A francia mester

A féllábú Kertész szabóról úgy tudták a Kiskörben, hogy kint Franciaországban sakkmesteri címet szerzett – ez az értesülés a lehető leghitelesebb forrásból eredt: maga Kertész mondta.

Délután öt óra felé Kertész bezárta szabóműhelyét, gondosan áttörölte a cipőjét – műlábán is fekete magas szárú cipőt viselt –, aztán kezében az összetekert sakkvászonnal és a figurákat tartalmazó zacskóval, megjelent a betonból öntött padoknál. Pénzbe játszott, kontrával-rekontrával, mint a kártyások.

Kertész végigverte a kisebb téri menőket: „Morphyt”, a közértest, „Főtisztelendő”-t, a nyomdászt, aki táskájában egy feszületet és egy sakktáblát hordott, mégis osztatlan megdöbbenést keltett, mikor bejelentette, hogy szívesen játszana a Kulich Gyula tér koronázatlan sakk-királyával, Vak Frédivel. A kibicek között egy sem akadt, aki a legkisebb esélyt is adta volna Kertésznek. Frédi már a háború előtt főtornajátékos volt és mint rikkancs, a „Lapterjesztők” sakkcsapatának első tábláján játszott.

Frédi megkapta a kihívást, már a következő napokban megjelent a Kiskörben. Kertész épp játszott valakivel, Frédi vastag szemüvege mögül egy pillantást vetett az állásra:

– Maga szeret sakkozni?

– Igen.

– Akkor miért nem tanul meg?

Kertész nem vitatkozott, tudta, hozzátartozik Frédi taktikájához, hogy gorombaságaival megpróbálja felbosszantani az ellenfeleket. Átültek egy másik asztalhoz, és Kertész felállította a készletet, senkinek sem tűnt fel, hogy egy sakkvászon helyett kettőt fektetett egymásra.

– Mibe játszunk? Tíz forintba?

– Tíz forintba?! Mi az: kimenő van a szegényházból? Száz forint az alap, kontra-rekontrával. De csak egy partit játszok magával.

– Miért csak egyet?

– Mert nem akarom rontani a formámat. Nem jó, ha az ember hozzászokik a könnyű győzelmekhez.

A nyitás jogát Kertész udvariasan átengedte Frédinek, aki Evans kapitány romantikus cseljátékát választotta. Meghúzta b4-et, és összedörzsölte a kezét.

– Ha akarsz egy aforizmát,

Csókold meg a farom izmát! – mondta ez a közönséges ember.

Kertész leütötte a felkínált gyalogot:

– Ráztam a Kohnt.

– Mit csinált?

– Kontráztam – jelentette be Kertész, és öngyújtóját a vászon mellé tette, hogy a partner később ne tagadhassa le a kontrát.

Vak Frédi meglepődve felnézett, ez a mondás annyit jelentett, hogy Kertésznek most már mindenképpen nyernie kellett, döntetlennél is Frédi kapja a pénzt, aztán vállat vont.

– Kontra? Éljen, aki mondta.

Frédi rágyújtott, cigarettáját a feje fölé emelte és le-leverte róla a hamut, feje búbján nemsokára szürke kupac gyűlt össze. A cseljáték szellemében Frédi a királyszárnyon támadott, de Kertész, a francia mester pontosan és higgadtan védekezett, visszaadta a cselgyalogot, de ezen az áron sorra lecserélte a tiszteket. Az állás leegyszerűsödött, a két királyon kívül csak egy-egy szabad gyalog maradt a táblán, de Frédinek így is nyernie kellett, mert az ő gyalogja előbbre járt, hamarabb elérhette a nyolcadik sort, ahol vezérré változhat át és eldöntheti a játszmát. Vak Frédi összedörzsölte a kezét.

– Kelkáposzta túróval – jövök már a fúróval! Rekontra! – és maga mellé tette az öngyújtót, de Kertész azonnal visszahúzta:

– Szubkontra!

Ez a mondás száz forintos alapon már nyolcszázat jelentett, Vak Frédi értetlenül nézett előbb a táblára, aztán Kertészre, nem mert fellebbezni, tolt egyet a gyalogon.

Kertész jobb kézzel lépett, bal kezével pedig az egymásra fektetett két sakkvászon közül alig észrevehetően, maga felé húzta az alsót, a hosszanti mezők száma nyolcról kilencre növekedett, Vak Frédi gyalogja egy mezővel távolabb került az átváltozástól. A rövidlátó főtornajátékos nem vette észre a trükköt, pedig már derékig előre kellett hajolnia az asztalon. A nézők látták, de a Kiskör íratlan törvényei szerint senki sem szólhatott.

Kertész még kettőt rántott az alsó vásznon, ennyi elég volt hozzá, hogy az ő gyalogja érjen be hamarabb és bemattolja Frédi királyát. Mikor sietve összedobta a figurákat és a vásznakat, elvette Frédi pénzét, aztán szivarra gyújtott.

– Még kint Franciaországban doktor Aljechin ellen nyertem egy ilyen partit – ha az urak nem tudnák, akkoriban ő volt a világbajnok…

A Kiskörben mindenki elismerte, hogy a féllábú Kertész szabónak srófra jár az esze. Egyszer bement a boltjába egy gyászoló asszony, egy fekete ruhát akart venni, amiben eltemetik a férjét. Kertész rábeszélt egy sportöltönyt két nadrággal.

Az 1950-es években Kertész nemcsak szabás-varrással foglalkozott, műhelylakása előtt gyakran megálltak a téren idegenül mozgó, jól öltözött férfiak, teherautó-sofőrök, kései vonattal érkező parasztasszonyok, és mindannyian csomagokat hoztak vagy csomagokat vittek.

Az egész országban sehol sem lehetett anilin festéket kapni, mert a lezárt nyugati határon már évek óta nem jött át egy doboz sem, elterjedt a híre, hogy Kertész tud szerezni, de bizalommal fordulhatott hozzá az is, aki szaharint, nagykendőt, vagy akár füstölt sonkát akart, csupa akkortájt hozzáférhetetlen árut.

A feketebolt több mint egy évig virágzott, akkor Kertész úr egyik szállítója berúgott, és a bárban egy aranyrúddal akarta kifizetni a pezsgőjét, az üzletvezető kihívta a rendőrséget, az egész szervezet összeomlott, és még azon az éjszakán Kertész műhelye előtt is megállt a nagy fekete Volga.

A nyomozók legnagyobb csodálkozásukra sem pénzt, sem eldugott árut nem találtak a műhelyben, Kertész nem mai mákos volt, a nap minden órájában számított a lebukásra. A féllábú szabót letartóztatták és bevitték a gazdasági rendőrségre, hosszú hetekig vallatták, de Kertész csak annyit mondott: utoljára akkor látott aranyat, mikor a szomszéd felesége átjött hozzá – azt ugyanis Weisz Aranynak hívják.

Végül a detektívek fáradtak bele a küzdelembe, átadták Kertészt az osztály legrettegettebb vallatóemberének, Csizmás Kandúrnak. Kandúr egyetlen, de ellenállhatatlan módszert szokott alkalmazni: nehéz, vasalt bilgeri csizmájával rálépett az áldozat lábára és kilencven-száz kilójával néhányszor ugrált rajta, ez a kezelés a legmakacsabb hallgatást is megtörte.

Kertész cellatársaitól már előzetesen tájékozódott Kandúr stílusáról, rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy őhozzá kerül. A szabó leült a székre és nyugodt mozdulattal előrenyújtotta a műlábát, Kandúr kéjes mosollyal rátiport, Kertész torokból, de visszafogott hangon sziszegett néhányat. Kandúr megdöbbenve nézett rá, üvöltéshez, könnyekhez szokott, most már mind a két csizmájával ráugrott a szabó lábfejére, Kertész úgy gondolta, mindenképpen illendő, hogy megeresszen egy rövidebb jajgatást, de többet nem, mert a vallató vérszemet kap.

Egy órányi kihallgatás után, mikor a teljesen kimerült Kandúrt két beosztottja támogatta ki a szobából, a szabót mint végképp reménytelen esetet elengedték. Kertész kint, a kapitányság előtt megállt, táskájából egy rongyot vett elő és bosszús arccal, de gondosan fényesíteni kezdte összetiport cipőjét.

Kertész nős ember volt, de meglehetősen rosszul élt a feleségével. Házasságuk elején az asszony állandóan féltékenykedett rá, minden reggel egy női kombinét kötözött fel rá az ing alá – abban reménykedett, hogy Kertész így sehol sem mer levetkőzni napközben, esténként pedig minden csomót végigellenőrzött a kombinén. Később is folyton nyomozott utána, minden fillérről elszámoltatta, ha egy fél órát elmaradt, már telefonált a mentőkhöz, a rendőrségre, a tűzoltókhoz.

Kertész hamar belefáradt, ajánlotta, hogy váljanak el, de az asszony csak úgy egyezett volna bele, ha neki marad a lakás, teljes berendezéssel együtt, sőt havi apanázst is követelt – ezt Kertész mindenképpen soknak találta. A házaspár évekig élt együtt a közös lakásban, gyűlölködve és keresve az okot, hogy kimarhassa a másikat.

1956 novemberében osztatlan megdöbbenést keltett a Kiskörben, hogy Kertész eltűnt, hamarosan kiderült, hogy disszidált. Egy Bécsből érkező sofőr üzenetet hozott tőle, a feleségével Kertész azt tudatta, hogy találkozott régi üzletfeleivel, behajtotta kintlevőségeit, és már megalapozta az egzisztenciáját, de nagyon magányos, könyörgött az asszonynak, hogy menjen utána: azt ígérte: tejben-vajban fogja fürdetni. A sofőr vállalta, hogy az asszonyt átsegíti a határon.

Hosszú töprengés után Kertészné úgy döntött, hogy megéri, becsomagolt, lezárta a lakást és elindult a sofőrrel, még aznap éjszaka átjutott a határon.

Másnap reggel Kertész kissé borostásan, de makulátlanul ragyogó cipőben megjelent a Kiskör fái alatt, egy ismerős lakatost keresett, megkérte, hogy reszeljen új zárat a lakása ajtajára. Az emberek hüledezve néztek rá.

– Hát maga nem disszidált, Kertész úr?

– Én kérem?! Kispesten töltöttem néhány napot a barátaimnál, de minden percemről el tudok számolni. Sajnos, szegény feleségem megszédült, elkapta a kalandvágy és lelépett, hűtlenné vált szocialista rendszerünkhöz, ha esetleg visszajönne, természetesen nem fogadom be a lakásomba, és a független magyar bíróság nekem fog igazat adni.

Kertész alig titkolva elégedettségét, elmosolyodott, egyébként csak annyit akart még mondani az uraknak, hogy a buta ember rosszabb, mint a halott.