Katonai cenzúra

Nem tudom, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, létezik-e még ez az intézmény, de az 1970-es években, a 80-as évek elején még működött egy pasaréti kaszárnyaépületben, az úgynevezett „Kis Honvédelmi Minisztérium”-ban. A „Katonai Cenzúrá”-t a szerv hivatalosan bevallott megjelölésként használta, és korlátlan hatalommal döntött minden, a Hadsereget érintő sajtóbeli közlés ügyében: engedélyezett, átíratott – de leginkább tiltott.

Én a magam személyében kétszer kerültem velük szembe, kezdjük az ártatlanabb üggyel. A Magvető Kiadó épp a mezőgazdasági repülőkről, az úgynevezett „trágyabombázókról” szóló riportkönyvem, az „Égi Szekér” megjelentetésére készült, mikor egyik nap egy magas rangú katonatiszt jelentkezett be az igazgatóhoz, Kardos Györgyhöz. Kardos tudta, hogy az ilyen jelentkezésektől túl sok jó nem várható, ezért húzta-halasztotta a találkozást, de végképp elodázni természetesen nem sikerült, végül is le kellett ülniük egymással szembe.

– Azt szeretném közölni Önnel, igazgató elvtárs – mondta a katonatiszt kimérten –, hogy a Néphadsereg törölte könyvheti ajánlólistájáról az „Égi szekér”-t.

Kardos vállat vont:

– Kérem, ez az Önök ügye, a könyv, reméljük, így is elfogy majd, de puszta kíváncsiságból szeretném tudni, hogy miért döntöttek így.

A következők derültek ki. A könyvemben írtam többek között egy mezőgazdasági pilótáról, F. Jenőről, ne említsünk teljes neveket, ha nem muszáj, „nomina sunt odiosa” – a nevekből mindig baj származik. Jenő valahol Gyöngyös térségében röpködött a helikopterével, és ha már ilyen messze került Pesttől, igyekezett minél több pénzt keresni. A Repülőgépes Növényvédő Szolgálatnál akkoriban a kiszórt növényvédő szerek súlya után fizették a pilótákat; ezért érhető módon mindenki igyekezett minél többet felvinni magával – messze a megengedett teherbíráson túl. Hogy aztán szétterítette-e a kijelölt táblákon, vagy beledöntötte az egészet egy tóba, az már az illető lelkiismeretén múlott. Jenő is alaposan fel szokott pakolni, ennek következtében két egymás utáni napon beesett Kamov-típusú helikopterével a szőlő közé, de ez nem törte meg az optimizmusát, a harmadik alkalommal is komoly túlsúllyal szállt fel. Bízott benne, hogy a kedvező széllel, mely nemcsak a merevszárnyú repülőgépek, hanem a helikopterek működését is befolyásolja, majd csak elevickél valahogy.

Balszerencséjére, mikorra elérte a szükséges repülési magasságot, a szél teljesen elállt. Jenő nem tudott dolgozni, a túlsúllyal egy harmadik kényszerleszállást sem mert megkockáztatni, azt találta ki, hogy berepült egy felhagyott bánya kráterébe és ott keringett, hogy legalább a benzin fogyjon és ennyivel is könnyebbé váljon a gép. Egy órán át rótta a szűk köröket folyamatosan halálfélelembe dermedve, végre észrevette, hogy a Gagarin Hőerőmű kéménye fölött meglebben a füst, jelezve a szél feltámadását, akkor végre kimerészkedett a kráterből és leszórta a rakományát. Visszatért a repülőtérre, leszállt, kulcsra zárta a helikoptert, utána lepisálta, mintegy jelezve, hogy a maga részéről befejezte.

– Teljességgel megengedhetetlen – mondta a katonatiszt Kardosnak –, hogy valaki lepisáljon egy helikoptert.

Kardos mosolygott:

– Azt hiszem, már különb gépekkel is megestek hasonló dolgok, de legjobb tudomásom szerint ez a Kamov-típusú helikopter sohasem volt rendszeresítve a Magyar Néphadseregben.

– Ez akkor is megengedhetetlen! Utána jöhetnek a tankok és így tovább!

Ebben maradtak. Később hallottam egyik újságíró barátomtól, akit mint tartalékos katonai cenzort nyári táborba hívtak be, hogy a továbbképzésükön összesen két téma szerepelt; az első természetesen: példaképünk a Szovjetunió élenjáró katonai cenzúrája, a második: katonai cenzúrai tanulságok az „Égi szekér” megjelenésével kapcsolatban.

 

Elmondtam már, hogy 1968-ban néhány hónapot töltöttem Rákospalotán a katonai fegyelmező zászlóaljnál, és a tapasztalataimat egy hosszabb riportban foglaltam össze. Az előírások szerint az írást be kellett volna mutatnom a Politikai Főcsoportfőnökségen, de ezt a magam részéről egy pillanatig sem vettem komolyan. Régi alapelvem: „a slamposság enyhíti a diktatúrát”, úgy gondoltam, a katonai cenzúránál senki sem figyeli azt, hogy én megírtam ezt a riportot, a Szépirodalmi Kiadó pedig beéri azzal, ha én kijelentem, hogy illetékes helyen jóváhagyták az anyagot.

Alapjában véve helyesen okoskodtam, csak egy hibát követtem el: az egész kötetnek a „Fegyelmező zászlóalj” címet adtam, úgy éreztem, hogy ez hatásos, majdnem hogy péhowardi izgalmasságú titulus, a könyvesboltok kirakatában magára vonja majd a tekintetet. Nem kellett volna. Ilyen nyílt szándék már szemet szúrt az illetékeseknek, felkérték a kéziratot a Honvédelmi Minisztériumba, ahol megtisztelő gondossággal elolvasták, aztán behívattak.

– Nagyszerű, Moldova elvtárs, kiváló, sőt csodálatos – nem mondtak ennyi jót, de miért ne csináljak egy kis propagandát magamnak – csak egy kissé sötét képet fest. Volna egy kérésünk.

– Mi volna az?

– Írjon bele néhány pozitív, példamutató alakot is.

– Nagyon szívesen, de egy kérésem nekem is volna.

– Parancsoljon.

– Tessék kijönni velem a helyszínre és megmutatni ezeket az alakokat, mert én magam nem találkoztam velük.

– Hát ha maga ennyire naturalista, akkor sajnos nem tudjuk engedélyezni az írás megjelenését.

Ebben maradtunk. Aztán telt-múlt az idő, ez hála Istennek nem tartozik a katonai cenzúra hatáskörébe, mert akkor bizony nem nagyon mozdulna, az 1970-es évek végén úgy éreztem, hogy megint tehetek egy kísérletet. Ezúttal a Magvető Könyvkiadónál próbálkoztam.

A kéziratot elfogadták, a nyomdai előkészítőkhöz került, már azt hittem, szabad a pálya, mikor Kardos behívatott, és egy hivatalos levelet mutatott nekem, elolvastam: egyszerre két minisztérium tiltotta be a könyvet – a művelődési és a honvédelmi tárca, ha úgy akarom, még büszke is lehettem volna a megkülönböztetett magas figyelemre.

– Akkor most mit csináljunk, főnök? – kérdeztem Kardost.

– Várunk még egy pár évet – mondta és visszaadta a kéziratot.

Ez nyáron történt, épp utaztam le az Őrségbe a családom után, csak lent vettem észre, hogy a kézirat benne maradt a táskámban. Legyintettem:

– Nem érdekes, ennek aztán igazán mindegy, hol lepi a por.

Nemesszeren, ahol lakunk, a harmadik szomszédom „kűfalusi”, vagyis szintén Pestről járogat le az Őrségbe, emellett szakmabeli is: a „Mozgó Világ” című folyóirat olvasószerkesztője volt akkoriban. Valamikor július végén átjött hozzánk egy este, és beszámolt róla, hogy szétdobták a lap augusztusi számát, mert egy Trockij Leóról szóló terjedelmes cikket is közreadott volna.

– Kellene egy száz oldal körüli anyag, hogy egyáltalán megjelenhessünk, a lap ott áll szétdobva a kecskeméti nyomdában, tudnál adni valamit?

– Nincs semmi, illetve itt van ez a „Fegyelmező zászlóalj” – de hát ebből több bajotok származhat, mint Trockijból. Olyan volna, mintha bicikli elől menekülnétek, és teherautó alá ugranátok.

– Nem számít, add csak ide.

Mit ad Isten: az írás csakugyan megjelent a „Mozgó Világ”-ban, mint már említettem: „a slamposság enyhíti a diktatúrát!”. Eltelt két hét is, mire a katonai cenzúra felfedezte, hogy mi történt, felháborodva hívták fel a folyóirat főszerkesztőjét.

– Hogy merte lehozni? Moldova nem mondta, hogy ez az írás be van tiltva?!

Moldova nem mondta, tudniillik abból indult ki, hogy az még rendben van, ha akasztani kísérik az embert, ez mindenkivel előfordulhat, de hogy a saját akasztására ő maga vigye a kötelet, azt már nem lehet elvárni tőle. Vegye meg a hóhér, legyen neki is valami rezsije az egészre. Őrségi szomszédommal azt üzentem a főszerkesztőnőnek, hogy ne vegye túl komolyan az esetleges fenyegetéseket, a hadseregnek egyetlen eszköze lehetne a megtorlásra, az pedig rá nem vonatkozhat: nem hívhatják be katonának.

Én be is értem ennyivel, hiszen az írás végül is elérte a célját; eljutott az olvasó kezébe, többé kísérletet sem tettem, hogy könyv alakban is megjelenhessen, de váratlanul egy újabb esély kínálkozott. Felhív egyik nap egy író barátom, H. Barta Lajos:

– Gyurikám, kérnék tőled valamit, ha akarod teljesíted, ha nem, akkor sincs harag.

– Miről van szó?

– Írtam két kisregényt, benyújtottam egy kiadóhoz, tetszett is nekik, de azt mondták, kevés. Tudták, hogy mi jóban vagyunk, azt tanácsolták, próbáljalak rávenni, hogy te is adjál valami anyagot, így már kikerekedhet egy belevaló kötet.

– Nézd Lajos, nekem csak egyetlen kiadatlan írásom van jelenleg, egy riport a fegyelmező zászlóaljról, de ezt a katonai cenzúra betiltotta.

– Add csak ide, majd meglátjuk.

Találkozunk, Lajos kezébe veszi a kéziratot, mielőtt még belekezdene, áthúzza a címet és egy pillanatnyi töprengés után beírja a helyébe: „Kerüld a nőket!”

– Ez mi? – kérdezem elhűlve.

– Mi volna?! Egy új cím. Erről senki sem fogja kitalálni, hogy a fegyelmező zászlóaljról szól.

Aztán végigolvasta és bólintott:

– Úgy jó, ahogy van, viszem is be a kiadóhoz.

Nem akarom tovább nyújtania történetet, a „Kerüld a nőket!” minden akadály nélkül befutotta a maga kiadói útját, és simán meg is jelent. A katonai cenzúra egy szót sem szólt, talán észre sem vették, vagy lehet, hogy már ők sem a régiek?!