újságokban csak úgy szerepelt a nevem, mint „az emberiség álmainak megmentője”, a miniszter rám bízta, határozzam meg tetszésem szerint, hogy emberfeletti munkám béreként mit gondolok. Vagy teljesítik, vagy nem. Én csak azt kértem jutalmul, hogy az új hatóanyagot nevem kezdőbetűiről DDD-nek kereszteljék el.

Mikor kezembe foghattam a DDD első szóródobozát, örömöm maradéktalan volt, úgy éreztem, elégtételt kapott az a kisgyerek, aki egy vájdling alján, fülvédőben nyálazta be magán tehetetlenül az irtózatos bolhacsípéseket.

 

IV.

Küldetésemet befejezettnek hittem, de feletteseim kérésére folytatnom kellett munkámat. Ki kellett terjesztenem a DDD felhasználási körét olyan területekre is, ahol a hagyományos irtószerek csődöt mondtak, például a kolorádóbogarak elleni harcban. Ezek a csíkos hátú bogarak akkoriban már nemcsak a krumplitermés nagy részét rágták szét, de kikezdték a Népstadion világítóberendezésének vasoszlopait is, sőt nagyobb hordákba verődve menetrendszerű repülőgépekre is rátámadtak.

Alig kellett módosítanom a DDD összetételén, mindössze olyan táptalajt kellett találnom, ahol erősebb szalmonellatörzsek lappanganak, mint a krémesben. Hamarosan sikerült felfedeznem ezt az anyagot a maszek készítésű fagylaltban.

Kiselejteztük a téeszcsék és állami gazdaságok rovarirtó gépeit, helyette kétkerekű fagylaltoskocsikat kaptak, egy-egy fehér köpenybe öltözött nyugdíjas végigtolta a földeken, a táblák sarkára mérőkanállal lecsapott néhány adagra való tejszín- vagy vaníliagombócot, a méreg órák alatt átjárta a talajt, másnap reggel a zöldülő vetések alig látszottak ki a döglött bogarak halmai közül.

Később kiderült, hogy az a vegyület, mely a DDD 2 elnevezést kapta, sikerrel alkalmazható nemcsak a kolorádóbogarak ellen, de irtja a mezei pockot, ürgéket, hódokat, hörcsögöket, valamint a répabarkót, a rózsatetűt, a muskátliférget és a csócsáló gyászcincért is. A DDD 2 hamarosan keresett exportcikké vált, Afrikában országnyi területeken pusztította ki az addig legyőzhetetlennek tartott cecelegyeket és termeszhangyákat.

Beláttam: a DDD további sorsa már a vegyipar és a kereskedelem kezébe van letéve, megismételtem kérésemet, hogy mentsenek fel a kutatóintézet igazgatói beosztásából, a minisztérium el is fogadta kérelmemet. Egy szinekúrát biztosítottak számomra: én lettem a DDD Központi Értékesítő Vállalat panaszügyi irodájának vezetője.

Hónapok teltek el egyetlen reklamáció nélkül, reggel csak benéztem az irodába, aláírtam a jelenléti ívet, és sétára indultam. Egyik ilyen sétámon elvetődtem a Városligetbe, az állandó játékkiállítás épülete előtt elhaladva eszembe jutott Sinkovács-Sinkovics József, egykori mesterem és példaképem, akit nem láttam azóta, hogy átadta a helyét, és átjött erre a kiállításra demonstrátornak.

Benyitottam a pavilonba, Sinkovács-Sinkovics az első pultnál állt, és éppen a kuglizó kakas szerkezetét húzta fel. Mikor meglátott engem, úgy meglepődött, hogy a kakas kiejtette körmei közül a kugligolyót. Tiltakozó mozdulatot tett:

– Hiába jött, nem megyek vissza az intézetbe.

– Nincs is rá szükség.

Hosszasan, és bevallom, nem minden büszkeség nélkül elmondtam, hogy feltaláltam azt a szert, mely végképp és tökéletesen kiirtja a bolhákat. Sinkovács-Sinkovics szótlanul hallgatott végig, csak mikor befejeztem a beszámolómat, jegyezte meg:

– Kár a bolhákért.

Meglepődtem:

– Nem értem, professzor. Be kell látnia, hogy emberek és bolhák nem élhetnek meg egy bolygón, egyiküknek pusztulnia kell.

– Ez világos. De miért a bolháknak?

Tovább foglalkozott a kuglizó kakassal, mintegy jelezve, hogy nincs több mondanivalója a számomra. Megszégyenülten oldalogtam ki a játékpavilonból. Sokáig tartott, amíg meggyőztem magam, hogy Sinkovács-Sinkovics lenézése mögött valójában rosszindulat és szakmai irigység rejlik.

 

V.

Egyik délelőtt szokásos módon megjelentem irodámban, aláírtam a jelenléti ívet, és elindultam sétára, mikor a titkárnőm utánam rohant: az előszobában már hajnal óta várakozik egy ügyfél, aki mindenképpen beszélni akar velem. Visszafordultam és intézkedtem, hogy küldjék be az illetőt.

Magas, széles vállú férfi nyitott be hozzám, hóna alatt egy-egy méhkaptárt hozott. Megállt az íróasztalom előtt:

– Dobos Dezső Dániel elvtárshoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Ön találta fel a DDD bolhaport?

– Igen.

A férfi arcára üdvözült mosoly ült ki, én is elmosolyodtam. Íme – gondoltam –, egy a milliók közül, akiken az én találmányom segített, de nem maradt sok időm mosolyogni, mert a férfi felemelte az egyik kaptárt, és a fejemhez vágta, utána állítólag a másikat is, de én erről csak a szemtanúk elbeszéléseiből értesültem, mert már az első kaptártól elveszítettem az eszméletemet.

Mire magamhoz tértem, az indulatos férfi már eltávozott, minden magyarázat nélkül, így nekem magamnak kellett megfejtenem különös viselkedésének okait. A méhkaptár szolgált egyetlen kiindulási pontul, kinyitottam az ajtaját, halott méhek százai hullottak ki rajta. Mind egyformák voltak: lábaik megmerevedtek, fullánkjukat kibocsátották, mintha a halálnak akarták volna nekiszegezni, és ami a legfeltűnőbb: mindegyik kitinpáncélon egy apró fehér pont látszott a szárnyak alatt.

Az egyik méhen különféle vizsgálatokat végeztem, az eredmények mind egy irányba mutattak, elszoruló szívvel, de tudomásul kellett vennem, hogy a méhek pusztulását a DDD okozta, ez rakódott le a szárnyuk alatt. Valószínűleg kolorádóbogarak ellen beporzott földeken gyűjtögették a mézet.

Szánalommal néztem a méhekre, a tudomány apró hősi halottjaira. Bár tudtam, hogy sorsukban újabb és újabb kaptárak osztoznak majd elkerülhetetlenül – hiszen a DDD alkalmazásáról nem lehetett lemondani –, nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Nem az én hibám – gondoltam –, hogy az emberek a krumplit jobban szeretik, mint a mézet.

Az embereknek hamarosan nem állt módjukban választani méz és krumpli között, mert megdöbbentően rövid idő alatt kipusztult a méhállomány minden országban, ahol a DDD-t használták. Az Új Magyar Lexikon a „Méh” címszó alatt már csak a Melléktermék és Hulladékgyűjtő Vállalatot tárgyalta, valamint a női méhet.

A világpiacot elárasztották a különféle szintetikus mézek, a magyar ipar is megpróbálta felvenni a versenyt, de az „Old Hungaria” műméz, mely cukrozott epével kevert fűrészporból készült, sem itthon, sem külföldön nem váltott ki különösebb elismerést. Mindössze egy afrikai ország vásárolt tőlünk, árucsere keretében, mérgezett majomfogakkal rótta le az ellenértékét. Külkereskedelmünk a majomfogakat, melyeket fúvócsőben lövedékként fel lehet használni, továbbcserélte egy másik afrikai országgal: epét, cukrot és fűrészport kaptunk tőlük a további műméz gyártásához.

Mondom, a méhek kipusztulását előre láttam, és bármilyen elszomorító is volt arra gondolni, hogy a népdalok és mesék kedves állata nem létezik többé, nem ingatott meg a DDD-be vetett hitemben. A madarak kiveszése viszont már el kellett hogy gondolkoztassa tudományos lelkiismeretemet.

Először a mezei madarak hullottak el, melyek felcsipegették a barázdákból a döglött bogarakat, ők terjesztették át a szalmonellás fertőzést az erdei és hegyi madarakra is.

A kirándulók gyakran lehettek megrendítő látvány tanúi, az égen keringő pacsirta dala hirtelen félbeszakad, és a halott madár, merev lábain ringatódzva, fennakad a fák koronájában. A megmaradt néhány énekesmadarat a látogatottabb sétányokra összpontosították, hamarosan ezek is kivesztek, és csak úgy lehetett fenntartani az obligát erdei hangulatot, hogy a bokrok mögé néhány hangimitátort állítottak be. És ami számomra a legszomorúbb: valamennyi halott madár szárnya alatt meg lehetett találni a fehér DDD-foltot.

Még alig tértem magamhoz, és időm se jutott, hogy levonjam ennek a szörnyű pusztulásnak a következményeit, mikor olyan esemény következett be, melyre legpesszimistább feltételezéseimben sem számítottam, arra a botrányra gondolok, mely Allgood-ügy néven járta be a világsajtót.

 

VI.

Theodor Allgood amerikai üzletember feleségével és hatéves fiával, a kis Sammy Allgooddal a Balaton mellett töltötte nyári szabadságát. Egyik este Sammy panaszkodott, hogy fáj a háta, és a kisegítő orvos valóban egy szokatlanul kemény kidudorodást észlelt a hátán. Mivel nem tudta mire vélni az esetet, várakozó álláspontra helyezkedett, váltott hideg-meleg vizes borogatást rendelt.

Másnap reggel a szülők és az orvos a legnagyobb megdöbbenéssel vették észre, hogy a kis Sammy hátán egy harmadik láb nőtt ki. Ez a láb, izomzatának fejlettségét tekintve, nem versenyezhetett a rendes két lábbal, de rövid gyakorlás után Sammy kielégítően tudott állni a hátán.

A szülők Budapestre siettek, felháborodva mutatták az illetékeseknek a gyereket, aki az útlevéllel kapcsolatos orvosi vizsgálatok tanúsága szerint egészségesen, minden elváltozás nélkül érkezett meg Magyarországra.

Az illetékesek előbb megpróbálták magyaros vendégszeretettel magyarázni az ügyet, azt állították, hogy minden tízezredik turistának ingyen adnak egy harmadik lábat, és a sor éppen a kis Sammyra jutott. Theodor Allgood azonban nem érte be ennyivel, eget-földet megmozgatott igazságáért, így a hatóságok végül is megindították a vizsgálatot.

Allgoodék szállodájának strandja közelében egy csatorna ömlött bele a tóba, mely egy DDD-kombinát ipari hűtővizét vezette le. Már korábban is előfordult, hogy a környéken fürdőzők bőrén rühszerű, viszkető betegség tört ki. A vizsgálat megállapította, hogy a szűrőberendezések elavultak, nem fogják fel azokat az anyagokat, melyekkel időközben a DDD összetételét módosították. Bár ezek az anyagok felnőtt emberre teljesen ártalmatlanok, a kis Sammy Allgood fejlődő szervezetében súlyos rendellenességet idéztek elő.

Ki kell jelentsem: az Allgood-ügyben az állam a legmesszebbmenő lojalitással viselkedett mind velem, mind a DDD-vel szemben. Átvállalta Sammy taníttatásának költségeit, ami nem volt olcsó dolog, a kisfiú ki akarta használni harmadik lábát, és műkorcsolyázónak képezte ki magát. Nem szűkítette a DDD alkalmazási körét sem, továbbra is ez maradt az egyetlen elfogadott rovarirtó szer.

Én magam azonban már kétségek között vergődtem. A méhek és madarak pusztulása után most egy ártatlan kisgyerek nyomorékká válása megingatta tudományos önbizalmamat. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy újra és újra bebizonyítottam magamnak: ezek az áldozatok nem voltak értelmetlenek, mert sikerült megvalósítani a nagy célt: a bolhák teljes és végleges kiirtását.

Egy nap íróasztalomon szólt a telefon, egykori munkahelyemről, a „Snévejsz Béla és Snévejsz Irén Kutatóintézetből” szóltak át, kérték, hogy azonnal keressem fel őket. Már lent az intézet kapujánál vártak, valósággal kézről kézre adogattak az igazgatói szobáig. Az igazgató ünnepélyesen megköszörülte a torkát:

– Sajnos, Dobos elvtárs, arra kell kérjük önt, vegye át újból az intézet irányítását.

– De hát az Isten szerelmére, mi történt?

– Professzor! A Népszínház utca egyik albérleti díványán kutatóink DDD-rezisztens bolhatörzseket fedeztek fel.

Átkozott Népszínház utcai bolhák! Karrierem valaha az ő legyőzésükkel indult el, és most bosszút álltak, kihúzták alólam életem utolsó mentségét és önigazolását.

 

VII.

Ezek után természetesen elfogadtam az igazgató ajánlatát, visszamentem az intézetbe, és újra kezdtem a kísérleteimet. Be kell vallanom, szinte a sötétben tapogatództam, hiszen a DDD csődje teljesen megzavart, és csak azt az egy negatív tanulságot tudtam leszűrni belőle, hogy minden eddigi direkt hatószerrel szemben a bolhák előbb-utóbb rezisztensek lesznek, a sikerhez nem egy új összetételű por, hanem egy alapvetően új elgondolás szükséges.

Mint már annyiszor, most is egy szerencsés véletlen szabott új irányt kísérleteinknek. Inkább csak kuriózumképpen elektronmikroszkópon keresztül néztem meg egy bolhát, és legnagyobb meglepetésemre eddig ismeretlen élősdieket fedeztem fel rajta. Nagyságrendileg még azt az arányt sem érték el, ahogy a bolha viszonylik az emberhez, teljesen érthető, hogy elkerülte a normál mikroszkóppal dolgozó kutatók figyelmét. Bár könnyen lehet, hogy ez az élősködő néhány évvel ezelőtt még nem is létezett, életfeltételeit azok a változások teremtették meg, melyeket a DDT, a DDD 1 és DDD 2 még a rezisztens bolhák szervezetében is kiváltott.

Ezt az élősdit rebolhának neveztem el. A rebolhát hamarabb sikerült céljaink szolgálatába állítani, mint azt legmerészebb álmaimban is remélhettem volna. Az apró élősdi fűrészszerű ormányának egyetlen döfésével megölte a legerősebb bolhát, alkalmazását megkönnyítette az is, hogy könnyen és rendkívül gyorsan szaporodott.

Kis túlzással azt mondhatnám: készen kaptuk kezünkbe a megoldás kulcsát, egyetlen dolgot kellett csak tisztázni: nem jelent-e a rebolha veszélyt az emberre, nem terjeszt-e majd fertőzéseket, járványokat? Hamarosan kiderült, hogy ez a fenyegetés nem áll fent. A rebolhák minden külső kényszerítés nélkül reggelenként beugrottak a szappanos oldatba, és megfürödtek, ormányukat minden bolha megölése után fertőtlenítették.

Általában egész viselkedésük messze meghaladta azt az intelligenciafokot, melyet testméretük alapján várni lehetett tőlük. Sokáig töprengtem ennek az okán, végül is arra a meggyőződésre jutottam, hogy meglepő képességeiket – éppúgy, mint magát az életüket – a DDT-ben és a DDD-ben rejlő járulékos hatásoknak köszönhetik. A méhek pusztulásától egészen az Allgood-ügyig ezek a hatások nemegyszer hallattak magukról, ennek ellenére a lényegükről, határaikról keveset tudtunk, mindenesetre megnyugtató volt, hogy a rebolhák esetében végre kedvezően jelentkeztek.

Teljes csendben kezdtünk hozzá a rebolhák alkalmazásához, betiltottam körülötte minden propagandát. Már annyiszor vallottunk kudarcot tökéletesnek látszó hatóanyagokkal, hogy egy újabb csődöt mondó várakozás végképp megingathatta a világ hitét a bolhák kiirtásában.

Most nem értem be a kezdeti eredményekkel, évekig vártam, hogy nem termelődik-e ki egy rebolha-rezisztens bolhafaj, és csak akkor nyugodtam meg, mikor a rebolhák testméretének ugrásszerű növekedése eleve kizárta ezt a lehetőséget. A szúrópróbaszerűen kifogott és megvizsgált rebolhák súlya előbb elérte, aztán meghaladta a bolhák átlagsúlyának egyhatod részét.

Fokozta bizalmamat a rebolhák iránt, hogy mindvégig barátságosan viselkedtek az emberekkel szemben, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ormányukat rájuk emelték volna, bár meg kell vallani, ez nem lett volna egészen jogtalan. Azzal a feltétellel kölcsönöztük ki a kis állatokat, hogy miután kiirtották a bolhákat a lakásból, a lakástulajdonosok kötelesek visszaszolgáltatni őket a Kutatóintézetnek. Sajnos, számtalan ember még ezt a csekély fáradságot is sokallta, munkájuk befejeztével egyszerűen megölték a rebolhákat.

Szerencsére az állatok megőrizték gyors szaporodó képességüket, így a pusztítások ellenére módunkban állt más területeken is felhasználni a rebolhákat. Magasságuk és testsúlyuk folyamatosan nőtt, felvették a harcot a kolorádóbogarakkal, a mezei egerekkel és még erősebb kártevőkkel is, eredményességük a DDT és a DDD legjobb éveit idézte – a vegyszerek káros mellékhatása nélkül.

Munkám mindössze abból állt, hogy rendszereztem és értékeltem a rebolhák tevékenységéről beérkező híreket. A világsajtó egyöntetű lelkesedéssel méltatta teljesítményeiket, legnagyobb port a Times „The heroic rebolhas” című cikke váltotta ki, azt ecsetelte drámaian, hogy végzett négy rebolha a vérengző fekete tigrissel, mely évekig rettegésben tartott egy egész indiai tartományt, de nem kegyelmeztek gyerekrabló farkasoknak és kis halászhajókat orvul megtámadó cápáknak sem. Ti bátor és nemes lelkű rebolhák! – gondoltam elérzékenyülten, míg az újságkivágásokat rakosgattam.

Öt világrész ezerhetvenhárom lapját böngésztem át naponta, mégis évek teltek el, míg rábukkantam az első disszonáns hangra egy jelentéktelen marokkói újság „Itt a karavánvezetők beszélnek” című rovatában. A lap a „Szálem alejkum” fegyverszállító karaván vezetőjének levelét közölte, mely hemzsegett a karavánvezetők mindenki előtt ismeretes túlzásaitól.

Azt állította, hogy kevéssel a III. Musztafa oázis után a gyér cserjésből mindeddig ismeretlen fajtájú állatok bújtak elő, és a karaván felé közeledtek. Néhány lépésnyire az úttól látszólag jóindulatúan megálltak, bámultak és integettek, egyikük-másikuk bokrokról letépett bogáncsokat kínált ajándékul.

Megjelenésük mégis zavart váltott ki, a tevék rémülten ágaskodni kezdtek, az a veszély fenyegetett, hogy valamelyikük leveti a hátáról a dinamitos ládát, és az egész karaván a levegőbe repül. A vezető nem akarta a fegyverét használni, hiszen a dörrenések csak fokozták volna a pánikot, inkább elővett a nyeregtáskájából néhány rebolhával töltött fiolát, és tartalmukat az ismeretlen állatok közé szórta.

Most következett a történet leghihetetlenebb része: a rebolhák, melyek eddig egyforma elszántsággal vetették magukat a megjelölt célpontra, legyen szó bár bolhákról vagy elefántokról, most nem vették fel a harcot, sőt barátságosan megtelepedve az ismeretlen állatok vállán, velük együtt mentek vissza a cserjésbe.

Bármily kevés hitelre számíthatott ez a híradás, mégis veszélyeztethette a rebolhák presztízsét, kértem az igazgatónkat, hogy az ügy kivizsgálására küldjünk delegációt Marokkóba.

Terepjáró kocsink, melyet néhány könnyű fegyverzetű szaharián lovas kísért, viszonylag könnyen rátalált a karavánvezető levelében megjelölt cserjésre. A gyér bokrok között – úgy, ahogy előre is gondoltam – semmiféle ismeretlen állatokat nem találtunk.

Kísérőink időközben szétszéledtek, a parancsnok a kürtössel gyülekezőt fúvatott. A lovasok hamarosan vissza is tértek, a kürt indulást jelzett, mikor a szemközti homokhegy gerincén váratlanul különös, fekete tömeg tűnt fel, a nyüzsgő, sűrű sorok valamilyen déli-sarki pingvintelepre emlékeztettek. Azonnal átláttam, hogy ők azok az állatok, melyeket a karavánvezető említett levelében.

Rá akartam szólni a kísérőimre, hogy ne bántsák a barátságosan közeledő, a kürtszó ütemére magukat ringató állatokat, akiket valószínűleg az éles zenei hang csalt elő rejtekhelyükről, de a lovasok megrémülve a sűrű soroktól, puskájukat vállukhoz emelve, sortűzzel fogadták őket. Néhány állat élettelenül zuhant el a homokbuckák közé, a többiek, nem értve a történteket, még közelebb jöttek, csak egy újabb halálos sortűz után gondoltak menekülésre.

Kiugrottam a kocsiból, és a haldokló állatokhoz rohantam, de már egyikükön sem segíthettem. Nyílt tekintetű, jóindulatú szemeik elhomályosodtak, fényes, szőr nélküli bőrüket pillanatok alatt rozsdás, tompa árnyalat vonta be.

Pusztulásuk úgy megrendített, hogy csak sokára tudtam újból tudományos kötelességeimre gondolni. Néhány holttestet az autóba rakattam, és magammal vittem a városba, meg kellett állapítanunk: miféle állatok azok, melyekkel szemben a rebolhák hatástalanoknak bizonyultak?!

A marokkói állatorvosi egyetem professzorai felboncolták őket, de az állatvilág nagy törzsrendszerének egyik pontján sem tudták hitelt érdemlően elhelyezni. Volt, aki hosszú, fűrészes ormányuk alapján a hangyász sünök közé utalta őket, egy másik professzor úgy vélte: kialakult, viszonylag mozgékony karjaikkal csak a majomfélékhez tartozhatnak, és még több más feltételezés is elhangzott.

Az igazságot csak én tudtam – a boncolásokról készített mikrofelvételek vezettek nyomra –, de óvakodtam közölni a konzílium résztvevőivel, mert beláthatatlan pánikot keltett volna. A rebolhák azért nem támadtak rá ezekre a különös állatokra, mert azok is rebolhák voltak, melyek ismeretlen, kedvező körülmények között átlagos méreteiknek mintegy százezerszeresére nőttek meg.

 

VIII.

Hazatérve figyelmeztettem az illetékeseket, értesítsék a világ minden országát, hogy a legsúlyosabb veszély fenyegeti az emberiséget, ha továbbra is gyilkolják a rebolhákat. Ezek az állatok ugyan a végletekig béketűrők, de rendkívül értelmesek is, ha felismerik a helyzetet, kétségkívül találnak majd megtorló eszközöket.

Az illetékesek kértek, egyelőre tartsam az ügyet titokban, megígérték, mihelyt a nemzetközi helyzet enyhülése lehetővé teszi, meg fogják tenni a szükséges lépéseket. Ezután számtalanszor felhívtak telefonon, hogy most már sor kerülhet a bejelentésre, mert enyhült a nemzetközi helyzet, de negyedóra múlva mindig jelentkezett a titkárnőjük: az előbbi közlést tekintsem tárgytalannak, mert öt perccel ezelőtt újból fellángoltak a harcok részint Dél-Amerikában, részint Ázsiában és Afrikában.

Közben tovább szaporodtak a nyugtalanító jelek. Hazatérő turisták újszerű fekete bőrkabátokat hoztak magukkal, nem tudták, milyen bőrből készült, de azt mondták, hogy Nyugaton most mindenki ezt viseli. Elborzadtam a gondolattól, hogy hány rebolhát ölhettek meg ennyi kabáthoz, mert a kabát anyagában első pillantásra felismertem az ő jellegzetesen fénylő, fekete bőrüket.

A lapok arról is hírt adtak, hogy az egyik ázsiai országban kötelezővé tették a rebolhák irtását, mert állítólag lelegelték a rizsültetvények szélét. Minden állampolgárnak havonként három fűrészes ormányt kellett beszolgáltatni, és a jelentések szerint még a gyerekek is teljesítették ezt az előírást. A rebolhák húsából kutyakenyeret csináltak, csontjaikat megőrölték, és kátránnyal keverve útépítéseknél használták fel.

Én magam interpelláltam ennek az országnak a kormányánál, irgalmat kértem a rebolhák számára. Azt ajánlottam, hogy inkább próbálják meg őket valamilyen hasznos munkára felhasználni, például favágásra, hiszen ormányuk valósággal erre van teremtve. A kormány udvarias, de kimért hangú levélben visszautasította a javaslatomat, ők tettek ilyen irányú kísérleteket, de a nevelő-javító táborokban tanúsított szélsőséges individualista magatartásukkal a rebolhák önmagukat rekesztették ki ebből a lehetőségből.

Nemsokára Európában is feltűntek az első óriás rebolhák – talán épp a bántalmazások elől menekültek át a civilizált világrészre –, de itt is kegyetlen fogadtatásban volt részük. Láttam néhány kitömött és múzeumban őrzött rebolhát, csalódott és szörnyűséges szenvedésekről valló szemüket nem tudtam elfelejteni.

És egy nap bekövetkezett az első katasztrófa.

A nyugatnémet Prinz Eugén du edler Ritter-vadásztársaság az Alpokban rebolhákra vadászott, el lehet képzelni az egész világon végighajszolt állatok békesség utáni vágyát, hogy ezt a táplálékban szegény, de legalább elhagyatott környéket választották lakhelyül.

A nyolcvan vadász egy körülbelül ugyanennyi rebolhából álló csoportot egy zárt katlanba szorított, a rebolhák próbáltak menekülni, de mikor egy megmászhatatlan jégfallal találták szemközt magukat, megálltak, és megadóan várták a sorsukat.

A vadászok ki akarták élvezni a helyzetet, ingerelték az állatokat, gúnyosan elénekelték előttük az iskolai olvasókönyvek rebolhagyalázó rigmusait. Úgy látszik, valamelyik különösen értelmes rebolha megérthette, és ezt már nem bírta elviselni, elvakult indulatában a vadász arcába sújtott, példája nyomán a többiek is a vadásztársaságra vetették magukat. Bár a csoport nagy részét földre terítették a Prinz Eugén du edler Ritter világhírű puskái, néhány rebolhának sikerült kitörnie a kelepcéből.

 

IX.

Szinte hihetetlen, hogy ez a néhány menekült milyen hamar elterjesztette az ellenállás szellemét mind az öt világrész rebolhái között. Afrikában szaharián lovasegységeket támadtak meg, Ázsiában pedig egy különösen bosszúálló hajlamú rebolhatörzs azt a feladatot tűzte tagjai elé, hogy havonként három emberi fogsort kötelesek beszolgáltatni.

Az illetékesek csak ezek után vették komolyan figyelmeztetéseimet, de javaslataim szellemét most is elutasították. Megértő és türelmes intézkedések helyett, melyek meggyőződésem szerint még rendezni tudták volna a helyzetet a rebolhákkal, újból az erőszakhoz akartak folyamodni. Arra kértek, dolgozzak ki egy megfelelő irtóport a rebolhák ellen. Tanácstalanul tártam szét a karjaimat:

– Mit gondolnak: milyen irtóportól félhetnek azok, akik még a születésüket is egy irtópornak köszönhetik?

Válaszomat szabotázsnak minősítették, leváltottak az intézet éléről, ezentúl csak magánemberként követtem az események alakulását.

A legmodernebb haditechnikával felszerelt büntető expedíciók indultak el világszerte a rebolhák ellen, bombák égő poklaiban, tankok hernyótalpai alatt véreztek el a hősiesen védekező, fegyvertelen állatok. Már úgy látszott, semmi sem menti meg a rebolhafajt a végső kipusztulástól, mikor az egyik nagy teljesítményű katonai rádióközpont a következő zavaros, de azért kivehető, angol nyelvű adást vette:

„Ha ma éjszaka nulla óráig nem vonulnak vissza a büntető expedíciók kiinduló állásaikba, atombombákat fogunk bevetni ellenük. Rebolha főparancsnokság.”

Meglepetést keltett, hogy a rebolhák ilyen hamar megtanultak angolul, de magát a bejelentést senki sem vette komolyan, egyszerű taktikai trükknek minősítették, a büntető expedíciók egy centit sem hátráltak. Nulla órakor a rebolhák adója megismételte a figyelmeztetést, és további hat óra haladékot engedélyezett, ezt a közlést már általános derültség fogadta. Hat óra két perckor a 9-es jacksonville-i egyesített kanadai–angol hadosztály frontvonala fölött atombomba robbant, a hadosztályból még egy hírmondó sem menekült meg.

Általános megdöbbenést váltott ki, hogy a rebolhák valóban rendelkeznek atombombával, senki sem tudta megmagyarázni, milyen módon juthattak hozzá. A nagyhatalmak egymást gyanúsították, míg végül egy tudósokból összeállított bizottság a robbanás méreteiből megállapította, hogy csak a két évvel ezelőtt Guadalajaránál elvesztett három amerikai szuperbomba egyike okozhatta.

A rebolhák tehát megtalálták őket, így legalább még két atombombával rendelkeztek, de nem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy esetleg ráakadtak a számtalan korábban elveszett atombombák némelyikére is. A büntető expedíciók parancsnoksága tanácsosabbnak vélte, ha teljesíti a rebolhák követelését, visszavonta csapatait az eredeti kiinduló állomásokba.

Mindenki tisztában volt azzal, hogy ilyen előzmények után ez a status quo csak ideiglenes lehet, elkerülhetetlenül be kell következnie a döntő összecsapásnak.

A stratégiai szemleírók nem kételkedtek az összecsapás eredményében. Bár a rebolhák tanújelét adták kétségtelen bátorságuknak, néhány atombombához is hozzájutottak, de nem rendelkeztek technikai eszközökkel, harci tapasztalatokkal és tömeghadseregeknél elengedhetetlen, széles látókörű, népszerű vezérrel. A rebolhafaj eddigi egész történelme rövid volt egy ilyen vezér kitermeléséhez.

Ám az egyik este a rebolhák megszokott hullámhosszán egy indulatos, de méltóságteljes férfihang jelentkezett, előbb angolul, majd a japánnal bezárólag minden világnyelven közölte, hogy átvette a rebolhák igazságos háborújának irányítását, és győzelemre fogja vezetni.

Ezt a bejelentést – bár a rebolhák rádiója már többször is bebizonyította, hogy semmi sem áll tőle távolabb, mint a tréfálkozás – a világ egy őrült jelentéktelen fenyegetődzéseként fogadta. Egyedül én ismertem fel ebben a hangban Sinkovács-Sinkovics Józsefet, egykori professzoromat. Ezt a zseniális koponyát végleges emberundora ilyen sötét cselekedetre ragadta. Vele a rebolhák esélyei az emberek elleni háborúban legalábbis kiegyenlítődtek.

 

*

 

A háború harmadik napján írom ezeket a sorokat, minden eddigi nap elpusztított egy világrészt. A rebolha tankok végiggördültek azokon az utakon, melyek gödreit megölt rebolhák csontjaival töltötték fel.

Magyarországra – mint minden – a háború is csak később jutott el, van időm eltöprengeni személyes felelősségem mértékén.

Vajon helyes volt-e a szándékom, hogy kiirtsam a földről az emberi álmok megrontóit, a bolhákat, vagy igazat kell adnom Sinkovács-Sinkovicsnak, aki azt a kijelentést tette a rebolha rádióban, hogy: „A világ nem érdemel különb pusztulást, mint hogy egy bolhapor végezzen vele!”

Most hirtelen távoli robbanást hallok, és a papíron egy fény…

 

 

 

Magyar atom

Szeretettel értesítem önöket, hogy sikerült végképp elhárítanom az atomháború rémét az emberiség feje fölül. Módszerem egyszerű volt és zseniális: elintéztem a nagyhatalmak megbízottjánál, hogy az atombombákat ezentúl Magyarországon gyártsák, magyar vállalatok közreműködésével.

Mivel a takarékossági év nem tett lehetővé új beruházásokat, a magyar atomtelepet a Rumbach Sebestyén utca 44/c. számú ház alagsorában rendezték be, egy mézeskalácssütő mester volt műhelyében. Hogy a kísérleti robbantások ne keltsenek feltűnést, a lakókat kitelepítették, és a Siketnéma Intézet ápoltjait költöztették a helyükre.

Maguk a műveletek maximális titoktartás mellett kezdődtek el. A pinceablak elé kirakták az „Autósoknak lassítani tilos” táblát, aminek az lett a következménye, hogy ezrek és ezrek tolongtak a ház előtt, melyet különben a kutya sem vett volna észre. Az IBUSZ hamarosan társasutazásokat szervezett a Rumbach Sebestyén utcába.

Az atomtitok megőrzéséhez tartozott az is, hogy a számításokat nem zárták el páncélszekrényekbe, ahol a kémek könnyen megtalálhatták volna, hanem kilós tételekben eladták a MÉH-nek (Melléktermék- és Hulladékgyűjtő Vállalat). A MÉH továbbította az utcai gyümölcsárusokhoz, ezentúl minden negyed kiló szilvát atomtitokba csomagoltak. Persze most is akadtak elégedetlenek, akik reklamáltak, hogy az ő staniclijukon csak rakétakilövő berendezések tervrajza van. Ezekre joggal ripakodtak rá az árusok: mit akar kettő ötvenért? Atomjégtörőt?

Ha pedig valaki összefoglalóan akarta ismerni az atombomba gyártását, elég volt, ha beült egy órára az Emke Kávéházba, a magyar szakértők itt vitatták meg a fontosabb elvi kérdéseket. A pincérnő, mikor letette a fél konyakot az asztalra, bizalmasan vállon veregette a főmérnököt: majd szóljanak nekem is, Gézuka, ha lesz valami jó kis robbantás.

Meggyorsította a munkát, hogy néhány tudósunkat a felszámolandó külföldi atomtelepekre küldték tanulmányútra, meglassította viszont, hogy a küldöttség fiatalabb tagjai a francia hidrogénbombák helyett a francia sexbombákat tanulmányozták.

Az első gyakorlati probléma a nehézvíz előállításánál jelentkezett. Kiderült, hogy a budapesti klóros víz túl könnyű, nem alkalmas nehézvíz gyártására. Ezen később úgy segítettek, hogy belerakták a vízbe mindazt a nehézséget, amit a negyedik emeleten lakók nyaranként belekívánnak.

Mire mégis nagy nehezen összegyűlt a kellő mennyiségű nehézvíz, kiderült, hogy a raktárból ellopták mindkét urániumrudat. A lelkiismeretlen tolvajokat még az sem tartotta vissza, hogy a rudakra nagy betűkkel ráírták: „Ellopni tilos.” Az egyik rudat egy falusi maszek péknél találták meg, aki a kemencébe rakta be fa helyett, a környéken hetekig radioaktív császárzsömléket ettek a fogyasztók.

A másik rudat egy új társasház központi fűtésének rossz kazánjába dugták, a lakók tudtak a sugárveszélyről, de még ezt is vállalták, csak hogy egyszer forró vízben fürödhessenek.

A kísérletek előrehaladtával az atomtelep újabb hasadóanyagokat rendelt, az anyagellátó szerv asztallapokat küldött ki nekik. Az átvevő csodálkozva mondta: – De hát ezek nem hasadóanyagok! – Nem? – kérdezte a raktáros. – Könyököljön csak rájuk.

Az állami atombomba még gyerekcipőben járt, amikor a trafikok kirakataiban már megjelentek a maszek kisiparosok által készített atombombák. Külsejüket a Ferencváros és a Vasas játékosainak képei díszítették, robbanás közben az egyik Beatles-sláger első taktusát játszották.

A maszek atombombák az idő múltával mind kisebbeket pukkantak, mikor már egy négyemeletes házat sem lehetett felrobbantani velük, az Állami Minőségellenőrző Központ szigorú vizsgálatot rendelt el. Kiderült, hogy a kisiparosok kispórolták belőle az uránt, baracklekvárral és viszketőporral helyettesítették. A csalók mindannyian börtönbe kerültek, csak egy becsületes készítő maradt szabadlábon, ő igazolni tudta, hogy az uránt árban egyenértékű tarkababbal pótolta.

Végül is, a betervezett határidő utolsó másodpercében – épp a prémiumzárlat előtt – elkészült az állami atombomba is. Valami néptelen helyen szerették volna kipróbálni, mivel nekünk nincsenek sivatagjaink, a budapesti Helytörténeti Kiállítás nagytermét választották.

Az atombomba súlya alatt összeroskadt volna a lépcsőház, ezen úgy segítettek, hogy felhozták a Zagyva-hidat, és a pinceablakhoz állították. Ezentúl, ha nem lehetett átkelni a Zagyván, az öreg parasztok azt kérdezgették egymástól: Mondja már, sógor, mit csinálnak Pesten, atombombát vagy földalattit?

Az atombombát a vezető főszámoló jelére kellett volna felrobbantani, de kiderült, hogy a vezető főszámoló – akit sógora, a főkönyvelő nyomott be a vállalathoz – nem tud tízig számolni. Az éjjeliőr nyolcéves kisfia ugrott be helyette.

A bomba felrobbant, de nem tett kárt az épületben, sőt, a robbanás helyén egy új ház nőtt ki a földből. Később megállapították, hogy a technikusok fordítva nézték a különböző tervrajzokat, fordítva szerelték be az alkatrészeket, így lett a magyar atombombából építőipari világszabadalom.

 

 

 

Húsz fillér a békéért

Elegáns CD rendszámú autó közepe állt meg az Üllői úton, az eleje Kispesten volt, a Klapka utcában, a vége pedig a sashalmi Piros rózsa téren. Pillanatok alatt a kíváncsiak gyűrűje vette körül az autó utasait: egy középkorú, szemüveges, barna bőrű férfi és kísérője alig tudták áttörni magukat a tömegen.

Rövid tájékozódás után az Állami Biztosító épületébe léptek be, a főigazgatót keresték. A főigazgató csodálkozva emelkedett fel íróasztala mögül.

– Kihez van szerencsém?

A vendég helyett a kísérője válaszolt:

– U Thant úr óhajt beszélni önnel.

– Az ENSZ főtitkára? Velem? Talán eltévesztették az épületet, az Országház itt van tőlünk balra.

– Nem, U Thant úr, ahogy ő fejezte ki magát, ausgetippelt az Állami Biztosítóval óhajt tanácskozni. Egyenesen ebből a célból érkezett Budapestre.

A főigazgató behívatta a titkárnőjét.

– Marika, legyen szíves főzzön három kávét, és adjon U Thant úrnak egy tolltartót a propagandakeretünkből.

Visszafordult a vendégéhez:

– Legyen szabad megkérdeznem, miért pont minket választott ki?

– U Thant úr nagyon jó referenciákat szerzett önökről. Sokra értékeli erkölcsi komolyságukat, így például úgy értesült: önök nem foglalkoznak olyan frivol ügyletekkel, mint a színésznők mellének a biztosítása.

– U Thant túlbecsüli ezt a tényt, nyilván nem látta még a mi színésznőinket.

– U Thant úr egy biztosítási ügyletet szeretne ajánlani.

– Mit kíván biztosítani? Földjét, házát, háztartását? Érdemeire való tekintettel vállaljuk, hogy elefántjaira a baromfiak biztosítási díjtételeit számoljuk el.

– U Thant urat nem érdekli saját ingóságainak a sorsa.

– Szó lehetne esetleg arról, hogy az ENSZ-ben diplomaták számára csoportos életbiztosítást szervezzünk?

– U Thant úr érdekesnek találja az ötletet, de úgy véli, ez az üzlet túl kockázatos lenne az Állami Biztosító számára.

– Akkor mit kíván biztosítani?

– A világbékét.

A főigazgató megdöbbenve nézett a tolmácsra. – A világbékét?

– U Thant úr látta az önök hirdetéseit: „Biztosítás biztonság”, elgondolkozott felettük, és mivel úgy találta, hogy más úgysem garantálja a világbéke biztonságát, kísérletet tesz a biztosítással. Ha jól tudom, önöknél már korábban is voltak hasonló próbálkozások. Vagy a békekölcsönök nem ezt a célt szolgálták?

– Nem egészen. De hát hogy képzeli ezt U Thant úr, milyen formában?

– A lehető legegyszerűbben. Az Állami Biztosító garanciát vállal a világbékéért, a világháború kitörése esetén kártérítést fizet.

– Kinek?

– Az emberiségnek. Az összeget kórházak és más emberbaráti létesítmények céljaira fordítanánk.

– Kedves uraim – tárta szét karját a főigazgató –, bármilyen kényelmetlen is számomra, közölnöm kell önökkel, hogy az Állami Biztosító nem pusztán emberbaráti társulás, hanem nyereség befizetésére kötelezett vállalat is. Mi a világbéke biztosítását is csak biztosítási díj ellenében vállalhatjuk.

– U Thant úr nem most lépett le a fali batikról, tudja, hogy Buddha koporsóját sem biztosították ingyen. A fizetés feladatával a lovagias magyar népet kívánja megtisztelni.

 

*

 

Mivel a javaslatot sem az újságok nem közölték, sem a rádió nem ismertette, pillanatok alatt elterjedt a magyar fővárosban. A dolgozók spontán kezdeményezésből abbahagyták a munkát, és kivonultak az utcára. Feliratokat vittek magukkal: „U Thántoríthatatlan hívei vagyunk a béke biztosításának!” Mások a biztosítási hozzájárulást U Thantusznak nevezték el.

A néptömegek nyomására a szokottnál jóval hamarabb ült össze az Állami Biztosító plénuma, mely hivatva volt megszövegezni a világbéke-biztosítás tervezetét. A tervezet, mely felhívás formájában később plakátként is megjelent, a következőképpen szólt:

„A biztosítás támasz a bajban! Ne ugorj mozgó villamosra!

Biztosítás – biztonság!

Hazánk polgárai! A béke hívei és védelmezői!

Hozzátok szólunk – amennyiben már betöltöttétek tizenhatodik éveteket, és önálló jövedelemmel rendelkeztek –, harcoljatok a békéért, kössetek Világbéke-biztosítást.

1. A Világbéke-biztosítás önkéntes. A biztosítási díj sem a fizetésből, sem a jövedelemből nem vonható le, mindenki személyesen fizeti be az Állami Biztosító csekkszámlájára.

2. A Világbéke-biztosítás díja személyenként és havonként 20 fillér. Felülfizetés tilos és megengedhetetlen, mert a biztosítás jelképes voltát veszélyeztetné.

3. A biztosítási díj fejében az Állami Biztosító kötelezi magát, hogy a világháború kitörése esetén százmillió forintot bocsát U Thant főtitkár rendelkezésére, amennyiben akkor még lesz forint nevű pénzegység, ellenesetben ötvenmillió tojás világpiaci árát számolja le U Thant kezeihez.

A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek kezükbe veszik a béke biztosításának ügyét, és mindvégig kitartanak mellette!

Ne nyúlj vizes kézzel háztartási gépekhez! Biztosítás – biztonság!”

 

*

 

Nem tudni, a nemes célkitűzés vagy az alacsony díjtételek következményeként, de a Világbéke-biztosítás kibocsátott kötvényei órák alatt elfogytak. A kampány végén nem kevesebb, mint hatmillió ember vállalta, hogy a havi 20 fillért megküldi az Állami Biztosítóhoz.

A biztosító emberei társadalmi munkában dolgozták fel a befolyt összegeket, két önkéntes ellenőr vigyázott rájuk, de így sem lehetett megakadályozni, hogy a pénztárosok saját külön adományaikat is a többi közé csempésszék. Az első hónapban közel másfél millió forint került a Picasso békegalambjával díszített zsákokba.

Az Állami Biztosító vezetőinek komoly gondot okozott, milyen célra használják fel ezt a pénzt, hogy a szimbolikus jelleget továbbra is megőrizhessék. Végül is az örömvölgyi Béke Tsz kártérítési igényét elégítették ki vele, mely abból származott, hogy a szövetkezet rizs helyett tévedésből tarhonyát vetett el a földjein.

 

*

 

Mindenki meg volt döbbenve, mikor, alig három hónappal a Világbéke-biztosítás kötvényeinek kibocsátása után, az egyik kötvénytulajdonos pénz helyett egy felhasználatlan húszfilléres postabélyeget küldött be, rövid levél kíséretében, melyben azt fejtegette, hogy tekintettel szűkös anyagi viszonyaira, csak ilyen formában tud eleget tenni kötelezettségének.

Az újságok hosszú cikkekben leplezték le az illetőt, bebizonyították, hogy dúsgazdag maszek cipész, akinek legutóbb csak bravúr műtéttel lehetett kivenni a vakbelét, mert a bőre alatt húsz centi vastag pénzréteg húzódott.

Ezek a cikkek sajnálatos félreértéseket szültek. A legtöbb ember ugyanis másod- vagy harmadkézből szerzett tudomást a tartalmukról, és úgy magyarázták, hogy ezentúl postabélyegben kell befizetni a biztosítási díjat. A következő hónapban a MÁV külön vasúti vágányt fektetett le a Nyugati pályaudvar és az Üllői út között, kizárólag a bélyeget szállító célvonatok számára.

Ez viszont további találgatásokra adott alapot. A hivatalokban és üzemekben órák hosszat vitatkoztak azon, hogy mért van szüksége az Állami Biztosítónak ennyi bélyegre? A közvélemény leginkább arra a feltételezésre hajlott, hogy a biztosító összejátszik a postával, közösen mesterséges bélyeghiányt akarnak előidézni, és ha ezt a céljukat elérték, tetszésük szerinti összeget kérnek majd a levelek bérmentesítéséért.

A tömeg megrohanta és valósággal kifosztotta a postahivatalokat, milliószámra keltek el a bélyegívek. Bár a posta a nyomda hathatós segítségével kiállta az ostromot, az egész ügy mégis sokat ártott a Világbéke-biztosítás jó hírnevének és népszerűségének.

 

*

 

Pénzküldemények helyett egyre gyakrabban érkeztek indulatos levelek az Állami Biztosítóhoz.

A kötvénytulajdonosok különböző feltételekhez kötötték a biztosítási díj további fizetését: autóbuszmegállót követeltek a házuk elé, soron kívüli kiszolgálást a Közértben, munkaidő-kedvezményt és nyugati útlevelet.

Ezekben a levelekben egyre gyakrabban feltűnt a számonkérés hangja is. „Nem alapítottam családot, lemondtam intellektuális szenvedélyemről: a könyv- és hanglemez-vásárlásról, hogy elviselhessem a terhet, melyet a Világbéke-biztosítás rakott a vállamra, és önök üzleti spekulációkat űznek a pénzemmel. Felelni fognak egy ember elrontott életéért.” Az illető egyébként összesen háromszor fizette a húszfilléres biztosítási díjat, és ezt a levelet egy konyakosüveg cédulájának hátára írta.

A botrány akkor érte el a csúcsát, mikor a buddhista szerzetesek benzines öngyilkosságához hasonló eset fordult elő Budapesten, a Kissalétrom utcában, azzal a lényegtelen különbséggel, hogy az illető nem önmagát, hanem a társbérlőjét égette el. A rendőrségen kijelentette, hogy így akart tiltakozni az Állami Biztosító korrupt ügyvitele ellen.

Ez az eset elemi erejű felháborodást szült országszerte, alig egy évvel a Világbéke-biztosítás meghirdetése után már csak egyetlen ember, egy teljesen elhülyült, öreg, volt fegyvergyáros küldte be a biztosítási díjat.

 

*

 

A biztosító különféle propagandaötletekkel próbálta meghódítani a közhangulatot. Minden kétszázadik kötvénytulajdonos anyósát ingyen nyaraltatták, a kisiskolások tréfás totószelvényeket kaptak, a következő típusú kérdésekkel:

„Mi jobb: a savanyú cukor (1), a béke (x), a háború (2)?”

Összefogdosták az utcai galambokat, és kis táblákat akasztottak a nyakukba a Világbéke-biztosítást népszerűsítő szöveggel. A galambok éjjel-nappal zörögtek, de ez a kétségbeesett erőfeszítés sem hozott semmiféle, az ügy szempontjából kedvező változást.

Legtalálóbban a salgótarjáni tömeggyűlés egyik felszólalója fejezte ki az általános véleményt.

– Nem hagyjuk kizsarolni magunkat. Inkább legyen háború!

 

*

 

– Kartársak! Át kell dolgoznunk a Világbéke-biztosítás feltételeit – mondta a főigazgató.

A szakemberek vállat vontak:

– Hova dolgozzuk át? Csak a csekklap és az adminisztráció többe volt eddig is, mint húsz fillér.

– Akkor is fenn kell tartanunk, óriási humanista jelentősége miatt. Legyen ezentúl teljesen ingyenes.

– És miből fizessük?

– A tartalékalapból.

A főigazgató felsóhajtott, és vigasztalni próbálta munkatársait.

– Képzeljük úgy, kartársak, mintha valahol egy új tsz-t szerveztek volna. Többe talán ez sem fog kerülni.

Ebben a pillanatban benyitott a titkárnő.

– Bocsánat, főigazgató elvtárs, egy távirat érkezett.

– Olvassa fel.

„Tudomást szereztünk az új biztosítási feltételekről, és ehhez a stiklihez nem adjuk a nevünket

Kunyu Vendel

Ramaszéder Szilveszter

Halál Dénes és még tízezer aláírás.”

 

*

 

A Világbéke-biztosítás egy évvel később nyerte el végleges, mindmáig érvényes formáját. A biztosító minden kötvénytulajdonosnak havonként meghatározott összeget fizet, amiért fenntartják a biztosításukat, de ez az összeg csak kivételes esetben haladhatja meg a kötvénytulajdonos összkeresetének harminchárom százalékát.

 

 

 

Az elefánt, amely részt vett a háborúban

195. őszén a gumiparti felkelők – a túlerőben levő luxembourg-i gyarmatosítók csapatai elől menekülve – válságos helyzetbe jutottak.

A dzsungel kellős közepén, alig két tengeri mérföldnyire a Rágós Misszionárius-csúcstól – a távolságot azért számolták tengeri mérföldekben, mert a felkelőket egy andorrai tengerésztiszt vezette, aki nem ismerte a szárazföldi hosszmértékeket – a felkelők mindhárom gépesített járműve felmondta a szolgálatot. Az a veszély fenyegetett, hogy ha néhány napon belül nem sikerül átvontatni a járműveket és a hozzájuk kapcsolt ágyúkat a hegy túlsó oldalára, az esős időszak beálltával végképp megfeneklenek, és a luxembourg-i gyarmatosítók kezébe kerülnek.

Ez a veszteség végképp eldöntötte volna a felkelés kimenetelét, különösen a modern 36 milliméteres mozsár bizonyult volna pótolhatatlannak, melyben a foglyul ejtett luxembourg-iakat szokták összetörni.

A felkelők kötelekkel és dorongokkal próbálkoztak, de a súlyos szerkezetek meg sem moccantak. A luxembourg-i fegyverek sorozatlövései egyre közelebbről hallatszottak, a parancsnokoló tengerésztiszt már elszánta magát a legvégsőkre: táskájából elővette az andorrai útleveleket, hogy szétossza katonái között, mikor a dzsungel fái közül váratlanul egy elefánt lépett ki a tisztásra.

A felkelők megrémültek, a harcok során az állatok, mintha bosszút akarnának állni megzavart nyugalmukért, általában ellenségesen viselkedtek, különösen az elefántok okoztak nagy veszteségeket a vonuló menetoszlopban, géppisztolyaikkal már célba is vették a hatalmas testet, mikor az elefánt barátságos trombitálással jelezte, hogy nincs okuk félni tőle.

Az elefánt, mely később Télach-Mélach – a menekülés segítője – néven vonult be a gumiparti történelem lapjaira, ormányával a hátára mutatott, a felkelők szörnyülködve látták bőrén a súlyos terhek által ejtett sebeket. Az elefánt valamelyik luxembourg-i érdekeltségű ólombányában dolgozott, a gumiparti munkásokéhoz hasonló nyomorban és megalázó körülmények között. A felkelés kitörésekor leütötte őreit, és megszökött, azóta a dzsungelben kószált, most a közös sorsból adódó rokonszenv bírta rá, hogy a bajba jutott felkelőkhöz csatlakozzon.

Elkapta a vontatókra erősített manilaköteleket, és egyiket a másik után áthúzta a hegy túlsó oldalára. Ez a menekülés, melyről később a gumiparti propaganda minisztérium számos népdalt íratott, volt a felkelés harcainak fordulópontja. A Rágós Misszionárius-csúcs mögött nagy mennyiségű fegyver, lőszer és andorrai frank várta a harcosokat.

A győzelemig azonban még hosszú út vezetett, Télach-Mélach, a bátor elefánt, számtalan csatában remegtette meg a luxembourg-i gyarmatosítók szívét. Rohamoknál testével takarta el a géppuskafészkek kilövőréseit, kinyújtott ormányával eleven hidat képezett a megáradt Bong folyó felett, és ormányát mindaddig nem hajlította be, míg az utolsó katona át nem vonult rajta.

Érdemeiért előbb főhadnagyi, majd századosi címmel tüntették ki, de ő visszautasított minden megkülönböztető díszt, mikor a Nagy Harci Aranyérmet felkötötték a farkára, addig csapkodott, míg a kitüntetés fent nem akadt egy ágon.

Egyszer a luxembourg-iak csapdájába került. Hazájukat cukornádért megtagadó, áruló elefántok kínozták és vallatták, de Télach-Mélach egy adatot sem trombitált ki a felkelők hadititkaiból. Mivel másképp nem menekülhetett, éjszaka lerágta csapdába fogott bal hátsó lábát, amerre elhaladt, a felkelők táborát kutatva, a sivatag kókadozó cserjéi feléledtek a bő vérzéstől. De három lábbal is a régi félelmetes harcos maradt.

És aztán egy nap véget ért a háború.

 

*

 

Andorrában új, fehér műpatát készítettek Télach-Mélach számára, hogy részt tudjon venni a győzelmi menetben, és az elefánt valóban a felvonulás díszének bizonyult. Most sem tűrt meg magán semmiféle díszítést, egyszerű khakiszínű katonai háttakaróban vonult fel, ormányát vigyázzállásban előreszegezve fogadta a nép üdvözlését.

Az új gumiparti parlament már a győzelmi szemle estéjén összegyűlt, számos történelmi jelentőségű kérdésben kellett döntenie, mindenekelőtt meg kellett határoznia Gumipart új államformáját. Mivel ez a probléma felelősségteljesebb volt annál, semmint hogy megoldását ki lehessen tenni egy népszavazás esetleges szeszélyeinek – nem kevesebbet kellett eldönteni, mint a gumiparti eljövendő nemzedékek sorsát –, a hagyományos „Isten ítélj!” eljárást választották.

A lehetséges államformákat cédulákra írták, a cédulákat elrejtették egy-egy mézes lepényben, melyeket a szenátus elnöke, egy tiszteletre méltó aggastyán, a luxembourg-i harcok veteránja, megevett. Amelyik cédula először bukkant fel az elnök székletéből, az az államforma lett a győztes. Háromszor kellett megismételni ezt a folyamatot – ugyanis az elnök erős gyomorsava a papirost is feloldotta –, míg Gumipartot alkotmányos köztársasággá kiáltották ki.

Ezután következett az egész ülésszak legfontosabb pontja: az állások szétosztása. A hivatali és állami méltóságok betöltésénél elsősorban azt vették figyelembe, hogy ki hány luxembourg-i gyarmatosítót ölt meg a harcok során. Mindenki maga mondta be a számot, már az első tíz képviselő Luxembourg összlakosságának nyolcszorosát pusztította el.

Mikor az utolsó felkelő is megkapta a neki járó állást, elénekelték a himnuszt, és az elnök be akarta zárni az ülést, de valaki félhangosan megkérdezte:

– És mi lesz Télach-Mélachhal?

A képviselők megdöbbenve ültek vissza a helyükre, és kissé szégyenkeztek is, hogy megfeledkeztek a bátor elefántról, mely mindvégig helytállt, sőt a testi épségét is feláldozta Gumipart függetlenségéért.

Azt mindnyájan tudták, hogy Télach-Mélach legszívesebben megmaradna a hadsereg kötelékében, de ezt a kívánságát sajnos nem teljesíthették.

Gumipart ugyanis két hadsereget tartott fent: egyet a háború, egyet pedig a békeidő céljaira. A „béke” hadseregbe csak két méternél magasabb, kis fekete bajusszal és csengő énekhanggal rendelkező egyének nyerhettek felvételt, ők teljesítették a látványos katonai tiszteletadásokat – és közülük kerültek ki a külföldről idelátogató államférfiak nőrokonainak hivatalos szeretői. Télach-Mélach pedig semmitől sem állott távolabb, mint hogy megfeleljen ezeknek a kívánalmaknak. A rendes „háborús” hadseregbe pedig méltányosságból nem akarták beosztani, ennek katonáit ugyanis ideiglenesen ólombányákban dolgoztatták, amíg egy újabb háború nem teszi szükségessé jelenlétüket.

Valamilyen polgári állást próbáltak keresni az elefánt számára, végül is az újonnan létesített Porcelánbolt Vállalat vezérigazgatójává nevezték ki. Télach-Mélach mindent megtett, hogy jól lássa el a rábízott feladatot, de a boltok ellenőrzésekor annyi tányért, vázát, nippet tört össze – minden elővigyázatossága dacára –, hogy nemcsak az erre a célra létesített vezérigazgatói alapot merítette ki, hanem az egész vállalatot súlyos deficitbe kergette.

Ezektől a hibáktól ugyan haláláig vezérigazgató maradhatott volna, de elkövetett egy olyan tapintatlanságot is, melyet nem lehetett megbocsátani. Télach-Mélach egy alkalommal azt firtatta: miért számlázzák féláron az Andorrába irányított porcelán készleteket? Maga az andorrai nagykövet kérte Télach-Mélach leváltását.

Ezután még számos állásba helyezték, de a kulturális fronton éppúgy csődöt mondott, mint a termelésben. Miután eredménytelenül próbálták végig az összes lehetőségeket, jobb híján kinevezték a „Nemzet Elefántjá”-nak, és hiányzó bal lábára hivatkozva leszázalékolták. Az ügyintéző szervek dicséretére legyen mondva: a maximálist megközelítő összeggel küldték nyugdíjba.

 

*

 

Az elefánt, hogy elüsse valahogy a kényszerű tétlenség napjait, beutazta egész Gumipartot. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy gyalog vágjon neki az útnak, ez sértette volna magas állami kitüntetésének méltóságát. Állt a külön erre a célra épített vasúti termeskocsi ablakában, és ormányát kilógatta az elmaradó tájra, vagy rosszkedvűen tűrte, hogy hétszáz rongyos teherhordó gyaloghintóra emelje.

Mindenfelé nyomort és elkeseredést talált. Egykori munkatársai, az ólombányászok éppolyan primitív módon dolgozták fel az ércet, mint régen, megrágták, és egy nagy fazékba köpték, csak annyi változott, hogy a kész ólomrudakra Luxembourg helyett Andorra felségjele került. Akadozott az élelmiszer-ellátás is, a falvakban egy lovas futár időnként körülhordozott egy antilopcombot, hogy a parasztok ne felejtsék el egészen, hogy néz ki a hús.

Az elefánt mély borulattal tért vissza országjáró körútjáról. Megpróbálta szóvá tenni a nép ügyét a képviselőházban, de egykori felkelőtársai lebeszélték. Bánatában rászokott az ivásra, és pálmák alatti koszos kocsmákban mondta el, ami a szívén fekszik.

Az állam vezetői hamarosan tudomást szereztek Télach-Mélach részeg fecsegéseiről, bár rosszallással fogadták, de az elefánt érdemeire való tekintettel egyelőre nem léptek közbe, beérték a figyelmeztetéssel. Télach-Mélach azonban továbbra is látogatta megszokott kocsmáit, mind több és több gumiparti polgár ismételgette elégedetlen, kritizáló megjegyzéseit, a hatóságok úgy döntöttek, hogy erélyesebb eszközökhöz nyúlnak.

Egyik este a kocsmából hazafelé botorkáló Télach-Mélachot váratlanul megszúrták hátulról egy hatalmas injekciós tűvel, visszafordult, és csapkodott ormányával, de az injekció hamarosan elkábította, az elefánt álmosan dőlt végig az ösvényt borító, vastag avaron.

 

*

 

Télach-Mélach az állatkertben tért magához, még kábultan emelgette a fejét, mikor egy nyilatkozatot raktak elé, mely szerint megromlott egészségi állapotára való tekintettel önként vonult vissza minden közéleti tevékenységtől.

Az elefánt nem volt hajlandó aláírni, sőt tiltakozásul a méltánytalanságért, melyet a letartóztatása ejtett önérzetén, éhségsztrájkba kezdett. Ez újabb fejtörést okozott a hatóságoknak, az állatkert bejáratánál hatalmas tömeg ácsorgott, várva az elefántról érkező híreket, beláthatatlan következményekkel járhatott, ha Télach-Mélachnak valami baja esik.

A nehéz helyzetben az ország legravaszabb aggastyánjához, a szenátus elnökéhez fordultak tanácsért.

– Mindannyian jól tudjuk – mondta a ravasz aggastyán –, hogy a legmagasabb pálmafát is hamarabb elvágja a méz, mint az acél, mint ahogy könnyebb szőrén megülni a legyet, mint szőr ellen a lovat, egyszóval, mondom, szerezzetek Télach-Mélachnak egy nőstény elefántot.

A kormány megvásárolta az éppen Gumiparton vendégszereplő svéd Olympia Cirkusz fiatal nőstény elefántját, rövid elvi eligazítás után bevezették a ketrecbe, melyben Télach-Mélachot tartották fogva. A svéd nőstény, melynek dörzsöltsége meghazudtolta a korát, hamarosan elcsavarta a harcokban edzett, de szerelmi ügyekben oly járatlan öreg elefánt fejét. Alig telt el két nap, és a ketrec vasrudai elől eltűnt a széna, jelezve, hogy Télach-Mélach feladta az éhségsztrájkot. Nem sokkal később pedig felcsert hívatott, kihúzatta durván előreálló agyarait, porcelán protézist rakatott a helyébe, és füleit is divatos rövidre vágatta.

 

*

 

Az idő múltával Andorra mind határozottabban átvette Luxembourg örökét. Míg csak a bányák és ültetvények termékeit sajátította ki, a parlament nem fejtett ki semmiféle ellenállást. Nem azért tartanak minket – mondta az elnök, a ravasz aggastyán –, hogy beleszóljunk saját belügyeinkbe, de mikor Andorra a különféle vezető pozíciókba is saját embereit kezdte kinevezni, nyílt kenyértörésre került sor.

A képviselők és miniszterek újra a dzsungelbe vonultak, a felkelés véres bumerángját végighordozták az országon, de hasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között kellett megkezdeniök a harcot, mint annak idején Luxembourg ellen. Andorra már korábban ügyelt rá, hogy se fegyverek, se szállítóeszközök ne álljanak a rendelkezésükre.

A felkelők egymás után vesztették el csatáikat, menekülniök kellett, míg végül a történelem megismételte önmagát, a felkelők megmaradt járművei és ágyúi újra beragadtak a Rágós Misszionárius-csúcs közelében.

Végső szorultságukban Télach-Mélachhoz fordultak segítségért.

Egy este a felkelők titkos küldöttsége suhant be az állatkertbe, és kopogtak az elefántketrec ajtaján. Télach-Mélach kinyitotta a kémlelőrést, így is lehetett látni, hogy elegáns angol szövetből készült házikabátot visel:

– Mit óhajtanak? – kérdezte.

– Szükségünk van rád, ó, Menekülés Segítője, elveszünk, ha nem mented meg ágyúinkat.

– Ne haragudjanak, uraim, de most nem állhatok a rendelkezésükre, ugyanis – az elefánt joviálisan hunyorított – egy kis társaság gyűlt össze nálam, új lemezeket kaptam, és táncolunk.

Elegánsan meghajolva magukra hagyta a felkelőket, visszafelé menet halkan dúdolt magában:

– Jöjjön velem, nagysád, shimmyt járni, bizsereg a talpam, nem tud várni…

És az andorrai zsoldosok mindjobban megközelítették a felkelők utolsó ágyúit.

 

 

 

Üdüljön Bábelben!

(Sofóniás főosztályvezető feljegyzéseiből)

Iskoláimat Bábel történelmének legnagyobb eseményétől: a Napfaló Kockás Krokodil Skarabeusszá változásától számított 3611. év Fuvolaszó hónapjának negyedik napján kezdtem el. Ezt a napot egyaránt nevezhetném szerencsésnek vagy szerencsétlennek, de semmiképpen sem tagadhatom meg tőle a sorsdöntő jelzőt. Elég, ha annyit mondok, hogy ezen a napon határozta el a bábeli nagytanács a torony felépítését, kettős céllal: távlatilag azért, hogy egybegyűjtse és testvéresítse a világ minden emberét, konkrétan, hogy védelmet nyújtson szomszédunk, az ellenséges Ninive katonai fenyegetései ellen. A nagytanácsnak ez a döntése azonnal kihatott az én életemre is.

Az iskolacsarnok kapujában nemcsak mestereink vártak minket – az ősi szokás szerint mézzel és epével –, hanem az ország legtekintélyesebb jósai is. Vizsgáló szemekkel nézték kisded csapatunkat, és sorainkból kiemeltek egy-egy értelmesebbnek látszó gyereket – köztük engem is.

Megvizsgálták apáink, nagyapáink csillagképét, ha túlságosan elhajoltak a Göncölszekér központi rúdjától, vastagon áthúzták a gyerek kísérő pergamenjét – később ebből a jelből alakult ki a bábeli ábécé X-betűje –, ugyanígy jártak azok is, akiknek rokonaik éltek Ninivében. A továbbiakban koponya- és bélsárméréseket végeztek, különféle logikai és hazafias feladatokat kellett megoldanunk, annyi és annyi rostálás után végül is egyedül én maradtam meg az egész csapatnyi indulóból.

A jósok közölték velem, hogy a toronyépítkezés egyik majdani vezetőjének szánnak, ezért nem a bábeli iskolacsarnokban fogok tanulni, hanem átküldenek a szomszédos Szuméria Prófétaképző Főiskolájára.

A Prófétaképzőben sokoldalú oktatásban részesültünk, az iskolában alapelvnek számított, hogy egy próféta semmihez se értsen túlságosan, mert a földhözragadt szakismeretek csak gátolják a magasabb összefüggések felismerésében. Óráinkat jórészt a két főtantárgy: a szofisztika és demagógia tanulmányozása töltötte ki. Én ezeken kívül nagyon szerettem a Szináj hegyén tartott kinyilatkoztatástani előadásokat, a felhők közül különféle elvi kijelentéseket kellett lemennydörögni a völgybe.

Kiváló előrehaladást tanúsítottam, érdemeim elismeréséül végbizonyítványként rózsaszínű kőtáblát kaptam. A kőtáblával egyenest hazafelé indultam, hogy a tanultakat az otthoni viszonyokra alkalmazzam. Sajnos, a hosszú távollét alatt elfelejtettem, merre fekszik Bábel, így másfél éves gyaloglás után Ninivében kötöttem ki.

 

*

 

Ninive szélén legnagyobb megdöbbenésemre Jónással találkoztam, aki előttem két évvel végezte el a Prófétaképzőt. Most abból élt, hogy egy tök virága alatt kis éttermet rendezett be, ahol bábeli zene szólt, és bábeli étel-ital specialitásokat árult. A helyiség zsúfolva volt vendégekkel, de Jónás, ahogy meglátott, odarohant hozzám:

– A Napfaló Kockás Krokodil éljen vadházasságban a Szent Skarabeusszal! (Ez a mondás a bábelieknél a legnagyobb megdöbbenés jele.) Te is leléptél, Sofóniás? Könnyen ment? Képzeld el: nekem nem adtak útilaput, kénytelen voltam egy cethal gyomrában kiszökni. Azóta persze rájöttek a trükkre, és minden cethal naponta hashajtót kap. Egyébként egész Ninive tele van bábeliekkel. A múlt héten jött ki Illés, tudod, az a részeges, és már becserélte a lángszekerét egy sokkal modernebbre.

Egy pillantást vetett a rózsaszín kőtáblára, melyet a karomon tartottam:

– Nosztrifikáltatni akarod a kőtábládat? Nehezen fog menni. Egyébként van már állásod? Ha akarod, el tudlak helyezni a sáskakonzervgyárban. Ott dolgozik Ezsdrás, Nehémiás, Hóseás, Mikeás…

– És a torony? – kérdeztem kiáltva. – Ki dolgozik a tornyon?

Jónás fürkészve nézett rám:

– Te nem tudod, mi történt a toronnyal?

– Mi történt?

– Nézd: én nem akarom, hogy tőlem tudd meg. Ez az étterem ugyan elég jól megy, de én jobban rühellem, mint a prófétaságot, ha egy kicsit összeszedem magam, lehet, hogy hazamegyek. Nem szeretném, ha akkor a fejemre olvasnák, hogy ellenséges propagandát folytattam idekint. Tanuld meg, öregem: csinálj akármit, csak ne pofázz, nem véletlenül írom én a könyvemben: „vétkesek között kóser, aki néma.” Mások is pont így gondolkoznak, akik leléptek hazulról. Legjobb, ha a saját szemeddel győződsz meg arról, hogy áll otthon a helyzet. Elintézem, hogy helyet kapja Bábel felé induló legközelebbi menetrendszerű cethalban.

 

*

 

A kikötőben két állami AB rendszámú rabszolga várt rám, gyaloghintójukon egyenest Nahum főtoronyvezetőhöz vittek. Nahumot az özönvíz óta nem láttam ilyen idegesnek:

– A legjobbkor jött, toronytárs, a legjobbkor. Nagy szükségünk lesz magára.

Ez az újabb titokzatos kijelentés végképp kihozott a sodromból:

– De hát az Isten szerelmére, mi történt?

Nahum körülnézett, hogy nem hallja-e valaki a beszélgetésünket, lehalkított hangon folytatta:

– Egyelőre nem szabad tudni senkinek, mi nem is jelentettük be, csak Jerikóban kürtölte ki a „Szabad Kánaán”, a torony építkezése ideiglenesen leállt.

– Ez lehetetlen.

– Akármilyen lehetetlennek hangzik, így van.

– Hogy történhetett?

– Még csak a kétszáznegyvenkilencedik emeletnél tartottunk, mikor a kőművesek már ellopták az utolsó zsák cementet is, és eladták maszek piramiskészítőknek. Hogy a felelősségre vonást elkerüljék, hülyének tettették magukat, úgy csináltak, mintha nem értenék meg egymás beszédét.

– És miért nem veszünk másik cementet?

Nahum újból aggodalmasan körülnézett:

– Ne mondja senkinek: ez már másik cement volt. Az első anyagot még tavalyelőtt lopták el.

– És most senki sem dolgozik a tornyon?

– Csak a karbantartó munka folyik. A viszonylag legbecsületesebb és legjobb erkölcsű brigádokat: a szodomai kubikusokat tartottuk vissza ebből a célból. Természetesen ők sem részesülhetnek régi kiemelt fizetésükben, csak fél mannát kapnak.

– És mihez kezdtek azzal, ami elkészült az épületből?

– Ó, Bábelben kész dolgokkal soha sincs probléma. Az alsó száz emeletet amúgy is szolgálati lakások céljaira szántuk, a következő ezret pedig irodáknak, most kész irodákat is átalakítottunk lakásokká, és kiadtuk a kőműveseknek magasabb lakbérért, így legalább valami visszajön a cement árából. Az ön feladata nem is ezzel kapcsolatos, önre nagy és megtisztelő munka vár.

Ünnepélyesen a vállamra tette a kezét:

– Ön, aki Szumériában végezte el a Prófétaképzőt, ráadásul rózsaszín kőtáblával, nagy segítséget nyújthat. A torony Központi Tamtamdob Szolgálatához nevezzük ki főosztályvezetőnek.

– És Habakuk, a régi főosztályvezető?

– Habakuk toronytárs a hivatása áldozata lett. A Tamtamdob Szolgálat külföldi adásaiban mindig azt hangoztatta: felépítettük a nagy északi lépcsőt, melyből valójában, sajnos, egy fok sem készült el, míg végül ő maga is elhitte, és enyhén nektáros fővel azon akart lemenni. Híven utolsó akaratához, tömény nektárt préseltünk a csontjaiból.

Egy könnyet morzsolt szét a szeme szögletében, csak nagy nehezen vett erőt magán:

– De térjünk vissza önre. Megbízzuk, hogy főosztályvezetői minőségében minden lehetséges eszközzel álcázza a toronybeli munkák ideiglenes szünetelését, különösen a közeli Éden bazárt látogató kalmárok előtt.

– Ez nem túl nehéz, ha kapok pergament.

– Ez elég nehéz, mert nem kaphat pergament, de még egy sekel ára csomagolópapírt sem. Nincs keret, oldja meg saját erőforrásainak felhasználásával. Nem akarok beleszólni a dolgába, de azt hiszem, az lesz a legcélszerűbb, ha egész alacsonyan szálló felhőket imádkozik a torony fölé.

 

*

 

A torony álcázásának problémáját elintéztem azzal, hogy a szodomai kubikosokat szétküldtem különféle kocsmákba panaszkodni a túlfeszített munkatempóra. Maradt időm, hogy megismerkedjek rég nem látott hazám gazdasági életével.

Érthetetlennek tűnt, hogy vállalkozhatott Bábel egy égig érő torony felépítésére, mikor szomszédaink, akik legalább úgy féltek Ninivétől, mint mi, beérték ezer-kétezer emeletes tornyokkal, és a ninivei ellentorony sem haladta meg a tízezer emelet magasságot.

Bábel gazdasági helyzete ugyanis több tekintetben is különbözött attól, amit ideálisnak lehetett volna mondani. Az ország nyersanyagforrásokkal nem rendelkezett – kevés értékes szantálfaerdőt és jáspislelőhelyet kivéve –, területét teljesen használhatatlan kobalt- és platinahegyek borították.

Griffmadár-tenyésztésünk pedig, mely régen sok dicsőséget szerzett Bábel nevének, szintén leromlott néhány évezreddel ezelőtt, mikor egyik tudósunk úgy próbálta vízi közlekedésre is alkalmassá tenni a madarakat, hogy vízilovakkal keresztezte őket.

És – legyünk őszinték – a bábeliek nem szerettek túlságosan dolgozni. A kórházak évek óta nem jegyeztek fel olyan esetet, hogy valamelyik toronylakót túlhajtott munka okozta sérvvel szállítottak volna be.

A bábelieknek ezt a különös vonását több elméleti feltételezés is magyarázta. A legelterjedtebb indokolás szerint még a vízözön pusztításai váltották ki ezt a munkaellenes sokkot. – Minek dolgozzunk? – kérdezték – mikor egy újabb vízözön úgyis elsodor mindent? Legfeljebb az Ararát hegyen érdemes építeni egy víkendházat. – Ezen okulva a fiatalabb nemzedéket távol tartottuk a víztől, mosdani sem engedtük őket, ők mégis, ha ez egyáltalán lehetséges – még atyáiknál is lustábbak voltak.

Legfőbb gazdasági erőforrásunk a manna volt. Bábelben ugyan már rég nem hullott manna, de Szumériában még esett, és a keleti szél mindig átsodort annyit, amennyiből a torony lakói megélhettek.

Életszínvonaluk ennek következtében magasabb volt, mint a szomszédos Filiszteáé, sőt Antilibanonét is felülmúlta, pedig az antilibanoni kalmárok még Távol-Kelettel is összeköttetést tartottak fenn, tengeri sóért lótuszvirágkonzervet és filozófiai pergamentekercseket vásároltak.

Egyetlen gondolkodó bábeli előtt sem lehetett kétséges azonban, hogy országuknak ez a megalapozatlan jóléte nem tartható fenn sokáig.

 

*

 

Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor Nahum magához hívatott, és vázolta az ismert tényeket, és bejelentette:

– Amitől tartottam, bekövetkezett: Szumériának magának is szüksége van a teljes mannamennyiségre. Szumér kőművesek hatalmas szélfogó falat kezdtek el építeni az ország keleti határán, hogy meggátolják a manna kiáramlását. Országunkat teljes csőd fenyegeti. Ebben az ünnepélyes órában megkérdezem önt, lát-e valami kivezető utat?

Én már rég forgattam magamban egy ötletet, melyet még Jónás ninivei vendéglőjének áradó forgalma sugallt, úgy éreztem, itt az idő, hogy előálljak vele:

– Egyetlen lehetőségünk van, éppúgy, mint déli szomszédunknak, Filiszteának kétezer évvel ezelőtt: át kell építeni országunkat idegenforgalmi látványossággá. Filisztea is lejjebb volt a szent skarabeusz faránál, és ma már kezdi visszafizetni a kölcsönt Ninivének.

– Filiszteának könnyű volt, a hosszú és fövenyes tengerparttal.

– Nekünk pedig van valamink, amivel a világ egyetlen országa sem rendelkezik.

– Mi az?

– A Torony. Ezt kell idegenforgalmi propagandánk középpontjába állítani. Mennyi pénzünk van?

– Valami százharmincezer sekel, a kőművesek öröklakásának béréből folyt be. De tudja, hogy áll a mi pénznemünk?! A „Szabad Kánaán” szerint azért nevezik sekelnek, mert a világon senkinek se-kell. Ez a százharmincezer sekel jelenleg 0,2 ninivei rúpiának felel meg.

– Bocsássa rendelkezésemre ezt az összeget, és én megpróbálom szanálni Bábelt.

 

*

 

Száz külföldi városban felállítottam a Bábeltourist kirendeltségét. Az irodák falán a Tornyot ábrázoló plakátok lógtak: „Üdüljön Bábelben, a világ legnagyobb befejezetlen tornyában. Történelmi emlékek, vidámság, hagyományos bábeli vendégszeretet. Toronyzene. Üdüljön Bábelben.”

Az érdeklődőket alkalmazottaink megkínálták bábeli nektárral – mivel az új termés gyalázatos volt, extra minőségű régi tömlőinket vittük ki, melyek tartalmát még szegény Habakuk főosztályvezető csontjaiból sajtoltuk – és bábeli módra készített martalóchússal.

Mint gondolni lehet, ezt a propagandahálózatot sem tudtam volna felépíteni kéttized föníciai rúpiából, az összes szomszédos államtól kölcsönöket kértem, melyeket meg is kaptam, külföldön senki sem merte feltételezni, hogy ennyire nincs pénzünk.

Megkezdődött Bábel belső átalakítása is, hogy alkalmassá tegyük a külföldi vendégek fogadására. Vendéglátó oázisaink már a vízözön előtt is kissé elmaradottaknak számítottak, új oázisok felépítéséhez hiányzott a pénz, így nem maradt más hátra: a torony lakásait kellett felszabadítanunk a vendégek elhelyezésére.

A bábeli lakókat kényelmes sátortáborokba szándékoztunk áttelepíteni, de hiába dobolta el naponta háromszor a Tamtamszolgálat a „Mily szépek a te sátraid, Bábel” kezdetű slágert, senki sem akarta elhagyni a lakását. Végül is úgy oldottuk meg a kérdést, hogy a lakókat államköltségen elküldtük üdülni Antilibanonba, ahol a sekelt is elfogadták fizetési eszközül.

Az otthon maradt bábelieket négy kasztba osztottuk be: néhányan szállodai alkalmazottak lettek a toronyban, nyelvismeret hiányában, sajnos, csak kevés embert tudtunk felvenni, a kőművesekről ugyanis kiderült, hogy csak halandzsáztak, semmiféle idegen nyelvet nem beszélnek. A második kaszt hangulatos bábeli emléktárgyakat készített, a harmadik málnaszörpöt árult. A negyedik kaszt pedig – jelezve, hogy Bábelben a külföldiektől független társadalmi élet is folyik – a „Seregek ura” irodák előtt tolongott. Ezekben az irodákban az éppen folyó háborúk kimenetelére lehetett fogadni. Például a pergamenre első helyen a Sába–Ninive háború volt írva, ha a fogadó az otthon harcoló Sábát várta győztesnek, akkor egy karót rajzolt a pergamenre, ha Ninivét tartotta esélyesebbnek, akkor egy hattyúnyakat, ha pedig, véleménye szerint, a háború békekötéssel vagy kölcsönös teljes elvérzéssel végződik majd, egyszerűen áthúzta a kockát. A bábeli ipart és mezőgazdaságot – mely amúgy is csak ráfizetéssel járt – teljesen leállítottuk.

Néhány kisebb beruházás azonban elkerülhetetlennek bizonyult. A Genezáreti tó mellett mindenképpen fel kellett építenünk a nagy központi strandfürdőt, építészeink korhű bábeli stílusban igazán szellemesen oldották meg a feladatukat, említést érdemel például az az ötletük, hogy a női zuhanyozó mérlege mögé lángbetűkkel felírták a falra: „Megmérettél, és könnyűnek találtattál.” A Genezáret tavat – mivel Bábel tengerrel sajnos nem rendelkezett – a szórakoztatás centrumává fejlesztettük ki, cethal-síversenyeket rendeztünk, griffmadár lovaglóiskolát, Noé bárkája naponta négyszer invitálta sétahajózásra vendégeinket.

Mindenképpen jogosnak látszott várakozásunk, hogy már az első turistaszezon nagyot lendít majd Bábel kátyúba jutott gazdasági helyzetén.

 

*

 

Legnagyobb megdöbbenésünkre a Bábeltourist külföldi kirendeltségeinél alig néhány vendég jelentette be a szándékát, hogy el kíván látogatni hazánkba, ezek is jobbára kis pénzű iskolamesterek vagy piramisőrök voltak. Ugyanakkor a szomszéd Filisztea tengerpartját valósággal elárasztották a gazdag idegenek.

Néhány további sikertelen reklámötlet után a legdrasztikusabb eszközhöz nyúltam, hogy megmentsem a szezont: nemzetközi kongresszust rendeztem Bábelben. Sokáig latolgattam a lehetőségeket: mi volna az a tárgykör, mely leginkább egybeesik hazánk tradícióival, hosszú töprengés után a világ volapökjeinek összehívása mellett döntöttem.

A volapök mozgalom a nyelvek sokféleségében látta az emberi bajok fő okát, azért radikális gyógymódként egy új nyelvet ajánlott. A szavakat a volapök nyelvben dobütések helyettesítették, a szükségletek fontossága határozta meg az ütések számát, így például, ha valaki enni kért, egyet ütött a dobra, ha inni, akkor kettőt, kétszázhetvenhárom dobütés kételkedést fejezett ki a Napfaló Kockás Krokodil létezésében. Úgy véltem, a volapök eszmének sehol sem lehetne megfelelőbb környezete, mint a bábeli toronyban, mely – legalábbis a hivatalos jelentések szerint – lakói nyelvének összezavarodása miatt maradt befejezetlenül.

Már a határon elkezdődtek a bajok. Kiderült, hogy a volapök mozgalom csak látszólag egységes, valójában két kibékíthetetlenül szemben álló frakcióra oszlik, az egyik a dobszó, a másik a kürtszó hatékonyságára esküszik, az eszme elárulásával vádolták egymást, és nem voltak hajlandók közös tárgyalóasztalhoz leülni. A kürtösök visszafordultak, és Jerikóban rendeztek ellenkongresszust.

Bár a dobos volapökök is velük tartottak volna. Napkelet legsóherebb egzisztenciái gyűltek itt össze, gyűrött burnuszban és kopott saruban, kisgyerekeiket kézen fogva, egész nap az utcát járták, és hol egyet, hol kettőt ütöttek a dobjaikra. Fizetés helyett pedig kilencet, mely a volapök nyelvben „köszönöm”-öt jelent. Nyakunkon maradtak a volapök felírással díszített vízipipák, serbetek, nargilék és ottománok is.

A kongresszus teljes csőddel végződött, elúszott a külföldi kölcsönökből szerzett utolsó rúpiánk is.

 

*

 

Feladtam a harcot, és elkészültem a legrosszabbra, tudtam, énrám is bukott bábeli vezetők elkerülhetetlen sorsa vár: vagy a külkereskedelemben helyeznek el, vagy a hulladékgyűjtésnél, mikor egyik nap hat markos rabszolga egy névkőtáblát cipelt be hozzám: Ben Gházi Szuez Kásszászin ninivei tárca nélküli próféta kért kihallgatást. Bár Ninive Bábel ősi ellenségei közé tartozott, nem voltam abban a helyzetben, hogy ne fogadjam a küldöttjét. Ben Gházi Szuez Kásszászin hasissal kínált, és egyenesen a tárgyra tért:

– Tudjuk, hogy önök áteveztek a Genezáret túlsó oldalára (a hagyományos ninivei ravaszság így írta körül csődbe jutott gazdasági helyzetünket), de mi hajlandók vagyunk segíteni önökön.

– Milyen formában? – kérdeztem. – Mert azt nem kell külön mondanom, hogy a büszke bábeli nép nem fogad el semmiféle megalázó feltételt. Így például szó sem lehet arról, hogy szakállunkba színes szalagokat fonjunk, vagy nyilvánosan megtagadjuk, hogy griffmadárra termett nép vagyunk.

– Ezt senki sem kívánhatja önöktől – békített meg a tárca nélküli próféta –, Ninive nem akar mást, mint betársulni a Toronyba, mindkét fél számára rendkívül kedvező feltételek mellett.

Bár nem utasítottam vissza az ajánlatot, nem éreztem magam illetékesnek a tárgyalások lefolytatására, beszélnem kellett a Torony legfőbb emberével, Nahummal. Ben Gházi Szuez Kásszászin is azt ígérte, hogy a legközelebbi megbeszélésre már tárcával jön.

 

*

 

Nahum már a Ninive szó hallatára elkomorodott, amit meg is lehet érteni, tizenhét csatát viselt a gőgös város ellen, és Bábel vasszükségletének nagy részét abból fedeztük, hogy az ő testéből mágnessel kivontuk a lándzsafejeket és beletört nyílvégeket. Indulata csak fokozódott, mikor ismertettem vele a ninivei ajánlatot:

– Nem, nem, és még egyszer nem. Amit háborúban nem sikerült kivívniuk, azt most elérnék pénzzel. Templomainkban a Napfaló Kockás Krokodil helyett a rúpiát állítanák az oltárra.

– De legalább maradnának templomaink – jegyeztem meg szerényen –, míg így az a veszély fenyeget, hogy külföldi hitelezőink téglaárban elárverezik az egész tornyot.

– Folytatni kell a tornyot, most már belátom, kár volt abbahagyni – mondta Nahum –, megyek és beszélek az emberekkel.

– Engedjen meg egy megjegyzést, főtoronyvezető: egy nemzedéket legfeljebb egyszer lehet rábeszélni toronyépítésre.

– Ez cinikus hang, méltatlan a rózsaszín kőtáblához, amellyel ön a Prófétaképzőt végezte.

Mintha harcba készülne, felszállt régi griffmadarára, a gúnyos „Szabad Kánaán” már többször is megjegyezte, hogy ennél a griffnél Nahum csak a kedvenc vesszőgriffjét szereti jobban: a Torony felépítését.

– Megyek a nép közé, és ne is próbáljon visszatartani!

Eszem ágába sem volt visszatartani, tudtam, hogy Nahum az utolsó pillanatig tiltakozna a ninivei ajánlat elfogadása ellen. Értesítettem a Bábeli Temetkezési Központot, és megadtam Nahum méreteit. Ismertem a népemet: jóindulatú és szelíd, mint a bárány, mindent eltűr, kivéve, ha munkára buzdítják, arra számítottam, hogy a felbőszült tömeg agyonveri majd a főtoronyvezetőt. De kiderült, hogy a toronylakók megőriztek még valamennyi tiszteletet vezérük iránt, csak a Vigyorgó Házba zárták be.

 

*

 

Tehát elhárult minden akadály azelől, hogy Ninive belekapcsolódjon Bábel idegenforgalmának megszervezésébe. Már az első ötleteik után beláttam, hogy a ninivei szakemberektől még sokat tanulhatok.

Hazánk éghajlatában eddig leginkább azt kifogásolták a turisták, hogy kevés a napsütéses órák száma, a nap későn kel, és igen korán lenyugszik. Üzlettársaink szerződtették Júdeából a neves Józsua professzort, aki kitárt karjaival megállította a napot a Torony fölött.

Speciális boltot nyitottak, melyben – csak ninivei rúpiáért – kiárulták szanaszét heverő ócskaságainkat: a Királyok Könyvét, Mózes vízfakasztó pálcáját és mindenekelőtt a Tíz Ige összes fellelhető példányát. A kőtáblákat az üzleti célok érdekében kissé meg kellett csonkítanunk, az olyan parancsolatokról, hogy: ne paráználkodj, ne ölj, letörtük a „ne”-t, a tiltószókat azután a belföldi piacon hoztuk forgalomba.

Bábel idegenforgalma hihetetlen módon fellendült, a Torony szobái állandóan foglaltak voltak, egyes fényűzőbb lakosztályainkat, például azokat, melyeket a Puritán Erkölcsi Főnökség vagy az Elnyomottak Testvéri Ligájának egykori irodahelyiségeiből alakítottunk át, hosszú évekre előjegyezték.

 

 

 

Baumgartner, az érzékeny kapus

(H. Kovács történeteiből VI.)

Azt még az MTK-drukkerek is elismerik, kedves uraim, hogy Ányos Fakírnál nagyobb kapus soha nem állt be a három léc közé. Ma már az örök futballmezőkön véd, de ott fönn a Mennyország F. C.-ben is ő kapta az egyes számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok: Zsák, Zamora, Hiden.

Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakír túlságos nyugalmával felingerelte még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros közönségét.

Már az rossz vért szült, hogy mikor kifutott a pályára, magával hozta a bélyeggyűjteményét, és két védés közben elmerülten rendezgette a különböző sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba hozta volna, bármilyen tét is forgott kockán.

Mikor a Világkupa döntőjében 0 : 0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet kért, amíg meghallgatja zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez büntetőjét.

A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának dőlve.

Halálát mégis mindenki megsiratta. A nagy kapus temetésének napján leálltak a gyárak, a földeken nem dolgoztak a parasztok – ők inkább csak megszokásból, mert nem is ismerték Fakírt.

Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel borított koporsót, én Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt:

– Kit igazoljunk le a Fakír helyére, főtitkárhelyettes úr? Szentmiklósit?

A nagy kapus holtteste megrázkódott a koporsóban.

– Sohonyait az MTK-bóI?

A koporsó majd leugrott a vállunkról.

– Baumgartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából?

A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakír egyetért a választásunkkal.

 

*

 

Felkerestem a téesz vezetőit, és nem titkolva, hogy Baumgartnerért jöttem, megkérdeztem, mik a feltételeik?

– Százezer forint – felelte a sportköri elnök –, egy fillérrel sem kevesebb.

Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű kapusért!

– Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelkezésünkre.

– Nem is maguk adnák ezt a százezer forintot, hanem mi, amiért elviszik tőlünk Baumgartnert. Mérleghiányos téesz vagyunk, de erre nem sajnáljuk a pénzt.

Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a Ferencvárosnak, de ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban.

– De hát mi baja van ennek a Baumgartnernek? Iszik, nőzik?

– Nem kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny.

– És az olyan nagy baj?

– Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják.

 

*

 

Másnap egy nyerges vontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos szállítómunkás egy hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta könnyűbúvár-felszerelésben ott ült jövendő kapusunk.

– Miért hozták így?

– Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen szigetelve szállíthatjuk, így talán nem sértődik meg útközben.

A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kényszerzubbony és szájkosár is volt, ezek után a legrosszabbra készültünk fel, kellemes meglepetésünkre egy szerény és jó modorú, göndör hajú fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan bemutatkozott:

– Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa.

 

*

 

A tréningek során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel lehetett nyilatkozni, ebben a fiúban megvolt minden képesség, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír örökébe lépjen. Branovics úgy határozott, hogy már a tavaszi első fordulóban – melyre a sors szeszélyéből épp az MTK elleni örök rangadó esett – beállítja a csapatba a fiatal kapust.

Mikor Baumgartner kifutott a pályára, senki sem lepődött meg azon, hogy egy rozsdás patkót, két tarka macskát és egy háziáldást hoz magával. Már Ányos Fakír leszoktatta a szurkolókat arról, hogy ilyesmin csodálkozzanak.

Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat egy spárgával a hálóhoz kötötte, utána letérdelt a gólvonalon, magába merülten imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be, hogy jobb lábbal belelépett a direkt erre a célra odakészített lócitromba.

A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köthesse, mikor a gyúró felvilágosította, hogy ő nem lány, hanem fiú, bocsánatkérően mosolygott, egyébként nyugodtnak és magabiztosnak látszott.

A kapus mintha kissé túlzott lendülettel vetette volna magát a küzdelembe, még az első negyedóra sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal:

– Nem baj – mondta az ügyvezető főtitkárhelyettes –, a fő az, hogy akar a fiú.

A megfogyatkozott védelem mögött Baumgartner a bravúrok sorozatát mutatta be. Kígyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta, felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizonyult Borovácz VI közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani.

Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak középkezdéshez, csak a tribün tetején harsant fel egy örökké elégedetlen szurkoló hangja:

– Te hülye! Beszedted ezt a leventególt!

A feledhetetlen Ányos Fakír, de a világ minden más kapusa is elengedte volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza:

– Miért? Maga szerint hogy kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg.

– Le is jövök, te nótás kapitány.

– Te nyári Mikulás.

– Te kolhozjampec.

Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette:

– Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel?!

Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette mindkét karját.

– Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos hadirokkant, de ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát, és tegyétek a számba.

Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók dübörgő tapsát.

Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert. Vigasztaltam őt, de a lelkem mélyén már kezdtem érteni, mi is lehet az a bizonyos érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz, mérleghiánya ellenére sem sokallta a százezer forintos megváltást.

 

*

 

Hiába intettük nyugalomra, Baumgartner az egyik botrányt a másik után rendezte.

Meccs közben táskarádióján figyelte, hogy a szpíker mit mond róla, ha valamilyen megjegyzést sérelmesnek talált, negyedórákra otthagyta a kaput, és odament a mikrofonhoz vitatkozni.

Betiltatta a pálya környékén a napraforgó- és tökmagárusítást, mert a ropogás zavarta őt az összpontosításban, ugyanezen okból a Stadionba lépő nézőknek nemezpapucsot kellett húzni a cipőjükre.

Hónapokig pereskedett a vasút ellen, mert a szél a Keleti pályaudvar felől füstöt sodort a Stadion felé, és az csípte a szemét. Mikor a pert elvesztette, Baumgartner egy pokolgépet adott be megőrzésre a pályaudvar ruhatárába.

Viszont meg kell hagyni: csodálatosan védett. Meccsek közben egy bárányfelhő lebegett mozdulatlanul a kapuja fölött, Ányos Fakír ült rajta, fehér angyali karingben-glóriában, egy-egy öklözés vagy kifutás után elismerően összeütötte a szárnyait.

A csapat semmiképpen sem mondhatott le a kivételes képességű kapuvédőről, kétségbeesetten kértük ki az idegorvos véleményét.

– Maguk nagyon jól tudják, kedves uraim – mondta doktor Schön Ubul –, hogy minden kapus bolond. Én kezeltem a nagy Safraneket, azt képzelte magáról, hogy tűzoltó főhadnagy, otthon állandóan vizet öntött a sparhertre, a felesége évekig nem főzhetett meleg ételt. Vetélytársa, Mezőfi, a Szőke Párduc pedig egy hizlalt hangyát tartott a cigarettatárcájában, órák hosszat énekelt neki, mert meg akarta tanítani táncolni. Baumgartner viszont csak egy kissé idegesebb az átlagnál, és talán még ezen is lehetne javítani valamennyit.

– Hogy?

– Nézzék: a fiú már huszonkét éves, és még nem akadt dolga nővel.

– Baumgartner még szűz?

– Hát hogy ne lenne az? Tizenhárom éves korában fedezték fel a kapustehetségét, akkor rögtön edzőtáborba vitték, és azóta kétszer engedték ki egy-egy félórára. Most a legsürgősebben meg kell nősíteni őt.

 

*

 

Másnap a főváros legkülönbözőbb pontjain kis alakú zöld-fehér plakátok jelentek meg a következő szöveggel:

 

„Szurkolótársnők!

A csapat vitális érdekei úgy kívánják, hogy nagy tehetségű kapusunkat, Baumgartner Sebestyént megnősítsük. Bár természetesen százszámra akadnának jelöltek, de mi csak egy igazi Fradi-szurkolónő mellett látjuk biztosítva kapusunk családi tűzhelyének melegét. Lányok! Most bebizonyíthatjátok, hogy tudtok annyi áldozatot hozni a csapatért, mint a férfiak.

Folyó hó huszonharmadikán déli ¾ 1-kor jelentkezzen a Rákosmezőn Branovics Géza ügyvezető helyettes-főtitkárnál minden olyan 18–25 év közti lány, aki megfelel a következő feltételeknek:

1. Legyen szilárd és megingathatatlan híve rendszerünknek! (4–2–4, az egyik fedezet beékelődik a hátvédek vonalába, balösszekötő kissé hátravonva.)

2. Érvényes tagsági könyvvel és hatvan centinél nem nagyobb csípőbőséggel rendelkezik.

3. Vállalja, hogy a kapust hozzásegíti formája megőrzéséhez. Nem jár vele moziba, színházba, táncolni, házasélet eszközlése előtt kikéri sportorvosunk beleegyezését.”

 

És így folytatódtak a feltételek, egészen le a lap aljáig. A megjelölt időpontban mégis hatvankétezer-négyszázkilencvenhárom áldozatkész lány jelent meg a Rákosmezőn.

Branovics neves szakemberek bevonásával selejtezőket rendezett azokból a feladatkörökből, melyekben egy futballista feleségének otthonosan kell mozognia. A jelentkezők próba étrendet állítottak össze, egy rangadó mérkőzés előtti szerdára és a mérkőzés utáni keddre. Integettek egy képzelt repülőgép után, mely külföldi túrára viszi a csapatot, úgy, hogy ez az integetés kifejezze a Ferencváros győzelmébe vetett rendíthetetlen hitet.

Végül is tíz lány jutott túl a rostákon, Branovics bemutatta őket nekem, és a véleményemet kérte. Én csak a fejemet csóváltam:

– Nézze, ügyvezető főtitkár-helyettes úr, ezek szép lányok, rendes lányok, de nem futballistákhoz valók.

– Miért, milyen nők valók futballistákhoz? Az élet királyaihoz?

– Ezek a fiúk hiába az élet királyai, nőügyekben sokszor félszegek, és inkább a náluk idősebb, érett nőkhöz vonzódnak. Kapusunknál – gondolom – még fokozottabban így áll a helyzet, szívesebben ajánlanám neki bármelyik kiválasztott lány özvegy édesanyját.

Branovics lesújtó pillantást vetett rám:

– Magának romlott és beteges fantáziája van, Kovács úr.

– Az nem baj, csak a csapatnak menjen a játék.

 

*

 

Az idény végén került sor Baumgartner esküvőjére, a kiválasztott tíz lány legszebbikét, Csipke Rózsika adminisztrátort vezette a Mester utcai házasságkötő teremben az anyakönyvvezető elé. Az ünnepélyes alkalomra való tekintettel az anyakönyvvezetői tisztet régi sportember töltötte be: Gottselig Aranka, aki az 1930-as évek elején hamis igazolvánnyal – Kriván Gyula néven – támadó középfedezetet játszott a Törökőr második csapatában.

Én régtől ismertem Arankát, tudtam, hogy ez a rafinált nőszemély nemcsak a játékot sajátította el, de kitanulmányozta a játékosok lelkivilágát is. Hajlott kora ellenére állandóan valamelyik neves futballista udvarolt neki, legutóbb az MTK-s Borovácz VI. Megláttam, hogy Aranka a nemzetiszínű szalag alatt unokája kihívó szabású pulóverét viseli, azonnal rosszat sejtettem.

Az ifjú pár a játékostársak felemelt sípcsontvédőinek sorfala alatt vonult az emelvényhez, mikor odaértek, Baumgartner elengedte menyasszonya kezét, és megbabonázva bámult az unoka kihívó szabású pulóverére. Én kétségbeesve elfordultam, tudtam, hogy bekövetkezik az, amit megjósoltam.

– Baumgartner Sebestyén, kívánja-e feleségül venni a jelen levő Csipke Rózsikát?

– Nem.

– Miért?

– Mert én magát akarom elvenni! – mondta a tehetséges fiatal kapuvéd.

 

*

 

Senki sem jósolt hosszú életet ennek a nagy korkülönbséggel megkötött házasságnak, de az események rácáfoltak a várakozásra.

A ravasz és tapasztalt Aranka az ujja köré csavarta érzelmi ügyekben járatlan kapusunkat, Baumgartner az őrületig féltékeny volt rá. Ez a szenvedély még a futball iránti rajongást is háttérbe szorította nála.

Azt még elnéztük, hogy a kapufát telifaragja G. A. monogrammal, de abból már komoly bonyodalmak származtak, hogy meccs közben sem volt hajlandó megválni feleségétől. Mivel a nemzetközi előírások megtiltják, hogy illetéktelen személyek ülhessenek a kapu mögötti kispadon, Baumgartner egy helikoptert bérelt, és az asszony másfél óráig azon keringett a pálya fölött. A kapus így állandóan fölfelé figyelt: nem kezd-e ki Aranka valamilyen arra haladó repülőgép pilótájával?

Persze, az olyan dörzsölt csatárok, mint a szegedi Sóbujtár, vagy a Vasas Karalokánovja, hamar észrevették ezt a különös szokást, kivárták a pillanatot, mikor épp fölfelé néz, és már a Kígyó térről rálőtték a labdát. Katasztrofális vereségek sorozatát szenvedtük el, pedig még hátravolt az MTK elleni örök rangadó.

Branovics, mint már annyiszor, most is hozzám fordult segítségért:

– Kedves jó Kovács úr, ezt a mérkőzést nem szabad elveszítenünk. Hogy lehetne lelket verni Baumgartnerbe? Mai formájában Borovácz VI legalább négy gólt lő neki.

Elgondolkoztam:

– Most már nincs más hátra: a féltékenységre kell apellálnunk.

A csapat a Duna fenekén egy búvárharangban volt rejtekhelyen, csak így tudtuk megóvni őket a szurkolók zaklatásaitól, itt kerestem fel a kapust, és elmondtam neki, amit mindeddig gondosan titkoltunk előtte, hogy feleségének utolsó szerelme az MTK-s Borovácz VI volt, és értesüléseink szerint a csatár mindmáig szereti Arankát. Visszafelé jövet beugrottam a Temetkezési Intézetbe, és megkérdeztem, mibe kerül egy NB I osztályú temetés.

Baumgartner szemrehányást tett Arankának, az asszony nem is tagadta a vádat, sőt, ő ment át támadásba:

– Borovácz VI mellett ezerszer különb életem volt – mondta –, ők sorozatban nyerték a meccseket, te pedig tavaly december óta egy fillér győzelmi prémiumot sem hoztál haza.

– De a fizetésemet odaadtam.

– Ha fizetésből akartam volna élni, nem futballistához megyek.

Aranka az asztalra vágott:

– És vedd tudomásul: meguntam már a nyomort. Ha nem nyertek vasárnap az MTK ellen, visszaköltözöm Borováczhoz.

 

*

 

Baumgartner még soha olyan szorgalmasan nem végezte az edzés munkáját, mint ezen a héten.

A szokásos bemelegítő gyakorlatot nem találta elég hatékonynak, ezért beült egy fűtött kemencébe, és egy forrasztólámpával melegítette be az ízületeit.

A legnagyobb gondot az utóbbi időben kissé megbomlott reflexeinek helyrehozására fordította. Egy zsák lepkét hozott ki, egyenként kiengedte a zsák száján, és megpróbálta elkapni őket. Aztán visszadugta a lepkéket, és százszor-ezerszer elölről kezdte a gyakorlatot.

A tréninget könnyű rugalmassági gyakorlatok zárták le, melyeket a pálya szélén már a mentők is végignéztek, türelmesen várva, hogy mikor esik össze a kapus. Vasárnapra Baumgartner csúcsformába lendült.

Otthon hagyta szerencsepatkóit és tarka macskáit, helyettük egy töltött pisztolyt hozott magával kifutásnál. Nem közölt semmit a fegyver rendeltetéséről, de a mozdulat, mellyel a hálóba helyezte, a legkisebb kétséget sem hagyta afelől, hogy Baumgartner ma csak egy gólt kaphat, az összes további kapuslövés már hullagyalázásnak számít.

Már a második védése után őrjöngésbe tört ki a lelátó, öreg szurkolók elkérték szomszédjuk szemüvegét, mert a kapus mozgásából azt hitték, hogy a feledhetetlen Ányos Fakír tért vissza az örök futballmezőkről. Különösen Borovácz VI lövéseire dobta magát önfeláldozóan, olyanokat esett, hogy behorpadt a fű alatta, és avar korabeli ezüsttallérok kerültek elő, mint téeszcsékben a mélyszántásnál.

Egy-egy bravúros mentés után felnézett Aranka helikopterére, mivel csatársorunk egygólos vezetést szerzett, az idő múlásával egyre valószínűbbnek látszott, hogy Baumgartner hosszú szünet után ma végre győzelmi prémiumot visz haza, és továbbra is biztosíthatja magának felesége vonzalmát.

És a második félidő utolsó előtti percében történt az a végzetes eset, melyet a sportlélektan szakkönyvei azóta is Baumgartner-komplexus elnevezéssel illetnek.

Borovácz VI a félpályánál cselezni akart, de a labda lepattant a lábáról, és erejét vesztve a mi kapunk felé gurult. Baumgartner könnyed mozdulattal lehajolt érte, de ugyanebben a pillanatban egy lepke is felrebbent a fűből, és a kapus, az edzések káros reflexbegyakorlásának hatására, nem a labdát, hanem a lepkét fogta meg. Az MTK kiegyenlített, majd az utolsó pillanatban a győzelmet is megszerezte, de Baumgartner ezt már nem érte meg.

 

*

 

Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel díszített koporsót, én Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó alatt:

– Kit igazoljunk le Baumgartner helyére?

– Jó volna egyszer már egy kevésbé bolond kapus.

– Talán Merklánszky doktor a Herminamezőből, róla nagyon sok jót hallottam.

 

*

 

A következő bajnokság első mérkőzésén már Merklánszky doktor futott ki a fekete kapusmezben. Egy bombardót hozott magával, a játékvezetői sípszóra szerényen meghajolt, és Händel Vízizenéjének bevezető futamait kezdte játszani.

 

 

 

Az Elátkozott Hivatal

Én, az utolsó azok közül, akik ismerik az Elátkozott Hivatal titkát, úgy érzem, elérkezett az idő, hogy a világ elé tárjam azokat az eseményeket, melyek a Hivatal szörnyű sorsát okozták.

Hivatalunk semmiben sem különbözött más hasonló intézményektől, legföljebb annyiban, hogy igazgatónk, Brandt József, az átlagosnál valamivel nagyobb tiszteletet kívánt meg a maga számára. A hivatal előcsarnokában ott állt életnagyságú szobra, melyet a hatvanadik születésnapjára a vállalati amatőr szobrászverseny hétszáz pályaműve közül a bíráló bizottság a legjobbnak ítélt – ujját fenyegetően a belépőre szegezte, másik kezével pedig egy falon lógó táblára mutatott: „Mit tettél ma azért, hogy meg legyek veled elégedve?” Az illemhelyen is kitétette a képét, azzal a felírással, hogy: „Ne lógj itt, gondold meg: én is le tudtam mondani a dohányzásról!”

Brandt igazgató kartárs irodáját egy átalakított páncélszekrényben rendezte be, az ügyvitelt zseniálisan leegyszerűsítette: soha senkit semmilyen ügyben nem fogadott. Kivételt csak az képezett, ha valaki bejelentést akart tenni, hogy vállalatunk egyik dolgozója kicsinylőleg vagy becsmérlőleg nyilatkozott Róla. Ilyenkor a bejelentő a páncélszekrény külső zárán kiforgatta az „ellenség” szót, erre az ajtó kinyílt előtte, beléphetett, és közölhette adatait. Ha a bejelentés igaznak bizonyult, a rágalmazó kartárs repült a vállalattól, viszont ha nem bizonyult igaznak, akkor is repült, mert nem lehet véletlen, hogy az illetőnek olyan mondásokat lehet tulajdonítani, melyek rongálják az igazgató tekintélyét.

Brandt kartárs hat évig vezette vállalatunkat, azalatt tizenkétszer cserélődtek ki körülötte az emberek. A hatodik év végén Brandt kartárs váratlanul meghalt, jóllehet két vezető beosztású dolgozónak engedélyezte a templomba járást, azzal a feltétellel, hogy meghatározott időszakban misét mondatnak érte.

Halála másnapján a dolgozók gyászmegemlékezésre jöttek össze a vállalat kultúrtermében, Brandt kartárs gyászszalaggal bevont képe előtt, mely alá – utolsó akarata szerint – odaszegezték a felírást: „Az anyag megmarad, csak átalakul, innen is figyellek titeket!” Az új, kinevezett vállalatvezető még nem érkezett meg, az ünnepség szónoka Cseppentő kartárs volt.

Beszédét a teremnek háttal, a kép felé fordulva mondta el, akik az első sorokban álltak, állítólag látták, hogy a beszéd közben a kép néha helyeslőleg bólint, vagy ha nincs megelégedve, haragosan összevonja a szemöldökét. A beszéd reggel nyolckor kezdődött, és már másnap délután fél hétkor véget ért. Cseppentő kartárs letette az utolsó lapot is az asztalra, és felkérte a megjelenteket, hogy egyperces néma felállással áldozzanak az elhunyt Brandt kartárs emlékének. És itt teljesedett be a Hivatal sorsa, melynek következtében joggal áll neve mellett az „Elátkozott” jelző.

A megjelentek némán felálltak, hogy megindultságukat elrejtsék, vagy legalábbis olyan színben tűnjenek fel, mintha megindulásukat lepleznék, belekapaszkodtak az előttük levő szék karfájába. Kökény kartárs – akinek időnként görcs szokott állni a lábába – még rögtön a némaság elején megmoccant, de Cseppentő kartárs szigorú pillantására újból mozdulatlanná merevedett, tudta, hogy a helyettesek nem szeretik, ha a beosztottak tiszteletlenek az elhunyt főnökkel szemben.

A kartársak álltak és várták, hogy valaki majd zörgéssel, köhögéssel vagy bármilyen más módon jelzi, hogy az egy perc letelt. De senki se moccant.

Bár a perc már egyre nyilvánvalóbban elmúlt, senki se érezte magát illetékesnek, hogy ezt megállapítsa. Maga a viszonylag legilletékesebb Cseppentő kartárs sem mert az órájára nézni, pozíciójának rabja volt: hogy venné az ki magát, ha éppen a helyettes törné meg az ünnepi hangulatot. Mások a gyászszalaggal bevont képre néztek, és az állásukra gondoltak, nem kételkedtek abban, hogy Brandt kartárs nem a vakvilágba fenyegetődzik az anyag megmaradásának elvével, még a sírból is meg fogja torolni, ha valaki elvesz egy másodpercet is abból az utolsó hatvanból, melyet az ő tiszteletének szentelnek. Ugyanakkor senki sem fojthatta el mosolygását, ha arra gondolt, hogy fog repülni a vállalattól az a szerencsétlen balek, aki megtöri majd a csendet, sokakban felmerült a soron kívüli előléptetés lehetősége.

A tragédiát az tette teljessé, hogy a falon lógó hivatali óra – talán részvéte jeléül – megállt, többé nem volt rá mód, hogy bárki is megállapíthassa az egy perc leteltét kegyeletsértés nélkül.

Megvirradt, majd újra besötétedett, de az egyperces néma felállás még tartott, az sem vetett véget neki, hogy közben megérkezett az új vállalatvezető, és kérte az embereket, hogy üljenek le vagy menjenek haza, és pihenjék ki magukat. Szavaira senki sem válaszolt, bár szívesen abbahagyták volna, de mindenki attól félt, hogy megjegyzik: éppen ő ült le először.

Két hét múlva – mivel szükség volt a kultúrteremre – az új vállalatvezető teherautóra rakatta a mozdulatlanul álló embereket (olyan mozdulatlanul álltak, hogy úgy, ahogy voltak, meg lehetett volna operálni őket), és elszállította egy kórházba. Mikor itt nem fogadták be őket, átvitette a Legeslegújabbkori Történeti Múzeum egyik különtermébe.

Azóta is ott áll az Elátkozott Hivatal, piros kötélkordon veszi körül őket, fogják a székek karfáját, és mereven néznek a falra, ahonnan már régen eltűnt Brandt elvtárs fényképe. Az őr azt meséli, hogy éjszakánként felsóhajtanak, és lábuk megmoccan, mintha mozdulni szeretne, de aztán szemük sarkából egymásra néznek, és mereven, mozdulatlanul állnak tovább.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]