A változások őrei

Előszó

1972.

Flandera János tizennyolc hónapot töltött bent a tüdőszanatóriumban, a szoba többi ágya közben kétszer is gazdát cserélt. A szokásos félévi vizsgálatról – a szanatóriumban a fél évet tekintették a legkisebb időegységnek, mely számottevő változást hozhat a beteg állapotában – a leletek még mindig nem mutattak teljes gyógyulást, az orvosok továbbra is benn tartották volna, de János ragaszkodott hozzá, hogy bocsássák el.

Mint az ország többi hasonló intézménye, ez a szanatórium sem bővelkedett férőhelyekben, minden felszabaduló ágyra négy-öt beteg várt, az orvosok inkább csak Altschulerhez fűződő rokoni kapcsolatára való tekintetből próbálták rávenni Jánost, hogy maradjon bent még egy fél évig, de látva ingerült makacsságát, végül is hozzájárultak, hogy saját felelősségére eltávozhasson.

Nagyezsda már reggel érte jött, segített becsomagolni a bőröndöket, elintézte helyette az elbocsátás hivatalos formaságait, mikor mindennel végzett, egy kötegelt csomag százforintost nyújtott át neki:

– Itt van a pénz, elég lesz?

János megszámolta: tízezer forint volt, határozatlanul bólintott:

– Igen. Tíz vagy tizenegy embernek kell adni.

– Igazán nem sajnálom a pénzt, de szerintem csak azt tették, ami a kötelességük volt.

– Az lehet, de gondolj arra, hogy visszakerülhetek.

– Hát akkor próbáld meg, de nem hiszem, hogy elfogadják.

A szanatórium pártintézménynek számított, a falakon feliratok hirdették a kommunista magatartás etikáját, a köszönés formáitól a teljes anyagi önzetlenségig. János ennek ellenére borítékokba rakta a pénzt, és sorra járva orvosait, ápolónőit, búcsúzóul a köpenyek zsebébe csúsztatta. Az ajándékokat csak egy öreg orvos hárította el, aki Altschulert még kintről, az emigrációból ismerte.

Már dél elmúlt, mire kiléptek a kapun. A fekete hivatali autó a főbejárat előtt várakozott, a sofőr eléjük jött, átvette a bőröndöket, és elhelyezte a csomagtartóban. Beültek, Nagyezsda előreszólt:

– A Sztálin hídon, Feri bácsi.

János azt hitte, hogy az autó egyenesen Altschuler villájába, a sorompóval lezárt rózsadombi utcába viszi őket, meglepődve felnézett:

– Átmegyünk Pestre?

– Igen, körülnézünk a városban, vagy nem akarod?

– Dehogynem, jól van.

Átértek a hídon, János arcát az oldalablak üvegének szorítva figyelte az elmaradó utcákat, úgy látta, nem sok változás történt az eltelt másfél év alatt. Egy-egy új lakótelepet és néhány gyárat kivéve, a környék régi, elhanyagolt képét mutatta, sőt a házak állapota karbantartás híján tovább romlott. Úgy tűnt, mintha az egész város öreg vagy rendkívül elfáradt ember tulajdona lenne, aki már beéri a birtokolt terület puszta telekértékével, mely az ő megélhetését úgy-ahogy fedezi, és már nincs kedve törődni a rajta emelt épületekkel.

János kissé lehajolva átnézett a túlsó oldalra, a régi bérházak sorára, a vakolathíjas foltokon az utcai front felől is több helyen feltűntek a padlástetők fekete rései és a kezdetlegesen gerendával aládúcolt erkélyek. Érthetetlennek találta, miért engedik így tönkremenni az épületeket, hisz a rongálódás terjedésével napról napra fokozódnak a helyreállítás költségei. A sofőr mintha kitalálta volna János gondolatát, megjegyezte:

– Sajnos nem telik mindenre egy időben. Most a nehéziparra kell a pénz.

János ránézett, hogy gúnyolódik-e, de a sofőr komolyan gondolta szavait, más mentalitással aligha maradhatott volna meg Altschuler környezetében. Ettől a kis közjátéktól Jánosban a szabadulás örömét felváltotta a rosszkedv. Tudomásul kellett vennie, hogy újra a rózsadombi villában fog élni, ahol mindenre rányomja bélyegét az öregember gyanakvása és erőszakossága. Tekintetét visszafordította az utcára.

A járókelők most sem öltöztek elegánsabban, mint egy-két évvel ezelőtt. Az áruházakban csak egyféle, úgynevezett „típus”-télikabátot lehetett kapni, merev szürke szövetből, de ezt is csak néhány fiatalabb férfi viselte, a többség lehordott felöltőben járt, melyből alul kilógott a begombolt flanelbélés, vagy háború előtti bocskaiban, tépett huzatú irhabundában.

Rohamszerűen újra és újra feltámadó, csak rövid időszakokra csillapodó szél fújt, port és plakátfoszlányokat sodort magával. Az utcákon alig jártak, csak a húsboltok és a kocsmák környékén mutatkozott valami élénkség.

A fekete-fehér, csillogó műmárvány kockákkal díszített húsboltokban üresen lógtak a kampók, a pult üveglapja mögött is csak vékony sózott szalonna volt kirakva, a boltok előtt mégis hosszú sor húzódott. A sofőr hüvelykujjával élesen feléjük bökött, és elmondta, hogy nem is a mai, hanem a holnap reggeli hússzállításra várnak, a családok tagjai időközönként váltják egymást a sorban.

A kocsmák félig nyitott ajtaján lehajtott fejű, rongyos alakok siettek be, már az ajtótól egylépésnyire eltűntek a gomolygó füstben és gőzben. Néhányan kint az utcán toporogtak. János a lassan hajtó kocsiból megfigyelhette őket: ruhadarabokat, órákat vagy háztartási eszközöket kínáltak eladásra, mások szótlanul néztek maguk elé, és csak meg-megrebbenő szájuk jelezte gondolataik mozgását. Voltak, akik ingerült tekintetüket körbefordítva keresték az alkalmat, hogy belekössenek valakibe.

Egy pakombartos, lobogó fekete hajú férfi, aki a hidegben is kigombolta az inge nyakát, észrevette, hogy a fekete autó utasai feléjük néznek. Előrelépett, mosolyt erőltetve mondott valamit, valószínűleg pénzt kért, bár János a felhúzott ablakon át nem értette tisztán a szavait. A férfi, hogy nem kapott választ, az autó után köpött, és visszament a kocsma elé.

Jánost megdöbbentette ez a köpködő férfi, Nagyezsdára nézett, de az figyelemre sem méltatta a jelenetet. János csodálkozott, hogy a minden társadalmi ellentétre oly érzékeny asszony nem vette észre az inzultust, vagy ami még rosszabb, az autó használatával járó természetes következménynek tekintette.

Mióta kilépett a szanatórium kapuján, János most először érezte meg a külvilág változásait. Néhány évvel ezelőtt, amikor a győri pártbizottságon dolgozott, még elképzelhetetlen lett volna ez a jelenet, ha nem is mindig szeretet, de tisztelet vette körül a hivatali autók gazdáit.

A Rákos-patakon túl a kocsi elfordult, és egy új lakótelep aszfalt nélküli gödrös utcáin haladt tovább. A telep egyik felén még beállványozva és vakolatlanul álltak az épületek, az erős hidegben is dolgozott rajtuk néhány kőműves, de az elkészült háztömbökben már függöny takarta be az ablakokat, jelezve, hogy a lakók beköltöztek. A kocsi is egy ilyen, már használatba vett, ötemeletes, sárga-kékre festett ház előtt fékezett le.

– Megérkeztünk – mondta Nagyezsda.

– Kihez megyünk?

– Egy barátnőmhöz, meghívott minket.

– Így megyünk látogatóba? Meg sem vagyok borotválkozva.

– Nem számít.

– És apád mit szól, hogy nem egyenest hazamegyünk?

– Apus tudja.

Nagyezsda, hogy véget vessen a vitának, a férfi karjába kapaszkodott, kikerültek egy összefagyott törmelékdombot, és beléptek a házba. A lépcsőház előterében számos jel mutatta, hogy még nem fejeződtek be a belső munkák, a lift sem volt még bekötve, gyalog indultak meg fölfelé.

Az első emeleten Nagyezsda a korlátba fogódzkodva megállt:

– Itt vagyunk.

– Hogy hívják a barátnődet?

– Nézd végig a névtáblákat.

– Hiába nézem, nem ismerem a barátnőidet.

– Akkor is ki fogod találni.

János, aki a szanatóriumban hozzászokott a percnyi pontosságú étkezési és pihenési rendhez, éhes és fáradt volt. Eleve nem szívesen ment társaságba, most felesége szándékoltan vidám hangjától elöntötte a düh, és csak nehezen állta meg, hogy ne vágjon vissza néhány éles szóval. Időbe tellett, amíg legyűrte indulatát, és rászánta magát, hogy sorra járja a lakásokat.

Az ajtókra már felszegezték az egyforma arany betűs, üveggel fedett névtáblákat, János megnézte, de egyik név sem tűnt ismerősnek. Már rá akart szólni Nagyezsdára, mikor a belső saroklakás ajtaján a „Flandera János” névtáblát vette észre. Zavartan fordult vissza a korlátnál álló asszonyhoz:

– Ez a miénk?

– Igen, a miénk.

Nagyezsda botjára támaszkodva előresietett, kinyitotta az ajtót, és karonfogva vezette végig férjét a lakásban. A lakás két szobából, konyhából és mellékhelyiségekből állt, fel lehetett ismerni benne a blokkházak tipikus jeleit: a szűkre méretezett ablaknyílásokat, alacsony mennyezetet, vékony közfalakat, de a berendezés enyhítette a lakás fogyatékosságait.

Az egyik szobába az asszony otthoni bútorait tették, a másikba egy új dolgozószoba-garnitúra került. Ezt a helyiséget Jánosnak szánták, a szekrény keresztrúdján ott lógtak a ruhái, az íróasztalra kikészítették könyveit és régi egyetemista jegyzeteit.

Míg Nagyezsda kirakta a bőröndöket, János kiment a fürdőszobába, kiengedte a melegvíz-csapot, és mutatóujját a vízsugár alá tartotta:

– Költemény arról, hogy Ivan Kozirjev vasöntő új lakásba költözött – dünnyögte maga elé a Majakovszkij-vers címét.

Bár néhány órával ezelőtt még boldog lett volna, ha megtudja, hogy saját lakása lesz, most, hogy a vágya megvalósult, alig tudta visszafojtani keserűségét. Úgy érezte, hogy ez a helyzet, melybe eljutott, nincs arányban a kiállott szenvedésekkel és küzdelmekkel. Ennyit akkor is elért volna, ha egy mérnök vagy tanár sima, kockázatmentes életvitelét választja. A két, súlyos bútorokkal berendezett szoba sokkal reménytelenebb keretnek tűnt, mint az építkezés vagy a katonai tábor börtöne, ahonnan csak fölfelé vezethetett az út.

Kibámult az ablakon, csak a szemközti blokkházig látott, a fal mellett néhány szalmába csavart játszótéri szobor hevert a földön. Fogai összekoccantak a vágytól, hogy életébe még egyszer visszatérjen az eseményeknek és az érzéseknek régi, viharos szélfúvása. Belátta azonban, hogy ezt nem szabad önhatalmú, kockázatos döntésekkel erőltetni, ki kell várni, míg az elkövetkező, egyforma hétköznapok folyamata újból felkínálja a lehetőséget. Elzárta a vízcsapot, mosolyt erőltetett az arcára, és átment a szobába Nagyezsdához.

Altschuler József a hét végén látogatott el az új lakásba. A vacsora – amely egyben lakásszentelőnek is számított – végig feszélyezett hangulatban folyt le. Szinte csak Nagyezsda beszélt, kínálgatta apját és férjét, mentegetőzött, hogy a nagyobb méretű poharak vagy a műanyag salátásvillák hiányoznak az asztalról, még nem jutott ideje áthozni a teljes konyhai felszerelést.

Altschuler szokásához híven csak néhány falatot evett, jóindulatú mosollyal hallgatta lánya mentegetőzését, de erőszakkal féken tartott, meg-megrángó kezei jelezték idegességét, János néhányszor elkapta magán a bíró megvető pillantását.

Vacsora után még ültek néhány percet az asztal mellett, majd Nagyezsda nekilátott élete első önálló mosogatásának, apját és férjét átküldte a szobába. A bíró leült az egyik fotelbe, végigszívta a cigarettáját, csak akkor szólalt meg, mikor elnyomta a csikket, hangját végig nem emelte fel, el akarta kerülni, hogy Nagyezsda a konyhában meghallja a beszélgetést.

– Ne higgye azt, hogy valami megváltozott. Megmondtam magának, hogy természeti csapásnak tekintem, amely ellen egyelőre nem tehetek semmit, de nem fogom megbocsátani, hogy betolakodott a családomba. A türelmem csak addig tart, amíg rendesen viselkedik Nagyezsdával, ha csibészkedik, ki fogom törni a nyakát. Ehhez tartsa magát.

János vállat vont:

– Maga rég nem engedheti meg magának ezt a hangot. Megbüntethetném azzal, hogy komolyan veszem, és elmegyek ebből a lakásból, de azt tudja, hogy akkor Nagyezsda az életben nem áll többé szóba magával. Ez volt a legutolsó alkalom, mikor elnéztem a sértegetéseit. Most már én kötöm feltételekhez, hogy fenntartsam magával a kapcsolatot. Maga megpróbált kiüldözni engem a világból, legyen nyugodt, nem felejtettem el, de most erről ne beszéljünk.

– Mit akar?

– Már sokszor a szememre hányta, hogy a maga nyakán élek. Én sem akarom, hogy maga tartson el, dolgozni akarok. Szerezzen nekem állást.

– Milyen állást?

– Nem tudom pontosan, olyan helyet, ahol előrejuthatok.

– Például hol?

– Nem a Postánál. Például valamelyik tömegszervezet vezetőségében.

– Nincs kapcsolatom velük.

– Maga akkor is könnyen elintézheti. Legalább olyan könnyen, ahogyan behívatott engem katonának.

– Mindenhova diploma kell!

– Magának van diplomája? Ha maga kér valamit, senki sem fog ragaszkodni az előírásokhoz.

– Rendben van, szólok majd néhány embernek, de nem ígérek semmi biztosat.

János elégedetten hátradőlt, Altschuler egy gúnyos mozdulatot tett:

– Más óhaja nincs?

– De, még egy van. Engem nem érdekel különösebben a dolog, de Nagyezsdának örömet okozna.

– Igen, gondolom, magának teljesen mindegy, hogy mi okoz örömet Nagyezsdának. Miről van szó?

– Ő szeretné, ha mi tegeződnénk.

– Hogy képzeli?

– Előre megmondtam: én sem vagyok elragadtatva attól, hogy pertut igyak magával. Csak azért említettem meg, mert Nagyezsda sokszor beszélt róla.

A bíró ki akart sietni a szobából, de mire az ajtóhoz ért, léptei lelassultak, megállt és eltűnődött:

– Rendben van.

– A tegeződés, ha akarja, csak mások előtt érvényes, ha kettesben vagyunk, továbbra is magázódhatunk.

– Ez felesleges, kényelmetlen, a megalázást viszont nem csökkenti. Szokás ilyenkor inni?

– Szokás.

János a bárszekrényből egy üveg bort vett ki, és töltött, a bíró reszkető kézzel emelte koccintásra a poharát:

– Ezentúl tehát hogy szólítsam?

– Jancsinak. És én magát?

– Nem tudom, talán Józsi bácsinak. Ez jó lesz?

– Igen. Egészségedre, Józsi bácsi.

– Egészségedre, Jancsi.

Ittak, János a bíró szenvedő arcára nézett, és akaratlanul is elmosolyodott:

– Hidd el, Józsi bácsi, rosszabbul is járhattál volna.

Altschuler ingatta a fejét.

– Nem hiszem. Nem tudnék az egész országban három olyan embert mutatni, akit kevésbé kívántam volna vőmnek, mint téged.

– Tulajdonképpen mi a kifogásod ellenem?

– Sok van, a legfőbb az, hogy egész jelentéktelen jellemed van.

– Úgy örülök, hogy kibékültetek!

Egyszerre kapták fejüket az ajtó felé: Nagyezsda lépett be a szobába. Le sem vetve konyhai kötényét, előbb apjához, aztán Jánoshoz lépett, és mindkettőjüket megcsókolta.

Altschuler megtartotta ígéretét: veje néhány hét múlva értesítést kapott a Magyarországi Antifasiszta Szolidaritási Ligától, hogy állásügyben jelentkezzen a személyzeti osztályon. János tanácstalanul forgatta kezében a papírt, a liga nevével eddig csak a különböző társadalmi gyűjtésekre felhívó plakátok alján találkozott, itt is számos egyéb tömegszervezet előzte meg az aláírási sorrendben. Ebből kiindulva János eleve jelentéktelennek találta ezt a hivatalt, jelentkezett ugyan az értesítésben megadott címen és időpontban, de el volt szánva rá, hogy ha sejtelmei beigazolódnak, visszautasítja az ajánlatot, és többet ígérő munkahelyet kér apósától.

Az intézmény épülete eloszlatta rossz előérzeteit. A Szolidaritási Liga egy belvárosi kis barokk palotában működött, melyet kívülről is meglepő gondossággal karbantartottak. Még arra is ügyeltek, hogy a homlokzaton az egykori tulajdonos – valószínűleg egy grófi család – levert címerének helyét utánafessék a környező vakolat színére, a kaput újonnan mázolták, a súlyos oroszlánfejes kopogtatón és kilincsen is látszott a tisztítószer fehéres nyoma.

A portás az első emeletre küldte fel Jánost, a márványlépcsőket vörös kókuszszőnyeg takarta, a szőnyeget ötvösmintázatú rézpálcikák szorították le. János lassabbra vette a lépteit, hogy minél tovább tartózkodhasson ebben a nyugodt és elegáns lépcsőházban, amely mintha közömbösen és magabiztosan fogadta volna tulajdonosai cserélődését.

János gyerekkora óta szeretett minden nemes anyagot: a finomabb fát, márványt, szöveteket – ösztönei tiltakoztak így a Tizenkét Ház falainak korhadó deszkái, a Flandera család lakásának lerongyolódott, töredezett berendezése ellen, mely a család minden tagjában a reménytelenség és pusztulás érzetét keltette. János ujjaival végigkísérte a lépcsőház fakorlátjának sima tapintású csiga-díszfaragását, szerette volna, ha a felkínált állás megfelel a céljainak, és ebben az épületben maradhat.

A személyzeti osztály vezetőnője még kintről, a szovjet emigrációból ismerte Altschulert, az öregember iránti tiszteletet kiterjesztette a vőre is, már a bemutatkozásnál biztosította jóindulatáról és segítőkészségéről, János érkezését telefonon bejelentette a Liga főtitkárhelyettesének, és engedélyt kért, hogy bevihesse hozzá.

A főtitkár helyettese alacsony, középkorú férfi volt, homlokát egy szörnyű, valószínűleg puskatustól származó ütés horpasztotta be, a mélyedést gyéren benőtte a haj – Jánost elhagyott, kifüvesedő lövészteknőre emlékeztette. A torkát is valamilyen sérülés érhette, mikor megszólalt, szavai gurgulázva visszhangzottak.

– Gara Ágoston vagyok, foglaljon helyet.

Gara nem lehetett tudatában fogyatékosságának, mert hangosan és sokat beszélt. Először a Liga általános feladatát ismertette: figyelemmel kíséri a fasizmus újraéledésének jeleit az egész világon, hivatalosan tiltakozik ellenük, és mozgósítja a tömegeket, de a tevékenysége nem merül ki ebben.

Az Antifasiszta Szolidaritási Liga irányítja és szervezi a hazájukból elmenekült és Magyarországon letelepedett forradalmárok különféle csoportosulásainak munkáját, fennhatósága alá tartoznak nemcsak a görög, spanyol és portugál, de a német, török és dél-amerikai szervezetek is, melyeknek János még a létezéséről sem tudott eddig.

A Ligát másfél éve alapították – feladatkörének nagy részét eddig a Magyar Partizánok Szövetsége látta el –, ez az idő még nem volt elegendő a szervezet tökéletes kialakításához, a személyi állomány is kiegészítésre szorult.

Gara átfutotta a Jánost kísérő iratokat, mikor elérkezett bennük Altschuler nevéhez, felnézett, mosolygó és egyetértő pillantást vetett a személyzetisnőre. Később egyszer tévedésből Flandera helyett Altschuler elvtársnak szólította Jánost.

Megkérdezte a fiút: akar-e a Liga sajtó- és propagandaosztályán dolgozni? Helyettes referensi beosztást és fizetést kínált fel, de megígérte, hogy ha elsajátítja az előírt idegen nyelveket, soron kívül előléptetik. János inkább csak formális, rövid gondolkodás után elfogadta az ajánlatot, Gara elbúcsúzott tőle, a személyzetisnőre bízta, hogy tájékoztassa a részletekről.

Átmentek a sajtó- és propagandaosztályra. A hatalmas teremben négy lakkozott, hajlott lábú empire íróasztalt helyeztek el, bár az idő délelőtt tizenegy óra felé járt, csak az egyik asztal mögött ült egy hivatalnok.

Katonás és feszes tartású férfi volt, mozdulataiból ítélve alig lehetett idősebb Jánosnál, arcvonásait nem lehetett kivenni, mert háttal ült a napnak, és a fejét glóriaszerűen körülvevő sugarak zavarták az ajtón belépők szemét.

– Bemutatom Ferencz elvtársat – mondta a személyzetisnő –, ő a másik helyettes referensünk.

Ferencz felkelt, és a szoba közepére jött. Közelről látszott, hogy barna bőrű, bajuszos kun arcát valamilyen nagy erővel féken tartott idegesség állandó remegő feszültségben tartja, homloka közepén egy kidudorodó ércsomó lüktet, kézfogása is hangsúlyozottan kemény volt. Bár leheletéből most erős kávészag áradt, János első pillantásra felismerte kollégájában a megrögzött alkoholistát.

A személyzetisnő megmutatta a fiúnak az íróasztalát, egy vaskos dosszié újságkivágást és nyomtatványt adott át neki:

– Dolgozza fel ebben az iktatókönyvben, és készítsen rövid jelentést a tartalmukról. Holnap délután bejövök, és akkor megbeszéljük a problémákat.

Mikor magukra maradtak, János megpróbált beszélgetést kezdeményezni Ferenczcel, de kérdéseire rövid, kimért válaszokat kapott. Délben együtt mentek le a Liga ebédlőjébe, bár egy asztalhoz kerültek, Ferencz evés közben sem engedett tartózkodásából.

Jánosnak nem volt miért erőszakolnia a bizalmasabb kapcsolatot, elfogadta a kialakult helyzetet. Minden figyelmét a munkájára fordította, igyekezett minél pontosabb összefoglalást adni a dossziéban összegyűjtött cikkekről. Aggályos hűséggel másolta le a rövidítéseket, sokáig eltöprengett egy-egy mondaton. Öt órára az anyagnak a felével sem végzett, engedélyt kért, hogy a dossziét hazavihesse magával.

Otthon nem jutott hozzá, hogy folytassa a munkát. Nagyezsda azzal a hírrel fogadta, hogy a szomszédok ismerkedő összejövetelt tartanak, és őket is meghívták. Bár eddigi kapcsolatuk mindössze a reggeli-esti köszönésekből állt, nem térhettek ki a meghívás elől, János rosszkedvűen megborotválkozott, és fehér inget vett.

Ők érkeztek utolsónak, a két szoba minden sarkát elfoglalták már az ingujjra vetkőzött, kezükben poharat tartó férfiak és nők, János, aki feszesebb külsőségekre számított, megkönnyebbült. Bemutatkozott lakótársainak, valamennyien fiatalok voltak, még a harmincadik évüket sem töltötték be, külsejük, beszédstílusuk jelezte, hogy értelmiségi pályán mozognak. János csodálkozott, hogy ennyire egyforma típusú emberek kerültek össze egy épületben.

Nagyezsda, aki már ismert mindenkit, a nők közé ült le, János a könyvespolcnak dőlve nézelődött. A házigazda, egy magas, sovány, kopasz férfi belekarolt.

– Sebők vagyok. Tud römizni?

Jánosnak volt némi fogalma erről a játékról, határozatlanul bólintott. Sebők arca felragyogott.

– Nagyszerű, jöjjön, kimegyünk a konyhába.

Kint félretolta a piszkos feketekávés csészéket, egy dobozból kártyát vett elő, és sietve kevert:

– Az egész társaságból senki sem ismer egyetlen francia kártyajátékot sem. Mit csináljak? Én nem szeretem sem a barkochbát, sem a „zakatolás”-t.

Sebők osztott, közben megjegyezte:

– Nem szeretném, ha a játék menetét felesleges kérdésekkel zavarnánk: ki vagyok, mi vagyok, hogy kerültem ide? Így már most közlöm, hogy én nem apai jogon, hanem a „pragmatica sanctio”, vagyis a feleségem révén kaptam meg ezt a lakást.

János értetlenül nézett vissza rá:

– Ez mit jelent?

– Ne játssza meg magát.

– Én akkor sem tudom, miről van szó.

Sebők gúnyosan legyintett:

– Értem. Szóval kegyed nincs értesülve róla, hogy ennek a háznak a lakásairól nem a tanács döntött, hanem a különféle minisztériumok és más irányító szervek kapták meg őket?

– De hiszen itt nem lakik egyetlen vezető sem!

– Kis naiv. Minden vezetőnek megvan már a maga kis lakása. Ritkán olvasni olyat, hogy hajléktalan miniszterhelyettesek alszanak a Margit híd alatt. Ezeket a lakásokat a fiuknak vagy a lányuknak passzolták át. Ki tudja: talán arra is gondoltak, hadd szokjon össze a fiatal gárda, mire átveszi az ő helyüket. Kurz und gut: ez a ház egy fiók-Rózsadomb, egy kis Káder-dűlő, ide maga sem juthatott be véletlenül. Ne haragudjon, amikor bemutatkozott, nem értettem a nevét, megmondaná még egyszer?

– Flandera János.

– Ezt a nevet még nem hallottuk. És a feleségét hogy hívják?

– Nagyezsda, Altschuler Nagyezsda.

– Köszönöm, elég. Kollégák vagyunk, magának is a „pragmatica sanctio” segített.

Elnevette magát János megdöbbent arcán, és megveregette a vállát:

– Megértem magát, semmi sem olyan nyomasztó, mint ha hasonlítunk valakire. Az út, amin járunk, nyomorult és fárasztó, azzal hízelgünk magunknak, hogy legalább egyéni, és egyszer csak kiderül, hogy százan baktatnak előttünk vagy mellettünk. De fel a fejjel, kolléga, egyszer fellázadunk, és a vők forradalma alapjaiban rázza meg majd a világot.

János megpróbálta figyelmét a lapokra összpontosítani, de gyakorlatlansága hamarosan kiderült. A rutinos Sebők egymás után nyerte a partikat, hamarosan nem találta örömét a játékban. Összeseperte a paklit.

– Ez a játék nem megy magának, kolléga, hogy mégis legyen valami izgalom, ajánlok egy fogadást: háromból kitalálom, hogy hol dolgozik.

– Ezt komolyan mondja?

– Próbáljuk meg.

Már másodikra ráhibázott az Antifasiszta Szolidaritási Ligára. János értetlenül nézett rá:

– Ezt miből találta ki?

– Mondtam, hogy ez a ház egy fiók-Rózsadomb, aki itt lakik, az nem dolgozhat akárhol, csakis néhány meghatározott helyen. A Liga egyébként tipikus káderpihentető és előkészítő hely. Ha valaki minisztériumi vagy más vezető beosztásban valamilyen hibát követ el, szinte hihetetlen, de néha előfordul ilyesmi, és nem maradhat meg a posztján, de az állam továbbra is számít rá, átteszik a Ligához. Itt pihenhet, továbbképezheti magát, ha rendbe jön, visszakerül majd valamilyen magasabb és aktívabb helyre. A munka kevés rizikóval jár, ezért ki lehet próbálni az induló kádereket is, mert ha itt csinálnak valami hülyeséget, nem robban fel egy gyár, legföljebb a grönlandi baloldali szervezetek kapnak spanyol nyelvű brosúrákat.

Jánost felingerelte a gúnyos hang:

– Ezt honnan tudja ilyen pontosan?

– Mit gondol, én hol dolgoztam? Egy házzal arrább, a Demokratikus Jogászok Világszövetségénél voltam ügyintéző. Egy hónapja sincs, hogy kiléptem a buliból.

– Miért?

– Jó hely volt, kényelmes hely, csak egy hibája volt: nem nekem való. Én vegyészmérnök vagyok, szeretem a szakmámat, és még a feleségem kedvéért sem hagyok hivatalnokot vagy politikust csinálni magamból.

– Simán ment?

– Maga most érdeklődik vagy tájékozódik? Nem ment simán. De nem fizethetem a kamatot egy egész életen át, amiért egy miniszter lányába szerettem bele. Egy asztalos lánya mindenesetre egyszerűbb ügy lett volna.

Sebők felállt és kinyújtózkodott:

– Gyerünk vissza, kolléga, egyelőre még viselkednem kell odabent, még legalább két hónapot ki kell bírnom balhé nélkül.

János már hetek óta az Antifasiszta Szolidaritási Ligánál dolgozott, de kivonatok készítésén kívül más munkát nem bíztak rá. Egyik délután négy óra felé a személyzeti osztály vezetőnője bejött a szobába, átnézte János feljegyzéseit, megdicsérte őket, majd Ferenczhez fordult:

– Ferencz elvtárs, ma emlékünnepély lesz a görög kolóniában, szeretném, ha kimenne, és írna róla egypár sort. Vigye magával Flandera elvtársat is, hadd ismerkedjen a területtel.

Ferencz arcán kelletlen fintor futott végig, de nem szállhatott szembe az utasítással. Csak amikor már elindultak, kint az épület előtt próbálta meg lebeszélni Jánost arról, hogy vele jöjjön. Vállon veregetve hazaküldte, azt ígérte, másnap reggel majd elmondja neki az ünnepség lefolyását.

János szívesen hazament volna, mivel lakásukba még nem vezették be a telefont, nem tudta értesíteni Nagyezsdát elmaradásáról, fáradtnak is érezte magát, mégsem fogadhatta el Ferencz ajánlatát. Túl a provokáció kézenfekvő gyanúján, ellentétben állott volna elhatározásával, hogy minden erejét és idejét alárendeli megkésett karrierje szolgálatának. Ferencz megharagudott, egész úton nem szólt hozzá, csak a görög kolónia kapujában adott néhány szavas felvilágosítást.

A görög polgárháború katonái, akiket a legendás hírű Markosz tábornok vezetett, a háború elvesztése után igen nagy számban menekültek Jugoszlávián át Magyarországra. Jó részüket két dunántúli faluban telepítették le, csak a legöntudatosabb és legképzettebb rétegüket: az ipari munkásokat hozták fel a fővárosba.

Az egykori Dohánygyár épületében helyezték el őket, budapesti vállalatoknál dolgoztak, a gyerekek pedig különféle iskolákban tanultak. Már évek teltek el, mióta elhagyták hazájukat, de még mindig szigorú, csaknem katonai szellemben szervezték életüket. A fiatalok, ha megházasodtak, nem hagyták el a kolóniát, inkább tovább osztották az amúgy is szűk lakóhelyiségeket. Fegyvergyakorlatokon vettek részt, emlékező ünnepségeket tartottak, nem adták fel a reményt, hogy a forradalmi mozgalom egyszer még fellendül, és ők visszatérhetnek Görögországba. Az Antifasiszta Szolidaritási Ligának a görög kolónia volt az egyik legfontosabb működési területe.

A görög betűs felirattal díszített kapuba eléjük jött az emlékünnepély szervezője, egy Egyiptomból elszármazott és onnan különös módon Magyarországra került egykori görög ügyvéd. Konstantin Haralambidisz néven mutatkozott be, de kérte Jánost, hogy szólítsa Kosztyának. Átfogta két vendége vállát, és az ünnepség kezdetéig meghívta őket a kolónia kantinjába.

A konyhán az ünnep tiszteletére speciális görög ételeket főztek darált birkahúsból, nyers reszelt hagyma és bors fűszerezéssel, ezenkívül mézbe-olajba mártogatott csemegéket, de Ferenczet Haralambidisz eleve nem is kínálta étellel, egy üveg rákiát bontatott a számára, csak Jánost kérdezte meg: nem akar-e enni valamit? A fiúnak nem volt étvágya, inkább ő is ivott egy rövid kortyot az erős, szilvóriumra emlékeztető pálinkából.

Ferencz nem tudott uralkodni magán, lassan kezdte, de aztán egyik poharat a másik után hajtotta fel, János megértette: kollégája azért szerette volna távol tartani őt, mert inni akart, és előre félt a tanúktól.

Háromnegyed hétkor a rendező elnézést kért, és átment a kultúrterembe, János felkelt, hogy vele tartson, de Haralambidisz megnyugtatta: ráérnek egy jó negyedóra múlva utánajönni, fenntartanak a számukra két helyet az első sorban.

Ketten maradtak az asztalnál, János érezte magán Ferencz komor tekintetét, de úgy tett, mintha nem venné észre, kivárta, amíg a kollégája kezdeményez beszélgetést.

– Maga hogy került a Ligához?

– Miért érdekes ez? – kérdezte János.

– Milyen rokona nyomta be?

– Miből gondolja, hogy a rokonaim nyomtak be?

– Mert ide mindenki protekcióval kerül.

– Maga is?

Ferencz felemelte a hangját úgy, hogy a szomszédos asztaloktól is feléjük fordultak:

– Ne kérdezzen mindig vissza, így a kurvák szoktak viselkedni. Feleljen rendesen, ha kérdezek valamit.

Szeme elborult, a szája széle rángatódzott, azt a benyomást akarta kelteni, mint aki egy rossz szótól elveszti az önuralmát, és verekedni kezd. János tudta, hogy nem meri megtenni, nyugodtan nézett vissza rá:

– Ne kiabáljon, és főleg ne parancsolgasson. Nem vagyunk a kaszárnyában.

Ferencz megdöbbent a rendreutasítástól, a fiú érezte, elérkezett a pillanat, mikor a maga javára fordíthatja az erőviszonyokat. Feltételezte, hogy kapcsolatait Ferencz az erő jelének fogja tekinteni:

– Semmi köze hozzá, hogy én kinek a segítségével kerültem be a Ligához, de ha nagyon érdekli, megmondhatom. Altschuler József az apósom.

János megállt, mert a név a vártnál nagyobb hatással volt Ferenczre, összeszűkült szemmel kérdezte:

– A hadbírósági elnök?

– Igen.

Ferencz a poharába nézett:

– Rendben van, bocsánatot kérek – és a kezét nyújtotta, addig erőszakoskodott, amíg János elfogadta a kézszorítását. Megdörzsölte az arcát, mintha azonnal ki akarna józanodni:

– Azt ajánlom, kössünk egyezséget, hogy nem fogjuk bántani egymást. Lehet, hogy nem hiszi el, de én nagyon jó barát és szövetséges tudok lenni. Katona voltam, és egyenruha nélkül is örökre katonának érzem magam.

János nem látta értelmét, hogy továbbra is fenntartsa az ellenséges feszültséget, koccintott Ferenczcel.

– Szervusz – mondta az egykori tiszt –, tegeződve könnyebb beszélgetni.

Mielőtt ivott volna, aggodalmasan Jánosra nézett:

– Ígérd meg: senkinek sem szólsz róla, hogy én itt egy kicsit szórakoztam.

– Megígérem.

Ferencz készséges arcot vágott, látszott rajta: szeretne valami szolgálatot tenni, hogy megnyerje új barátja bizalmát. János megkérdezte:

– Te hogy kerültél a Ligához?

– Vérdíj.

– Kinek a vérdíja?

– A saját magamé. 1950-ben politikai tiszt voltam a hadsereg sportszázadában, én feleltem a varsói Főiskolai Világbajnokságra készülő sportolókért – lekicsinylő mozdulatot tett. – Főiskola?! A résztvevők fele még a nyolc általánost sem járta ki, csináltunk egy sorozat hamis igazolást, hogy beiratkoztak az esti egyetemre.

– Miért volt ez olyan fontos?

– A világbajnokság tulajdonképpen a béketábor olimpiájának számított, minden állam a végsőkig erőltette a győzelmet minden számban. Egy kivétellel. Tudod, ki az az Olasz Kálmán?

János bólintott, bár nem érdekelte a sport, a fénykorát élő magyar birkózó olimpiai bajnok nevét ő is ismerte.

– Őt is benevezték a világbajnokságra. Kálmán akkor már négy éve nem veszített mérkőzést, nem volt a világon olyan birkózó, aki három menetet végigállt volna ellene. Énrám bízták a feladatot, hogy beszéljem rá: most veszítsen egy meccset. Mennél tovább agitáltam Kálmánt, annál kevésbé hittem a saját igazságomban, megalázó és nemzeti érzéseket sértő csalásnak éreztem, idegileg teljesen felőrlődtem, végül is Varsó helyett a Róbert Károly körúti kórházba kerültem idegösszeroppanással. Mikor meggyógyultam, fizikailag alkalmatlannak minősítettek, és elbocsátottak a hadseregből, állást viszont nem akartak adni. Bementem a minisztériumba, botrányt csaptam, belátták, hogy méltatlanul bántak velem, akkor ajánlották fel ezt a helyet a Ligánál.

Egy fiatal férfi lépett oda az asztalhoz, és idegenes akcentussal arra kérte őket, jöjjenek át a díszterembe, mert hamarosan megkezdődik az ünnepség. Ferencz elmerült felidézett emlékeiben, tovább ivott, csak egy kézmozdulattal jelezte Jánosnak, hogy itt marad a kantinban.

A termet már megtöltötték a barna arcú, fekete hajú görögök, csak az első sorban maradt szabadon két, fehér cédulával megjelölt szék. János a helyére tartva egy-egy pillantást vetett a tömegre, a sötétkék ruhák mellén kifakult szalagon lógó kitüntetéseket látott.

Megnyitóul az Internacionálét és a polgárháború régi indulóit énekelték el, majd egy sovány, megviselt arcú férfi ünnepi beszédet mondott, szavait gyakran szakították félbe helyeslő kiáltások. A terem meghatott és harcias hangulata nem indította meg Jánost.

A forradalom legendái sem vonzották, sőt gondolatban irtózott minden forradalmi változástól. Úgy érezte, hogy a forradalmak felborítják a megalapozott érvényesülési esélyeket, éppúgy, mint ahogy egy rendezett sorban álló tömeget összekuszál egy váratlan és szabálytalan kapunyitás, és a bejutást nem a sorbaállásba fektetett idő és energia, hanem a szerencse és a taktikai erőszak dönti el. János terveit a fennálló állapotok állandóságára alapozta.

Rátámaszkodott Ferencz üresen hagyott székének karfájára, és próbálta valamivel elfoglalni magát. Megnézte a gépelt műsort: az est nagy részét a Belügyminisztérium Központi Művészegyüttesének számai töltötték ki. Érdeklődő arcot öltve a színpad felé fordult, és hagyta, hogy gondolatai fokozatosan eltávolodjanak.

A színpadon épp egy táncszámot adtak elő, mikor megzörrent mellette az üresen hagyott szék, és egy női hang megkérdezte:

– Szabad lesz?

János levette karját a szék támlájáról, és automatikusan felnézett: magas, szőke nő ült le mellé, ránevetett, és suttogva mondta:

– Ha most sem ismer meg, törlöm az életemből.

A nő elegáns jersey kiskosztümöt viselt, ilyen anyagból készült ruhát sehol nem árultak az országban, csak a külföldre eljutó néhány hivatalos személyiség és sportoló hozott be magával. János csak nehezen ismerte fel a nőben Mester Annát, az egykori kalauznőt.

– Üdvözlöm, Anna. Hogy kerül ide?

Anna állával a színpad felé mutatott:

– Én idomítom ezt a tánccsoportot. Fentről, a színpad mögül láttam meg magát.

– Régen találkoztunk.

– Lassan két éve.

– Maga mindig ugrik egyet fölfelé.

– Úgy látom, maga is.

Beszélgetésük rosszalló feltűnést keltett a teremben, Anna fölemelkedett:

– Vissza kell mennem a színpadra, ha elkezdődik a következő szám, jöjjön utánam.

Egy búzamezőt ábrázoló díszlet mögött álltak meg, a harsogó zene betöltötte a termet, ők mégis suttogva beszélgettek.

– Örültem, amikor megláttam. Mi történt magával, mióta nem találkoztunk?

János részletesen elmondta sorsának alakulását, Anna csak akkor szólalt meg, amikor befejezte:

– Igen, gondoltam, hogy nagyjából így alakulnak majd a dolgok: házasság, állás. Egyelőre nincs semmi baj, csak egyre akarom figyelmeztetni, Jancsi: ha eddig megúszta, hogy nem keveredett semmibe, most már várjon egy kicsit.

– Mit csináljak?

– Lehetőleg ne vállaljon el olyan feladatokat, amelyek nyilvános szerepléssel járnak együtt, és ne kössön barátságot túlságosan exponált emberekkel. Maradjon a maga neve szűz, hamarosan eljön az idő, mikor aranyat érnek a szűz nevek.

– Megpróbálom, de nem egészen rajtam múlik.

– De magán múlik. Maga mindent el tud érni, ha akar. Viszontlátásra, Jancsi, majd én jelentkezem.

János sokáig a kezében tartotta a nő kezét:

– Megtanult öltözködni, Anna.

– Egyszerű. Az embernek mindent meg kell tenni a ruháért, amíg felveszi, de amikor már rajta van, nem szabad törődni vele.

– Elég nehéz lehet külföldről összeszedni vagy összeszedetni.

– Ha arra gondol, nincsenek szeretőim. Szeretőik az elhízott, negyvenéves asszonyoknak vannak. Ha nekem megtetszik egy fiú, kézen fogom, és elviszem magammal, és nem kérek tőle egy kiskosztümöt. Viszontlátásra, Jancsi.

Távoztában János még átnézett a kantinba, hátha Ferencz részegségében valamilyen botrányba keveredett, megnyugodva látta, hogy kollégája már elment.

November elején János hivatalos levelet kapott az egyetem jogi karától, melyben felszólították, hogy folytassa tanulmányait. Eddig teljesített féléveit beszámítják, és a tetszésére bízzák, hogy az esti vagy a levelező tagozatot választja.

János újra és újra megnézte a levelet és a mellékelt kérdőíveket, de nem tudta, ki járhatott közbe, apósa vagy a Liga valamelyik vezetője. Nem érzett semmiféle elégtételt. Mikor kizárták az egyetemről, sokszor elképzelte, hogy ha tervei sikerülnek, visszatér a régi épületbe, és végigjárja megaláztatásainak színhelyét, ezek a képzelgések azonban lassan elmerültek.

A jogtudományt sohasem tartotta hivatásának, a győri pártbizottságról annak idején azért került éppen erre a karra, mert Demjén Ildikónak ide voltak összeköttetései. Valamilyen diplomát viszont okvetlenül meg kellett szerezzen, mert az események jelezték, hogy a régi típusú mozgalmi ember, aki semmiféle szakképzettséggel nem rendelkezik, lassanként kiszorul a politikai életből is. A jogi kar mellett szólt, hogy itt három félévvel hamarabb végezhetett.

A levelező tagozatot választotta, és beküldte iratait, még azon a héten megkapta a jegyzeteket és a tantervet. Már kissé késve kapcsolódott bele a munkába, az előadások és konzultációk még október elején megkezdődtek, János csak a negyedik foglalkozásra tudott eljutni.

Ez alkalommal jogtörténeti előadás szerepelt a tanrendben, ebből a tárgyból a jegyzet is elegendő volt a vizsgafelkészüléshez, János meglepődésére a terem mégis megtelt, az érdeklődés az előadó személyének, Udvary Sándornak szólt. A két háború között Udvary a polgári jog vezető szakértőjének számított, Horthy tanácsadói közé tartozott, a felszabadulást követő évtizedben hallgatásra ítélték, egy Hatvan melletti építkezésen dolgozott mint raktáros, a szerszámkiadások szüneteiben írta jogtörténeti munkáit, és csak ebben az évben kapott ismét egyetemi katedrát.

Udvaryt a tanítványok és érdeklődők tapsa köszöntötte, a fehér hajú, vörös arcú férfi meghajolt, és egy füzetlapot tett ki maga elé, de egyelőre szabadon rögtönözve beszélt:

– Uraim és hölgyeim, illetve, bocsánat, hölgyeim és uraim! Egyik kedves hallgatóm közölte velem, hogy önöket bizonyos professzorok óva intik az én téveszméimtől. Nos, lehetséges, hogy téves eszméim vannak, ez különböztet meg azoktól a kollégáimtól, akiknek semmiféle eszméik sincsenek.

János azt hitte, hogy az öreg tanár tízéves hallgatás után a lehető legóvatosabb megfogalmazásokat választja majd, ez az agresszív hangütés meglepte, és felkeltette az érdeklődését.

A szomszédja egy összehajtogatott papírszeletet rakott elé. Kívülre az ő nevét írták, belül pedig, az egyetem fejléces levélpapírján rövid üzenet állt: „Előadás után jöjjön át a rektori irodába.”

Fél tíz felé járt, mikor Udvary meghajolt, és befejezte provokációkkal vegyes fejtegetéseit. Katedráját körülvették régi tanítványai és tisztelői, némelyikük a feleségét is magával hozta, Udvary ezeknek mondogatott régimódi bókokat. János alig tudta áttörni magát a sűrű csoportosuláson.

Gyomra összehúzódott, mikor lenyomta a rektori iroda kilincsét, minden régi megaláztatás eszébe jutott, erőt kellett venni magán, hogy át tudja lépni a küszöböt.

A titkárnő gépelt a kisasztalon, az ajtónyitásra egy pillanatra abbahagyta a munkát:

– Flandera elvtárs?

– Igen.

– A rektor elvtárs várja magát – és a belső helyiségre mutatott.

Noszter Németh ott ült a nagy terem mélyén, felhalmozott iratok és kávézaccos porceláncsészék hevertek az íróasztalán. Felnézett, pillantásuk ősszakadt, János csak nehezen gyűrte le az emlékeiből feltoluló félelmét és gátlásait, de állta a farkasszemet. Noszter Némethtel még évekkel ezelőtt az emlékezetes egyetemi bálon találkozott utoljára, mikor arra akarta rábírni, hogy másítsa meg a Károlyi-perben tett vallomását. Azóta János csak a szállongó hírekből és az újságok jelentéseiből követte Noszter Németh karrierjének állomásait. Már rég ő töltötte be az egyetem rektori tisztjét, de vezető szerepet játszott a Béketanácsnál és a Hazafias Népfrontban is.

Noszter Németh felkelt, és széles mosollyal vendége elé sietett.

– Üdvözlöm, Jancsi, úgy látszik, hiába vártam, hogy egyszer felkeres, nekem kellett üzennem magáért. Üljünk le. Bort igyunk vagy sörözzünk?

– Bort kérek.

– Az apósával beszélgettem a múltkor, gratulálok a házasságához, úgy látszik, kezd megkomolyodni. A mostani munkahelyén hogy érzi magát?

János alig jutott hozzá, hogy néhány szóval válaszoljon, Noszter Németh újabb sietős kérdéseket tett fel, hangján és ide-oda rebbenő tekintetében érződött, hogy valójában más érdekli, csak a formát keresi, hogy előhozhassa:

– Mikor találkozott utoljára Károlyival?

János csodálkozva nézett vissza rá:

– A tárgyaláson. Mikor találkoztam volna?

– Mostanában nem látta?

– De hiszen börtönben van!

– Május elején kiszabadult.

Noszter Némethen látszott, hogy nem hisz a fiú arcára kiülő megdöbbenésben:

– Lehetetlen, hogy maga ne tudjon róla. Emlékszem, milyen jóban voltak. Nemcsak maga állt ki érte, ő is interveniált nálam a maga érdekében.

– Mikor?

– Amikor maga azon az építkezésen dolgozott, találkoztunk egy öregdiák-összejövetelen, és arra kért, hogy vegyük vissza magát az egyetemre. Akkor nem segíthettem – előrehajolt, és megveregette János vállát –, de most el tudtam intézni az ügyet.

János erről az epizódról nem tudott, azon is meglepődött, hogy Noszter Némethnek köszönheti visszatérését az egyetemre, de a helyzet nem volt alkalmas rá, hogy eltöprengjen ezeken a dolgokon. Megrázta a fejét:

– Károlyi nem keresett meg, és nem is üzent nekem.

– Összevesztek, mikor utoljára találkoztak?

– Lehet, hogy megsértődött valamin, de én erről nem tudok.

– Nem is valószínű. Károlyi igazán meg lehetett elégedve a maga vallomásával a bíróságon.

Noszter Németh a mellére tette a kezét:

– Higgye el, Jancsi, teljes bizalommal lehet hozzám.

– Elhiszem, de nem tudok mit mondani.

A rektor belátta, hogy egyelőre egy lépéssel sem juthat közelebb a céljához, néhány közömbös mondattal befejezte a beszélgetést. Búcsúzásnál megadta a telefonszámát:

– Ha megtud róla valamit, okvetlenül hívjon fel. Mondja meg neki, segíteni akarok.

János bólintott, ahogy magához tért meglepődéséből, rögtön felismerte: erősíti a pozícióját, ha úgy viselkedik, mintha titokban mégis kapcsolatban állna Károlyival, de ahogy kilépett a folyosóra, elképedve dőlt neki a falnak:

– Kiszabadult!

Már évekkel ezelőtt, mikor a hadbíróság nem ítélte halálra Károlyit, számított rá: valaha még visszatér a világba, de nem hitte, hogy ilyen hamar sor kerül rá. Megértette, hogy a Sztálin halála után elindult változások a vártnál gyorsabb ütemben bontakoznak ki. Hirtelen ideges türelmetlenség fogta el, mintha valahonnan elkésett volna.

Másnap reggel kiutazott Újpestre, abban reménykedett, hogy a régi lakásban megtalálja Károlyi nyomait. A Fóti utat elhagyva már nehezen tájékozódott, összehúzott szemmel figyelte az elmaradó réteket, szerencséjére az egyik megállóban felismerte a zöld deszkafalú gyümölcsösbódét, homlokán a görbe nyakú lámpával.

Az egyforma épületek között nem találta meg Károlyiék lakását. János jobb híján a házmesterhez fordult. Az Antifasiszta Szolidaritási Liga igazolványa megnyerte a házmester bizalmát, átkísérte Jánost az új lakóhoz. A négygyerekes özvegyasszony emlékezett rá, hogy néhány héttel ezelőtt járt nála Károlyi, meghallva felesége halálhírét eltávozott, és azóta sem jelentkezett újból. Egy Károlyi címére érkezett iratcsomagot is átadott Jánosnak, kérve, hogy továbbítsa. Ezután sorra járták a szomszédokat, hátha Károlyi betért valamelyikükhöz, de senki sem tudott róla.

Visszafelé tartva a réti ösvényen, János eltöprengett, hogyan juthatna hozzá Károlyi címéhez. Több lehetőség is kínálkozott, de alaposabb megfontolás után valamennyit elvetette. Belátta: nincs joga kutatni Károlyi után, ha ő találkozni akar vele, valószínűleg értesíteni fogja, ha pedig nem áll szándékában, értelmetlenség volna erőltetni a dolgot.

Hosszú és eseménytelen hónapok után a Liga portása egy délelőtt felszólt Jánosnak, hogy várják az előcsarnokban. Néhány perc múlva lement, és körülnézett, mindegyik fotelt elfoglalták a várakozók, nem tudta megállapítani, melyikük keresheti őt. Egy sovány, kiálló szemű öregember lépett oda hozzá:

– Flandera János úrhoz van szerencsém?

– Igen.

– Fejér Béla vagyok, beszélni szeretnék önnel.

Kézfogás közben suttogva hozzátette:

– Károlyi úr ügyében.

János felvitte magához Fejért. A szobában csak ők ketten voltak, Ferencz valamilyen értekezletre ment, a főnökök ezen a napon nem jöttek be a hivatalba, de a biztonság kedvéért kitette az ajtóra az „Értekezlet! Ne zavarjanak!” táblát, és belülről bezárta. A dohányzókészletet vendége elé rakta. Fejér kivett egy cigarettát, és ünnepélyes, lassú mozdulatokkal rágyújtott.

– Hogy esetleges kételyeit eloszlassam, melyek az ügy természetét tekintve nem lennének indokolatlanok, szeretném elmondani: lassan tizenöt éve ismerem Károlyi urat. Valaha önálló vendéglős voltam, és ő már mint egyetemista is állandó vendégeim közé tartozott. Talán nem hangzik dicsekvésnek, ha azt állítom, hogy kapcsolatunk nem járt messze attól, amit barátságnak lehet nevezni. Bár később évekig nem találkoztunk, ez a kölcsönös rokonszenv átvészelte az idők változásait. Ezt látszik bizonyítani, hogy mikor Károlyi úr kiszabadult a börtönből, engem részesített előnyben, valószínűleg nagyszámú más barátjával szemben.

Jancsit idegesítette ez a cikornyás beszéd, türelmetlenül közbevágott:

– Most önnél lakik?

– Nálam, pontosabban a zugligeti telkemen, egy kis víkendházban. Lett volna számára a lakásomban is egy szoba, mióta szegény feleségem meghalt, egyedül élek, de azt hiszem, Károlyi úr nem akar embereket látni maga körül. Amint a hó elolvadt, kiköltözött a kertbe, még ennivalóért sem jár be, engem szokott megkérni, hogy vásároljak be a számára.

Felemelte az ujját:

– Pontosabb tájékoztatás végett meg kívánom jegyezni: Károlyi úr nem tud arról, hogy én felkerestem önt. Beszélgetéseink során többször is őszinte megbecsüléssel említette meg Flandera urat, ez adta az ötletet, hátha ön rá tudná beszélni, hogy felhagyjon apatikus közönyével, és megpróbáljon újra beilleszkedni a világba. Egy másik régi, kedves vendégemtől, Noszter Németh úrtól tudtam meg az ön címét.

Fürkésző tekintetet vetett Jánosra:

– Ön bizonyára rendkívül elfoglalt ember, nem tudom, áldozhat-e az idejéből erre a célra, és egyáltalán egybevág-e a kérésem az ön elképzeléseivel?

– Igen, ha lehetne, szeretnék beszélni vele.

– Talán az lenne a legmegfelelőbb forma, ha ön mintegy véletlenül kint sétálna a Zugligetben, az utcáról jól belát a kertbe. Károlyi urat természetesen nem fogja megtéveszteni, de bizonyos konvencióknak eleget tettünk.

Egy papírra felírta a zugligeti utca nevét, közben aggódva megjegyezte:

– Rendkívül fontos lenne, hogy kimozdítsuk mostani állapotából. Lefogyott, köhög, és nagymértékben ideges.

– És egyáltalán miből él? Nincs szüksége pénzre?

– Ön ismerheti annyira Károlyi urat, hogy még kölcsönt sem fogad el, nemhogy ajándékot. Megegyeztünk, hogy a kerti munkáért adok neki kosztot, ezenkívül maradt valamennyi bútor és használati tárgy a régi lakásából, azt az ő hallgatólagos beleegyezésével eladtam, és az árát lassanként odaadom neki. Meg kell mondanom: már ebből sem sok maradt.

Munka után János magához vette az Újpestről hozott iratokat, melyet Károlyi nevére küldtek. Eddig íróasztala fiókjában tartotta, gondosan átkötve és megtévesztő felirattal ellátva, mert nem akarta, hogy felkeltse idegenek figyelmét.

Kiment Zugligetbe, az útbaigazítás szerint a végállomás előtt egy megállóval szállt le, az amerikai követség lakóépületénél. Innen indult az utca, ahol Fejér Béla telke feküdt, kikopott, mohával benőtt lépcsőkön kapaszkodott fel.

A nap még fent járt, de a hegyi környék elhagyatott volt, János útközben csak egy madarásszal találkozott, a bokrok árnyékában állt, fütyült, és a kitett csapdát figyelte. Mintegy száz méter után sűrűn követték egymást az alacsony drótkerítésbe ékelt bejáratok. Az egyik kert szélén magas, kövér, ősz férfi gyűjtötte halomba a kiszedett gyomot, János közeledésére abbahagyta a munkát, és állát a villája nyelére támasztotta:

– Kit tetszik keresni?

– Fejér Béla telkét.

– A második kapu.

A kert nyomtatott L betűhöz hasonló alakban terült el, az útról csak a fordulóig lehetett ellátni, itt egy fa víkendház zárta le a tekintet útját, ezen a részen senki sem mutatkozott. János lenyomta a vaskapu kilincsét, és beljebb sétált a kerti ösvény hatalmas kövein.

A víkendház ajtaja nyitva volt, a ház előtti padra egy kosár szalma között megőrzött téli almát raktak. János benézett a kis házba, de bent a gyümölcs- és kátrányszagú falak között sem tartózkodott senki. Továbbment. A kert mélyén, ahol a foltokban megmaradt vörös salak jelezte, hogy valamikor teniszpályának használták ezt a területet, füstölgő, nyílt tűz égett.

Egy kifakult inget, vászonnadrágot és mezítlábra húzott szandált viselő férfi lemetszett ágakat dobált a tűzre. Bár erősen lefogyott és megőszült, nyaka, válla megkeskenyedett, tartásáról és mozdulatairól János rögtön felismerte Károlyit.

Károlyi egy vastag ággal megpiszkálta a tüzet, mikor a lángok felcsaptak, megfordult, hogy egy újabb kötegért menjen, szembe találta magát a fiúval. Egy pillanatnyi idegenkedő megdöbbenés után elmosolyodott, és kezet nyújtott.

– Üdvözlöm, Jancsi, örülök, hogy látom.

– Hogy van?

Károlyi legyintett.

– Üljünk le itt a ház előtt.

A víkendházból egy háromdecis orvosságos üvegben szilvapálinkát hozott ki és két poharat, ittak, aztán sokáig szótlanul nézték a szemben magasodó Hunyad-ormot. Közelebb és távolabb rőzsetüzek égtek, a szél keserű avarillatú füstöt sodort a kert fölé, Károlyi törte meg a csöndet:

– Lehet, hogy egy kissé elkéstem a köszönettel, de meg kell mondanom, nagyon rendesen viselkedett a bíróság előtt. A feleségemen kívül maga volt az egyetlen ember, aki menteni próbált.

– Beszéljünk másról.

– Hogy tetszik a környék?

– Nagyon szép.

Károlyi ingatta a fejét:

– Én egy kicsit furcsán érzem itt magam, folyton az jut az eszembe, hogy egy, az életemről készült keresztmetszetet bámultatnak velem oktató jelleggel. A Hunyad-orom alatt, ott, a túloldalon volt egy családi villánk, gyakran nyaraltam benne. Most a kerületi pártbizottság működik ott, hogy még furcsább legyen, negyvenhat-negyvenhétben én voltam a központi instruktoruk. Lent a Zugligeti úton is lakik egypár régi egyetemista társam.

Átmutatott a kerítésen a szomszédos kertbe, ahol a Jánost útbaigazító férfi egy metszőollóval a faágakat nyeste:

– És ez, tudja, kicsoda? Tanu Sándor, a nyilas színész, a börtönben az alattam levő ágyon aludt. Mikor kiszabadult, feljött a hegyre meglátogatni engem, megtetszett a szomszédban egy ellenálló szellemű öregasszonynak, Tanu nem helyezkedett el a szakmájában, elvállalta a kert gondozását.

Mintha meghallotta volna, hogy róla beszélnek, Tanu egy pillanatra leeresztette az ollóját, barátságosan átintegetett a víkendházhoz, Károlyi elmosolyodott, aztán körbemutatott.

– Ez az egész hegy olyan, mint egy utólagos gyűjtőtábor. Huszonhárman szabadultunk az én csoportomból, és kilencen erre a környékre jöttünk lakni.

Felállt és, nyújtózkodott:

– Gyerünk vissza, mert még leég a tűz.

János átnyújtotta a magával hozott csomagot, melyről eddig megfeledkezett:

– Újpestre kézbesítették, az új lakóhoz, elhoztam.

Károlyi menet közben húzta le a rögzítőspárgát, a borítópapírt már a tűznél tépte fel, a csomagból egy iratköteg került elő, kissé rövidlátóan a szeméhez emelte:

– Tudja, mit küldtek utánam? Azokat a papírokat, melyeket a letartóztatásomnál vettek fel. Furcsa, nem nagyon szoktak ilyesmit visszaadni. Ha fontos anyag, azért, ha pedig nem fontos, akkor azért, mert beismerik vele, hogy hülyeségeket szedtek össze. Úgy látszik, lehet valaki bent, aki jó pontokat akar szerezni nálam. Nálam? Az illető teljesen el van tévedve.

Mindegyik lapot külön megnézte, aztán összegyűrve a tűzbe vetette. A papírok a lángok között kisimultak, a rájuk gépelt sorok még hamuvá feketedve is sokáig egyben maradtak, egy kis papírszalvéta pernyéje kirepült a tűzből, és néhány pillanatig lángolt az arcuk előtt.

– Nem kár értük? – kérdezte János.

– Az életemért nem kár, egy negyedkiló papírért igen?

– Valaha talán fel lehetett volna használni őket.

– Nincs már „valaha”. Nem akarok önéletrajzi regényt írni.

Az utolsó lapot valamivel tovább nézte, majd azt is elengedték az ujjai. Elgondolkodva piszkálta meg a tüzet:

– Lent Erdélyben volt egy öreg örmény dadám, azt mondta mindig: két dologtól őrizzen meg az Isten, attól, hogy kettesben maradj egy élesre fent késsel, és attól, hogy túléld azt, akit szeretsz.

– Nagyon hiányzik a felesége?

– Tudom: Marika nem volt szép, talán nagyon okos sem volt, mégsem pótolhatja őt senki: ő volt az én egyetlen valódi közönségem. Neki tudtam beszélni, a legjobb mondataimat az ő szeme inspirálta. Most minden csöndes, süket, értelmetlen.

Bedobta a spárgát is a tűzbe, a gombolyagon sietve végigfutottak a lángok.

– És az élet rövid ahhoz, hogy elfelejtsem őt, napról napra jobban elmerülök benne. Olyan vagyok, mint egy fordított országúti jelzőtábla, amely visszafelé mutat, csak a megtett távolságokat jelzi, milyen messzire kerültem a fiatalságomtól, az elveimtől, mindattól, amiért élni érdemes. És ez olyan unalmas már.

– Maga nem adhatja fel ilyen egyszerűen. Magára szüksége van az embereknek.

– Énrám? Miért volna? Csak azokra van szükségük, akik többet tudnak náluk, és segíthetnek nekik. És mit tudok én? Valaha, egyetemista koromban és még korábban felhalmoztam magamban egy csomó dolgot: közgazdaságtant, pszichológiát, néprajzot, számokat és városok neveit, most már az összes ismeretem a világról elfér egyetlen mondatban: „Vannak jó emberek, és vannak rossz emberek.” Ezzel álljak elő?

Tagadólag rázta a fejét, és az utolsó rőzsecsomót is a tűzre vetette:

– Nem. Az egyetlen udvariassági gesztus, amit a világgal szemben megtehetek, az, hogy távol tartom magam tőle.

A tűz még egyszer ropogva fellángolt, a perzselő meleg elől Jánosnak hátra kellett lépnie, majd éppolyan hirtelen lelohadt, érezni lehetett a naplementével feltámadó éles hegyi szelet. Károlyi a kezét nyújtotta:

– Köszönöm, Jancsi, hogy eljött. Ha nincs jobb dolga, szívesen látom máskor is. Nem kell előre szólnia, engem mindig megtalál itt.

A kosár almát ajándékul ráerőszakolta Jánosra, és elkísérte a kertkapuig. Elbúcsúztak, fentről az útról János még látta, hogy Károlyi előrehajtott fejjel sietve megindul visszafelé a kert belsejébe vezető termésköveken. Megvékonyodott alakja is annyi erőt árasztott magából, hogy hinni lehetett közeli újjászületésében, a fiú érezte: csak azt az eszközt kellene megtalálni, amely kimozdítja mostani holtpontjáról.

János megfogadta Mester Anna tanácsát, elkerült minden nyilvános szereplést és elkötelező nyilatkozatot, bár a Szolidaritási Ligában nemegyszer felajánlották, hogy a szervezet nevében ő szólaljon fel különféle ünnepségeken és rendezvényeken. Ezeket a megbízatásokat átengedte Ferencznek, aki csodálkozva, de örömmel elfogadta.

Erejét a munkára koncentrálta, igyekezett minél többet felfogni a hivatal levegőjében keringő ismeret- és adathalmazból, tudta, hogy ezek a történelmi és emberi tapasztalatok hordozójukkal, az őelőtte járó nemzedékekkel együtt örökre eltűnnek majd, sehol sem marad írásos nyomuk. Pedig az őket felváltó garnitúra nem nélkülözheti majd ezeket az ismereteket, nagy előnybe kerül, aki átveszi őket és beleolvasztja munkájába.

Ha az első hónapokban voltak is kétségei, hogy túlságosan háttérbe szorul, lemond a közvetlen érvényesülésről, és sürgető idegesség fogta el, a júniusi kormányprogram visszhangja és következményei megerősítették hitét taktikájának helyességében.

Az Antifasiszta Szolidaritási Liga tevékenysége nem függött össze közvetlenül a termeléssel – melynek alapvető jellemzői egyelőre nem változtak meg –, hanem a politikai felépítményhez kapcsolódott, ezért érzékenyebben tükrözte azt a zűrzavart, mely az irányító szervek tanácstalanságának és belső harcainak nyomán az egész országot eltöltötte.

A hivatal János szeme előtt vált gyűlölködések és intrikák színterévé. Alapokul szolgált, hogy a ritmus, mely szerint eddig a Liga személyi állománya cserélődött, hirtelen megváltozott. Egy-egy minisztériumból vagy más vezető állásból lekerült funkcionárius sem töltötte le a korábban kötelezőnek vélt várakozási időt, hanem alig néhány nap múlva kiengedték őket mint nélkülözhetetleneket, más, ugyanolyan múlttal rendelkező káderek viszont hiába vártak reaktiválásukra.

Egyelőre mindenki saját sérelmeinek lobogója alatt harcolt, de már látszott, hogy milyen erővonalak mentén alakulnak ki majd az új csoportok. Előtérbe kerültek az egyesítő vagy elválasztó kis különbségek: származás, párttagság korábbi kelte, szovjet vagy nyugati emigrációban vagy itthon töltötte-e az illető a háborús éveket, mennyit és milyen formában említették meg a nevét azokkal a régi intézkedésekkel kapcsolatban, melyeket a júniusi kormányprogram elítélt.

Sokszor nevetséges külsőségek jelezték a csoportok összetartozását. Például a régi szovjet emigránsok a szemüvegüket egyszerű drótkerettel viselték, megjelenésükben így is öreg munkások illúzióját akarták kelteni, akik csak véletlenül, mintegy munkatársaik megbízásából foglalkoznak politikával, míg a vernet-i és más francia internáló táborok egykori foglyai intellektuálisabb teknőckeretet választottak a szemüvegükhöz.

Az Antifasiszta Szolidaritási Liga alacsonyabb beosztású funkcionáriusainak is színt kellett vallani valamelyik csoportosulás mellett, melybe főnökeik tartoztak, és ők magabiztosan vagy a következményektől remegve megpróbálták kihasználni személyi értékük hirtelen megnövekedését. A kényszer alól csak János számított kivételnek – az ő passzivitását kikezdhetetlenné tette Altschuler tekintélye, és mindenki meglepetésére: Ferencz István.

Az egykori tiszt viselkedéséből eltűnt a korábban magára erőltetett hallgatag szolgálatkészség, éles vitákat provokált feletteseivel. Fegyelmezetlenségei ellenére is megmaradt a helyén, mert homályos legendák szálltak körülötte, hogy az újonnan szerveződő fiatal értelmiségi csoportosulás irányítói közé tartozik.

Erről a csoportosulásról egymásnak ellentmondó hírek keringtek. Annyi biztosnak látszott, hogy tagjai egyelőre nem alakítottak ki önálló szervezeteket, hanem meglevő intézmények keretei között fejtették ki tevékenységüket. Többnyire zártkörű vitákat rendeztek, amelyekről kevés részlet szivárgott ki. János megkérte Ferencz Istvánt, hogy egyszer vigye el magával, de az gúnyosan végigmérte:

– Altschuler elvtárs vejének nincs keresnivalója köztünk.

Mikor megüresedett egy referensi állás, és kettőjük közül Jánost léptették elő, nyíltan is ellenségessé vált a kapcsolatuk. Néhány héttel később Ferencz kikérte a munkakönyvét, és otthagyta a Ligát.

János Ferencz István becsmérlő megjegyzése ellenére is szeretett volna részt venni a fiatal értelmiségiek egyik vitaestjén. Felhívta régi barátját, Fábián Gedeont, az újságíró készséggel teljesítette a kérését.

Úgy beszélték meg, hogy együtt mennek, de Fábiánt a lap riportra küldte, így János egyedül utazott ki a Pest-külvárosi pedagógusházba. A programot sem táblák, sem plakátok nem hirdették, a nyomtatott meghívót kézírásos cédula helyettesítette, a kapuban hárman is ellenőrizték a belépni szándékozókat, és minden idegent eltanácsoltak, Jánosnak is Fábiánra kellett hivatkozni, hogy beengedjék.

Ez a fontoskodás János szemében sokat levont az ügy jelentőségéből, úgy gondolta: ha ezek a vitaestek valóban indokolttá tennének ilyen mérvű konspirációt, már rég betiltották volna őket. De bent a kis teremben – mely inkább beszélgetésre, mint előadásra volt berendezve – János már az első pillanatban meglepődött: a szinte kötelező tegeződés, a közbekiáltások és a felcsattanó személyeskedések a felszabadulást követő idők pártmunkájának légkörét idézték fel benne. János fenntartással figyelte ezt a hangnemet, úgy gondolta, hogy ez a demokratikusabb stílus csak átmeneti jellegű lehet: éppúgy, mint 1947–49-ben, hamarosan át kell hogy adja a helyét az alig módosult kemény vonalvezetésnek.

Néhány perc múlva szünetet tartottak valamilyen téma után, a széksorokban ülő negyven-ötven ember az alkalmi büféhez tódult. János nem látta köztük Ferencz Istvánt, de észrevette néhány régi ismerősét: egykori egyetemi társát, könyvtári kollégáit, fiatal újságírókat, a legtöbben szívélyesen üdvözölték.

Házbeli szomszédja, Sebők lépett oda hozzá, mosolyogva kezet nyújtott:

– Á, kolléga úr! Tízet adtam volna egy ellen, hogy előbb-utóbb itt találkozunk.

– Igen. Úgy látszik, én mindig a maga nyomdokában haladok.

– Nemcsak maga. Az a szemüveges úriember is kollégánk, fölöttünk lakik a negyediken.

– Ő is vő?

– Ő is, csak a nehéziparba nősült be.

– Úgy látszik, elkezdődött a vők lázadása – mondta János, és mosolyogni próbált.

– Ezen még annál is kevesebb nevetnivaló van, mint maga képzeli. Én mindenesetre kibontottam a halálfejes lobogót. Tudja, hogy elköltöztem hazulról? A jövő héten beadom a válópert is.

Barátai elvitték Sebőköt, de félútról még visszaszólt:

– Ha ideje van, utána beülhetünk a Philippibe.

A vita kezdetéig még más ismerősök is megszólították Jánost, de ő néhány szóval kitért a beszélgetés elől, amíg nem tájékozódott, semmilyen formában nem akart állást foglalni. Mikor a vita folytatódott, Sebők mellé ült le.

A beszélgetés most egy-két kötetlenül felvázolt pedagógiai kérdésből indult ki: az iskolai és otthoni nevelés kettősségéről, Makarenko modernebb értelmezéséből, de ezzel mintha csak a vendéglátó épület szellemének és az esetleges ellenőrzésnek akarták volna megadni a magáét, a vita hamarosan több irányban is elágazott.

Minden felszólalás új és új megdöbbenést váltott ki Jánosból. Szinte mindenki a parasztság helyzetével foglalkozott, a felszólalók között többségben voltak a paraszti származásúak, és a többiek is igyekeztek magatartásukban, szóhasználatukban hozzájuk idomulni – legalábbis erre az estére.

Feltárták a termelőszövetkezetek szervezésénél, a beszolgáltatásoknál elkövetett törvénysértéseket, parasztok jogtalan letartóztatását, az önkényeskedéseket a kuláklista összeállításánál. Valaki elmondta, hogy az ő vidéki városukban dolgozik egy funkcionárius, aki egymaga több embert jelentett fel, mint a város teljes lakossága összevéve, egy másik felszólaló egy névcsere folytán tévedésből agyonvert parasztember kálváriájáról beszélt. A júniusi kormányprogram célzott ugyan hasonló esetekre, maga János is hallott róluk, mégsem tudta elképzelni, hogy ilyen témákat ilyen nyíltan meg lehessen tárgyalni.

Később – sokkal óvatosabb formában – felmerült a Rajk-pör és a hozzá kapcsolódó koncepciós pörök ügye is, erről azonban a vita résztvevői lényegesen kevesebbet tudtak. Ugyanilyen tájékozatlanság látszott Sztálin szerepének értékelésében is. A Sztálin emlékét törvénybe iktató kormányhatározat még érvényben volt, de ők már számítottak rá, hogy ez a nimbusz hamarosan csökkenni fog. Találgatásukban nem a nyugati rádiók kommentárjaiból indultak ki, ezek szélsőséges hangjuk miatt nem találtak náluk hitelre, egyébként sem volt a teremben egyetlen ember sem, aki nem vallotta volna magát kommunistának, sokkal inkább olyan feltételezésekre támaszkodtak, mint az OSZSZK Kommunista Pártjának egyik frissen megjelent megemlékezése a polgárháborúról, melyben Lenin nevéhez viszonyítva aránytalanul keveset fordult elő Sztálin neve. Ebből bizonyos eltolódásokra következtettek a hatalmi egyensúlyban, mely esetleg a magyar helyzetre is kihatással lehet.

A vitatkozók legértékesebb rétegét János régi könyvtári kollégái alkották, az ő műveltségüket és tapasztalataikat már a raktárhelyiség folyosóján lezajlott beszélgetésekben megcsodálta. A fiúk azóta elhagyták a könyvtárat, és különféle tudományos munkakörökben dolgoztak, a szabadabb körülmények között ugrásszerűen fejlődtek tovább. János szorongva hasonlítgatta magát hozzájuk, úgy találta, hogy csak céltudatossága és mindent egy lapra tevő elszántsága szól az ő javára, sok más fontos tulajdonságban felülmúlják őt.

A többi hozzászóló nem tett rá hasonló kedvező benyomást. Egy középkorú, bajuszos, szemüveges férfi, aki népies módon nyakkendő nélkül összegombolt inget viselt, a kritikusokat támadta, amiért nem akarnak tudomást venni az irodalom nemzeti hagyományainak fontosságáról. János suttogva kérdezte Sebőköt:

– Ki ez?

– Kettesi. A Szabad Népnél volt irodalmi császár 1950-ben, ő csinálta meg a könyvindexet, zúzdába küldött egy csomó Jókai-regényt és a teljes Kemény Zsigmondot. Utólagos irodalmi születésszabályozás. Aztán persze lebukott, és most képezi át magát mártírnak.

Ez a felvilágosítás annyira ellentétben állott Kettesi mostani szavaival, hogy János azt hitte, szomszédja csak viccel, Sebők arca azonban komoly maradt:

– És nemcsak könyveket jelentett fel ez a tejeskávé, mert nézze meg: minden olyan barna rajta, mint a tejeskávé sok piszkos föllel, hanem embereket is. Elég volt egy formalista rím, hogy a költőt kinevezze Truman sógorának.

– És akkor hogy engedték be erre a gyűlésre?

Sebők állával körbemutatott:

– Azt hiszi, az ötven ember közül, aki itt ül, legalább húsznak nincs ugyanennyi vaj a fején? Mégis eljöttek, mert egy mozgalomban mindig csak a második hullámban jelentkezők erkölcsei után szoktak érdeklődni.

A vita tíz óra után ért véget, a résztvevők egy ideig még együtt maradtak, Jánost Sebők áthívta a pedagógusházzal szomszédos kisvendéglőbe.

Egy sarokban ültek le – távol a zenészek dobogójától –, János körülnézett.

– Miért hívják ezt a vendéglőt Philippinek?

– Úgy szoktunk elbúcsúzni, hogy „Philippinél majd találkozunk!”, és mindig ebben a vendéglőben futunk össze. Világos tehát, hogy ez a vendéglő Philippi.

Rumot rendeltek, Sebők megkóstolta, aztán elégedetlenül letette:

– Minél tovább emelik az árát, annál gyöngébb.

– Ha jól emlékszem, maga régebben nem ivott.

– Választanom kellett az ital vagy az altató között, és a rum határozottan jobb ízű. Egyébként mit szól a mai estéhez?

– Nagyon érdekes volt, csak azt nem értem, hogy engedik meg ezt?

Sebők kiitta a poharát:

– A rabok régi hibája, hogy dehumanizálják és ennek következtében túlértékelik a börtönőreiket. El szokták felejteni, hogy a börtönőr éppúgy a rácsos ajtóhoz van kötve, mint a rab.

– De kívülről! Látszik, hogy még sohasem volt bezárva – mondta János mosolyogva.

– Ez csak látszólag nagy különbség, az ő félelme a raboktól idegi megterhelésben épp annyi, mint a rabnak a korlátozottság. Ez a ma esti társaság annyival jutott tovább az átlagnál, hogy felismerte: a börtönőr sincs gránitból, biológiai alapon kiszámítható periódusai vannak, tehát egy bizonyos ideig tartó aktivitást fáradtsági időszak követ. És társadalmi méretekben véve, úgy gondolják, most következett be a börtönőrök elfáradása.

János Sebőkre nézett:

– És maga hogy kerül ide?

– Ezt hogy érti?

– Mikor először találkoztunk, és kimentünk römizni a konyhába, azt mondta, azért jön el a feleségétől, mert maga vegyészmérnök, és nem enged politikust csinálni magából. Ez a vitaklub mennyiben vegyészmunka?

Sebők a mellettük elhaladó pincér tálcájáról otthonos mozdulattal leemelt egy féldeci rumot, minden sietség nélkül megitta, csak aztán válaszolt:

– Mondhatnék erről magának valami elegánsat vagy cinikusat, de az az igazság, hogy én is csak most értem meg igazán: mennyire el vagyunk rontva. Mint a régi táncosok a kályhától, mi mindig csak a politikától tudunk elindulni, még az utcán heverő kövecskében is elsősorban ideológiai tartalmat látunk. És ez magához szívja, a saját képére formálja minden erőnket.

– De hát maguk, legalábbis ma este, igazán nem úgy beszéltek, mintha vonalasak lennének.

Sebők szomorúan mosolygott.

– Hadd mondjam el magának életem legkeserűbb felfedezését: nem lehet kibújni a bőrünkből. Az a másik bőr, amibe szeretnénk belebújni, ha jól megnézzük: a saját régi bőrünk. Az, hogy én szemben állok a rendszerrel, az nem jelent semmivel sem többet annál, mint hogy szemben állok a rendszerrel, és kész. Ebből önmagából nem születik magasabb rendű emberi vagy társadalmi kategória még akkor sem, ha valakit esetleg felakasztanak érte.

Sebők hirtelen elhallgatott, a közeli nyomdából egy újságíró-kompánia jött át a kisvendéglőbe, üdvözölték Sebőköt, és leültek az asztalhoz, a forma kedvéért János is maradt még néhány percig. Hallgatta a társalgást, úgy érezte, mintha a pedagógusházbeli vita folytatódna valamivel magasabb szinten, fárasztotta a lendület és a bizalmasnak tűnő adatok halmaza, amivel az újságírók jólértesültségüket fitogtatták. Órájára nézett, úgy határozott, hogy öt perc múlva elköszön a társaságtól.

Az egyik újságíró váratlanul Károlyi Miklósról kezdett beszélni, a név valamennyiük figyelmét felkeltette. Azt állította, hogy a közeledő kibontakozásban Károlyinak vezető szerep jut majd, és ezzel nemcsak a különböző értelmiségi mozgalmak tagjai, hanem maga a hivatalos apparátus is tisztában van. Az asztal körött ülők épp Károlyi múltját kezdték boncolni, János feszülten figyelt: végre megtudhatta, mit tart a külvilág Károlyiról, mikor egy pincér lépett oda az asztalukhoz:

– Flandera urat kérik a telefonhoz!

János csodálkozva ment át a telefonfülkébe, senkinek sem említette, hogy eljön ebbe a vendéglőbe:

– Halló, ki az?

A vonal túlsó végén egy női hang szólalt meg, János már az első kérdésről felismerte Mester Annát:

– Nem kellene már hazamenni? A felesége biztos nyugtalan.

– Üdvözlöm, Anna, hogy van?

– Még egy ilyen kérdés, és leteszem a kagylót. Induljon el az Üllői úton a Múzeum körút felé, a páros oldalon, majd útközben magára török. Körülbelül a Ludovikánál találkozunk.

– Milyen jól ismeri Pestet.

– Ne felejtse el: valaha kalauznő voltam – mondta Anna, és letette a kagylót.

A görög kolóniában rendezett ünnepség óta háromszor-négyszer találkoztak, mindannyiszor hasonló módon. Néha csókolództak egy-egy sötét kapualjban, de János nem engedte el magát, tudta, hogy Anna még sokáig nem lesz a szeretője. A nő számára egyelőre a karrierje volt a legfontosabb, bárhogy vigyázott is, szavaiból és gesztusaiból kiütközött a primitív célratörés és ideges agresszivitás – és a karrierjét nem mozdította volna elő egy esetleges viszony Jánossal.

János elköszönt a társaságtól. Sebők megígérte, hogy a legközelebbi találkozóra is küld meghívót. Míg végigsétált a kihalt és rosszul világított Üllői úton, János eltűnődött: nem kellene-e legalább ideiglenesen lezárni kapcsolatát Annával? Ez az állapot nem maradhat így sokáig, van rá esély, hogy a nő teszi meg ezt a lépést, jobb volna, ha elébe vágna, és ő kezdeményezne. A szakítás mellett szólt az is, hogy Altschuler vagy Nagyezsda is tudomást szerezhet a találkozásokról, és János egyelőre el akarta kerülni a botrányt.

Bár ezek az érvek egyértelműen a szakítás felé mutattak, János mégsem találta teljes értékűnek ezt a megoldást. Időt és energiát fektetett ebbe a kapcsolatba, ha most visszalép, vesztesként távozik, ez bántotta volna önérzetét, és úgy érezte, ettől függetlenül sem engedhet meg magának hasonló pazarlást. Próbálta úgy formálni a lehetőségeket, hogy ez a szakítás legalább egy lépcsőfokkal feljebb segítse.

Hirtelen eszébe jutott egy kombináció, melyen maga is annyira megdöbbent, hogy megállt, és nekitámaszkodott egy üzlet lehúzott redőnyének.

– Mi volna – dünnyögte maga elé –, ha átpasszolnám Annát Károlyinak?

Minél tovább gondolkozott ezen az ötleten, annál hasznosabbnak tűnt, csodálkozott, hogy nem jött rá hamarabb. Nem lehetett kétséges, hogy az ő karrierje szorosan kapcsolódik Károlyi sorsához, viszont hogy Károlyi visszatérhessen a politikai arénába, előbb a magánéletét kell rendbe hozni. János érzése szerint ezt a változást csak egy céltudatos nő vihette keresztül, és Mester Anna alkalmasnak látszott erre a feladatra.

Azután Anna helyzetébe próbálta beleképzelni magát, ebből a szemszögből sem talált semmiféle ellenérvet, a kapcsolat Károlyival Anna esélyeit is megsokszorozza. Ha Anna elfogadhatónak tartja Károlyi személyét, valószínűleg megragadja ezt a lehetőséget.

János az utca túlsó oldaláról már látta közeledni Annát, sajnálta, hogy nem maradt több ideje a részletek végiggondolására. Kilépett az üzlet előtti sötét térből.

Anna széles keretű, fekete szemüveget viselt, futó csókot nyomott János arcára, és intett, hogy forduljanak vissza, majd a Nagyvárad teret is elhagyták, keskeny ferencvárosi mellékutcában mennek tovább.

– Miért jár ilyen helyekre? – kérdezte Anna.

– Milyen helyekre?

– A pedagógusházba. Maga még ki sem lépett a kapun, a Belügyben már mindent tudtak.

Ha János az első indulatára hallgat, kikéri magának a figyelmeztetést, de ezen az estén nem akart vitatkozni Annával. Vállat vont, és anélkül hogy tudta volna, esti beszélgetőpartnere, Sebők stílusában válaszolt:

– Nem kell túlbecsülni a veszélyeket, nincs itt olyan nagy rend. A slamposság enyhíti a diktatúrát.

– De magának akkor is vigyáznia kell, nem szabad elcsúsznia ilyen kis narancshéjon.

– Nem tudom, ki fog előbb elcsúszni: maga vagy én?

János megállt, és szembefordult Annával:

– Egyébként nem a magam kedvéért mentem el oda.

Anna hitetlenül rázta a fejét.

– Maga nem az az ember, Jancsi, aki más kedvéért megy el valahová.

– Most mégis erről volt szó.

– Ki az a boldog ember?

– Egy barátom, Károlyi Miklós.

Figyelte Anna arcát, aki láthatólag hiába próbálta beleilleszteni ezt a nevet meglevő ismereteibe. János elmesélte barátságuk történetét, úgy gondolta, hogy minden feltűnés nélkül sikerült felkeltenie a nő érdeklődését, és abban sem volt kétsége, hogy Anna rövid időn belül mindent meg fog tudni Károlyi Miklósról.

János erre az estére beérte ennyivel, ha tovább foglalkozik az üggyel, okvetlenül felkeltette volna Anna gyanakvását. Megállt, behúzta Annát egy kapumélyedésbe, és megcsókolta, a nő mellével hozzásimult, de csípőjét érezhetően elhúzta Jánostól.

Néhány héttel később Mester Anna felhívta Jánost, és kérte, ha legközelebb kilátogat Károlyihoz, szóljon neki is, szeretné elkísérni. János alig leplezett elégedettséggel vette tudomásul a jelentkezést. Pénteken, ez volt a látogatások megszokott napja, mert Nagyezsda késő estig bent maradt az egyetemen, együtt mentek ki a zugligeti kis víkendházba.

Mester Anna több mint húsz percet késett, a hegyek felől már erősen alkonyodott, mikor villamosra szálltak. János csak nehezen gyűrte vissza magába szemrehányásait, Károlyi is hozzászokott a pénteki találkozók rendjéhez, most már valószínűleg azt hiszi, hogy nem jön.

Egymással szemben ültek, beszélgetés közben János a szeme sarkából megvizsgálta a nő ruháját: öltözékének szinte minden darabja külföldről származott, derékban kissé lezserre szabott kék buklékosztümje éppen úgy, mint kék cipője és kézitáskája. Fehér blúzán kívül lánc lógott, függő helyett régi dupla aranydukáttal.

János tudta, hogy Anna nem az ő számára öltözködött ki, ez már a Károlyival kapcsolatos tájékozódásnak lehetett a következménye, őszintén remélte, hogy a nő felkészülése nem lesz hiábavaló.

Céljuknál egy megállóval korábban, a zugligeti villamos régi végállomásánál szálltak le. Anna belekarolt Jánosba, másik kezével pedig körbemutatott:

– Szép környék.

– Igen, csöndes. Többször jártam már itt.

– És nem talált semmi feltűnőt?

– Mit kellett volna találnom?

– Nem akarom megijeszteni, de nézzen fel, a Petőfi-kunyhóig legalább nyolc megfigyelő őrhely van.

– Az amerikai lakóházra vigyáznak?

– Nemcsak arra. Legalább kettőt-hármat maga is felfedezhetett volna közülük.

– És maga ennek ellenére fel akar jönni? Nem kockáztat túl sokat?

– De, túl sokat kockáztatok. Csak hát ebben állapodtunk meg, hogy fent a csúcson találkozunk, és kockázat nélkül oda nem lehet feljutni.

– Kivel akar találkozni a csúcson?

– Magával. Még nem mondtam?

A mohával benőtt lépcsőkhöz érve lehúzta magához a fiú fejét:

– Ha nincs ellenére. Sokkal jobb, ha azt hiszik, hogy csak szemérem elleni vétségre készülünk.

Csókolódzva kapaszkodtak fel a meredek úton. János a kosztümkabát alatt átkarolta a lány feszes derekát, és megsimogatta a mellét. Egész kapcsolatuk alatt először most kívánta meg igazán, megfordult a fejében, hogy nem mennek fel Károlyihoz, hanem behúzódnak a sötét fák alá, de a kert bejárati vaskapuja előtt mégis szétbontakoztak.

János ment előre, meg-megbotlott a félhomályos út macskakövein, de a víkendház közelében már jobban lehetett látni, mert a függönyön keresztül kivetődött a petróleumlámpa fénye.

János kopogott a faház ajtaján, hallatszott, hogy Károlyi felkel, és félrehúzza a reteszt, kijött, kopott, kék melegítőt viselt, ebben még soványabbnak látszott. Kezet nyújtott:

– Jó estét, Jancsi, már azt hittem, ezen a pénteken elmarad.

Megfogta a pad támláját, nedves lett a keze.

– Jöjjön beljebb, itt kint már minden vizes a harmattól.

Mester Anna, aki eddig az ösvény utolsó terméskövén állt, hirtelen belépett a petróleumlámpa fénykörébe. János széles mozdulatot tett felé:

– Mester Anna. Engedje meg, hogy bemutassam a barátomat: Károlyi Miklóst.

Azok ketten nem figyeltek a szavaira, kezet fogtak, Anna olyan bizalmasan nézett Károlyira, mintha már számtalanszor találkoztak volna, a férfi is érdeklődve viszonozta a pillantást. János várt néhány pillanatig, nehogy megbontsa a hangulatot, aztán a nyitott, világos ajtóra mutatott:

– Menjünk be.

Károlyi csak most engedte el a nő kezét:

– Ne haragudjanak, nekem kellett volna behívnom magukat.

A lámpán kívül egy petróleumkályha is égett bent a házban – enélkül már nehéz lett volna elviselni a hidegre fordult szeptemberi estét –, nagy pléhbögrében tea forrt. Munka közben zavarhatták meg Károlyit, a székeket könyvek borították, az asztalra pedig jegyzetek voltak kirakva. Károlyi sietve kiszabadította a székeket, és helyet kínált, kitöltötte a teát, a gyékényfonattal díszített kis szekrényből pálinkát vett elő. Mester Anna körülnézett:

– Milyen szép kis ház.

– Nem különös. Arra jó, hogy az ember eltöltse benne a negyven napot.

– Milyen negyven napot?

– Arra a negyven napra gondolok, amikor Jézus visszavonult a magányba. Elnézést az összehasonlításért.

Mester Anna nevetett:

– Csak nehogy maga is úgy járjon.

– Ha én választom ki azt a két latrot, akit mellém szegeznek, szívesen vállalom a keresztséget.

Károlyi összeszedte a jegyzeteit, és egy újsággal letakarta, nehogy a pálinka ráfröccsenjen. Mester Anna a füzetlapokra nézett:

– Miről ír?

– Vázlatok egy soha meg nem írandó könyvhöz: „Hatalom és romantika.”

– Mi az alapgondolata?

– Minden hatalom visszamegy romantikáért létének abba a korszakába, mikor még nem rendelkezett hatalommal, sőt, látszólag esélyei is alig voltak a hatalom megszerzésére.

– Miért?

– Mert romantikus alaphelyzetet csak egy nagyobb erővel való szembeszállás teremthet. A romantika azonban bosszút áll, mert később, mikor a rendszer már győzött, nem hajlandó megszűnni, hanem a hatalom politikai ellenfeleinek vonzerejét fokozza. De ez magát, Anna, biztos nem érdekli.

– Dehogynem, már én is gondolkoztam ezen.

– Tulajdonképpen nem is tanulmány lenne, hanem egy szellemi önéletrajz. Az enyém és az egész nemzedékemé.

János ujjai között egy papírnehezéknek használt követ forgatott, úgy hallgatta a beszélgetést. Eszébe jutott, hogy Károlyi, mikor elégette a visszakapott iratokat, azt mondta, nem akar önéletrajzot írni. Úgy gondolta, ezt és a többi változást Károlyi külsejében és hangulatában nem rendkívüli események okozták, hanem egyszerűen kipihente magát. János feltételezte, hogy Károlyi ezen az estén még a valóságosnál is jobb formát mutat, Anna figyelme inspirálja, éppoly könnyedén és szellemesen fogalmazott, mint azon a régi karácsonyi estén, mikor még a felesége hallgatta őt.

– Megtalálta az új közönséget – mormogta magában János, egy bocsánatkérő mosollyal felállt, és kiment a kertbe. Nekitámaszkodott egy fának, meglazította a nyakkendőjét, hogy a szél átfújja izzadt felsőtestét. Nézte a víkendház világos ablakát, a csukott ajtón keresztül is hallotta Mester Anna nevetését.

Bár a terve minden valószínűség szerint sikerült, nem érzett semmiféle örömöt vagy elégedettséget. Egy levelet tépett le a fáról, rosszkedvűen szaggatta szét mind apróbb darabokra. Nem értette, mi tartja meg őt ezeknek az embereknek a világában, és miért vállalja a méltatlan, lealacsonyító részvételt az életükben.

– Van bennem valami, amiért kár – mondta maga elé –, és nagyon olcsón adom el.

Még egy ideig nem akarta zavarni Károlyiékat, sétára indult, és tett néhány tornamozdulatot, az egykori teniszpálya mélyén a csap alatt egy vízzel telt hordó állt, félrehajtotta a víz színét ellepő sárga leveleket, és megmosta az arcát. Megigazította a nyakkendőjét, köhintett, és visszament a víkendházba.

Károlyi épp kiakasztotta ballonkabátját a kis szekrényből, Anna vidáman mondta:

– Képzelje, Jancsi, rá tudtam beszélni Miklóst, hogy lejöjjön velünk egy vendéglőbe.

– Gratulálok.

János tudta, hogy illene velük maradni, de képtelennek érezte magát, hogy ebben a szituációban végigtársalogja az estét. Arra hivatkozva, hogy a felesége elé kell menni, elbúcsúzott, és ellenállva minden rábeszélésnek, a lejtős utca alján felszállt a villamosra. Kint maradt a peronon, még látta Károlyi tétován búcsúra emelt karját, biztatóan visszaintett.

Mielőtt átszállt volna az autóbuszra, elhatározta, hogy pár percre bemegy a körúti Csillag büfébe, és iszik valamit. Ha elfáradt, máskor is szívesen elálldogált valamelyik sarokban, és figyelte a vendégek hullámzását, a kialakuló beszélgetéseket.

Messziről azt hitte, hogy a büfé már bezárt, ugyanis, valószínűleg rövidzárlat következtében, kialudtak a mennyezeti neoncsövek. A kiszolgálás azonban nem szünetelt, az étel- és italpultoknál vastag gyertyák égtek, még a távoli sarkokba is elvetődött valamennyi fény. A mozgás lelassult, és a körvonalak egybefolytak, csak a gyertyák mellett élénkültek fel a színek, az imbolygó fényben fel-felvillant a kiszolgálónők fehér köpenye, ételt osztó, könyökig feltűrt karjuk különösen vastagnak és erősnek tűnt.

János jól érezte magát a félhomályban, amely eltakarta fáradt arcát. Egy pogácsát és két deci bort vett, beállt az egyik sarokba, az utcára nyíló vastag ablaküveg elé. Az evőpolcról már rég nem szedték le a szennyes edényeket, a zöld linóleumot elborították a tányérok és poharak.

János az órájára nézett: fél tizenkettő elmúlt, Nagyezsda már egy órája várhatta, de ő egyelőre még nem sietett hazafelé. Ivott egy kortyot, és hallgatta a mellette állók beszélgetését. Arra figyelt fel, hogy egy felszolgálónő lép oda a polchoz, és a tálcájára teszi az üres edényeket. János segítő mozdulattal közelebb húzott egy tányérhalmot.

– Köszönöm – mondta a felszolgálónő, felsőtestével erőlködve a megrakott tálca fölé hajolt és elment.

A nő hangja ismerősnek tűnt, de János nem akart hinni saját feltételezésének, figyelmesen nézett utána, a gyertyák fényéhez közeledve alakja, arcvonásai is kivehetőbbé váltak: a felszolgálónő Bóna Erzsi volt.

János megdöbbenve húzódott be az ablakmélyedésbe, nem tudta elképzelni, hogy kerülhetett ide a nő. Leszámítva a szanatóriumi csomagot, melyben levágott haját küldte el, majdnem három éve nem kapott hírt róla. Úgy gondolta, hogy lent maradt a Tápió menti faluban, és férjhez ment Eszti bátyjához. Megjelenése olyan valószínűtlennek tűnt, hogy János inkább arra gondolt: a gyér világításban káprázott a szeme.

A felszolgálónő visszatért, ismét alig néhány lépésnyire haladt el tőle, izzadt homlokán felcsúszott a fehér fejkötő, bár arca megtelt, alakja a szoros köpeny alatt is láthatóan megereszkedett, mégis fel kellett ismernie benne Bóna Erzsit.

Megvárta, amíg a nő eltűnik a mosogatóhelyiség függönye mögött, és sietve elhagyta a büfét, az áramszünetet akármelyik pillanatban feloldhatták, és az éles neonfényben elkerülhetetlen lett volna a találkozás.

Nem tudott eltávozni a környékről, az utcán sétálgatott, és vissza-visszafigyelt az ablakra. Valóban hamarosan kigyulladtak a mennyezeti lámpák, jól látta, hogy Erzsi időközönként végigmegy a helyiségen, elhárítva a részegek bizalmaskodásait.

János szerette volna hallani a hangját. Egy utcai fülkéből felhívta a büfét, és bemondta a lány nevét, kisvártatva hallotta Erzsi csodálkozó hangját:

– Halló! Ki az?

János várt néhány pillanatig, aztán visszaakasztotta a kagylót a horogra.

Frank Ignác a börtönből szabadulva egyenesen a Szabolcs utcai kórház urológiájára került, az orvosok műtéttel próbálkoztak, de már nem tudtak segíteni a beteg veséjén. 1954. október elején, alig néhány héttel kiszabadulása után az öregember meghalt.

Temetésének helyét és időpontját nem közölték az újságok, Frank egyedül élt, megmaradt távoli rokonai sem tartották fontosnak, hogy gyászcédulát nyomassanak, maga Károlyi is csak a temetés délelőttjén értesült róla. Tanu, a színész üzent ki a szomszédos kert tulajdonosnőjével, pontos időt ő sem tudott mondani.

Károlyi azonnal abbahagyta a munkát, átöltözött, futva vette lefelé a lépcsőket, hogy elérje a húszpercenként közlekedő hegyi villamost.

Kiutazott Rákoskeresztúrra, szabadulása óta harmadszor vagy negyedszer jött át a pesti oldalra, érdeklődve nézegetett ki az ablakon, akkor sem fordította el a tekintetét, mikor a Gyűjtőfogház épülete mellett haladtak el. Csodálkozva vette észre magán, hogy ez az emlék egyáltalán nem hat rá nyomasztóan, sőt inkább úgy tűnik neki, mintha ott bent sokkal egyszerűbb és elviselhetőbb lett volna az élete.

A temetőnél az első megállóban akart leszállni, de eszébe jutott, hogy Frank zsidó volt, és bár nem tartotta a vallást, rokonai valószínűleg mégis a zsidótemetőben helyezik el. A bejáratnál figyelmeztették Károlyit, hogy fedetlen fővel nem léphet be, egy öregasszonytól sapkát bérelt.

Az irodaépület falán megnézte a kis hirdetőtáblát. Frank Ignác temetésére fél háromkor került sor, még több mint egy órája volt addig, visszaadta a sapkát az öregasszonynak, és átment a keresztúri temetőbe.

Sütött a nap, de a környék elhagyatott volt, csak a sírkőfaragók kopácsolása hallatszott ki a félig fedett műhelyszínekből. Károlyi menet közben egy cédulát keresett elő a tárcájából, megnézte a parcella és a sor számát. Nem tudta pontosan, merre van a felesége sírja, csak közvetlenül szabadulása után járt kint egyszer, Fejért bízta meg, hogy gondozza a sírt.

Egy csokor rózsát vásárolt, és a sírra helyezett bádogvázába tette. Leült a padra, végigolvasta az aranyozott betűket a szürke grániton, aztán hátratámaszkodott, becsukta a szemét. Feleségére próbált gondolni, de az asszony képe csak homályosan tűnt fel lehunyt szemhéján.

Arra rezzent fel, hogy megáll előtte egy kertész. Azt állította, hogy ő ültette a sírra a virágokat, és százötven forintot kért. Károlyi látta rajta, hogy hazudik, de nem akart vitatkozni, szótlanul kifizette.

Mire visszatért a zsidótemetőhöz, a bejáratnál már tizenöt-húsz hivatali rendszámú autó parkírozott. Károlyi arra gondolt, hogy talán Frankkal egy időben valamilyen jelentősebb személyiséget is temetnek, bár ezek számára a Fővárosi Tanács inkább a Kerepesi temetőben vagy a Farkasréten szokott díszsírhelyet adományozni.

A halottasház előtti kis téren öt-hatszáz ember zsúfolódott össze. Károlyi megpróbált átfurakodni a tömegen, hogy legalább egy pillantást vethessen Frank koporsójára, de nehezen jutott előre, valamennyi várakozónak ez volt a szándéka. Útközben néhány ismerőse köszöntötte: börtönbeli társak és régi illegális mozgalmi emberek, tíz-tizenöt éve nem látott arcok bukkantak fel a sűrűből.

Sikerült eljutnia a ravatalozó küszöbéig, benézett: a zsidó szokás szerinti gyalulatlan deszkakoporsó mellett Frank rokonsága állt, egy temetői szolga sorra járta őket, és egy késsel belemetszett a férfi hozzátartozók ruhájába, majd a kántor énekelni kezdett.

A koporsó körül kialakuló térség túloldalán, a héber feliratos bársony faltakarók előtt egy csoport helyezkedett el, kissé félrehúzódva, mintha egyaránt fontosnak tartotta volna, hogy ittlétét jelezze, ugyanakkor megjelenése ne tűnjön a kelleténél nyomatékosabbnak. A bejáratnál veszteglő állami autók gazdái voltak, akik félhivatalosan vagy inkább saját elhatározásukból jöttek el, feltételezhették, hogy az idők változásával talán érdemmé emelkedik majd részvételük Frank Ignác temetésén. A csoportból valaki bólintott. Károlyi úgy gondolta, hogy őfelé, de a homályos helyiségben nem lehetett kivenni az illető arcvonását.

Hátulról újabb és újabb csoportok törekedtek befelé. Károlyi félreállt az útjukból, és visszament a kerítés menti kopár fák alá. A tömeg közben tovább szaporodott, már nyolc-kilencszázan is lehettek, kiszorultak a temető kapuja elé.

Károlyi szinte mindegyik régi fogolytársával összeakadt, az elítéltek kimondatlanul megőrizték börtönbeli szolidaritásukat. Minden eseményen megjelentek, mely közösségüket érintette, vitákon, esküvőkön, temetéseken, de akkor is, ha egy vállalati kultúrcsoport valamelyik társuk színdarabját mutatta be. Most is egy csoportba verődtek, hívták Károlyit maguk közé, de ő elhárította, nekidőlt a falnak, és tenyerével eltakarva cigarettáját, rágyújtott.

Tábori, egy szociográfus jött oda hozzá, őt szintén a börtönből ismerte. Nem szerette túlságosan ezt a tapadó modorú férfit, bent a börtönben csúszó-mászó viselkedésével szerzett kedvezményeket magának, társai „siti princ”-nek hívták. Tábori negyven-negyvenöt éves lehetett, divatosan öltözködött, haját rövidre vágatta, a vállán sportszatyor lógott. Károlyi meglepődött, úgy emlékezett, hogy a börtön előtti időkben Tábori alig adott a külsejére, évekig ugyanabban a kopott kabátban és szürke kalaptompban járt. A változások magyarázataként feltűnt mellette egy vékony, szőke lány, és a kezét nyújtotta:

– Mari vagyok.

Károlyi meghajolt, és elmormogta a nevét. Ismerte Tábori régi feleségét, és öntudatlanul ellenérzés támadt fel benne a pár iránt.

– Sokan vannak – mondta Tábori.

– Inkább azt hiszem, kevesen.

– Nyolcszáz ember nem elég egy temetésre?

– De elég, a mi temetésünkön nem lesznek ennyien.

– Akkor miért kevés?

– Azért kevés, mert tulajdonképpen mindenki itt van, aki valaha a mozgalomhoz tartozott, él, és számítani lehet rá. Ehhez képest viszont kevés a nyolcszáz ember.

– Mindenki itt van, kivéve Frank Ignác gyilkosait.

Károlyi türelmetlenül legyintett, jelezve, hogy nem akar erről a témáról beszélni, inkább átterelte a szót Táborira.

– Most mivel foglalkozik?

– Benzinkutas vagyok. Össze akarom szedni magam egy kicsit anyagilag.

– A benzinkútnál sült le ilyen szépen?

– Nem, egész nyáron strandra jártam. Rájöttem, hogy semmi sem olyan fontos, mint a fizikum.

Bent a halottasházban véget ért a szertartás, a koporsót egy fekete vászonnal letakart kézikocsira rakták, a temetőszolgák a kocsirúdhoz álltak, és várták, hogy elindulhassanak a sír felé. Először a családtagok léptek ki és zárkóztak fel a kocsi mögött, őket követték a hivatalos személyek.

Károlyi a csoportból egy pillanatra meglátta Noszter Németh Istvánt, a férfi ránézett, majd újra eltűnt a sokaságban.

Károlyi nem követte a kocsit, szemével elbúcsúzott a lassan távolódó koporsótól. Látta maga előtt Frank arcát, keresett az emlékei között egy mondatot, mely felidézte az öregember száraz orrhangját is: „A történelmet – mondta egyszer suttogva a börtön munkatermében – alkoholtól közepesen befolyásolt állapotban követték el, de a legújabb bírósági gyakorlat szerint ez nem számít enyhítő körülménynek.” Károlyi elmosolyodott, és kifelé indult a temetőből.

A végállomáson nem állt bent villamos, Károlyi el akarta kerülni, hogy ismerősökkel találkozzon, az üvegezett bódé mögött ült le egy padra. Továbbra is Frank Ignác járt az eszében, úgy találta, hiába kísérték el százan és százan a sírig, talán egyetlenegy sem volt közöttük, akinek érzelmileg is jelentett volna valamit az öregember halála.

Rögtön felülbírálta gondolatait, nem engedte meg magának, hogy Frank Ignác ürügyén valójában saját elképzelt halálán szánakozzon, de azért átfutott rajta a gondolat, hogy ha ő most hirtelen meghalna, legföljebb Fejér Béla és Mester Anna lépkedne a koporsója után.

Autó fékezett le, valaki csikorgó léptekkel közeledett a sóderrel felszórt úton, Károlyi felnézett: Noszter Németh István állt előtte.

– Üdvözlöm, Miklós, láttam egy pillanatra a temetésen, de utána eltűnt. Csak összehozott minket a sors. Hogy van?

– Ez csakugyan érdekli magát?

Károlyi legyintett, és elfordult, de Noszter Németh nem adta fel a harcot:

– A városba megy? Bevihetem kocsival.

– Villamossal megyek.

– Akkor én is. Beszélni szeretnék magával.

Noszter Németh elküldte a kocsit, és ő is leült a padra:

– Ha van két ember a világon, akiknek barátoknak kellene lenni, akkor, azt hiszem, mi vagyunk azok. Semmit sem sajnálok annyira, mint hogy a félreértések mindig megzavarták a barátságunkat.

– Mondja: mit erőszakoskodik itt? Ha kaserolni akarja magát, nincs ok rá, ne féljen: soha, semmiféle formában nem állok bosszút. Ezért csak megérdemlek annyit, hogy most elmegy innen.

– Ha csak rólam van szó, ide sem jöttem volna. Tudtam, hogy mire számíthatok magától, és bennem is van önérzet.

Károlyi nevetett:

– Magában önérzet? Nagyon jó.

Noszter Németh kezdett indulatba jönni, arcán kigyulladt a három szemölcs:

– Újra csak azt mondom: nem a saját érdekemben alázkodom meg maga előtt.

– Az Isten szerelmére, hagyja már abba, temetésre jöttünk, nem röpgyűlésre! Még el sem temették Ignác bácsit, maga már sütögeti a saját pecsenyéjét. Hagyja már abba, legalább ennyi tisztesség legyen magában.

Noszter Németh felemelte a hangját:

– Mi fiatalkorunkban alávetettük életünket egy célnak: az országot, a népet akartuk szolgálni, és ez alól nincs utólagos felmentés. Magára most szükség van, és nem tehet túl Cincinnatuson, hogy a veszély esetén sem jön föl Rómába.

– Nincs érzékem a képes beszédhez, mit ért ezen a Rómán?

– A rendszert.

– Maga lesz olyan kedves, és nem írja elő a számomra, hogy mit tehetek, és mit nem. Még Róma nevében sem. Róma jobban tenné, ha hallgatna. Róma adós nekem körülbelül ezer börtönben töltött éjszakámmal, adós a feleségemmel, kétezer könyvvel, amit már sohasem fogok elolvasni, és adós illúzióim maradékával. Egyelőre Róma örüljön, hogy én nem követelem a tartozásomat.

A város irányából most érkezett be a villamos, már nagyobb kiesés lehetett a forgalomban, mert a hurokvágányokon sietve átkötötték az áramszedőt, hogy minél hamarabb indulhasson visszafelé. Károlyi felállt, Noszter Németh melléje lépett:

– Nekem konkrét elképzeléseim vannak, tudnánk találni egy olyan beosztást, amely méltó a maga tehetségéhez.

– Nem érdekelnek az elképzelései.

Károlyi elindult a villamos felé, mikor látta, hogy régi iskolatársa vele akar tartani, megállt:

– Természetesen maga is utazhat villamoson, ha akar, de ha fel mer szállni az én kocsimra, esküszöm, a sínek közé lököm.

Noszter Németh nem követte tovább, de ünnepélyes hangon utánaszólt:

– A gorombaságát annak tudom be, hogy maga is meg van győződve az én igazságomról. Épp ezért a válaszát nem tekintem véglegesnek, újra meg fogom próbálni, és ha kell, harmadszor is.

Károlyi alig várta, hogy a villamos kiinduljon a végállomásról, és Noszter Németh eltűnjön a szeme elől. Az ajánlat, amit tett, még Noszter Németh személyénél is jobban nyomasztotta, gondolni sem akart rá, hogy újra politikával foglalkozzon, de azt be kellett látnia: nem maradhat élete végéig Fejér Béla zugligeti kertjében.

Ha kedve és hajlama szerint választhatott volna, legszívesebben egy középiskolában vagy nevelőintézetben tanított volna, de el sem tudta képzelni, hogy az ő káderlapjával tanári álláshoz lehessen jutni.

Rosszkedvűen szállt át a zugligeti villamosra, ezen morfondírozott még akkor is, mikor a kerti út kövein a víkendház felé tartott. Meglepődve vette észre: bent a házban ég a lámpa, Mester Anna várja őt.

A hosszú, nyomasztó nap után könnyűnek és felszabadultnak érezte magát. Megállt, és kigombolta az ingnyakát, ujjai hegyével meglazította átizzadt gallérját. A hegyek mögött valamelyik faluban fél kilencet kongatott a toronyóra, a tiszta, felhőtlen égen szinte látni lehetett a lebegő óraütéseket.

Károlyi fázni kezdett, de nem nyitott be a víkendházba. Rossz előérzete támadt, és hiába próbálta eloszlatni azzal a magyarázattal, hogy ez a szorongás nem más, mint az egész nap maximálisan megterhelt idegeinek tiltakozása az elért feszültség megszűnése ellen. Mint máskor, most sem engedte meg magának, hogy komolyan vegye rossz sejtelmeit, megigazította ruháját, és kopogtatott a víkendház ajtaján.

Mester Anna már kora délután feljöhetett, a háromszor három méteres helyiség minden szögletében meglátszott munkájának nyoma. Rendbe tette Károlyi ruháit és jegyzeteit, a szekrény aljában összerakta a kénytelenségből itt tárolt növényvédő porokat és szerszámokat, befűtött, a petróleumkályhán teavíz forrt.

Anna melegítőt húzott, és az ágyon végigdőlve olvasott. Károlyi beléptére letette a könyvet, mosolyogva felnézett. Károlyi behúzta maga után az ajtót, és megállt, felesége halála óta most fordult elő először, hogy hazatéréskor nem üres szoba várta.

– Hogy tetszik a ház, Miklós? Nem zavartam össze valamit?

– Lehetetlen, semmi összezavarnivalót nem hagyok másra. Egyébként köszönöm.

Kezet csókolt a lánynak, aki könnyedén megsimogatta előrehajló fejét. Felkelt, megterített, a tea mellé hideg rántottmáj-szeleteket tett a tányérra. Károlyi megdörzsölte kivörösödött kezeit:

– Jön a tél, és ennek nem kis részben én vagyok az oka.

– Maga? Miért?

– Mindig úgy éreztem, hogy a telet lassan csempészik be a kertbe, amikor nem figyelek oda, egy fa leveleit sietve átfestik sárgára, elhervasztanak egy virágot. Ha erősen figyelném a kertet, és lelepleznék minden ilyen szándékot, mindig nyár maradna.

Anna nevetett:

– Bolond. Egyen.

Károlyi lassan harapdálta a rántott májat, rossz fogai miatt csak elöl tudott rágni, közben elmondta, hogy mi történt a temetésen és utána a villamosmegállóban. A nő nem szólt közbe, de tekintetén látszott, hogy pontosan követi az elbeszélést, és ismeri a szereplőket, egyetlen megemlített név után sem kérdezte meg: ki az. Mikor Károlyi a Noszter Németh Istvánnal való találkozásig jutott el, Anna arcán fokozódott a feszültség, most sem mondta ki nyíltan a véleményét, csak óvatosan megkérdezte:

– És ha más teszi ezt az ajánlatot, elfogadta volna?

– Ugyanezt az ajánlatot?

– Igen.

– Nem hiszem. Az egész dologban van valami középkori, ennél még a feudalizmusban is elegánsabb módszereket használtak.

– Ilyenkor nem a formát kell nézni.

– Mindig a formát kell nézni. Ahol az eszünk cserbenhagy, az ízlésünk néha még tud tájékozódni.

– Maga mindent eladna egy szép mondatért.

Károlyi bocsánatkérően mosolygott.

– Ne haragudjon. Valaha még súlyos büntetés vár rám azért, amiért ilyen jól fogalmazok. És az összes rám váró büntetés közül ez az egyetlen, melyről belátom, hogy jogosult.

– De most az egyszer próbáljon komolyan gondolkozni. Az országban elindult a megtisztulás, az eredmény csak attól függ, hogy maga és még néhány hasonló ember részt vesz-e benne.

– Maga remek honleány, Anna, de engem semmi sem érdekel abból, amit felsorolt: sem az ország, sem a megtisztulás, sem az eredmény. Egyetlen tartozásom van még a világgal szemben, ha a dolgok majd a robbanásig jutnak el, fegyvert kell fognom.

– A rendszer ellen?

– Nem, sajnos mellette, mindig csak mellette. De ez soká lesz, és az sem biztos, hogy egyáltalán lesz.

– De ha az ország nem érdekli, miért nem törődik legalább saját magával?

Károlyi a saját kezére nézett:

– Nem érdekel ez az úr.

– Itt akar élni ebben a víkendházban?

– Miért? Ez nagyon jó hely.

– És holnap vagy holnapután is beéri vele?

– Én csak a jelenlegi magamért vállalom a felelősséget. És legfeljebb a múltamért. A legnagyobb mértékben erkölcstelen az az ember, aki előre vállalja a felelősséget a jövőjéért.

Anna fölkelt, és a mellére szorította a széken ülő Károlyi fejét:

– Elviszem magát innen.

Károlyi becsukta a szemét, arcát a melegítőhöz szorította.

– Mindenáron nagy embert akar csinálni belőlem? Sokkal egyszerűbb, ha beéri azzal, ami most vagyok.

– Boldogabb lennék, ha maga hivatalnok volna, lakatos vagy bármi, mert akkor sokkal inkább az enyém volna. De magának hivatása van, és nem bújhat ki előle.

Károlyit az egész nap fáradtsága és szomorúsága arra biztatta, hogy engedje el magát, és hagyja a döntést a nőre, mégis árulásnak tartotta volna, ha beleegyezik, megrázta a fejét.

– Nem lehet, Anna.

Anna nem erőltette a választ, nem vitatkozott tovább, átölelte a férfi fejét, és suttogva ringatta. Károlyit ugyanaz a könnyedség töltötte el, mint egyszer gyerekkorában, mikor fáramászás közben elengedte a faágat, amelybe sokáig kétségbeesetten kapaszkodott, és emlékei szerint nem zuhanva, hanem lebegve közeledett a föld felé.

Altschuler bíró megkapta a sorstól azt az elégtételt, hogy felkeresték régi emigránstársai, akik az egykor általa vezetett, Rákosi korlátlan hatalma ellen indított mozgalomhoz tartoztak, és a mozgalom bukása után elárulták őt. Most bűnbánatot mutattak, és kérték, hogy kihasználva a kedvező lehetőségeket, kezdjék el újból az akciót. Más csoportosulások tagjai is felkeresték, hogy csatlakozásra bírják.

Altschuler nem engedte meg magának, hogy sértett hiúsága úrrá legyen rajta, és elküldte a nála jelentkezőket. Sehol sem kötelezte el magát, nem tett engedményt, és nem vállalt el tisztségeket, de nem is utasított vissza senkit sem. Ez a magatartás látszott a legalkalmasabbnak, hogy tekintélyét növelje, ugyanakkor megőrizhesse szabad mozgását.

Gondosan követte az események alakulását, ez hivatali kötelességei közé is tartozott, de magatartásában megvető passzivitást mutatott, mintha az ő személyes hatóerejét meghaladó, de lényegében törvénytelen cselekmények sorozatát lenne kénytelen végignézni.

Esténként sokáig bent maradt törvényszéki dolgozószobájában, a lámpa fényében periratok hevertek előtte, látszólag elmélyedve lapozgatta, de ha megkérdezik, nem tudott volna beszámolni tartalmukról, a bíró saját életének kérdéseire keresett feleletet. Ilyenkor felülemelkedett a nála jelentkező szervezkedők taktikai ügyeskedésein, tudta, hogy a valódi harc sokkal mélyebb és szélesebb mederben folyik majd le.

A kibontakozó politikai vita végső fokon nem nyugtalanította őt, a Sztálin halála körüli idők bizonytalanságát sokkal nehezebben viselte el. A vezér halála misztikus, megszokott arányokkal nem mérhető veszteségnek tűnt, és attól félt, hogy az ellenség épp a meggyöngült állások ellen veti majd be eddig titokban tartott rendkívüli erőit. A frontok tisztázódásával a korábbinál kedvezőtlenebb helyzet alakult ki ugyan, de újra érvényessé váltak Altschuler régi tapasztalatai, többé nem voltak kétségei önmagában. A nyílt politikai harc taktikáját ismerte, megszűnt a legfőbb fenyegetés, hogy a váratlan helyzetek cselekvései rövidzárlatot váltanak ki benne. Tudta, hogy megfelelő helyen és időben meg fogja tenni azt, ami tőle telik.

Egész életében, de különösen az utolsó években, mióta a törvényszéken dolgozott, és ítéleteket hozott, számtalan ember szemében látott megszülető gyűlöletet és bosszúvágyat, minden döntésével új, rejtett fenyegetéseket hívott ki maga ellen. Nem kételkedett benne, hogy az események várható sorozata felszabadítja majd ezeket az indulatokat, és alakulhat úgy a helyzet, hogy nem lesz elég ereje megvédeni magát. Beosztásánál fogva ismerte ennek a veszélynek országos méreteit is.

A levegőben lógó fenyegetések ellenére lenézte azokat a régi mozgalmi társait, akik úgy akarták átmenteni magukat, hogy lefelé, a lassan bosszúra szervezkedő rétegek felé sodródtak, hajszolták a szereplést és személyi kapcsolataik kiépítgetését, magatartásukba erőltetett népieskedő vonásokat kevertek. A bíró úgy érezte, méltatlan dolog volna a részéről, ha jelentéktelen maradék éveiért feláldozná egész élete értelmét.

Csak Nagyezsda sorsát nem tudta megoldani, bárhogy töprengett, nem talált olyan menedéket, mely biztonságot nyújthatna a lánynak. Nem bízott benne, hogy János megfelelő társul szolgálhat.

Mivel arról már korábban kénytelen volt letenni, hogy felrobbantsa ezt a házasságot, nem maradt más hátra, mint hogy megerősítésének módozatain töprengjen. Végül úgy találta, hogy egy gyerek az eddiginél megbízhatóbban tartaná össze a fiatalokat.

A külső világ nyomásának erősödésével Altschuler még inkább a családja felé fordult. Amikor csak tehette, meglátogatta lányát és vejét, mindig vigyázott azonban, hogy ne legyen a terhükre. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a vacsorát, és igyekezett olyankor érkezni, mikor a fiatalokat már nem zavarja foglalatosságukban.

Ezeken a vendégségben töltött estéken Altschuler általában félrehúzódva olvasgatott, vagy a rádiót hallgatta. Nemcsak Nagyezsdával, Jánossal is szívesen elbeszélgetett, de kivárta, amíg megszólítják őt. A terve megszületését követő alkalommal azonban ő kezdeményezett.

Ketten ültek kint a konyhában, Nagyezsda a vacsorát készítette, János még nem érkezett haza.

– Hol van Jancsi? – kérdezte Altschuler.

– Meghívták egy pedagógiai vitára.

– Megint egy pedagógiai vita! Ott mindenről lesz szó, kivéve a pedagógiát.

– Honnan tudod?

– Mostanában minden vita ilyen, akár pedagógusokról van szó, akár politikusokról, akár közgazdászokról. És ez nemcsak nálunk megy így, hanem egy csomó országban. Felosztják maguk közt Sztálin örökségét, közben fintorognak! Legalább ne fintorognának! Nem szeretem a kényes örökösöket.

Nagyezsda apjára nézett, hosszú idő után most fordult elő első ízben, hogy szóba hozta Sztálin személyét.

– Apu, te láttad valaha Sztálint?

– Egyszer, 1927 szilveszterén meghívtak a Kremlbe, akkor koccintottam vele.

– Milyen ember volt? Igaz, hogy egészen alacsony?

A bíró indulatosan legyintett:

– Milyen ember volt?! Nem volt filmszínész. Nem arról volt szó nála, hogy alacsony vagy magas, az számított, hogy mit jelentett a világnak. Még fel sem tudjuk fogni, milyen megtiszteltetés, hogy az ő kortársai voltunk. Ő volt az az ember, aki önmagát dobta a mérleg serpenyőjébe, hogy egyensúlyban tartsa a szocializmust a kapitalizmussal. A békében az ő neve pótolt minden lemaradást az iparban vagy a földeken, a háborúban pedig a modern fegyvereket. Amíg ő élt, nem mertek ránk támadni Nyugatról, és az itthoni fasiszták is csendben maradtak. Az életünk meg tudta tartani szocialista kereteit.

Hallgattak. Nagyezsda szólni akart, de meggondolta magát. Megérezte, hogy megjegyzésével csak még jobban felingerelné apját, a bíró azonban a ki nem mondott szándékot is felfogta.

– Vagy neked az a véleményed, hogy nem is lenne olyan nagy kár ezekért a keretekért? Ezt csak azért gondolod, mert más életformákhoz még nem volt szerencséd.

Nagyezsda kénytelen-kelletlen vállalta a vitát:

– De apus, gondolj rá, veled is hogy bántak. Az én gyerekkoromban is és most is. Milyen lehet az a rendszer, amely a saját legjobb embereit sem kíméli?

– Teljesen mindegy, hogy bántak velem eddig, vagy hogy bánnak velem ezentúl. Az én személyes sorsom nem lehet bizonyíték semmire sem.

Szembefordult a lányával:

– Meg kell hogy mondjam, Nagyezsda, valaha azt képzeltem, hogy mi ketten jobban meg fogjuk érteni egymást. Nem arra gondoltam, hogy tekintélyi alapon vagy szeretetből elhiszel nekem mindent, csak arra, hogy néhány alapdolgot megértesz. Évek óta vitatkozunk már, és még mindig nem tudtalak meggyőzni, hogy ebben az országban még egy félóráig sem létezhetnek átmeneti rendszerek. Itt vagy kommunizmus lesz, vagy fasizmus, csak eközött lehet választani.

– Ez nem biztos.

A bíró legyintett:

– Ismerem a szellemi arzenálodat: Röpke, aztán az a spanyol, aki „A tömegek lázadásá”-t írta, a harmadikutasok. Elméletnek szép, elméletben minden lehetséges, még gőzfürdő is Ungváron, de az élet nem egy átlagosnál valamivel nagyobb íróasztal, sokkal bonyolultabbak a dolgok. Gyerünk tovább. Még Ortega és Röpke is számít egy aktív társadalmi rétegre. Nálunk kik volnának azok, akik a teáltalad elképzelt tökéletes demokráciát vezetni tudnák?

– Az értelmiség.

Altschuler elfordult:

– Öregember vagyok, Nagyezsda, nem egy és nem két országot és társadalmat ismertem, de még sehol sem láttam olyan értelmiséget, mint ez, amely ennyire szívesen dicsekedett volna azzal, ami benne alacsonyrendű: kötődésével a primitív szokásokhoz, hajlamával az erőszakos megoldásokra, beleértve, sőt első helyre téve a fizikai erőszakot, azzal, hogy cinkos kacsintással csak zsoldosegyenruhaként visel magán mindenféle meggyőződést, még a kultúrát is. Nem, ebben az országban az általad elképzelt demokrácia nemhogy hadseregre, de még zászlóvivőkre sem akadna.

– Ebben tévedsz, apus.

Altschuler felizgatta magát, keze idegesen rángatódzott, az asztal lapjára szorította:

– Attól félek, nagyon hamar kiderül, hogy igazam van. Lehet, hogy csak hónapok kérdése, és felborul a rend. Tudom, te azt mondod: ebben nincs semmi borzasztó, ha egy rend olyan gyönge, hogy felborulhat, akkor hadd boruljon. Fiatal vagy, Nagyezsda, szereted a romantikus társadalmi fordulatokat, a zavaros helyzeteket, mikor a te eszmei vesszőparipád is szabad pályát kapna, de csalódnál, nagyot csalódnál. Újból kiderülne az, amire bizonyíték a felszabadulás előtti egész magyar történelem, hogy itt előbb vér folyik és akasztanak, gondolkodni csak azután kezdenek.

– Ez a hatalom bűne.

– A népé is. Soha nem ismertem népet, talán a lengyeleket kivéve, mely ennyire szerette volna a szabadság pózait, és ilyen keveset áldozott volna magáért a szabadságért.

– Nincsenek bűnös népek, ez olyan lenne, mint a fajelmélet. És én szeretem ezt a népet.

A bíró megdörzsölte az arcát, egy mosollyal próbálta lezárni a témát. Csak a törvényszéken végigtöprengett esték tudták annyira fellazítani önfegyelmét, hogy belemenjen ebbe a vitába, mely teljes céltalansága mellett valódi szándékaitól is messze vitt.

– A vőm uram is jobban tenné, ha elméleti pedagógia helyett gyakorlatival foglalkozna. Mikor lesz már gyereketek?

Nagyezsda elfordult:

– Tudod, hogy én már az első perctől akartam.

– Akkor miért nincs?

– Jancsinak nem kell.

– Miért?

– Nem tudom.

– Majd én megkérdezem tőle.

– Légy szíves, hagyd.

– Nem, én erre kíváncsi vagyok.

Kevéssel később János hazaért, megvacsoráztak. Vacsora után Altschuler leült a veje mellé a nagy íróasztalhoz:

– Még nem gondoltatok rá, hogy összehozzatok egy gyereket?

János fürkészve próbált tájékozódni az öregember arcában, melyhez egyáltalán nem illett a közvetlenkedő mosoly:

– Már gondoltunk rá, de még ráérünk.

– Miért vagytok ilyen gyávák, hogy nem mertek nekivágni? Szeretném még látni az unokámat.

– Előbb szeretnénk összeszedni magunkat. Végeredményben csak egy fizetésből élünk.

– Mitek hiányzik? Mondd meg, én segítek.

– A lakás is kicsi volna három embernek.

– Majd elintézzük, hogy elcserélhessétek egy nagyobbra. Más fiatal házaspár nem is gondolkozna a helyetekben. Mire vártok?

A fiú nem merte nyíltan megtagadni Altschuler kérését, ezért lezárásul csak annyit mondott, hogy előbb meg akarják várni, amíg Nagyezsda befejezi tanulmányait, aztán sietve más irányba terelte a beszélgetést.

Házaséletük a Mester Anna-epizódtól eltekintve, melyről Nagyezsda később sem szerzett tudomást, minden zökkenő nélkül folyt, János mégis idegenkedett a gondolattól, hogy ezt a kapcsolatot egy gyerek is megerősítse. Nem készült semmiféle változtatásra, de nehezen viselte volna el az egész házasságot, ha szinte ki kellett volna zárnia a szakítás lehetőségét.

A bíró megértette, hogy ez a kitérő válasz valójában elutasítást jelent, többé nem is tért vissza az ügyre. Világossá vált előtte, hogy nem bízhatja Nagyezsda sorsát Jánosra, köteles megőrizni életét, hogy a feltámadó bajokban a lány segítségére lehessen. Az öregember félt, hogy ez a kötöttség az elkövetkező időben megfosztja majd attól, hogy szabadon, nyílt mellel vehessen részt a harcban.

Mikor Altschuler eltávozott, Nagyezsda megkérdezte:

– Miről beszéltetek apussal?

– Szeretné, ha gyerekünk lenne. Neked nem szólt?

– De, kint a konyhában, vacsora előtt.

– És te mit mondtál?

– Azt, hogy ebben te döntesz.

Ezt a beletörődő választ Nagyezsda annyi keserűséggel mondta, hogy János zavartan nézett vissza rá:

– Már elmagyaráztam neked, hogy miért nem lehet gyerekünk?!

– Miért?

– Mindkettőnket lekötne, amellett nem vagyunk szülőknek valók.

– Te nem, de én az életemet adnám érte, ha gyerekem lenne. Majd egyszer azt magyarázd el, hogy miért élünk együtt!

Átment a másik szobába, menet közben reszkető kézzel bogozta ki a kötényén a csomót. János tűnődve figyelte maga előtt a német szöveget, melynek fordításához még az előző nap kezdett hozzá, próbálta folytatni a munkát, de nem sikerült.

Felkelt az íróasztal mellől, és a felesége után sietett. Lenyomta a kilincset, de Nagyezsda magára zárta az ajtót. Halkan beszólt:

– Szeretnék beszélni veled.

Az ajtón túlról nem jött válasz, János várt néhány pillanatig.

– Haragszol? Elmegyek, majd később visszajövök, addig gondolkozz, hogy érdemes-e mindent felborítani.

Felvette a kabátját, és keresztülment a lakáson, újra és újra visszanézett, de a zárt ajtó mögül nem hallatszott semmiféle jel.

Alig néhány perc hiányzott a kapuzáráshoz, a házmester csodálkozva nézte a távozó Jánost. Az új lakótelep presszója, ahová be akart ülni, már bezárt, a férfi villamosra szállt, és beutazott a Nyugati pályaudvarhoz.

Úgy gondolta, Fábián Gedeonnál tölti az éjszakát. Az újságíró nemrégiben elvált a feleségétől, a külvárosi házat az asszonynak hagyta, a Belvárosban szerzett magának egy társbérletet. Fábián éjfél előtt sohasem tért haza. János, hogy eltöltse az időt, gyalog indult neki az útnak.

Nagyezsdán gondolkodott, szidta magát, amiért nem egyezett bele, hogy gyerekük legyen. Az ígéret még nem kötelezte volna semmire, ha vigyáz, el tudta volna kerülni, hogy Nagyezsda teherbe essen, hosszú időre biztosította volna a nyugalmát. Míg a félhomályos utcán visszhangzó lépteit hallgatta, különféle terveket kovácsolt, hogy megrendült pozícióját helyreállítsa.

Kiért a Csillag büféhez, már itt is bezártak. János benézett az utcai rácsok között: csak néhány takarítónő dolgozott a tompított fényben.

Nem először állt és nézelődött itt, mióta kiderült, hogy Bóna Erzsi a büfében dolgozik, tudta, mikor melyik műszakba jár, vigyázott, hogy csak olyan időpontban jöjjön, mikor a körülmények lehetetlenné teszik a találkozást. Most is a lány munkaideje már egy félórája letelt.

János befordult a büfé mögötti Magyar utcába, mely a Károlyi-kert felé vitt, alig tett néhány lépést, mikor egy csoport jött fel a pincefeljárón, ez volt a büfé személyzeti bejárata. János át akart húzódni az utca túlsó oldalára, de az úttest közepén, épp egy lámpa alatt összetalálkozott a munkából távozókkal. Megállás nélkül továbbsietett, de utánaszóltak:

– Jancsi!

Visszafordult: a csoport már elment, csak Bóna Erzsi és egy magas termetű, negyven év körüli férfi állt a lámpa alatt, mikor látták, hogy megtorpan, odaléptek hozzá. A férfi kezet nyújtott, és bemutatkozott:

– Majoros vagyok.

János elfogadta a kézszorítást, közben Bóna Erzsire nézett:

– Hogy vagy?

– Jól, és te?

A lámpa fénye a lány kipirult arcára esett, Jánosnak úgy tűnt: semmit sem változott az eltelt évek alatt. Érezte a kísértést, hogy elhívja magával, önfegyelme maradékával biccentett:

– Örülök, hogy találkoztunk, nem akarok zavarni. Viszontlátásra, szervusz – sarkon fordult, és elsietett a Károlyi-kert felé, csak az egyetem előtt lassította le a lépteit, befordult a Szerb utcába.

Bizonygatta magának, hogy helyesen cselekedett, mikor kitért a kapcsolat újrakezdése elől:

– Nem lehet, csak a terhemre volna! – mormogta maga elé, de nem tudta megvigasztalni csalódott szívét. Még nem akart felmenni Fábián Gedeonhoz, visszasétált a Károlyi-kertbe.

Erzsi ott várta az üres téren, a játszótér hintaállványánál. János megállt előtte:

– Merre mész?

– Hazafelé. Budán lakom, egy kolléganőmnél.

– Elkísérlek.

Előttük ment el a villamos, átsétáltak a Szabadság hídon.

– Ez a Majoros ki volt?

– Egy szakács, lent a büfékonyhán.

– Udvarol neked?

– Á, csak kísérget.

– Mit szólt most, hogy otthagytad?

– Nem akart engedni. Azt mondta…

A lány elharapta a mondatot, János ránézett:

– Azt mondta, ne gyere velem, mert én csak bajt hozok rád, ő viszont mindent megtenne érted.

Erzsi nevetett.

– Igen, honnan tudod?

Erzsi sietve és sokat beszélt, János szótlanul hallgatta, ha egy-egy utcasarkon befordultak, előreengedte, és hátulról is figyelmesen megnézte. Erzsi egyszer előrehajolt. Jánosnak a régi séta jutott az eszébe a ködös töltésoldalban, az első csók előtt a lány épp így nézte magát egy víztócsában. Szerette volna átfogni a derekát, de ellenkezéstől tartott, és nem kísérelte meg.

Erzsi a Tabánban lakott, egy hegyre felfutó utcában. Megállt egy háromemeletes, szürke ház előtt, nekitámaszkodott az üvegezett vasajtónak, és lenyomta a kilincset: kinyílt.

– Nálunk sohasem csukják be éjszakára a kaput.

Szótlanul álltak a kapualjban, Erzsi törte meg a csendet:

– Nem jössz fel?

János nem felelt.

– A kolléganőm nincs itthon.

– Nem azért.

– Gyere föl, nézd meg a fiadat.

János megdöbbent:

– Megszületett?

– Megírtam neked akkor, nem kaptad meg?

– De igen, csak azt hittem, hogy a végén mégis elveteted.

Még most sem akarta elhinni, szembefordult a lánnyal.

– Ilyen dolgokkal ne viccelj. Komolyan mondod?

Erzsi kézen fogta Jánost, és felvezette a lépcsőn. A ház valaha szálloda vagy valamilyen legényegyleti szállás lehetett, erre vallott a zegzugos folyosórendszer, a szabályos egymásutánban következő ajtók sora. A fordulónál János úgy látta, hogy egy másik pár jön velük szemközt, megtorpant, de csak egy falba ékelt nagy tükör mutatta a képüket.

Átmentek egy lengőajtón, Erzsi kulcsot keresett elő a táskájából. A lakás, melybe benyitottak, egyetlen szobából állt, a virágos tapéta és a mosdót takaró függöny is megőrizte a szállodai jelleget, az egykori berendezésnek viszont nyoma sem maradt, a szobában egy pirosra festett konyhabútort és két rekamiét zsúfoltak össze.

Az egyik rekamié lábához húzott gyerekágyban aludt a kisfiú. Hogy ne riadjon fel, Erzsi csak az olvasólámpát gyújtotta fel. János az ágy rácsára támaszkodva föléhajolt, megcsókolta a gyerek arcát, az álmában is megérezte, karjával indulatosan előrevágott. Figyelmesen nézte fia arcát, szokatlanul kemény, akaratos vonások látszottak rajta:

– A szeme milyen színű?

– Barna. Hogy tetszik, ugye, hasonlít rád?

– Igen – mondta János, és alig érintve ujjaival, megsimogatta a gyerek haját –, hogy hívják?

– Lacinak, a halott testvérem után.

– És a vezetékneve?

– A tiéd.

– Hogy lehet az?

– Kérdeztem, azt mondták, hogy a törvény megengedi. Nem akartam, hogy az anyja nevén nőjön fel. Ne haragudj.

János elgondolkozott, aztán határozatlanul bólintott:

– Nem baj, ennyi jár neki. Jól van.

Erzsi kolbászt és kenyeret tett az asztalra. János nem volt éhes, de evett néhány falatot, majd, mintha csak ebben a percben találkoztak volna, a nőre nézett:

– Mi van veled?

– Semmi.

Erzsi elrakodott, és leült a rekamiéra.

– Hogy jöttél fel Pestre?

– Megszöktem Esztiéktől.

– Miért?

– Nem bírtam tovább náluk.

– És itt rögtön kaptál helyet?

– Nem, két éjszakát átsétáltam a gyerekkel.

– Miért nem kerestél meg?

– Nem akartalak zavarni.

– Most ki vigyáz a gyerekre?

– Itt lakik a szomszédban egy öregasszony, ahhoz szoktam átvinni.

János leemelt egy könyvet az ágy fölötti polcról, megnézte a címét: „Molière válogatott vígjátékai.”

– A te könyved?

– Igen, szoktam venni, részletre árulják.

– Letetted aztán az érettségit?

– Nem. Minek? A büfében nem kell.

János a nő arcába nézett:

– És különben hogy élsz? Van valakid?

– Nincs. Nekem utánad nem kell senki.

– Szeretsz még?

– Igen.

János kibontotta Erzsi ruháját, és kezét végigcsúsztatta a meleg bőrön. Derekában megtalálta a nyomát a két régi bemélyedésnek, melyet az ő kiálló csípőcsontja ütött a lány testébe.

Mikor egy órával később János Erzsi fehér köpenyében kiment a folyosóról nyíló mosdóba, útközben meglátta magát a falba épített tükörben: arca szokatlanul sima és nyugodt volt.

December utolsó napjaiban Altschulert behívatták a Pártközpontba. A meghívás fontosságát már a külsőségek is jelezték, K-telefon helyett egy belügyi százados adta át mint küldönc, és a megbeszélés időpontját is szokatlanul későre: este tizenegy órára tűzték ki.

Altschuler joggal tekintette volna erkölcsi győzelemnek, hogy több, mint négy évvel félreállíttatása után egykori ellenfelei teszik meg felé az első lépést, de távol állt tőle minden diadalmaskodás: a politikai helyzetnek rendkívüli mértékben kellett rosszabbodnia, hogy erre egyáltalán sor került.

Nem tartotta kizártnak azt sem, hogy csapdába akarják csalni, ezért a szovjet követségen felkereste régi barátját, Szemjon Jurjevics Znamenszkijt, és érdeklődött nála, de a magas beosztású diplomata sem tudott semmiféle Altschuler ellen irányuló akcióról, ugyanazt a válasz kapta más összeköttetéseitől, csak ekkor kezdett el készülni a megbeszélésre.

Altschuler állandóan magánál hordta hivatali páncélszekrénye kulcsát, még betegsége idején sem adta ki a kezéből, mindenki meg volt győződve, hogy itt tartja bizalmas iratait és tárgyait. Valójában a páncélszekrény szinte teljesen üres volt, a túlzott éberség csak megtévesztésül szolgált.

Az öregember ismert eseteket, mikor az Államvédelmi Hatóság emberei éjszaka behatoltak állami hivatalokba is – a katonákat az akcióhoz civil ruhába öltöztettek, és ha lebuktak, nem vállaltak értük felelősséget –, és házkutatást tartottak olyan anyagok után, amelyek érdekelték a Hatóságot.

Altschuler is számíthatott hasonló inzultusra, ezért otthon, az íróasztala fiókjában őrzött minden bizalmas iratot. Feltételezte, hogy a sorompóval lezárt utcában, alig néhány méterre az ország legfőbb vezetőinek villáitól, az ÁVH aligha kísérel meg egy ilyen akciót.

Szolgálati revolvere mellett, melyet még sohasem használt, de gondosan karbantartott, feleségétől maradt emlékei, Nagyezsda bekeretezett fényképei töltötték meg a fiókot, és mindenekelőtt a feljegyzéseinek vaskos kötegei.

A dossziéban meg lehetett találni Altschuler megfigyeléseit, bizalmas úton vagy besúgókon keresztül szerzett adatokat – ezeket csak a legritkább esetben közölte feletteseivel –, bírálatait a pártmunka módszereiről vagy a szervezeti szabályzat átalakításáról. Olyan szenvedéllyel és kiterjedt apparátussal gyűjtögette anyagát, hogy számolnia kellett vele: mások is tudnak a létezéséről. Az illetéktelenektől a házi őrizeten kívül a gyűjtemény anyagának saját szerkesztésű rejtjelezése is óvta az adatokat.

Most mind az öt dossziét átnézte, de néhány alapvető fontosságú lapot kivéve, csak az utolsó másfél évre vonatkozó feljegyzésekből készített kivonatokat.

A Pártközpont kapujában ugyanaz a százados várta, aki a meghívást közvetítette, intett az őrszemnek, hogy nem kell kapucédulát kiállítani. Ez meglepte Altschulert, máskor a párt legmagasabb rangú vezetői sem léphettek be anélkül. Újból felmerült benne a kelepce gyanúja, hiszen kapucédula nélkül egyáltalán nem marad nyoma, hogy itt járt, de kevés idő jutott erre a töprengésre, a százados udvarias, de siettető szavakkal felkísérte az első emeleti tanácskozóterembe.

A teremben már kilenc ember ült a hosszúkás asztal mellett, csak az ő széke maradt szabadon. Az asztalfőt egy harmincöt-negyven éves, elegáns férfi foglalta el, Vajda Jenőnek hívták, egyike volt azoknak a súlytalan és engedelmes, fiatal politikusoknak, akikkel Rákosi a hatalomátvétel után lecserélte a régi emigrációs gárda tekintélyes vezetőit. Legtöbben elhullottak néhány év alatt, bankokba, hivatalokba, gyárakba kerültek, középszerű beosztásba, de Vajda tehetségesnek és alkalmazkodónak bizonyult, mindvégig élvezte Rákosi bizalmát.

Altschuler ránézett Vajdára – az éppen francia öngyújtójával játszott, melynek átlátszó benzintartályában két dobókocka volt elhelyezve, fogadást ajánlott a mellette ülő államvédelmi ezredesnek, hogy öt dobásból legkevesebb negyven pontot ér el –, nem felejtette el, hogy ez a fölényeskedő fiatal férfi volt az, aki Rákosi utasítására kizáratta a Központi Bizottságból, és ha rajta áll, börtönbe is küldi. Hideg gyűlölet fogta el az öregembert, megállt a szabad szék háta mögött, biccentett, és megvárta, amíg hellyel kínálják.

Altschuler a többi jelenlevőt is jól ismerte. A Vajdával beszélgető ezredesről például tudta, hogy a Hatóság operatív osztályán dolgozik, ő irányította az osztályidegen elemek kitelepítését a főváros területéről, Csepelen lakik, magánéletében erősen iszákos és kicsapongó. Altschuler valamennyiüket karrieristának és erkölcstelennek tartotta, hogy ne kelljen szólnia senkihez sem, a magával hozott dossziét rendezgette.

Vajda néhány szóval üdvözölte az asztal körül ülőket, majd éppen olyan hanyag könnyedséggel, ahogy a dobókockákat rázogatta, egy fekete, bőr irattáskát tett le az asztalra.

– Az elvtársakat nem kell bővebben tájékoztatnom arról, hogy milyen mértékben aktivizálódik a belső ellenség. Csak egy számot: állambiztonsági szerveink csak ebben az évben százhatvankét hírszerző ügynököt fogtak el, és a fasiszta ellenállási szervezetek egész sorát leplezték le. A Kard és Kereszt, a Fehér Gárda, a Roland Hadosztály, a Hadapródok Szervezete, a Fehér Partizánok, a Vérszerződés, a Magyar Ellenállási Mozgalom, a Nemzeti Ellenállási Mozgalom, mind akcióba lendült. De felélénkültek régi jó szociáldemokratáink is, megalakult a Spartacus Szabad Szociáldemokraták Szövetsége, a programjukat elküldték az Irodalmi Újságnak. Nem marad veszteg a klerikális reakció sem, az Illegális Keresztény Párt megszervezte a Regnum Marianumot, tizenkilenc fős csoportja behálózza az egész országot. Ebből talán ennyi is elég – a mellette ülő ezredesre mutatott –, bízzuk ezt a mi Államvédelmi Hatóságunkra, nem ezért hívattuk ide önöket.

Ez a felsorolás megdöbbentette a résztvevőket, Altschuler viszont hatásvadászónak találta. Az említett szervezetek nagy részét ő is ismerte, többnyire kis csoportra való régi katonatisztekből, csendőrökből vagy horthysta közalkalmazottakból állt, és legföljebb egy-kettő képviselt valóban jelentős erőt. Ez a bevezetés tehát valószínűleg csak porhintésül szolgált, Altschuler fokozódó gyanúval várta, mikor tér rá Vajda a lényegre.

– Amiről szót kellene ejteni – mondta Vajda –, az, hogy milyen mértékben terjed egyes értelmiségi körökben az ellenzékiség hangulata. Már rég túlmegy a kormányprogram előtt elkövetett hibák kritikáján, hivatalokból, tudományos intézetekből, sőt katonai és rendőri szervezetekből is már nemegyszer nyílt ellenszegülést jelentettek a központi határozatokkal szemben. Ismerik az Írószövetség őszi memorandumát, látják, milyen irányba kezd fordulni a DISZ Budapesti Bizottságának vitafóruma, a Petőfi Kör, talán azt is hallották, hogy a Zrínyi Katonai Akadémián egy páncélos főhadnagy botrányt provokált, nyíltan követelte Rákosi elvtárs leváltását. Sajnos nemcsak az illető pártszervezetek, de egyes vezető elvtársak is helytelenül értelmezték ezeket a megmozdulásokat, erkölcsi támogatást nyújtottak hozzá, és tekintélyükkel fedezték.

Bár nem mondott neveket, mindenki tudta, hogy Vajda Rákosi párton belüli ellenfeleire gondol. Kinyitotta az irattáskát, az aktahalmaz tetején halványkék bankpostapapírra gépelt névsor feküdt:

– Rákosi elvtárs el van szánva rá, hogy egyszer s mindenkorra véget vet ennek a mozgalomnak, amely előbb-utóbb kikezdené a szocialista rend alappilléreit, és nyílt lázadáshoz vezetne. Engem bízott meg, hogy ismertessem önökkel az elgondolásait. A párt legrégibb és leghűségesebb tagjaira kíván támaszkodni, ezen belül önök alkotják az egyik első csoportot, mindenképpen informálni akarja önöket.

Az asztal mellett ülők előrehajoltak, Altschulerban önkéntelen tisztelet támadt Rákosi iránt, hogy neki mert vágni a rendcsinálásnak, mely a párton belül is kockázatos és népszerűtlen feladatnak számított. Vajda még egyszer végigfutotta a gépelt névsort, mintha ellenőrizné a tartalmukat:

– Rákosi elvtárs véleménye szerint a mozgalom jelenlegi periódusában még viszonylag könnyen megállítható. Ha megfosztjuk vezetőitől, önmagától visszafejlődik. A lebonyolítás konkrét formájába nem kíván beleszólni, csak egy listát állított össze a legveszélyesebbnek látszó emberekről.

A papírlapról harminc-harmincöt nevet olvasott fel, mindegyik név elhangzása után felemelte a tekintetét, és végignézett az asztal mellett ülőkön, de egyelőre nem igényelte a véleményüket. Altschuler feszülten figyelte a felsorolást, gondolatban egyeztette a saját dossziéjában őrzött adatokkal, de alig talált hasonlóságot.

Vajda fiatal funkcionáriusok, egyetemi oktatók, lelkészek, rendőr- és katonatisztek nevét említette, de szerepelt a listán néhány jelentős mozgalmi múlttal rendelkező személyiség is, közülük kettő csak nemrégiben szabadult ki a börtönből.

Altschuler elégedetlenül ráncolta össze a homlokát, egyesek semmiféle kapcsolatban sem álltak az ellenzéki mozgalommal, nyilván csak azért kerültek be a névsorba, mert Rákosi egy füst alatt más természetű vitáit is rendezni kívánta, de a valóban résztvevők is csak a második-harmadik vonulatát alkották a mozgalomnak.

Látszólag ők álltak a színpad előterében, de Altschulernak bizonyítékai voltak, hogy náluk sokkal jelentősebb személyiségek szándékait hajtják végre. Vezető írók – akik közül a névsor csak egyet említett –, tudósok, közéleti tekintélyek irányítják távolból az eseményeket. Altschuler ismerte és mélyen lenézte ezt a csoportot, néhány évvel, sőt még néhány hónappal ezelőtt is fejet hajtottak Rákosi előtt, kitüntetéseket, kedvezményeket fogadtak el tőle, udvaroltak neki, de most, a politikai fegyelem meglazulásával elérkezettnek vélték az időt, hogy szembeszálljanak vele.

Altschuler azt hitte, hogy az ő nevüket tartalmazza majd a lista, hogy ez a félreértés eloszlott, megvetően gondolt Rákosira, jellemzőnek találta, hogy nem mer a bajok gyökeréhez nyúlni. Még abban is kételkedett, hogy egyáltalán akar valamit, és a névsor több puszta ijesztgetésnél és önigazoló alibi-cselekvésnél.

Altschuler még egyszer megnézte az asztal körött ülőket, és végiggondolta a helyzetüket. Az utóbbi időben valamennyiük magatartásában az elpártolás vagy legalábbis a helyezkedés jelei mutatkoztak, valóban úgy látszott, Rákosi épp azért avatja be őket ebbe az akcióba, hogy megingott hűségüket helyreállítsa.

Vajda befejezte az olvasást, és várakozóan körülnézett:

– Mi a véleményük? Szóljanak hozzá!

Csend állt be, senki sem vállalta a kockázatot, hogy megadja a beszélgetés alaphangját. Vajda egyenesen Altschulerhoz fordult:

– Altschuler elvtárs egyetért ezzel a listával?

Bár nem döntött arról, hogy elmondja-e a véleményét, Altschuler addig semmi esetre sem akarta elárulni gondolatait, amíg a frontok nem tisztázódnak, így kitérően válaszolt:

– Egy lista önmagában sohasem jó vagy rossz. Többet kellene tudnunk a céljáról: milyen intézkedésekkel függ össze, és milyenek követik majd?

– Például mi érdekli?

– Mi történjen ezekkel az emberekkel? Beérjük figyelmeztetéssel, vagy le kell tartóztatni őket?

– Rákosi elvtárs többek között ebben is számít az önök tanácsaira.

Altschuler elhárító kézmozdulatot tett:

– Beszéljenek mások, én majd később újra hozzászólok.

Elkezdődött a vita, legtöbben a letartóztatások mellett foglaltak állást, elébe sietve Rákosi alig leplezett szándékának. A lényeges kérdéseken senki sem gondolkozott, minden felelősség alól felmentve magukat, elfogadták a listát, inkább csak a végrehajtás részleteit fontolgatták: időpontokat, a letartóztatandók elhelyezését.

Az öregember egy idő után már nem is figyelt a hozzászólókra, hangtalanul beszélt magában.

– Lehetetlen, hogy ez a kormányzat fennmaradjon, hisz mindenki gyáva, kényelmes és szolgalelkű. Mit lehet várni a néptől, ha a vezetői ilyenek?

Vajda visszatért Altschulerhoz, mintha nem kívánna lemondani az ő jóváhagyásáról.

– Eszébe jutott valami közben?

Az öregember behajtotta dossziéja fedelét, és remegő kézzel az asztallapra szorította.

– Nem, azt hiszem, minden fontos dolgot elmondtak előttem.

– Lehetetlen, hogy önnek semmi hozzátennivalója ne legyen. Legalább elvileg.

Altschuler látta Vajda szemén, hogy nem éri be az ő tartózkodásával, hanem provokálni akarja. Megpróbált kitérni előle, bár jobb meggyőződése ellenére, mert úgy érezte, véleményének elhallgatása bűn, fokozza a gyanútlanságot a rendszert fenyegető veszélyekkel szemben, csöndes beleegyezés a pusztulásba.

– Az elvi szempontokat nem én határozom meg.

– Mi mégis kíváncsiak lennénk a véleményére. Már évek óta nélkülözzük az ön tapasztalatait, különösen az utóbbi időben látszik passzívnak. Beteg talán?

A többiek széles mosollyal hallgatták a szóváltást, Altschuler méltatlannak érezte, hogy egy ilyen alacsony nívójú társaság bohóca legyen, kezdett indulatba jönni.

– Nem vagyok beteg, és ha csakugyan kíváncsi az elvi véleményemre, tennék néhány megjegyzést.

– Ha jól emlékszem, már az előbb is erre kértem.

– Mártírokat termelni ellenségeink számára néha szükséges, de mindig veszedelmes dolog. Különösen olyan ellenzékieskedő hangulatban, mint amilyen most nálunk uralkodik. Rákosi elvtárs bizonyára mindent pontosan mérlegelt, mikor mégis emellett döntött.

– Erről meg lehet győződve.

– De ha vállaljuk ezt a terhet, véleményem szerint megfelelő ellenértéket kell kapnunk érte, azaz valóban olyan embereket kell kiemelnünk, akiknek elvesztése többet jelent az ellenség számára, mint az a szimpátia, melyet ezek az intézkedések keltenek irántuk a társadalom széles rétegeiben.

Vajda a gépelt névsorra mutatott:

– Ön szerint ezek nem olyan emberek?

– Nem.

– Ön szerint ezek a rendszer támaszai?

– Nem, ezek legfeljebb nagyszájú, de jelentéktelen bábok, akiket hátulról mozgatnak.

– Kik mozgatják őket?

– Azt maga éppolyan jól tudja, mint én.

– Mégis szeretném hallani a nevüket.

Altschuler kinyitotta a dossziét, és vigyázva, hogy a hangja ne árulja el idegességét, felolvasott néhány jellemzést azokról a személyekről, akiket a mozgalom valódi irányítóinak tartott. Szavai nyomán egyre fokozódott a nyugtalanság az asztal körül, talán nem is a felsorolt tények miatt, hiszen egy részüket a többi jelenlevő is ismerte, sokkal inkább azért, mert Altschuler ebben a környezetben ki merte mondani őket.

– Ön biztos ezekben az adatokban? – kérdezte Vajda.

– Ezek éppolyan biztosak, mint hogy mi itt ülünk.

– Akkor miért nem közölte előbb?

Annyi megaláztatás után Altschuler megengedte magának, hogy elmosolyodjon:

– Meg voltam győződve, hogy maguk már rég értesültek ezekről.

Kevéssel később Vajda lezárta a megbeszélést, megígérte, hogy a javaslatokat Rákosi elé terjeszti, és elbocsátotta a meghívottakat, csak Altschulert tartotta vissza.

– Van még egy kis ideje?

– Miért? Ha nincs, akkor nem kell itt maradnom? – kérdezte vissza Altschuler, és legyintett.

A tárgyalóteremből átmentek Vajda irodájába, amerre elhaladtak a folyosón, mindenütt sietős civilekkel és katonákkal találkoztak. A Pártközpontban a kora éjszakai órák a munkaidő csúcsának számítottak, reggel érkeztek meg ugyanis a különféle külföldi futárgépek, a küldöttek a délelőttöt a saját követségükön töltötték, és csak délután adták át a magyar szerveknek a magukkal hozott üzeneteket, melyeket fontosságuk miatt legtöbbször azonnal elemezni kellett.

Vajda egy barátságos kis asztal mellé ültette le a vendégét, Altschuler azonban nem lazított a tartásán, és visszautasított minden kínálást, jelezve, hogy nem hajlandó belemenni semmiféle bizalmasabb hangnembe. Vajda játszott az öngyújtójával.

– Azt tudja, hogy ez a szereplés messze a maga nívója alatt volt?

– Miért?

– Ön tisztában van azzal, hogy ezek az emberek, akik itt ültek az asztal mellett, csak teljesen egyértelmű határozatokban tudnak hinni, a legkisebb ellentmondástól kétségbeesnek, és ön megzavarta a hitüket.

– Ez lehet, de puszta hittel egyetlen rendszeren sem lehet segíteni.

Vajda felnézett.

– Ezek szerint ön segíteni akar?

– Igen.

– Tehetek egy próbát?

– Tessék.

– Rendelkezik még néhány hasonló adattal, mint amilyeneket felhozott?

Altschuler kitérő mozdulatot tett.

– Feljegyeztem egypár dolgot.

– És ezeket hajlandó lenne ismertetni velünk?

– Nem tudom, miért tenném azok után, amik velem történtek az utolsó években.

– A helyzet megváltozott. Látta, Rákosi elvtárs ma este is nyújtott egy lehetőséget, hogy visszatérhessen, hogy megkapja azt a helyet, ami megilleti. De úgy látszik, ön nem akar élni vele.

Az öregember nem törődve azzal, hogy minden szavát fegyvernek használhatják fel ellene, indulatosan visszavágott:

– Nincs szükségem ilyen lehetőségekre. Ami engem illet, soha nem támogatok olyan intézkedéseket, amelyek több bajt hoznak a rendszerre, mint akármilyen ellenség.

– Ez az utolsó szava? Hangsúlyozom: most lehet velünk tárgyalni.

– Gyávaság és szemforgatás, amit csinálnak, csak azt tudom mondani.

Vajdán nem látszott idegesség, játszott az öngyújtójával:

– Rendben van. Hamarosan rá fog jönni, hogy hiba volt lebecsülni a jóindulatunkat.

– Maga nagyon fiatal még ahhoz, Vajda, hogy olyan fenyegetéseket találjon ki, amiket én nem ismerek.

– Csodálkozni fog, Altschuler elvtárs.

Vajda újra elővette a kék papírlapot:

– Bent a teremben egy nevet szándékosan nem olvastam fel a listáról, érdekli, hogy ki volt az?

– Nem.

– Hátha mégis: Flandera János. Ő tulajdonképpen csak az ön iránti jóindulatból került a lista végére, az ügyeskedései és a veszedelmessége miatt az elsők között is lehetett volna.

Altschuler legyintett:

– Én csak hálás leszek maguknak, ha megnevelik a vőmet.

– De van még egy jobb ötletem is: a lánya. Mindenki természetesnek találja majd, hogy némely esetben a házastársakat is letartóztatjuk. A házaspár, mint tudjuk: két test, egy lélek. Őszintén szólva nem tudom, mit csinálna a maga ragyogó, elegáns lánya például a márianosztrai börtönben.

Altschulerra nem hatott a fenyegetés. Vajda ingerülten kérdezte:

– Nem hiszi el, hogy meg merjük csinálni?

– De elhiszem. Maguknak mindenkivel szemben vannak gátlásaik, fasisztákkal szemben, urakkal szemben, de a kommunistákkal szemben nem túl érzékenyek. Nagyezsda azonban kívül esik a maguk hatáskörén.

– Miért esne kívül? Ha jól tudom, kettős állampolgárságú, tehát magyar is. Magyarországon a mi törvényeink vonatkoznak rá.

– Ugyanazért nem nyúlhatnak hozzá, amiért engem sem lehetett letartóztatni annak idején. Vannak helyek, ahol a maguk döntését meg lehet kontrázni.

– Lehet, hogy általában vannak ilyen helyek, de az adott esetben nincsenek. A játék túl nagy tétre megy. Magának elárulhatom: ezt a listát látták azon a helyen, amelyre gondol, sőt Rákosi elvtárs csak enyhített rajta. Ezt meg is érdeklődheti éppúgy, mint azt, hogy nem fenyegeti-e magát valamilyen kelepce nálunk. Vagy ezt sem kérdezte meg?

Altschuler megdöbbenve fogta fel, hogy valamelyik régi kapcsolata, melyeket tökéletesen megbízhatónak vélt, tájékoztatta az ellenfeleit. Ezek után kevés oka maradt kételkedni. Vajda újból elővette az öngyújtót, és elégedetten rázogatta a dobókockákat:

– Talán összefoglalnám beszélgetésünk eredményeit. Lemond nyilvános és titkos találkozásairól, akármilyen személy vagy küldöttség keresi fel. Unom már, hogy minden frakciónak Altschuler József a lobogója. Zárt ajtók mögött, egyedül, természetesen azt gondolhat magában, amit akar. Másodszor: nem dolgozik tovább a saját szakállára, nem gyűjti tovább az adatokat. Értse meg: maga nem lehet állam az államban. Egyelőre elmehet, a további teendőiről értesíteni fogjuk.

Altschuler felállt, rátámaszkodott a botjára:

– Mondhatnék én is valamit?

– Tessék.

– Köpök a maguk utasításaira.

Köszönés nélkül kilépett az irodából, a százados kísérte le az Akadémia utcai kapuhoz. Éjjel két óra felé járt az idő, a Pártközpont folyosóinak nyüzsgése után még sűrűbbnek, fenyegetőbbnek tűnt az elhagyott utcák csendje. A fekete hivatali autó elébe kanyarodott, de Altschuler intett a sofőrnek:

– Menjen előre, és várjon meg a Margit hídnál.

Gyalog vágott neki a Duna-parti sétánynak, botja csúszkált a foltokban befagyott jégen, a víz felől vágott a szél, de az öregember úgy elmerült gondolataiban, hogy a kabátját is elfelejtette begombolni. Lassan magához tért a Vajdával folytatott beszélgetés pánikhangulatából. Nem állhatnak a dolgok végképp reménytelenül, ha ellenfelei beérték puszta fenyegetésekkel.

János mind gyakrabban találkozott a fiatal értelmiségi csoportosulás tagjaival, meghívták a fiatal történészek, építészek, szociológusok összejöveteleire, nemsokára teljes szélességében ismerte a kibontakozó mozgalmat.

Mintegy száz-százötven arcot majdnem mindenütt látott, ők alkották a derékhadat. A törzs létszáma csak lassan növekedett, de jelentőségük az egész országot behálózó baráti és szakmai kapcsolataik révén messze túltett ezen a számon.

Ők hirdették a leghatározottabban az értelmiség új feladatait, a megváltozott magyar viszonyok között vezető szerepét az átalakulásért folytatott harcban. Látszólag semmi sem zavarta a mozgalom összhangját, a gárda belülről mégis két élesen különböző szárnyra tagolódott.

Az egyik szárnyat a népi származású fiatalok, nagyrészt volt népi kollégisták alkották, a másikat pesti értelmiségi és kispolgári származású fiatal értelmiségiek, akik a felszabadulás után a MADISZ-on, a MEFESZ-en vagy a Diákszövetségen keresztül kapcsolódtak bele a mozgalmi munkába.

A két irányzat között gyakori volt a súrlódás, az első csoport kispolgáriassággal, mozgalmi bürokratizmussal vádolta az „entellektüeleket”, míg azok elkülönüléssel és antiszemitizmussal az egykori népi kollégistákat. Kizárólag az eljövendő események természetétől függött, hogy a két csoport közös vagy elválasztó tulajdonságai jutnak majd túlsúlyba.

János túl korainak találta volna, hogy elkötelezze magát, miként az Antifasiszta Szolidaritási Liga belső harcaiban, itt sem kívánt csatlakozni egyik frakcióhoz sem. Rokonszenve az urbánus szárny felé fordult – Fábiánon kívül régi könyvtárbeli kollégái is ide tartoztak, de óvakodott attól, hogy ezt bármiben is kinyilvánítsa.

A közös nyilvános vitákon kívül mind a két tábor rendezett olyan összejöveteleket is, ahol egymás között nyíltabban, otthonosabban viselkedhettek. János eljárt a népi kollégisták egész éjszakás ivászataira a Szondi étterem pincehelyiségébe, ahol egy Kunszentmiklósról felkerült híres cigányprímás játszott, és elfogadta a meghívásokat a Buda környéki falvakba, ahol egy-egy agronómus vagy tanácsnál dolgozó kollégista rendezett birkavacsorát. Ismerte dalaikat, tréfáikat, házasságuk és nőügyeik természetét, mégis, ezeken a találkozókon mindig az volt az érzése, mintha egy jól megtanult idegen nyelven kellene beszélnie.

Szívesebben töltötte az estéit az „urbánusok” budai és lipótvárosi lakásaiban. Itt látott először Nyugatról hozott holmikat, itt ivott először ceyloni teát és francia konyakot, itt jutott először nejlonzoknihoz, de mindennél jobban érdekelte a számára eddig megközelíthetetlen ismeretanyag. Szinte minden alkalommal kapott valamilyen kéziratot, Pierre Chardin műveitől egészen Dedijer Tito-életrajzáig. Mivel ezeket nem vihette haza, a sarokba vonulva olvasgatott, de közben a beszélgetést is figyelte.

Az eltelt alig egy év alatt nagyot változott a beszélgetések hangja és anyaga. A kezdeti bizonytalan találgatások helyét pontos adatok és összefüggések foglalták el, ezek forrásául nem annyira Hruscsovnak a XX. kongresszuson elhangzott titkos beszéde szolgált, melyet másnap részletesen közöltek a francia lapok, sokkal inkább a közvetlen élményanyag, a magyar börtönökből kiszabadult politikai elítéltek elbeszélései.

János egyre gyakrabban hallotta emlegetni Károlyi Miklós nevét. Személyesen szinte senki sem ismerte, de feltétlen rokonszenvet keltett iránta származása és életútja, mely mintha a nemzeti hagyományokat és a szocializmust fogná egybe. Ezenkívül a budai és lipótvárosi lakásokban a grófi előnévnek még mindig volt valami pikáns, de vonzó csengése.

Mind Rákosival való szembeszállásáról, mind letartóztatása utáni viselkedéséről legendák keringtek. A börtönben számtalan „árnyékkormányt” alakítottak, melyek különböző fordulatok esetén átvették volna a hatalmat, Károlyi egyik listáról sem hiányzott. Nevének vonzóerejét csak fokozta, hogy jelenleg távol tartotta magát a politikai harcoktól.

Mikor János néhány elejtett szóval jelezte, hogy ismeri Károlyi Miklóst, mind a volt népi kollégisták, mind az urbánus fiatal értelmiségiek kérték, hogy hozza el közéjük. János át is adta a kérésüket, de Károlyi sokáig kitért előle, attól félt, hogy ezek a találkozások hosszú és tartalmatlan beszélgetésekbe fulladnak majd.

Már áprilisra járt az idő, mikor végre hajlandó volt elfogadni a meghívást. A népi kollégistákat egy társuk, aki mérnökként a Berettyó-csatorna mellett dolgozott, vízi vadászatra hívta le. Károlyi egyetemista kora óta nem volt vadászaton, most szívesen élt a lehetőséggel, csak egyetlen külön kérése volt, hogy Mester Annát is levihesse magával.

János is részt vett ezen a kiránduláson. Otthon Nagyezsdának azt mondta, hogy este indulnak, és az éjszakát Bóna Erzsinél töltötte. Egy héten háromszor is eljárt az egy szobából álló lakásba, de csak ritkán merte megkockáztatni, hogy reggel menjen haza.

Már hónapok teltek el kapcsolatuk újrakezdése óta, de Erzsi még egyszer sem kérdezte meg, hogy él. Beérte annyival, hogy eljön hozzá, csak az ölelkezés utáni csöndes percekben nézett rá inkább szomorúan, mint szemrehányóan.

Ezen az estén viszont vacsora után kérte Jánost, hogy üljenek le beszélgetni.

– A kolléganőm férjhez megy, ötezer forintért itthagyja nekem a lakást.

– Kell pénz?

– Nem kell, megvan. Azt szeretném, ha ideköltöznél.

János mindvégig azt hitte, hogy Erzsi tud az ő házasságáról, most csak nehezen tudta eltitkolni meglepődését.

– Miért olyan fontos ez?

– Olyan rossz, hogy a gyerek apa nélkül nő fel.

– Nem rajong értem túlságosan.

A kisfiú csakugyan nem barátkozott össze Jánossal, ha magához vette, nem maradt meg az ölében, nem beszélgetett vele, még a csokoládét sem fogadta el a kezéből.

– Ha itt laknál, összeszoknátok.

János nem merte nyíltan visszautasítani a kérést, arra hivatkozott, hogy hárman nem férnek el ebben a kis lakásban, várjanak még egy évet, addig összegyűlik annyi pénz, hogy elcserélhetik egy nagyobbra. Erzsi nem vitatkozott, de látszott rajta, hogy megértette, ez a válasz elutasítást jelent. Szokatlanul kemény pillantást vetett a férfira, aztán ágyazni kezdett.

Hosszú ölelkezésekkel múlt el az éjszaka, testük alatt összegyűrődött a lepedő, és a párna nedves, főtt szagot árasztott, de míg testük összefonódott, már nem suttogtak többé szerelmes vagy vigasztaló szavakat, merev szemekkel és hangtalanul figyelték egymás arcát.

Erzsi elaludt, János viszont még sokáig töprengett, karját tarkója alá támasztva. Attól tartott, hogy megtették az első lépést a szakítás felé. Belátta, hogy a nőnek nincs különösebb szüksége rá, másik szeretőt, sőt férjet is kaphatna, ha akar, hozzá csak az emlékei fűzik. János valószínűnek tartotta, hogy a nő most is épp ezért kérdezte meg, nem akar-e odaköltözni hozzá, mert valaki udvarolni akar neki. Ő viszont nehezen vált volna meg Erzsitől, jobban kívánta, mint viszonyuk első szakaszában, ez a kis lakás volt az egyetlen hely, ahol idegeinek feszültsége felengedett. Biztonságban érezte magát, többször is gondolt rá, hogy ha valaha le akarnák tartóztatni, itt nem akadnának a nyomára.

Még alig világosodott, mikor János elbúcsúzott Erzsitől, a hajnali vonattal utazott le Gyulára. A pályaudvart sűrű tömeg lepte el. A szénhiány miatt egymás után szüntették meg a különböző vonatokat, a távolabbi városokat is csak napi egy-egy vonatpár kötötte össze Budapesttel, ugyancsak leálltak a távolsági autóbuszok is. A peronon a háborús időkre emlékeztető jelenetek zajlottak le.

János a vendéglőben találkozott a többiekkel, akik valamilyen úton már lefoglaltak maguknak egy kupét, ide húzódott be az egész társaság. Károlyi körül hamarosan szoros gyűrű alakult ki, a férfi, aki már hosszú évek óta nem találkozott ilyen sok fiatal és érdeklődő emberrel, mindjobban belemelegedett a vitába, nevetve küldte el Jánost és Annát:

– Maguk ne hallgassák, mert később mindent a fejemre olvasnak.

János kelletlenül hagyta el a kupét, kíváncsi lett volna Károlyi megjegyzéseire, és az is érdekelte, hogy fogadják ezeket a volt népi kollégisták. Rosszkedvűen tört utat a zsúfolt folyosón az étkezőkocsi felé, álló utasokat, bőröndöket, kosarakat, összekötözött tábori ágyakat kerülgetett, Mester Anna közvetlenül mögötte lépkedett, melle néha hozzáért János vállához.

Az étkezőben is rezerváltak számukra egy asztalt, mivel otthon egyikük sem tudott megreggelizni, sonkás rántottát és teát hozattak, a rendelésre várakozva figyelték az ablakon túl elmaradó tájat. A szokatlanul enyhe, esős tél után mindenütt sűrűn zöldelltek a vetések.

– Miklós nagy formában van – mondta János.

– Az új hallgatóság mindig inspirálja őt. Valahogy úgy, mint magát egy új nő.

János úgy tett, mintha nem hallotta volna:

– Igen, ezt már én is észrevettem. Született szónok, a közönség arcáról olvassa le, hogy mit akarnak hallani tőle. Néha még a mondanivalóját is feláldozza a hatás kedvéért.

– Jó véleménye van a szónokokról. Ha Miklós a nyilvánosság előtt szerepel, majd rá fogom beszélni, hogy írja le a szöveget, vagy mondja el nekem előtte.

A pincér letette eléjük a tálakat, János alig nyelte le az első falatot, mikor Anna megkérdezte:

– Hogy van a felesége? Még gyakran veszekednek?

János letette a villát:

– Szeretném, ha nem folytatná, Nagyezsda ügye nem tartozik magára.

– Nem fél attól, hogy féltékeny leszek?

– Milyen alapon?

János nyugodtan állta Anna tekintetét, a nő mosolyodott el hamarabb:

– Rendben van. Különben is: nem a feleségéről, hanem az apósáról akarok beszélni magával.

– Történt valami?

– Történt, de ezt meg én nem fogom az étkezőkocsiban megtárgyalni. Majd lent lesz időnk rá.

Gyulán a vízimérnök, aki Kuttor néven mutatkozott be, már várta őket, terepjáró kocsival mentek ki a Berettyó-csatornához. A vízimérnöki hivatal és az ügyeleti szállás épülete egy kis falu szélén állt, itt már mindent előkészítettek a vendégek fogadására. A beosztottak átköltöztek a faluba vagy a közeli őrházakba, szobáikat sietve rendbe hozták, a betonpadlóra nagy szőnyeget terítettek, az ágyakat frissen áthúzták. A két kis vendégszobába Károlyit és Annát, illetve Jánost helyezték el.

Az udvaron egy szakácsnő szabad tűz fölött birkagulyást főzött, a vendégek, míg az ebédre várakoztak, decis poharakból itták a vízszínű, maró szilvapálinkát. János csodálkozva látta, hogy Károlyi is messze a megszokott mértéken felül fogyaszt, egy pillantással figyelmeztette Annát, de a nő megnyugtatóan legyintett.

A beszélgetés egyre inkább az országos és egyéni sérelmek felhánytorgatásává alakult át. Károlyit őszintén érdekelték a problémák, sokat és lényegre törően kérdezett, ettől furcsa módon úgy tűnt, mintha valójában jobban ismerné az ügyeket, mint az elbeszélők.

Az ebéd elhúzódott, már alkonyodott, mire a végére értek, valaki mégis azt ajánlotta, hogy szálljanak vízre. Az egész társaság helyeselt, a mérnök előhozatta a két motorcsónakot, és beszálltak, aki tudott, szerzett magának vadászfegyvert is.

Károlyi józansága maradékával nem engedte, hogy Anna is velük jöjjön, ő lett volna az egyetlen nő a motorcsónakon, továbbra is János gondjaira bízta. Ők ketten egy nehézkes, lapos fenekű ladikon követték a vadászokat.

János ült az evezőkhöz, de alig kellett mozdítani rajtuk, a magas víz sodorta lefelé a ladikot, csak arra vigyázott, hogy nagyjából a part mentén haladjanak. Csönd volt, csak a vízben álló nyárfák koronáján vijjogtak a vércsék, és a gáton túlról hallatszott a békák kuruttyolása.

Mester Anna végigterítette a csónakban talált ócska esőköpenyt a fenékdeszkákon, és ráfeküdt, arcát a lemenő nap felé fordította:

– Milyen erős és tiszta a víz szaga.

– Lehet, én nem értek hozzá.

– Én víz mellett születtem.

János hallgatott, mióta Anna Károlyival élt, most maradtak először kettesben, várta, hogy a nő kezdeményezzen.

– Haragszik rám?

– Nem haragszom, csak azt nem értem, miért volt szükség arra a szerelmi cirkuszra?!

– Szóval maga szeretett engem, és én hűtlenül elhagytam?!

– Annyit megérdemeltem volna, hogy szól előtte. Nem álltam volna az útjába.

Anna elnevette magát:

– Micsoda dörzsölt kis strici maga, Jancsi.

– Miért?

– Ne csináljon úgy, mintha nem szántszándékkal passzolt volna át. Én nem bánom, ha mártírarcot vág, mikor szegény Miklósnak lelkiismeret-furdalása van, hogy elcsábította magától a szerelmét, és úgy bánik magával, mint egy sértett fejedelemmel, de előttem hagyja ezeket a pózokat.

– A végén kiderül, hogy maga van megsértődve.

– Nem, magának igaza volt, Jancsi, mert mi még nem maradhattunk együtt, elveszítettünk volna mindent, amit eddig elértünk.

– Összeházasodnak?

– Nem tudom. Be kellene jelentenem a Belügyben a parancsnokomnak, engedélyt kellene kérni. És még a tánccsoport vezetőjétől sem veszik szívesen, hogy egy most szabadult rabhoz akar férjhez menni. Valószínűleg már annak sem örültek, hogy titokban a szeretője vagyok.

– Nem tudom, hol tart most maga, Anna, és mit akar egyáltalán, lehet, hogy még korainak tartja a botrányokat, de jegyezze meg: Károlyi szereti, ha áldozatokat hoznak érte, ha mindenestül vállalják. Ezt szokta meg az első feleségétől.

– Ez nem olyan egyszerű.

Távolban eldördültek a vadászok első lövései, madarak, békák rebbentek fel parti rejtekhelyükről, az addig sima, mozdulatlan víz megélénkült. Anna összeborzongott, felült, elkérte János kabátját, és a vállára terítette:

– Nem tudom, lesz-e még egy szabad óránk, most kell beszélnem magával. A legfontosabb, amit mondani akarok: elindult az akció, hogy a maga apósát leváltsák.

– Mi történt?

– Nem sikerült megtudnom, de az biztos, hogy maga ellen uszított mindenkit. Ha sikerül megbuktatni, nem fogják beérni azzal, hogy leváltják, a földre fogják dönteni, és agyon fogják taposni.

János elgondolkozva igazított az evezőn:

– Mit csináljak?

– Vigyázzon, Jancsi, három-négy éve Miklós ügyében még nyugodtan kockáztathatott, egy fordulatnak előbb-utóbb jönnie kellett. Most nincs esélye, ha ez a garnitúra fent vagy akár csak a maga apósa megbukik, és maga velük tart, soha többé nem támad fel.

– Maga is legalább két lovon ül egyszerre.

– Legyen szíves, ne számolja a lovaimat. Azt ajánlom, fejlessze tovább veszekedéseit Nagyezsdával, ha lehet, egész a szakításig.

– Nehéz dolog.

– Akarja, hogy én elintézzem?

– Maga ilyeneket meg tud csinálni?

– Ezt a kérdést megbízásnak tekintem.

Alig nyolcvan-száz méternyire feltűnt a két part mellett veszteglő motorcsónak, nemrég állhattak oda, a csónakok farvizének felvert hullámain még halott madarak himbálództak, lelőtték őket, és nem tartották érdemesnek felvenni. János evezőjével eltolt egy kiterjesztett szárnyú kis gémet.

A vadászok felállva figyelték a vizet, puskáik csövét lefelé fordították. János melléjük kormányozta a ladikot:

– Mire várnak?

– Most elkapjuk az öreg pézsmakirályt.

Már erősen alkonyodott, hideg szél vágott végig a vízen, az egyik puskás pálinkásüveget emelt ki a vadásztarisznyájából.

– Arra, hogy a Rákosi Mátyás utcából minél hamarabb Károlyi Miklós utca legyen.

Ivott, és továbbnyújtotta az üveget Károlyinak, aki elfogadta a kínálást, de maliciózusan megjegyezte:

– Azt hiszi, tanár úr, hogy én felemelném a pedagógusok fizetését?

– Nem.

– Egy fillérrel sem. Szegény népet tanítsanak szegény tanárok.

A társaság nevetett, Károlyi átadta az üveget Jánoséknak a ladikba, mikor valaki visszafogott hangon megszólalt:

– Csend legyen. Megmozdult a pézsmakirály, ott van kint a part mellett.

Kuttor, a vízimérnök átnyújtott egy puskát Károlyinak:

– Legyen a dicsőség vendégünké. Csak vigyázzon a célzással, több vas van már benne, mint a bányáinkban összesen, de telibe még senki sem találta. Majd én is segítek az evezővel.

Károlyi, János és Kuttor kiszálltak a partra, és figyelőállásba helyezkedtek, a többiek visszahajtották a csónakot a nyílt vízre. Károlyi figyelte a korhadt fatörzset, mely alatt a pézsma rejtőzködött:

– Mit gondol, feljön?

– Fel, muszáj neki levegőt venni.

– Bevallom, imponál nekem ez az állat – mondta Károlyi.

Hirtelen feltűnt a víz színén a pézsmakirály háta, Károlyi minden célzás nélkül lőtt rá, de így is eltalálta, az állat feljött a felszínre, és oldalt fordulva vergődött. Kuttor belegázolt a vízbe, és kikerülve az állat görcsösen csapkodó fogait, kiemelte a partra:

– A tűt! Hová tettem a tűt?!

Kihúzta kabátja hajtókájából a tűt, és beleszúrta az állat koponyájába, a rángatódzása megszűnt. Kuttor a pézsmakirályt lóbálva, diadalmasan kiáltott a csónak felé:

– Hahó! Hahó! Megvan!

Károlyi Jánosra nézett, arcára megdöbbenés és irtózás ült ki.

Háromnegyed négykor véget értek az előadások, Nagyezsda, mint mindig, utolsónak hagyta el a termet, azért rendezte így, mert el akarta kerülni, hogy valamelyik évfolyamtársa felajánlja a segítségét. Áthaladt az aulán, már majdnem kilépett az utcára, mikor a portás utánaszólt, és egy levelet adott át neki.

A borítékra kívülről nem írtak feladót, csak Nagyezsda neve és az egyetem címe állt rajta gépelt betűkkel. Az asszony nem értette, miért ide küldték, és nem a lakására, az a magyarázat látszott a legvalószínűbbnek, hogy a feladó eleve ki akarta zárni a lehetőséget, hogy a levél János kezébe kerüljön. Nagyezsda leült az aula egyik padjára, és idegesen feltépte a borítékot:

A gépelt sorok után nem állt aláírás.

Nagyezsda elszédült, a pad karfájába kapaszkodott, hogy el ne dőljön. Percekig ült mozdulatlanul, amíg gyűjtött annyi erőt, hogy bemenjen a mosdóba, és megtörölje az arcát. Feltette a napszemüvegét, és kilépett a kapun.

A levél hangja régi romantikus elbeszélések stílusára emlékeztette Nagyezsdát, közléseit mégis elfogadta. Alig néhány hónappal ezelőtt még Jánosnak mutatta volna meg először a levelet, és beérte volna az ő magyarázatával, de azóta kapcsolatukból eltűnt a bizalom maradéka is. Nagyezsda úgy határozott, hogy nem szól neki, hanem maga ellenőrzi a levélben közölt adatokat.

A Csillag büfébe ment, még sohasem járt itt. Bár senki sem figyelt fel rá, Nagyezsda úgy képzelte, hogy feltűnést kelt, vett egy süteményt, és a tányérral sietve az egyik sarokba húzódott. Figyelte a felszolgálónőket, próbálta megállapítani, melyik lehet a levélben említett Bóna Erzsébet. Öt-hat nő is dolgozott az evőpultok körül, bekötött fejjel, fehér köpenyben. Könyökig feltűrt karjukon tányérokkal megrakott tálcákat cipeltek, arcuk eltorzult és izzadtan fénylett a megerőltetéstől. Korukat, alakjuk körvonalait alig lehetett megállapítani, Nagyezsdának úgy tűnt, hogy valamennyien hasonlítanak egymásra.

Egyiküket sem merte megszólítani, hogy érdeklődjön. Nagyezsda mindig gátlásokat érzett azokkal szemben, akik fizikai munkát végeztek, ehhez viszonyítva jelentéktelennek, sőt alacsonyabb rendűnek találta saját életformáját: a tanulást. Alig tudta elfojtani magában azt a torz érzést, hogy vetélytársnőjének, bármelyik legyen is az az izzadtan fel-alá siető felszolgálónők közül, több joga van Jánoshoz, mint neki. Megkezdett süteményét a tányéron hagyva, kisietett az utcára.

Nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen, beült a Széchényi Könyvtárba, azt hitte, megszokott helyén, az ismerős falak között megnyugszik majd.

Kedvenc Rimbaud-kötetét kérte ki, szeme megakadt az egyik prózavers első mondatán: „… egy nemzedéken át ő volt a faj izzó higiéniája, de egy nap ajtaja kinyílt a szenvedésre”, és nem jutott tovább. Kinézett a Múzeum-kertre:

– Az a baj – suttogta maga elé –, hogy túlságosan megkímélt életem van.

Szomszédja meghallotta ezeket a szavakat, megütközve felnézett, Nagyezsda, hogy valami elfoglaltságot mutasson, retiküljéből elővette a névtelen levelet, és újra elolvasta. Próbálta kitalálni, ki küldhette. Abban nem kételkedett, hogy nő, csak azon tűnődött: mi köze van Jánoshoz, és mit akart elérni ezzel a levéllel?

Most a levél felsorakoztatott vádjaiból azt találta a legsúlyosabbnak, hogy Jánosnak gyereke született Bóna Erzsitől. Eszébe jutott, milyen határozottan utasította vissza az ő kérését. János egész magatartása olyan hazugnak és sunyinak tűnt előtte, hogy összerázkódott az undortól, és felkelt a helyéről.

Még aznap tisztázni akarta a helyzetet. Nem tért vissza a Csillag büfébe, most sem lett volna bátorsága, hogy ott beszélgetést kezdeményezzen, villamosra szállt, és átment Budára, a Magyar László utcába.

Hamarosan megtalálta a megadott házszámot, a kapu alatt végignézte a lakók névjegyzékét. Bóna Erzsébet az egyik első emeleti lakásba volt bejelentve. A ceruzával bekeretezett négyszögben még egy, Nagyezsda számára ismeretlen nő neve állt. Azt hitte, hogy a gyerek nem lakik együtt az anyjával, de az üvegezett tábla mellett egy külön felsorolást talált a kiskorúakról, akik között negyedikként Flandera László szerepelt.

Az asszonyt felingerelte, hogy a gyerek János nevét viseli, felfelé indult, botja sietősen kopogott a lépcsőfokokon. Becsöngetett az első emeleti lakásba, de senki sem válaszolt, csak a megismételt csengetésre nézett ki a szomszédos ajtón egy öregasszony.

– Kit tetszik keresni?

– Bóna Erzsébetet.

– Nincs itthon. Milyen ügyben?

Nagyezsda bizonytalanul széttárta a kezét:

– A barátnője vagyok.

Az öregasszony szélesebbre nyitotta előtte az ajtót:

– Jöjjön be, várjon egy kicsit. Hátha ma korábban hazajön Erzsike.

Nagyezsda belépett, táskáját letette az asztalra, és elfogódva körülnézett. Ez a lakás is egyetlen helyiségből állt, mint valamennyi lakás a házban, kopott, régi bútorokkal volt berendezve, az ágy fölött egy falra akasztott pokrócra régi fényképek voltak feltűzve. Az ablak melletti sarokban játékok és képeskönyvek között egy három év körüli, szőke kisfiú ült.

– Én vigyázok napközben Lacikára. Lacika, köszönj szépen a néninek.

A kisfiú felnézett, de beharapta a száját, és nem szólt. Az öregasszony kérlelte egy darabig, aztán sóhajtva legyintett.

– Ilyen ez. Még sohasem láttam ilyen barátságtalan gyereket.

Nagyezsda kivett a retiküljéből egy színes műanyag dobozt – a szemfestéket szokta benne tartani –, és a kisfiú felé nyújtotta, játszani kezdtek. Játék közben Nagyezsda megfigyelte a gyerek vonásait, úgy találta, rendkívül emlékeztet Jánosra.

Fél kilenckor megszólalt a lakás egyetlen dísze: az asztali „bimm-bamm” óra. Nagyezsda felemelkedett a játékból, várakozás közben elveszítette a bátorságát, már nem merte megkockáztatni, hogy Bóna Erzsébet itt találja, elköszönt.

– Miért nem vár még egy kicsit? – kérdezte az öregasszony. – Most már nemsokára haza kell jönnie Erzsikének.

– Sajnos sietnem kell. Nincs véletlenül egy fényképe róla? Olyan régen találkoztunk, szeretném látni, milyen most.

Az öregasszony levett egy képet a falipolcról, és átnyújtotta. Nagyezsda lágynak és jóindulatúnak találta az arcot, mely a képről ránézett, önkéntelen rokonszenv fogta el vetélytársnője iránt.

– Ezt nem szabad – mondta magában hangtalanul –, így elvész minden erőm.

– Hogy tetszik? – kérdezte az öregasszony. – Nagyon megváltozott?

– Nem, nagyon csinos, éppen olyan, mint régen.

Nagyezsda megcsókolta a kisfiút, és kiment a lakásból. A folyosó falába süllyesztett tükör előtt gépiesen megigazította a haját.

Lent az utcán behúzódott a szemközti ház kapujába, itt akarta kivárni, míg a gyerek anyja hazaér. Bízott benne, hogy a fénykép után felismeri majd, ha ez nem sikerül, úgy gondolta, tíz óra felé újra becsönget az első emeleti lakásba.

Nem engedte elmerülni gondolatait, próbálta elképzelni, hogy alakul majd az élete, ha szakítani kell Jánossal. Ezzel elszakad minden emberi kapcsolata, csak az apja marad meg számára változatlanul. Forró részvét töltötte el az öregember iránt, de a jövője tervezésénél nem lehetett tekintettel rá. Ha a házassága felbomlik, mindenképpen követni akarta Józsa Dániel tanácsát: el kell mennie mostani környezetéből, és dolgoznia kell.

Egymásba karoló pár közeledett az utca vége felől. A férfi jobb kezében tömött szatyrot hozott, Nagyezsda felismerte Jánost, kilépett a kapu alól:

– Jancsi!

A pár megtorpant, Bóna Erzsi kérdően nézett Nagyezsdára, János előrelépett, és megfogta az asszony karját.

– Hogy kerülsz ide? Leskelődsz utánam?

Nagyezsda megdöbbent a durva hangtól.

– Nem kémkedek, egy levelet kaptam.

– Menj el innen! Ne csinálj botrányt!

– De Jancsi, beszélnünk kell!

– Rendben van. Ott a sarkon van egy eszpresszó, ülj le, majd utánad megyek.

– Mikor?

– Tíz perc múlva.

Nagyezsda nem tudta, mit csináljon, topogott a botjával, könyörögve nézett Jánosra, de az nem viszonozta a pillantását, végül is megfordult és elment.

Az eszpresszó már záráshoz készülődött, a pincér számolta le a megmaradt szendvicseket és süteményeket, Nagyezsdán kívül nem volt más vendég a helyiségben. A bejárattal szemben ült le, hogy azonnal meglássa a belépő Jánost. Kávét kért, de képtelen volt megtartani kezében a csészét, most jött ki rajta az előző pillanatok idegfeszültsége, didergett, térde ritmikusan és csillapíthatatlanul rázkódott, hiába próbálta leszorítani, neki-nekikoccant az alacsony asztallap aljának, ilyenkor a számoló pincér homlokára csúsztatta a szemüveget, és feléje fordult.

Nem tudta, mennyi ideig várakozott így, lázhoz hasonló felindultságban, szeme előtt egymást követte János, Bóna Erzsi és az ismeretlen levélíró arca, akit valamiért szőke hajú, erősen kifestett nőnek képzelt.

A pincér odalépett hozzá:

– Záróra, legyen szíves fizetni.

Nagyezsda csak most nézte meg az óráját, néhány perc hiányzott a fél tizenegyhez, több mint fél órája várakozott. Visszament a ház elé, János és Bóna Erzsi még mindig ott állt a kapuban, a férfi átfogta a nő derekát, magához húzta, és halkan beszélt hozzá. Mikor meglátta Nagyezsdát, elfordította a fejét, úgy tett, mintha nem venné észre az asszony megjelenését.

– Jancsi! Muszáj beszélnünk! – mondta Nagyezsda, és közelebb lépett, de így is két lépcsővel alacsonyabban állt, mint a pár. Az asszony hangjára Bóna Erzsi kibontakozott az ölelésből, Nagyezsda őt próbálta meggyőzni:

– Magának is jobb, ha tisztázzuk a dolgot.

Bóna Erzsi megrázta a fejét:

– Én nem tudtam az egészről semmit, és nem akarok beszélni róla.

Elfordult tőlük, és megindult fölfelé a lépcsőn, János utána akart menni, de Nagyezsda belékapaszkodott.

– Maradj velem!

– Engedj!

– Már nem szeretsz?

– Szeretlek, de ő más.

Kiszakította magát a szorításból, és futva indult neki a lépcsőnek. Nagyezsda leengedte a karját, nem maradt ereje, hogy tovább harcoljon a férjéért. Találomra indult neki az útnak, érthetetlen félmondatokat dünnyögött maga elé. Egy-egy világosabb ajtóból – vendéglő vagy kocsma lehetett – szóltak hozzá, de ő lehajtott fejjel továbbsietett.

Kiért a budai Duna-partra, a felső sétányon ment tovább, a hosszú fasor elhagyatott volt, a végiglocsolt aszfalton sehol sem látszottak lábnyomok. Nagyezsda megállt a korlátnál, megszorította a pergő rozsdájú vascsövet, és nézte a vizet. A Margit híd irányából közeledett valaki, Nagyezsda összeszedte magát és elindult.

Az árnyékból, melyet egy templom vetett a fasorra, Altschuler József alakja bontakozott ki, lassú és enervált léptei mutatták, hogy a séta sem tudja szétoszlatni nyomasztó gondolatait, közelebb érve látszott az arcára kiülő keserű fintor.

Nagyezsda még sohasem érezte át ennyire az öregember magányát és bánatát, úgy tűnt neki, mintha az ő szenvedése is csak Altschuler sorsának folytatása lenne. Forró szánalom fogta el az apja iránt, elébe lépett, és megfogta a vállát:

– Apus.

Altschuler megdöbbenve felnézett:

– Te hogy kerülsz ide?

– Nem tudtam aludni, lejöttem egy kicsit.

– Ide, Budára?

Nagyezsda bal oldalról karolt bele az apjába, ide kevesebb fény vetődött, de az öregember mégis észrevette, mennyire feldúlt az arca.

– Mi bajod?

– Látod, apus, milyen jó, hogy nem szültem gyereket. Most az is itt sétálna a Duna-parton, valamiért éppolyan szomorúan, mint mi.

– A férjeddel történt valami?

– Igen, mást szeret.

Altschuler haragosan bólintott.

– Majd én beszélek vele.

– Hagyd őt, apus, ennek meg kellett történnie, még jó, hogy most és nem később, mikor már semmihez sem tudtam volna kezdeni.

– Holnap összepakolsz, és hazajössz végleg.

Nagyezsda megsimogatta Altschuler arcát:

– Ne haragudj, de csak egypár napra megyek vissza. Nem bujkálhatok egész életemben az elől, amit meg kell csinálnom.

– Mik az elképzeléseid?

– Elmegyek vidékre, egy gyermekgyógyintézetbe dolgozni. Nekem éreznem kell, hogy szükség van rám.

Az öregember elégedetlenül legyintett:

– Nincs értelme, Nagyezsda, hogy az egyik baj helyett egy másikat keress magadnak. A bánatot éppúgy nem lehet munkába ölni, mint italba, hidd el nekem.

– Hagyjuk, apus, majd máskor beszélünk róla, most nem akarok. Mesélj anyusról.

Szorosabban karolt apjába, és hallgatta a régi vigasztaló történeteket gyerekkoráról. A két összefogódzó, botra támaszkodó ember lassan haladt a folyó mellett.

Hosszú időnek kellett eltelni, amíg Altschuler beleegyezett, hogy Nagyezsda átkérje magát az egyetem levelező tagozatára, és állást vállaljon K. vidéki városban, a nyomorék gyerekek nevelőintézetében. Bár nehezen viselte el a tudatot, hogy Nagyezsda idegenben éljen, mégis szívesebben látta egy távoli városban, mint Flandera János mellett, ezenkívül örült, hogy nem lesz tanúja az ő eljövendő harcainak és botrányainak.

Nagyezsda a Magyar László utcai találkozás után többé nem beszélt Jánossal, levélben közölte vele azt is, hogy ideiglenesen elköltözik, a lakás és a berendezés sorsáról majd a visszatérése után döntenek.

János nem válaszolt a levélre. Nagyezsda az elutazása előtti délutánon felhívta Bóna Erzsit a Csillag büfében, kérte, hogy találkozzanak néhány percre, Erzsi vonakodva, de beleegyezett, hét órára beszélték meg a találkozót a kőbányai Gizella Kórház előtti kis parkban, de már negyed nyolc is elmúlt, mikor Erzsi kilépett a kórház kapuján, kezet nyújtott Nagyezsdának, és leült mellé a padra:

– Ne haragudjon, hogy késtem, a barátnőm nagyon rosszul volt.

– Mi baja van?

– Megbénult, most már mind a két lába és karja merev.

A betegség említése Nagyezsdát elfogódottá tette – mindig a saját testi hibája jutott az eszébe –, hogy gátlásaitól szabaduljon, másfelé terelte a beszélgetést:

– Attól féltem, hogy nem jön el.

– Először nem akartam, de aztán arra gondoltam, hogy maga éppúgy nem tehet az egészről, mint én. Maga haragszik rám?

– Nem. Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Régóta ismeri Jancsit?

– Ötödik éve.

– Azóta folyton együtt vannak?

– Nem, mikor terhes voltam a fiammal, akkor váltunk el, aztán sokáig nem láttam. Egy fél éve jöttem vissza Pestre, azóta találkozunk.

Nagyezsda próbálta visszanyelni könnyeit:

– Értem. Ne haragudjon, hogy zavarom magát, írtam Jancsinak, szerettem volna tisztázni vele a dolgokat, de nem válaszolt. – Erzsire nézett. – Lehet, hogy már nincs jogom hozzá, de szeretném magára bízni Jancsit. Vigyázzon rá!

Nagyezsda sírt, Erzsi tétován vállára tette a kezét.

– Ne sírjon.

– Vigyázzon rá.

– Nem maradok vele.

– Miért nem?

– Hazudott nekem, nem tudtam, hogy nős, magát egyszerűen letagadta. De nem ezért, hanem a gyerek miatt, ő sohasem lenne jó apja. Van a munkahelyemen egy ember, aki el akar venni.

– És mi lesz Jancsival?

– Nem tudom, biztos talál magának valakit. Elhiszi, hogy már nem érdekel?! Volt idő, mikor nagyon szerettem, meg tudtam volna halni érte, de azóta nagyon elromlott. Nincs szíve, mindig a maga hasznát keresi. Jó, hogy így történt, és elválunk egymástól.

Nagyezsda megismételte:

– És mi lesz Jancsival?

– Nem érdekel. Haza kell mennem, a gyerek vár.

– Küldhetek valamit a fiának?

– Köszönöm, de nincs szüksége semmire.

– Csak egy kis csokoládét, nagyon szeretnék.

Erzsi Nagyezsda arcára nézett, és határozatlanul bólintott, együtt hagyták el a sötétedő kertet.

Nagyezsda megpróbált logikusan gondolkozni: azzal, hogy Erzsi szakított Jánossal, semmi olyan nem történt, ami az ő kapcsolatukat megváltoztatta volna, de a szíve csak annyit volt hajlandó tudomásul venni, hogy elhárult egy akadály, talán a döntő akadály az elől, hogy ők újból egymásra találjanak.

Másnap reggel Nagyezsda elutazott, mikor a vonat kifutott az üvegezett, füstös csarnokból, csak Altschuler integetett utána, de az asszony nem érzett bánatot. Hitt benne, hogy a távolodó vonat valójában közelebb viszi Jánoshoz, azt az időt, amit az intézetben, a gyerekek között kell majd töltenie, úgy tekintette, mint egy hosszú, pihentető alvást.

Sokáig állt a folyosón, az ablaknak támaszkodva, figyelte az elmaradó kis állomások névtábláit, különös élvezetet talált furcsa nevükben. Hosszú idő után most érezte először, hogy ez az ország az ő otthona, és szereti az embereket, akik itt élnek. Ez a jó érzés az egész úton végigkísérte Nagyezsdát.

Károlyi április végén kapta kézhez az értesítést rehabilitációs pörének megkezdéséről, május 11-én kellett megjelennie a Fő utcai bíróság egyik különtanácsa előtt. Felszólították, hogy iratait, igazolványait vigye magával, és egy válaszbeadványban nevezze meg azokat a tanúkat, akiket meg kíván idéztetni.

Károlyi rövid töprengés után úgy döntött, hogy nem megy el a tárgyalásra. Túl azon, hogy elképzelni sem tudott olyan bíróságot, melynek erkölcsi joga lett volna ítélkezni az ő múltja és jövője fölött, nem akarta felborítani nehezen megszerzett nyugalmát. Március óta dolgozott a Budai Erdőgazdaság tervezési csoportjánál egy mérnök kísérőjeként, régi vágya teljesült azzal, hogy erdővel foglalkozhatott, egy társbérleti szobát is sikerült szereznie, tökéletesen elégedettnek érezte magát, és ezen a bíróság bármilyen határozata csak ronthatott.

Az idézést eldugta Mester Anna elől. Eddig bármilyen nyilvános szereplés lehetősége merült fel, Anna mindig kérte, hogy vállalja el, sejtette, hogy most is aligha hagyná helyben az ő elhatározását. A nő azonban valahonnan tudott az ügyről, annyiszor kérdezte meg: kapott-e értesítést a rehabilitációval kapcsolatban, hogy Károlyi egyik este kénytelen volt bevallani az igazat.

Anna elolvasta az idézést, aztán Károlyira nézett:

– És maga hogy döntött?

– Nem megyek el.

– Azt hiszem, igaza van, kár kitenni az idegeit egy csomó fölösleges tortúrának. Az egész pör formális, lezajlik maga nélkül is.

Károlyi nem számított rá, hogy a tárgyalást az ő távollétében is megtartják, megingott:

– De talán egy ügyvédet kellene fogadni, aki képvisel a tárgyaláson?

– Nem kell, úgyis kineveznek hivatalból egy védőt. Jobb, ha nem megy el, Miklós, a maga bőrére ne játsszanak színházat.

Anna igyekezett gyorsan lezárni a vitát, de reagálása annyira meglepte Károlyit, hogy sokáig nem tudta elfelejteni. Mégis kitartott volna korábbi elutasító álláspontja mellett, ha néhány nappal a tárgyalás előtt nem találkozik Zaremba Pállal.

Egykori rabtársa a munkahelyén kereste fel. Károlyi a börtönben látta utoljára, Zaremba azóta erősen megőszült és meghízott, de ideges hevessége semmit sem csökkent. Elfeledve börtönbeli nézeteltéréseiket, összeölelkeztek és letegeződtek, utána Zaremba előadta jövetele célját.

– Engedd meg, Miklós, hogy pótlólag beadhassalak tanúnak az én rehabilitációs pörömben.

– Szívesen. Mikor kezdődik?

– Már egy hónapja folyik, most lesz a harmadik tárgyalásom.

– Miért húzódik ennyire?

– Mert nemcsak rólam van szó, hanem egy csomó régi elvtársról. Most például Simonyi századost akarják kikészíteni.

Károlyi emlékezett Zaremba elbeszélésére Simonyi századosról. Mikor Zarembát leváltották a Szamuely Tisztiiskola éléről és letartóztatták, a növendékek elrettentése céljából hosszú ideig a tisztiiskola pincéjében őrizték, és naponta többször végigvezették a folyosókon. Rabságának ebben a szakaszában Simonyi százados a lehető legdurvábban viselkedett vele, sokszor meg is ütötte.

– Azt hiszem – mondta Károlyi –, Simonyi századosra ráfér, hogy kikészítsék.

– Nem érted, miről van szó. Simonyit én emeltem ki az egyik vidéki törzsből, és én hoztam be az iskolára tanszakvezetőnek. Jártam az országot, és kerestem, hogy kiből lehet parancsnokot faragni. Én továbbra is felelős vagyok érte a párt és az ország előtt, ez alól az sem ment fel, hogy kaptam tőle nyolc vagy tíz pofont. Nem hagyom, hogy kikészítsék Simonyit olyan alakok, akiknek semmi közük a mi rendszerünkhöz, és csak azért maradtak „tiszták”, mert végig nem csináltak semmit.

Zaremba indulatos érvelése megindította Károlyit, és bár nem értett vele egyet, azt be kellett látnia, hogy ő sem játszhatja az előkelő idegen szerepét a saját ügyében. Többről van szó, mint személyes hiúságról, a becsületét kell megvédenie, és valószínűleg a mások becsületét is. A pör jegyzőkönyvébe és a határozatba olyan dolgokat keverhetnek bele, amik ellen később már hiába tiltakozik, csak ott helyben akadályozhatja meg.

A tárgyalást megelőző napon bement az Erdőgazdaság központjába, szabadságot kérni. Mikor közölte az indokot, sokan gratuláltak neki, tréfásan megjegyezték, hogy a gratuláció egyben búcsúzás is, hiszen a pör után Károlyit bizonyára magas munkakörbe helyezik át.

A tárgyalást fél tízre tűzték ki. Károlyi el akart kerülni mindenféle véletlen találkozást, ezért igyekezett pontosan érkezni. A tárgyalóterem előtt a folyosón, egy padon kék szemű, rendkívül rövidlátó öregember lépett oda hozzá, zavartan pislogott:

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: doktor Bartos Zsigmond vagyok, az ön kirendelt védője. Úgy voltam tájékoztatva, hogy ön nem jelenik meg a tárgyaláson. Többször is kerestem a lakásán, de a felesége közölte velem, hogy ön nem kíván foglalkozni az üggyel.

– Meggondoltam magam.

– Kérem, én csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk korábban találkozni, kialakíthattuk volna a közös taktikánkat, mert azért az nem közömbös, kérem.

Károlyi visszaemlékezett rá, hogy mikor négy évvel ezelőtt elítélték, a kirendelt védő volt a tárgyalás legkevésbé aktív szereplője. Mikor a védőbeszédére került a sor, kijelentette, hogy mindenben egyetért az ügyész által felsorolt vádakkal, csak két mentő körülményt hozott fel: a vádlott példás családi életét és a rokonságát a mártír Sajbán testvérekkel. Ezen a régi emléken mosolyogva, Károlyi megjegyezte:

– Nagy szükség van erre a taktikára?

– Tulajdonképpen rám mint kirendelt védőre ma nem vár különösebb feladat. Tudja ön, Károlyi úr, hogy folyik le egy rehabilitációs pör?

– Nem.

– Az ügyész nem a vádlottat, hanem a vádat támadja, és mivel igaza van, legalábbis az ön esetében, én kénytelen leszek egyetérteni vele. Hálátlan, de rokonszenves feladat. Azt hiszem, már minket hívnak.

Mivel Károlyi nem hozott tanúkat, és iratokat sem terjesztett be, a tárgyalás szokatlan gyorsasággal zajlott le, de nem minden feszültség nélkül. Hamarosan kiderült, hogy nem volt hasztalan a Zarembával folytatott beszélgetés, mert idejében fel tudta ismerni az ügyész és az elnök törekvéseit, hogy idegen szálakat csatlakoztasson a tárgyalás fővonalához.

Még a tanúkat is úgy válogatták össze, és olyan kérdéseket tettek fel nekik, hogy minél plasztikusabban domborodjon ki Altschuler bíró felelőssége – az öregember dolgozószobája egyébként az épület túlsó szárnyán alig negyven-ötven méterre esett a tárgyalóteremtől –, és még néhány olyan ember ellen is hangzottak el terhelő vallomások, akiket Károlyi csak távolról vagy hallomásból ismert.

Károlyi nem érzett rokonszenvet irántuk, de azt mindenképpen el akarta kerülni, hogy az ő ügyéből kerítsenek kötelet Altschuler és mások nyakába. A tárgyalás folyamán mindvégig tiltakozott az ellen, hogy az őket terhelő vallomások jegyzőkönyvbe kerüljenek.

A bíróság nem végzett egy ülésben, a tárgyalás folytatását és az ítélet meghozatalát másnapra tűzték ki.

Mester Anna a Kék Dunában, a Lánchíd pesti hídfőjénél kikötött vendéglőben várta. Károlyi vacsora közben beszámolt a történtekről. Anna helytelenítette, hogy nem engedett szabad folyást az Altschulert terhelő vádaknak:

– Tulajdonképpen mi oka volt rá?

Könnyű szél fújt a Duna felett, eloszlatta az egész napi forróságot, Károlyi hanyatt dőlt a fonott karosszékben, megpróbált kitérni a vita elől:

– Én nem haragszom rá.

– Jó, hogy azt nem mondja, hogy szereti.

– Bizonyos értelemben szeretem is. Nem őt személyesen, de a lassan elmúló hatalmakat mindig szerettem. Haldoklásuk utolsó vagy utolsó előtti szakaszában megszelídülnek, jóindulatúak, és mindig elegánsabban viselkednek, mint azok, akik a helyüket készülnek elfoglalni. Hiába, én gróf vagyok, rám hat az elegancia.

Mester Anna ingerülten legyintett:

– Ez nagyon szép magától, csak arra vigyázzon, hogy ne temessék el magát is ezzel az elmúló hatalommal együtt.

– És ha eltemetnek?!

– Maga mindig csak játszik.

Károlyi az ingerült Annára nézett, felmerült benne a gyanú, hogy Anna talán éppen azért akarta lebeszélni a tárgyaláson való részvételről, hogy az Altschuler és a többiek ellen indított akciót ne zavarja meg.

– Ha maga arra gondol, hogy Altschuler és a többiek lebukásával az én „részvényeim” értéke emelkedik, akkor az nagyon szép magától, de én nagyon komolyan megkérem, hogy ne foglalkozzon ilyen kombinációkkal. Soha, semmiféle előnyhöz nem akartam jutni úgy, hogy másokat letapossak, még akkor sem, ha az illetők régi ellenségeim.

Elfordult, percek teltek el, amíg lecsillapodott:

– Valaha mondtam magának, Anna, hogy ne akarjon belőlem nagy embert csinálni, sokkal egyszerűbb, ha beéri azzal, ami vagyok. Akaratom ellenére feltuszkolt a lépcsőn, de én sajnos itt is csak úgy tudok viselkedni, mintha még mindig lent lennék.

Anna zavartan nézett vissza:

– Ezt miért mondja? Tudom.

– Akkor jól van. Lassan indulnunk kell, holnap korán kelek.

A bíróság határozata tisztázta Károlyit az összes régi vádak alól, de ezzel a rehabilitációs eljárásnak csak az első szakasza ért véget. A konkrét tennivalókat: a párttagság visszaállítását, a kártérítést és az elhelyezkedését bent a Pártközpontban kellett megbeszélnie.

Régi tagkönyvét megsemmisítették, vagy elkallódott valamelyik archívumban, újat állítottak ki neki, szó nélkül beleegyezett abba is, hogy a kártérítés összegét harmincezer forintban állapítsák meg, vita csak akörül alakult ki, hogy milyen állásba helyezzék.

Károlyi szeretett volna valamilyen középiskolába vagy kollégiumba kerülni, de ezt tárgyalópartnerei jelentéktelen beosztásnak találták. Előbb egy építőipari vállalat igazgatói székét ajánlották fel, aztán egy külkereskedelmi cég irányítását, de Károlyi kitért előle. Hosszú vita után egy újonnan indított hetilap, a Szabad Ég Alatt szerkesztői tisztét kínálták fel. Károlyi először meglepődött, majd rövid habozás után elfogadta.

– Szerkesztett már valaha újságot? – kérdezte János, mikor Károlyi döntéséről értesült.

– Nem, de Magyarországon csak idő kérdése, hogy valaki szerkesztő legyen. Én is pont olyan jól és pont olyan rosszul fogom csinálni, mint a többiek. Csak egy dolog aggaszt.

– Mi?

– Szabad Ég Alatt. Egy újság neve legyen könnyen megjegyezhető, rövid és ragozható.

– És a Tartós Békéért, Népi Demokráciáért?

– Azt hiszi, hívta így valaki is ezt a lapot? Én próbáltam mást ajánlani a Szabad Ég Alatt helyett, de a vezetőknek ez tetszett. Márpedig a vezetők érintése életveszélyes.

– És a munkatársak?

– Abban szabad kezet kaptam egy bizonyos fokig.

Károlyi Jánosra nézett:

– Legyen maga az első, akit hívok. Ha minimális kedve van az újságíráshoz, szeretném, Jancsi, ha átjönne a laphoz.

János elfogadta az ajánlatot. Örült, hogy otthagyhatta régi munkahelyét, az Antifasiszta Szolidaritási Liga a dogmatikus erők egyik utolsó fellegvára maradt, és ő végképp lehetetlenné vált egykori támogatói szemében, mikor megtudták, hogy Nagyezsda elköltözött tőle.

Mintha ellenfelei is csak Nagyezsda távozására vártak volna, hamarosan megindult a támadás Altschuler ellen. Megtudta, hogy a Petőfi Kör és más burkoltan ellenzéki csoportosulások megbeszélésein gyakran felmerül az ő neve, és éles kirohanásokat intéznek ellene. Az öregember sokáig nem törődött ezzel, sőt büszke is volt rá, elvhűsége és szilárdsága bizonyítékának tekintette, de egy Szabad Nép-cikk váratlanul más megvilágítást adott az eseményeknek.

A cikk, mely a fiatal értelmiség megmozdulásaival foglalkozott, több ponton is bírálta a vitában felmerülő témákat és a módot, ahogy megtárgyalták, de Altschuler ügyét minden helytelenítő kommentár nélkül említette meg. A párt központi lapjában megjelent cikket hivatalos véleménynek kellett tekinteni, Altschuler megértette, hogy kiszolgáltatták ellenségeinek, szabad célpontul jelölték ki.

Hamarosan megbizonyosodott, hogy mások is így értelmezték a Szabad Nép utalását, hivatalos kapcsolatai egész mélységükben és magasságukban meginogtak. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy Altschuler nem kapott meghívót a minisztériumban rendezett megbeszélésekre, melyben pedig beosztása alapján joga lett volna részt venni, felettesei nem foglalkoztak felterjesztéseivel, mindent megtettek, hogy kivegyék a kezéből az intézkedési jogot, egyelőre még anélkül, hogy az állásából elmozdították volna.

Pozíciójának megingását beosztottai is észrevették. Régebben Altschulernak elég volt néhány percre beülni a tárgyalóterem utolsó sorába, hogy egyetlen figyelmeztető szó nélkül is a tervezettnél súlyosabb ítélet meghozatalára kényszerítse a bírákat, most egész tekintélye kevésnek bizonyult ehhez.

A katonai bíróságok számos olyan ügyet tárgyaltak, melyek minősítését az aktuális politikai események napok alatt megváltoztathatták. A bírák semmiképpen sem akarták kompromittálni magukat egy hatalomváltozás esetére, így az ítéletek a kiszabható büntetési tételek alsó határán mozogtak, és a bírák Altschulerral szemben sem engedtek álláspontjukból.

Az öregember teljesen elszigetelődött, hetek múltak el anélkül, hogy bárki is felhívta volna. Egyik este, már június elején, Noszter Németh jelentkezett nála telefonon, kérte, hogy másnap nyolc óra felé jöjjön el hozzájuk vacsorára. Altschuler csodálkozott a meghíváson, eddigi közömbös kapcsolatuk nem jogosította fel ilyesmire Noszter Némethet, vissza akarta utasítani, mikor beszélgetőpartnere megemlítette, hogy a jelzett időpontban Simon is ott lesz nála. Simon Altschuler barátjának, Szemjon Jurjevics Znamenszkijnek volt a beceneve, az öregember ezek után elfogadta a meghívást.

Régi szokása szerint másnap munka után nem ment haza, hanem bent maradt a hivatalban. Most már nem olvasott periratokat, elveszítette érdeklődését a törvényszéki ügyek iránt. Mintha már elhagyni készülne irodáját, rendet rakott íróasztalának fiókjaiban és a páncélszekrényben. Legtöbb feljegyzését elégette, csak néhány hivatalos írást vett magához, így a fegyvertartási engedélyét.

Háromnegyed nyolckor a portás felszólt, hogy a kocsi a bíróság előtt várakozik. Altschuler bezárta az iroda ajtaját, és lement:

– A Szent István parkba – mondta a sofőrnek.

Noszter Németh túl későn került be a vezető rétegbe, már nem kaphatott helyet valamelyik rózsadombi villában, kárpótlásul a háború előtti polgárság legelegánsabb környezetében választhatott magának lakást. A négyszobás, harmadik emeleti lakás valaha a Chorin család egyik tagjának tulajdonába tartozott.

Noszter Németh már várta az elnököt, a csengetésre ő maga nyitott ajtót. Sötétszürke ruhát viselt, kék inget és gyöngyös mintájú nyakkendőt. Altschuler, aki valaha szabómesterséget tanult, selyemfiúsnak találta az öltöny szabását, eszébe jutott egy régi megjegyzés, hogy ahová Noszter Németh látogatóba megy, az összes cselédlány szerelmes lesz bele.

Kimentek az erkélyre, az volt a lakás leghangulatosabb része, mélyen benyúlt az úttest fölé, úgy, hogy aki lenézett, a Dunát látta maga alatt. Az egyik színes hátú széken ott ült a szürke tweedruhás Znamenszkij, ősz haja lobogott a szélben, a háziasszonnyal beszélgetett. Mikor meglátta a belépő Altschulert, letette a poharat, és elébe sietett, orosz módra háromszor arcon csókolta, belékarolt, és a szomszédos székre ültette le.

A két öreg férfi valaha együtt dolgozott Moszkvában, a Komintern egyik irodájában, Znamenszkij épp Altschulertól tanult meg magyarul. Azonos időben fogták őket perbe, itt útjaik elváltak, mert Altschuler elmenekült az ítélet és a koncentrációs tábor elől, de a háború végén a hadseregben újra találkoztak. Znamenszkijt Sztálin halála után rehabilitálták, és áthelyezték Budapestre külügyi szolgálatba. Azóta gyakran összejött régi barátjával. Altschuler nem értette, hogy most mért kellett éppen Noszter Németh lakását választani a találkozó színhelyéül.

A lakás nagy nappali szobájában vacsoráztak. A teríték és a tálalás módja alig különbözött a lakás régi polgári urainak szokásaitól, így például a poharakat rájuk aggatott porcelánjelek különböztették meg egymástól: csillag, gomba vagy lóhere, de a felszolgáló cselédlányt Noszter Németh elvtársnőnek szólította, és ragaszkodott hozzá, hogy a kávét velük együtt, az asztalnál igya meg.

A vacsora alatt Znamenszkij kedvéért oroszra fordították a szót, de mikor vacsora után átmentek Noszter Németh dolgozószobájába, Altschuler magyarul kezdett el beszélni. A találkozó gyanút keltő helyszíne miatt Znamenszkijt is ellenfelének tekintette a mai estén, és nem akarta megadni néki azt az előnyt, hogy az anyanyelvét használhassa.

Znamenszkij szivarra gyújtott, és néhány Nagyezsdára vonatkozó kérdés után a tárgyra tért:

– Elnézésedet kérem, Józsi, amiért idehívattalak, de ha bent a követségen vagy nálad, fent a Rózsadombon rendeztük volna ezt a találkozót, holnap már mindenki tudna róla. És erre semmi szükség sincs.

Altschuler megértette, hogy Znamenszkij nem akarja vagy nem meri vállalni, hogy együtt lássák őket. A szíve mélyéig megbántódott, de ezt egy mozdulattal sem juttatta kifejezésre.

– Azért választottam ezt a helyet – folytatta Znamenszkij –, külön előny, hogy Németh elvtárs jól ismeri a te helyzetedet, annál is inkább, mert hasonlít az ő helyzetéhez.

Noszter Németh, aki egy fekete pokróccal letakart heverőn ült, a szoba egyetlen hangsúlyozottan puritán bútordarabján, bólintott. Altschuler elhúzta a száját, újabb sértésnek tekintette, hogy Noszter Némethtel egy csoportba sorolják:

– Mi az a helyzet?

– Mind a kettőnk ellen hajtóvadászat folyik – mondta Noszter Németh –, ugyanazokon a helyeken és ugyanazokból az okokból.

– Vannak más céltáblák is.

– De mi vagyunk az egyetlenek, akiken nem segít az „önkritika”. Mi nem mehetünk át egy látványos fordulattal az ellenség táborába.

Altschuler kitört magából:

– Legyen szíves, Noszter, hagyja már ezt az állandó közös nevezőt. Mi nem vagyunk azonos szinten. Én azért nem tehetek fordulatot, mert még soha életemben nem csináltam. Magának meg már nincsen hová.

Noszter Németh nem válaszolt, sápadtan hátrakönyökölt a heverőn. Znamenszkij élvezte barátja indulatos szavait, mosolyogva beszélt tovább:

– Nincs értelme a veszekedésnek, nem azért jöttünk itt össze. Nézd, Józsi, jobb, ha én mondom meg neked: napok kérdése, hogy leváltsanak téged a törvényszéken.

Altschuler megpróbált uralkodni az arcán:

– Ez már befejezett ügy?

– Igen. Voltunk néhányan, akik megpróbáltunk tartani téged, egy darabig ment is, de most már nem lehet tovább. Nagy a nyomás alulról, valakit fel kellett áldozni, hogy lecsöndesedjenek.

– És miért pont engem?

– Mert téged javasoltak felülről.

– Értem – Altschuler kifordította a tenyerét –, és akkor mi marad hátra? Mit tehetek még?

– Vágj elébe a dolgoknak: mondjál le, mielőtt megkapnád a papírt. Két-három napod van rá.

– Nem, ezt a szívességet nem teszem meg.

– Pedig sok előnnyel járna. Megőriznéd a szimpátiát magad iránt, és a tekintélyedet. Szabad maradna a kezed, és több erkölcsi alapod lenne majd a visszatérésre.

Altschuler felállt:

– Még egyszer mondom: nem teszem meg azt a szívességet ellenségeimnek, hogy önként félreállok. Hagyni kell a dolgokat megtörténni, ha én magamtól mondok le, semmi nyoma nem marad annak, hogy itt valójában mi történt. Igenis, tisztelt ellenségeim piszkítsák be a kezüket azzal, hogy ilyen eszközökhöz nyúlnak.

A következő héten Altschuler kézhez kapta a nyugdíjaztatását közlő hivatalos levelet. Nyugodtan olvasta végig, elmosolyodott, mikor oda ért, hogy összesen tizenegy szolgálatban eltöltött évet állapítottak meg neki, több mint negyven éve dolgozott a munkásmozgalomban, életét mindig alárendelve a szervezett cselekvés céljainak. A nyugdíj összegével: háromezer forinttal viszont meg volt elégedve.

Egyelőre nem nevezték ki az utódját, addigi helyettesének adta át az ügyeket. Megtudta: a bíróság dolgozói gyűjtőívet köröznek, hogy valamilyen ajándékot vásároljanak neki, titkárnője útján leállíttatta a gyűjtést, és abba sem egyezett bele, hogy búcsúztató ünnepséget tartsanak. Ezt a döntést Altschulernak nemcsak pusztán az elvei sugallták, hanem jelezni kívánta, hogy távozását átmenetinek tekinti. Mikor július hetedikén kilépett a bíróság kapuján, senki sem tudta, hogy másnap már nem jön be.

Mint ahogy megjósolták, az Altschuler elleni akció nem ért véget a nyugdíjaztatásával. Berendelték a Belügyminisztériumba, közölték vele: visszavonják fegyverviselési engedélyét, és felszólították, szolgáltassa vissza a revolverét. Altschuler erre is számított, a fegyvertől semmiképpen nem akart megválni, jó előre elrejtette, most azt válaszolta: csak a páncélszekrénye kiürítésénél jött rá, hogy elkallódott, vagy ellopták. Hogy késleltesse az eljárás megindítását, ő tett feljelentést ismeretlen tettes ellen.

Napirendjében nem tudta kitölteni azt az űrt, amit a munka kiesése okozott. Reggelente változatlanul fél hatkor kelt, evett valamit, és sétára indult a még alig ébredező városban. Néha egészen délig járkált, csak a Városmajor vagy a Városliget padjain ült le néhány perces pihenőre. Sohasem jutott az eszébe, hogy szót váltson valamelyik öregemberrel, aki mellette olvasgatott, sakkozott, vagy tétlenül sütkérezett a napon, nem talált magában semmi közöset velük.

Ehhez úgy kellett volna élnem, mint ahogy ők éltek – gondolta.

Esős napokon lejárt a Szabó Ervin Könyvtárba, itt dolgozott egy régi barátja, aki el tudta intézni, hogy Altschuler a folyóiratteremben külön, félreeső asztalt kapjon, és a „tilos” osztályról is felhozatta neki a kért anyagot.

Altschuler leggyakrabban a két világháború közti időszak folyóiratait lapozgatta: a Nyugatot, a Tolnai Világlapját, Bethlen grófnő Ünnepét, Móricz Kelet Népét és az Új Időket.

Ezeket az éveket a Szovjetunióban töltötte, és a magyar életet csak erősen átszűrt kommentárokból ismerte. Most számára meglepő események sorozatával találkozott. Csodálkozva olvasott a népi-polgári mozgalom néhány kezdeményezéséről, mely nemzeties formájával távol állt tőle, de haladó tartalmát el kellett ismernie. A Vági-féle Magyar Szocialista Munkáspárt működéséről is most tudott meg közelebbi adatokat. Változtatnia kellett régi elképzelésein, hogy a Horthy-korszakban az illegális Kommunista Párton kívül nem létezett más haladó szervezet.

Augusztus elején újabb intézkedéseket hoztak Altschuler ellen. Kinevezték utódját a Legfelsőbb Katonai Bíróság elnöki székébe, ezzel egyidejűleg kötelezték őt, hogy hagyja el a rózsadombi villát, melyet szolgálati lakásnak minősítettek. Nem ajánlottak fel másik lakást, Altschulerra akarták hárítani, hogy szerezzen magának, csak nehezen tudta kiverekedni, hogy egy cserelakást utaljanak ki a számára.

Mindössze két cím közül választhatott, mindkettő a pesti oldalra szólt, az egyik a VIII. kerületi Aurora utcába, de Altschuler idegenkedett ettől a környéktől – a háború előtt itt működtek a kuplerájok –, csak a másik helyet nézte meg.

Ez a lakás a Zichy Jenő utcában volt, egy régi építésű ház harmadik emeletén, egy kivándorló öreg házaspár adta le, azóta hatóságilag zárolva, üresen állt. A házmester felnyitotta a pecsétet, Altschuler végigjárta a helyiségeket.

A festés mindenütt megkopott, a csapokat és a fürdőszobát is elhanyagolt állapotban hagyták hátra. A két szoba ablakai a keskeny utcára nyíltak, a szemközti házakban könyöklők könnyen beláthattak hozzá, viszont a szobák tágasak és magasak voltak, zöld cserépkályha állt bennük, és az ajtók-ablakok mérete és elhelyezése is megfelelőnek látszott.

Altschuler nézte lábnyomait a padlót borító vékony porrétegben, eltöprengett: erőltesse-e tovább a dolgot, vagy érje be ezzel a lakással? Úgy gondolta, jobbat aligha kaphat, csak további megaláztatásoknak teszi ki magát.

Telefonált a minisztériumba, hogy elfogadja, a házmesternél pénzt hagyott, megkérte: hozassa rendbe a lakást. A Belügyminisztérium siettetni akarta az átköltözést, saját alkalmazásában álló iparosait küldte át, azok alig egy hét alatt elvégezték a munkát.

Altschuler minden fájdalom nélkül csukta be maga után a rózsadombi villa kapuját, életének itt töltött szakasza semmivel sem tűnt boldogabbnak, mint a megelőzők vagy a most következő, sőt mintha egyszerűbb, barátságosabb életformába tért volna vissza.

Beült a nagy bútorszállító kocsi vezetőfülkéjébe Ilonka mellé – az öregasszony a Zichy Jenő utcába is követte Altschulert –, inkább kíváncsian, mint szégyenkezve figyelte, hogy reagálnak távozására a sorompóval lezárt utca lakói, akik a meleg időkben kertjükben sütkéreztek.

A rehabilitációs pör után Károlyi érezhetően elhidegült Mester Annától. Esténként sokszor nem volt kedve otthagyni a vendéglőbeli társaságot, előfordult, hogy Jánossal küldött üzenetet a lakásán rá várakozó Annának.

A nő egyre ingerültebben fogadta az elmaradások hírét, a harmadik vagy negyedik alkalommal ki is tört magából.

– Nem fogom megvárni, elég volt!

Felvette a kabátját, és kesztyűjét is felhúzta, Jánosra nézett:

– Maga marad?

– Mi keresnivalóm van itt?

Együtt mentek ki az utcára. János azt várta, hogy Anna a villamosmegállónál majd elköszön tőle, de meglepetésére vele tartott.

– Nem megy be a vendéglőbe, Miklóshoz? – kérdezte János.

– Nem. Rám szánna egy órát? Menjünk sétálni.

– Merre?

– Mindegy, fel a hegyre.

Egy kövezett, kiépült utcán indultak el fölfelé, János Anna bosszús arcára nézett, és nem tudott visszafojtani egy megjegyzést:

– Emlékszik, hogy mikor sétáltunk utoljára együtt?

– Igen, mikor felvitt Károlyihoz a hegyre.

– Azt hiszem, nem így képzelte az ügyet.

– Milyen ügyet?

– Miklós lassan kicsúszik a maga kezéből, már rég nem azt teszi, amit maga kigondolt. Én a kezdet kezdetén megmondhattam volna magának, ha felébreszti Károlyit, és visszaküldi politizálni, nagyon kell vigyáznia, hogy el ne veszítse őt.

– Mondja meg őszintén, Jancsi, van valakije Miklósnak?

János legyintett:

– Csodálkoznék, ha volna, Károlyi tulajdonképpen fatökű, nem érdeklik különösebben a nők. Nem akarom bántani az önérzetét, de maga helyett akkor jöhetett volna egy sokkal szebb vagy sokkal csúnyább nő, éppúgy beleszeretett volna, sőt egy csúnyábbnak talán jobban is örült volna. Azokkal kevesebb baj van, alkalmazkodóbbak, háziasabbak.

Anna arcára teljes bizonytalanság ült ki, János megsajnálta:

– Menjen vissza a lakásba, lehet, hogy Miklós korábban hazajön.

– Nem megyek. Most várjon ő.

Elhagyták a beépült környéket, az út két oldalán már csak egy-egy nyaraló látszott. Felmentek egy fehér kővel kirakott szerpentinen, mely a Táncsics-kilátóhoz vezetett. Fent a tetőn egyedül voltak, erősen vágott a szél, János levette a kabátját, és a nő vállára terítette. Nekitámaszkodtak a korlátnak, és átnéztek a Dunára: a pesti oldalon alig látszott néhány élesebb fénypont, még a Körút fénytengelye sem törte át a sötétséget.

– Azt hiszem, igaza van – mondta Anna –, de maga nem tudja elképzelni, mennyit kínlódtam Miklóssal. El akarta pusztítani magát, minden órában újra vissza kellett adni az életkedvét. És mikor már állt a talpán, rá kellett beszélni, hogy visszatérjen az emberek közé. Irtózott a politikától, el akart bújni valahol a hegyek között vagy az erdőben. Úgy kellett bánni vele, mint egy gyerekkel, éjszakánként tartottam az ölemben a fejét, vigasztaltam, magyaráztam neki. Úgy örültem, mikor elindult: részt vett azon a vadászaton, az első gyűléseken, aztán egyszer csak minden kicsúszott a kezemből.

– Ne tegyen magának szemrehányást. Más is ugyanígy járt volna a maga helyében.

Anna ujjával ábrákat rajzolt a könyöklő kőpárkányára:

– Talán hagynom kellett volna, hogy magától induljon el, nem kellett volna ennyire biztatnom őt. Gyanakvó lett, nem beszéli meg a dolgait velem. És én sem számíthatok rá. Tudja, miért akartam ma este beszélni vele?

– Történt valami?

– Kirúgtak a táncegyüttestől. Őmiatta, Károlyi Miklós szeretője nem dolgozhat a Belügy egyetlen részlegén sem. Öt évig küzdöttem, amíg eljutottam idáig, és most minden oda van, az utcára kerültem. És Miklós még ma sem hagyja ott azt az átkozott vendéglői társaságot.

– Ne legyen igazságtalan, Károlyi nem tudja, hogy mi történt magával.

– Ha tudná, sem sietne. Gyűlöl.

– Miért gyűlölné?

– Mert láttam, milyen volt a kezdet kezdetén, és nem tudja megbocsátani, amit tettem érte. – Belekapaszkodott János vállába. – Jancsi! Olyan idegen, olyan más, mint mi, nem volt egy közös gondolatom Miklóssal. Ő nem létezik a maga számára, úgy figyeli saját magát, mint egy idegent. Ha mégis tesz valamit magáért, vagy örül valaminek, lelkiismeret-furdalása van. És mi értelme van az egésznek, ha lemondunk az örömről?

János fürkészve nézte a sírástól rázkódó nőt: nincs-e valami rejtett cél a viselkedése mögött? Elfogadta, de nem viszonozta Anna simogatásait, kezével a saját ingébe kapaszkodott, nehogy egy kezdeményező mozdulatot tegyen, és mikor Anna túl szorosan bújt hozzá, eltolta magától. A nő belekapaszkodott:

– Vigyél el valahová.

– Most nem lehet.

– Miért?

– Amit kezdtél, végig kell csinálnod. Károlyi mindent meglátna rajtad.

– Nem érdekel, veled akarok lenni.

János összerázkódott, és felemelte a fejét:

– Jól van, menjünk.

Egymásba kapaszkodva futottak le a szerpentinen, a hegy lábánál taxiba ültek, János saját lakásának címét mondta be. Nem akart feltűnést kelteni a szomszédja előtt, a lakótelep szélén szálltak ki a kocsiból, János előrement, és meghagyta Annának, hogy öt perc múlva jöjjön utána.

Néhány mozdulattal rendet rakott, a bárszekrényből poharakat és egy üveg pálinkát vett elő, alig húzta ki a dugót, mikor megszólalt a csengő. János kinyitotta az ajtót, Anna sietve belépett.

Töltött a pálinkából. Anna kivette a poharat a kezéből, és átölelte, olyan erővel szorította, hogy János csak nehezen kapott levegőt. Kiszabadította a karját, és kigombolta Anna blúzát, a fekete kombiné pántja a mell súlyától ráfeszült a vállára, de a melle feszesen, egyenesen állt, mikor János ujja hegyével hozzáért, érezte, hogy emelkedik még magasabbra.

Az egész sima és izmos női testből az egészség és erő János számára oly idegen illata áradt. Úgy tűnt neki, Anna egy másik világba tartozik, fiatal, köteges izmú férfiak tulajdona, és ő csak valamilyen tévedés folytán, jogtalanul tartja a karjai között.

Összeszedte magát, tudta, hogy fölényt és erőt kell mutatnia, összefonódott testük ingott a szoba közepén.

– Szoríts magadhoz – suttogta Anna.

Karjában nem volt elég erő ahhoz, hogy meghajlítsa Anna hátát, inkább ő simult szorosabban a nő melléhez. Botorkálva mentek végig a szobán, rázuhantak a széles franciaágyra, fölöttük megrázkódott a polc, és a vázából kiszáradt virágok szirmai hulltak rájuk.

Mikor szétváltak, Anna pálinkát kért, mohón ivott, és újra magához húzta Jánost, száraz, forró tenyerével végigsimította az arcát:

– Olyan régen szeretlek, irigyeltelek mindenkitől. Távolról indultunk el, és nem tudtunk egymásról, de kezdettől fogva közös volt a sorsunk. Az Isten halálra ítélt minket: te beteg voltál, nekem nem lehetett gyerekem, a férjem ököllel ütött. Mindenki más tudomásul vette volna, hogy halálra van ítélve, de mi mindig tovább tudtunk menni, a mélyből, mindenkinél mélyebbről törtünk fel.

Anna szeme kitágult, hangja felerősödött, arcára rajongó kifejezés ült ki. János megértette, hogy a nő nem egyszerű szerencsevadász, hanem megszállottja a karriervágynak, fanatizmusa alig különbözik az idegbajtól. Nem ítélte el, sőt, még közelebb érezte magához, saját sorsából is emlékezett rá, hogy a látszólag leküzdhetetlen akadályokon csak a legvégső tartalékok bevetése segítette át, és ez a magasfeszültség a nőnél is megtette a maga romboló hatását az idegekre.

– Mindent el tudunk érni, amit akarunk. Csak el kell határoznunk, és feljutunk a csúcsra.

– És mi van ott fenn a csúcson? Sztálin volt a legnagyobb és a leghatalmasabb ember a században, és a múltkor olvastam egy nyugati újságban, hogy egész életében nem volt egy nyugodt perce sem.

– Te nem beszélhetsz így, neked győznöd kell, a mi életünk nem állhat meg egy mocsárban, úgy, mint másoké. Mi értelme lett volna mindennek, amit eddig csináltunk?

Mester Anna átköltözött és bejelentkezett János lakásába. Jól érezte magát új környezetében, az utcára sem járt le, sárga díszítéses, kék melegítőjében sétált a szobákban, főzött, átrendezte a bútorokat, vagy ha megunta a munkát, hasra fekve olvasgatott.

Ha meghallotta a kulcs zörgését a zárban, nem ment János elé, kinyújtott karral hívta magához. Ugyanazzal a nyugodt elégedettséggel ölelkezett, ahogy sétált vagy olvasott. Lelassította a mozdulatok ritmusát, nem szólt, merev, kissé bandzsító szemei befelé figyeltek, mintha egy más számára felfoghatatlan dalt követne hangról hangra, karjainak szorítása is eszerint változott, csak a csúcspont után hagyta el magát.

Az ölelkezések szüneteiben János végigsimította Anna nedves, meleg bőrét, ujjai alatt érezte, hogy a reflexek még most, a pihenés perceiben is remegnek.

Egyik este Anna megkérdezte:

– Ki fogja megmondani Miklósnak? Akarod, hogy én?

– Nem, bízd csak rám.

Bár János úgy érezte, csak a saját tulajdonát vette vissza, mikor Annát elvitte, mégiscsak nehezen találta meg a formát, hogy jelentse be az ügyet Károlyinak. Azt viszont semmiképp sem akarta, hogy Anna akár csak színlelésképpen, de továbbra is fenntartsa régi kapcsolatát, több mint egy hét telt el, amíg megfelelő alkalmat talált.

A nyomdában a Szabad Ég Alatt levonatait javítgatták, az egyik szünetben János elérkezettnek érezte az időt.

– Akarok mondani valamit magának, főnök.

– Valamelyik cikkről?

– Nem, magánügyben. Anna hozzám költözött.

Károlyi meglepődött, de hamarosan úrrá lett magán, és ez, úgy látszott, nem is kerül különösebb erőfeszítésébe:

– Értem. Én ebben a kapcsolatban mindig mindent becsomagolva tartottam, vártam, hogy mikor kell mennem. Anna haragszik rám?

– Nem haragszik. Nagyon hálás mindenért.

– Mondja meg, én is köszönök mindent – Jánosra nézett. – Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de szeretném, Jancsi, ha továbbra is barátok maradnánk. Tudna olyan arcot vágni, mintha nem történt volna semmi?

– Nem lesz nehéz, maga nagyon rendesen viselkedett.

– Ne mondjon bókokat, mert kénytelen leszek viszonozni. Maga ebben az ügyben kétszer is lekötelezett engem. Annát akkor hozta, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, és akkor viszi el, mikor már nehéz lett volna továbbra is együtt maradnom vele.

Károlyi a kezét nyújtotta:

– Tegyünk úgy, Jancsi, mintha még mindig azon az építkezésen dolgoznánk, a parasztkőművesek között. Jöjjön, menjünk át a büfébe. Igyunk meg egy üveg sört.

Ahogy elrendezkedett Altschuler az új lakásban, hívta haza Nagyezsdát. A lány a nyári szabadság idejére sem akart hazajönni, kérte apját, hogy inkább ő látogasson le a K.-i intézetbe. Indulás előtt telefonon beszéltek, Altschuler megkérdezte, mit vigyen magával. Nagyezsda régi képeslapgyűjteményét kérte, és tíz-tizenöt olcsó babát.

A lány az állomáson várta, külseje aggodalommal töltötte el Altschulert: Nagyezsda arcban lefogyott, szeme alatt szerteágazó ráncok tűntek fel. Altschuler rossz érzése csak fokozódott, mikor meglátta, hogy lánya a nevelői szobájában nem rakta ki a régebben elmaradhatatlannak számító albumokat, szobrokat, dísztárgyakat.

– Úgy élsz itt, mintha minden órában tovább akarnál menni. Miért nem teszed kényelmesebbé ezt a kis szobát?

– Jobb így nekem, apus – és hogy lezárja a témát, belekarolt az öregemberbe –, gyere, nézzük meg a gyerekeket.

A kis betegek pavilonjai egy nagy park mélyén, egészen a hegy lábánál helyezkedtek el. Az építők a maguk módján próbálták felélénkíteni a pavilonok külsejét és belső berendezését is, sok világos műanyag lapot ragasztottak fel, otthonos, alacsony lábú, kevés személyre méretezett bútordarabokat választottak ki, minden sarkot játékok foglaltak el. Altschuler mégis megdöbbent, mikor belépett, kezét az arcára szorította.

A gyerekek az asztalok mellett ültek, jóval többen voltak, mint amilyen létszámra a pavilont tervezték, néhányuknak nem jutott szék sem, a padlóra terített pokrócokra telepedtek le, vagy a falnál támaszkodtak.

Hat-tíz évesek voltak, mindegyikük gyógyíthatatlan nyomorék. Botok és mankók álltak az asztalok mellett, fémszerkezetek villogtak a lábukon. Egyforma kék intézeti melegítőt viseltek, a lányok hajába is egyforma vékony szalag volt kötve.

Nagyezsda belépésére egyszerre fordultak az ajtó felé, és csak a megszokott fegyelem tartotta vissza őket, hogy ne siessenek oda a nevelőnőjükhöz, de így is integettek, suttogtak felé, mindegyik szerette volna felhívni magára a figyelmet.

Nagyezsda sorra járta az asztalokat, és kiosztotta a képeslapokat és a babákat. A gyerekek elhallgattak az örömtől, és hitetlenkedve forgatták kezükben az ajándékot. Altschuler aránytalanul nagynak érezte az örömüket.

– Máskor nem szoktak kapni?

– Megkapnak minden szükségeset, de azon kívül semmit. Minden holmijuk az intézeté, nekik nincsen semmijük, most ezen a képeslapon vagy babán kívül.

– Szörnyű.

Nagyezsda vállat vont:

– Nem olyan szörnyű. Ha te nem vagy, én is így nőttem volna fel.

Néhány percig még ott maradtak a pavilonban. Altschuler örömmel látta, hogy Nagyezsda beleilleszkedett az intézetbe, megtalálja a megfelelő hangot a gyerekekkel, és a felettesei is meg vannak elégedve vele.

Visszatértek a nevelői szobába, Nagyezsda ide hozatta fel az ebédjüket. Evés közben anekdotákat mesélt nevelőtársairól és a gyerekekről, de ha elhallgatott, áthatolhatatlan szomorúság ült ki az arcára, és Altschuler érezte, milyen erőfeszítéssel kerüli el, hogy János iránt érdeklődjön.

Altschuler, hogy feloldja ezt a feszültséget, inkább maga kezdett el beszélni a vejéről. Nem akart illúziókat kelteni Nagyezsdában, így nem szépített a valóságon, elmondta, hogy János nem jelentkezik nála, csak hallomásból ismeri a tevékenységét, és néha olvassa a cikkeit az újságban.

Nagyezsda arca felragyogott, hogy végre a férjéről beszélhetett:

– Apus, minden nappal, amit itt töltök, közelebb kerülünk egymáshoz, erősebb lesz a kapcsolatunk. Tudom, hogy én is hiányzok őneki, de ezt az áldozatot meg kell hozni a szerelmünkért.

Altschuler nem kezdett vitát, nem tudta megítélni: e nélkül az illúzió nélkül kibírná-e a lánya az intézeti életet?

A vendéget az intézet mikrobuszával vitték le az állomásra. Nagyezsda lekísérte, és vele maradt a vonat indulásáig. Altschuler felajánlotta: elintézi, hogy felhelyezzék egy pesti nevelőintézetbe, de Nagyezsda egyelőre elhárította az ajánlatot:

– Ki kell várnom a megfelelő időt, amikor visszatérhetek. Nem szabad elsietni, mert mindent elronthatok. De már nincs messze.

– Miből látszik majd, hogy eljött az idő?

– Én érezni fogom, apus.

– Mégis szeretném, ha szólnál nekem előtte – mondta Altschuler, és lehajtott fejjel elindult a vonat felé.

János korábban ért haza, mint Mester Anna, aki ezen a délutánon köszönt el régi tánccsoportbeli barátnőitől. Mikor ki akarta nyitni az ajtót, megdöbbenve látta, hogy belülről egy másik kulcs van a zárban. Idő kellett hozzá, amíg megértette, hogy Nagyezsda hazajött. Nem tudta, mit csináljon, de nem gondolkodhatott sokáig, Anna bármelyik pillanatban megjelenhetett a lépcsők alján, becsengetett.

Meg-megbotló lépések hallatszottak, aztán az ajtó kinyílt, Nagyezsda állt vele szemben, várakozó mosollyal. Mióta utoljára találkoztak, lefogyott, arca a felrakott festéktől még sápadtabbnak látszott. Mosolya eloszlott János ingerült tekintetétől:

– Szervusz. Írtam neked, hogy hazajövök. Nem kaptad meg?

János szidta magát hanyagságáért, hogy már napok óta nem nézte meg a bejáratnál felszerelt levélszekrényt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Nagyezsda, ne haragudj, de most el kell menned.

– Miért?

– Valaki jön hozzám.

– De hát az a nő, Erzsi azt mondta…

– Nem ő, egy másik. Nemsokára itt lesz.

János attól tartott, hogy Nagyezsda megmakacsolja magát, vagy botrányt rendez, de az asszony arcán csak bánat és tanácstalanság látszott.

– Hová menjek ilyenkor?

– Menj el az apádhoz.

– Hozzá nem mehetek. Most jöttem el tőle. Mit szólna? Egész biztos rosszul lenne.

– Akkor is el kell most menned.

– De hát az enyém is a lakás.

– Holnap reggel neked adom az egészet, de most menjél.

Lent a lépcsőház alján lépések koppantak, János belépett az előszobába, és behúzta maga mögött az ajtót.

– Elkéstünk. Vidd be a holmidat a konyhába, és zárd be az ajtót, nem akarok még egy olyan jelenetet, mint a Magyar László utcában. Amíg mi bent leszünk a szobában, kimehetsz. Ha akarsz, reggel visszajöhetsz, és mindent megbeszélünk.

– Nem jövök vissza – mondta Nagyezsda –, élj nyugodtan.

János befutott a szobába, sietve bedobálta Nagyezsda holmiját a bőröndbe, és kihozta a kabátját is, közben csak a szeme sarkából látta, hogy a nagy asztal vacsorára van terítve. Alig rakta le a bőröndöt, mikor megszólalt a csengő. Még egy pillantást vetett Nagyezsdára figyelmeztetőül, hogy el kell hagynia a lakást, aztán kiment ajtót nyitni.

Átölelte Annát, és nem engedte, hogy körülnézzen, bevezette a szobába, még néhány percig le akarta kötni a nő figyelmét, a terített asztalra mutatott:

– Tessék, legyél háziasszony.

Bekapcsolta a rádiót, hogy felfogja Nagyezsda távozásának zaját, de a készülék még be sem melegedett, mikor hallatszott a konyha-, majd az előszobaajtó óvatos csukódása.

Nagyezsdának csak reggel indult a vonatja K. felé, az éjszakát kint töltötte a pályaudvaron. Az idő erősen lehűlt, de az asszony a ballonját sem bírta magán tartani, kötött kabátját is kigombolta. Most nem fogta el az a görcsszerű idegesség, mint mikor Jánossal és Bóna Erzsivel találkozott a Magyar László utcai ház kapuja előtt, de szomorúságát már nem enyhítette semmiféle remény.

Reggel felszállt a vonatra, és leutazott K.-ba, de tudta, a munka nem ad majd vigasztalást, ha kinyitja nevelői szobájának szürkére festett ajtaját, mögötte semmiféle meglepetés nem várja. Továbbra is levezette foglalkozásait, a gyerekek megérezték, hogy kedv és érdeklődés nélkül teszi, többé nem fogadták bizalmukba, csak a legelesettebbek húzódtak ezentúl is mellé.

Minden más munkáját lemondta, abbahagyta a továbbképző előadásokat, melyeket az alacsonyabb végzettségű nevelők számára tartott, és a testvérintézetbe sem járt át konzultálni a hasonló beosztásban dolgozó pedagógusokkal. Esténként behúzódott a szobájába, csak az asztali lámpát gyújtotta meg, és lefüggönyözte az ablakot, nem akarta, hogy valaki meglássa, itthon van, és bekopogjon hozzá.

Könyveket és egy üveg konyakot készített ki magának, bent a városban vásárolta, nem törődve azzal, hogy egész K.-ra kiterjedő pletykatémát szolgáltat. Tíz óra felé már kiürült a hétdecis üveg, Nagyezsda alig látta a táncoló betűket, tenyerébe támasztotta égő arcát.

Gondolatai apja körül jártak, ismerte az ellene indított hajszát, úgy találta, az ő élete külön teher az öregember vállán, emiatt fojtogató szégyen fogta el, papírt keresett, hogy írjon neki, de a toll már néhány betű után kicsúszott a kezéből.

Ha nem került rá az ügyelet, a vasárnapjai is így múltak el. Nagyezsda néha arról is megfeledkezett, hogy átmenjen ebédelni, vagy hideg ételcsomagot kérjen, ilyenkor csak kekszet vagy száraz süteményt evett.

A visszatérését követő harmadik vasárnap délutánján kopogtak Nagyezsda ajtaján. Nem nyitotta ki, a kopogás megismétlődött, végül valaki beszólt:

– Vendégei jöttek.

Nagyezsda megvárta, amíg a léptek eltávolodtak, csak akkor ment ki a folyosóra, pörkölt kávét rágott, hogy ne érződjön rajta a konyak szaga. Csodálkozott, és aggodalommal töltötte el ez a rendkívüli látogatás, apja egyébként telefonon vagy táviratban be szokta jelenteni érkezését.

Kint az udvaron körülnézett, annyira csak az apjára számított, hogy csak közvetlen közelről vette észre Józsa Dánielt és a mellette álló fiatal, szőke nőt. Összeölelkeztek, aztán az orvos bemutatta a partnerét:

– Teri.

A kézfogásnál Nagyezsdának feltűnt, hogy mindketten karikagyűrűt viselnek.

– Dani! Ti összeházasodtatok?

– Még nem – belekarolt Nagyezsdába, és sétára indultak a városba vezető jegenyesoron –, épp azért jöttünk, hogy meghívjunk az esküvőre.

– Mikorra tervezitek?

– Október elejére. Felviszünk kocsival.

Nagyezsda megszorította Teri kezét:

– Olyan boldog vagyok. Ünnepelni akarok. Meghívlak titeket az Arany Csikóba, ez a létező legelőkelőbb hely K.-ban.

A máskor üres, hodályszerű terem ezen a vasárnap délutánon megtelt – a fővárosból szerződtetett tánczenekar játszott –, a pincér csak nehezen tudott asztalt szerezni nekik. Nagyezsda pezsgőt és vörösbort hozatott:

– Még sohasem próbáltam együtt, de azt mondják, nagyon jó.

Bár magán érezte az orvos figyelő tekintetét, sokat ivott, jókedve lett, kifaggatta a lányt, hogy ismerkedett meg Danival. A történet nem sokban különbözött a főnök és női beosztott között kialakuló szokásos kapcsolattól – Teri laboránsként dolgozott Józsa keze alatt –, Nagyezsda mégis meghatódott, örült, hogy megoldódott fogadott testvérének élete.

– De most már nem csavarogsz tovább?!

– Nem, visszamegyek a régi helyemre, a Róbert Károly körúti kórházba.

– És hol fogtok lakni?

– Apus azt mondja, amíg nem kapunk külön lakást, költözzünk hozzá, az egyik szobát nekünk adja. Te beleegyezel, Nagyezsda?

Nagyezsda tudta, hogy a magas képzettségű és szolgálati minősítésű orvos akár azonnal szerezhetne lakást, csak azért megy a Zichy Jenő utcába, hogy vigyázzon az öregemberre.

– Nagyon rendes vagy, Dani, hogy nem hagyod apust egyedül. Így nekem is sokkal könnyebb.

Megszólalt a zene, Nagyezsda táncolni küldte Józsáékat, mikor elmentek az asztaltól, újra pezsgőt és vörösbort rendelt. Ivott, ingatta a fejét a zene ütemére.

Dani egyedül jött vissza az asztalhoz.

– Valami baj történt? – kérdezte Nagyezsda.

– Csak ami ilyenkor szokásos: elszédült – a férfi mosolygott –, a negyedik hónapban van.

– Boldog vagy?

Dani nem válaszolt, hosszan, komolyan nézett Nagyezsda szemébe, csak akkor fordult el, mikor menyasszonya visszatért az asztalhoz, de a zavart csönd még sokáig nem oldódott fel.

Már besötétedett, mikor felálltak, Nagyezsda kapkodva nyitotta ki az erszényét, háromszázötven forintot fizetett, a visszajáró pénzt a pincérnek adta. Mikor felállt, megcsúszott a kövön, és elesett, csak nehezen tudott fölkelni.

A fiatal pár elkísérte Nagyezsdát, jókedvük volt, útközben összehajolva énekeltek. Az intézet kapujában búcsúztak el egymástól, Nagyezsda és Teri, féltve rúzsukat, csak óvatosan csókolták meg egymást.

– Te is adj egy levegős puszit – mondta Nagyezsda Dánielnek, és behunyta a szemét. Bal arcán érezte a férfi ajkát, a csók olyan hosszan tartott, hogy mind a ketten zavarba jöttek. Nagyezsda néhány tréfásnak szánt mondattal próbálta feloldani a helyzetet, aztán besietett a kapun.

A zárt helyen még jobban a fejébe szállt az ital, szobájában leült az asztal mellé, és homlokát tenyerébe támasztotta:

– Dani szeretett engem – mormogta maga elé –, Dani szeretett engem.

Nagyezsda boldog volt, tudta, hogy soha, semmilyen köze sem lesz Danihoz, ez a felismerés mégis visszafelé bevilágította elmúlt napjait. Ez az öröm kellett – mondta magában –, hogy meg tudjak halni.

Búcsúleveleket írt az apjának és Jánosnak, de ezt az utóbbit eltépte, a foszlányokat is elégette. A maradék konyakban altatót oldott fel, a halálos adag kétszeresét, mert még részegen is irtózott egy sikertelen öngyilkosságtól.

Megitta a keveréket, és végigfeküdt az ágyon. Utoljára az apját látta becsukott szemhéja alatt, megmozdult, hogy felkeljen, de azzal nyugtatta meg felgyorsulva verő szívét, hogy Dani vigyázni fog az öregemberre.

Mikor megkapta a táviratot, mely lánya halálhírét közölte, Altschuler bement a szobába, az ablak oldalának dőlt, és nézte az utcát. Egy kézmozdulattal elküldte Ilonkát, aki csak néhány lépéssel távolodott el, aggódott, hogy gazdája leveti magát az ablakból. Altschuler sokáig állt egy helyben, majd látszólag minden ok nélkül megrázkódott, kalapját kérte, és kiment a pályaudvarra.

Kora este érkezett meg K.-ba, bevezették a kis nevelői szobába, ahol Nagyezsda lakott. Altschuler felemelte a lepedőt a halott arcáról, szinte szigorú pillantást vetett rá, aztán visszatakarta. Az igazgató adta át neki a lánya búcsúlevelét.

– Miért van feltépve? – kérdezte az öregember.

– A rendőrség bontotta fel.

Altschuler zsebre tette a levelet. Engedélyt kért, hogy használhassa az intézet telefonját. Először a Belügyminisztériumot hívta fel, elintézte, hogy adják ki neki Nagyezsdát az egyébként előírásos boncolás nélkül, aztán kocsit rendelt, amellyel a holttestet felviheti Budapestre.

Az autóra várni kellett, lánya szobájába ült be. Az igazgató beszélgetést próbált kezdeményezni, de látva, hogy az öregember egy mondatára sem válaszol, kiment a szobából. Mikor magára maradt, Altschuler elővette és kisimította lánya levelét.

Altschuler letette a levelet, odament az ágyhoz, és még egyszer megnézte a lányát. Nagyezsda arcát nem torzította el a merevség, lecsukott szemhéja alatt mintha nyugodtan és várakozóan figyelt volna.

Igen, szegény – gondolta a bíró –, megérdemelted a könnyű halált. Millió év múlik el, amíg újra olyan valaki születik, mint te voltál. De azt ne kívánd, hogy ne álljak bosszút.

Lépteket hallott, még egyszer megcsókolta Nagyezsda arcát, és óvatosan betakarta. Az igazgató jött vissza, közölte, hogy a helyi temetkezési vállalattól sikerült egy hűtőberendezéssel ellátott kocsit szerezni, és elintézte a szállítással kapcsolatos formaságokat is, de néhány iratra szükséges Altschuler aláírása. Az öregember bólintott, és kiment a szobából.

János nem halt bele a lövések okozta sérüléseibe, de még el sem hagyta a kórházat, mikor Altschuler ellen már teljes erővel kibontakozott a büntetőeljárás. Még az újságok megtorlást követelő cikkei sem indokolhatták azt a gyorsaságot, hogy letartóztatásának negyedik hetében, 1956. október 24-ére kitűzték ügyében az első tárgyalást.

A tárgyalást megelőző napon Altschulert átvitték a börtön borbélyához, le kellett vágatni hátul hosszúra nőtt haját. Leült a forgatható, támla nélküli székbe, hagyta, hogy a rab borbély a nyakába tegye a fehér kendőt.

A borbély egy pillantást vetett a börtönőr felé, aki a karján lógatva fegyverének szíját, újságot olvasott a sarokban, és közelebb hajolt Altschulerhoz.

– Hogy van, elnök elvtárs?

Altschuler felnézett:

– Maga ismer engem?

– Hogyne ismerném, maga varrt a nyakamba kilenc évet államellenes propagandáért. Nem emlékszik rám?

– Nem emlékszem mindenkire, aki előttem állt.

– Én viszont nem felejtettem el magát.

– Kár ijesztgetnie, egyetlen jogtalan ítéletet sem hoztam. Biztos vagyok benne, hogy maga is megérdemelte, amit kapott.

– Az mindegy, kilenc évet ellopott az életemből.

Az őr rájuk szólt, hogy fejezzék be a beszélgetést, a borbély katonásan bólintott, de míg Altschuler nyaka fölé hajolt, tovább suttogott:

– Nem kár levágni ezt a szép hajat? Annál jobban töri majd a kötél a nyakát.

Altschuler nem válaszolt, figyelte a tükörben az olló mozgását, attól tartott, hogy a borbély szándékosan belenyír a hajába. Ahogy nagyjából megfelelőnek találta a fazont, felkelt, és jelentkezett az őrnél.

A három hét alatt többször is találkozott olyan rabokkal, akik emlékeztek rá a bíróságról, vagy éppen ő ítélkezett fölöttük. Mindannyian a borbélyhoz hasonló módon sértegették, a házimunkás csíkokra tépte mosásba adott fehérneműjét, ételéből, kenyéradagjából elvettek, és csak a különzárka mentette meg Altschulert a testi inzultustól.

Nem próbált panaszt tenni az őröknél, azok, ha akartak volna, akkor is aligha tudtak volna segíteni. A kinti változások hatására a börtönben is fellazult a fegyelem, éjszakánként kikopogták a vízvezetékcsövön, hogy legkésőbb egy hónap múlva valamennyien kiszabadulnak.

Altschuler nem tartotta kizártnak, hogy ez valóban bekövetkezik, gyakran eltöprengett a lehetséges következményeken. Bár a rabok jó részét nem politikai jellegű ügyekben ítélték el, nem lehetett kétséges, hogy mindannyian a rendszer politikai ellenségeként kerülnek ki majd innen és a többi börtönből, és kint az utcán senki sem vizsgálja majd meg indítékaikat.

Mindenképpen meg kellene akadályozni ennek a nagyszámú és elszánt hadoszlopnak az akcióba lépését, egy konfliktus esetén a börtön legszigorúbb őrzésével, és ha erre nincs mód: a veszélyes állomány megsemmisítésével. Ezt Altschuler akkor is helyesnek találta volna, ha ő maga is a halálraítéltek közé kerül.

Az országban nem volt olyan fórum, ahol meghallgatták volna elképzelését. Altschuler mégis mindent gondosan feljegyzett. Foglalatosságát csak a takarodót jelző csengőszóra fejezte be. Lefeküdt, de nyitott szemmel töprengett tovább. Gondolatai lassan átterelődtek a lányára, hogy bosszút állt érte, a fájdalma is megenyhült, Nagyezsda arca elmosódó fény keretében, de megbékélt mosollyal merült fel benne.

Október 23-án éjfél körül megélénkült a börtön, izgatott, gyors jelzések futottak végig a vízvezetékcsövön, és a zárka falán is áthallatszott a hangos vitatkozás. Altschuler hiába várta, hogy lecsillapodjon ez a nyugtalanság, a zaj és a feszültség egyre erősödött.

Bár a börtönszabályzat tiltotta, Altschuler felkelt és felöltözködött, nem akarta alsóruhában várni a bekövetkező eseményeket. Az ablakhoz állt, és kinézett az udvarra, az őrség ott is teljes készültségben várakozott, fényszórókkal pásztázták a falakat. Altschuler sokért nem adta volna, ha megtudhatja a felindulás okait, ugyancsak a szabályok ellenére kinyitotta az ablakot.

Messziről halkan, de felismerhetően lövések hallatszottak, Altschuler próbálta megállapítani, milyen irányból és milyen távolságból, mikor a celláján megcsikordult a vasretesz, és kinyílt az ajtó. Az őr a folyosóról intett, hogy jöjjön vele, látszólag észre sem vette, hogy Altschuler felöltözött, és az ablakot is kinyitotta.

A börtönirodába mentek, az ügyeletes tiszt mellett Znamenszkij állt, belépésükre előrejött, úgy látszik, már korábban elintézhetett minden formaságot, mert most csak átfogta Altschuler vállát, és az udvaron álló autóhoz vezette. Sietve elhagyták a börtönt.

– Az utolsó pillanatban kaptam meg a papírt – mondta –, holnap reggel már nem tudtalak volna kihozni.

– Mi történt?

– Kitört a felkelés.

Altschuler megremegett:

– Lehetetlen.

Már a város belterületén jártak, Znamenszkij lecsavarta a kocsi ablakát, tisztán hallatszottak a nem is túlságosan távoli dörrenések.

– Most még csak a Rádiónál lőnek, de hogy reggel mi lesz, senki sem tudja. Még ma éjszaka leköltözünk Szolnokra, elintéztem, hogy velünk jöhess. Nem lesz túl kényelmes, de ki lehet majd bírni.

A sötét utcákból a kocsi hirtelen kikanyarodott a Körútra, Altschuler kinézett az ablakon. A Szabad Nép-székház előtt és más kereszteződésben is felborított villamosok, teherautók égtek, imbolygó fényükben emberekkel megrakott teherautók vonultak. Jelszavak harsantak fel, melyeket a tömeg vagy átvett, vagy csak egy-egy ember ismételgetett tovább.

Kocsijukon magyar rendszámtábla állt, Znamenszkijék mégsem kockáztatták meg, hogy hosszabb vesztegeléssel magukra vonják a figyelmet, egy néptelen utcán továbbhajtottak a Sztálin út felé. A Zichy Jenő utcánál Altschuler előreszólt:

– Álljatok meg, légy szíves. Hazamegyek.

– Megőrültél? Az elsők között leszel, akit a felkelők elvisznek.

– Akkor is, meguntam a menekülést, Simon. Mi keresnivalóm van nekem Szolnokon? Itt pedig még hasznomat vehetik. Ki tudja?

Znamenszkij a sofőrhöz fordult:

– Ne törődjön vele.

Altschuler barátja karjára tette a kezét:

– Köszönöm neked ezt az erőszakot, de annyit meg fogsz tenni a barátságunkért, hogy megengeded: én válasszam ki, hol és mikor akarok meghalni.

Znamenszkij intett, és a kocsi megállt a kopott, ötemeletes ház előtt. Mindketten kiszálltak, orosz módra háromszoros csókkal búcsúztak el egymástól. Altschuler becsengetett, Znamenszkij a kocsi oldalának dőlve figyelte, amíg kijött a házmester, és kinyitotta a kaput.

Józsa Dániel mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy Altschuler lemenjen az utcára, az öregember csak október 26-án kora reggel tudott kiszökni a lakásból. Biztonságával csak annyit törődött, hogy egy sötét szemüveget tett fel, egyébként lassú, kényelmes léptekkel járt, és a csoportosulások mellett is megállt.

Próbálta megállapítani: van-e még valahol szervezett ellenállás a felkelőkkel szemben, de amerre járt, csak egy-egy megsérült ház, füstölgő autó vagy feltépett úttest emlékeztetett a harcokra. Az EMKE mögött köpennyel letakart, halott orosz katonákat látott, sárgás agyvelejük kifolyt az aszfaltra, Altschuler rosszul lett, és csak sokára tudta folytatni az útját.

Megütötte a fülét egy mondat, hogy a Pest vidéki Pártbizottság Dózsa György úti épülete előtt még folynak a harcok, Altschuler gondolkodás nélkül elindult arrafelé. Mellékutcákon vágott keresztül, a környék viszonylag nyugodt képet mutatott, a téri sétányokon fiatal nők gyerekkocsikat toltak végig, néhány öregember a padokon ülve kártyázott, de ahogy leért a Pártbizottság épületéhez, többé nem látott embert, az utat a Városliget felől géppuskasorozatok pásztázták végig.

Altschuler egy kapumélyedésből figyelte a felkelők géppuskáinak torkolattüzét, egy pillanatnyi szünetet kihasználva a bejárathoz osont és becsöngetett. Ismerte az őrség parancsnokát, az mégis sokáig nézegette igazolványait, mielőtt beengedte volna.

A félszakasznyi katonai őrségen kívül alig húsz-huszonöt ember tartózkodott az épületben. Altschuler tájékozódni próbált, hogy juthatna fegyverhez. Felment az első emeletre, itt az egyik szobában szabályszerű kiképzés folyt, a védők közül néhányan nem értettek a fegyverek kezeléséhez.

Altschuler egy dobtáras géppisztolyt kapott, az oktató röviden elmagyarázta a célzás módját, megjegyezve, hogy a fegyver balra és kissé felfelé hord, megmutatta, hogy kell levenni és megtölteni a tárat, bővebb magyarázatra már nem maradt idő, mert a Városliget felől megélénkülő tüzelés új támadás kezdetét jelezte.

Az öregembert visszaküldték a földszintre, az oldalszárnyon, az egykori portásfülke ablaka mögött foglalt el lőállást, fedezékül néhány homokzsák szolgált, melyet egy megfordított régi bőrfotelben helyeztek el. Rajta kívül még egy férfi tartózkodott a szűk helyiségben, az íróasztalon feküdt, és géppisztolyát maga elé engedve figyelte az ablak előtti teret, az ajtó csikordulására visszanézett: Károlyi Miklós volt.

Altschuler megtorpant, utoljára akkor találkozott Károlyival, mikor az mint vádlott állt bírói emelvénye előtt. Károlyi élvezte a helyzetet, mosolyogva intett:

– Tessék befáradni. Nem hozott valami ennivalót?

Altschuler átnyújtotta az élelmiszercsomagot, melyet az előtérben adtak neki, Károlyi kivette az egyik szelet rántott húst, és nagy falatokban enni kezdett.

– Hát összekerültünk – mondta Altschuler –, nem képzeltem volna.

– Nincs jelentősége, ebben az épületben jelenleg legalább tíz olyan védő van, aki valamelyik másik védőt elítélte, lefokozta, vagy hivatali hatalmával visszaélve megverte. Ez itt most nem a leszámolás ideje. Ha akarja, a legünnepélyesebben megesküszöm, hogy nem haragszom magára.

Altschuler kinézett az ablakon: egy kórház elhagyatott kertjére lehetett látni, egyelőre nem vett észre semmiféle mozgolódást.

– Mi lesz itt?

– Attól függ, hogy azok odaát mennyire veszik komolyan az ügyet. Géppuskával és gyalogos rohammal nem juthatnak semmire, ahhoz túl nyílt a terep a ház előtt, de ha aknavetőt vagy páncélosokat hoznak, darabokban szedik le a plafont a fejünk fölül. De ráérünk majd akkor izgulni.

Egy újságpapírral megtörölte a száját:

– Nem akarok beleszólni a családi ügyeibe, de nem volt szép, ahogy elbánt Flanderával.

– Maga nem ismeri az ügyet, meg kellett bosszulnom a lányomat.

– Maga hisz a bosszúban? Tegyük fel, hogy engem most megöl egy neveletlen golyó, és ezért valaha ezer embert kivégeznek. Arányos bosszú ez?

– Miért ne volna arányos?

– Egymillió tonna emberi hús sem ér fel egy gondolattal, ami nem született meg. Ezért a bosszú sem lehet kárpótlás.

– És mit csináljunk az ellenségeinkkel?

– Semmit, tudomásul kell vennünk őket.

– És maga most mégis fegyvert tart a kezében.

– Ez más ügy. Azok ott a Városligetben nem az én ellenségeim, hanem a rendszeréi, és nekem most a rendszert meg kell védenem. Ez az utolsó szolgálat, amire még kötelezve vagyok, erre is csak magam kötelezem magamat. Ha élve hagynám el ezt az épületet, új világ kezdődik, jogomban áll a saját életemet élni, úgy, mint akármelyik másik embernek. De ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Oda nézzen!

A Pártbizottság mindhárom utcai frontjával szemben tankok jelentek meg, tornyukon nemzetiszínű zászló lobogott, ágyúik csövét az épület felé fordították.

– Most mi lesz?

– Legjobb tudomásom szerint egyetlen páncélelhárító fegyver sincs az épületben. A többit ki lehet számítani.

A tankok leadták az első sortüzet, a portásfülke falát is találat érte, sűrű vakolatpor terjengett. Károlyi nagyot nyelt, és végigfeküdt az íróasztalon.

– Azt olvastam, hogy a katonák ilyenkor különféle mély értelmű üzeneteket szoktak egymásra bízni. Maga nem óhajt valami hasonlót?

Nem jött válasz. Károlyi oldalt nézett: Altschuler a hátán feküdt, halántékán érte egy repeszdarab, azonnal meghalt. Károlyi nem mozdulhatott a helyéről, mert a tankok mellett géppuskák is bekapcsolódtak az ostromba. Károlyi lövésre emelte a géppisztolyát, és hunyorogva figyelte, hogy az előkészítés után mikor indul meg a gyalogos tömegek támadása.