Az eső szünet nélkül esett, még a háborúban megsérült és azóta ki nem javított belvárosi esőcsatornák szakadatlanul öntötték a vizet a járdákra.

A város egész magasságában és mélységében megérezte az esőt. Fönt, a házak tetején egymás után aludtak ki a páraköddel küszködő neonbetűk, a már déltájt leszálló szürkületben még bizonytalanabbá vált a közlekedés. A házak oldaláról hullott az ázott vakolat, fehér folttá kenődött szét a gyalogjárón, akik féltették ruhájukat, inkább a kocsiúton mentek.

Lent, a házak alatt megemelkedett a csatornák szintje, az elhanyagolt, kirothadt levezető csövek sok helyütt megrepedtek, és a szennyvíz elborította a pincéket. A törött pinceablakokon keresztül mind erősebben tódult fel az utcákra a szétmálló, öreg szőnyegek, ázott csersavas tűzifák és a poshadó krumpli szaga.

A szűk belvárosi utcák között csak egy parkosított tér: a Károlyi-kert őrzött még valamennyit az alig elmúlt nyár hangulatából. A kaviccsal felszórt sétányok mentén újra kizöldellt a fű, és az ágyások szélén kiütközött néhány húsos, rózsaszín vadvirág is. A padok lécei, mintha a nap sütne rájuk, csillogtak a víztől. Mégis a legtöbb ember mellékutcákba húzódva, elkerülte a Károlyi-kertet, a házfalaktól nem védett, szabad térségen jobban vágott az eső.

1951. szeptember huszonharmadikán, az esőzés második délutánján, öt óra felé is kihalt volt a Károlyi-kert, bár a környékbeli hivatalokból ebben az időpontban indultak hazafelé. A járókelők csodálkozva nézték azt a magas, sovány, huszonhárom-huszonnégy éves fiút, aki mégis erre vette az útját. Feltehetőleg azért választotta ezt az irányt, mert nem akart időt veszteni a kerülővel, erre vallott az is, hogy gyors lépésekkel vágott át a téren. Csak kétszer állt meg, először egy fűszálat tépett le, és a fogai közé harapta, másodszor az ázott föld erős, kesernyés illata késztette köhögésre.

A fiú arca fiatal kora és csontos, vékony testalkata ellenére már kissé megtelt, és megpuhulva megereszkedett, bőrének egészségtelen, fehéres színe és huruttól véres sarkú szemei sokat éjszakázó zenészekre és pincérekre emlékeztettek.

Bár öltözéke ugyanabból a két-három szövetfajtából készült, mely abban az időben a budapesti textilboltok egész választékát kitette, egy árnyalattal mégis elegánsabbnak tűnt az átlagnál. Ez a benyomás főleg az előnyösen párosított zöld és sötétszürke színekből származott, de hozzájárult az a hanyag, sportos könnyedség is, ahogy a ruháit viselte. Vállban erősen vattázott, zöld lódenkabátjáról engedte lelógni a széles övet, a gallérját felhajtotta, de elöl, mintha tűrhetetlen melege volna, még a zakóját is kigombolta.

Cipőjének vastag, porózus gumitalpa spongyaszerűen szívta be és spriccelte szét a vizet, mégis puha, feszült léptekkel járt. Néha körülnézett, ahogy figyelt, alsó ajkát erősen beszívta, csak egy vékony vonás maradt a helyén.

A Károlyi-kert átellenes sarkán befordult abba a kis utcába, mely a jogi kar központi épületéhez vezetett. Mikor a bejárati oszlopok elé ért, kiköpte a fűszálat a fogai közül, végignézett magán, gondosan megfésülte divatos, úgynevezett „tűzoltósisak” formájú frizuráját, befűzte a kabátja övét, és cipőjéről letörölte a ráhullott sárga homokszemeket. A zsebéből egy előre elkészített iratköteget vett ki, és vigyázva, hogy ő maga észrevétlen maradjon, a fal mellé húzódva belesett az ajtón.

Baloldalt, a portásfülkében éppen vacsorához készülődött a portás házaspár. Falánkságuknak híre járt az egyetemen, még a háború előtt azért vállaltak állást mind a ketten, hogy közös erővel szedjenek össze annyit, amennyi egy vendéglő megnyitásához kell. A háború után viszont nem kaptak iparengedélyt, így életük fő tartalma az evés lett.

A fiú kivárta, amíg megterítenek, arra számított, hogy evés közben kevesebb figyelmet szánnak rá. Mély lélegzetet vett, az idegességtől valamilyen pép gyűlt össze a torkában, félt, hogy bent, az előcsarnokban nem tud majd megszólalni. Hogy megnyugtassa magát, kipróbálta a hangját, halkan mondta maga elé:

– Mennem kell, mennem kell.

Mikor benyitott, a házaspár már a levest kanalazta.

– Jó estét. Jó étvágyat kívánok.

A portás ránézett, de nem emelkedett fel a székéről:

– Jó estét. Hová megy, János?

– Fel kell mennem a DISZ-irodába, sajnos összejött egy csomó hivatalos ügy, amit még ma el kell intézni.

És egy jellegtelen mozdulattal a kezében tartott iratcsomóra mutatott.

– A középső szárnyra nem lehet bemenni – mondta a portás –, a rektorhelyettes elvtárs szobájában most a bizottság ülésezik.

– Milyen bizottság?

– Most jelölik ki azokat a hallgatókat, akik Moszkvába mennek ösztöndíjasnak. Hogy lehet az, hogy maga nem tud róla?

A fiú, akit a portás Jánosnak szólított, vállat vont:

– Nekem nem szóltak. Különben sem fogom zavarni őket, nekem a kis irodában van dolgom, a keleti szárnyon.

A portás határozatlanul töprengett: mit tegyen? János tudta, ha belemegy a további vitába, a portás okvetlenül a kényelmesebb megoldást választja, és nem engedi fel, vagy legalábbis felszól az igazgatóságra, ezért habozás nélkül benyúlt a kisablakon, leakasztotta a fatábláról az iroda kulcsát, és befelé indult a sötét előcsarnokba. Útközben szólt vissza:

– Legyen szíves, majd adjon fel egy telefonvonalat az irodába.

Felsietett a bal oldali lépcsőn, a fordulóból a vállán keresztül visszanézett: a portás feje nem látszott a fülke ablakában, nyilván folytatta a vacsoráját. Fellélegzett, zsebkendőjével benyúlt az ingébe, megtörölte izzadságtól csorgó mellét és hátát, de rögtön továbbindult, minden percet számon tartanak, melyet bent tölt az épületben.

A második emeleten kinyitotta a kari DISZ-iroda ajtaját, az alibiként magával hozott iratokat feldobta a szekrény tetején halmozódó többi papír közé. Felemelte a telefonkagylót, búgás jelezte, hogy valóban feladták a vonalat. János feltételezte, hogy a portás evés közben is figyeli a telefont, így akarja ellenőrizni: csakugyan a szobában tartózkodik-e?

Ki akarta vonni az állomást és ezzel együtt önmagát is az ellenőrzés alól, mint ahogy korábban elhatározta, feltárcsázta a 150-717-es számot, mely a telefonkönyvben Demjén Ildikó újságírónő tulajdonaként szerepelt.

A túloldalon senki sem jelentkezett. János nem lepődött meg, nem akart beszélgetni, épp ezért választotta ezt a számot, mert tudta, hogy a nő most nincs a lakásán. A portás azonban ezt nem vehette észre, ha figyelt is, csak annyit láthatott, hogy ég a kapcsolatot jelző piros gomb. János megnyugodva tette le a kagylót az asztalra.

Nagykabátját és zakóját felakasztotta a fogasra, zsebéből is kirakott minden nehezebb tárgyat, csak egy vastag drótból hajlított álkulcsot vett magához. A kilincset megtámasztva, zajtalanul kinyitotta az ajtót, kinézett a folyosóra: a félerővel világító lámpák fénykörében semmi sem mozdult. Megvárta, míg lélegzete szabályossá válik, és elindult a középső épületszárny felé, ahol a felvételi bizottság ülésezett.

Már megtett harminc-negyven lépést az átjáró felé, mikor visszanézett, s egy káromkodást morzsolt el a fogai között: gumitalpú cipője szétterpeszkedő, sáros nyomokat hagyott a kövezeten.

Visszament az irodába, levetette a cipőjét is, először a fogas alá állította, majd az asztal mellé tette, úgy gondolta, a portás vagy a takarítónő gyanúsnak találhatja, miért állt annyi ideig a fogas előtt. Még be sem fejezte a mozdulatot, már megbánta túlzott óvatosságát:

– Őrület – mondta magában –, ki fog törődni ezzel? Azért fogok lebukni, mert túlbecsülöm őket.

Arca elsápadt, a lábai remegtek, mint hosszú éhezés után, ebben a pillanatban alkalmatlannak érezte magát, hogy a tervezett vállalkozást végrehajtsa. Összeszedte maradék erejét, és kényszerítette magát, hogy ne üljön le, ingét elöl összefogva, újból kilépett a folyosóra. Újból meglátta a lábnyomokat, legszívesebben mindet eltüntette volna, de beérte annyival, hogy csak az utolsó néhány lábnyomot törölte fel a zsebkendőjével, melyek jelezték volna, milyen irányba indult.

Ösztönösen a sötétebb mintázatú kövekre próbált lépni, ezeket valamiért melegebbnek képzelte, de még a hátsó lépcsőig sem jutott el, mikor a talpa már szinte merevvé fagyott. Felült egy folyosóra kitett asztalra, és tenyerében melengette a lábát.

A vasrácsot – mely a használaton kívül helyezett hátsó lépcsőt rekesztette el – zárva találta. Erre már korábban felkészült, de megdöbbenve látta, hogy a rendes ajtózár fölött még egy vaskos lakat is lóg, aznap vagy előző nap akaszthatták rá.

János gondolatban végigvette a lehetőségeket, milyen más úton tudna eljutni a középső szárny U alakú folyosójára, melyből a rektorhelyettes szobája nyílik, egyik lehetőséget sem találta megvalósíthatónak, így nem maradt más hátra, át kellett jutnia ezen a rácson.

Benyúlt a zsebébe, és kutatott valamilyen szerszám után, de az álkulcson kívül csupán néhány méter spárgát talált benne. Az ajtótok oldalában viszont egy kiálló szöget látott meg, kihúzta, és a vason enyhén meghajlította. Benyúlt vele a lakat nyílásán, és három-négy próbálkozás után sikerült felpöckölnie a nyelvét.

Az ajtózárral nehezebben birkózott meg. Bár az álkulcsot pontos méretre hajlította, nem számolt vele, hogy a régen használaton kívüli zárat vastag rozsda fedi. Alányúlt, és kissé megemelte az egész rácsot, hogy a rozsdaréteg fellazuljon, de a kulcsot még így sem merte megerőltetni, félt: a tolla beletörik a zárba, megizzadt, mire végül is elfordult.

Bárhogy sietett, a hátsó lépcsőn kénytelen volt még lassabban haladni. A lépcsőt a háta mögött beeső fény világította meg, az is fokozatosan elenyészett, épp annyit látott, hogy el ne botoljon. Lábát csúsztatta a lépcsőfokokon, a fordulót valaha alkalmi raktárnak használták, Jancsi zoknis lábfeje törött támlájú székekbe és puha rongyhalmokba ütközött.

Az első emeleten kinyitotta a rácsot, és kilépett a hátsó lépcsőről. Már messziről észrevette Noszter Németh, a rektorhelyettes irodájának kivetődő fényeit, de nem errefelé tartott, az U alakú folyosón épp az ellenkező irányba futott. Az átellenes folyosószárnyon beugrott az illemhelyre, felállt az egyik ülőkére, és kinyitotta az ablakot. Mint ahogy már korábban felmérte a helyzetet: ez az ablak pont az irodával szemben feküdt, és alig néhány méter választotta el attól.

Túloldalt, az irodában éles fénycsövek égtek. János huruttól véreres szemei könnyezni kezdtek, keze fejével letörölte, de így is sokáig homályosan látott, csak nehezen vette ki a teremben tartózkodók körvonalait.

Egy piros plüssel letakart asztal mellett ültek a bizottság tagjai, akik közül János csak néhányat ismert bentről az egyetemről, a többiek más szervek küldöttjeiként jelenhettek meg.

Az elnöki széket is egy eddig általa soha nem látott sovány, alacsony, öreg férfi foglalta el. Rövidre nyírt, ősz haja világított barna bőrű arca fölött, alsó ajka balra elhúzódott, mintha egy keserű poénnal készülne befejezni valamilyen hosszúra nyúlt vitatkozást. Szemét sokszorosan feltüremlett bőrréteg vette körül, ez tekintetének éles és számonkérő jelleget adott. Egyszer kinézett az udvar felé, természetesen nem láthatta a szemközti sötét ablakban meghúzódó Jánost, de a fiún így is végigfutott a hideg. Keze, melyen már fényesre száradt a bőr, egy pillanatra sem tudott nyugton maradni. Ha éppen nem lapozott az előtte fekvő iratokban, benyúlt a hamutartóba, és a leégett cigarettavégeket morzsolgatta. Valahányszor észrevette magát, kezeit lefektette az asztal lapjára, és mereven leszorította, de azok bizonyos idő után újra önállósították magukat.

A jobbra és balra kissé elhúzott székek is jelezték, hogy az öreg férfit, bent a teremben, félelemmel vegyes tisztelet veszi körül, Noszter Németh, a rektor helyettese is őfelé fordult beszéd közben. János szerencséjére az iroda ablakát nyitva hagyták – valószínűleg szellőztettek, mert csóvában tódult a dohányfüst –, így tisztán hallotta, hogy miről tárgyalnak odaát.

A rektorhelyettes egyhangúan pergő, kissé hadaró mondataiból érződött: a megbeszélés már órák óta folyik, és a résztvevők meglehetősen kifáradtak.

A bizottság épp egy Szilágyi Sándor nevű hallgató pályázatát tárgyalta meg. János azt hitte, a bizottság betűsorrendben veszi végig a jelentkezőket, az ő vezetékneve F-fel kezdődött, bosszankodott, hogy rajta már túlhaladtak. Értelmét vesztette az egész kockázatos besurranás, melyet csak azért vállalt, hogy megtudjon valamit ügyének állásáról, legalább néhány támpontot, miképp viselkedjen másnap, mikor személyesen kell megjelennie a bizottság előtt.

Legszívesebben visszafordult volna, kényszerítenie kellett magát, hogy tovább hallgassa a tárgyalást, melyből legalább a bizottság általános szempontjait megismerhette.

Felolvasták Szilágyi Sándor káderanyagának kivonatát, János megdöbbent, milyen behatóan ismerik Szilágyi életútját a legszemélyesebbnek látszó apróságokig, melyekről ő sem tudott, pedig tanulókörbeli társa volt a fiúnak.

Noszter Németh szemmel láthatólag gyorsítani akarta a megbeszélés tempóját, megpróbált átsiklani egy-egy adaton, de az elnöklő öreg férfi ilyenkor határozottan, majdnem durván megállította, és közbekérdezett. Utána meghallgatták Füstér Györgynek, a tanulmányi osztály vezetőjének véleményét, aki Szilágyi előmeneteléről, mozgalmi munkájáról és szakmai képességeiről tájékoztatta a bizottságot, majd szavazásra bocsátották a kérelmet.

János az ablak oldalának támaszkodva latolgatta az esélyeket, mivel semmiféle terhelő adat nem merült fel, sőt kedvezőtlen sem, úgy gondolta, elfogadják Szilágyi jelentkezését, a bizottság azonban szinte vita nélkül az elutasítás mellett döntött. Csak most fogta fel, milyen kivételesen körültekintő és szigorú ellenféllel került szembe.

Nem találta értelmét, hogy továbbra is kitegye magát a felfedezés veszélyének, megfogódzkodott az ablakkeretben, és leereszkedett a kőre, mikor váratlanul meghallotta: az ő nevét mondják odaát, az irodában. Sietve felhúzódzkodott előbbi helyzetébe, sőt megkockáztatva, hogy észreveszik, valamivel előbbre is hajolt, egyetlen szót sem akart elveszíteni a most következő tárgyalásból.

Noszter Németh felemelte a dossziét:

– Zucker bleibt zuletzt: Flandera János.

Az elnöklő öreg férfi kezeit a plüss asztalterítőre szorította, és szigorú pillantást vetett a rektorhelyettesre:

– Szeretném, ha inkább magyarul beszélne.

Noszter Németh arcára zavart mosoly ült ki:

– Én úgy tudtam, Altschuler elvtárs, hogy maga beszél németül.

– Teljesen közömbös, hogy én beszélek vagy nem beszélek németül. A Magyar Népköztársaság jogi egyetemén tárgyalunk, és itt ne használjon zsidós kifejezéseket.

Merő pillantást vetett Noszter Némethre:

– Még az én kedvemért sem. Legyen szíves, folytassa. Az előbb még minél hamarabb túl akart esni az egészen.

– Igen.

János nem értette pontosan ezt a szóváltást. Arra gondolt, hogy Noszter Németh talán az elnök esetleges zsidó származására célzott, de ezt a magyarázatot elvetette magában, egy hasonló célzás éppoly képtelenségnek látszott, mint hogy a magabiztos és tekintélyes Altschuler felvegye a sértést.

Noszter Németh kinyitotta a dossziét. János, aki még soha egyetlen sort sem hallott szigorú titkossággal őrzött káderanyagából, feszülten figyelt:

– Flandera János, 1927. Apja Flandera István, valamilyen cipészsegéd volt a Tizenkét Házak elnevezésű városszéli munkáslakótelepen, a hallgató is itt született.

Egy csokornyakkendőt viselő, több mint hetvenéves férfi: doktor Deseő Zoltán, a római jog tanára előrehajolt:

– A Tizenkét Házakban született? Valaha én is azon a környéken éltem.

Deseő egy mozdulattal bocsánatot kérve a közbeszólásért, vissza akart húzódni, de Altschuler ránézett:

– Mondana egypár szót ezekről a házakról? Mégsem közömbös a hely, ahol a jelölt született.

– Kérem, először is: ezek a házak nem házak, hanem barakkok. Még az első világháborúban építették őket hadikórháznak – négy évre, és most már harmincöt éve laknak bennük emberek, anélkül hogy valaki egy szöget vagy egy méter huzalt áldozott volna rájuk. A vezetékek pedig tönkrementek, vizet a szomszéd telepről hordanak, a közös vécéken nyolc-kilenc tégla magasan áll az emberi ürülék, villany nincs, petróleummal világítanak.

– Petróleummal világítanak? 1951-ben?!

Deseő vértelen ajka mosolyra húzódott, majd köhögni kezdett, hogy elrejtse mosolyát:

– Maga nagyon jól tudja, Altschuler elvtárs, hogy a város szélén mindig húsz-harminc évvel kevesebbet mutat a naptár, mint a belvárosban. Már ami a kényelmi-szociális helyzetet illeti.

– Még ma is laknak ezekben a házakban?

– Ma is, bár néhány házat már lebontottak.

– Miért nem költöznek el?

– A Tizenkét Házakból mindenki elmenekül, aki valamilyen formában pénzhez vagy jó álláshoz jut. Csak a legszegényebbek maradnak itt: öregek, alkoholisták, epilepsziások, tüdőbajosok, nyomorékok. Havi öt forint a lakbér, és ők ezt az öt forintot sem fizetik. Jövedelmük ugyanis nincs, a tanács nem tilthatja le, a kilakoltatás pedig nem fenyegetés a számukra, csak jobb helyre kerülhetnek. De azt hiszem, feltartom a bizottság munkáját, Noszter Németh elvtárs bizonyára folytatni kívánja.

Noszter Németh újra a dossziéba nézett:

– Szóval ezen a telepen született és nőtt fel a mi emberünk: Flandera János. Családját mintha egy rossz szociáldemokrata irányregény számára találták volna ki: apja részeges volt, anyja tüdőbajos, nővére elzüllött, vasárnaponként kerékpáron járt ide-oda a Népligetben, hogy minél több pasast tudjon fogni.

A bizottság tagjait nyomasztotta a hosszú vita, most felhasználták az alkalmat, és elmosolyodtak, de az ablakban álló János alig tudta visszatartania könnyeit. Maga előtt látta nővérét, ahogy hajnalonként az italtól és a fáradtságtól tántorogva, a bútorokba kapaszkodva bebotorkál a szobába, apja kikutatja a retiküljét, és elveszi minden pénzét, anyja pedig sóhajtva masszírozza dagadt lábait.

János méltánytalannak érezte, hogy ezek az emberek, akiknek nővéreit és lányait szerencsés sorsuk megkímélt a hasonló élettől, ismeretlenül ítélkeznek a lány felett, de elnyomta magában haragját, tudta: nincs és sohasem lesz módjában megbosszulni ezt a sértést. Tovább figyelte az irodában folyó beszélgetést.

Füstér, a tanulmányiosztály-vezető illetlennek találta, hogy a bizottság tagjai hivatalos megbeszélés közben örömlányokon mosolyognak, de ezt nem merte kimondani, helyette megrovó hangon megjegyezte:

– Nem szeretem a lumpenproletárokat, néha több bajt okoznak, mint az osztályellenség.

János meglepődve hallotta, hogy Altschuler a védelmére kel:

– A lumpenproletár életforma nem olyan, amit az ember fiatalkorában kiválaszt, és szisztematikusan képezi magát ebben az irányban, mint például egy hegedűművész. De most már igazán haladjunk tovább.

– Apja tanoncnak adja, először a bádogos és vízvezetékszerelő szakmát tanulja, aztán cipőfelsőrész-készítő, mázoló, végül asztalos, úgy látszik, egyikhez sem volt kedve. Az első adandó alkalommal elhagyja a Tizenkét Házakat. 1944-ben, tizenhét éves korában felkéredzkedett a telepen átvonuló szovjet tankok egyikére, és elment velük Nyugat felé. Ha csak szemlélőként is, de részt vett a bicskei, a bakonyi nagy páncéloscsatákban, legalább két tucat város elfoglalását látta véres utcai harcokban, ami egy tizenhét éves gyerek számára meglehetősen szokatlan élmény.

– Meddig jutott el?

– Csak az osztrák határig, egy rendelkezés megtiltotta a katonáknak, hogy továbbvihessék. Lerakták egy határ menti faluban…

Noszter Németh keresgélt a dossziéban:

– Feketehalmon. Megfenyegették a parasztokat, hogy ha a fiúnak egy haja szála meggörbül, amíg ők visszajönnek, rettenetes bosszút fognak állni. Mindenesetre azért egy géppisztolyt is hagytak Flanderánál. Ez a tizenhét-tizennyolc éves suhanc, mint az egyetlen fegyveres ember a faluban, élet-halál ura lett. Hamarosan a győri nemzeti bizottság is őt ismerte el az elmenekült régi hivatalnokok helyett az egyetlen jogosult hatóságnak.

– És ő hogy viselkedett?

– Korához és helyzetéhez képest meglepő önmérsékletet tanúsított. Mivel hivatalos ügyeket nem kellett intéznie, bevette magát a volt jegyzői lakba, és egész nap olvasott, csak este járta végig a falut. A parasztok hamarosan megszokták, nem féltek tőle, sőt, úgy látszik, nem is vették komolyan. Egyik nap fel akarták törni a hatósági pecséttel lezárt községi magtárat, melyben a városi munkások számára lefoglalt gabonát tartották. Flandera megállt a magtár kapujában, és figyelmeztette a parasztokat, hogy törvénytelen dologra készülnek, kijelentette: meg fogja akadályozni a szándékukat. Azok nevettek rajta, és félre akarták tolni, a fiú rájuk lőtt. Tegyük fel, hogy csak figyelmeztető lövést akart leadni, véletlenül fordította a géppisztoly csövét a levegő helyett a tömeg sűrűjére, bár véleményem szerint ő, aki hosszú időt töltött katonák között, kitűnően tudott bánni a fegyverével. Mindenesetre négy zsákos ember maradt ott halva az úton.

János ezt az eseményt nem írta bele az önéletrajzába, nem számított rá, hogy felelevenedik ezen a tárgyaláson, szorongva várta, mit szólnak hozzá a bizottsági tagok, ők pedig mindannyian Altschuler felé fordultak. Az öreg férfi elgondolkodott:

– Ahogy leírta az esetet, úgy tűnik: a fiú teljesen szabályszerűen járt el, nincs a világnak az a bírósága, amely felelősségre vonhatná.

Noszter Németh ingatta a fejét:

– Szerintem a dolog nem ilyen egyszerű, mert azért a négy halottat el lehetett volna kerülni.

Csend támadt, Füstér, hogy feloldja a feszültséget, megkérdezte:

– Nem fáznak? Ne csukjam be az ablakot?

– Nem szükséges – mondta Altschuler.

– A felettes hatóságok véleménye egyébként megegyezett az önével – folytatta Noszter Németh –, mikor Flandera János a harmadik napon kukoricaföldeken és árkokon keresztül bujdokolva bemerészkedett Győrbe, a pártbizottságon megtárgyalták az ügyét, és közölték vele, hogy nem tartják bűnösnek. Feketehalomra a történtek után természetesen már nem térhetett vissza, a megyei kulturális bizottságban dolgozott tovább.

Noszter Németh új lapot vett ki a dossziéból:

– Ez a megyei pártbizottság jelentése. Itt dolgozott 1949 augusztusáig, akkor jelentkezett továbbtanulásra. Nagyjából ki lehet számítani, miért éppen ebben az időpontban, sorsával ugyanis nem állt egyedül. Az a hullám, mely 1945-ben őt és rengeteg hozzá hasonló fiatalt szerte az országban felemelt, és képzettségüknél magasabb pozícióba sodort, kezdett kifutni alóluk. A koalíciós harc eldőlt a javunkra, és mint mindenütt, Győr megyében is elkezdődött a kívülállók áramlása a Magyar Dolgozók Pártja felé. Ezek között sok tekintélyes, használható ember akadt, akiket célszerűnek látszott befogadni és egy-egy jó állással végképp megnyerni. Az apparátus nem nőhetett az égig, hogy az egyensúlyt megtartsák, egyre alacsonyabb beosztásba helyezték a fiatal funkcionáriusokat. Érdekes, hogy ezek mennyire egyforma védekező taktikát választottak, hogy megmentsenek valamit, azaz ne a nulláról kelljen indulniuk, ha a hullám esetleg visszatér, az utolsó pillanatban jelentkeztek az egyetemre.

Altschuler legyintett:

– Gratulálok az elméletéhez, éppen annyit ér, mint az összes többi elmélet, amit karosszékben találtak ki.

Noszter Németh most is visszavágott, bár János úgy látta, csak kényszerűségből teszi, hogy tekintélyét védje a bizottság előtt, valójában fél az öregembertől:

– Lehet, de az is elképzelhető, hogy ön nincs értesülve bizonyos tényekről.

– Ezt nem maga fogja eldönteni. Kérem, folytassa a bizottság tájékoztatását.

– Ezek az emberek érettségivel természetesen nem rendelkeztek, mikor is szerezték volna meg? A legtöbbjüknek ahhoz sem volt kedve, hogy kétéves szakérettségis tanfolyamra menjen, mindannyian az úgynevezett háromszázalékos szabályban bíztak. A rektornak ugyanis jogában áll a hallgatóság három százalékát tetszése szerinti jelentkezőkkel betölteni. Nem kell mondanom, milyen harc folyt minden helyért, Flanderát végül is a megyei pártbizottság támogatása mellett a „Szabad Nép” ajánlása juttatta be.

Noszter Németh megnézte a mellékelt gépelt lapot:

– A főszerkesztő és valamilyen Demjén Ildikó írták alá. Érdekes volna megtudni, hogy ők milyen alapon ajánlották emberüket, mikor sohasem dolgozott náluk.

– Feltételezem, hogy a párt központi lapjánál tudják, mit és miért tesznek.

Füstér felkelt:

– Azt hiszem, már kiszellőzött a terem, ha megengedik, becsukom az ablakot.

És elfordította az ablakok kilincsét, az U alakú folyosó két átellenes szárnya között csak az eső egyhangú kopogása hallatszott tovább. János a szájak mozgásából próbált kiolvasni valamit, de egyetlen szót sem tudott megfejteni. Ezt annál jobban sajnálta, mert úgy látszott, hogy odaát az események éles fordulatot vesznek.

A portás nyitott be az irodába, és mentegetődző kézmozdulattal egy levelet adott át, a késői időpontból ítélve valószínűleg nem postás, hanem valamilyen hivatalos küldönc kézbesíthette. Füstér átvette tőle, a portás alázatosan kihátrált.

A tanulmányiosztály-vezető felbontotta és felolvasta a levelet, mely szemmel láthatólag megdöbbentette a bizottság tagjait. Noszter Németh az asztalra csapott, Altschuler is felállt a helyéről, csak most tűnt ki, hogy mennyire alacsony, és indulatos léptekkel sétálni kezdett, fejének árnyéka végigúszott a fehér függönyön.

Bár éveket adott volna az életéből, ha megtudja a levél tartalmát, főképp azt, hogy összefüggésben áll-e az ő ügyével, János belátta: a további figyelés nem éri meg a kockázatot, mely a percek múlásával arányosan növekszik.

Lelépett az ülőkéről, és végigfutott a folyosón, ugyanazon az úton, amerre jött, a vasrácsokat gondosan lezárta maga után. Visszatért a DISZ-irodába, megdörzsölte merev, fagyott lábfejét, és felöltözködött. Felemelte a telefont, a hallgatóban változatlan egyhangúsággal ismétlődtek a jelzések, visszatette a kagylót a helyére.

Becsukta a DISZ-iroda ajtaját, és lefelé indult, már az első emeleten jutott az eszébe: jó lett volna néhány iratot hozni magával, hogy ne legyen üres a keze, de már nem akart visszafordulni.

A portánál óvatosan előrekémlelt: a portás olvasott, és egy papír csücskével a fogait piszkálta. János köszönt, visszaakasztotta a kulcsot a fatáblára, és nyugodt léptekkel elhaladt előtte, csak szeme sarkából látta, hogy a portás gyanakodva néz utána.

Nem tudta rászánni magát, hogy végképp elmenjen. Arra gondolt, megvárja doktor Deseő Zoltánt – az egyetlen bizottsági tagot, akit jóindulatúnak vélt –, és megpróbálja kifaggatni, mit tartalmazott a Füstér által felolvasott levél. Tudta azonban, hogy nem várakozhat sokáig, a fel nem vett telefon is jelezte: Demjén Ildikó már rég elindult hazulról a Napsugár vendéglőbe megbeszélt randevúra.

Körbekerülte az épületet, lábát rátette a kapuval szemközti, kovácsolt vasláncra. Mivel órája nem volt, úgy döntött: tizenegy járókelőt hagy elhaladni maga előtt, hátha addig kijön az öreg tanár. Ez valószínűtlennek látszott, és az értelmetlen várakozással csak felidegesítette magát, de annyira kínozta a bizonytalanság, hogy még ezt a halvány esélyt is megjátszotta.

A járókelők előbb egyesével jöttek, aztán négy részeg karon fogta, bele akartak kötni a homályban álldogáló, magányos figurába, de János félreállt az útjukból, a részegek után egy szerelmespár következett. A tizenegyedik járókelő is elhaladt. János egy pillantást vetett a rektorhelyettes irodájának világos utcai ablakára, és kénytelen-kelletlen elindult Buda felé, a Napsugár vendéglőbe.

Nyomasztó magányosság töltötte el, minden szembejövő emberre fütyörészve és zavart szemekkel nézett, kezét-lábát elengedte, mintha lógnának a testén. Két fiatal, rosszul öltözött nő rávihogott, János kitért előlük.

Ennivalót akart venni a közértben, hogy ne tűnjön annyira éhesnek Ildikó mellett. Az asszony mindig észrevette rajta, és anyáskodva etetni próbálta. Három forintja volt, tíz deka párizsit vagy ugyanannyi sajtot kaphatott érte egy darab kenyérrel.

János ott állt a pult előtt, és nézte az árukat, még mindig a bizottság tárgyalására gondolt. Érezte a feléje áramló szagokat, látta az árcédulákat, de gondolatai fokozatosan lesüllyedtek valamilyen sötét és mozdulatlan közegbe. Nem választott az ételek közül, csak bámult az üvegre. Keze önállósította magát, zsebében megtalálta a spárgát, sokszorosan feltekerte ujjaira, a spárga kimaradt végét pedig a tenyerébe szorította.

Nevetést hallott a háta mögött, magához tért. Az elárusító is megdöbbent arccal hunyorgott rá, arcán minden hús a szeméhez húzódott fel. János gondolkodás nélkül rámutatott az első ételre, és kisietett az üzletből. Az utcán vette észre, hogy liptói túrót kapott, eldobta az egész csomagot, gyerekkorától utálta a közönséges, erős szagú ételeket.

Egy héten belül már másodszor állt be rövidzárlat az idegrendszerében. Alig pár napja egy utcai illemhelyen annyira nyomasztólag hatottak rá a körülötte állók, hogy nem tudta elvégezni a dolgát. Ez a szégyen elevenedett fel benne most, hogy a közértből kilépett. Olyan tehetetlennek és undorítónak érezte magát, hogy fogaival belemart a tenyerébe, szíve erősen vert, arca elvörösödött.

Beállt egy kapu alá pihenni, már egy perce ott vesztegelt, mikor észrevette, hogy nincs egyedül. A szemetesbödönök mellett egy középkorú, tollas kalapú asszony igazgatta lecsúszott harisnyáját. A nő felemelte a kezét arca elé, elengedett harisnyája lecsúszott egészen a bokájáig, azt motyogta, hogy éppen most állt be ide.

János úgy tett, mintha nem látná, de idegessége felfokozódott. Felhajtotta gallérját, hogy a járókelők ne lássák az arcát. Gyors lépésekkel haladt a Napsugár vendéglő felé, egy darabon szaladt is, de hamar kifulladt. Az esős időben ráhűlt testére a ruha, ez kissé lecsillapította.

A kis budai utcának, melyben a Napsugár vendéglő működött, még az esős időben is élénk volt a forgalma. Az ötvenes évek elején sorra zárták be a szórakozóhelyeket, üzletté vagy raktárrá alakították át, így érthető volt, hogy a megmaradtak forgalma felszökött. A Napsugár vendéglő azonban nemcsak ennek köszönhette a népszerűségét, nagyobb konkurencia mellett is kedvelt és látogatott hely maradt volna, különösen a csíkos ponyvával letakart kerthelyisége.

A kerthelyiség eredetileg a Szent Margit apácarend levegőzője volt, amikor az apácarendet feloszlatták, akkor csatolták az udvart a vendéglő területéhez. Az új használati cél érdekében csak néhány módosítás történt, maga az udvar alig változott. Repkénnyel befuttatott bokszok tagolták, a szentek nehezen eltávolítható mellszobrai szolgáltak az elválasztó falak rögzítéséül, ki-kilátszottak a vörös krepp-papír bevonat alól. A falba vésett felírást, melynek réseiből folyton kipotyogott a tömítőgipsz: „Ego sum via”, valaki tintaceruzával kijavította: „Ego sum piá”-ra, és egy kőbányai sörreklámot akasztott alá.

A vendéglő közönségét főleg a kiemelt munkásokból álló középosztály tette ki. A kocsmákban már bántotta őket a sűrű levegő, mely fénylő szénsavgöbökkel tölti meg a poharakat, másrészt féltek, hogy egy részeg kocsisnak szemet szúr jobb ruhájuk, beléjük köt, és ők nem tudnak elég férfiasnak mutatkozni partnernőjük előtt. Így jöttek át a csendesebb budai oldalra, nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert a környezet a megdöntött burzsoázia fellegváraként élt a tudatukban.

Középen feküdt a beviaszolt beton táncterület, a zene még nem játszott, a vendégek az asztalok mellett várták a tánc kezdetét. Egy asztalnál két-három pár is szorongott, a zsúfoltságban feltűnő volt, hogy a sarokasztalt egy negyven év körüli, szőkére festett nő egyedül foglalja le.

A nő, akit markáns vonásai, kis melle és erős csuklója szinte férfiassá tettek – hiába viselt bő redőzetű piros ruhát –, lassú, gondtalan mozdulatokkal az ajkát rúzsozta. Ha egy-egy helyet kereső vendég odalépett a sarokasztalhoz, és engedélyt kért, hogy leülhessen, a nő sajnálkozva fordította ki a tenyerét:

– Szívesen, de ne haragudjon, egy nagyobb társaságot várok.

Minden ilyen visszautasítása után egy-egy türelmetlen pillantást vetett a vendéglő bejáratára.

Nyolc óra után megérkeztek a zenészek, leültek az emelvényre, hangszereik mellé, a vendéglő udvarán megkezdődött a tánc. A beton megtelt párokkal, az új középosztálynak még nem jutott ideje, hogy megtanuljon táncolni, így a beton felől állandó zihálás, koppanás, lábsúrolás hallatszott.

A szőke nő az órájára nézett, idegesen bekattintotta a retiküljét, majd újra kinyitotta, elővette az alig eltett rúzstokot, és néhány pontot rakott fel a szája szélére.

A zene egy szám végén tust húzott, a hang még ott vibrált a levegőben, mikor kinyílt az utcai lengőajtó, és Flandera János lépett be rajta. Mint idegen helyen mindig, most is óvatosan félreállt, és tekintetét végigjártatta az asztal mellett ülőkőn. A nő észrevette, és nem törődve azzal, hogy feltűnést kelt, elébe sietett:

– Mi történt, Jancsi?

Kézen fogva vezette az asztalhoz, János csak itt jutott hozzá, hogy a kérdésre válaszoljon:

– Semmi, Ildikó.

– Hol voltál ilyen sokáig?

– Bent voltam a könyvtárban.

– Minek?

– El kellett intéznem valamit Fábiánnal. Ne haragudj, hogy késtem.

Az asszony keze fölé hajolt, és megcsókolta, ez meglehetősen ritkán fordult elő kapcsolatukban, Ildikó feje megrezzent az örömtől. Nem engedte el a fiú kezét, sokáig szorította, utána megkereste tenyerén a meleg árkokat, végigsimogatta, aztán belevéste a körmeit. Becsukta a szemét, és előrenyújtotta a nyakát, csak akkor tért magához, mikor János tenyere vérezni kezdett a körme alatt, felsóhajtott:

– Őrült vagyok, őrült vagyok!

Megcsókolta a fiú kezét, utána hátrahajtott fejjel nyújtotta a száját, János tudta, hogy meg kell csókolnia. Nem dohányzott, és most undorodva érezte a nő fogai közül előtörő keserű dohányszagot, mely lassan áthúzódott az ő szájába is, ezt az eltelt két év alatt sem tudta megszokni. Az orrán át lélegzett, a szeme nyitva maradt. A szobor mellett egy tükör lógott a falon. János csók közben nézte benne az arcát, csak a szemét és a homlokát láthatta, a többit eltakarta Ildikó haja.

Az asszony hirtelen szélesebbre nyitotta a száját, Jánost megcsapta a rumszag, óvatosan eltolta magától. Ildikó hátradőlt a székén, de tovább szorította a kezét.

János gondolatai újból visszatértek a jelölő bizottság ülésére, megpróbált valami közelebbit megtudni arról az emberről, aki a legmaradandóbban élt az emlékezetében:

– Ildikó, ki az az Altschuler?

Az asszony csodálkozva nézett rá:

– Altschuler József? Honnan ismered?

– Fábián említette a nevét ma délután. Ismered őt, személyesen?

– Igen. Én kétszer készítettem riportot az öreggel, mindig úgy éreztem, hogy a mostani vezető gárdában ő a legokosabb ember.

Lehalkította a hangját:

– De nem túl rokonszenves, azt hiszem, ha a középkorban él, ő lett volna a Nagy Inkvizítor.

– Most mit csinál?

– A Legfelsőbb Katonai Ügyészség elnöke.

– Ez, azt hiszem, nem túl nagy rang.

– Nem, legalábbis az ő képességeihez mérve. Azelőtt miniszterhelyettes volt, büntetésből helyezték át.

Óvatosan körülnézett, és csak akkor folytatta, mikor megbizonyosodott, hogy senki sem figyeli:

– Rákosi szándékosan fiatal, súlytalan emberekkel veszi körül magát, hogy biztosítsa a saját vezető szerepét, a régi emigráns gárdának – néhány kivételtől eltekintve – nem adja ki a hatalomból azt a részt, amit ők jogosnak tartanak. Ez ellen szerveztek egy mozgalmat, melyet Altschuler vezetett. A Központi Bizottságban Rákosi leszavaztatta őket, lebuktak, a többieket kizárták a pártból, de Altschulernek túl jók a kapcsolatai mindenfelé, nem merték bántani, csak áthelyezték a bírósághoz.

– Szóval ő is sértődött ember?

– Igen. Mondtam már neked, hogy ebben az országban mindenki meg van sértődve vagy ezért, vagy azért, Magyarország a méltatlankodás és a ki nem élt bosszúvágy országa. Altschuler különben nagyon szerencsétlen ember, nincs senkije, csak egy béna lánya. De most ne róla beszélgessünk.

Poharát a fiú szájához emelte:

– Igyál.

– Nem kell.

– Mije van a fának? Levele, le vele.

János ivott egy kortyot, Ildikó a hóna alá vette a retiküljét, és felkelt:

– Várjál, Kicsi, rögtön jövök.

János egyedül maradt, megtörölte a homlokát. A beszélgetés idejére visszafojtott idegessége fokozott erővel tört ki rajta. Zaklatott pillanataiban fokozottan vágyódott nő után, most is ez zavarta gondolatait, pedig most a holnapi döntés következményeit próbálta kiszámolni.

Ott állt mellette Ildikó széke, a rádobott sokszínű ülőpárna megőrizte az asszony egyetlen nőies formájának: combjainak erős lenyomatát, János megpróbálta felszabadítani magát ez alól a hatás alól.

Lehajtotta a fejét, haja beleragadt izzadt arcába, csikorgatta a fogát. Minden erejével Ildikóra gondolt, tudta, hogy fáradt idegei nem bírják tartani a feszültséget, az asszony képe elmosódik, a vágy kiég. Feltűnt Ildikó nyújtózó teste, ujjheggyel meg lehetett volna érinteni a bőrét, lassan lüktettek a sovány formák, karjai megnyíltak. Hirtelen, alig néhány pillanattal azután, hogy feltűnt ez a látomás, az idegek elengedték, és pontokká oszlott. Sötét lett.

János felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. A zenekar éppen szünetet tartott, a párok leültek, a karok kezdtek rácsúszni a szomszédos székek támlájára, itt-ott eltört egy pohár. Elhúzta a száját, és félhangosan dünnyögött maga elé:

– Holnap délben hirdetnek eredményt. Ha kijutok, rendben van…

Nyitott szemmel is Moszkvát látta maga előtt, a filmről és képekről ismert, kivilágított Egyetemet, a Kreml toronyórájának harangjátékát hallotta. Remegett az örömtől, ha elképzelte, hogy elmehet szenvedéseinek színteréről, Budapestről, és egy idegen városban élhet tovább. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne élvezze ezt a képzelgést, hanem tovább gondolkozzon:

– És mi lesz, ha nem jutok ki? Akkor sem adhatom fel a harcot. Minden kaput lezártak előttem, nincs más út: megpróbálok egy új nőt szerezni, aki segíthet. Ki lehetne az? Gondolkozni kell ezen, nem szabad megfeledkezni róla. Akármi is lesz, Ildikóra nincs szükségem, mindenképpen szakítani kell vele.

Mintegy tiltakozásként a döntés ellen, minden eddiginél vonzóbban jelent meg előtte Ildikó. János, hogy leküzdje idegeinek ezt az ellenállását, felsorolta magában azokat az alkalmakat, mikor a nő megbántotta vagy megsértette őt. Hosszú várakozásokra emlékeztette magát, az irtózásra Ildikó rúzsának zsírszagától, ellentmondást nem tűrő, fölényeskedő utasításaira, nyomasztó, kedvetlen sétákra. Ezeket az eseteket mindig gondosan megjegyezte, és magában többször is elismételgette lefolyásukat, tudta, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező szakításnál biztos érzelmi támaszul szolgálnak majd.

Itt tartott gondolataiban, mikor megérezte, hogy valahonnan figyelik.

Fölemelte a fejét: egy kalauznő nézte őt a túlsó sarokasztaltól. A táncparkett most üres volt, János pontosan megfigyelhette a kalauznőt és az asztal körül ülő egész társaságot.

Négyen voltak. Egy zöld pulóveres férfi vitte a szót, vérmes, parasztos arcához egyáltalán nem illett a modern, keret nélküli szemüveg. Mélyen, torokból nevetett, úgy látszik, fogai már elromlottak, és ezt szégyellte, mert felső ajkát nevetés közben sem mozdította el a fogsoráról. Mellette, belül egy nagy hajú, sovány, fiatal férfi ült divatos, tejcsokoládé-színű kabátban (finomkodó, kimért mozdulatairól János másodvonalbeli színésznek gondolta), láthatólag nem törődött szomszédja vicceivel, a társaság negyedik tagjával, egy csinos, de rikítóan öltözött kislánnyal beszélgetett. A kislány arca fehérlett a púdertől, de még így is virítottak a pattanásai. Gyors és élénk mozdulatokkal kísérte szavait, néha a kalauznő felé nevetett, és oldalba bökte a könyökével. Az erős és kicsit esetlen kalauznő visszamosolygott rá.

A kalauznő az asztal külső sarkánál ült, szemben a vérmes arcú férfival, nyilván hozzá tartozott. János tizenkilenc-húsz évesre becsülte, három-négy évvel lehetett fiatalabb nála. A vastag, fekete kalauzöltöny eltorzította a lány alakját, de így is lehetett látni, hogy széles, erős válla és keskeny csípője van. Az arca meglepte Jánost, erős alakjához nem illően finom, tatár vágású arc volt ez, kiemelkedő pofacsonttal és kis, pisze orral. Arcán a telt húsmezőket egyetlen erélyes vonás sem tagolta, hiányzott belőle a mozgékonyság, János úgy érezte, hogy a gondolatai is lassan foroghatnak. Feltűnően öltözködő, mozgékony kis barátnője mellett úgy tűnt, mint egy nehézkes tengeri hal, vezetője, a fürge pilótahal mellett, és valószínűleg ez is határozta meg kapcsolatuk jellegét.

El akart fordulni, de a lány hirtelen újra ráemelte a szemét, János visszanézett, és a kitágult szemekből megértette, hogy a lány lát rajta valami sebet vagy rendetlenséget, amelyre fel akarja hívni a figyelmét.

Végigtapogatta az arcát, bőre izzadt volt, mégis tüzelt. Megsimogatta a haját, és visszanézett, de a kalauznő arca még mindig várakozó maradt. János a száját is végigsimította, ujjai véresek lettek, csikorgó fogai belül feltépték az ajkát.

Zsebkendőjét az ajkához szorította, és köszönetül bólintott. A lány is biccentett, és elmosolyodott, Jánost megfogta ez a mosoly: a pofacsont körül összehúzódtak a kalauznő arcának feszes formái, de a szeme egy pillanatra sem szűkült össze.

A vérmes arcú pulóveres férfi észrevette, hogy a kalauznő átnéz a szomszédos asztalhoz. A kezére tekerte a lány hosszú, fekete haját, és homlokát látszólag játékosan többször is lenyomta az asztallapra. Ahogy a lány feje felemelkedett, újra Jánosra nézett, arcán semmi sem változott, mintha a partnere ott sem volna, de János mégis irtózott attól az engedelmességtől, ahogy a lány ezt a lealacsonyító játékot eltűrte.

– Nem érhet nagyobb megalázás – dünnyögte magában –, mint hogy valaha egy ilyen nőhöz legyen közöm.

A vendéglő hátteréből Ildikó jött vissza, a lány vonakodva, de újra a saját társasága felé fordult.

Ildikó leült, fejét a fiú vállának támasztotta:

– A felvételiről tudsz már valamit?

– Hogy tudhatnék? Miért kérdezed? Te hallottál valamit?

Ildikó megrázta a haját:

– Semmit. Csak úgy eszembe jutott.

Tíz óra elmúlt, újra megkezdődött a tánc. A táncolók végképp eltakarták János elől a lányt.

A zenészek már lejátszották a kötelezően előírt magyar és szovjet számokat, most rákezdtek a régi, háború előtti divatos slágerekre. János ingerülten nézte a táncoló párok álmodozó, meghatott arcát, úgy viselkedtek, mintha ezek a melódiák régi, nagyvonalú szórakozások emlékét idézték volna fel, bár tudta, hogy éppúgy, mint ő, valamelyik külvárosi mozi nézőterén hallották először a nagyfilm előtti szünetben. A zenekar épp az: „Egy kis kíváncsi kacsá”-ba kezdett bele, Ildikó megfogta a kezét:

– Gyere táncolni, Kicsi.

– Nem megyek.

– Én úgy szeretnék, gyere.

Ildikó nem táncolt ügyetlenül, de János így is észrevehetően lassította a tempót a nő kedvéért, csak térde hajlása jelezte a figurákat. Táncuk feltűnést keltett, a parkett mellett sokan figyelték a mozgásukat, a szaxofonos is leszállt az emelvényről, és szinte az arcukba játszott. Ildikónak hízelgett a siker, egyre fokozta a tempót, és szövegsorok töredékeit suttogta a fiú fülébe.

Jánost kifárasztotta a tánc, érezte, hogy inge az izzadságtól olyan vékonyan tapad a hátához, mint egy nedves cigarettapapír. Üres gyomra felkavarodott, tüdeje minden lélegzetvételnél fájt.

A tánc véget ért, Ildikó kézen fogta, és kipirult arccal vezette az asztalhoz, ahogy leültek, újra hozzá akart bújni, Jánosnak megcsapta az arcát a rúzs szaga, ingerelte a gyomrát, eltolta magától az asszonyt, és ivott egy korty rumot.

A rum sem segített, sőt hányingere csak erősödött, felkelt, és bocsánatkérő mozdulatot téve kisietett. Balszerencséjére elfoglalva találta a mosdót, kénytelen volt beállni az orgonabokrok közé, a sötét oldalfal mellett.

Hiába nyúlt le a torkán, nem jött fel semmi, de egész testét kiverte a verejték a félelemtől, hogy rosszul lesz, és vért fog hányni. Meglazított magán minden övet és gombot, de a hűvös levegő sem enyhítette kínlódását.

Nem tudta, mennyi ideje állhatott előrehajtott fejjel a fal mellett, a sötét bokrok leveleit tépkedve, mikor valaki egy vizes zsebkendőt nyomott a kezébe:

– Törülje meg az arcát.

János a meglepetéstől összerándulva felkapta a fejét: a kalauznő állt előtte, aki a szomszéd asztaltól nézett rá.

– Segíthetek?

János erőt vett magán, megtörölte az arcát, és rendbe hozta a ruháját. Visszaadta a lánynak a zsebkendőjét:

– Nem, köszönöm, már jobban vagyok. Úgy látszik, sokat ittam, ma van a születésnapom, tudja, hogy van ilyenkor.

A lány nem válaszolt a kedélyeskedésre, János nem tudta, hogy búcsúzzon el tőle, bólintott.

– Még egyszer köszönöm.

A megvilágított kerthelyiség felé indult, félútról visszanézett: a lány ott állt mozdulatlanul a bokrok előtt.

Ildikó cinkos mosollyal fogadta:

– Kidobtad a rókabőrt?

Jánost felingerelte ez a mosoly, legszívesebben ebben a pillanatban szakított volna vele, de nem engedett a kísértésnek, belátta, hogy még korai lenne. Felvette a kabátját, a legszorosabbra húzta meg az övét magán, eligazította hátul a ráncokat:

– Menjünk.

Az asszony – megszokott módon – két húszforintost csúsztatott a kezébe, János fizetett, és kifelé indult. Nem akarta, hogy Ildikó megfogja a kezét, elöl összefogta ujjait. Az udvar közepén összetalálkoztak a kalauznővel, ránézett: a lány szemében most is mély, megmagyarázhatatlan szánalmat látott. Nem tudta megállni, hogy ne köszönjön neki:

– Viszontlátásra.

– Jó estét – mondta a lány.

Ildikó menet közben visszafordult:

– Ki ez a nő?

János nem válaszolt. Kiléptek az ajtón, kint az utcán Ildikó erőszakos mozdulattal belekarolt, fejét a vállára hajtva a vendéglőben hallott, régi slágereket dúdolta. Ezeket a slágereket szokta énekelni akkor is, mikor lefekvés előtt fel s alá járt a szobában. János szája telifutott keserű nyállal.

A lakás, az életközösséget már felbontott Ulrich házaspárnak – Ildikónak és férjének – közös tulajdona volt. Használatát megállapodás szabályozta: a hét első felében Ildikó megy vidéki riportra, a hét második felére pedig Ulrich kér magának vidéki kiküldetést, az éppen otthon tartózkodó fél szabadon rendelkezik a lakással.

A lakással, melyet egyikük sem érzett többé a magáénak, nem törődtek, még a takarítást is elhanyagolták, Ulrich például mindig lerágott csirkecsontokat hagyott hátra, melyek csütörtök reggelenként valósággal elborították az asztalt.

Biztos most sincs megágyazva – gondolta János –, Ildikó majd előresiet, és a sötétben próbál valamilyen rendet teremteni, de mikor felgyújtja a villanyt, a szétdobált ruhák és az összetornyosuló ágynemű látszik majd a szekrények lakk tükrében. Csak az ágy mellé lesz gondosan kikészítve a szopókás cigaretta, melyet Ildikó mindig ráerőltetett, ha nála aludt, hogy ne érezze száján egész éjszaka a dohány ízét.

Az eredményhirdetés napján János későn ébredt fel, sietve öltözködött, mégis fél kettő elmúlt, mire beért az egyetemre. A többiek már ott ültek Noszter Németh István szobája előtt, a hosszú és sötét folyosón. Végigszámolta a várakozókat, akik majdnem mind ünneplő ruhát viseltek, tizennyolcan voltak, a hírek szerint négy embert küldenek ki Moszkvába, tehát minden ösztöndíjas helyre körülbelül öt pályázó jut. A kilátásokon valamit javított, hogy Szilágyi Sándor már kiesett az esélyesek közül.

A jelölteket sok első- és másodéves hallgató vette körül, ők erre a napra szabadságot kaptak. A tanárok többsége részt vett a jelölőbizottság munkájában, így két évfolyamon is elmaradtak az előadások.

János nem ült le a többiek közé, idegesítette az a mód, ahogy a társai szorongásukat palástolták. Egy alacsony, szemüveges fiú – Mundnak hívták, két éve tért vissza Izraelből, egy ideig esztergályosként dolgozott Csepelen, úgy került be a jogi karra – most is a munkáskádert játszotta. Pecsétes, kopott hétköznapi ruhájában jött el, kezét zsebre dugta, és fütyörészve sétálgatott. Egyikük a Svejket olvasta, és hisztérikusan nevetett, a másik egy odasodródott lánnyal egy sötét sarokba húzódott, és durván tapogatta, egy fanatikus parasztfiú, aki a szemináriumokon gyakran versben beszélt szomorú gyerekkoráról, most egészen magába merült, ajkai hangtalanul mozogtak, látszott rajta, hogy imádkozik.

A bizottság körülbelül negyedórát foglalkozott az első jelölttel, amikor kijött, öt percig nem hívtak be senkit, nyilván a soron következő anyagot készítették elő. Itt már betartották a betűrendet, János negyedik volt a névsorban, még majdnem egy óra hosszat ráért, különben is hangosan kiáltották a neveket.

Tovább sétált a folyosón, a mintás követ nézte, mintha előző napi mezítlábas nyomait keresné rajtuk. Egy homályos szakaszra ért, melynek ablakai nagy, fölül háromszögben csúcsosodó tűzfalra néztek. A tűzfalon háborús géppisztolysorozatok nyomai látszottak, a háromszög felső csúcsa pedig ki volt kezdve, valószínűleg a szél tépett le belőle két-három téglát. Jánost érdekelte a lehullott téglák sorsa, kinyitotta az ablakot, és lenézett: a tűzfal lábánál ott hevertek a téglák széttörve, sárga darabjaik szétszóródtak az összehordott, nedves földön.

Nem volt kedve továbbmenni, benyitott az egyik üres osztályba. Egy padot végigtörölt a zsebkendőjével, és lefeküdt, két tenyerével betakarta az arcát, próbálta előkészíteni magát a bizottság előtti megjelenésre.

A tavalyi másodéves pályázóktól hallotta, hogy ilyenkor nemcsak a kiküldetéssel kapcsolatban és a szakmai anyagból tesznek fel kérdéseket, a beszélgetés sokkal inkább hasonlít egy általános politikai-erkölcsi vizsgálathoz. János megtudta egy-két kérdés szövegét is. Az újkori történelem tanára például minden évben ugyanazt szokta kérdezni:

– Miben különbözik a kapitalista karrier a szocialista karriertől?

János gyakorlatképpen végiggondolta ezt a kérdést, kétféle választ talált, az első – látszatra hatásosabb – felelet így szólt:

– A szocializmusban nincs karrier.

Ez olyan együgyűen hangzik, hogy valaki okvetlenül beugrik majd, János szinte hallotta a következő kérdést:

– Ha a szocializmusban nincs karrier, akkor mivel magyarázza, hogy mégis ezrével vannak új gyárigazgatóink és tucatjával új tábornokaink?

Most pedig a kérdező felé el kell mondani a tulajdonképpeni anyagot. Be kell bizonyítani, hogy a „karrier” szóhoz a köztudatban más szokásformák és tartalmak járulnak, mint azok a jellegzetességek, melyek az egész osztály, egy nép felemelkedését kísérik. Az illető tanár meg lesz elégedve, hogy milyen ravasz kérdést talált ki, neki pedig sikerült hatásos formában elmondani a felelet anyagát.

János gondolatban mégis elvetette ezt a formát. Ez a magatartás rendkívüli koncentrálást igényelt volna, és színészi képességeinek teljes latba vetését, mert a látszólagos keménységen átsütő, mély érzelmeket kellett volna jeleznie, ő viszont fáradtnak érezte magát. Úgy döntött, ha ezt a kérdést kapja, egyszerűen azt fogja válaszolni, hogy az egyik individualista akció, a másik pedig egy nép alapvető osztályainak a felemelkedése.

De ebbe sem tudott belenyugodni, kevésnek érezte ezt a feleletet, hiszen ennyit vetélytársai is elmondanak, ki kell egészíteni a gondolatot valamilyen látványos vetülettel. Például azzal, amit még a tizenkét házakbeli Gábriel szabótól, a régi szociáldemokratától hallott gyerekkorában: hogy vannak a kapitalizmusban olyan karrieristák is, akiknek romboló tevékenységében akaratuktól függetlenül az egész elnyomott nép bosszúvágya is kifejeződik. Persze mint mindig, most is ki kell majd emelni, hogy a szocializmusban a megváltozott osztályviszonyok következtében nem fordulhat elő hasonló jelenség.

Nem volt kedve töprengeni a többi kérdésen, gondolatai szertefutottak, egy pillanatig Gábriel szabót látta, ahogy a villogó tűt az anyagba szúrva magyaráz, aztán saját magát, amint az uborka alakú házmesteri lámpa fényénél a Gábrieltől kapott könyvet, Kropotkin: A forradalmi kormány szerepét olvassa, és eltűnődik az érthetetlen kifejezéseken.

Megdörzsölte az arcát, és felült, a pad támlájára könyökölve kinézett az ablakon.

Jánosnak eszébe jutott a tegnap esti kalauznő, elmosolyodott. Ujjai hegyével a pad üres tintatartóját forgatta, és megpróbált visszaemlékezni a lány arcára, de csak tatáros pofacsontját látta, és nagy, kék szemeit, a homlokát és a száját nem tudta felidézni. Idegeinek feszültsége ebben az emlékezésben fogódzóra talált, vágy fogta el, hogy újra lássa a kalauznőt. A folyosó túlsó végéről kiáltást hallott:

– Flandera János következik.

Megismerte Füstér igazgató hangját, összehúzódott a gyomra, és a szájában savanyú ízt érzett. Az osztályterem előterében kapkodva kinyitotta a csapot, és ivott egy korty vizet, aztán visszafutott Noszter Németh irodája elé. Meg akarta kérdezni a többiektől az eddigi eredményeket, de nem jutott hozzá, mert Füstér mosolyogva és határozottan a kitárt ajtóra mutatott:

– Tessék befáradni.

Átkozta magát, amiért nem tért vissza néhány perccel korábban, mert így a viszonylagos esélyek ismerete nélkül kellett megjelennie a bizottság előtt. Csak nehezen gyűrte le felindultságát.

János belépett, szögletesebbre vette mozdulatait, ezt a taktikai húzást Mundtól vette át, úgy tapasztalta, a nehézkes gesztusok általában bizalmat keltenek, mert a munkásosztályhoz való tartozás jeleként értékelik. Megvárta, hogy intsenek, csak aztán ült le a magányos székre a bizottság asztala előtt. Felnézett: az asztalt Sztálin és Rákosi fehér gipszszobra fogta közre, a bizottság tagjai egymás mellé szorultak, izzadtak, nyakkendőjük mögött ki volt gombolva a legfelső inggomb.

Tekintetével Altschulert kereste, az öreg férfi most nem középen ült, hanem az asztal egyik sarkánál, arcszínén látszott, hogy rosszul érzi magát, előtte rovátkolt falú üvegtányérban krumplicukor feküdt, néha kivett egy darabot. Összeakadt a pillantásuk, János úgy érezte, hogy Altschuler gyűlölettel néz vissza rá.

Füstér egy papírlapot mutatott a mellette ülő tanárnak, és eltakarva mosolygó száját, magyarázott neki valamit. János a gomolygó cigarettafüstben is látta, hogy az ő életrajzát tartják a kezükben. Végignézett a bizottság tagjainak arcán, a haragos vagy gúnyos pillantásokból megértette, hogy ügye elveszett, ugyanezt fejezte ki doktor Deseő Zoltán részvevő bólintása is.

Lába magától megmozdult, nem sok hiányzott, hogy felkeljen és kirohanjon a teremből. Összeszorította az ökleit, a térdére fektette, és próbált gondolkozni, de a tények ismerete nélkül egyelőre semmiféle mentő terv nem juthatott az eszébe.

Még mindig tartott a zsongás, senki se szólította meg, János most Noszter Németh Istvánra nézett. A rektor helyettese ott állt a bizottsági tagok háta mögött, és az egyik gipszszobornak támaszkodott. Felgyűrte kék selyemingének ujját, kivillantak vastag, de asszonyosan puha karjai. Elsimította ingén a ráncokat, aztán Jánoshoz fordult:

– Nézze, Flandera, meg kell mondjam: számomra nem mindenben ellenszenves a maga viselkedése. Valaha, fiatalkoromban, rajongtam Julien Sorelért és Lucien Rubempréeért, én sok mindent meg tudok érteni. Bár az valami egészen új, amilyen könnyen maga megtagadta a szüleit.

Altschuler az asztal sarkáról éles hangon közbeszólt:

– Szeretném, ha rátérne a tárgyra.

Noszter Németh bólintott:

– A maga apja, Flandera, nem cipészsegéd volt, ahogy írja, hanem önálló mester, és egy időben két segéddel is dolgozott, akiket Giczi Bélának és Holer Antalnak hívtak. Ez pedig azt jelenti, hogy maga nem minősülhet munkásszármazásúnak, hanem legjobb esetben a „vegyes” kategóriába tartozik.

János megdöbbent, nem tudta elképzelni, honnan vehették rég halott apja egykori segédeinek a nevét, akik már ugyancsak a telepvégi, horpadt dombok alatt fekszenek. Mivel tisztában volt vele, hogy a szovjet ösztöndíjat ezek után már semmiképpen sem kapja meg, úgy gondolta, nincs vesztenivalója, ha tagadó álláspontra helyezkedik, hátha sikerül vitát provokálnia, és legalább a hír forrását megtudja.

– Nem igaz!

Noszter Németh mosolygott:

– Helyes. Nagyot csalódtam volna magában, ha szó nélkül beismeri egy hazugságát. Menjünk tovább. Az sem igaz, hogy az édesanyja, Szabó Gertrúd, egy MÁV-tisztnek volt a lánya, és a maga apja azért vette el, hogy a hozományból műhelyt nyisson?

Deseő Zoltán felemelte a hangját:

– Elnézést kérek, amiért közbeszólok, de már az előbb szerettem volna megjegyezni valamit. Ha valaki a Tizenkét Házakban cipészmester volt, az nem ugyanazt jelenti, mintha a Belvárosban dolgozott volna önállóan. Úgy emlékszem, ezek a mesterek éppoly nehezen éltek, mint segédeik. Ezenkívül végképp nem értem, mit tehet a hallgató megszületése előtt történt dolgokról, így például arról, hogy az apja hozományért nősült?

A bizottság tagjai Deseő felé fordultak, többen egyszerre kezdtek magyarázni, Noszter Németh csendet intett:

– Legyen szíves, bízza rám, Deseő elvtárs, hogy értékeljem a momentumokat. A lista különben még egyáltalán nem ért véget. Önéletrajzában azt írja, hogy egyedül él, és senkivel sem tart fenn bensőbb kapcsolatot.

János felé fordult:

– Megfelel ez a valóságnak?

– Igen.

– És ki az az Ulrich Gyuláné, vagy ha jobban tetszik, lánynevén Demjén Ildikó?

János nem felelt, belátta: olyan adatokat tudtak meg róla, melyek ellen nem védekezhet, sőt ellenállásával csak tovább ronthatja a helyzetét. Szótlanul kell tűrnie, hogy tizenöt ember jelenlétében kiteregessék az ő legszemélyesebb ügyeit.

– Majd én elmondom, ki ez a Demjén Ildikó. Egy újságírónő, ő hozta fel magát Győrből, protekcióval bejuttatta az egyetemre, ugyanakkor megtartatta a maga számára selyemfiúnak. Együtt élnek, és ő pénzeli magát. Erős a gyanúm, hogy ezt az elegáns öltönyt sem az ösztöndíjából varratta. Érdekli, hogy mit tudunk még magáról?

Noszter Németh becsukta a dossziét:

– Különben az, amit csinált, nemcsak a maga speciális bűne, sok kortársára jellemző. A maga nemzedékének gyerekkorában egymást követte a kapitalizmus, a háború és a szocializmus kezdete. Magukkal sokkal több bajunk van, mint a következő nemzedékkel lesz, melyet kezdettől fogva mi nevelünk majd.

Hátul összekulcsolta a kezét, nyakát megmerevítette, és fel s alá járkált a terem mélyén, a szobrok egy-egy pillanatra eltakarták, ilyenkor csak a hangja hallatszott:

– Egyet kell megérteni, és én kívánom magának, hogy megértse. Itt, ebben az országban és az egész világ felén közösségi emberekre van szükség. Nézze: a történelem országútján hatszázmillió ember együtt menetel a jövő felé. Igen sokba van nekik a jövő, egész nemzedékek adták érte az életüket. Ne próbáljon maga szembeszállni ezeknek a millióknak az erkölcsével, mert kíméletlenek lesznek. Ezt a legkomolyabban mondom magának, vegye utolsó figyelmeztetésként.

János kissé megkönnyebbült. Attól félt a legjobban, hogy kizárják az egyetemről, erre, úgy látszik, mégsem kerül sor. A rektor helyettese az asztalhoz sétált, és egy papírlapot vett föl:

– Ismertetem a jelölőbizottság határozatát. Flandera János hallgató szovjet ösztöndíj kérelmét visszautasítjuk. Indoklás: nevezett hallgató önéletrajzában hamis adatokat vallott be, osztályhelyzetével és anyagi körülményeivel kapcsolatban igyekezett félrevezetni a bizottságot.

Noszter Németh letette a papírlapot:

– Még hadd tegyek hozzá annyit, hogy lássa, milyen felháborodást keltett a maga taktikázása, a bizottság egyes tagjai azt javasolták: zárjuk ki az egyetemről.

Egy pillanatra elhallgatott, mintha időt akarna engedni Jánosnak, hogy kitalálja, ki tette ezt a javaslatot. Altschuler ingerülten elhúzta a száját:

– Kár törnie a fejét, Flandera úr, én mondtam, és még egyáltalán ne tekintse véglegesnek, hogy az egyetemen marad.

János tudta: az öreg férfi már csak fenyegetődzik, a vita során feltehetőleg mindent megpróbált, hogy az ő kizárását kikényszerítse, és csak a bizottsági tagok Altschulerrel szemben táplált ellenszenvének köszönheti, hogy bent maradt az egyetemen. Nem akart tekintet-párbajt provokálni, inkább a padlóra nézett, de magában megesküdött: nem halhat meg úgy, hogy valamilyen formában bosszút ne álljon Altschuleren.

Noszter Németh folytatta:

– A bizottság az én kérésemre elállt a kizárástól, de valamilyen módon természetesen meg kellett torolnunk a maga viselkedését. Úgy döntöttünk, hogy egy évre fizikai munkára küldjük, ha ott megfelelő viselkedést tapasztalunk, visszatérhet az egyetemre, és folytathatja tanulmányait. A munkahelyét később jelöljük ki. Akar valamit mondani?

– Nem.

– Elmehet.

Noszter Németh Füstérhez fordult:

– Kérem a következő hallgató anyagát.

János meghajolt a bizottság előtt, és kiment a teremből, a folyosón megrohanták az érdeklődők, de maga elé nyújtott karral elhárította őket, és befordult a lépcső felé.

A porta előtt megállt. Az iskolában mindenki lemérhette pillanatnyi helyzetét azon, hogy a portás miképpen fogadja a köszönését. János ki akarta próbálni, lassan elsétált a porta üvegablaka előtt:

– Viszontlátásra.

A portás ránézett, és nem köszönt vissza.

Megállt a kapu alatt, kint az utcán még mindig esett az eső, hideg volt, az iskolával szemközti ház lakásaiban már fűtöttek, a kéményekből dőlt a göndör, fekete füst. János felhajtotta kabátja gallérját, és kilépett a kapu alól.

Gyalog indult meg az eszpresszó felé, ahol Ildikóval kellett találkoznia. Hat óra felé járt az idő, nemrég sötétedett be, az utca mégis kihalt volt, csak egy-két behúzott nyakú, hazafelé siető emberrel találkozott. János lassabbra vette lépteit, még a találkozás előtt végig akarta gondolni a történteket.

Mindenekelőtt azt próbálta megállapítani, honnan szerezhette adatait a bizottság? Feltételezte, hogy mielőtt ügyét tárgyalásra bocsátották volna, a többi hallgatóhoz hasonlóan az ő káderanyagának is utánanéztek, ha akkor derültek volna ki apja házasságának körülményei és a többi terhelő mozzanat, a bizottság eleve elutasította volna a kérelmét.

Tehát Noszter Némethék értesüléseikhez később, közvetlenül a megbeszélés kezdete előtt kellett hogy jussanak, nincs kizárva a lehetőség, hogy már a tárgyalások ideje alatt. Jánosnak eszébe jutott a levél, melyet előző este a portás hozott be és tett le a bizottság asztalára, emlékezett rá: egy csapásra ingerültté változtatta az addig iránta szinte barátságos légkört, minden jel arra mutatott, hogy ez a levél tartalmazhatta a bejelentéseket.

Megállt, és nekitámaszkodott egy saroknak, úgy töprengett: ki írhatta azt a levelet? Bárhogy is erőltette az emlékezetét, csak két ember jutott eszébe, akik ismerték életének ezeket az eseményeit. Az egyik: egyetlen barátja, Fábián Gedeon volt, de nem látott semmiféle okot, mely Fábiánt arra késztethette volna, hogy ellene ezt az alig burkolt feljelentést megtegye.

Fábián kizárásával egyedül Demjén Ildikóra terelődhetett a gyanú. János mindig óvakodott attól, hogy a nőnek életéről, múltjáról meséljen, de együttlétük hosszú évei alatt nem mindig tudta elkerülni a személyes természetű beszélgetéseket. Bár pontosan nem emlékezett rá, de lehetségesnek tartotta, hogy ezeket a dolgokat valaha megemlítette Ildikónak.

A nő egyébként sem állt annyira gyanún fölül, mint Fábián Gedeon, fel lehetett tételezni róla, hogy meg akarta akadályozni az ő kiküldetését, mely egyúttal kapcsolatuk befejezését is jelentette volna. János csak azt nem értette, miért keverte bele az ügybe saját személyét is? Elképzelhető, hogy ez a kapcsolat ennyit megér neki?

Bár a bizottság döntése, különösen az egy év fizikai munka, a megpróbáltatások sorozatát ígérte, és egyetlen támaszának Demjén Ildikót tekinthette, mégis elszánta magát, hogy azonnal szakít az asszonnyal, ha bebizonyosodik: ő jelentette fel.

Továbbindult. Nem kételkedett benne, hogy az asszony felkészült a gyanújára, és csak nehezen fogja elárulni magát. Útközben a megfelelő taktikán gondolkozott, úgy találta, az az egyetlen lehetőség, ha valami váratlan bejelentéssel meglepi Ildikót.

Az eszpresszó előtt megállt, néhányszor mély lélegzetet vett, nehogy bent, a füstös helyiségben hirtelen légszomj fogja el, megigazította öltözetét, és megfésülködött. Belépett, az első termen megállás nélkül ment át, Ildikó hátul, a gyöngén megvilágított bokszok valamelyikében szokott ülni. Mikor meglátta az asszonyt, aki mindenre felkészülve, feszülten várakozott, hirtelen eszébe jutott a keresett trükk, széles mosolyt erőltetett az arcára, hozzáhajolt, és szenvedélyesen megcsókolta:

– Sikerült. Kiküldenek.

Az asszony megdöbbenve nézett vissza rá:

– Nem lehet.

János fellélegzett, taktikája bevált:

– Miért ne lehetne?

– Mert nem lehet.

Ildikó elhallgatott, a fiú tekintetéből próbálta megállapítani, mennyit tudhat az ügyről. János folytatta:

– Azért nem lehet, mert kaptak egy levelet?

– Milyen levelet?

– Amiben bejelentenek mindent, amit én nem írtam bele az önéletrajzomba. Hogy nősült meg az apám, hogy hoztál fel Győrből, és hogy te pénzelsz.

Belemarkolt az asszony karjába:

– Miért írtad ezt a levelet?

– Engedj el, én nem írtam semmiféle levelet.

János közelebb hajolt:

– A tanulmányi osztály vezetője megmutatta. Ismerem a benti írógépedet és főleg a stílusodat.

Ez az újabb blöff is bevált, Ildikó indulatosan kitépte karját a szorításból.

– Hát igen, én írtam. És most mit akarsz?

– Így akartál megtartani?

– Hidd el, nem magam miatt tettem.

– A végén kiderül: nekem akartál jót azzal, hogy lebuktatsz.

– Nem érted, hogy te nem bírtál volna idegenben élni? Huszonnégy éves vagy, de már jobban le vagy strapálva, mint ha negyvenéves lennél. Beteg a szemed, a bokád, a veséd és…

Ildikó elhallgatott, János nyugodtan biztatta:

– Miért nem folytatod? Remélem, nem a nemi szervemre gondolsz?

– Közönséges vagy.

– Próbálok alkalmazkodni hozzád.

– Előttem hiába színészkedsz, én tudom, hogy tüdőbajos vagy. Hiába mégy ki mindig a fürdőszobába köhögni, én hallom, és normális ember nem izzad úgy, ahogy te. Mit gondolsz, miért mosakodtam annyit utánad? És napról napra betegebb leszel, mert nem kezelteted magad. Félsz, hogy megtudják? Értsd meg, ha egyáltalán élni akarsz, be kell vallanod, hogy beteg vagy, ott kell hagynod az iskolát, a karriert, szanatóriumba kell menned legalább egy évre, és senki sem lesz, aki egy üveg befőttet vigyen neked – rajtam kívül. Senki sem hozott érted annyi áldozatot, mint én, évekig éltem egy ember mellett, akinek egyszer sem csókolhattam meg félelem nélkül a száját. Férjhez mehettem volna, a hátam mögött kinevettek, mert veled járok. Mellettem kell maradnod, ha élni akarsz.

– De egyáltalán nem biztos, hogy akarok élni. Főleg olyan világban, amelyik hozzád hasonló emberekkel van tele. Nincs vesztenivalóm, most kihasználhatnám a helyzetemet, és elmondhatnám: végig átkozottul undorodtam tőled, de remélem, ezt azért érezted. Mint halálraítéltnek jogom van egy utolsó kívánsághoz: takarodj innen.

– Nem megyek.

János vállat vont:

– Annál jobb, elmegyek én. Úgyis mindig utáltam ezt az eszpresszót. De nemcsak ezt az egyet, az összes eszpresszódat és vendéglődet.

Fölkelt, szokásától eltérően még a kabátja övét sem húzta meg, csak minél hamarabb kikerüljön az eszpresszóból, de most Ildikó kapaszkodott bele az ő karjába:

– Ne menj el, Jancsi.

– Hagyj békén.

– Velem nem lehet így viselkedni, soha többé nem állok szóba veled.

János mosolygott:

– Te mindig csak ígérgetsz.

– Egyedül fogsz megrothadni valahol.

– Az még mindig jobb, mint veled élni.

Egy erélyes rántással lerázta magáról Ildikó kezét, és kiment a teremből.

János számított rá, hogy Ildikó követi majd, nem akart újból találkozni vele, de futni sem volt kedve, így az utca túlsó oldalán behúzódott egy lezárt üzlet sötét előterébe. A nő hamarosan ki is jött az eszpresszó ajtaján, körülnézett, és sietve felszállt a villamosra, János tudta, hogy az ő albérleti szobájába megy, és kapuzárásig vár rá, tehát éjfél előtt nem térhet haza.

Találomra fordult be az egyik mellékutcából a másikba. Az egyik sarkon kocsmát látott, megállt, és benézett az ablakon: elöl hordók és terített asztalok álltak, nem pincér szolgált fel, hanem a vendégek maguk váltottak italra blokkot a pénztárnál, és úgy telepedtek le. Egy alkalmi hegedűs járta sorra az asztalokat, most épp egy háromtagú társaságnak muzsikált. Hátul a söntés egészen eltűnt a cigarettafüstben, János úgy érezte, az ablakon túl meleg van, benyitott.

A bejáratnál majdnem elcsúszott, az üres söröshordókból kiszivárgott a maradék, és síkossá tette a kocsma kövezetét.

Már beállt a sorba, és még nem tudta, mit igyon, mikor a kasszához ért, találomra egy deci rumot kért. Frissen mosott pohárban adták az italt, ahogy megfogta, csupa víz lett a keze, dideregve áttette a poharat a bal kezébe, jobb kezét a kabátja zsebébe törülte. Egy hajtásra kiitta a rumot.

Oldalt, egy üvegezett pultnál pogácsát árultak, János reggel óta nem jutott hozzá, hogy egyen valamit, most vett két pogácsát. Körülnézett: hová ülhetne le? Az egyik asztal mellől felkelt egy esőkabátos nő, kabátjáról rácsurgott a víz a székre, és barna foltokat hagyott rajta, de a fáradt fiú így is elfoglalta a felszabaduló helyet.

Éppen a háromtagú társaság mellé került. Hallotta, hogy a két férfi oda sem figyelve az alkalmi hegedűsre, trágár szavakat duruzsol a nő fülébe. A nő igyekezett haragos arcot vágni, de el-elnevette magát, és éneklő hangon azt mondta:

– Silence, mes enfants, silence.

János úgy gondolta, valamilyen lecsúszott tanítónő lehet, elfordult tőlük, és kibámult az ablakon a sötét utcára. A rumtól már zsongott a feje, tudta, most azon kellene tűnődnie, hogyan szervezze meg életét az elkövetkező napokban, de fáradt idegeit semmiféle terv nem érdekelte. Kis darabokat tört le a pogácsából, és eszegette.

A tüdejére gondolt, szerette volna tudni, valóban olyan beteg-e, mint ahogy Ildikó mondta. Elhatározta: elmegy orvoshoz, és megnézeti magát, de rögtön vissza is vonta ezt az elhatározását, mert most végképp nem engedhette meg magának azt az egyéves kiesést az életéből, melyet a szanatórium jelentett volna.

Gyerekkorában emlékezett egy próbára, amellyel a tizenkét házakbeli tüdőbajosok igyekeztek megállapítani, hol tart a betegségük. Egy sós vízzel telt edénybe köptek, ha lesüllyedt, akkor súlyos az állapotuk, ha lebegett, akkor még nem veszélyes. Ezt a múltkor ő is kipróbálta, megdöbbenve látta: a köpet lesüllyed, azzal vigasztalta magát, ennél sokkal fontosabb, hogy egyelőre nem veszít a testsúlyából.

A haláltól nem félt, ha még aznap este utolérte volna, akkor sem találja korainak. Ült az asztal mellett, és számolgatta magában: száz fiú közül, akik vele egy időben születtek, vajon hány lehet még életben? Tízen talán még az első évüket sem érték meg, a megmaradottakból legalább húszat elpusztított a háború, az éhezés, a betegségek, ő a maga huszonnégy évével mindenképpen a sokáig élő, szerencsés derékhadhoz számíthat. Ebben a pillanatban nem értette, miért nem éri be azzal a puszta ténnyel, hogy él, valószínűtlennek és távolinak látta az alig egy-két órája meghiúsult vállalkozását.

Nagyon egyedül érezte magát, gondolatban sorra vette ismerőseit, akikhez most elmehetne. Fábián Gedeon hivatalos ügyben vidéken járt, a többi baráti kapcsolatát pedig Demjén Ildikó erőszakosan lezáratta vele. Kimehetett volna még az egyetem diákszállójába is, esténként a klubteremben zene szólt, de nem kívánta látni társait.

Hirtelen a kalauznő jutott az eszébe, mindenét odaadta volna, ha újra láthatná a lány részvevő tekintetét. Eljátszott a gondolattal: volna-e mód, hogy megtalálja a lányt? Végül is felkelt, a pénztárnál telefonérmét vásárolt, és átment a vendéglői részbe, ahol egy telefonfülke állt.

Dobálgatta tenyerében a tantuszt, csak sokára szánta el magát, hogy belépjen a fülkébe, a névsorból kikereste a Napsugár vendéglő számát, és felhívta. Már tárcsázás közben őrültségnek érezte az egész vállalkozást, a tárcsa forgása úgy visszhangzott a szűk fülkében, mintha valaki monoton, idegen szavakat mondana. A vendéglő nem jelentkezett.

János továbblapozott a névsorban, felírta a kalauznők munkásszállóinak a címét, és elhatározta, hogy végigjárja őket. Ha a lány itt lakik, lehet, hogy valamelyik portás ráismer a személyleírásából. Ha már sikerült megtudni, hogy hívják, akkor utána lehet nézni, melyik vonalon teljesít szolgálatot, és még ma este megvárhatná valamelyik állomáson. Persze ha nem a szálláson lakik, hanem valahol albérletben, akkor hiába keresi, de János, akit csak Demjén Ildikó várt odahaza, úgy döntött, hogy mégis megpróbálja.

Elmosolyodott, és egy nagyot nyújtózott. Ahogy most kifelé a fülkéből megnézte magát az ablaküvegben: az arca szokatlanul vörös volt.

A kalauznők munkásszállójának portása igazolványt kért, János felmutatta egyetemi igazolványát. A portás gondosan megnézte, az igazságügyi minisztériumi pecsétből azt hitte, hogy az iskola a rendőrség valamelyik osztályához tartozik, és ettől a pillanattól készségesen állt János rendelkezésére.

János leírta neki a lány külsejét, összeszedve minden vonást, melyre emlékezett, a portás bólintott, és beleszólt a hangosbeszélő mikrofonjába:

– Baumann Teréz jöjjön a portára, Baumann Terézt várják a portán.

Pár perc múlva egy széles arcú, kövér kalauznő jött le a lépcsőn, rikítóan ki volt festve, és a szája körül fehéren hámlott a bőre. János mégis kénytelen volt megállapítani, hogy a portás nem egészen helytelenül választott, kiugró pofacsontja és arcának tagolatlan húsmezői valóban emlékeztettek a tegnap esti lányra. János bocsánatot kért a zavarásért, Baumann Teréz elment.

A munkásszállóban több mint négyszáz kalauznő lakott, Jánosnak be kellett látnia, hogy valamilyen különleges ismertetőjel nélkül nem fogja megtalálni azt, akit keres. A külsejében nem talált több feltűnő vagy plasztikus elemet, megpróbálta másképp megközelíteni. Visszaemlékezett az asztal körül ülő társaságra, lehet, hogy az a pattanásos arcú kislány, aki folyton bökdöste, szintén kalauznő? Elmondta ezt is a portásnak.

A portás azt állította, hogy ilyen pár csak egy akad a szálláson: Bóna Erzsi és Czikkely Eszter, ők mindig együtt járnak, a kolléganők azt mondják: engedélyt szoktak kérni egymástól, ha külön mennek el valahová.

János megkérdezte, hogy Bóna Erzsi ezen az estén hol teljesít szolgálatot, a portás betelefonált a remízbe, ahol közölték: a pestszentlőrinci vonalon. János elköszönt, szemközt, a Műszaki Gumigyár kis kantinjában ivott még egy deci rumot, azután autóbuszra szállt.

Az autóbusz egy idő után párhuzamosan haladt a lőrinci villamossal, János találomra kiválasztott egy néptelen állomást, és leugrott. A villamos megállóját jelző tábla majdnem közvetlenül egy vasúti aluljáró alatt állt, odalépett, és nekitámasztotta a hátát.

A környéket lassan betakarta az eső utáni köd. Jánossal szemben egy hámló falú, rácsos ablakú üzem emelkedett, nem tudta megállapítani, mit készíthetnek benne, mert a homlokán nem volt semmiféle felírás, csak a régi tulajdonos nevéből maradt ott egy S és egy T betű. A gyárban már elhallgattak a gépek, de néha belülről az ablakokhoz koppant valami, és az ablakrácsról zizegve hullott a rozsda. A gyár és a vasúti töltés között vékony, gyommal benőtt út húzódott, János a mindent összemosó ködben úgy látta, mintha az út vége kissé felemelkedne a földről, akár a robbanástól meghajlott sínek.

Kioldotta a kabátja övét, és elgondolkozva föltekerte a csatra. Érezte a helyzet képtelenségét: olyan nőt vár, akivel még életében sohasem beszélt, és tulajdonképpen most sem tudja, hogy mit akar tőle.

El akart menni, de ahogy megmozdult, mintha összehúzódott volna a szíve, és méreggel köpködné tele a vér minden útját. János visszatámasztotta hátát a jelzőtáblának, nem erőltette tovább a távozást. Az utóbbi időben egyre gyakrabban megfigyelte magán, hogy a szervezete kényszerítő erővel szól bele a dolgaiba, mintha bosszút akarna állni a hatéves erőszakos fegyelemért. Az ilyen rohamok általában nem tartottak soká, János abban reménykedett, hogy másnap reggel nyugodt fejjel és testtel fog felébredni, most pedig megpróbálta a legkisebb sérüléssel átmenteni magát ezen az estén.

Ötpercenként magas, kivilágított villamosok haladtak el az arca előtt. A megállóban lelassítottak, és felfénylettek egy kicsit, mert az áramkör terhelése csökkent, de amikor továbbhaladtak, fényeik újra elhalványodtak. Az ablakokon kibámultak a kalauznők, de János nem találta meg köztük azt, akit keresett.

Új villamosra várva tovább gondolkozott. Azt is tudta, ha a lány durván vagy félszegen viselkedik, ő kínosan fog felébredni a hangulatából. Ez a lehetőség megriasztotta, és először kívánta, hogy a portás tévedjen: ne Bóna Erzsébetnek hívják a tegnap esti lányt.

A hídon túl ismét egy villamos közeledett állandó csengetéssel, János ellenzőt formált a kezéből, úgy próbált belenézni a ködbe. A villamos oldaláról lassan lefoszlott a köd, közelebb ért, már látni lehetett a vezető kezét, amint ritmikusan veri a csengőt.

Bóna Erzsi az első kocsiban ült.

A villamos nem állt meg, János elkapta a kapaszkodóvasat, és felugrott az első kocsi hátsó peronjára. A peron kékre festett ablakába betűk voltak karcolva, ezeken keresztül látta, hogy a lány térdére támasztja a kemény fedelű szolgálati lapot, és tintaceruzával számokat ír rá. Egyedül ült a kocsiban. János elhúzta az ajtót, és belépett:

– Jó estét.

Erzsi nem nézett fel, tovább írt:

– Jó estét.

– Átszállót kérek.

– Igen.

A kalauznő eltette a szolgálati lapot, és felkelt, egy pillanatig idegenül nézett a fiúra, de ahogy megismerte, arca telifutott vérrel. Mereven megállt, megzavart, de lassan tisztuló szeméből János összeszoruló szívvel látta feltörni most is a meghatározhatatlan eredetű szánalmat.

Közben a lány ujjai letéptek egy átszállót, és kezelték, János felé nyújtotta, de félúton megtorpant a keze:

– Minek adok magának átszállót? Hiszen itt már nincs csatlakozás sehová.

Összegyűrte az átszállót, és a kocsi sarkába dobta. Elfordult Jánostól, és kinézett az ablakon, a fiú követte a tekintetét: már egészen kint jártak a városból, elmaradtak a házak, csak nyújtózkodó bolgárföldek látszottak, és a földek szélén egy gőzölgő csatorna.

A döcögő villamos felrázta János részeg gyomrát, a homlokán két ér erősen lüktetett, tudta, ha sokáig hallgatnak, és figyelme a fájdalmaira terelődik, okvetlenül rosszul lesz. Szorosan a lány mellé állt, két ujjával maga felé fordította az arcát:

– Flandera János vagyok.

– Bóna Erzsébet.

– Furcsa neve van.

– Miért?

– Tudja, mit jelent a bona latinul?

– Nem. Én csak azt tudom, hogy magyarul mit jelent. Nálunk a bolondokra mondják, hogy bónája van.

– Jó. Latinul jót jelent.

– Maga tud latinul?

János határozatlanul bólintott:

– Egy kicsit.

Szájában érezte a pogácsák feltörő faggyús ízét, lehunyta a szemét, és lihegve, akadozva beszélt:

– Gondolt már arra, hogy egyszer le fogják szállítani a villamosról egy ilyen sötét mezőn vagy egy sokkal nagyobbon, és sehol sem látszik semmi fény, ahová érdemes volna elindulni? Csak fák lennének maga körül, és agyagos fű.

Kinyitotta a szemét, a lány elgondolkozva rázta meg a fejét.

– Én nem félnék. Azt mondja: lennének fák, törnék ágakat, csinálnék egy kis sátrat éjszakára.

János gyomrában enyhült a fájdalom, megigazította az övét:

– Mindegy.

Egy foltot vett észre a lány bőrén:

– Tintaceruzás az arca, adjon egy zsebkendőt.

– Tessék.

Erzsi szeme lecsukódott, János benyálazta a zsebkendő sarkát, ujjai alatt érezte a lány feszes bőrét, tétova kézzel megsimogatta a kiemelkedő pofacsontot. A lány leült, és eltakarta az arcát, János félrehúzta a kezét:

– Mikor végez?

– Ez volt az utolsó fordulóm. Átadom a kocsit.

– Mit csinál, ha végez?

– Sétálok egy kicsit.

– Szeret sétálni?

– Mikor van egy kis szabad időm, kimegyek a hegyekbe, és addig sétálok, amíg kifáradok.

– Én is szoktam a hegyekben járni.

– Maga biztos vasárnap megy, nekünk pedig csak egy szabad vasárnapot adnak egy hónapban. Most ez az egy sem lesz, mert kezdődik a bajnokság, kézilabdázni fogunk a Szentkirályi utcában.

– A Szentkirályi utcában? Majd egyszer megnézem, hogy játszik. Most, ha végez, elkísérhetem?

Erzsi arca megrebbent. Jancsi kitalálta, hogy más férfi is vár a lányra, de most, hogy testi fájdalmai elmúltak, semmiképpen sem akarta elengedni őt.

– Ott, ahol vártam magára, a töltésoldalban megy egy út. Gyerekkoromban sokat jártam ilyen utakon, ködben olyanok, mintha fölfelé hajolna a végük. Jöjjön el velem, megnézzük.

– Holnap nem lehetne?

– Most jöjjön.

Erzsi tűnődve bólintott:

– Jó. Elmegyek.

A villamos megérkezett a végállomásra, a lány leugrott, és táskáját magához szorítva beszaladt az állomás épületébe. János ülve maradt, a villamosvezető előrement a kocsi mellett, és az indítókarral kocogott az ablakon:

– Leszállás, kérem, leszállás.

János leszállt, és az egyik oldalsó épület árnyékába húzódott. Körülnézett, tudta, valahol a közelben itt áll még valaki, aki szintén Bóna Erzsire vár. Úgy gondolta, az a vérmes arcú, pulóveres férfi lesz, aki a Napsugár vendéglőben szemközt ült a lánnyal, de hiába erőltette a szemét, nem látott senkit a ködben.

Bóna Erzsi leszámolt az irodában, és jött kifelé. Ahogy alakja megjelent a villanyfényes ajtóban, az épület oldalától egy kalauz lépett elő, és a lányhoz sietett. Közeledve a fény felé kitűnt, hogy barna arcú, egészen fiatal fiú, talán még Erzsinél is fiatalabb.

Erzsi zavartan nyújtott kezet a kalauznak, és pár szóval magyarázott valamit, János nem értette, hogy mit. A fiatal kalauz nemtörődöm arcot vágott, levette a sapkáját, hátradobta a haját, újra feltette a sapkáját, és elment.

A lány körülnézett, mikor észrevette, hogy János ott áll az árnyékban, odaszaladt hozzá:

– Mehetünk.

Elindultak. János egy oldalpillantást vetett a lányra: bent, az irodában megmosta az arcát, és fehér blúzának nyakát kihajtotta a kalauzkabát gallérjára.

– Ki volt ez?

– Jaj, ez olyan szegény fiú. Mindig meg szokott várni, és azt mondja, hogy szerelmes belém, pedig menyasszonya is van. Tréfálok vele: Feri, maga szeresse csak a menyasszonyát, ha nem szereti, megveri magát az Isten. Erre lehúzza az ujjáról a karikagyűrűjét, és eldobja.

– Pedig csinos fiú.

A lány arca elborult:

– Szerintem hülyeség a szerelem.

Szótlanul mentek a gyár és a töltés közötti útig, János megállt, és előremutatott. A köd még vastagabban takarta be az utat, mint egy órával ezelőtt, az út vége most csakugyan lebegni látszott. Fönt, a töltésen egy vonat jött, a mozdony sípolt, és rengeteg szikrát szórt széjjel. A sűrű, vékony porcelán színéhez hasonló ködben a szikrák fényes pályát futottak be, és ahogy leestek, még egyszer megvillantak a tócsák felszínén.

– Jaj, de szép! Gyerünk.

– Vigyázzon! – mondta János, és megfogta a kezét.

Erzsi ki akarta szabadítani magát, jobb kezével a haját igazította, és megpróbálta másik kezét is hajához emelni. János sietve beszélni kezdett, érezte, csak akkor tudja magánál tartani a lány erős, hűvös kezét, ha újra felkelti benne a szánalmat.

– Ott, ahol gyerekkoromban laktam, a telep mellett volt egy ugyanilyen nagy töltésoldal. Ott egyszer megvertek.

A lány keze megnyugodott a tenyerében:

– Miért?

– Fedornak, az útépítőnek voltak ott a földjei, feltöltött, ócska földek, ha az ember leásott egy lapátnyira, vakolatdarabokat talált, eltört fésűket és konzervdobozokat. Soha senki sem művelte meg a töltésoldalt, de Fedor paraszt volt, rosszul érezte magát föld nélkül, dróttal bekerített egy részt, és elkezdett dolgozni rajta. Az utcán összeszedte a lótrágyát, és hazahordta feljavítani a földet. Az első évben vagy harminc szál kukoricája termett, de jött egy nagy eső, és mind megdöntötte őket. A második évben paradicsomot ültetett. Ez jobban bírta a földet, már érett is, mi, gyerekek ott csavarogtunk a kerítés körül, de senki sem mert bemenni egy paradicsomért, mert tudtuk, hogy Fedor kegyetlen ember. Ha megharagudott a feleségére, belülről beszögezte az ajtót, hogy senki se tudjon bejönni, és szíjjal véresre verte.

János nagyot nyelt:

– Aztán, valamiért úgy alakult, én mégis átmásztam a drót alatt, és kúsztam lassan befelé. Útközben visszanéztem, és integettem a gyerekeknek. Leszedtem egy csomó paradicsomot, és teliraktam az ingem, visszafordultam, hogy kúszok kifelé, látom: a kerítés mögül elfutnak a gyerekek. Felnézek: ott áll fölöttem Fedor. Azt mondja, álljak föl, és rakjak ki mindent az ingemből. Kupacba raktam a paradicsomot, Fedor lehajolt, egyenként felszedte őket, és a fejemhez vágta. Nem mertem mozdulni, mikor elfogyott a paradicsom, megrázott, és átdobott a kerítésen.

János megbánta, hogy elmondta ezt a történetet, el akarta engedni a lány kezét, de most Erzsi kapaszkodott belé:

– Úgy sajnálom a gyerekeket.

Egy nagy tócsa elé értek, mely elfogta az egész utat, a lány lehajolt, és belenézett a víz tükrébe. János végigmérte előrehajló testét: a vastag nadrágban is kirajzolódott erős combja és vékony dereka, sötét haja szétszóródott blúzának fehér gallérján.

Erzsi fölkelt, és Jánosra nevetett. János megfogta a kezét, és a lányt a gyár falához szorította, melynek málló vakolatát vékony szálú, rozsdás drótháló tartotta egybe. Szájával Erzsi szája fölé hajolt, de a lány nem nyitotta szét az ajkait.

– Nyisd ki a szád.

Erzsi birkózott, döngött mögötte a fal, és hullott a vakolat fekete öltönyére. Elkapta a fiú jobb kezét, mely a melle körül járt, derekáról is lefejtette másik kezét, és erősen szorította. János érezte, hogy erősebb, mint ő, hiába próbálná kiszabadítani a kezeit.

Lábujjhegyre állt, elfogott kezével nem törődve előrehajolt, és becsukott szemmel megcsókolta a lány száját. Erzsi ajkai kinyíltak. János nyelvével végigsimogatta hűvös fogait, és megcsókolta sima nyelvét.

Bóna Erzsi kétségbeesetten és ügyetlenül visszacsókolta, majd kitépte magát, és elszaladt az úton visszafelé, kalauztáskáját jobb kezével a derekához szorította.

János nem futott utána, a falnak támaszkodott, ujjait az orrához emelte, és sokáig beszívta a lány bőrének könnyű, tiszta illatát.

Öt órakor – mint rendesen – megüresedett a Legfelsőbb Katonai Bíróság Fő utcai épülete. A bírák már fél ötkor befejezték a munkájukat, elrakták az iratokat, és bezárták az íróasztalukat. A jegyzőkönyvvezetőnők csak háromnegyed ötkor mentek el: mivel a Legfelsőbb Bíróság rendelkezése szerint tilos volt idegen személyt beengedni az irodába, ők takarítottak, és csukták be az ajtót.

Mikor az utolsó magas sarkú cipő is végigkopogott a folyosó kövein, az épületben minimálisra csökkent a világítás. A félhomályban csak néhány, spárgával átkötött, szegényes csomag vált a várakozópadok barna színétől, ezeket a beidézettek felejtették itt idegességükben, és az ablakok könyöklőin hevert egy-két újságlap. Az épület teljes nyugalomba merült volna, ha a második emeleten veszteglő liftben eloltják a világítást.

A második emeleti lépcsőházból nyílt az a rövid folyosó, ahol a vezető bírák irodái helyezkedtek el. Ebben a viszonylag késői időpontban már itt is befejeződött a munka, csak egyetlen ajtóból lógott ki a kulcs, kis papír névtábla volt kiszögezve: „Altschuler József törvényszéki elnök”.

Bár a szoba falán lógó sétálóóra már háromnegyed hatot mutatott, tehát több mint egy órája véget ért a hivatalos munkaidő, az elnök még dolgozott. A szobában csak az asztali lámpa világított. Altschuler, ahogy haladt a perirat olvasásában, mindig feljebb tolta a papírt a fényesség centruma felé. Olvasás közben előre-hátra ringott, feje néha bekerült a lámpa fénykörébe, rövidre nyírt, ősz haja ilyenkor szinte világított. Kezei most sem tudtak nyugton maradni, ha éppen nem lapozott, akkor vagy a térdét fedő pokrócot ráncigálta, vagy az asztalra kitett üvegtányért forgatta ujjaival.

Öltözetén meglátszott az egykori szabólegény mértéktartó ízlése – mint ahogy egész megjelenésében rendkívüli életpályája ellenére is erősen emlékeztetett a műhelyük sarkában egy pohár bor felett komoran tűnődő, öreg iparosokra. Ezen az estén sötét, néhány fehér vonással erezett mellényes öltönyt viselt, feltűnően kis lábán pedig fekete magas szárú cipőt.

A szobában régen szellőztettek, a levegő felmelegedett és megsűrűsödött, a falon függő hőmérő üvegére vékony páraréteg csapódott ki.

Negyed hétkor megszólalt a sétálóóra, Altschuler felnézett, elővette a zsebóráját, és összehasonlította az időt. Pár pillanatig még ülve maradt, időt engedett fáradt agyának, hogy kikapcsolódjon a munkából, és ki tudja adni a parancsot a hazatérésre, majd felsóhajtott, levette térdéről a pokrócot. Felkelt, kinyitotta a páncélszekrényt, és elrakta az iratokat, leakasztotta a fogasról a kabátját, és a szoba közepére vitte, hogy a lámpa fényében vehesse fel. Kalapja az íróasztalon feküdt, esernyőnek is használható bambuszbotja pedig a szék karfájára volt akasztva.

Altschuler bezárta az ajtót, és végigkopogott a folyosón. Ahogy kilépett irodai magányából, magatartása egyszerre megváltozott, egyik kezével a bot fejét szorította, a másikat zsebre dugta, gondosan ügyelt, hogy ne árulja el idegességét mások előtt.

A folyosón, a lépcsőház felé tartva, távoli hegedűszót hallott, de ezt nem hitte valóságosnak, magas vérnyomása gyakran keltett a fülében hallucinációkat. Néha szakadó kötelek száraz nyikorgását hallotta, máskor fenődő kések pengését.

Látta, hogy még világít a lift, beszállt, a földszinten lépett ki belőle, itt újra megütötte fülét a zeneszó. Az éjjeli portás a lift mellett ült, két térdével kottatartót fogott közre, és hegedült. Mikor meglátta Altschulert, letette a vonóját.

– Jó estét kívánok, elnök elvtárs.

Altschuler, noha nem volt bizalmas viszonyban senkivel, majdnem mindenkit név szerint ismert a bíróságon:

– Jó estét, Vörösvári elvtárs. Majd állítsa le a liftet, ne fogyassza az áramot.

– Az elnök elvtársat vártam vele.

– Máskor ne várjon. Ki vagyok én?

Altschuler megemelte a kalapját, és kilépett a bíróság épületéből. A portás kisvártatva utánanézett: az elnök lent, a lépcsők alján magyarázott valamit a sofőrnek, aztán egy fáradt kézmozdulattal elküldte a kocsit. Gyalog indult neki az útnak, pár lépést tett előre, majd befordult a Duna-parti fasor felé. A portás, aki tudta, hogy Altschuler ellenkező irányban, a Rózsadombon lakik, meglepetten dünnyögte maga elé:

– Úgy látszik, az öreg fogott magának valamilyen nőt.

Altschuler valóban nem hazafelé tartott, de nem is a szeretőjéhez, mint a portás gondolta. Lánya, Nagyezsda délután a barátnőit fogadta, Altschuler attól tartott, hogy ő csak zavarná a társaságot, nem akart nyolc óra előtt hazaérni. A hátralevő időt sétára szánta, ezért küldte el a sofőrjét azzal az utasítással, hogy igyon valahol egy feketekávét, és háromnegyed nyolckor várjon rá a Kossuth híd budai hídfőjénél.

Az utat, amerre Altschuler bíró elhaladt, kétoldalról méregzöld színű, egyforma fák szegélyezték. A bíró nem ismerte a nevüket, lehajló ágaikról úgy gondolta, hogy fűzfák lehetnek. Letört egy darabot az egyik fa vedlő kérgéből, és zsebre dugott kezében mind apróbbra morzsolta.

A törvényszéki munka látszólag teljesen lekötötte Altschuler idejét, látogatói akár otthon, akár az irodájában keresték fel, mindig periratok olvasása közben találták. A bíró logikája valóban könnyedén megbirkózott ezekkel az ügyekkel, figyelmének csak a felületi részét vették igénybe, egyidejűleg saját problémáin is töprengett. A gondok hierarchiájának csúcsán – minden mást háttérbe szorítva – a lányáért, Nagyezsdáért való aggódás állt, most, séta közben is az foglalta le gondolatait.

Altschuler Nagyezsda tizenkilenc éves volt, az emigrációban született, ezért is kapott orosz keresztnevet. Még gyerekkorában megbénult a bal lába, Altschuler mindent megtett, hogy rendbe hozassa őt, és ez a lehetőségek határain belül sikerült is. Nagyezsda az utóbbi években határozottan kifejlődött, kreol arca megőrizte gyerekkori szépségét, rendszeresen tornázott, ettől felsőteste megerősödött, és lába sem satnyult el, bénasága ellenére is viszonylag formás és izmos maradt. A bíró gondot fordított lánya szellemi képzésére is, bár itt sem volt szükség különösebb ösztönzésre. Nagyezsda érettségi után beiratkozott az egyetem magyar-művészettörténet szakára, jelenleg másodéves volt.

Egyetlen dolog aggasztotta csak Altschulert: a lány magányossága. Hetek múltak el, hogy Nagyezsda apján és Ilonkán, az öreg házvezetőnőn kívül nem beszélt élő emberrel. A bíró mély szomorúsággal vette észre, hogy Nagyezsda egyre jobban unja az ő társaságát, szomorúságát persze nem éreztette, ha vendégek gyűltek össze náluk, és az idegen arcok felvillanyozták a lányt, ő szívesen háttérbe vonult.

Talán megmaradt volna a helyzet fájó, de passzív tudomásulvételénél, ha Ilona nem hívja föl a figyelmét a Nagyezsda állán és homlokán kirügyező pattanásokra. Az öreg házvezetőnő kijelentette, hogy a lányt férjhez kellene adni.

A bíró szétmorzsolta zsebében a fűzfakérget, mivel ujjai képtelenek voltak mozgás nélkül meglenni, megállt egy saroknál, körülnézett, mikor látta, hogy senki sem figyeli, letépte egy plakát szegélyét, és azt szaggatta tovább a zsebében. Ha a rendőr rajtakapott volna valakit plakátszakításon, és az ügy Altschuler elé került volna, az elnök szó nélkül három-négy évi börtönre ítéli az illetőt rendszerellenes gesztusáért. Gondolatai visszatértek a lányára.

Altschuler addig még nem gondolt a férjhez adásra, lánya szinte észrevétlenül nőtt fel a szeme előtt. A házvezetőnő figyelmeztetését kikérte magának, pár napi tűnődés után azonban komolyan kezdett foglalkozni a dologgal.

A bíró – talán mert gondolatai folyton e körül forogtak – túlbecsülte lánya testi hibáját, nem tartotta valószínűnek, hogy Nagyezsda önerejéből, átlagos körülmények között férjhez menjen.

Altschuler a halálos ágyán is megőrizte volna képességét a helyzetek objektív értékelésére, mellőzöttsége és személyes indulatai ellenére is fel tudta mérni, hogy személye még mindig jelentős energiatömböt képvisel, és ezzel mások is tisztában vannak. Elég erősnek érezte magát, hogy egy most induló karriert saját fellépése és összeköttetései révén magasba lendítsen. Altschuler elhatározta: ennek a karriernek az lesz az ára, hogy az illető feleségül kell hogy vegye Nagyezsdát.

Ez az elhatározás szinte akadályok nélkül győzte le kommunista etikai meggyőződését. A lányán való segíteni akarás lelkének legmélyebb rétegéből fakadt, a hisztériákra nem hajlamos Altschulerben ez volt az egyetlen jellegzetes zsidó tulajdonság. Csak ez bírhatta rá, hogy munkája és magányos tűnődései közül visszatérjen az emberek világába, ahonnan több mint két éve mélyen megbántva vonult el.

Altschuler nem táplált illúziókat a társadalomról, melyet ő maga is segített létrehozni, tudta: akadnak fiatal férfiak, akik nem tartják túl nagy árnak karrierjükért, hogy feleségül vegyék Nagyezsdát. Mielőtt azonban hozzákezdett volna terve megvalósításához, óvatos célzások formájában ki akarta faggatni a lányát, nincsenek-e kifogásai az ötlet ellen. Úgy gondolta: ma este sor kerülhet erre a beszélgetésre.

A bíró kiért a fasorból, és befordult a Kossuth hídhoz vezető útra. Megnézte az óráját: még csak fél nyolc múlt néhány perccel, lassúbbra vette a lépéseit.

Egy tánciskola előtt haladt el, sötét ruhába öltözött, fehér inges, fecskenyakkendős fiúk siettek be az épület kapuján. A bíró végignézte őket, mintha Nagyezsda jövendőbeli férjét keresné közöttük. Feltűnt neki, hogy ezek a fiúk sokkal magasabbak és erősebbek, mint az ő generációja volt fiatalkorában, valószínűleg a sporttól és a vitaminban gazdagabb táplálkozástól.

Továbbindult, a tánciskolával szomszédos házat éppen renoválták, letépett egy szálat a borító nádpallóról, és törögetni kezdte. Próbált valami közöset találni magában ezzel a szebb és egészségesebb ifjúsággal, hogy beleélhesse magát általános lelkiállapotukba, de nem sikerült.

A fiatalokat Altschuler már a saját fiatalkorában is gyűlölte, állhatatlanoknak tartotta őket, akik az első tavaszi napsütésre vagy egy formás női lábért cserbenhagynak bármilyen ügyet. Azt sem felejtette el, hogy Rákosi éppen fiatal janicsárjai segítségével mérte rá az emlékezetes csapást a párt központi bizottságában, a mostani fiatalsághoz viszont még gyűlölet sem kötötte.

Olyan távolinak érezte azokat a fiatal párokat, akik épp most kezdtek el táncolni a kivilágított emeleti ablakok mögött, mintha szép és jellegtelen állatokat látott volna. Altschuler szíve mélyéből kívánta, hogy jövendő veje ne ebből a fajtából kerüljön ki, hanem olyan ember legyen, akivel őneki is vannak közös gondolatai. A bíró azonban nem tartotta lényegesnek a saját véleményét, a döntést Nagyezsdának engedte át, egyelőre persze csak gondolatban, mert a lány még nem tudott a készülő akcióról.

Amerre Altschuler elhaladt botjára támaszkodva, két kis méretű cipő rajza maradt a nedves aszfalton, és a bot kerek nyoma, amely úgy hatott, mintha a bírót valamilyen egylábú állat kísérné. A Kossuth hídnál egy kupacot hagyott hátra, mely nádból, papírból és fakéregből állt.

Altschuler nyolc óra után érkezett haza. Kiszállt az autóból, és besietett a villa kertjébe. Megállt egy pillanatra, és mélyet lélegzett: a frissen öntözött őszirózsák hideg és kesernyés illatot árasztottak magukból. Emelkedő mellkassal szívta be az ázott föld szagával keveredő illatot, hogy megnyugtassa az autó olaj- és műbőrbűzétől felkavarodott gyomrát. Arra rezzent föl, hogy a ház sarkán álló faköpenyből előlép az épületet őrző rendőr, és némán sapkája ellenzőjéhez emeli a kezét. A bíró visszaköszönt, és belépett a házba.

Felment a falépcsőn, már a lépcső pihenőjénél meghallotta Ilonka énekét, sűrű vizesruha-csapkodások közül hallatszott ki az öregasszony hangja.

A bíró saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, Ilonka meghallotta a zörgést, abbahagyta a mosást, és átjött a konyhába. A megterített asztalra feltálalta a vacsorát. Altschuler esténként csak könnyű tejes ételeket fogyasztott, ha megterhelte a gyomrát, nem tudott elaludni. Ezen az estén hideg tejberizst evett, utána pedig körtekompótot.

Az öreg házvezetőnő nem ment ki a konyhából, ott állt az asztal jobb oldalán, és várta a bíró esetleges utasításait. A vacsora teljes csöndben folyt le, Altschuler csak akkor szólalt meg, mikor fölemelkedett az asztaltól.

– A vendégek már elmentek?

– Igen.

– Nagyezsda?

– Lefeküdt, de egy félórája még ébren volt.

– Benézek hozzá.

Altschuler lassan, csikorgás nélkül nyitotta ki az ajtót, és nem gyújtotta föl a villanyt. Valahányszor belépett a lánya szobájába, mindig furcsa érzés vett rajta erőt. Mikor fiatal volt, álmában gyakran járt valamilyen elhagyatott, vidéki úriházban, ahol már évek óta nem lakott senkit, mégis ahogy végigment a szobán, mindenütt szinte csak tegnapi élet nyomai látszottak. Mivel ez a környezet gyakran előjött álmaiban, emlékezett a részletekre is. A parázs még felvillant a faliszőnyegeken, a hulló, fehér virágokon még maradt néhány szirom, az asztal sarkán tüllel letakart tálca feküdt, ha felemelte a tüllt, megérezte az ánizsos sütemény szagát. Néha álmában kivett egy szelet süteményt, és megette, nyelve enyhén elzsibbadt az ánizs hűvösségétől. Évekig megfeledkezett erről az álomról, de lánya szobája felidézte ezt az álombeli házat.

A bíró az ablakon át beeső fényben látta, hogy Nagyezsda hasán fekszik, és arcát belenyomja a párnába. Csak a takaró alól kilátszó válla és nyaka maradt szabadon.

– Nagyezsda.

A lány meg sem moccant, bár mereven megfeszülő nyaka elárulta, hogy nem alszik. Altschuler nem szólította meg még egyszer, hallgatólagosan elfogadott megállapodásnak számított köztük, hogy ha Nagyezsdának nincs kedve beszélgetni, akkor alvást tettet.

Nagyezsda feje megmozdult, a bíró látta oldalról az arcát. Kis fülei kiszabadultak sűrű és lazán aláhulló hajából, kreolos arcbőre sötétlett a fehér párnán. Arca telt volt, bőre olyan szorosan feszült pofacsontjára, mintha szándékosan szűkre szabták volna, bőrének szépségét még a kirügyező pattanások sem tették tönkre. Csak a szeme nem látszott, mely hosszú pilláival, csodálkozó, idegen kékségével a sírásig meghatotta a bírót, valahányszor Nagyezsda ránézett.

Altschuler nem tudta rászánni magát, hogy kimenjen a szobából. A szobrok, a padlót, a heverőt és az asztalt borító különféle színes szőttesek, a vázákat megtöltő őszirózsacsokrok mind azt az arcot idézték fel benne, mely a párnába rejtette magát.

Hogy megindokolja további tartózkodását a szobában, tétován arrább tolt egy szobrot az asztalon. Kezei sokáig szorítottak egy langyos cserepet, de csak akkor nézte meg, mikor elengedte: egy Nofretete-fej volt, mintegy tizenöt centi magasságú, valamilyen német művészeti cikkeket gyártó cég készítménye. Ez a fej Nagyezsda kedvenc kisplasztikái közé tartozott, a bíró nemegyszer látta az asztalon, de eddig még sohasem nézte meg alaposabban.

Altschuler újra felemelte a Nofretete-fejet, úgy tűnt neki, hogy ez a keleties zártságot és fojtott eksztázist árasztó fej hasonlít a lányára. Ajkához emelte a szobrot, és megcsókolta gyűrűkbe szorított nyakát.

Nagyezsda felsóhajtott, a bíró megértette, hogy a lány szeretne testhelyzetet változtatni, és ebben zavarja az ő jelenléte. Éppolyan óvatos léptekkel, ahogy jött, elhagyta a szobát. Alig csukta be az ajtót maga után, a paplan surrogásából meghallotta, hogy Nagyezsda megfordult.

Kint az előszobában néhány pillanatig tétlenül állt, úgy döntött, hogy a kedvezőtlen előjelek ellenére is megpróbálja még ma este előhozni a tervét. Intett Ilonkának:

– Majd szóljon be, ha Nagyezsda felébredt.

Altschuler átment a dolgozószobájába. Itt azok a bútorok álltak, melyeket még a német bankérdekeltség, a villa régi tulajdonosa hagyott hátra. A második világháború előtti bútorok az 1950-es Magyarországon még viszonylag modernnek hatottak, de Altschuler utálta őket szögletes formájuk miatt. Minden egyes bútordarabot külön felhívásnak érzett, hogy gondolkodjon precízebben, használjon jobban érthető kifejezéseket, egyszóval tegye világosabbá és egyszerűbbé az életét. Csak úgy tudott megmaradni ebben a szobában, hogy vett két régimódi bőr karosszéket, és felállította őket az ablaknál, háttal a német bútoroknak.

Most is az egyik kanapéba ült be, hogy foglalkoztassa az ujjait valamivel, rágyújtott, és kinézett az ablakon. Kint vihar készülődött, a felhők lejjebb szálltak, teljes súlyukkal ráfeküdtek a tárgyakra, a bíró nem lepődött volna meg, ha irtózatos roppanást és sikolyt hallott volna valahonnan. A feszültség mint egy basszus szólam lebegett a felhők és a föld között.

Hogy a külső feszültség elérte indulatainak belső feszültségét, Altschuler teljesen megnyugodott. Alsó fogsorát kitette a felső ajkára, és ritmikus, lassú bólogatásokkal nézelődött. A kert sötétjében is kivehetően ringtak az őszirózsák, az ablak külső bádogpárkányára koppanva leesett az első esőcsepp, de ezt egyelőre nem követte több, Altschuler feszülten várta az eső kitörését.

Arra riadt fel, hogy egy vastag csuklójú, kiázott kéz jelenik meg a szék bőrrel bevont karfáján. Felnézett: az öreg házvezetőnő állt előtte:

– Felébredt.

– Jól van.

Nagyot nyújtózott, közben egy pillantást vetett az órájára: fél kilenc volt, tehát majdnem egy félórát várakozott.

Nagyezsda szobájában már égett a hangulatlámpa, fénye a langyos tea színére emlékeztette a bírót. A lány fent ült az ágyban, és olvasott, hátát egy kettőbe hajtott párnának támasztotta, mikor meglátta az apját, letette a könyvet, és homlokát csókra nyújtotta. A bíró meghatottan csókolta meg a kicsit izzadt, barna bőrt:

– Hogy vagy?

Nagyezsda mutatta a könyvét:

– Ezeket a ruhamintákat nézegettem, Párizsból hozta valaki. Mindegyik olyan szűk és alaktalan, mintha az ember vette volna a testét valahol, és ezt adnák csomagolópapírnak, hogy hazavigye.

A bíró kezébe vette a könyvet, de nem tudta az ábrákat megkülönböztetni egymástól. Könnyes lett a szeme a meghatottságtól, hogy a lányát végre jókedvűnek látja, és eltűnt az arcáról az állandó sértődött kifejezés. Nagyezsda határozott hangon beszélt:

– Én visszahoznám a bizantinus divatot, csak bársonyból és plasztikus redőzetű anyagból engednék ruhát csinálni. A körmön és az arcon sokszínű festés.

– Az arcon festés?

– Igen, Bizáncban a nők nemcsak a szájukat festették. Ide nézz, megmutatom.

Különféle színű festékeket rakott fel az arcára:

– Hogy tetszik?

A bíró köhintett:

– Nagyezsda, szeretnék vendégeket hívni.

Nagyezsda kezében megállt a festék, tekintete haragossá változott, elnyújtott, éneklő hangon kérdezte az apjától:

– És kiket hívsz meg?

– Négy-öt egyetemista fiút és egypár fiatal jogászt. Szeretném megismerni őket, végeredményben nem mindegy, milyen emberek kerülnek a bíróságra.

– És miért mondod ezt nekem?

– Gondoltam, bejönnél majd háziasszonynak, hátha lesz kedved beszélgetni velük.

Nagyezsda arcát a párnába temette, és körmeivel tépni kezdte a huzatot:

– Hányszor megmondtam, hogy nekem nem kell vőlegény! Őrült vagy, vagy bolond, hogy nem érted meg.

Sírni kezdett:

– Így nem lehet. Én próbálok valamit csinálni magammal, hogy olyan ember legyek, mint a többiek, erre te jössz a vőlegényeiddel. Én inkább meghalok.

A bíró nem tudta, mit mondjon, simogatta lánya haját. Hosszú percek után Nagyezsda abbahagyta a sírást, felnézett, a festék szétkenődött az arcán. Megtörölte a szemét, először határozatlanul, aztán egyre szélesebben mosolygott, arcának duzzadt, barna formái átrendeződtek. Megfogta Altschuler kezét:

– Ne haragudj, apus. Mondd, nem volna jobb neked is, ha elmennék hazulról? Miért nem engedsz el?

– Te nagyon jól tudod – mondta a bíró –, hogy te vagy az utolsó ember, aki még az élethez köt engem.

Hallgattak, aztán újra Altschuler szólalt meg:

– Behívom Ilonkát, hogy húzza át a párnát. Festékes lett.

Kiment, és az előszobában az arca elé emelte a kezét.

A Bóna Erzsivel tett séta emlékét János már másnap reggel megpróbálta közömbösíteni magában. Ez nappal még sikerült, de este az ágyban mindig újra maga előtt látta a lány arcát, ilyenkor úgy vert a szíve, hogy nem tudott a bal oldalán feküdni.

Hogy megrövidítse az éjszakákat, későn feküdt le, egy üveg sört vitt haza, és megitta, de mindez nem segített. Elaludt ugyan, de egy-két óra mély alvás után félig ébren töltötte az éjszakát, szorongató erővel fontosnak látszó kérdések merültek fel benne, melyekre azonban reggel hiába próbált visszaemlékezni, ha koppanást hallott maga körül, azt hitte, hogy Erzsi kopogtat, és felriadt.

Naponta bejárt az egyetemre, és érdeklődött, de egyelőre nem közölték vele, milyen munkahelyen kell majd letöltenie az egy évet. Kérte, hogy vendégként látogathassa a másodévesek előadásait, de ezt sem engedélyezték, így tétlen várakozással töltötte a napjait.

Délelőttönként moziba járt, találomra választotta ki a műsort, általában lejátszott, gyenge filmekhez kapott jegyet. Alig néhányadmagával ült a nézőtéren, lábát szétterpesztve előrehajolt, és állát az előző szék üres karfájának támasztotta. A vetítőgépből áradó erős fény bántotta hurutos szemeit, néha benyálazta az ujjait, és megdörzsölte vörös szemhéját.

Itt a moziban újból megérezte, hogy idegei mennyire meggyöngültek. Elegendő volt, hogy egy érzelmes dallam hangozzon fel a film kísérőzenéjében, és már alig bírta visszatartani a könnyeit. Mindaz az érzelmesség, melyet hosszú évekig visszafojtott magában, most elszabadult.

Minden tétlenül elvesztegetett nap külön megkínozta, mert pótolhatatlannak tűnt előtte, nyugodtabb időszakaiban megpróbálta visszakényszeríteni magát abba a kerékvágásba, melyben az ösztöndíjpályázat előtt élt.

Megvacsorázott a menzán, utána bement Fábián Gedeonhoz a Nemzeti Könyvtárba, egész környezetében ő volt az egyetlen ember, aki megnyugtatólag hatott rá. Nem sok hiányzott a két órához, mire János beért a könyvtárba. Fábián kilencig, az olvasóterem bezárásáig lett volna köteles bent tartózkodni, de már nem volt bent a reference-irodában. Egy könyvtárosnő székkel kínálta:

– Üljön le, Gidának még vissza kell jönnie, itt maradt a kalapja.

János nem ült le, tudta, hogy Fábián alibinek használja a kalapot. Hazamegy, de a kalapot a fogason hagyja, hogy az esetleges ellenőrök azt higgyék: csak egy pillanatra távozott el az íróasztalától.

Fábiánék Pest egyik peremvárosában laktak, János autóbuszra szállt, el akarta kerülni még a lehetőségét is, hogy Bóna Erzsivel találkozzék.

A ház elég messze esett az autóbusz-megállótól, János egy hosszú, vidékies jellegű utcán ment végig. A földszintes házak már a télre készülődtek, az udvarokon kint állt egy-egy öregember, vastag filcdarabokból csíkokat vágtak le, és az ablakok aljára szegezték, az udvar közepén szalmával tekerték körül a nyomós kutakat. János megborzongott, és mélyebbre dugta kezeit a zsebébe.

Fábián egy különálló kertes házban lakott, ezt a masszív, kicsit régimódi házat még az apja építette a család számára, három szobából állt, de télen csak a nappalit használták. Az apa jól kereső mérnök volt, de nem szerette a lármás belső kerületeket, inkább a város peremére húzódott ki, így Fábián a Tizenkét Házakhoz hasonló környezetben nőtt fel. Talán ez a közös hangulatú gyerekkor teremtette meg kettőjük között a feltétlen bizalom hangulatát.

János otthon találta barátját, a nappaliban ült, a könyvekkel körülbástyázott íróasztalnál, és írt valamit, amit az ajtó nyitódására azonnal letakart:

– Szinte éreztem, hogy kijössz. Szólok Marinak, hogy hozzon vacsorát, addig öltözz át.

János magára húzta a kényelmes, kitágult melegítőt, megvacsorázott, utána végigdőlt a kályha melletti heverőn. Olvasni próbált, de az autóbuszon átfázott, és most, hogy meleg helyre jutott, szemhéjai le-lecsukódtak, néhány oldal után leengedte a könyvet:

– Mit írsz, Homunculus?

Fábián kedvenc fordulatai közé tartozott azt állítani magáról, hogy mesterséges megtermékenyítéssel született. Két bizonyítékot szokott felhozni: apja az ő születésekor már betöltötte hetvenedik évét, ezenkívül, mint a homunculusok általában, ő is üvegben él, a reference-szoba üvegkalitkájában, János kérdésére elmosolyodott:

– Mit írjon az az ember, aki semmihez sem ért? Természetesen enciklopédiát.

– Minek?

– Ez az egyetlen dolog, amire munka közben nem szabad gondolni.

– És hol tartasz vele?

– Két részre osztottam fel a munkát, és két különböző ponton kezdtem el, mondjuk úgy, hogy Á-tól előre és Z-től visszafelé. Ha mind a két részt befejeztem – ez körülbelül a század végére várható –, akkor jön a legnehezebb: össze lehet-e illeszteni őket?

– Ez miért nehéz?

– Mert csak akkor derül ki, van-e középen valami, ami egybefogja ezt a két részt. De most nem érdekes.

Visszatért az előtte fekvő papírlaphoz, anélkül hogy hátrafordult volna, megkérdezte:

– Mi történt?

– Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy az ember megszeressen egy nőt?

– Ezt te, azt hiszem, jobban tudod.

– Te viszont jobban fogalmazol. Mi kell: szerencse vagy alkalom?

Fábián abbahagyta a munkát, töprengve hintázott székének lábán:

– Azt hiszem, egyik sem döntő. Valami új tulajdonságnak kell megjelennie az emberben. Az érzés a változások jutalma, hosszú egyformaságban még a legerősebb érzés is elpusztul.

– Milyen változások?

– Megerősödés, világnézeti változás, itt persze ne a politikára gondolj, inkább az „örökszép” fogalomkörre: végleges elszomorodás, lázadás vagy ilyesmi. Leggyakoribb ok azonban az unalomnak és a fáradtságnak egy bizonyos koncentráltsága, mely az egész szomorú emberi állatban változást idéz elő. Nálad van valamilyen új?

– Csak az, hogy néha hangosan panaszkodom.

– És miket mondasz?

– A múltkor megálltam egy utcasarkon, és azt mondtam: olyan nyomor ért el, amilyenre nem számítottam.

– Ez elég érdekes. Régen nem mondtál ilyeneket?

– Nem.

– Ez, azt hiszem, bőven elég alap egy új nőre. És találtál már konkrét jelöltet?

– Igen.

– Hogy hívják?

– Erzsébet.

– Szép név. Ha kell majd a lakás egy éjszakára, szóljál.

– Jó.

János már-már elaludt, félálomban hallotta, hogy Fábián dünnyög valamit.

– Mit mondasz?

– Nem megy a munka, lazítok. Verseket mondok addig, amíg nem találok egy olyan sort, melyben a betűk száma öttel maradék nélkül osztható.

– Honnan tudod, hogy hány betű?

– Az egyik kezemen számolom.

– Most mit mondasz?

– Egy Apollinaire-sort: „Adieu, adieu soleil cou coupé.” Huszonnégy. Itt hiányzik egy betű.

– Tegyél a végére egy pontot.

– Műveletlen vagy, Apollinaire-nél nincs pont. Te csak aludj, majd találok egy megfelelőt.

A következő vasárnap délután János elindult, hogy megkeresse Bóna Erzsit. A Szentkirályi utcai tornaterem felé tartott, emlékezett: a lány azt mondta, hogy vasárnaponként itt szokták lejátszani kézilabda-mérkőzéseiket. Azért nem ment ki a munkásszállóba, mert ha a helyzet valamiért nem bizonyul megfelelőnek a találkozásra, a tornateremben könnyebben el tudja majd kerülni a lányt.

Bár az idő még csak három óra felé járt, az utcákat, amerre János elhaladt, már éjszakai sötétség borította. A város fölött egymásba értek a veszteglő felhők, egész közel hozták az eget a járókelők fejéhez. Az utcai lámpák nem égtek, a szürkeségben csak a város széléről látszott egy halvány derengés, ahol a felhők kissé megszakadtak, de ez a rés is hamarosan bezárult, mert rohanva új, sötét felhők tömörültek oda.

Az utcasarkokon ismeretlen emberek csoportba verődtek össze, el akarták mondani véleményüket a sötétségről. Régi évszámokat emlegettek, hogy akkor fordult elő utoljára hasonló jelenség, aztán amilyen hirtelen összegyűltek, olyan gyorsan szét is széledtek ezek a csoportok, üres lett az utca.

János egy cukrászda mellett ment el, benézett: sűrű tömeg foglalta el a székeket egybefolyóan, akár a kirakatba kitett, összeolvadt teasütemény. A cukrászdánál elfordult, pár perc múlva odaért a Szentkirályi utcai tornacsarnokhoz.

Már a tornacsarnok kapujában meghallotta a labdák tompa puffanását és a labdát kérő játékosok hangos kiáltásait. A kapualjban végigböngészte a délutáni műsort: a villamosvasúti dolgozók női csapata, az Előre fél ötkor játszik a Kereskedelmi Bank együttesével.

János nem akart túl korán bemenni a terembe, de nem tudta, mennyi az idő. Még egyszer megnézte a műsort: a már lejátszott meccsek után ceruzával oda volt írva az eredmény, az Előre-Kereskedelmi Bank mérkőzésig csak egy hely maradt üresen.

A befelé áramló tömeg a kaputorkolat mélyén kettévált: a földszint a kosárlabdázóké és nézőiké volt, a kézilabdameccseket az emeleten játszották. János fölment a lépcsőn. A keskeny, fűrészporral felszórt folyosók nedvesek és komorak voltak, mintha – akárcsak egy alkalmi raktárban – itt zsúfolódott volna össze a kinti sötétség. A fordulónál kirepedt lószőr matracokat és különféle törött tornaszereket került ki.

A kézilabdaterem ajtajában egy bőrkabátos férfi árulta a jegyeket. Egyszerre egy tele marék számot tépett le, és a kapott pénzt is olvasatlanul gyűrte zsebre. Közben egyik karját kitárta, hogy megpróbálja elzárni az ajtót a jegy nélkül befelé igyekvők előtt. János gondolt rá, hogy ő is beszökik, de nem akart ilyen jelentéktelen dolog miatt kellemetlen feszültséget kelteni magában, inkább megváltotta a jegyét.

Ahogy belépett az ajtón, körülnézett, először járt hasonló helyen.

A terem tömve volt. A nézők a padlóra festett, kék partvonalakon túl helyezkedtek el, az első sor padokon ült, a második és a harmadik sor állt, a második sor kissé előrehajolt, hogy a harmadik jobban lásson. Ez az elhelyezkedés emlékeztetett arra, mikor katonai alakulatok csoportos fényképfelvételhez állnak össze. A terem nem volt túl széles, az utolsó sor háta a falat érte, a sok lélegzet kellemes meleget tartott.

Jánost meglepte az a családias hangulat, ahogy a nézők a mérkőzést figyelték. Négy-öt tagú alkalmi társaságok alakultak ki, indulatosan vagy tréfálkozva futballistákról és más sportolókról beszélgettek. A legtöbben már reggel óta itt ültek, valószínűleg fogalmuk sem volt a kinti sötétségről, magukkal hozott papírzacskókból, asztalkendőkből ettek valamit.

János középre sodródott, mivel elég magas volt, a harmadik sorból is jól látott. Előtte egy púpos férfi állt, domború mellkasán szíjon lógó látcső feküdt. A púpos folyton szóval tartotta szomszédját, egy kövér, fekete pulóveres, pakombartos férfit, aki unatkozva tökmagot rágcsált. Szavaiból ki lehetett venni, hogy egy hivatalban dolgoznak, a púpos javasolta vasárnapi programként a kézilabdameccset, és most felelősnek érzi magát azért, hogy a szomszédja jól szórakozzon.

Kevéssel azután, hogy János bejött, végképp megtelt a terem. Az ajtónál befejezték a jegyárusítást, és a bejáratot kívülről bezárták. Csak egy kisajtót hagytak nyitva a bevonuló csapatok és az esetleges távozók számára.

A pályán éppen két férficsapat játszott, az egyik vörös, a másik kék mezben. A mérkőzés már a vége felé járhatott, ha egy-egy játékos elfutott János előtt, a fiú orrát erős húslevesre emlékeztető izzadságszag csapta meg. A sarokban álló eredményjelző tábla döntetlent mutatott, a közönség János számára ismeretlen okból önfeledten biztatta a kék csapatot.

Csak egy félig részeg, eres arcú, öreg férfi vonta ki magát az általános hangulat alól, láthatólag ő volt a mai délután önkéntes alkalmi bohóca. Ha a piros csapat valamelyik csatára a kék kapu előtt lövőhelyzetbe jutott, az öregember „rádobni” helyett azt kiabálta:

– Rácsinálni, rácsinálni.

A közönség minden kiáltás után az öreg felé fordult, és nevetett. A terem végén még a padokra is felálltak, hogy láthassák az erős hang gazdáját.

A meccs véget ért, az eredmény döntetlen maradt, a játékosok üdvözölték a közönséget, és szétoszoltak. Ahogy a kék és piros mezek eltűntek a kisajtóban, az eredményjelző táblára új felírás került: „Előre-Kereskedelmi Bank NB II-es női mérkőzés”.

A szünetben hangosabb lett a beszélgetés a nézőtéren. János oldalt fordult, és előrelépett, hogy közelebbről hallgathassa egy indulatos csoport vitatkozását. Ebben az új helyzetben egy jambósapkás, pattanásos arcú fiatal lánnyal találta magát szemközt, aki egyik kezén nagy, fehér kötést viselt, másik kezében pedig zöld sportszatyrot tartott. Bár a lány mélyen homlokába húzta a sapkát, János felismerte: ő ült Erzsi mellett a Napsugár vendéglőben, a színészkülsejű, világos kabátot viselő férfival beszélgetve. A lány is elmosolyodott, és várta, hogy János megszólítsa.

– Czikkely Eszter vagyok. Ugye, maga az efjé?

– Mi az, hogy efjé?

– Erzsi mindig azt mondja nekem, mielőtt elaludnánk, ne felejtsd el, hogy van egy fiú, akinek a vezetékneve effel, a keresztneve jével kezdődik. Maga az?

– Azt hiszem, én vagyok.

– Rögtön jönnek Erzsiék.

– Maga nem játszik?

– Úgy volt, hogy ma én védek, de valami baj van az ízületeimmel. Voltam orvosnál, úgy beinjekciózott, hogy megdagadt a karom. Nézze csak: ez itt Erzsi holmija, nem meri az öltözőben hagyni, mert nagyon lopnak.

Először a játékvezető és a két gólbíró futott be a pályára, utánuk jöttek a csapatok. A Kereskedelmi Bank játékosai zöld, a kalauzlányok pedig piros melegítőt viseltek.

A két csapat felsorakozott középen, János Erzsit kereste a tekintetével, a lány a piros melegítősök sorának a végén állt. A háromszoros éljenkiáltás után szétszaladtak a játékosok, csak Erzsi maradt a helyén. Néhány tornagyakorlatot végzett: törzsdöntés, kaszáló mozdulatok, erős felsőteste lazán mozgott derékból, aztán odament a többiekhez, hogy levesse a melegítőjét. Míg a melegítő felső részét húzta le a fején keresztül, egy másik lány megfogta a blúzát, az erőteljes rándítástól így is annyira fölcsúszott, hogy kivillant Erzsi köldöke. Az eres arcú, öreg férfi felkiáltott:

– Jaj, mit látok! Vigyék el innen, ez már nem nekem való.

A terem fölnevetett, János a lányra nézett: először nem tudta, mit csináljon, utána sután, tehetetlenül elmosolyodott. János annyira közel érezte magához a lány zavarát, hogy a kezei ökölbe szorultak.

Erzsi levette a melegítő alsó részét is, most csak egy fehér dressz és fekete sportnadrág maradt rajta. Kivett a melegítője zsebéből egy zöld zsebkendőt, és a sportnadrág szára alá gyűrte, a gumi még jobban belevágódott erős combjába. Összefogta a melegítőjét, és körülnézett, Eszti fölemelte a kezét a tömegben:

– Itt vagyok.

Erzsi hozzá futott, és odaadta neki a ruhát, a kislány hátrafelé mutatott a fejével. Erzsi követte a tekintetét, és észrevette Jánost, rémülten nézett rá, kezeit maga elé kapta:

– Jó estét! – mondta, és be sem várva János köszöntését, visszafutott a pálya közepére.

Már a többi Előre-játékos is levetkőzött, általában fonnyadt, barna vagy fekete hajú, munkától megviselt, külvárosi lányok voltak. Jánosnak úgy tűnt, mintha vézna lábukat és karjukat nem is csontok, hanem esernyődrótok feszítenék ki és mozgatnák.

Végignézte a Kereskedelmi Bank játékosait is: egészen fiatal, copfos, ápolt lányokból állt a csapat, akik mintha sportban felnőtt, hosszú nemzedékek örökségét hordozták volna kecses, nyugodt alakjukban, csak két-három kikészített, vörös körmű asszony akadt köztük, vastag combjukon kissé fel volt vágva a kék sportnadrág varrása.

Elkezdődött a mérkőzés. A terem jobb sarkában, egy csoportban álltak a bankos lányok hozzátartozói és ismerősei, ahogy elhangzott a játékvezető sípja, biztatni kezdték a csapatot, beceneveket kiáltoztak a játékosok felé.

A Kereskedelmi Banknak nem volt szüksége a biztatásra, János laikus létére is jól látta a két csapat közti különbséget. Az Előre-lányok fölemelt karral, meg-megbotolva szaladgáltak pontosan passzoló ellenfeleik előtt, Bóna Erzsi szinte mozdulatlanul állt a védelmi fal közepén, csak dereka hajlásával követte a támadásokat.

A bankos lányok megszerezték a vezetést, majd egyre növelték az előnyüket, Czikkely Eszti szidta a kapust:

– Nem fogja a rövid sarkot, oda kellene varrni a nadrágját a kapufához.

Az eredményjelző tábla hamarosan öt gól különbséget mutatott, Eszti Jánoshoz fordult:

– Nem tudom, mi van Erzsivel is, egyáltalán nem figyel a játékra. Nem kellett volna megmondani neki, hogy maga itt van.

A meccs sorsa gyakorlatilag eldőlt. A bankos lányok, megelégedve a vezetéssel, visszahúzódtak a saját térfelükre, hagyták feljönni az ellenfelet, csak a kapujuk előtti területet védték. A nézők unatkoztak, néhányan fütyültek is, az eres arcú öregember tölcsért formált a tenyeréből, és bekiáltott a pályára:

– Játsszatok a Bambára!

Ujjával Bóna Erzsire mutatott. A terem derültséggel fogadta a gúnynevet, a púpos gyakran ismételgette:

– Bamba! Lőj, Bamba!

Utána a kövér, pakombartos férfira nézett, hogy mit szól hozzá, az változatlan unalommal köpködte a tökmag héját, és csak a szája sarkát mozdítva megjegyezte:

– Azért elfogadnám egy másfél órára ezt a Bambát.

Egy támadás során Erzsihez került a labda, a lány elkeseredetten kapura dobta, a kapufa éléről a kapus háta mögött vágódott le a padlóra, a gólbíró körbefordítva zászlóját, gólt jelzett. Az öregember tapsolt:

– Jól van, Bamba. Látod, megy ez neked.

A lány visszament a saját kapuja elé, lehajtotta a fejét, és cipőjének orrával tétován rajzolgatott a padlóra. János kibírhatatlannak érezte a terem levegőjét.

A középkezdés után a játékvezető sípja az első félidő végét jelezte. Erzsi intett a barátnőjének, a kislány átlépett a padon, és befutott a pályára, kisvártatva visszajött:

– Erzsi azt üzeni, hogy menjen el.

– Miért?

– Nem tud játszani, ha maga nézi.

– Szeretnék beszélni vele. Kérdezze meg tőle, hogy a meccs után megvárhatom-e valahol?

– Jó.

A kislány újra beszaladt az egy csoportban álldogáló játékosok közé, majd kipirulva visszatért:

– Azt mondja, hogy igen. Üljön be az eszpresszóba a tornaterem mellett, ha vége lesz a meccsnek, ő is oda jön.

– Esztike, maga nem jönne át velem?

– Miért?

– Szeretnék pár dolgot kérdezni magától.

Eszti töprengett, aztán határozottan bólintott:

– Jól van. Várjon meg az ajtónál, addig odaadom valakinek Erzsi holmiját.

János megindult kifelé, áttörte magát a nézőtéren, félre-félretolva az útjába álló karokat és testeket. A benti romlott levegő után még a folyosó áporodott, hideg afrikszagát is kellemesnek érezte, mélyet lélegzett. Nemsokára a kis kalauznő is kijött a teremből:

– Mehetünk – mondta, és előresietett.

A tornaterem melletti Olimpia eszpresszó is tömve volt. Jánosék néhány percig a helyiség közepén várakoztak, míg egy asztal megürült.

Az Olimpia eszpresszót elsősorban sportolók és sportbarátok látogatták. A zöld olajfestékkel bevont falra totóeredményeket firkáltak fel, az asztalkendőt az olimpiai öt karika díszítette, az asztalok törött lábát összehajtogatott sportlapokkal polcolták alá.

Egy kövér pincérnő állt meg az asztal előtt, János Esztire nézett:

– Mit kér?

– Egy konyakot.

János a pincérnőhöz fordult:

– Legyen szíves, egy konyakot és egy kávét.

A pincérnő felírta a rendelést, és elment, Eszti zavartan nézett a fiúra:

– Maga azért nem iszik konyakot, mert nincs pénze? Ne haragudjon, ha tudom, én sem kérek.

– Nem, van pénzem, csak most nem akarok inni.

A pincérnő meghozta az italt és a kávét, szótlanul felhajtották. János az asztalra tette a cigarettatárcáját, ezt állandóan magánál hordta, bár ő maga sohasem gyújtott rá, Eszti kiválasztott egy cigarettát, és tüzet kért:

– Szóval mit mondjak?

– Meséljen Erzsiről.

A lány letette a cigarettáját:

– Mit meséljek róla?

– Az életéről.

– Magának csakugyan tetszik Erzsi?

– Igen.

– És szereti?

– Most miért fontos ez?

– Erzsi életét csak én ismerem, nem mondta el senki másnak. Ha nem szereti őt, akkor nem beszélek róla.

– Beszéljen.

– Erzsi szülei parasztok, az apja olyan vállalkozó fuvaros, egy nagyon kis faluban laknak lent a Duna mellett. Az apja folyton ivott, sokszor megverte őt, iskolába se engedte, Erzsi csak négy elemit járt. Az ostrom után tovább akart tanulni, jelentkezett szakérettségire, Székesfehérvárra került gimnáziumba. Itt nem bírta megszokni a városi életet, tudja, hogy milyen a falusi lány, mikor új helyre kerül. A többi lány mind járt táncolni, udvaroltatott magának, Erzsi pedig folyton egy barátnőjével sétált. A barátnőjét Gereben Klárinak hívták, és volt neki egy púpos bátyja: Gereben Károly. Ez a púpos ember beleszeretett Erzsibe, de ő persze nem törődött vele. Mondom, folyton a barátnőjével járkált együtt moziba, cukrászdába, sohasem látták fiúkkal, erre a többi szakérettségis lány kitalálta, hogy Erzsi meleg. Tudja, mit jelent ez a szó?

– Tudom.

– A barátnőjére nem mondták, mert annak akadt dolga fiúkkal, több mint elég. Erzsire viszont még rá is kiabálták, azt mondták, hogy éjszaka át akart menni az ő ágyukba. Erzsi meg, szegény falusi lány, mit tudott kitalálni, hogy védje magát? Azt kezdte híresztelni, hogy ő annyira nem meleg, hogy már teherbe is esett valakitől. Persze csodálkoztak a lányok, és kérdezték, hogy csinálta, Erzsi kitalált egy történetet. Elképzelheti, hogy az egész nem volt igaz, mert Erzsi akkor még szűz volt. Ezután egy kicsit békét hagytak neki a lányok, már azt hitte, hogy megússza ezt az évet baj nélkül, de egyik nap azt mondja neki a barátnője, a Gereben Klári: igaz az, Erzsi, hogy te valakitől teherbe estél? Ez a szerencsétlen neki se merte megmondani az igazat, félt, hogy kineveti, és az egész piszkálódás kezdődik elölről, inkább kitartott amellett, hogy csakugyan teherbe esett. Erre a Gereben Klári megszidta, hogy csinálhattál ilyet, most ki fognak tenni a szakérettségiről, és otthon is mit szólnak majd ahhoz, hogy hazaviszel egy gyereket apa nélkül? Aztán azt mondja neki: látod, látod, Erzsi, majdnem elrontottad az életedet, de az én bátyám még így is szeret téged, és hajlandó feleségül venni. Mert ő nem olyan, mint a többi fiú, hogy csak egy éjszakára kell nekik a nő, mert ő a lelkedet is szereti. És képzelje, Jancsi, ez a szerencsétlen bolond végig nem mert szólni, és férjhez ment a púpos Karcsihoz. Az iskola persze értesítette a szüleit, Erzsi apja feljött Székesfehérvárra, mikor meglátta, hogy púpos a veje, ostorral verte meg Erzsit. Erzsi megszökött Gerebenéktől, feljött Pestre, asszony volt, és szűz, az ura sohasem nyúlhatott hozzá.

– Nem ment többé vissza Székesfehérvárra?

– Oda soha. Az apja megbocsátott neki, évenként kétszer hazajár, karácsonykor és húsvétkor, most is megy majd haza decemberben, de a férjét soha többé nem látta. Szegény Erzsi három éve gyűjti a pénzt bélyegre, hogy elválhasson, azért is nem tud egy ruhát venni magának.

János elfordult. A történet tehetetlen dühvel és részvéttel töltötte el, ugyanakkor felmerült benne az az irtózás is, melyet a Napsugár vendéglőben érzett, mikor a vérmes arcú férfi a kezére csavarta Erzsi haját, fejét az asztal lapjához nyomta, a lány pedig szótlanul tűrte.

Mihez kezdjek én egy olyan nővel, akinek nincs ereje megvédeni magát – gondolta –, én nem tudok kiállni érte is.

Eszti könyörögve nézett rá:

– Jancsi, én tudom, hogy szörnyű, amit elmondtam, nem kellett volna, de maga azért ne haragudjon rá. Nézze: én már sok rosszat csináltam életemben, színészeket vártam meg a kijáratnál, nős férfikkal kezdtem ki, de ő soha. Jöjjön be hozzánk, ha nem hiszi, és kérdezze meg a többi lányt, még soha senkivel nem veszekedett a szálláson, az utolsó rongyát odaadja, ha valaki kéri tőle. Csak azért csinál hülyeségeket, mert nagyon jó lány. Mit mondjak magának, hogy elhiggye?

Megfogta János kezét:

– És így kell magának Erzsi?

János nem válaszolt.

– Igen?

– Igen.

Eszti a papírszalvétával letörölte szájáról a rúzst, és megcsókolta János arcát. Könyökével leverte a cigarettát az asztalról, de nem nyúlt utána, csillogó szemmel nézte a fiút.

Pár perc múlva megjött Bóna Erzsi, most is a fekete kalauzegyenruhát viselte fehér blúzzal, kezében hozta a nagy sporttáskát. János egy húszforintost dugott Czikkely Eszti kezébe:

– Majd fizessen, Esztike.

– Vigyázzon rá.

Erzsi mozdulatlanul állt az asztal mellett, János felállt, és megfogta a könyökét. Végigkormányozta a zsúfolt helyiségen, kint az utcán belekarolt, Erzsi tűrte, de egy pillanatra sem emelte fel az utcakövekre szegezett tekintetét. Megpróbálta kiszedni a sporttáskát a kezéből, hogy ő vihesse tovább, de a lány makacsul szorította a két bőrfogót.

Lassan megeredt a hó, a sötét égbolt alatt világítva szálltak a pelyhek, ebben a pillanatban mintha feloldódtak volna azok a fenyegetések, melyek egész délután a város fölé nehezedtek.

Erzsi végre felemelte a fejét, és Jánosra nézett, mikor a fiú megcsókolta a száját, ügyetlen cuppanással adta vissza a csókot. Hagyta, hogy elvegye tőle a szatyrot, és jobb karját tétován a fiú dereka köré fonta:

– Szeretsz te engem?

– Igen.

Mind a két karjával átölelte a fiút, nekiszédült a falnak, hosszan csókolództak egy bezárt üzlet redőnyének dőlve. János csodálkozott, hogy miért nem érzi magát boldogabbnak.

Egész éjszaka esett a hó, bent, a város belterületén elolvadt, de mikor János leszállt a Nagyvásártelepnél a töretlen magas hóval borított mezőn, nem találta meg az előző nap használt csapást, csak a kórók csúcsai álltak ki.

Kénytelen volt visszakerülni a műútra, itt találkozott a brigád tagjaival, egy pillanatra lelassította lépteit, de látva, hogy Károlyi nincs az egyforma barna svájcisapkát és zöld lódenkabátot viselő csoport tagjai között, csak bólintott, és előresietett, még hallotta, hogy a kőművesek aggodalmasan tárgyalják az idő lehűlését.

Az udvar közepén épülő ház tetejét is betakarta a hó, egy-egy szélnek kitett sarokban derékmagasságúra halmozódott fel, a malterosgödör a talajjal egy szintbe került, még az építőmunkában járatlan János is tudta, hogy ilyen körülmények között nem lehet tovább folytatni a munkát. A kőművesek le sem vetkőztek, kiszedték holmijukat a szekrényből, és szerszámaikkal együtt barna csomagolópapírba kötözték.

Kilenc óra után átjött a vezető mérnök, körüljárta a házat, és bejelentette, hogy a szerződés értelmében fagyszabadságra küldi a brigádot – Károlyi és Flandera kivételével, akiket más jellegű munkaviszony kötött a vállalathoz.

A brigád tudomásul vette a döntést, egy teherautót kértek, hogy elérjék a reggeli szabolcsi vonatot, Károlyi és János magára maradt a házban. A vezető mérnök azzal a feladattal bízta meg őket, hogy tegyék meg a szükséges védőintézkedéseket az épület téli megóvására.

Lesöpörték a tetőről a havat, majd palával és kátránypapírral befedték, az oldalfalak nyitva hagyott ajtó-, ablakréseibe pedig furnérlapokat illesztettek. Károlyi úgy találta, ha ilyen tempóban haladnak, túlságosan hamar elkészülnek a munkával, intett, hogy egyelőre hagyják abba. Átment az asztalosműhelybe, két zsák fűrészporral tért vissza, befűtött az öltöző kis kerek kályhájába, és teavizet rakott fel.

A kellemes melegben János végigdőlt a padon, a bedeszkázott ablakú szobában csak a kályhából kicsapó lángok világítottak, fényükben látszott Károlyi éles profilja. A férfi, mintha csak egy imént félbeszakadt beszélgetést folytatna, megkérdezte:

– Szóval Noszter Németh küldte ide magát?

János csodálkozott, hogy Károlyi így megjegyezte a rektorhelyettes nevét:

– Maga ismeri őt?

Károlyi elmosolyodott:

– Igen, ismerem, bár az egyáltalán nem biztos, hogy ő hajlandó lenne vállalni ezt az ismeretséget.

– Honnan ismeri?

– Valaha egyetemista korunkban, még a háború előtt, együtt laktunk az Eötvös Kollégiumban. Hárman voltunk barátok: Noszter Németh, Szoboszlai – talán ismeri a nevét az újságokból: filozófus, a Tudományos Akadémia elnöke – és én. Tulajdonképpen senki sem értette, hogy jött létre és mitől maradt fenn ez a barátság. Az én apám gróf volt, Erdély egyik leggazdagabb földbirtokosa, Noszter Németh apja szegény tiszántúli pap, Szoboszlaié pedig pesti házmester. Most már elmondhatom, hogy ez a barátság elsősorban nekem volt fontos, és mindvégig én erőszakoltam. Akkoriban a minőség bűvöletében éltem, és lehetetlennek tartottam, hogy a kollégium két legtehetségesebb tagja – azt senki sem vitatta, hogy Noszter Németh és Szoboszlai képességei messze felülmúlják a többiekét – ne legyen egyúttal a barátom is. Egy kisebb létszámú, de a lehető legmagasabb színvonalú társaságról ábrándoztam, mely könnyed konstrukciójánál fogva a tömegek számára elérhetetlen sebességgel halad előre a megismerésben, ugyanakkor képes a megismert anyag felhasználására is. Kezdetben látványos ügyeket csináltunk végig, bár ezek ma már nem tűnnek előttem többnek egyszerű virtuskodásnál, így például bezárkóztunk a kollégium könyvtárába, és fogadásból egyetlen éjszaka készültünk fel a filozófiai alapszigorlatra.

Fölkelt, szekrényéből teát vett ki, és lassú mozdulattal a forró vízbe szórta:

– Másodéves korunkban, 1939-ben, kezdtek elválni az útjaink. A politika utánunk jött a könyvtárba, felrúgta illúziónkat, a társadalom felett lebegő magasabb minőséget, választanunk kellett. Mind a hárman más lóra tettünk. Én kapcsolatba kerültem a munkásmozgalommal, pontosabban egy kommunista értelmiségi frakcióval. Szoboszlai előbb az angol követségre járogatott be, ott megtanult két szót: „splendid isolation”, fényes elvonultság, és elefántcsonttoronyba húzódott, kutatni kezdte a XV. századbeli magyaros díszítőmotívumokat.

– És Noszter Németh?

– Noszter Németh? Nos: ő fasiszta lett.

– Ő?

Károlyi mosolyogva nézett a megdöbbent Jánosra:

– Ezt a megdöbbenést hanglemezre kellett volna venni, bárhol mutogathatná mint lelki romlatlanságának bizonyítékát. Visszatérve közös ismerősünkre, bent, a kollégiumban már csak Unser Deutschnak hívtuk őt. Kétéves ösztöndíjat kapott Berlinbe, kint nem pazarolta az idejét, megírta az első magyar nyelvű tanulmányt von Paulus tábornok stratégiai lángeszéről, talán megtalálható még a könyvtárak „tilos” osztályain. Mint meggyőződéses és kiképzett náci tért vissza. Itthon is igazolta a német közmondást, hogy a molnár barmaiból és a pap fiaiból ritkán lesz valami jó. Rajtunk, egykori barátain próbálta ki először az új módszereit. Szoboszlaira hatott az „európai térség új rendje”, bekerült Noszter Németh mágneses körébe, a régi magyar díszítőmotívumokat kutatva egyre több svasztikát talált a liliomok között. Én végighallgattam, utána elmagyaráztam neki, hogy felesleges agitálnia engem, ehhez mi túl jól ismerjük egymást, különben is csak kezdő besúgók jelentik fel vizsgagyakorlatként a saját barátaikat. Ezt nehezen viselte el, megpróbált kirúgatni a kollégiumból mint kommunista szimpatizánst, de balszerencséjére túl sokszor fordult elő a Károlyi név a magyar történelemben – hazaáruló labanc Károlyitól szabadsághős Károlyiig, köztársasági elnöktől Horthy egyik bizalmasáig, hogy mindenki megtalálhassa a maga kedvencét –, és ez kegyeltté tett a kollégium vezetői előtt. Később a rendőrséget uszította rám, 1944 márciusában, mikor a németek átvették a hatalmat, sikerült is elérnie, hogy börtönbe kerüljek. Ő és Szoboszlai együtt vonultak vissza a németekkel Nyugat felé. Valaki 1945 tavaszán találkozott velük Bécsben, Noszter Németh barikádharcokra készülődött, még akkor is hitt abban, hogy a csodafegyver megfordítja a háború sorsát.

A tea felforrt, Károlyi kinyitotta a kályha ajtaját, hogy jobban lásson, látható kedvteléssel szűrte le a teát két bádogpohárba:

– Nem tudom, magának mi a véleménye, de szerintem a tea az egyetlen tiszta ital. A többi mind gyanús, vagy a nemiséghez van valami távoli köze, vagy hosszú és lassú tűz érte őket, mint az égetett italokat vagy a pörkölt kávét, vagy erjedtek, mint a bor, de mindenféleképpen elveszítették eredeti ízüket és illatukat. A tea viszont mindvégig azonos maradt önmagával. Ha maga erről többet tud, ne világosítson fel, nem akarom elveszíteni ezt az illúziómat is.

János két tenyere közé fogta a bádogpoharat, de nem ivott. Visszaidézte magában Noszter Németh szavait, melyekkel visszautasította az ösztöndíjpályázatát, eddig közömbös és jelentéktelen emlékként élt benne ez a beszéd, most azonban felháborítónak találta, hogy éppen ez az ember oktatta ki őt a kommunista erkölcsiségről. A dühtől égett az arca, alig várta, hogy Károlyi folytassa az elbeszélést.

– A háború befejezése után kint Németországban persze nem kellett senkinek, az illetékesek sokkal tehetségesebb és fontosabb fasiszták tisztára mosdatásával voltak elfoglalva. Így Noszter Németh Szoboszlaival együtt mégiscsak hazajött. Itthon megpróbált belekapcsolódni az ifjúsági mozgalomba, de néhányan, akik még emlékeztek korábbi magatartására, eltanácsolták. Szeretném, ha elhinné, hogy én nem tartoztam a bosszúállók közé, unfair dolognak találtam belerúgni a földön fekvő ellenfélbe. Ma már úgy gondolom: hiba volt, Noszter Némethre nem vonatkoznak a sportszerűség kötelmei, el kellett volna taposni őt a soha fel nem támadás reményében, és ezt akkor meg is tehettem volna.

– Milyen beosztásban dolgozott?

– Rákosi titkára voltam, persze nem a pártban, csak állami funkciójában az Országházban.

Elgondolkozva hörpintett a teából:

– Elegendő munkám volt ahhoz, hogy elfeledkezzem róla.

Egy év telt el, vagy kettő? Egyszer csak Noszter Németh újra megjelent a porondon mint Pressburger Klári férje. Noszter Németh látva, hogy egykori kollégái lezárták előtte az érvényesülés közvetlen útját, egy nagy kanyarral elébök került. Benősült, ezzel a házassággal tagja lett a politikailag befolyásos csoportnak, mely a Moszkvából visszatért emigránsokból állt. Persze így sem tudott feltörni egyik napról a másikra, meg kellett találnia a formát a játékszabályok áthágására. Még mindig nem futotta ki magát egészen. Azt mondja: jelenleg rektorhelyettes, nos, van egy fogadásom, hogy egy éven belül kinevezik rektornak, feltéve persze, hogy ez a tisztség egyáltalán érdekli őt.

Kintről a mérnök kiáltozása hallatszott, kereste őket, Károlyi letette a poharat:

– Majd folytatjuk.

Behívta a mérnököt, aki látta, hogy teázással töltötték az időt, de nem szólt érte. Megállt a kályhánál, megmelegítette a kezeit, és egy kíváncsi pillantást vetett Károlyira, akit, úgy látszik, az egész üzemrészlegben legendák öveztek. Beszélgetést akart kezdeményezni, de Károlyi kitért előle, így a mérnök csak annyit közölt velük, hogy ha befejezték az épület téli biztosítását, jelentkezzenek nála munkára a nagy csarnokban.

János türelmetlenül várta a beszélgetés folytatását:

– És mit gondol: Noszter Németh komolyan hisz abban, amit csinál?

– Igen, hisz benne. Noszter Németh a lelke mélyén szentimentális, képtelen olyan dolgokat végrehajtani, melyeket előbb érzelmileg nem fogadtat el magával. Igaz viszont, hogy bizonyos idő alatt bármire rá tudja beszélni magát. De azt hiszem, éppen eleget foglalkoztunk vele.

– És maga? Maga hogy került ide?

– A mérleg serpenyőjének ugyanaz a mozgása hozott le ide engem, mely Noszter Némethet fölfelé vitte.

Károlyi elgondolkozva figyelte a mennyezeten a kályha lángjának villódzását:

– Egyre inkább kiderült, hogy más dolog szerelmesnek lenni a forradalomba, és más dolog házasságban élni vele. Mind a kettőhöz más típusú emberek kellenek, és nekem a magánéletben is jobban sikerültek a szerelmeim, mint a házasságom. Hiszek az erőszak jogosságában egészen addig, amíg nem a legszegényebbek ellen irányul. A legszegényebbeknek sokszor nincs igazuk, nem érdemel valaki kitüntetést csak azért, mert zsíros kenyeret ebédel, de a nyomor legalább a méltányosságra mindig igényt tarthat. Belátom, olyan időket élünk, mikor az állam kevés nagyvonalúságot, vagy mondjuk így: demokráciát engedhet meg magának, de amennyit megengedhet, az a legszegényebbeket kell hogy illesse. És a valóságban majdnem fordítva áll a helyzet. A börtönökben sokkal megbízhatóbban valósult meg a munkásszármazásúak abszolút számbeli fölénye, mint az egyetemeken, őket ellenőrzi a legtöbb hajcsár és besúgó. Ez persze lehet, hogy a sok ezer holdas Károlyi csemete neofita érzékenykedése, de ez az egyetlen dolog, amit nem akarok kinevelni magamból. A konkrét ügy, amiért idekerültem, nem túl érdekes, nem akartam megfogalmazni egy törvényjavaslati előterjesztést, mely bűntettnek nyilvánít minden tiltakozást az új normarendszer ellen. Volt egy nemzetiszínű ceruzám, azt levágtam az asztalra Rákosi elé.

János, aki csak képeiről és szobrairól ismerte Rákosi Mátyást, még a jelenet elképzelésétől is megrémült:

– Rákosi elé?

– Igen, Rákosi elé.

– És nem vitték börtönbe?

– Ez az, amit én magam sem értek, beérték azzal, hogy kirúgtak az állásomból, úgy látszik, valamilyen ismeretlen pártfogóm megvédett. Persze ami késik, nem múlik, az idő nem ennek az ismeretlen pártfogónak dolgozik, el fogja veszíteni a kedvét attól, hogy kiálljon értem, legkésőbb azon a napon, mikor Noszter Némethet kinevezik rektornak a maguk egyetemére.

A maradék teát kiöntötte a padlóra, és felállt:

– Tegyük fel még azt a két furnérlapot az ablakokra.

Mikor befejezték a munkát, felöltöztek, és átmentek a nagy csarnokba, mely az üzemrészleg központi létesítményének számított. János először járt itt, kíváncsian nézett körül. A betonpadlóra kígyózó vonalban kanyargó, mintegy ötven centi magas, összefüggő kávát építettek betonból, ez a káva szinte a csarnok teljes hosszúságát és szélességét elfoglalta. A kávában víz folyt, oldalában apró zsilipek, fölötte hidak emelkedtek, középre, a víz sodrába néhány szigetszerű fémformát is raktak.

– Mi ez? – kérdezte János.

– Az épülő Keleti Főcsatorna modellje, ezen végzik el az előzetes méréseket.

Közelebb léptek. A modell induló szakaszánál egy fehér köpenyes technikus szabályozta a víz áramlási sebességét, aztán szürke fémport szórt a csatornába, lejjebb két nő figyelte és jegyezte, hogy a víz hová sodorja ki ezt a hordalékot.

A csatorna újnak látszott, de a csarnok túlsó végén az egyik kanyarban már megrongálódott, a víz nagy tócsában elborította a padlót, néhány gumicsizmás munkás kiiktatta az áramlásból ezt a szakaszt, és újrabetonozta.

Jánosék jelentkeztek a csarnokbeli munkák irányítójánál, mivel öt óráig már nem sok idő maradt hátra, a művezető inkább csak a forma kedvéért bízta meg őket azzal, hogy hordjanak sódert a betonozó munkások keze alá.

Talicskát fogtak, a csarnok mögött megrakták sóderrel, de néhány forduló után a betonozók jelezték, hogy nincs szükségük többre. Mivel más munka nem látszott a közelben, János azt ajánlotta, hogy üljenek le az egész termet átfűtő, falra szerelt hősugárzók mellé, és itt várják ki a munkaidő végét, de Károlyi a kísérletet vezető technikushoz ment, a fiú kénytelen-kelletlen követte.

Károlyi érdeklődve nézte a méréseket, és kérdéseket tett fel az épülő nagy csatornáról. A technikus nem ismerte Károlyit, eleinte csak félvállról válaszolgatott, de meglepve a segédmunkás jártasságától a csatorna ügyében, hamarosan élénk beszélgetésbe bocsátkozott vele.

János hátrább lépett, és a falnak támaszkodva figyelte őket. A maga részéről nem csodálkozott Károlyi felkészültségén, az egykori Eötvös-kollégista műveltsége az ő számára eddig is felmérhetetlennek tűnt. Inkább azon döbbent meg, hogy az ember, aki alig néhány perce gúnnyal és elkeseredéssel beszélt a rendszerről, most elérzékenyedik, és rajongva lelkesedik egy épülő csatorna arányai felett, mely János szemében éppúgy a rendszer tulajdonába tartozott, mint az Országház vagy a jogi egyetem. Ez a kettősség nem illett bele a kialakított képbe, úgy találta, Károlyit lényegében véve ugyanolyan szoros szálak fűzik a rendszerhez, mint például Noszter Némethet. Ismeretségük kezdete óta János először érzett ellenséges közönyt iránta.

A beszélgetés befejeztével Károlyi is odajött a fali hősugárzó mellé, arcán még mindig felhevült mosollyal szólni akart Jánoshoz, de észrevette a fiú megváltozott tekintetét:

– Mi történt?

– Semmi.

Károlyi nem érte be ezzel a válasszal, kutatóan nézett rá:

– Valamivel megsértettem? Megesik, hogy túlságosan jól fogalmazok, de ebből semmi sem vonatkozott magára.

– Nem, nincs semmi baj.

Összevonta a homlokát, de nem kérdezősködött tovább. Munka után – néhány közömbös szót leszámítva – hallgatagon fürödtek meg és hagyták el az üzemet. A végállomásnál János fel akart szállni a villamosra, de Károlyi most is behívta a kocsmába.

– Természetesen azon sértődik meg, amin akar – mondta Károlyi, miután ivott a sörből –, de nekem kevés barátom maradt, és nehezen viselném el, hogy egyet is a saját hibámból veszítsek el. Maga kezdettől fogva rokonszenves volt nekem, nemcsak azért, mert ellenségeim ellenségei a barátaim, hanem mert ugyanazzal az ellenszegüléssel indult neki az életnek, mint én tíz-tizenöt évvel ezelőtt. „Sokat állj ellen, és keveset engedelmeskedj.” Bárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem semmire, amivel megbántottam volna ma délután, hiszen csak a technikussal beszélgettem a csatornáról. Vagy éppen ez a beszélgetés nem tetszett magának?

Bár a fiú tiltakozott, Károlyi megértette, hogy valóban ez a beszélgetés váltotta ki az ellenszenvet, csodálkozva kérdezte:

– De miért? Magát nem érdekli az, hogy egy ilyen hatalmas új csatorna épül?

– Nem.

– És az sem, hogy ebben az országban, ennek a népnek építik, amelyhez maga is tartozik?

János a fogai közül lökte ki a választ:

– Én sohasem vettem komolyan azt, hogy nép vagy osztály vagy haza. Ilyen dolgok nem is léteznek, egyszerűen élnem kell valahol és valakik között. Ha egy ember azt mondja nekem: nép vagy haza, már tudom, hogy olyan dologra akar rábeszélni, ami nekem kellemetlen vagy hátrányos. És nemcsak én, mindenki tisztában van azzal, hogy ezeket a fogalmakat direkt erre a célra találták ki, és mindenki a maga szintjén megpróbál előnyöket szerezni vele. Ha nekem nem hiszi, kérdezzen meg bárkit ebben a kocsmában.

Károlyi tehetetlenül bámult a pohárra:

– Igaz is, miért érdekelné magát ez a csatorna?! Folyton megfeledkezem a hullámhosszkülönbségről kettőnk között. Maga voltaképpen kevés olyan dolgot láthatott, ami hitet kelthetett volna magában, akkor jött, amikor már elmúltak a forradalom mézeshetei a hatalommal.

János a szomszédos pultnál egy ellenzős sapkát viselő férfit vett észre, aki merőn figyelte a beszélgetésüket, mikor meglátta, hogy feltűnt, elfordította a fejét, de nem távozott a kocsmából. János kezét figyelmeztetően Károlyi vállára tette:

– Vigyázzon, ott azt hiszem, egy spicli áll.

Károlyi megrázta a fejét:

– Nem érdekel. De mondja meg, én mit csináljak? Az én életem, az én illúzióim már beleépültek a rendszer falába. Bár nem tartom érdemesnek megmenteni a magam számára életem rongyos maradékát, a feleségem kedvéért mégis megpróbálom, de ha egy ilyen csatornát látok, menthetetlenül elfog a vágy, hogy életemnek ezt a maradék serclijét is oda vigyem, ahol a többi elfogyott. Magának sohasem voltak ilyen illúziói?

János most is a szomszédos pultnál könyöklő férfit nézte:

– Nem voltak.

– Nem tudom, gratuláljak-e hozzá, vagy a részvétemet fejezzem ki. Mégis, bárhogy is áll ez a dolog, és bárhogy is alakul a jövőben, szeretném, ha nem haragudna rám.

Kezét János felé nyújtotta.

Mikor elhagyták a kocsmát, János a veszteglő villamos peronjáról visszanézett, éppen akkor lépett ki az ellenzős sapkát viselő férfi is, szemével követte az útját, egy modern, cementet szállító tartályautó kormánya mellé ült be.

A régi Eötvös-kollégisták egy csoportja – mint a felszabadulás óta minden évben – 1951 decemberének második szombatján is megrendezte szokásos találkozóját a Százéves étteremben. Ez a találkozó sokban különbözött az eddigiektől. Először maradt el a vacsorát megelőző délutáni program: a vén diákok ballagása a kollégium termein keresztül, az ünnepség a könyvtárban és az ismerkedés az új növendékekkel. Az Eötvös Kollégiumot ugyanis az év folyamán megszüntették, és bár az épületben továbbra is a tudományegyetem diákszállója működött, az új igazgató nem adott engedélyt a hagyományos ünnepség megtartására.

Ez az intézkedés természetszerűen következett abból az általános bizalmatlanságból, mely akkor az egykori intézet nevét övezte. Az Eötvös Kollégium megszüntetése időben szinte egybeesett a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének feloszlatásával – ez a szervezet Rajknak, a kivégzett belügyminiszternek anyagi és eszmei támogatását élvezte, és osztoznia kellett patrónusának sorsában. Bár ezt a két eseményt valószínűleg nem egészen azonos okok váltották ki, az Eötvös Kollégium inkább angol-francia beállítottsága élesen különbözött a NÉKOSZ szocialista népfront célkitűzéseitől, a közvélemény mégis szinte egyenlőségjelet húzott közéjük. A politikai és kulturális életben ezentúl kedvezőtlenül csengett, ha valaki Eötvös-kollégista múltjáról beszélt, a folyóiratokban kezdtek megjelenni az egykori Eötvös-kollégisták önkritikus vagy az intézet egész szellemét bíráló visszaemlékezései.

Ilyen körülmények között kockázatot kellett vállalnia annak, aki részt vett a szokásos vacsorán, és valóban, a negyven személyre terített asztal mellett alig nyolcan-tízen ültek. Jórészt azok jöttek el, akik életpályájukon a legkevesebbre vitték, és így a legkevesebbet veszíthették: könyvtárosok, vidéki középiskolai tanárok, alacsonyabb beosztású tudományos kutatók.

Sötétkék ruhában, melynek kopottságát csak feltűnőbbé tette az új nyakkendő, szorongtak az asztal mellett, a vacsora költségeit is csak nehezen szedték össze, egyedül az a remény hozta ide őket, hogy találkoznak valakivel a magasabb pozícióba jutott egykori kollégisták közül, akinek előadhatják panaszaikat, és támogatást kérhetnek tőle.

A legtöbben Szoboszlait keresték, aki mint az Akadémia elnöke a legtöbbet tehette, de ő a találkozók történetében először távol maradt. Károlyi megjelent, de őróla már érkezése előtt olyan hírek terjedtek el, hogy lebukott, és az egykori kollégisták csak az elkerülhetetlen üdvözlésekre szorítkozva igyekeztek magukat távol tartani tőle. Károlyit nem bántotta ez a fogadtatás, leült az asztal végére, és türelmesen hallgatta a dadogós, jóindulatú Záhonyi beszámolóját az újonnan felfedezett lőcsei mulatónótákról. Az egykori nagy „triumvirátus” harmadik tagjára, Noszter Németh Istvánra eleve nem is számítottak, közte és a többi kollégista között mindig is feszült volt a viszony.

A beszélgetés – talán mert mindenkit nyomasztott a megszokott társaság távolléte és az ok, ami ezt kiváltotta – túlságosan hangos és szívélyeskedő volt. Egy-egy anekdota felelevenítését harsogó nevetés fogadta, utána hosszú csönd állt be. Valahányszor lépések koppantak hátul, a bejárati lépcsőn, csak nehezen állták meg, hogy ne fordítsák arra a fejüket. Titokban számítottak rá, hogy Szoboszlai, ha késve is, de megérkezik.

A kollégisták megszokott borukat: badacsonyi zöldszilvánit ittak, ezekben az években meglehetősen nehéz volt palackozott borhoz jutni, de a pincérek néhány üveggel félretettek a társaság számára. Ez volt azonban az egyetlen kedvezmény, amit megtehettek, ha valamelyik vendég vacsorára disznóhúsból készült ételt vagy kenyeret kért, annak le kellett adnia a hús-, illetve a kenyérjegy megfelelő kockáját.

Vacsora közben az asztal mellett körbejárt az Eötvös Kollégium háború előtti kedvenc írójának egyik novellakézirata. Az író műveit erős modern és francia hatások jellemezték, ezekben az években nem jelenhettek meg, az író nehéz anyagi körülmények között élt, ezt a kollégisták is tudták, aki belenézett a kéziratba, egy kisebb papírpénzt csúsztatott a dossziéba.

Noszter Németh István alig valamivel a záróra előtt érkezett meg, a rövid időből, melyet a találkozásra szánt, nyilvánvaló volt, hogy csak azért jött el, mert élvezni akarja a helyzetet, a felszabadulás után előnnyel induló társainak kényszerű elismerését. Az asztal körött ülők maguk is jól tudták ezt, Noszter Németh beléptére mégis átalakult az asztal egész rendje, eldugták a novellakéziratot, felbontották az utolsó palackot, a rektorhelyettest néhány pillanat alatt vastag gyűrű vette körül, Szoboszlaival kapcsolatos reményeiket azonnal áthelyezték őrá.

Noszter Németh úgy tett, mintha hallgatná a könyvtárosok és tanárok panaszkodásait, jegyezgetett egy papírszalvétára, meg-megrebbenő arca elárulta, hogy nem figyel rájuk. Tekintetével az asztal végén ülő Károlyit kereste, de az csak egyszer biccentett felé.

Zárórakor a társaság elhatározta, hogy együtt mennek át valamelyik éjszakai szórakozóhelyre. Noszter Németh és Károlyi elutasította a meghívást, mindketten – láthatólag szándékosan – úgy intézték, hogy ők maradjanak utolsónak a ruhatár előtt.

– Maga üzent nekem? – kérdezte Noszter Németh.

– Igen, szeretnék beszélni magával.

Kiléptek az utcára, nem néztek egymásra, az egyetem sötét épületét bámulták.

– Merre menjünk?

– Ha akarja, elkísérem, én kértem szívességet – felelt Károlyi.

– Nem, inkább üljünk le valahol.

– Hol? Gondolom, nagyobb helyen nem akar velem mutatkozni.

– Jól gondolja. Megvan még az Aranykacsa?

– Meg. És azt hiszem, szombaton reggelig nyitva tart.

– Menjen előre, félóra múlva ott találkozunk.

Károlyi az utolsó autóbusszal ment át a budai oldalra, az Eötvös-diákok egykori kedvenc kocsmájába. Az elmúlt évek alatt a helyiségben semmi sem változott, tájékozott léptekkel sietett át az előtéren. A belső termet meglehetősen elhanyagolták, a falon a festés felkunkorodott, akár a tűzre dobott almahéj, a padló rothadó deszkáinak szaga mindenbe belevette magát, a sötétre mázolt vendéglői ülések közé néhány világosabb konyhai szék is keveredett.

A férfi hazatelefonált a feleségének, hogy ne várjon rá, utána leült az egyik sarokasztalhoz.

Pár pillanat múlva egy bazedovos, kugliszemű pincér jelent meg, karján tányérokkal. Csekély ősz haja fölfelé állt, mintha saját közeli kihullásán állna komor díszőrséget, szeme állandóan könnyben ázott. Károlyi megdöbbenve ismert rá, erre a találkozásra nem számított. A pincér megállt előtte:

– Csak ürmösborunk van, kérem, és Itókánk.

Károlyi meghatottan nézett az öregemberre:

– Nem ismer meg, Fejér úr?

A pincér kezében remegni kezdtek a tányérok, letette őket az asztalra. Lila ajka elfehéredett a rémülettől, ahogy Károlyi arcát vizsgálta:

– A látásom már nem a legjobb. Kihez van szerencsém?

Károlyi összeráncolta homlokát, szemét kenetteljesen forgatta, és mintha egy túlságosan pedáns tanárt utánozna, mutatóujjával oktatólag beleszúrt a levegőbe:

– Többet ér egy jó barát, aki visszatér, mint három, aki velünk maradt, mert…

– Mert elmúlt éveink feledhetetlen illatát hozza magával. Ó, az a kitűnő de la Rochefoucauld! Áldom az Istent, hogy megérhettem ezt a napot.

Fejér szabadon bocsátotta könnyeit:

– Ön megengedi egy öreg embernek, hogy átölelje önt.

Az öregember keze reszketve vasalta Károlyi hátán a kabátot.

Fejér Béla, aki a háború előtt tulajdonosa volt ennek a vendéglőnek, melyben most pincérként kiszolgált, a magyar vendéglátóipar egyik legjelentősebb alakjának számított. Puritán katolikus életet élt, ezért kapta a pesti vendéglősvilágban a „der grosse Gott” gúnynevet. Vendéglőjében ingyenes kosztot adott nem egy szegény sorsú egyetemistának.

Károlyival a harmincas évek legvégén ismerkedett meg, a fiatal bölcsészhallgatót családja kitagadta, és abból élt, hogy csónakokat cipelt a Poseidon evezősklub vízitelepén. A szocializmusért idealista hévvel rajongó Károlyi a világnézeti különbségek ellenére is megnyerte Fejér tetszését, gyakran meghívta magához Koronaherceg utcai lakására vacsorázni.

Vacsora után leült felesége mellé, a kétszemélyes fotelbe, és kérte Károlyit, hogy beszéljen. Ő maga fogta a fotel karfáját, ujja hegyével végigkísérte a faragások labirintusait, és szivarozva tűnődött az eszméken. Csak néha szólt közbe.

– Ha jól értem, ön szerint nem vagyunk mások, csak magasabb rendű állatok? A kitűnő de la Rochefoucauld másként nyilatkozik. És mi az ön véleménye az isteni jóságról?

Ilyenkor Károlyi közölte véleményét az isteni jóságról általában, és de la Rochefoucauldról különösen, Fejér boldogan nézett össze a feleségével: milyen okos az ő vendégük.

Egy nap az ismeretség hosszú évei után Károlyi eltűnt, Fejér próbálta megtalálni, de több jó barátja is nyomatékosan kérte, hogy hagyjon fel a kereséssel, célzások formájában tájékoztatták őt Károlyi illegális kommunista tevékenységéről.

Most mind a két kezével fogva tartotta Károlyi karját:

– Hogy él?

– Ön hogy van, Fejér úr?

– Meghalt a húgom és a feleségem. Ön emlékszik az én feleségemre. Boldog idők voltak azok az én szívemnek, Károlyi úr, aranyidők. Ó, de mindegy, fő az, hogy önt egészségben viszontláthatom. Bár a vendéglő már nem az enyém, engedje meg, hogy ma este újra a vendégemnek tekintsem.

– Köszönöm.

– Mit hozhatok?

Az asztal mellett megnyikordult a padló, felnéztek, Noszter Németh lépett oda hozzájuk. Az öreg pincér mélyen meghajolt:

– A kék herceg! Legyen szerencsénk.

Noszter Németh arcára kelletlen fintor ült ki, a „kék herceg” becenevet sötétkék selyeminge miatt még azoktól a nőktől kapta, akik az Eötvös-kollégisták megszokott mulató társaságához tartoztak.

– Természetesen ön is az én vendégem. Ha megengedik, az italt én magam választom ki.

A pincér elment, Károlyi az asztal túloldalára mutatott:

– Üljön le, Noszter.

A rektorhelyettes indulatosan fordult egykori barátja felé:

– Maga miért nem hív valamelyik régi gúnynevemen: Unser Deutschnak vagy Untermenschnek?

– Ne éljen vissza a helyzetével. Üljön le.

Noszter Németh leült:

– Miért üzent?

– Kérni akarok magától valamit.

A rektorhelyettes elmosolyodott:

– Ezt is megértem: gróf Károlyi kér valamit! Maga tudja, hogy ez mekkora elégtétel nekem, nagy dolgot kell kérnie, hogy ne teljesítsem.

Fejér tért vissza, egy palackot hozott magával, melyről hiányzott a címke, fém védőkupakja összevissza hajlott, és néhány homokszem pergett róla a terítetlen faasztalra. Töltött a poharakba:

– A régi soproni veltelini. Önöké az utolsó palack az egész országban.

Károlyi felfelé fordított egy harmadik poharat:

– Igyon velünk ön is, Fejér úr.

– Csak egy ujjnyit kérek.

Fejér koccintásra emelte a poharát:

– A barátságunkra, uraim, mely túlélte az idők változásait.

Ivott, utána meghajolt, és eltávozott az asztaltól, Noszter Németh várakozóan nézett Károlyira:

– Nos, miről van szó?

– Flandera Jánosról.

A rektorhelyettes összehúzta a szemöldökét:

– Maga honnan ismeri őt?

– Jelenleg együtt dolgozunk.

– Értem, és most mit óhajt vele kapcsolatban?

Károlyi felemelte a fejét:

– Azt szeretném, ha visszatérhetne az egyetemre. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a fiú tehetséges, messze tehetségesebb az átlagnál, és értelmetlenül vesztegeti az idejét téglákkal és gömbvasakkal.

– Maga, úgy tudom, szintén ezt teszi. Magáért nem kár, őérte igen?

– Az én sorsomról valaha külön számolunk.

– Lehet. Ezért hívatott?

– Igen.

– Kár volt az időért. Semmit sem tehetek védencéért.

– Miért nem?

– Így is elég olcsón megúszta a szélhámosságait. Egy évet kibírhat.

– És nem lehetne legalább megrövidíteni ezt az időt?

– Milyen alapon?

– Maga találhat alapot, ha akar. Például a munkahelyen tanúsított példás magatartása alapján.

Károlyi elmosolyodott:

– Ha akarja, én is aláírom.

– Maguk jól festenének együtt egy papíron. Nem tudom, melyikük kompromittálná jobban a másikat.

– Szóval almás?

– Igen. Ha tudom, el sem jövök, azt hittem, a saját érdekében kér valamit.

– Még volna egy misztikus érvem, Noszter. Ez a fiú, bármilyen reménytelenül áll, legalább ötvenegy százalék eséllyel rendelkezik, hogy valaha még karriert csinál. Esetleg különbet, mint maga. És akkor minden sérelmét meg fogja bosszulni. Nagyon hasznos befektetés volna egy kis jóindulat vele szemben.

– Lehet, sohasem volt érzékem a befektetésekhez.

– Maga most túl szerény, Noszter, az egész élete egyetlen befektetés. De ahogy tetszik. Nem tartom fel tovább, köszönöm, hogy eljött, fordított esetben szívesen állok a rendelkezésére.

Noszter Németh alig leplezve mosolyát felkelt, biccentett, és elhagyta a vendéglőt.

A rendelkezések szerint Szenteste napján is öt óráig dolgoztak, munka után Károlyi sietett haza, elválásuknál megígértette Jánossal, hogy másnap náluk ebédel, János nem tudott kitérni a meghívás elől.

A belső végállomástól gyalog ment hazáig. Az ünnep előtti rohanó utca sem keltette fel benne a vágyat, hogy valahol emberek között töltse el az estét. Ha akarta volna, még most is elmehetett volna barátjához, Fábián Gedeonhoz, de képtelennek érezte magát, hogy a fenyőfa előtt, ajándékok és megrakott tálak között ünnepi hangulatot tettessen. Örült, hogy háziasszonya sincs otthon, az öregasszony elment a húgához, neki sem kellett boldog ünnepeket kívánni. Az egész heti fárasztó munka után szeretett volna korábban lefeküdni.

Ahogy kinyitotta a lakásajtót, egy összenyomódott, kék levél koppant az előszoba kövén, János azt hitte, Ildikó járt itt, és ő hagyott üzenetet, de mikor megfordította a borítékot, jobb felső sarkában lepecsételt bélyeget látott, alul pedig expressz ajánlást. Megnézte a feladót: Bóna Erzsébet.

A belső zsebébe tette a levelet, nem akarta a sötét, üres lakásban elolvasni, inkább visszament a lépcsőn, és beült egy még nyitva tartó eszpresszóba. Egy üveg sört rendelt, megitta, megvárta, amíg a pincér elviszi az üres poharat az asztalról, csak aztán tépte fel a levelet.

Az összehajtott, egylapos levélpapír mellé egy kisalakú fénykép volt dugva, a kép a nyolc-tíz éves Bóna Erzsébetet ábrázolta. Copfot viselt, még sovány, gyerekes arcán előugrottak a pofacsontok, de a szája ezen a képen is nyitva volt, és János látta körülötte a tétova, szánakozó mosolyt.

A képet eltette tárcájába, kiszedte a borítékból a levelet, közelebb emelte a túlságosan magasra épített falilámpához, és a gyér fényben olvasni kezdte:

Majd lent, a lap alján még néhány szó állt, a sietős írásból látszott, hogy a lány utólag, talán már a postán, a levél lezárása előtt írta hozzá:

János letette a levelet a homályos asztalra, aztán lassú mozdulatokkal eltépte, kint az utcán szórta szét a foszlányokat.

János úgy gondolta, hogy Károlyi ebédmeghívása fél egy, egy órára szól, hogy minél jobban megrövidítse a délelőttöt, szeretett volna sokáig aludni, de már sötét hajnalban felébredt.

Meggyújtotta az olvasólámpát, és keresgélt az éjjeliszekrényen felhalmozott könyvek között. Többnyire az egyetemi tankönyvek, jegyzetek hevertek itt, rajtuk kívül csak néhány olyan könyvet tartott ezen a helyen, melyek a hozzájuk fűződő emlékeknél fogva különösen sokat jelentettek a számára.

Itt őrizte Maupassant Bel Amiját, melyet még Feketehalmon talált az elhagyott jegyzői lak üvegezett szekrényében – ezt magával vitte változó élete minden állomására –, Faludi György Villon- és Rabelais-fordításait, Lin Yu Tang Méz és Borsát és egy angol légitársaság háború előtti menetrendjét, mely felsorolta a világ összes repülőjáratát.

A menetrendet nézegette, máskor mindig megvigasztalták az idegen, hosszú városnevek, az egész világot átszelő útiterveket állított össze, csatlakozásokat keresett La Pazból Ausztrália vagy India felé, most néhány perc múlva ezt is megunta, a könyvet a mellére fektette, és bámulta a sötét ablakot.

Ildikóra gondolt, több mint egy hónapja nem volt dolga nővel, Ildikó most sokkal vonzóbbnak tűnt, mint kapcsolatuk idején. János el akarta nyomni magában ezt a vágyat, sietve felkelt az ágyból.

A konyhában begyújtotta a gázt, és foglalatosságot keresett, teavizet tett föl, amíg a reggelije készült, áttisztította a cipőjét, evés után pedig kivasalta sötétkék öltönyének nadrágját. Már nyolc óra előtt végzett mindennel, néhány percig bámulta a gáztűzhely kék lángjait, aztán hirtelen elszánta magát, és lement az utcára.

Cél nélkül fordult be a felbukkanó sarkokon, maga is elcsodálkozott, mikor kiért a Keleti pályaudvarhoz. Bár nem állt szándékában elutazni, bement az előcsarnokba, és a kifüggesztett menetrenden megkereste a dunaszederkényi vonatokat: naponta három vonatjárat közlekedett, egy reggel és kettő késő délután.

Hogy eltöltse az időt, mozijegyet váltott, a kis, üres moziterem is Erzsit juttatta az eszébe, lába már mozdult, hogy innen is továbbmenjen, de nem akart kint az olvadó hóban csavarogni, figyelmét a filmre kényszerítette. Az előadás fél tizenkettő után ért véget, János egy nyitva tartó virágüzletet keresett, és két szál hosszú szárú szegfűt vásárolt Károlyinénak.

Károlyiék kint laktak Újpesten, túl a Fóti úton, János, mikor leszállt a megadott megállónál, tanácstalanul nézett körül. Az elhagyott környéken senki sem járt, csak egy bezárt zöldségárusító fabódén világított az égve felejtett, görbe nyakú lámpa. Jóval később egy ételhordót cipelő öregasszony jött arra, János megmutatta neki a papírra felírt címet, az öregasszony bólintott: a férje ott dolgozott a szomszédban.

Keresztülvágtak egy réten, a rét túlsó oldalán agyagos, hepehupás telken kis, szürke, földszintes házak álltak, az átellenesen elhelyezett bejáratok jelezték, hogy egy ház két lakásra oszlik. A házak előtti kertekben néhány frissen ültetett husáng állt, az öregasszony elégedetlenül rázta meg az egyiket:

– Nem eredt meg egy sem.

– Rossz a föld? – kérdezte János.

– A föld is rossz, de az még rosszabb, hogy a Gyógyszergyár itt rakta le a hulladékait, megmérgezték a földet.

A telep szélén álló házra mutatott:

– Az lesz, amit keres.

Az öregasszony elfordult az építkezés irányába, ahol karácsonykor is folyt a munka, János egyedül haladt tovább a salakkal felszórt úton. Gyerekkorában a Tizenkét Házak agyagos főutcáját borították be salakkal, ha a nap kisütött, és átmelegítette a nehezen porladó göröngyöket, még hetek múlva is érezni lehetett az út fölött a kohók erős széngázszagát.

Menet közben egy veszteglő cementszállító tartálykocsit látott, az autó valahonnan ismerősnek tűnt, megállt egy pillanatra, és benézett a vezetőfülkébe, de ott nem ült senki.

A csengetésre Károlyi nyitott ajtót, kényelmes melegítőöltönyt viselt, arca szokatlanul kipihentnek tűnt. Szívélyesen beljebb invitálta Jánost, beszólt a konyhába:

– Marika, virágot kaptál.

Az a kövér nő jött elő, akit János egyszer távolból már látott a villamos végállomásánál, megköszönte a szegfűt, vizes keze helyett a csuklóját nyújtotta:

– Károlyiné.

János meg akarta csókolni a kezét, de az asszony erélyesen elhárította, mosolyogva indult vissza a konyhába:

– Üljenek le, rögtön tálalok.

János még egy pillantást vetett utána, a fekete pantallóban Károlyiné alteste még vastagabbnak látszott, és a hús kitüremkedett a nadrág övrésze felett. Visszatekintő arcában is csak rózsaszín bőrét és mosolygó, fehér fogait lehetett vonzónak tartani.

Mégsem csodálkozott azon, hogy a jó külsejű, művelt, viszonylag fiatal Károlyi ilyen nővel él. Már több esetben is megfigyelte: azok az emberek, akiket politikai vagy tudományos becsvágy hajt, nem sokat törődnek a nőkkel. Beérik azzal, hogy a hátukat biztosítják, majdnem mindig csúnya, de szívós, erőteljes feleséget választanak, és az ő kezükbe rakják le egész érzelmi életük irányítását.

Bement a szobába, középen állt a megterített asztal, a villogó, fehér abroszon össze nem illő, vidám, virágos tányérok, különféle nagyságú és fajtájú evőeszközök feküdtek, nagy tálban savanyúságot raktak ki, a kenyérszeleteket háziasan vastagra vágták, János tartózkodása lassan feloldódott. A vöröslő vaskályha mellé álltak, hátukat nekitámasztották a falnak.

– Börtönszerelem volt a miénk Marikával – mondta Károlyi –, a Margit körúton, a politikai fogházban együtt ültem Marika két bátyjával, talán hallott a pesterzsébeti Sajbán fiúkról. Hozzám nem járt be senki a beszélőre, a családom egyik fele emigrált, a másik kitagadott. Mikor Marika jött be a testvéreihez, mindig hozott nekem is valamit.

Egy pohár szilvapálinkát töltött, és János felé nyújtotta:

– Mikor Marcit és Sanyit kivégezték, én vittem meg a hírt a családnak. Nem volt hol laknom, hívtak, maradjak náluk. Azzal a börtönnel kezdődött, és ezzel a börtönnel végződött – mutatott rá a levesestállal belépő feleségére.

– Ez az osztályárulók büntetése – mondta az asszony –, egy igazi gróf nősüljön a gótai almanachból. Üljetek az asztalhoz.

Sokat és jó étvággyal ettek. Ebéd után Károlyi egy fellengzős mozdulatot tett:

– Szabad lesz a szivaromat!

Az asszony egy celofántokba csomagolt szivart vett elő a szekrényből. Károlyi körülményesen levágta a szivar végét, és látható élvezettel rágyújtott:

– Senki sem fizetett nagyobb árat a dohányzás szenvedélyéért, mint a mi nemzedékünk. Utunk börtönökön, frontvonalakon és koncentrációs táborokon vezetett keresztül, és a szabadság után rögtön a cigarettát vonták meg tőlünk, ruháinkat, kenyerünket áldoztuk fel egy csikkért. Sajnos ez a múlt idő, legalábbis ami a börtönöket illeti, nem látszik visszavonhatatlanul befejezett múlt idejű alaknak. Ha volna bennem egy csöpp belátás, arra használnám fel ezeket a nyugodt napokat, hogy leszokjam a bagóról, és ehelyett mit teszek? Vagyonom roncsait francia szivarokba ölöm, melyeket egy merkantil hajlandóságú sakknagymester csempészett be az országba, és ezzel teszem emlékezetessé ünnepeimet. Hány szivarom van még?

– Még egy – mondta az asszony.

– Azt eltesszük újévre, feltéve, ha egyáltalán lesz jövő év.

János ivott, az ital lassanként felszállt a fejébe, de mikor a házaspár az életéről és körülményeiről kérdezgette, gondosan megválogatta a szavait. Károlyi meghallva, hogy János szülei már nem élnek, a feleségére nézett:

– Mit gondolsz: ne fogadjuk örökbe?

– Dehogynem, ilyen korban a leghelyesebbek a gyerekek.

János megkockáztatta a kérdést:

– Maguk nem akartak gyereket?

Rögtön megbánta a szavait, mert Károlyiné fejét lehajtva összeszedte a tányérokat, és kiment a konyhába. János Károlyi felé fordult:

– Ne haragudjon, nem gondoltam.

Károlyi legyintett:

– Nem számít, nem maga kérdezte meg először tőlünk, Marika beteg, kivan a szíve, nem biztos, hogy ki tudna hordani egy gyereket, de ő vállalná, az az igazság, hogy én nem akarom.

– Miért nem?

– Nem áltatom magam azzal, hogy az életem úgy folyik majd le, mint ezen a délutánon, még ezer baj vár rám: nyomor, betegség, talán börtön is, és mindezt százszor nehezebb volna elviselni, ha kint egy gyerek is vár rám. Nemcsak az anyagiak miatt, Marika eltartaná nélkülem is, de ha volna egy gyerekem, életem minden szituációjában arra törekednék, hogy példakép legyek előtte, akkor is, ha ő nem látja, mit csinálok. Ehhez pedig, sajnos, már nincs elég erőm, már fel tudok tételezni magamról némi kis gyávaságot, megalkuvást bizonyos helyzetekben. Az átlagos, kölcsönösen megbocsátó apa-fiú kapcsolatok viszont nem érdekelnek. De fejezzük be, Marika nem kell, hogy hallja.

Az ablakok fokról fokra elsötétedtek, az asszony teát főzött a süteményhez, Károlyi most orosz módra fogai közé harapott cukorral itta. Hanyatt dőltek az ócska, de kényelmes fotelekben, és dúdolgattak. Dalaik közül János legföljebb néhány indulót ismert, a népdalokat sohasem hallotta, de a házaspár arcára kiülő nosztalgiából, ahogy ének közben egymás kezét ütögették, őt is megcsapta az emlékek öröme és békessége.

Egyikük sem tudta, hány óra felé járhatott az idő, mikor csöngettek a külső ajtón, Károlyiné intett, hogy maradjanak, és még mindig dúdolva kiment az előszobába.

Kintről előbb Károlyiné tiltakozása hallatszott be, majd szóváltás, Károlyi felkelt a fotelből, de még nem ért el az ajtóig, mikor két katona és egy civil nyitott be a szobába. A katonák kék parolija jelezte, hogy az Államvédelmi Hatóság kötelékébe tartoznak, a civil viszont – bár nyilvánvalóan ő volt a kis csapat vezetője – sokkal inkább emlékeztetett vidékről nemrég felkerült egyetemistára, mint nyomozótisztre: kipödrött bajuszt viselt, hajába elöl romantikus hullámot fésült, ingnyakát a sál alatt tél időben is kigombolta. Károlyi mosolyogva köszöntötte:

– Üdvözlöm, Pirkhoffer elvtárs. Mint a parasztok mondanák: mi szél fújta erre?

A nyomozótiszt nem válaszolt, felmutatta igazolványát, és őket is igazolásra szólította fel. Károlyi bejelentő szelvényét magához vette, Károlyiné igazolványára csak egy pillantást vetett, de Jánosnál hosszabban elidőzött:

– Milyen minőségben tartózkodik itt a lakásban?

– Mint vendég, Pirkhoffer – válaszolt helyette Károlyi.

Pirkhoffer a telefonhoz lépett, feltárcsázott egy számot, jelentette, hogy Jánost a lakásban találta, beolvasta a személyi adatait, és további utasításokat kért vele kapcsolatban.

– Egyelőre nem kísérjük be – mondta, mikor letette a kagylót –, de hamarosan ki fogjuk hallgatni, nem hagyhatja el Budapest területét.

Pirkhoffer Károlyi felé fordult, egy gépelt lapot emelt ki a tárcájából, és távolról felmutatta, Károlyi elolvasta, elismerően bólogatott:

– Letartóztatási parancs ellenem? Bravó, bravó. Óhajt házkutatást tartani?

– Igen.

A nyomozótiszt a másik szobára mutatott:

– Ott kezdem.

– Ha megengedi, én is elkísérem. Ugyanis szeretném, ha kizárólag azokat a tárgyakat találná meg, melyek eredetileg is ott voltak, és nem azokat, melyeket az aktatáskájában magával hozott. Bocsánat.

Felesége vállára tette a kezét:

– Marika, engedélyezed, hogy elszívjam az utolsót?

Az asszony szótlanul elővette a szekrényből a francia szivart, Károlyi, mintegy ellenőrzésre, átnyújtotta Pirkhoffernak. A nyomozó nem tudta eldönteni, mit tegyen, végül is kettétörte, és megvizsgálta a belsejét. Károlyi elsötétült arccal gyújtott rá a szivarcsonkra:

– Volt egy tanárom még a középiskolában, Pirkhoffer, akit mi azzal bosszantottunk, hogy ha letette a szivarját az ablakpárkányra, eldugtuk valahová. Nos, ez a tanár mindig azt mondta ilyenkor: maguk fognak ráfizetni, uraim, mert szivarom, az sok van, de jóindulatom csak egy. Sohasem hittem, hogy egyszer épp magának fogom idézni ezt a szép mondatot, ne felejtse el: szivarom, az sok van, de jóindulatom csak egy.

Pirkhoffer a katonákhoz fordult:

– Önök a tanúim lesznek, hogy megfenyegetett. Legyen szíves, kísérjen át a másik szobába.

Az egyik katona követte őket, a másik Károlyinéval és Jánossal maradt. Az asszony kinyitotta a szekrényajtót, végignézett a polcokon, és különféle ruhadarabokat szedett elő: egy vastag, zöldesszürke férfiöltönyt, flanelinget, jégernadrágot és néhány tubus orvosságot.

Károlyi visszajött kísérőivel a másik szobából, észrevette a zöldesszürke öltönyt:

– A börtönruhámat készítetted ki, Marika?

Magyarázó kézmozdulatot tett János felé:

– Háromszor is bevitt a Horthy-rendőrség, és én mindig ebben a ruhában mentem a börtönbe, jó meleg, hálás színe van, és nem gyűrődik.

– Fejezze be! – mondta Pirkhoffer, de Károlyi nem hagyta zavartatni magát.

– A felszabadulás után én el akartam dobni, de Marika nem engedte. Mint a mellékelt ábra mutatja, a jövőbe látott. Megengedi, Pirkhoffer elvtárs, hogy amíg maga itt tudományos kutatásait végzi, felöltözködjem a fürdőszobában?

A nyomozó intett:

– A tizedes elvtárs menjen vele.

Pirkhoffer végignézte a szekrényeket, a könyvespolcot, az asztal fiókjait, láthatólag elsősorban a kézzel vagy géppel írt feljegyzések érdekelték. Egy vaskos kötegre valót szedett össze, valamennyit feltüntette a házkutatási jegyzőkönyvben, aztán berakta az aktatáskájába. Munka közben – elárulva ösztönösen tiszteletét Károlyi iránt – gondosan vigyázott, hogy ne csináljon rendetlenséget. A könyveket a helyükre tette, és visszahajtotta a terítők sarkait, így, mikor Károlyi visszatért – már a zöldesszürke ruhába átöltözve –, a szobában semmi sem mutatta, hogy házkutatás történt:

– Bravó, Pirkhoffer, maga nagyon házias.

– Írja alá a jegyzőkönyvet!

Károlyi után a feleségével és Jánossal is aláíratta, majd eltette a tárcájába:

– Búcsúzzon el, és induljunk.

Károlyi először Jánostól köszönt el, szemét jóindulatú mosollyal felhúzva kezet nyújtott:

– Nem illik, hogy a házigazda hamarabb távozzon, mint a vendég, de maga most ezt meg fogja bocsátani nekem. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk, és folytatjuk ezt a kellemes beszélgetést. A fiam, ha volna, most meg lenne elégedve velem?

– Igen.

Károlyi arcának apró rebbenésével jelezte, hogy többet nem mondhat, még egyszer megszorította a kezét, és a feleségéhez lépett. Átölelte, először hagyta el magát, mióta az elfogatására küldött csoport belépett a lakásba. Fejét a felesége vállára hajtotta, és sokáig engedte simogatni a haját, aztán úrrá lett elérzékenyülésén, és kiegyenesedett:

– Akkor, Marika, este hatkor háború után a Nemzeti órájánál.

A nyomozó élesen közbeszólt:

– Ne váltsanak egymással rejtett értelmű szavakat.

– Ezek nem rejtett értelmű szavak, Pirkhoffer, ezek pontosan önmagukat jelentik. Akkor is így búcsúztunk, mikor Horthyék vittek el. Mehetünk.

Beállt a két katona közé, és többé vissza sem nézve kiment a lakásból. Pirkhoffer zárta le a csoportot, Károlyiné kikísérte őket, megvárta, amíg beszállnak az autóba, már elhalkult a motorzaj, mikor visszajött a lakásba. Rosszul érezte magát, de elhárította János segítségét, orvosságot vett be, és a szíve fölött megmasszírozta a mellét. Mikor jobban lett, a fiúhoz fordult:

– Menjen el most, ne jöjjön többé, és ne is telefonáljon nekem. Miklós egész biztos nem szeretné, hogy maga is belekeveredjen ebbe az ügybe. Ha valami történik, én majd üzenek.

János bólintott, és kisietett, kényszerítette magát, hogy ne fusson a salakkal felszórt telepi úton. Újra meglátta a cementszállító tartálykocsit, a vezetőfülkében égett a lámpa, a kormány mellett ott ült a sofőr is: az az ellenzős sapkát viselő férfi, aki néhány nappal ezelőtt a kocsmában kihallgatta beszélgetésüket. János megértette, hogy már akkor figyelték Károlyit. Hogy ellenőrizze: nem szegődik-e a sofőr a nyomába, nagy kerülővel vágott át a réten, a sofőr elő is jött, de nem hagyta el a kocsi környékét.

János tudta, hogy nem bírná ki most otthon az üres lakásban, és ami ezen kívül egyetlen lehetőségként kínálkozott, barátjával, Fábián Gedeonnal sem kívánt beszélgetni. Céltalan sétára indult, kiment a Keleti pályaudvarra, ha van pénze, a nyomozótiszt tilalma ellenére is elutazik Erzsihez Dunaszederkénybe, így csak a menetrendet nézte meg újból.

Nyugtalanságát a séta sem oldotta fel, bár megpróbálta eltéríteni a gondolatait, mégis folyton Károlyi letartóztatásának körülményeit latolgatta. Egyetlen menekülésként felszabadította magában a reggel elnyomott vágyat, hogy Ildikóval töltse az éjszakát. Tudta: kiszámíthatatlan méretű terheket vesz magára, ha újrakezdi ezt a viszonyt, de ezen az estén a fenyegetések árnyékában reménytelennek tűnt minden cél, melyet régebben maga elé tűzött.

Felugrott a villamosra, mely Ildikó lakásához vitt. Az utolsó megálló előtt – évek során kialakult szokásból – kihajolt a csapóajtó fölött, és az asszony első emeleti ablakára nézett: otthon volt, az összehúzott függönyökön is átvilágított az asztali lámpa fénye.

Sietve felment a lépcsőn, és benyomta a csengőt, de bent, a lakásban semmi sem mozdult. Megnézte a zárat: félig elfordítva benne volt a kulcs. Még kétszer csöngetett, de válasz nem érkezett, meg kellett értenie, hogy egy másik férfi tartózkodik Demjén Ildikónál.

Vágya éppoly hirtelen tűnt el, mint ahogy feltámadt, idegei is megnyugodtak. Úgy képzelte, a napnak ez a lezárása nem véletlen esemény volt, hanem valamilyen magasabb akarat útmutatása, mely nem engedélyezte a múlthoz való visszatérést, hanem elegendő erőt lát benne ahhoz, hogy újból előreküldje őt.

János másnap reggel kitelefonált a munkásszállóba, először Czikkely Esztit kereste, de a kislányt bevitték a kórházba, mert súlyosbodtak az ízületi fájdalmai. Kénytelen volt a portástól érdeklődni, hogy mikor tér vissza Erzsi. A portás nem tudta, Erzsi eredetileg csak karácsonyi ünnepekre ment haza, de a szabadsága január harmadikáig tart, lehet, hogy az újévet is otthon tölti.

Jánost egy napra sem engedték volna el munkahelyéről, írni nem akart, így csak annyit tehetett, hogy munka után kiment a Dunaszederkényből érkező két esti vonat elé.

Az indulási oldalon jutott be a pályaudvarra, mindig csatlakozott egy nagyobb csoporthoz, és velük sietett be a kapun, így nem kellett megváltania a peronjegyet. A vonat érkezése előtt vagy sétált, vagy beült a váróterembe hazatérő munkások, jegyzeteket olvasó diákok és kiöltözött parasztlányok közé.

Egyszer akaratán kívüli beszélgetésbe keveredett egy nővel, aki megkérdezte, kire vár, János azt felelte: a menyasszonyára, a nő szigorúan rászólt:

– Ha maga vőlegény, akkor miért nem hord jegygyűrűt?

Olyan gyanakodva nézett rá, hogy János felkelt, és kiment a váróteremből. Szívesebben sétálgatott a sínek mellett a messziről átfagyva érkező vonatokat nézegetve. Jégcsapok lógtak a mozdonyok elején, a vasutasok forrasztólámpákkal olvasztották le őket.

Ha egymás után több vonat futott be, a csarnok megtelt füsttel, János csak nehezen kapott levegőt, és a tüdeje szúrt. Télen egyébként máskor is rosszabbra fordult az állapota, de most a szokottnál is erősebben izzadt. Hogy átizzadt teste ne fázzon meg, a pályaudvari vendéglő pincekonyhájának ablaka előtt álldogált, innen kellemes meleg szállt fel, nagy körökben a havat is felolvasztotta.

Ha jött a dunaszederkényi vonat, János a sínpárhoz sietett, minden alkalommal meg volt győződve: a lány ezzel a vonattal érkezik, és mélyen leverte, hogy nem látja Erzsit a leszállók között. Mikor az utasok már szétoszoltak, végigsétált az üres vonat mellett, hátha a lány rosszul lett, vagy valamilyen ok miatt nem tudta idejében rendbe hozni a csomagját, és csak most jön elő a kupéból.

A vonat másik oldalán sétált vissza, várt egy negyedórát, és kitelefonált a munkásszállóba, hátha Erzsi megérkezett, csak a tömegben elkerülte a figyelmét. Mikor a portás közölte, hogy a lány még nem jelentkezett, János visszaállt a konyha elé, és várta a másik esti vonatot.

Így múltak a napok, egyre többen ismerték a pályaudvaron, a büfés már előre köszönt neki, öreg parasztasszonyok hivatalos embernek vélték, és tőle kértek útbaigazítást.

Szilveszterkor már délután megtelt a pályaudvar részeg emberekkel, a büfé bádogpultja előtt sűrű tömeg tolongott. A váróteremben énekeltek, és ha a felügyelő odament valamelyik asztalhoz, hogy csöndet teremtsen, akkor a terem túlsó sarkában kezdtek el kiabálni. A zavar akkor érte el a csúcspontját, mikor valaki egy csomó százforintost hajított fel a levegőbe, és a tömeg birkózni kezdett a pénzért.

János kiment a teremből, és a rámpának támaszkodott, mellette egy öreg, sárgás arcú, iparoskülsejű ember várt a vonatra.

Öt-hat perce állhattak egymás mellett, mikor a szemben levő pályaudvari étteremből két fiatal, jól öltözött férfi lépett ki. Körülnéztek, mintha keresnének valakit, az egyikük Jánosék felé mutatott, a másik bólintott, és odalépett a rámpához. Fölemelte vastag, ezüstgyűrűs kezét, szürke kabátjának ujja felhúzódott – János orrát édeskés kölniszag csapta meg –, pofon vágta a sárgás arcú öregembert, azután szó nélkül visszament a vendéglő ajtajához. Ott várakozó társa egy húszforintost nyújtott át neki, majd mind a ketten eltűntek a vendéglő belsejében.

János megdöbbenve kérdezte:

– Miért kapta a pofont?

Az öreg az arcát tapogatta:

– Fogadtak, látta.

– És maga nem csinált nekik valamit?

– Sohasem láttam őket. És úgy nézek én ki, mint aki kikezd két ilyen fiatalúrral?

– Miért nem szól a rendőrnek?

– Minek? Ha följelentem őket, a rendőr ír itt egy jegyzőkönyvet, otthon meg áthúzza. Még az sem lehetetlen, hogy ők is rendőrtisztek.

János elsétált a rámpától, a fizikai erőszak látványa mindig irtózattal töltötte el. Gyerekkorában a tizenkét házakbeli suhancbandában a leggyöngébbek közé tartozott, és mivel nem volt idősebb testvére, aki megvédte volna, élete állandó harcban folyt le a verések és kínzások ellen. Őt kötözték fához indiánjátéknál, őt végezték ki nemzetesdinél, és ha valamelyik fiút elfogta az eljövendő potencia mámora, Jánosba kötött bele, és őt verte meg.

Bár – kihasználva a háború nyújotta esélyeket – János a tankokkal elmenekült a Tizenkét Házakból, de az ütések emléke mindvégig elkísérte. Karriervágyának egyik legfontosabb mozgatórugója volt, hogy olyan pozícióba jusson, mely megvédi őt a fizikai erőszaktól.

Hosszú pangás után most először gondolta át újra a lehetőségeket, hogy újra mozgásba lendítse megakadt terveit. Semmiféle konkrét ötlet nem jutott az eszébe, úgy gondolta, az új év első hetében bemegy az egyetemre, és megpróbál tájékozódni.

Bóna Erzsi ezen a szilveszteri napon érkezett meg az esti második vonattal.

Még égtek a lámpák a csarnokban, mikor János a mozdonyfüsttől homályosan észrevette a lányt. A szerelvény végén szállt le, a lépcsőn látszott az arca, de ahogy az utolsó fokról is lelépett, eltűnt a demizsont és táskákat szorongató emberek között.

János elébe sietett, mikor mellé ért, megállt, de Erzsi lehajtott fejjel nézett maga elé, és továbbment anélkül, hogy észrevette volna. A nyomába szegődött, és átvette lépéseinek ritmusát, mikor a raktár előtti fordulóba értek, hirtelen megfogta a lány bőröndöt tartó kezét, Erzsi ijedten megfordult, meglátva a fiút egy vörös folt gyulladt ki a homlokán, és elengedte a bőröndöt. János oldalt húzta a forgalom sodrából, Erzsi remegő szájjal nézett rá:

– Tudtad, hogy jövök?

– Tudtam. Gyere, betesszük a bőröndöt a ruhatárba, és elmegyünk valahová.

– De csak az egyenruha van rajtam.

– Nem számít. Szilveszter van.

János beadta a bőröndöt a ruhatárba, és megfogta a lány kezét:

– Gyere.

Erzsi nekidőlt a vállának, arcával simogatta a zöld lódenkabátot:

– Olyan jó, hogy kijöttél.

Lehúzta magához János fejét, és megcsókolta.

Bár az idő még csak nyolc óra felé járt, a pályaudvar előtti teret sétáló, éneklő és papírtrombitákat fújó emberek töltötték meg. A környéket mégis a koldusok uralták, a telefonfülkéknél, az üres, lelakatolt árusítóbódéknál, hirdetőoszlopoknál, minden helyen, ahol meg lehetett támaszkodni, rongyos férfiak és nők koldultak, János alig tudta félrehárítani követelődző tenyerüket.

Kiértek a zsúfolt térről, egy mellékutcán haladtak tovább. János folyton beszélt, és a részegeket utánozva megnevettette a lányt.

Azt akarta, hogy Erzsi ezen az éjszakán az övé legyen. Ismert egy illegális találkahelyet: „Árpi bácsi házát” a Thököly úton, de itt a nagy lebukás veszélye miatt magasak voltak a szobák árai, és a pároknak az előző nap be kellett jelenteni magukat. Nem látott más megoldást, mint hogy a saját albérleti szobájába vigye fel a lányt, vállalva azt a kockázatot, hogy háziasszonya észreveszi, és botrányt csap.

Nem tudta, hogy a lány beleegyezne-e, bár bódultan mosolyogva és le-lecsukódó szemmel sétált mellette. János mégis biztosabbnak gondolta, ha előbb isznak valamit.

Egy kis vendéglőbe mentek be, itt már kora este elkezdődhetett a mulatás, valaki egy barna csomagolópapírt akasztott a nagy faliórára, hogy a vendégek ne lássák az idő múlását, a két cigány lejött a dobogóról, kettéosztották maguk között a termet, és sorra járták az asztalokat.

Egy sarokasztalt kerestek, de mind foglalt volt, végül is egy magányos férfi fogadta be őket. A férfi feje egy összeaszott, ráncos almához hasonlított, melyből – valamilyen tévedés folytán – dús, fekete haj nőtt ki, azonnal Erzsi felé fordult, és mereven nézte őt.

A lány levette a kabátját:

– Nem furcsa, hogy mindig vendéglőben találkozunk?

– De furcsa.

– Nem szeretem a vendéglőket. Az ember az utcáról bemegy egy üzletbe, hogy jól érezze magát.

Hozták a rumot, a lány megitta, és Jánoshoz bújt:

– Be fogok rúgni.

– Nem baj.

– Gondoltál rám?

– Igen.

– Hiányoztam neked?

– Nagyon hiányoztál.

János megcsókolta, és ruhán keresztül megfogta a mellét. Erzsi megrázkódott, de nem vonta ki magát, átkarolta a fiú fejét, és bátortalanul a hajába nyúlt.

Arra rezzentek fel, hogy az egyik cigány mellettük áll, és széles mosollyal, önmagát kísérve a hegedűn a fülükbe énekel:

– Tanítsál meg engem szeretni…

Erzsi rémülten nézett fel, János két-három sziszegő szóval továbbküldte a cigányt, és megsimogatta a lány arcát:

– Eredj előre, fizetek, aztán megyek utánad.

Erzsi kiszaladt, János a pincért hívta. Míg várakozott, az összeaszott fejű ember az asztal túlsó végén előrehajolt, és felemelte a mutatóujját:

– Most nálad van ez a nő, de én nem mondok le róla, ne félj, hozzám is kerül ő még.

János nem válaszolt, fizetett, és elhagyta a vendéglőt. Egy helyben forogva körülnézett, Erzsi a túlsó oldalon állt, egy kapualjban, feje mögött egy rács körvonalai látszottak. János átszaladt az úton.

A lány arcán kisimultak az apró pelyhek a sírástól, János két tenyerébe fogta a fejét, és megcsókolta nedves szemeit:

– Mitől ijedtél meg?

– Nem tudom, úgy rám kiabált a cigány.

Erzsi reszketett, János kibontotta a kabátja övét, és fél szárnyával betakarta, érezte a lány meleg leheletét, mely a rumtól édes, körömlakkszagúvá vált. Erzsi fölemelte a fejét, és a szemébe nézett:

– Föl lehet menni hozzád?

Jánosnak összekoccantak a fogai:

– Gyere.

A fiú egy utcai árusnál két csokor melegházi ibolyát vett, az egyiket Erzsinek adta, a másikat megtartotta a háziasszonya számára.

Hazaértek, János a saját kulcsával nyitotta ki a lakásajtót. A háziasszonynál vendégek voltak, tánczene és kabaréműsor szólt a rádióban, már-már észrevétlenül bejutottak, mikor Erzsi megbotlott a sötét előszobában. Az öregasszony kinézett, és meggyújtotta a villanyt, János előrelépett, belerakta az ibolyát a vékony kézbe:

– Boldog új évet kívánok!

Az öregasszony gyanakodva nézett Erzsire:

– Valami baj történt?

– Feljött egy rokonom vidékről. Két órakor együtt megyünk egy társaságba.

Az öregasszony megengesztelődött a virágtól, vendégei is sürgették vissza, így nem csapott botrányt, egy félmosolyt vágott ki Erzsi felé, és eltűnt az ajtó mögött.

Bementek a fiú szobájába, ezt a szobát csak egy zárt ajtó választotta el az öregasszonytól és a társaságtól, minden hangosabb mozdulat és szó áthallatszott a másik szobába, bár a szavak értelmét valószínűleg nem tudták kivenni odaát, mert a rádiót elég nagy hangerőre állították.

János suttogva mondta a lánynak:

– Beszélgessünk, mindegy, hogy mit, csak hallják.

Levetkőztek, egy leszakadt gomb végiggurult a sötét padlón. Az utcáról beeső lámpafényben János megnézte Erzsi mellét: a feszes, kerek dombokon aránytalanul kis mellbimbók ültek. A lány János mellé állt, és megsimogatta a hátát:

– Istenem, milyen sovány vagy, és mégis hogy izzadsz.

János megfogta Erzsi ölét, és így álltak, míg a lány reszketni kezdett. Az ágyra emelte, a lány szája kinyílt, és fogai a félhomályban is csillogtak:

– Szeretsz?

– Szeretlek.

A szomszéd szobában egy pillanatra csend lett, majd megszólalt a Himnusz. Éjfél volt.

– Otthon annyit gondoltam erre. Azt akarom, hogy sokáig tartson.

– Én is azt akarom.

– Úgy szeretlek – mondta a lány –, nincs senki olyan csodálatos, mint te vagy. Beszélj te is.

– Olyan rég vártam erre.

– Ugye még senkivel sem volt ilyen jó neked?

– Nem, soha. És neked?

– Nekem sem.

A lány felnevetett, megfeszített vállain és térdein ringatta, János átfogta:

– Vigyél el magaddal.

– Gyere.

A szomszéd szobában befejeződött a Himnusz, egy férfi szavai hallatszottak a rádióban, újévi köszöntőt mondott, de csak rövid ideig, vagy a társaság csavarta tovább a rádió keresőjét.

János végigsimogatta a lány átizzadt testét, és levett a melléről egy odahullott hajszálat. Erzsi kinyitotta a szemét, felkelt, a mosdótól egy törülközőt hozott, és végigdörzsölte vele a fiú hátát. Visszafeküdt mellé.

– Boldog új évet, Jancsikám!

– Neked is. Mit kívánsz magadnak?

– Azt, hogy legalább ez az egy év legyen a miénk. Te is akarod?

Az új év első hetében egy szerdai délután a munkacsarnok hangosbeszélője Jánost a pártirodára hívta. János nem tudta, mit akarnak tőle, sietve kezet mosott, és átment a főépületbe. A pártirodán nemcsak a párttitkár várta, hanem két civil ruhás nyomozó is, távolról felmutatták vörös bőrbe kötött igazolványukat.

– Flandera János?

– Igen, az vagyok.

– Szeretnénk megkérni, hogy jöjjön velünk.

– Miért? Milyen ügyben?

– Nem kell megijedni, csak tanúként hallgatjuk ki.

– De milyen ügyben?

– Ez nem tartozik ránk.

Egyikük átkísérte Jánost az oldalépületbe, mikor a fiú átöltözött, az üzem kapujához mentek, ahol egy nagy, fekete kocsi várt rájuk. A Duna mellett haladtak végig, a Margit hídon átkeltek Budára, a Fő utcában szálltak ki, a katonai bíróság épülete előtt.

Jánosnak sejtelme sem volt, milyen üggyel kapcsolatban hozták ide. Úgy tudta, ez a bíróság kizárólag a hadsereg hatáskörébe tartozó bűntényekkel foglalkozik, ő pedig sohasem volt katona, sőt katonai személyeket sem ismert.

A portán le volt adva a neve, a sietségből, mellyel a portás kiállította a belépőcédulát, arra lehetett következtetni, hogy már érdeklődtek is utána. A két nyomozó felvitte liften az első emeletre, és továbbra is mellette maradt.

Útközben elhaladtak egy nyitott ajtajú tárgyalóterem mellett. János benézett: éppen szünetet tartottak, a megbilincselt katonaruhás vádlotthoz odaengedték az édesanyját, az öregasszony fejét ingatva, összefűzött ujjakkal magyarázott valamit a fiának.

A folyosó egy forduló után hirtelen kiszélesedett, az öntött, színes betonpadló helyett szőnyegen mentek tovább, a sarkokba fadézsás dísznövényeket állítottak, az ablakokat függönyök takarták, nem lehetett kétséges, hogy a bíróság egyik jelentős, ha nem a legjelentősebb szárnyára jutottak.

Az egyik nyomozó elkérte Jánostól a bejelentőlapját és a munkaadói igazolványát, majd társa gondjaira bízva a fiút, benyitott egy ajtón. János megnézte az ajtót, de az erős félhomályban semmiféle nevet vagy egyéb megjelölést nem látott rajta. Nem tudta, mennyi ideig kell várakoznia, nekitámaszkodott egy ablakmélyedésnek. Ásított az idegességtől, majd egy dallamot próbált dúdolni.

A nyomozó visszatért, és behívta az irodába, mely valójában egy másik iroda előszobájául szolgált.

– Tessék.

A belső iroda tapétázott ajtaján János nem tudott kopogni, így csak a tekintetével kérdezte meg: beléphet-e, a nyomozó bólintott, János lenyomta a kilincset.

A belső irodahelyiség tágasabb volt, mint az előszoba arányaiból látszott, méreteit még jobban hangsúlyozta, hogy a szegletes, bőrbevonatú székek és a nagy, kerek asztal a rendelkezésre álló hely felét sem foglalták le, az élénksárgára festett padló nagy része fedetlen maradt. Íróasztal csak az egyik sarokban állt, a ráccsal fedett utcai ablak előtt.

A mennyezeti csillár nem égett, a szobában egyedül az asztali lámpa világított, az íróasztal mögött, János legnagyobb megdöbbenésére Altschuler József ült.

Az öreg férfi a lámpa fénykörében egy periratot olvasott, felemelte a fejét, és a belépő fiúra nézett:

– Jó estét, üljön le.

Helyet mutatott az íróasztal túlsó oldalán, majd tovább olvasott, szinte a dosszié teljes anyagát végignézte. János leült, tekintete az íróasztal lapjára tévedt: igazolványai ott hevertek a dosszié mellett. Nem akarta, hogy Altschuler azt higgye, beleles az iratokba, inkább oldalt fordította a fejét. Jobb kéz felől egy ajtót vett észre, találgatta, hová vezethet, csak akkor fordult vissza, mikor meghallotta, hogy becsukódik a kemény fedelű dosszié.

Altschuler lenyomott egy gombot, távoli csengetés hallatszott, kisvártatva harmincöt-negyven év körüli, sötét arcbőrű nő nyitott be. Fekete haját tarkója fölött koszorúba tűzte, nyakában zárt tiszti egyenruhát viselt. János nem ismerte a vállpántokra varrt különféle csíkok és csillagok jelentését, így nem tudta megállapítani a rangfokozatát.

A nő feszes vigyázzállásban jelentkezett Altschulernél:

– Megjelentem, elnök elvtárs.

Altschuler az írógépre mutatott:

– Legyen szíves, Mária, vezesse a jegyzőkönyvet.

A nő leült a gép mellé, papírt fűzött be, és hallgatagon várakozott. Altschuler először János személyi adatait kérdezte ki, nem érte be az előtte levő igazolványok felvilágosításával, bővítette a kört, főleg az érdekelte, miért került az egyetemről fizikai munkára. A fiú csodálkozva felelgetett, mert nem értette, miért firtatja ezt az ügyet, hiszen annak idején Altschuler is ott ült az ösztöndíjjelölő bizottságban, és jól ismeri a körülményeket. Végül is arra gondolt: Altschuler azt akarja, hogy ez az esemény részletesen legyen rögzítve a jegyzőkönyvben.

A személyi adatok ellenőrzését befejezve nem adta vissza az igazolványokat, hanem továbbra is a keze ügyében tartotta.

Egy hivatalsegéd tálcán teáskannát és poharakat hozott be, mindannyiuknak töltött, aztán elhagyta az irodát. Altschuler darabokra vágott citrommal kínálta meg a fiút, közben szinte mellékesen megkérdezte:

– Mióta ismeri Károlyi Miklóst?

A kérdésből János azonnal megértette, milyen célból hívatták, próbálta levonni a következtetéseket: Károlyi ügyét katonai bíróság tárgyalja majd, nem tudta pontosan, miért, de feltételezte, hogy ez az ügy súlyosabb minősítését jelzi.

Időt akart nyerni, ezért hosszan kavargatta teájában a cukrot. Felmérte saját helyzetét: egyáltalán nem látszott megnyugtatónak, bár tanúként hozták be, tudta, akármelyik pillanatban vádlottá minősíthetik át, és a jobb kéz felőli, ismeretlen rendeltetésű ajtó akár a börtönbe is vezethet, de a fenyegetések árnyékában, remegő gyomorral is úgy döntött, hogy megpróbál segíteni Károlyin.

Ivott egy korty teát, feszülten gondolkozott az első kérdésen. Úgy látta, nem rejt magában különösebb veszélyeket. Mivel nem lehetett kétséges, hogy Altschuler amúgy is ismeri találkozásuk körülményeit, a valóságnak megfelelően mondta el az építkezésen töltött első napját.

A nő legépelte a választ, ezzel be is telt az első lap, új papírt fűzött be. Altschulert még ez a pillanatnyi várakozás is idegesítette, ujjai a térdét fedő pokróc rojtjait ráncigálták. Mikor a nő jelezte, hogy készen áll, megkönnyebbülten bólintott.

– És utána hogy alakult a kapcsolatuk Károlyival?

János végiggondolta: mennyit tudhat Altschuler az ő barátságukról? Nyilvánvalóan előtte fekszik az üzemből felküldött jelentés, mely valószínűleg megemlíti, hogy gyakran beszélgettek, a spicli látta őket a kocsmában, és a letartóztatásnál is ott találták Károlyi lakásán. Ezt a három eseményt be is vallotta, mindig hangsúlyozva azonban a találkozások esetleges és jelentéktelen voltát.

– Ilyenkor miről beszélgettek?

János az előzőkhöz hasonló biztonsággal feltételezte, hogy Károlyi egyetlen szót sem vallott beszélgetéseik tartalmáról, ezért nyugodtan válaszolt:

– A nőkről.

Altschuler indulatosan összevonta a homlokát:

– Milyen nőkről?

– Régi szerelmekről meg különféle kalandokról, ahogy így munka közben szokás, hogy múljon az idő.

– Károlyi a feleségéről beszélt?

– Nem, őt sohasem említette.

Altschuler intett a nőnek, hogy ne írja le János válaszát, nyilvánvalóan elégedetlen volt velük.

– És más téma nem merült fel?

– Milyen téma?

– Például a politika.

János megrázta a fejét:

– Nem, a politikai vitákhoz nyugodt körülmények kellenek, mi pedig elég nehéz munkát végeztünk.

– Politizálni bárhol és bármikor lehet, csodálom, hogy egyetemista létére nem tud ennyit.

Ujjaival megérintette a csésze falát, még elég melegnek találta, ivott egy kortyot:

– Próbáljon visszaemlékezni: tett Károlyi célzásokat kapcsolatairól, említett-e neveket, vagy kritizált-e valamilyen vezető állású személyt?

János töprengő kifejezést öltött, megfelelő idejű várakozás után széttárta karjait:

– Nem emlékszem.

Altschuler előrehajolt az íróasztal fölött:

– Én a maga helyében próbálnám erőltetni a memóriámat.

János latolgatta, hogy megsértődjön-e, a sértődöttség jóval egyszerűbbé tette volna a védekezést, de még korainak találta ezt a taktikai húzást. Elnyújtott hangon visszakérdezett:

– Miért? Mi különleges van az én helyzetemben?

– Az átlagosnál többet veszíthet.

A fiú a jobb oldali ajtóra nézett:

– Mit veszíthetek? Ha jól tudom, tanúnak idéztek be, nem tartóztathatnak le.

Azt a választ kapta, melyre számított:

– Téved. Ha megpróbál kibújni a válaszok alól, jogomban áll letartóztatni is. De ahogy én ismerem magát, nem ez érintené a legsúlyosabban.

Altschuler intett a nőnek, hogy ne jegyezze a szavait:

– Magát egyévi próbaidőre küldték el az egyetemről, és a viselkedése alapján döntenek arról, hogy visszaveszik-e. Így van?

– Igen.

– Képzelje el, mit szólnának az egyetem vezetői ahhoz, ha egy értesítést kapnának, hogy maga egy népellenes bűntett nyomozásánál vallomásával a vádlottat próbálta támogatni.

János attól a pillanattól, hogy a kihallgatás célja és erőszakos jellege nyilvánvalóvá vált, feltételezte, hogy minden hatóeszközt igénybe fognak venni vele szemben, ez a nyílt fenyegetés mégis megdöbbentette.

– Nem támogattam a vádlottat, másrészt ezek között a dolgok között nincs egyenes összefüggés.

Altschuler mintha nem is hallotta volna a közbeszólást, tovább beszélt:

– Nem hozhatnak más döntést, mint hogy magát végképp kizárják az egyetemről, és remélem, tudja: ilyen minősítéssel a káderlapján más egyetemekre sem juthat be.

– Nem mondhatok többet, mint amennyit tudok.

– Nem hiszem. Meg vagyok győződve, ha akar, tud néhány érdekes dolgot mesélni Károlyiról.

János elfordította a fejét, az ablakra nézett: kint az utcán havas eső esett, a cseppek szétkenődtek az üvegen.

– A vallomását természetesen bizalmasan kezeljük. „Ő” sohasem fogja megtudni, hogy maga mit mondott.

Nem volt miért kételkedjen Altschuler szavaiban, ismerte a bíróság szigorú titoktartását hasonló ügyekben, tudta: egy az ezerhez áll az esély, hogy Károlyi valaha is értesüljön arról, mi történt ma délután ebben a szobában. Ha tudomást is szerez róla, méltányolni fogja a kényszerítő körülményeket, bosszút nem áll, János legfeljebb a barátságát veszítheti el.

De éppen ez a barátság volt az, melyért János vállalta a fenyegetéseket, úgy érezte, Károlyi egyszer még százszoros jutalmat fizet mostani szolgálataiért. Ez az érzése természetesen inkább csak sejtelmeken alapult, mint tényeken, hiszen egyelőre legalább súlyos börtönbüntetés várt Károlyira, sőt a halálos ítélet sem látszott kizártnak. Mégis az érzés, mely azt diktálta: segítenie kell rajta, olyan bizonyossággal élt benne, hogy alkalmazkodott hozzá. Röviden megismételte: az eddig elmondottakon túl semmiféle új adat nem jut az eszébe.

Altschuler még nem akarta lezárni az ügyet:

– Nem akar gondolkodni rajta egy hetet?

János megrázta a fejét, hogy kimondta, már ragaszkodott is a döntéshez, a haladék elfogadása csak felesleges megterhelést rótt volna az idegeire:

– Nem, nem akarok.

– És legalább huszonnégy órát? Holnap ugyanebben az időben jöjjön vissza, kocsit küldök magáért.

– Holnap is csak ennyit tudnék mondani.

Altschuler komor pillantást vetett rá:

– Rendben van, befejeztük.

A nő kicsavarta a papírt a gépből, az előző lap mellé tette. Altschuler átfutotta a jegyzőkönyv szövegét, majd elégedetlenül nyújtotta át Jánosnak.

– Írja alá, mindegyik lapot külön.

Hivatalos hangon hozzátette:

– Figyelmeztetem, hogy arról, ami itt elhangzott, senkinek sem beszélhet, ha mégis megteszi, államtitok megsértéséért háromtól öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható.

János aláírta a lapokat, a tollszárat a helyére rakta, és várakozóan a bíróra nézett:

– Elmehetek?

– El. Károlyi gróf meg lehet elégedve a barátjával, gyakorlatilag megtagadta a vallomást. De meg fogja látni, hogy a proletárdiktatúra nemcsak nagylelkű tud lenni, nemcsak százezreket költ egyes emberek taníttatására, de ha kell, a rosszért rosszal fizet.

A fiú nem válaszolt, köszönt, és kiment az irodából. Az előszobában még mindig ott állt a két civil ruhás nyomozó, feltehetőleg itt várakoztak a kihallgatás egész időtartama alatt. Közrefogták, elindultak vissza a kapu felé, míg lépéseik kopogtak a folyosó kövein, János az eljövendő éveire gondolt. Belátta, ezek után semmi reménye nem lehet, hogy kiszabaduljon reménytelen helyzetéből, élete végéig erejét meghaladó fizikai munkára és nyomorra kárhoztatta magát. Kétségbeesés fogta el, legszívesebben visszarohant volna, és megmásítja a vallomását, de tudta, ezzel már aligha segíthet az ügyén.

A liftre várniuk kellett, a kocsi épp akkor indult fölfelé, kisvártatva megállt előttük, és a portás egy tizennyolc-húsz éves, botra támaszkodó lányt segített ki a folyosóra. A lány elegáns, rövid asztrahánbundát viselt – kint, az utcán minden valószínűség szerint feltűnést keltett volna –, sapkát nem vett fel hozzá, mert fekete haját nagy kontyba fogta össze. Az éles fényben egy pillanatig látszott meleg, kreol árnyalatú arcbőre, arcát szinte tökéletesen szépnek lehetett volna mondani, ha nem uralkodik rajta valamilyen sértődött kifejezés, mely öregessé és kedvetlenné tette a vonásait.

A lány nem fogadta el a portás segítségül felkínált karját, hanem egyedül indult meg a folyosón abba az irányba, amelyből Jánosék jöttek, botja meg-megkoppant a kövezeten.

János szerette volna megkérdezni: ki ez a lány, de kísérői arcán látta, hogy bár ismerik, nem válaszolnának a kérdésére, így szótlanul belépett a liftbe.

Múltak a napok, de az Altschuler által beígért megtorlás egyelőre nem következett be, Jánost nem zárták ki véglegesen az egyetemről, erre vallott az is, hogy meghívót kapott a jogi kar szokásos farsangi báljára.

Élete egyébként különösebb esemény nélkül zajlott. Továbbra is a nagy csarnokban dolgozott segítőként a javítóbrigád mellett, a munka maga nem volt nehéz, de Károlyi kényszerű távozása óta nem talált senkit, akihez egy szót is szólhatott volna, az egyhangúság és a magány erősen igénybe vette az idegeit.

Februárban, egy szombati napon János már kora délután lefeküdt, fáradtnak érezte magát, és friss akart lenni estére, mely több okból is ünnepi alkalomnak számított.

Fábián és felesége leutazott hét végére egy kaposvári társasághoz, a könyvtáros még a hét elején felajánlotta Jánosnak, hogy szombat estétől vasárnap délig átadja a lakást.

A lány szilveszter óta nem tudott feloldódni a rövid, fenyegetett ölelkezésekben, melyek vagy a Duna-part elhagyott, sötét lépcsőin zajlottak le, vagy a recsegő ágyon János szobájában a fehér, hallgatódzó ajtó előtt. Szeretett volna egy teljes éjszakát együtt tölteni Jánossal, könyörgött, hogy fogadják el Fábián ajánlatát.

Erzsi szerette volna még gazdagabbá tenni ezt az estét. Mikor megtudta, hogy szombaton farsangi bál lesz az egyetemen, kérte a fiút, vigye el táncolni, mielőtt kimennének Fábiánék lakására. János óvatosan a tudtára adta, hogy kalauzegyenruhában nem jöhet el a bálba, Erzsi arca kipirult:

– Ne félj, nem lesz baj! Majd meglátod.

János beleegyezett, és a lányra bízta a dolgot.

Erzsi egész héten készülődött. Szombat éjszakai beosztását elcserélte egy kolléganőjével, három egymás utáni éjszakázást vállalt ezért a cseréért. Vasárnapra szabadságot kért, a munkásszállóban bejelentette, hogy a hét végén haza kell mennie a szüleihez. Esténként egy-egy órával később jött a találkozóra, János hiába faggatta, nem tudta kivenni belőle, merre járt.

Szombaton a fiú munka után kiment Fábiánékhoz a kulcsért, ennivalót vásárolt, és befűtött a cserépkályhába.

Most, mikor állig betakaródzva aludni készült, nem vonzotta túlságosan sem a bál, sem az idegen lakásban töltendő éjszaka, de aztán Erzsire gondolt, látta maga előtt a lány örvendező arcát, és nem bánta, hogy engedett a kérésének.

Elaludt. Fáradt idegei nem hagyták, hogy teljes legyen a pihenése, félálomban szendergett. Lecsukott szemhéja mögött is megérezte, hogy kint, az ablakok előtt az utca mikor válik egy-egy fokkal sötétebbé, csak néha vonult át a szemei előtt egy-egy álomkép.

Sokszor álmodott színhelyeket és történeteket látott. Egy hihetetlenül alacsony mennyezetű börtönbe vonult be a napfényes utcáról, minden kényszer nélkül, álmában is elborzasztotta, hogy önként tesz ilyet. Civil ruhás nők járkáltak a börtön folyosóin, nem fegyelmeztek, csak megszólították Jánost, és a szavaik mélyén éreztették vele, hogy engedelmesen el kell tűrnie a büntetést.

Majd eltűntek a képek, az álom félhomályossá oszlott, de nem oldódott fel. János úgy érezte, mintha teste helyett valamilyen idegen, tehetetlen tömeg feküdne az ágyában, míg idegei megfeszültek, keze zsibbadtan hevert a párnán feje mellett, sokáig a legkisebb mozdulatot sem tudta megtenni velük. Megrázta a fejét, felkelt és járkált, tornagyakorlatokat végzett, hogy felrázza magát, eltüntesse az űrt teste és gondolatai közül.

Megmosakodott, nézte vizes, vékony karjait, és arra gondolt, hogy teste, idegei hány évvel lehetnek elhasználtabbak valódi koruknál? Mintha már felélte volna a fiatalság összes tartalékait, negyven-ötven évesnek érezte magát.

A szoba lépcsőház felőli falán kopogtak.

Csináltatott ugyan Erzsinek kulcsot az előszobaajtóhoz, de a lány csak akkor merte használni, ha az öregasszony nem tartózkodott otthon. A lépcsőház külső falán szokta jelezni az érkezését, és ha nem mutatkozott akadály, a fiú visszakopogott.

János átlesett a kulcslyukon a másik szobába, látta, hogy odaát nem ég a villany. Kinézett az előszobába is: az öregasszony már elmehetett, mert a télikabátja nem lógott a fogason. Visszakopogott a lánynak, hogy bejöhet.

Kint Erzsi sietős lépésekkel elindult, János meglepetten hallotta, hogy a lány sarka élesen koccan a lépcsőkön, úgy látszik, magas sarkú cipőt vett fel. Még egyszer megmosta arcát a hideg vízben, és visszafeküdt, idegeiben lassan enyhült a feszültség.

Erzsi belépett, valóban magas sarkú cipő volt rajta, a kalauzköpeny helyett sötétkék egygombos kabátot viselt, fejét egy vékony selyemkendővel kötötte be. A selyemkendő hátul felállt, és a csücske visszahajlott, mert Erzsi kontyba fonta a haját.

– Tetszik?

Kinyitotta a kabátját, alatta könnyű, fekete kosztüm látszott fehér blúzzal, a blúzon egy láncra akasztott medalion lógott, melybe Erzsi anyja fényképét illesztette bele. A lány körbefordult, a jól szabott, szorosan simuló ruhában erős felsőteste egy nagy ipszilon betűhöz hasonlított. Megállt, leült az ágyra, és megcsókolta a fiú arcát.

János megsimogatta a sötétkék kabátot:

– Honnan szerezted?

– Kölcsönkaptam.

– És a kosztümöt?

– Azt is.

– Nem igaz.

– Jól van, akkor csináltattam.

– Honnan volt pénzed?

– Volt.

A fiú tudta, hogy Erzsi keresetéből nem tellett volna rá, egyetlen helyről: a váláshoz szükséges okmánybélyegre félretett pénzből vehetett el, hogy egyszer együtt mehessenek el táncolni. Átfogta a vállát, és homlokát a lány kipirult arcának támasztotta. Erzsi félreértette a mozdulatot, maga elé tartva kezeit kissé hátradőlt:

– Most ne, nem tudnék még egyszer így felöltözni.

János fölkelt, és készülődni kezdett, a lány a háta mögé állt, és sürgette:

– Siess, Jancsikám, siess! Meglátod, hogy elkésünk.

János nem akart az elsők között érkezni a bálba, tudta, hogy egy félig üres teremben Erzsi feltűnést keltene, ezt pedig mindenképp el akarta kerülni. Hogy időt nyerjen, nagy kerülővel vezette a lányt az egyetemhez, útközben az egyik végállomásnál megnézte az éjszakai villamosok menetrendjét, úgy tervezte: éjfél körül abbahagyják a táncot, és kimennek Fábiánék lakására.

Mire az iskolához értek, már felélénkült a környék, egyre több sötét ruhás pár fordult be a kivilágított előcsarnokba, sőt néhány szolgálati autó is várakozott az épület előtt.

János érezve a felemás viszonyt, mely őt az egyetemhez fűzi, idegesen nézett körül, biccentett az ünneplő egyenruhába öltözött portás felé, de ez nem fogadta a köszönését. Feltámadó ingerültségében elhatározta, hogy idegennek tekinti magát ebben az épületben, és úgy fog viselkedni, mint aki véletlenül, csak a tánc kedvéért tévedt be ide.

Megváltották a belépőjegyeket, és fölmentek a lépcsőn a félemeleti ruhatárhoz. Mosolyogva szorította magához Erzsi karját, aki türelmetlenségében kettesével akarta venni a lépcsőfokokat.

Beálltak a sorba a ruhatár előtt, várakozás közben folyamatosan beszélt Erzsihez, hogy eloszlassa a zavarát. Néha elmentek mellette egykori évfolyamtársai, az arcába néztek, de János úgy tett, mintha nem venné észre őket.

Mikor eljöttek a ruhatári pulttól, Erzsi megállt a tükör előtt, míg fésülködött, János észrevétlenül kinyitotta a retiküljét, és megnézte, mi van benne: zsebkendő, egy régi naptár, kisolló, néhány forint és egy darab narancshéj, melynek belső fehér fele ki volt rágva. Erzsi észrevette, kikapta a retikült a kezéből, és haragosan magához szorította, János nevetett, és megcsókolta az arcát.

A táncot a második emeleti díszteremben rendezték, mire Jánosék felértek, már megtelt a hatalmas helyiség. A mélyben, a színpadon helyezkedett el a tánczenekar, világító dobjuk volt az egyetlen feltűnő, szokatlanabb színfolt az egész teremben. A bál szervezői tudták, hogy az est védnöke: Noszter Németh a puritán külsőségeket szereti, csupán a falakat díszítették fel néhány vörös és nemzetiszínű zászlóval.

Erzsi körülnézett, attól félt, hogy új ruhája is szegényesnek hat ebben a környezetben. Megnyugodva látta, hogy a legtöbben szintén sötét kosztümöt viselnek, alig egy-két lány merte megkockáztatni, hogy Noszter Németh kihívónak találja könnyű, színes táncruhájukat.

János a sarokba húzta a lányt, és mosolyogva meghajolt előtte. Most táncoltak először egymással, néhány botladozó mozdulat után Erzsi arcáról eltűnt a merev figyelem, mellyel a lépéseit számolgatta, azonos ritmusban mozogtak. János megszorította a lány derekát, arcát a füléhez támasztotta, de Erzsi megfogta az állát, és maga felé fordította:

– Nézz a szemembe.

– Jól érzed magad?

Erzsi mosolygott:

– Mondjál nekem valami szépet.

A zene hirtelen elhallgatott, és tust húzott, a tekintetek az ajtó felé fordultak: Noszter Németh lépett be a terembe.

– Ki az? – kérdezte Erzsi.

– A rektorhelyettes.

– Mit jelent az, hogy rektor?

Jánost idegesítette a kérdezősködés, csak nehezen állta meg, hogy ne gorombasággal válaszoljon. Szemével végigkísérte a termen Noszter Némethet, aki fellépett az emelvényre, és néhány szóval üdvözölte a vendégeket, majd átengedte a helyét a szaxofonos karmesternek.

János elgondolkozva nézte az eltávozó rektorhelyettest, akivel az emlékezetes ülés óta nem találkozott, szerette volna megtudni: értesült-e a tanúvallomásáról, melyet Károlyi ügyében tett. Elég lett volna számára egyetlen pillantás, ahogy Noszter Németh fogadja a köszönését, ebből mindent kikövetkeztetett volna. Elhatározta, hogy megpróbál a közelébe kerülni.

A tánc újra kezdődött. Erzsit lekérték tőle, intett neki, hogy rövid időre elmegy. A lány ijedten nézett vissza, János a körme hegyén mutatta: csak néhány percről van szó, iszik valamit.

Feltételezte, hogy ezen az estén Noszter Németh nem zárkózik el túlságosan, hanem valahol a mulatók között ül le. Bár a társalgóban egyetemisták és egyéb fiatalok is ültek, csak a bejárat melletti helyeket foglalták el, a belső asztalokat átengedték a tanároknak és az est tekintélyesebb vendégeinek.

A sarokasztalnál János meglátta a rektorhelyettest, legnagyobb megdöbbenésére mellette Altschuler támaszkodott neki székével a falnak, a bírót valószínűleg az iskola egyik patrónusaként hívták meg a bálba. Rajtuk kívül még két nő ült az asztalnál: Noszter Németh felesége, egy negyven év körüli, fehér kalapos, kövér asszony, és egy fiatal lány, aki Altschulerhez tartozott.

A lány arannyal átszőtt, fekete anyagból varrott, mélyen dekoltált estélyi ruhát viselt, arcára több festéket tett fel, mint bármelyik másik nő a bálteremben, de míg azok egyszerűen csak kirúzsozták magukat, ő vékony, ívelt ajkait fedetlenül hagyta, helyette kék szemeit és szemöldökét húzta ki vastag vonalakkal, és ezüstös festéket rakott fel a szemhéjára is.

Mivel fekete haját most leeresztve hordta, János csak sokára ismerte fel benne azt a sánta fiatal nőt, akivel a katonai bíróságon találkozott Altschulertől távozóban, de aztán egyre több ismerős vonást fedezett fel rajta. Arcára most is kiült az emlékezetes sértődött kifejezés, nem kapcsolódott bele az asztalnál folyó beszélgetésbe, a díszként kitett papírrózsákat forgatta ujjai között.

Altschuler látta a kedvetlenségét, és többször is megpróbálta belevonni a társalgás menetébe, de minden eredmény nélkül. A pohárba is hiába töltött néhány ujjnyi bort, a lány nem ivott. Altschuler most szánalmasnak, tehetetlennek tűnt, nyomai sem maradtak annak a fölénynek, mely János emlékezetében jellemezte a viselkedését.

Abból, hogy Altschuler és Noszter Németh egymás mellett ültek, János biztosra vette: a rektorhelyettes értesült az ő tanúvallomásáról. Vissza akart térni a terembe, ahol Erzsi már várta, de Noszter Németh észrevette őt, és az asztalukhoz intette. János meglepődve odament, Noszter Németh a társasághoz fordult:

– Ez az a fiatalember, aki sem rokona, sem boldog őse nem akart lenni senkinek.

Megfogta a felesége kezét:

– Már említettem őt neked, Klári.

Mivel nem mutatták be név szerint az asztal körül ülőknek, a fiú csak biccentett. A rektorhelyettes felemelkedett a helyéről:

– Elnézést, hogy ilyenkor hivatalos ügyekkel foglalkozom, de beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel.

Egy távolabbi asztalhoz ültek le.

– Bort, vagy sörözzünk?

– Mindegy.

Noszter Németh bort hozatott, töltött a poharakba, és koccintott:

– Hogy érzi magát a munkások között?

– Elég jól.

– Tanuljon tőlük minél többet. Ez alatt az egy év alatt maga nagyon sokat változhat. Egyébként történt valami?

János vállat vont:

– Semmi különös.

– Jól van, játsszunk nyílt kártyákkal. Én küldettem magának meghívót, vegyem úgy a megjelenését a bálban, hogy megjött az esze?

– Mivel kapcsolatban?

– Egy átiratot kaptam…

Altschuler felé nézett:

– …maga tudja, hogy honnan, panaszkodtak magára. Azt hiszem, még egyszer módot nyújtanak, hogy helyrehozhassa ezt a hibáját, szeretném, ha élne ezzel a lehetőséggel.

– Károlyira gondol?

– Igen, Károlyira.

János még sohasem látta ilyen indulatosnak a rektorhelyettest, arcának három sarkán, mint a jelzőlámpa, kigyúlt a három szemölcs, úgy gondolta, Noszter Némethet valamilyen régi, Károlyitól elszenvedett méltatlanság emléke fűti. Továbbra is kitartott ugyan amellett, hogy nem vall Károlyi ellen, de feleslegesnek tartotta vitát provokálni, ezért csak annyit mondott:

– Nincs változás. Az igazat vallottam a bíróságon, és az igazat is fogom vallani.

Noszter Németh elhúzta a száját:

– Úgy emlékszem, maga nem mindig ragaszkodott ennyire az igazsághoz.

– Éppen az ösztöndíjjelölő bizottság figyelmeztetett, hogy ezentúl ragaszkodjak hozzá.

Noszter Németh ivott, közben végigmérte János alakját:

– És mihez kezd, ha nem jöhet vissza az egyetemre?

– Dolgozni fogok.

– Maga nincs fizikai munkára teremtve. Még ez az egy év is sok magának.

– Mit csináljak?

– Van egy lehetőség, hogy ez az egy év próbaidő ne tartson egy évig…

Elmosolyodott.

– …hanem csak három napig, mint a mesében. Csak magán múlik. Nézze: maga nem nagy jellem, remélem, ezzel maga is tisztában van, de tehetséges léggömb, magasra szállhat, ne kösse magát egy olyan fához, amely akadályozza a felemelkedésben.

János összehúzta a száját, és nem válaszolt.

– Mindegy, nem akarom semmire sem rábírni, csak a maga érdekében remélem, hogy az illetékesek vissza fogják vonni a panaszukat.

Egy kézmozdulattal elbocsátotta. A fiú távozóban ismét bólintott a sarokasztal felé, tekintete közben megakadt az Altschuler mellett ülő lányon, úgy tűnt neki, hogy az érdeklődéssel néz vissza rá.

Mikor visszatért a táncterembe, a zenekar éppen szünetet tartott, Erzsi a terem közepén beszélgetett egy elsőéves egyetemistával. János intett neki, a lány bocsánatot kért a partnerétől, és hozzá sietett, arcán aggodalom látszott:

– Hol voltál?

– Ittam valamit.

– Nem ittál sokat?

– Csak egy féldecit. Nem megyünk még haza? Nemsokára tizenkettő, lekéssük az utolsó villamost.

– Szeretnék még egyszer táncolni veled. Egész éjszaka alig láttalak.

A lánynak könnyek folytak végig az arcán, János nem válaszolt, csak szótlanul megsimogatta. A zenekar angolkeringőt játszott, Erzsi olyan szorosan hozzásimult, hogy János érezte a bőrén a kosztümkabát gombjainak nyomását, a fekete kabát dereka már nedves volt, és fénylett az izzadt tenyerek érintésétől.

Elérték az utolsó villamost, de csak Erzsi kapott ülőhelyet, János nekitámaszkodott a szék oldalának. A lány úgy tett, mintha kinézne az éjszakai utcára, de az ablaküveg tükrében pillantása gyakran összeakadt Jánoséval.

Megérkeztek Fábiánék lakására. A cserépkályha, melyet János még délfelé befűtött, kellemes meleget árasztott a nappali szobában. Felcsavarta a villanyt, a mélyen lebocsátott, zöld selyemburás lámpa csak félmagasságig világította meg a szobát. A lámpa alatt, az asztalon fehér papírcsomagocskák feküdtek, Erzsi sorra kibontotta őket: tojást, sonkát, kenyeret és vajat talált bennük.

– Ez a miénk?

– Igen, én hoztam.

– Megsütöm a sonkát. Van itt konyha?

– Van, gázsparhelt.

A lány átölelte:

– Te feküdj le addig, hadd vigyem neked ágyba a vacsorát.

János átment a másik szobába, és a használaton kívüli, bevetett ágyból egy dunnát és két vánkost szedett ki. Visszajött a nappaliba, és lerakta az ágyneműt a díványra, melyen ő szokott aludni, úgy képzelte, ezen töltik majd az éjszakát.

Erzsi Fábiánék dupla házastársi ágyára mutatott:

– Ott nem lehetne aludni?

– De lehet, csak majd vigyázni kell.

– Nagyon fogok vigyázni. Nincs valami rossz ruha vagy pizsama? Nem akarok ebben kimenni a konyhába.

János nem tudta, Fábiánék hol tartják a fehérneműjüket, találomra kinyitotta az egyik szekrényt, rendetlenül behányt kézírásos és gépelt papírlapok tömege zuhant le a padlóra.

Sietve lehajolt, és kezdte visszarakni a lapokat, melyeknek rétegenként mind sárgábbá váló színe jelezte, hogy hosszú évek során gyűltek fel. Még sohasem látta barátja írásait, rakosgatás közben nem tudta megállni, hogy el ne olvasson néhány aláhúzással kiemelt sort.

Ezek a sorok többnyire filozófiai-logikai bizonyítások végkövetkeztetései voltak, „tehát”-tal kezdődtek, és azt tartalmazták, hogy ez vagy az a gondolkodó miben tévedett, összességükben pedig a tervezett enciklopédia előkészületéül szolgálhattak.

János elhúzta a száját, még a „tehát” szóval szemben is fenntartásokat érzett. Úgy tapasztalta, ez a kötőszó mindig a nagyobb szabású logikai szélhámosságok jelvénye, aki leírja, jó esetben önmagát, de legtöbbször másokat akar meggyőzni olyan tételek törvényszerűségéről, melyeket önmaga előtt sem tudott kielégítően bebizonyítani. János emellett le is nézett minden olyan vállalkozást, mely nem jutott el a végcélig, hanem megrekedt a saját kezdeteiben, úgy gondolta, Fábián munkája is önmagáról mondott kritikát azzal, hogy sárguló kéziratpapírokon maradt.

Nem kutatott tovább a szekrényben, az ágyból előkereste Fábián ócska pizsamáját. A lány levette a ruháját, és egy vállfára terítette, egy pillanatig meztelenül állt a szoba közepén, János úgy megkívánta, hogy az ing égette a combját, de nem nyúlt hozzá, nem akarta megzavarni a lány örömét, amit a háziasszonykodáson érzett.

Erzsi megvetette az ágyat, és átment a konyhába, tojások koccanása hallatszott, majd érezni lehetett az olvadó vaj szagát. János levetkőzött, nadrágját egy szék karfájára hajtotta, és lefeküdt. Felsóhajtott, kinyújtotta fáradt lábát, az ágy gyorsan átmelegedett forró testétől. Körülnézett: vele szemben Fábián képe lógott a falon.

A leeresztett lámpa éppen az arcába világított, feje alá tette a kezét, és lecsukta a szemét. Míg kint, a konyhában sistergett a rántotta, János elgondolkodott, és mintha a szemhéján belül lassan elformátlanodó Fábián arcképének magyarázna, maga elé dünnyögött:

– Nem volna érdemes örökké így élni? Gondolni kell arra, hogy elmúlnak az évek, és rossz lesz egyedül megöregedni. Lenne rá mód, hogy együtt maradjunk. Ő ezerkétszáz-ezerháromszáz forintot keres, az enyémmel együtt majdnem háromezer forint, más családban sincs több fizetés. Előbb-utóbb lakást is tudnánk venni.

Erzsi átkiabált a konyhából:

– Mondtál valamit, Jancsika?

– Semmit.

Próbálta alaposabban végiggondolni a lehetőségeket, de a lelke kicsúszott a felelet elől, és semmiféle ösztönzésre nem foglalkozott közös jövőjük képeivel.

– Pedig szeretem. Mióta vele vagyok, sohasem gondoltam rá, hogy megőrülök, nem hagynak ki az idegeim. Miért nem tudok én megpihenni például egy földszintes ház kertjében, ha süt a nap, vagy egy olyan csendes, meleg szobában, mint ez?

Kinyitotta a szemét:

– És mi vár rám, ha továbbmegyek? Lehet, hogy kiderül: az én céljaim is olyan nevetségesek és erőltetettek, mint ezek a sárga jegyzetlapok Fábián szekrényében.

– Kész a vacsora.

A fiú megrezzent. Erzsi egy tálcán hozta be a vacsorát, ráfújt a forró ételre, de a sonka újra feltörő gőze körüllebegte az arcát. Egy kendőt terített a dunyhára, arra tette a tányért, majd ő maga is bebújt az ágyba. Nem evett, csak figyelte, hogy a fiúnak ízlik-e az étel. János lenyelt egypár falatot, aztán letette a padlóra a tányért, és Erzsi kezéből is kivette.

A lány kétségbeesetten nézett rá:

– Nem jó?

– De jó.

Maga mellé húzta a fejét, és megcsókolta, Erzsi visszaadta a csókot, közben becsukott szemmel elrendezte maguk körül a párnákat.

Mikor kibontakoztak az ölelésből, betakarta a fiút, a szoba lassan kezdett kihűlni, Erzsi hátratámasztotta a fejét:

– Miért nem mindig ilyen nyugodt és tiszta az ember? Most úgy érzem, hogy mindent meg tudok érteni.

– Mi bajod van?

– Mikor a táncteremben otthagytál egyedül, úgy fájt. Haragudtam rád, utánad akartam menni, hogy visszahívjalak. Most már nem haragszom, Jancsika, te annyival okosabb vagy nálam, olyan más az életed, és én nem tudlak követni téged. Váljunk el egymástól.

– Van valakid?

– Nekem nem kell senki sem utánad. De meglátod, valami rossz fog történni velünk.

– Nem tudok élni nélküled.

Homályos szemmel újra a lányra borult, Erzsi fölvette, és ringatta magán:

– Mi lesz velünk, Jancsika?

Megvacsoráztak, a nehéz vajas étel után a lány gyümölcsöt kívánt, János kiment a kamrába, úgy tudta, hogy Fábiánék szoktak almát tartani otthon. Almát nem talált, de egyik szögön rafiaszálra kötözött, összeaszott szőlőfürt lógott, bevitte. A szőlőszemek ráncaiba vékony por tapadt, lemosta, az ízük hideg és édes volt.

Erzsi összeszedte a piszkos edényeket, és kivitte a konyhába, dideregve futott vissza az ágyba. A fiúhoz bújt, a vacogása elmúlt, de ők így maradtak összeölelkezve.

– Mi lesz, ha gyerekünk lesz?

– Ne gondolj most erre, Erzsi.

– De ha mégis lesz?

– El kell vétetni.

– Én pedig úgy szeretnék tőled egy gyereket.

– Nem lehet.

– Tudom, de mondd azt, hogy sajnálod.

– Nagyon sajnálom.

A lány hamarosan elaludt. János felkönyökölt: még sohasem figyelte meg Erzsit álmában. A széles tatárarc most is feszült volt még, mintha rosszat álmodna, csak lassan nyugodott meg, a kisimuló formákon újra megjelent a szánakozó mosolygás. János fölébe hajolt, és óvatosan, hogy fel ne ébressze, megcsókolta a szemét, majd hanyatt feküdt, és figyelte a mennyezeten a kályha kialvó parazsának fényjátékát.

A szokatlanul enyhe március lehetővé tette, hogy az intézet udvarán folytassák a telefonközpont és az irodaház építkezését. Bár a szabolcsi kőművesek még nem érkeztek meg – szerződésük csak április elejétől szólt –, Jánost a csarnokból visszahelyezték az udvarra elvégezni a szükséges előkészületeket, hogy a brigád majd késedelem nélkül munkához tudjon látni.

Néhány napig egyedül dolgozott az épület körül. Halomba rakta a vízfoltos, megrepedt szélű téglákat, átdörzsölte üvegpapírral a kamrában maradt szerszámokat, az ajtó- és ablaknyílásokból kivette a védőlemezeket, melyeket még november végén Károlyival együtt tettek fel. Csak most a fagytól meggörbült furnérlapokat rakosgatva döbbent rá, mennyi idő telt el Károlyi letartóztatása óta, hihetetlennek tűnt, hogy a férfi már több mint három hónapja börtönben ül.

Április elején megfeszített tempóban kezdődött újra a munka, a brigád mintha egyszerre akarta volna behozni a tél okozta kiesést. János már megtanulta a fogásokat, melyekkel lelassíthatja a ritmust, és megpihenhet: ha a többiek rágyújtottak, ő is megállt, a fordulóknál nyújtózkodott, és a ruháját igazgatta. A kőművesek szitkozódó sürgetéseire sem mozgott gyorsabban, a munka mégis erősen igénybe vette, két hét alatt öt kilót fogyott.

A körülmények javulására nem számíthatott, és az idő múlásával sem vigasztalhatta magát, hiszen a legjobb esetben is százötven nap állt még előtte, amíg visszatérhet az egyetemre. Addig is megragadott minden alkalmat, hogy kivonja magát a munkából. Elintézni való ügyeit úgy osztotta be, hogy minél többször kelljen jelentkeznie az irodán, segédkezett az ünnepi dekorálásnál és a kultúrműsornál is. Mikor megkapta az idézést Károlyi tárgyalására, egész napos eltávozást kért a munkavezetőtől, jóllehet csak délutánra rendelték be.

Ezen a napon tovább aludt a szokásosnál, befűtött a fürdőszobakályhába, és megfürdött, sötét öltönyét vette föl. Délelőtt találkozott Erzsivel, kimentek a Duna-partra, a nap nyáriasan sütött, papírokat terített a lépcsőre, és megkockáztatva, hogy ruhája összegyűrődik, lefeküdt, fejét a lány térdére támasztotta.

Erzsi egy tankönyvet olvasott, arra készült, hogy befejezi a hiányzó utolsó középiskolai osztályt, és leérettségizik, bent a villamosvasútnál megígérték: ha sikerül letennie az érettségit, irodai munkára helyezik át. Egy-egy nehezebb részt hangosan is elmondott, János hallgatta, közben a meleg kövön jólesően kinyújtóztatta a derekát. Együtt is ebédeltek egy büfében, ebéd után elkísérte a lányt a villamosremízhez, megállapodtak, hogy kilenckor a szolgálat leteltével újra itt találkoznak.

Még maradt annyi ideje, hogy sétálva tegye meg az utat a Fő utcai bíróságig. A Duna-parton ment végig, arca kipirult a napsütéstől, idegeiben kellemesen zsongott az ebéd után elfogyasztott sör, hosszan bámulta a vízen lefelé úszó teherhajókat.

Az előcsarnokban álló ügyeletes katonák egyike felkísérte a tárgyalóterembe, bár néhány perccel már el is múlt az idézésen megjelölt időpont, Jánosnak várakoznia kellett. Leült az egyik pad sarkára, és körülnézett a folyosón, ismerős arcokat keresve. Károlyinét látta elsétálni a terem ajtaja előtt, felugrott, és odasietett hozzá:

– Jó napot, hogy van?

Az asszony ránézett:

– Magát is beidézték?

– Igen. Mi van vele?

Károlyiné vállat vont, és nem válaszolt. János nem tudta, neki szól-e a bizalmatlanság, vagy attól tart, hogy a padon várakozók megfigyelik a beszélgetésüket. Megértette, hogy a zárt tartózkodás számára is a legajánlatosabb viselkedési forma. El akart búcsúzni, hogy visszaüljön a helyére, mikor egy szürke ruhás fegyőr lépett oda hozzá:

– Flandera János?

– Igen.

– Tessék bemenni a terembe, ön következik.

János benyitott a tárgyalóterembe. Első pillantása a vádlottak padján ülő rabruhás Károlyira esett, a férfi lefogyott az eltelt idő alatt, és a halántékán erősen megőszült, de nyugodt és gúnyos tekintetén nem látszott változás, inkább kíváncsian, mint várakozóan nézett a fiúra.

János egy gyors pillantással felmérte a hallgatóságot is, jórészt katonákból és rendőrökből állt, de az egyenruhák egységes színéből néhány civil öltözék is kivált, a hátsó sorokban egy-két világosabb női ruha is látszott. A tárgyalás zárt jellege ellenére egyetlen szék sem maradt szabadon, a zsúfoltságban a levegő is erősen elnehezedett.

A bíróság emelvényéhez lépett, és megállt a farács előtt. Fent, a dobogón Altschuler ült a középső íróasztalnál – nyilvánvalóan ő volt a tanács elnöke –, jobbra és balra pedig a népi ülnökök foglaltak helyet: egy katonatiszt és egy kitüntetések szalagjait viselő civil, aki ugyancsak katonai személy kellett hogy legyen, egyébként nem tölthette volna be ezt a tisztséget. János köszönt nekik, aztán bólintott az ügyész és a védő pulpitusa felé is.

János úgy emlékezett tanulmányaiból a tárgyalások rendtartására, hogy most csak az adatait veszik fel, utána kiküldik a teremből, és később beszólítják, meglepődött, mikor a bevezető kérdések után azonnal megeskették az igazmondásra, és megkezdték a tanúkihallgatást.

Maga a szabálytalanság nem látszott túlságosan jelentékenynek, de János a tárgyalások tucatjait látta már, ismerte az alaki előírások ceremóniaszerű merevségét, tudta: a bíróság csak egy meghatározott cél érdekében tér el tőlük, és ez a cél nagyobb kellett hogy legyen, mint a tárgyalás menetének meggyorsítása. Azonnal eszébe jutott egy másik szabálytalanság is: Altschulernek, mint a tanács elnökének, a per nyomozati szakaszában nem állt volna jogában kihallgatni őt. Megértette, hogy az egész tárgyalásnak csak formai jelentősége van, Károlyi fölött már az első szó elhangzása előtt kimondták az ítéletet, valószínűleg a büntetés mértéke sem maradt eldöntetlenül.

Hamarosan kitűnt, hogy a bíróság eredetileg el is akart tekinteni János kihallgatásától, mert vallomását a jegyzőkönyvi anyag alapján elhanyagolhatónak ítélték, csak a védő követelésére idézték be. Most is főleg a védő tett fel kérdéseket, Altschuler csak azért szólt közbe, hogy lezárjon egy-egy témát.

– Ez mellékes, kérem – mondta –, ebben a tárgyban nem engedélyezek több kérdést.

Később rendreutasította a védőt, mert egy szerinte nem idetartozó enyhítő jogszabályt próbált alkalmazni, és a jegyzőkönyvből is töröltette ezt a részt. Az ügyész pedig még ennyire sem törődött Jánossal, Altschuler felszólítására elhárító kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíván feltenni kérdéseket, vallomás közben a mellette ülő kék parolis katonatiszttel beszélgetett. A vallomás olyan szűk területre korlátozódott, hogy János bárhogy figyelt is, képtelen volt kikövetkeztetni: valójában mivel vádolják Károlyit?

Alig egy negyedóra után a védő feladta a harcot, legyintett, és letette a ceruzáját, megköszönte a vallomást, Altschuler intett a fiúnak, hogy eltávozhat. János köszönt, és kifelé indult, úgy intézte lépteit, hogy útközben a vádlottak padja mellett haladjon el, még egyszer ránézett Károlyira: a férfi utolsó üdvözlésül alig észrevehetően felemelte a kezét.

Kint, a tárgyalóterem előtt János megállt, Károlyinét kereste, szeretett volna néhány szót beszélni vele, de a fegyőr épp az asszonyt szólította be következő tanúnak.

Elgondolkozva sétált le a lépcsőn, még mindig a tárgyalóteremben történtek fölött töprengett. Már lent járt az előcsarnokban, elmerültségében csak akkor vette észre Demjén Ildikót, mikor a nő megállt előtte, és a tenyerével feltartóztatta:

– Üdvözlöm, uram.

János több mint egy fél éve nem látta Ildikót, és az emlékezetes karácsonyéjszakát kivéve nem is gondolt rá, hogy felkeresse. Idegenkedve nézte: mintha a nő egész teste lassan kiszáradna, formái mind soványabbá és csontosabbá váltak, háta meghajlott, szeme körül elmélyültek a küllőszerű ráncok, a változásokat csak kiemelte a világosabbra festett haj és a magas nyakú, piros ruha. János ki akarta kerülni egy rövid köszönéssel, de aztán mégis megállt abban a reményben, hogy hátha választ kap néhány kérdésre a jól tájékozott nőtől:

– Szervusz, riportra jöttél?

– Igen.

– A Károlyi-ügyben?

– Most csak ezt az ügyet tárgyalják, de te honnan tudsz róla?

– Mindegy. Mivel vádolják?

Ildikó megnézte a jegyzeteit:

– Hazaárulással és idegen hatalom javára végzett kémkedéssel.

János elkomorodott, ha a bíróság ezekben a vádpontokban bizonyítottnak találja Károlyi bűnösségét, nem alkalmazhat tizenöt évi szabadságvesztésnél kisebb büntetési tételt, de könnyen hozhat halálos ítéletet is.

– Uraságod nagyon megváltozott, mióta kikerült a kezem alól. Nem óhajt egyszer társalogni erről?

János megrázta a fejét, választ kapva kérdéseire minél hamarabb meg akart szabadulni a nőtől, már készült, hogy kilépjen a bíróság előcsarnokából, de egy váratlan esemény maradásra késztette. Az emeletről lefelé vezető lépcső tetején az a sánta fiatal lány jelent meg, akit korábbi találkozásaikkor Altschuler lányának gondolt. Suttogva kérdezte Ildikótól:

– Ki ez a nő, ismered?

– Altschuler Nagyezsda.

János legnagyobb megdöbbenésére a lány megállt előtte, és nehezen keresve a szavakat megszólította:

– Megvárhatom a kapu előtt?

A fiú gépiesen válaszolt:

– Igen, azonnal megyek.

Nagyezsda botjára támaszkodva lesietett az utcai lépcsőkön, Ildikó elismerően nézett Jánosra:

– Gratulálok, uram: nagy vadat lőtt. Ezek után megértem, hogy nincs szüksége az én lelki patikámra.

János legyintett, és otthagyta az asszonyt. Nagyezsda a kijárat előtt várt rá.

– Féltem, hogy nem tudom utolérni magát. Van egy kis ideje?

– Miért?

– Szeretnék beszélgetni magával. Nem ülne le velem egy kávéra?

János fel akarta mérni, mennyire fontos a lány számára ez a találkozás, ösztönösen akadályokat állított:

– Nem érek rá, el kell intéznem valamit.

– Az egész estéje foglalt?

– Talán egy óra múlva szabad leszek.

– Megvárom. Itt a környéken?

János nem szerette volna, ha véletlenül bírósági emberekkel akadnak össze, óvatosságból egy pesti oldalon fekvő eszpresszót nevezett meg. Nagyezsda bólintott:

– Rendben van, akkor fél hatkor ott találkozunk.

Nem búcsúzott el, megfordult, és visszafelé indult, a bíróság épületének egyik mellékutcájában valószínűleg kocsi várta. János utánanézett: a lány alakja bal lábának sántasága ellenére meglepően erős és arányos volt.

Valójában nem várt rá semmiféle tennivaló egészen kilenc óráig – akkor kellett találkoznia Erzsivel a remíz előtt –, lesétált a villamosig, és átutazott Pestre. Az eszpresszó előtt megnézte a falra szerelt villanyórát: még húsz perc maradt a találkozásig. Nem akart elsőnek érkezni az eszpresszóba, úgy érezte, ezzel kiadná kezéből a váratlanul megszerzett kezdeményezést, átvágott most is az utca túlsó oldalára, és onnan figyelte a bejáratot.

Kisvártatva egy állami rendszámú, fekete autó állt meg a sarkon, néhány méternyire az eszpresszótól. A sofőr kiugrott, és kinyitotta a hátsó ajtót, de Nagyezsda a botjára támaszkodva egyedül kapaszkodott ki az ülésből. János emlékezett rá: a bíróságon sem engedte meg a portásnak, hogy kisegítse a liftből. Elküldte az autót, a gyér utcai világításban is látszott, hogy megigazítja a haját, mielőtt belépett volna az eszpresszóba. A villanyórán ellenőrizte az időt, János várt egy negyedórát, csak azután követte.

Bement a terembe, középen megállt, és körbefordult, Nagyezsda az egyik sarokból felemelt karral hívta magához. János leült, kávét kért, hallgatagon iszogatta, kivárta, hogy a lány szólaljon meg.

– Csak azért akartam találkozni magával, hogy megmondjam: maga volt az egyetlen ember, aki ebben a pörben becsületesen viselkedett. Csak ezt akartam mondani, most már ha akar, el is mehet.

János meglepődött, Altschuler lányának szájából ez a kijelentés olyan valószínűtlenül hangzott, hogy csapdától tartott. Fürkészve nézett a szomszéd asztalok felé, de senki sem figyelte a beszélgetésüket. Óvatosan visszakérdezett:

– Miből gondolja?

– Ott ültem mind a három tárgyalási napon…

– Ez már a harmadik tárgyalás volt?

– Igen, és mind a három napon mindenki csak azzal törődött, hogy mentse a saját bőrét. Ó, mennyi árulást, aljasságot láttam.

János felismerte, milyen hangnem hat leginkább a lányra mostani zaklatott lelkiállapotában, bár egyelőre nem tudta, mit érhet el, szavait úgy ejtette ki, hogy iróniát lehessen kiérezni belőlük, és rejtett fájdalmat az élet elviselhetetlensége fölött.

– Azt hiszem, maga túl sokat vár az emberektől, elfelejti például azt, hogy mindenki szeretné megtartani az állását.

– Miért, magának nem volt veszítenivalója?

– Talán több, mint nekik. Ha őket kirúgják az állásukból, még mindig megmarad a házuk, a családjuk, az összeköttetéseik. Én pedig, azt hiszem, mindent elveszítettem ezzel a perrel.

– Akkor miért nem vallott maga is Károlyi ellen?

– Nem tehettem. Én más vagyok, mint ők.

– Jobb.

– Nem jobb és nem rosszabb, csak más.

Nagyezsda a fiú arcára emelte a tekintetét:

– Segíthetnék magának valamiben?

János megborzongott az örömtől, de tudta, egyelőre nem fogadhatja el a lány ajánlatát:

– Már azzal megtett mindent, hogy ezeket elmondta.

– Ne legyen érzelgős.

A fiú elfordította a fejét, Nagyezsda előrehajolt, és bocsánatkérően megfogta a karját:

– Ne haragudjon, én megszoktam, hogy az emberek csak azért visznek bele érzelmet a szavaikba, mert anyagi hasznot akarnak. Nehéz felfogni, hogy maga ebben is kivétel.

– Nem haragszom.

– Nem akar inni valamit?

– Maga szokott inni?

– Igen, mit kér?

– Rumot.

A pincérnő kihozta a rendelést, Nagyezsda tenyerével eltakarta a pohár száját:

– Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Nem akar a barátom lenni?

Lenézett a poharára:

– Az én helyzetem nem olyan, hogy ezt maga félreérthetné. Az előbb azt mondta magáról: más, mint a többiek, én is más vagyok. Az emberek nem énrám szoktak gondolni, mikor igazi nőkről beszélnek.

Felemelte a fejét, a fájdalom, melyet szavaival önmagának okozott, feloldotta vonásain a megszokott szigorú sértődöttséget. Kreol bőre kipirult, szeme fénylett az eszpresszó félhomályában, János meglepődve látta, hogy arca tökéletes szépségű kislányarc.

– Mindig egy magamnál különb embert kerestem, aki a barátom lehetne. Magáról tudom, hogy az. Én mivel ajánljam magamat? Olyan hűséges leszek, mint Buick, a kutya, Larry kapitányhoz. Még egyszer kérdezem: akar a barátom lenni?

– Akarok.

A lány poharát Jánoséhoz értette, és ivott, könnyedséget erőszakolt, de a túl nagy kortyok elárulták gyakorlatlanságát. Szemét elfutotta a könny, megtörölte zsebkendőjével.

– Ne tegeződjünk, jó? Mindenki tegeződik mindenkivel, mi legyünk mások.

– Igaza van, a magázás ma már többet jelent, mint a tegezés.

János továbbra is a hallgatás és a kivárás kockázatmentes taktikáját szerette volna alkalmazni, de látta, hogy a lány elszédült a rumtól, becsukja a szemét, így kénytelen volt átvenni az irányítást.

– Mit szólna az apja, ha most látná magát?

– Apu azt sem akarta, hogy meghallgassam a tárgyalást. Lehet, hogy jobb is lett volna. Nekem eddig ő volt a világ legkülönb embere, és most is tudom, hogy szeret, de mondja, hogy szerethet engem, ha ennyire gyűlöli Károlyit, magát és még olyan sok embert? Mikor hazudik?

– Nem biztos, hogy hazudik. Mindenkinek kell szeretnie valakit, hogy annál nyugodtabban gyűlölhesse a többi embert.

– Maga is csak azért szokott szeretni valakit?

– Én nem szeretek senkit. Nekem nincs szükségem rá, én nem akarok az emberektől semmit.

– Ez szörnyű.

– Lehet, de nem én akartam, hogy így legyen.

Nagyezsda homlokát a falnak támasztotta.

– Nagyon szédül?

– Igen.

– Menjünk, kint könnyebb lesz.

– Legyen szíves, fizessen.

Elővette mintás, puha bőrből készült kis erszényét, de János visszatétette vele a retiküljébe.

– És hívasson egy taxit is.

– Ne üljön taxiba, rosszul lesz.

– Akkor haza kellene telefonálni.

– Mit szólna az apja?

A lány tanácstalanul töprengett:

– Mit csináljak?

– Majd elkísérem.

János fizetett. Emlékezve tapasztalataira, nem akart segíteni a lánynak, de magától nem tudott volna felkelni. Kint az utcán elengedte, de a bot csúszkált Nagyezsda bizonytalan kezében, meg kellett fogni a karját. Egy mellékutcába fordultak be.

– Magának nem kellemetlen végigjönnie velem az utcán?

A fiú legyintett:

– Vegyen mély lélegzetet, és tartsa nyitva a szemét, akkor elmúlik a szédülés.

– Maga nagyon rendes. Köszönöm.

– Ha jól emlékszem, az előbb fogadott barátjának. Merre forduljunk, hol lakik?

– A Rózsadombon. Nem akar eljönni hozzánk?

– Dehogynem, képzelje el: az apja hogy örülne nekem.

– Ha velem jön, nem szólna semmit.

– Akkor se mehetek. Ma este még dolgom van.

– De valamikor, nemsokára meglátogat?

– Igen.

János a Statisztikai Hivatal épületéig kísérte a lányt, innen indult az autóbusz fel, a Rózsadombra. Még nem állt be a kocsi, behívta Nagyezsdát egy büfébe, és kávét hozott neki. A lány elkavarta a cukrot, aztán letette a csészét, és egy papírra felírta a telefonszámát:

– Mikor hív fel?

– Mikor hívjam?

– Egy félóra múlva, akkor már otthon leszek.

– Jól van.

Megitta a kávét, és Jánosra lehelt:

– Érezni rajtam a rumot?

– Már nem.

– Kár, hogy kiment a fejemből, olyan érdekes volt minden.

Az ablakon keresztül látta, hogy a busz betolat a megállóba, Nagyezsda a kezét nyújtotta:

– Akkor félóra múlva.

János a keze fölé hajolt, és megcsókolta, a lány elpirult, még egyszer búcsút intett, és fellépett a buszra. Az ablak melletti székre ült, és tárcsázó mozdulatot téve jelezte, hogy várja a hívást.

Az autóbusz motorja feldübörgött, János megvárta, míg eltűnik a fordulóban, aztán a papírra nézett. Megjegyezte a telefonszámot, aztán egykedvűen összehajtotta a cédulát, és elrakta a tárcájába, ma este nem szándékozott felhívni Nagyezsdát. Súlyos taktikai hibának találta volna, ha engedelmeskedik a kívánságának. Úgy határozott, csak hetek múlva, akkor is csak elkerülhetetlen szükség esetén jelentkezik, tudta: jelentősége minden elmúló nappal fokozódik Nagyezsda szemében.

Elfáradt, hazafelé indult, félúton jutott eszébe, hogy megígérte Erzsinek, megvárja a remíz előtt. Minden tétovázás nélkül visszafordult, de nem tudta elnyomni magában azt az ingerült haragot a lány iránt, amiért most nem fekhet le pihenni miatta.

Néhány nappal a bírósági tárgyalás után Jánost behívták az egyetemre. Füstér György, a tanulmányi osztály vezetője közölte vele, hogy a próbaidő alatt már eddig is súlyos kifogások merültek fel a magatartása ellen, így az előzetes határozatok értelmében törölték a jogi kar hallgatóinak névsorából.

János átment az irattárba, hogy kivegye az indexét és még a beiratkozásnál leadott különféle igazolványait, útközben a folyosón doktor Deseő Zoltánnal találkozott. Meghajolva köszöntötte az öreg tanárt, aki látható idegességgel szólította meg, beszéd közben jobbra-balra figyelt a folyosón:

– Nincs egypár perc ideje? Beszélni szeretnék magával.

– Nagyon szívesen, tanár úr.

– A kis könyvtárban leszek. Tudja, melyik az én kutatószobám?

– Igen.

– Jöjjön majd utánam.

János átvette az iratait, elgondolkozva nézte a foltosan sárguló papírokat, emlékezett rá, hogy évekkel ezelőtt milyen várakozással és reményekkel adta be őket. Hiába igyekezett azonban bosszúvágyat felkelteni magában a sötét egyetemi épület és vezetői ellen, csak csömört és fáradtságot érzett.

Felsietett a harmadik emeletre, itt helyezkedett el a kis könyvtár, mely a raktáron kívül mindössze egy olvasóteremből és néhány kutatószobának kiképzett benyílóból állt. Ebben a délelőtti időben alig néhányan olvastak a nagy asztal mellett, a kutatószobák írógépeit is viaszosvászon borítók takarták.

Deseő megszokott helyén, az utolsó előtti benyílóban ült, mikor János belépett hozzá, sietve összehúzta az ajtót helyettesítő, nehéz függönyöket.

– Nem látta senki, hogy idejött?

– Nem.

– Végezzünk röviden. Kötelességemnek érzem, hogy segíteni próbáljak, nemcsak azért, mert sokat ígérő tanítványaim közé tartozott, de azért is, mert legjobb meggyőződésem szerint méltatlanul bántak magával. Figyelmeztetni akarom, hogy az egyetemről való kizárással még nem értek véget a büntető szankciók, bár nem történt döntés a további rendszabályokról, ez csak idő kérdése lehet. Figyelni fogják az életútját, ha módjában áll, menjen el Budapestről, feltételezem, hogy ezzel megbékíti őket.

– Már nem akarok senkit megbékíteni.

Deseő ingatta a fejét:

– Most az indulat beszél magából. Engedje meg, hogy figyelmeztessem: a jog mindenkori ellenségeinek évezredes taktikája, hogy az eszmei vitákat indulati térre vigyék át. Önmaga ellen vétkezik, és minden ellen, ami még lehet magából, ha belemegy ebbe a csapdába.

Az öreg tanár kotorászott az oldalsó kis polcon, melyen a saját könyveit tartotta:

– Hadd adjak magának egy könyvet búcsúzóul. Olvas valamilyen idegen nyelven?

– Egy kicsit oroszul.

– Orosz könyvem sajnos nincs. Fogadja el tőlem ezt a Grotius-antológiát. Sajnos elég gyenge összeállítás, de azért érződik belőle a nagy Grotius szelleme. Nekem valaha sokszor szolgált vigaszomra.

János elfogadta a könyvet, meghajolt az öreg tanár előtt:

– Köszönöm.

– És most távozzon. Szívesen kikísérném, de nem szabad együtt mutatkoznunk.

A fiú elköszönt, a Grotius-antológiát visszakapott iratai közé rakta, és elhagyta a kis könyvtári helyiséget.

János másnap reggel nem tudta rászánni magát, hogy beálljon dolgozni a kőművesek mellé, de belátta, jelenlegi helyzetében öngyilkossággal érne fel, ha eldobja magától a támasztékot, melyet az állandó munkahely jelent. Előbb-utóbb beleesne a sűrűn ismétlődő razziákba, és internálnák közönséges munkakerülésért. Hogy a döntést mégis kitolja, szabadságot vett ki, és új állás után nézett.

Reggelenként átolvasta az újságok állásrovatát, és bejárt a munkaközvetítőbe is, de mindenütt fizikai munkásokat kerestek, vagy képzett szakembereket. Összeköttetéseket próbált szerezni, hogy bejusson valamilyen irodába, de az évek folyamán elveszítette minden kapcsolatát, melybe belekapaszkodhatott volna. Csak barátja, Fábián Gedeon küldte el egy ajánlólevéllel az Újpesti Bútorgyárba, bátyjához, aki ott főmérnöki beosztásban dolgozott. Megígérték Jánosnak, hogy alkalmazzák, de másnap – nyilvánvalóan az egyetemről beszerzett információk alapján – a személyzeti osztály visszautasította a jelentkezését. A szabadság második hetében a fiú már fel is adta a reményt, beletörődött, hogy egyelőre meg kell maradnia régi munkahelyén.

Bármily kézenfekvőnek is látszott, hogy Altschuler Nagyezsdához forduljon segítségért, János nem vette igénybe ezt a lehetőséget. Úgy képzelte, vonzóerejének – és ezzel együtt esélyeinek – nagy részét elveszítené a lány szemében, ha mostani megalázó helyzetében jelentkezne nála. Ki akarta várni a kedvezőbb alkalmat, inkább összeszorított foggal megpróbált helytállni a kőművesek mellett.

Esténként nehezen aludt el, töprengve kereste a kivezető utat. Legtöbbször töredékes emlékek és érzések merültek fel benne, kényszerítenie kellett magát, hogy kezelhető és mérhető mennyiségekben gondolkozzon, csak sorsának fő vonalát nézze. Tudta, a vesztét okozná, ha most érzéseire és indulataira vagy ezek ellenpólusára: a félelmeire bízná magát.

Az eredmény szárazon és ismerten állt a szeme előtt: le kell mondania a feltörés minden reményéről, ha nem szakít Erzsivel, mert ez a kapcsolat leköti az idejét, és gátolja vállalkozásaiban.

Határozott, de nem érezte magát erősnek a szándékában. Fokozatosan próbálta megszüntetni viszonyukat, mindenekelőtt a lány testi vonzását próbálta leküzdeni. Véres húsokra gondolt, és kutyák párzásaira, máskor ezek éreztették meg vele leginkább az élet mechanikus és közömbös voltát. Elképzelte Erzsi majdan megöregedő testét, ez sikerült a legnehezebben, mert először csak fehér hajat látott egy nyugodt anyai arc körül, és még mindig feszes lábakat, csak lassan tudta belső figyelmét a test puhább és romlandóbb részeire irányítani.

Hetekig megállta, hogy ne nyúljon a lányhoz, mereven kitért Erzsi ügyetlen dédelgetései és könyörgő tekintete elől. A lány is ideges lett, összevesztek, és egy darabig nem találkoztak. Ezek a szünetek sem hoztak azonban feloldódást vagy végleges szakítást.

Mikor János a legfáradtabban érkezett haza, és kibírhatatlannak érezte a lelkére nehezedő nyomást, akkor várt rá a visszatért lány az albérleti szobában. Az ágyon feküdt, mikor meglátta, letette a földre az olvasott könyvet, és két karját a fiú felé nyújtotta. János lefeküdt mellé, és didergő fogakkal kibontotta átmelegedett, tiszta, testszagú ruháiból. Erzsi ujjaival fésülgette a fiú haját:

– Ugye jó szeretője vagyok én magának?

Ölelkezés közben Jánosnak úgy tűnt, mintha a lelke régi, pókhálós szoba lenne, melyben most tüzet gyújtottak, és elégetik az összegyűlt poros papírokat és lomokat. Ezért a tüzért érdemesnek látszott felhagyni minden tervével és megmaradni a lány mellett, de ölelkezés után akarata felriadt, és nem hagyta megerősödni ezt a vágyat. Bosszankodott, amiért nem tudott uralkodni magán, egy hónap nyugtalan várakozás állt előtte: nem esett-e teherbe a lány. Ilyenkor nem is tudott tovább fekve maradni, felkeltek, és lementek az utcára.

Az enyhe, tavasz végi időben sokat sétáltak. Jánost idegesítette, hogy a lány olyan meghitten karol bele, mintha régi házastársak lennének, meg-megállt egy kirakat előtt, és kiszabadította magát a kezéből. Mereven bámulta az üvegen túli tárgyakat, öntudatlanul abban reménykedett, hogy Erzsi megunja a várakozást, és magától elmegy. A lány eleinte kérte, hogy sétáljanak tovább, de a megállások sűrű ismétlődésével elhallgatott, mozdulatlanul állt a fiú mellett, csak a száját zárta össze még szorosabbra.

Így éltek majdnem két hónapig.

Május végén Erzsit éjszakai kisegítő munkára rendelték be, megkérte Jánost, hogy látogasson el helyette Czikkely Esztihez.

A kis kalauznőnek egyre rosszabbodott az állapota. Három hónapig feküdt a Péterfy Sándor utcai kórházban, és miután itt eredménytelenül próbálták ki karjának elmerevedő ízületein az ismert eljárásokat, egy úgynevezett elfekvő kórházba akarták beutalni.

Czikkelyné – Eszti özvegy édesanyja, aki fűszerkereskedő volt egy Tápió menti faluban – nem egyezett bele, tudta, ez a lassú, de biztos halállal volna egyenlő, eladta az üzletét, hogy magánorvoshoz vihesse a lányát. Egy klinikai tanársegéd különleges aranyinjekció-kúrát ajánlott, és vállalkozott rá, hogy maga adja be az injekciókat, ha Eszti Pesten marad.

Czikkelyné a Belvárosban egy volt ügyvéd feleségénél helyezte el a lányát. A kosztért és a gondozásért havi ezernyolcszáz forintot fizetett, egy átlagos munkás két hónapi keresetét, nem nyúlhatott hosszúra az idő, amit Eszti még Pesten tölthetett.

Azokban a hetekben még egyszer visszatért a téli rossz idő, korán sötétedett, és mintha nem is eső, hanem olvadt hó hullott volna a felhőkből. Amikor János Czikkely Eszti lakóhelye felé tartva be-benézett a pincékbe, lent égő gyertyákat látott, rossz pulóverbe öltözött emberek hajlongtak a szénrakások előtt, vödörrel a kezükben. Tenyerükkel időnként megtámasztották a derekukat, sóhajtoztak és nyögtek, azt hitték, hogy senki sem figyeli őket, odavizeltek az ócska lomok közé.

János óvatosan emelte gumitalpú cipőjét, ahogy átvágott egy-egy utcakereszteződésnél, lábnyomai egészben maradtak ott a nedves aszfalton.

Czikkely Eszti szállásadónője egy modern magánházban lakott, az épület utcai falán alig látszott tégla, szinte egymásba értek a lakás teljes magasságát elfoglaló ablakok.

János becsöngetett. Nem az ügyvéd felesége nyitott ajtót, hanem egy huszonkét-huszonhárom éves, elhízott, szürke ruhás férfi. Fiatalkora ellenére már kopaszodott, a halánték feletti csupasz, hámlásos rész pirosságát még feltűnőbbé tették a megmaradt szőke hajszálak, feje alig-alig moccant vastag nyakán, bágyadt nedvességben forgó szemeit Jánosra emelte:

– Kit tetszik keresni?

– Czikkely Esztert.

– Tessék utánam jönni, most bent fekszik a húgom a nagy szobában.

Kezet nyújtott Jánosnak, és bólogatva mondta:

– Czikkely György vagyok. Micsoda szerencsétlenség!

Eszti a díványon feküdt, rózsaszín, virágos flanel hálóinget viselt, haját két copfba fonta. Várhatták a látogatókat, mert a paplanra és minden párnára tiszta huzatot tettek.

Czikkelyné a dívány mellett ült, háttal az ajtónak, felállt és megfordult János üdvözlésére, aztán visszatelepedett a karosszékbe. Fekete ruhás, középkorú, megereszkedett, de erőteljes asszony volt, mozdulataival sötét és szűk falusi bolt hangulatát teremtette meg a belvárosi szobában. Tompa, jóindulatú arca mozdulatlanul nézett maga elé, ha egy pillanatra eljutott a tudatáig lánya súlyos állapota, könnyek folytak a szeméből, de rögtön utána el is felejtette, és minden kifejezés eltűnt a vonásaiból. János érkezése felvillanyozta, hüvelykujjával titkon feléje bökött, és a fiára hunyorított. János tudta, hogy az öregasszony azt hiszi: udvarol Esztinek. A kis kalauznő bemutatta:

– Egy egyetemista fiú, Erzsi vőlegénye.

Czikkelyné visszacsúszott előbbi közömbösségébe, a lány bátyja pedig elfordult. Pár szót beszéltek, rövid idő múlva Eszti az órára nézett, és sürgetően mondta:

– Édesanya, fél nyolc van, induljanak már! Le fognak késni a vonatról!

– Nem olyan sürgős, jön az minden félórában, fiam. Még elülhetünk itt egy kicsit.

– Akkor is menjenek már haza! Azt hiszik, ha maguk itt vannak, akkor jobb lesz?

Az öregasszony arcán végigfolytak a könnyek, csipkés szélű zsebkendőt vett elő:

– Elmegyek. Nem bírom már, ahogy beszélsz.

Magukra vették a kabátjukat, és megcsókolták Esztit, a beteg lány folyton sürgette őket, alig akarta megengedni, hogy elbúcsúzzanak Jánostól. Mikor az ajtó becsukódott hozzátartozói mögött, a kis kalauznő megkönnyebbült:

– Üljön ide édesanya helyére. A kályhán van tea, szűrjön magának, aztán kapcsolja be a rádiót, csak egészen halkra, hátha tánczene lesz.

Eszti behunyta a szemét, és kezével, mely olyan sovány volt, mintha egy átlagos kézről készült röntgenfénykép lenne, egy felfújt és cérnával bekötözött, átlátszó gumikesztyűt nyomogatott. Az orvos ezzel a gimnasztikával próbálta fokozni ujjainak mozgékonyságát. János megitta a teát, a csészét letette az asztalra:

– Kér még?

– Köszönöm, elég volt.

– Legyen szíves, igazítsa magasabbra a fejem alját.

A fiú feljebb emelte a vánkost, Eszti nyújtogatta, forgatta fáradt nyakát, kinyitotta a szemét, és a plafonra nézett:

– Istenem, hogy a terhére vagyunk egymásnak anyámmal. Rám költötte a szegény mindenét, nem marad neki öregkorára egy fillérje se. Én úgy sajnálom őt, hogy már direkt olyanokat mondok neki, amitől sír, hogy bár meghalnék, bár ne látnálak már többé téged. Őneki meg potyognak a könnyei, még a kezét sem emeli fel, hogy letörölje. Először, régen, vigasztalt: dehogyis halsz meg, meggyógyulsz te még, de mostanában már könnyen dühös lesz, és azt mondja: bár meghalnál már, az lenne a legjobb, nem kínoznál annyira. És én tudom, hogy komolyan gondolja. Nagyon szeretett, de már öt hónapja beteg vagyok.

– És a bátyja?

– A Gyurka? Az egy olyan hülye fiú. Mikor élt még az apám, taníttatni akarták, de nem fogott a feje. Az iskolában mindig csak bámult maga elé, és bólogatott. Egyszer azt mesélte, hogy az ő torkában egy varrótű lóg kis cérnaszálon, és ha ő most egy nagyot nyelne, a varrótű lemenne a hasába, és összeszurkálná a beleit.

Eszti nevetett:

– Most mondja, hogy juthat valakinek ilyesmi az eszébe? Nem is lett belőle semmi, van édesanyámnak öt hold bérelt földje, azon maradt parasztnak.

– Mikor maga mondta, Esztike, hogy én vagyok Erzsi vőlegénye, a bátyja egészen megváltozott.

– Igen? Persze. A múlt nyáron lejött hozzánk Erzsi, akkor próbált neki udvarolni, de csupa olyan hülyeségeket mondott, hogy Erzsi folyton nevetett. Én látni se szeretem ezt a mamlaszt, az Isten tudja, honnan van nekem ilyen testvérem, de ő mindig eljön, mert találkozni akar Erzsivel.

A rádióban tánczene hallatszott:

– Kicsit erősítse fel.

Hallgatták a zenét.

– Fogok én még táncolni?

– Fog. Még velem is.

– Maga túl jól táncol énhozzám.

– Más látogató nem szokott jönni magához, Esztike?

– Ki jönne? Erzsi meg a Mester Anna. Jaj, magának ismernie kellene Annát, ő a legérdekesebb lány a szálláson. Ferde a méhe, és nem szülhet sohasem gyereket. Mindig három férfival szokott járni egyszerre, mérnökökkel, pártemberekkel, él velük, és két hónap múlva azt mondja mind a háromnak, hogy teherbe esett.

Eszti kuncogott:

– Érti?

– Miért csinálja? Férjhez akar menni?

– Dehogyis, mindig nős férfiakat választ ki magának, akikről tudja, hogy nem merik megtartani a gyereket, inkább pénzt adnak. Úgy jár, mint egy miniszter felesége, tegnap is feljött, új ruha volt rajta. Sokat szoktunk Annával beszélgetni magáról.

Elharapta a szót, János tudta, hogy kíméletből hallgatott el.

– És mit mondott Anna?

– De ugye nem fog megsértődni?

– Nem fogok.

– Azt mondta, hogy az olyan embereknek, mint maga, csak addig kell egy kalauznő, amíg doktor vagy mérnök lesz magukból. Aztán rögtön eldobják, és egy belvárosi lányt vagy zsidót vesznek feleségül, aki műveltebb és jobban segíti magukat. Anna azt mondja, maga is így fog viselkedni Erzsivel.

János elhúzta a száját:

– Persze Erzsivel is beszélgettek erről?!

– Erzsi nem mond senkinek egy szót sem, még nekem se, pedig én régen mindent tudtam róla. Maga nagyon igazságtalan, Jancsi, majd ha egyszer szétválnak, és egy másik nőnek fog udvarolni, majd akkor megtudja, hogy ki állt maga mellett.

A kislány fáradtan becsukta a szemét:

– Legyen jó hozzá, ha maga elhagyja, Erzsi soha életében nem fog ránézni egy férfira sem.

Lélegzetvételei megnyúltak, hirtelen elaludt.

János egy piszkavassal megkaparta a kályhát, amíg világító szikrák is hullottak a hamuval, majd szenet rakott rá, és lezárta. Lehalkította a rádiót, lábujjhegyen kiment a szobából.

Már az előszobában járt, mikor csöngettek az ajtón, kinyitotta: egy magas, szőke, kék szemű fiatal nő állt kint a lépcsőházban. Olyan elegánsan volt öltözve, hogy János azt hitte, a lakás tulajdonosnőjének barátnői közé tartozik.

– Czikkely Esztert keresem.

– Tessék bemenni, de vigyázzon, mert alszik.

– Jó.

A nő lehúzta kesztyűjét, és kezet nyújtott, külsejéhez képest szokatlanul erős keze volt:

– Mester Anna vagyok.

– Flandera János.

Anna csodálkozva nézett rá:

– Maga udvarol Bóna Erzsinek?

– Igen. Értesültem, hogy mi a véleménye rólam.

– És mondja: nincs igazam?

– Majd egyszer találkozunk, és beszélgetünk erről.

– Mutassa a tenyerét. Itt a nagy boszorkánykereszt, maga megy fölfelé, nem fog találkozni velünk, egyszerű halandókkal.

Kezet nyújtott:

– De azért: a viszontlátásra.

János általában utolsóként távozott a telepről, a kőművesek csak épp kezüket-arcukat mosták meg egy lavórban, ő hosszan fürdött a zuhany alatt. Mire kilépett a kapun, a hazafelé tartók már a környékről is elvonultak, egyedül vágott át a réten, egész a villamos végállomásáig nem találkozott emberekkel.

Egyik este meglepődve látta, hogy a rét túlsó oldalán egy nő várakozik a keskeny ösvény mellett, a sárguló kórók közül kivilágított világoskék blúza és fehér szoknyája, néhány lépés után felismerte a botjára támaszkodó Nagyezsdát. Önkéntelenül oldalt lépett, hogy visszafordul, vagy letér az útról, de aztán vállat vont, úgy érezte, nincs miért féljen ettől a találkozástól.

Megállt a lány előtt, és köszönt, Nagyezsda idegesen nyújtogatta a kezét:

– Ne haragudjon, hogy zavarom. Azért jöttem, hogy megmondjam: mi történt Károlyival.

– Mi?

– Tegnap volt az ítélet, tizenhét évet kapott.

János megkönnyebbült, csak attól az egytől tartott, hogy halálra ítélik. A kiszabott börtönévek számát mellékesnek találta, hitt benne, hogy Károlyi nem fogja kitölteni a büntetését, hanem egy-két éven belül kiszabadul.

– Köszönöm, hogy kijött. Elkísérhetem a kocsiig?

– Villamossal jöttem, de felesleges udvariaskodnia. Maga elmondta véleményét rólam azzal, hogy nem hívott fel, és én tiszteletben tartom mások véleményét.

Mégis együtt indultak el, János a kórók között lépkedett, átengedve a lánynak a kitaposott utat. A villamos-végállomásnál Nagyezsda megállt, és a kocsma felé intett:

– Még tartozom valamivel, a múltkor én hívtam meg, és maga fizetett.

– Nem érdekes.

– De igen, nem szeretem, ha jótékonykodnak velem. Akar inni?

János habozva nézte az elhanyagolt kocsmát, bentről részeg kiáltozások hallatszottak, és a nyitott ajtón áradt a dohányfüsttel összekeveredő, állott sörszag.

– Itt?

– Igen. Szeretem az ilyen helyeket, van romantikájuk.

– Ne adja a nagyot, maga még sohasem járt ilyen kocsmában.

– De most be akarok menni.

János lépett be elsőnek a helyiségbe, körülnézett, hol talál egy védettebb ivópultot, ahol a lány kevésbé van kitéve a lökdösődésnek, intett, hogy álljon be a sarokba. Nagyezsda kinyitotta a retiküljét:

– Én akarok fizetni.

– Maga nem tud sorba állni.

– De tudok.

– Ha okoskodik, itthagyom, élvezze egyedül a romantikát.

Mire visszatért a sörrel, egy szénporos arcú, részeg rakodómunkás állt a lány mellett, és magyarázott neki valamit, János a kancsóval megérintette a vállát:

– Arrébb mehet, uram, a hölgy foglalt.

A rakodó ráemelte naptól-italtól véres szemét, a fiú félt, de állta a tekintetét, el volt szánva, hogy az első mozdulatra arcába vágja a sört, a rakodó azonban morogva félrehúzódott. János letette a korsókat:

– Ha ez is hozzátartozik a romantikához, akkor bocsánat, hogy megzavartam.

A lány gyorsan és mohón ivott, alig két ujjnyit hagyott a sörből. János nem tudta: valóban annyira szomjas-e, vagy csak őt akarja megdöbbenteni. Nagyezsda rátámaszkodott az ivópult szélére:

– Most már mindegy, megmondhatja, hogy miért nem hívott fel.

János megpróbált visszatalálni abba a fölényes, mégis önsajnáltató hangnembe, melyet utolsó eszpresszóbeli találkozásukon ütött meg:

– Miért hívtam volna fel? Mi közünk lehet nekünk egymáshoz? Ez a lebuj magának romantika, nekem természetes környezet. A maga blúzát külföldi anyagból varrták – egyébként nagyon jól áll magának –, nézzen meg: nekem ez a legjobb és egyetlen ruhám.

– Azért találkozhattunk volna.

– Nem. Akinek a tenger fenekén kell élni, az ne szökjön fel a felszínre, hogy levegőt vegyen, lássa a napot, mert annál nehezebb lesz visszatérni. De köszönöm magának, hogy eljött, és köszönök mindent.

– Többé már nem találkozunk?

– Nem.

A lány hallgatott, majd hirtelen megszólalt:

– De én akarom.

– Nincs értelme. Magának is jobb lesz, ha nem találkozunk, csak bajt hozhatok magára. Most nyugodtan él, kényelmesen.

– Az én életem! – mondta Nagyezsda, és ingatta a fejét. – Menjünk.

Kiléptek a kocsmából, az épület előtt ekkor fékezett le a már ismert cementszállító autó, melynek ez a környék lehetett egyik megszokott parkolóhelye. A zsinóros sapkát viselő sofőr kiugrott a vezetőfülkéből, és befelé indult, menet közben gyanakvó pillantást vetett rájuk. János most nem törődött vele, úgy tett, mintha elgondolkozna, és csak ösztönszerű lenne a mozdulat, mellyel belekarol Nagyezsdába. A lány magához szorította a kezét, és felnézett:

– Jöjjön el hozzánk, csak egy órára.

– Hogy mehetnék?

– Ne féljen, apu nincs otthon.

Már besötétedett, mire Jánosék felértek a Rózsadombra. Az utcát, melyben Altschulerék laktak, sorompó zárta le, szokatlan módon nemcsak a kocsiutat, de a gyalogjárót is eltorlaszolta, Nagyezsda lenyomta a deszkalapra szerelt csengőt, a hangra egy géppisztolyos katona jött elő rejtett őrhelyéről, nyilvánvalóan ismerte a lányt, mert nem kért igazoló iratokat, némán tisztelgett, és felhúzta a sorompót.

Alig valamivel a második világháború előtt épült, elegáns villák között mentek végig. Minden kapuban külön őr állt, mögöttük ápolt kertek körvonalai rajzolódtak ki, bent a házakban már égtek a hatalmas csillárok, Nagyezsda suttogva sorolta Jánosnak, hogy az egyes villákban melyik párt- vagy állami vezető lakik.

Kocsmában és vonaton vagy műhelyek sarkaiban beszélgető munkásoktól a fiú már sokat hallott ezekről az elzárt utcákról. Boltokról meséltek, ahol a valódi ár egytizedéért adják az árukat, házi mozikról és teniszpályákról, a villák lakóinak titokzatos mulatságairól, melyeket mindig hétfő reggel rendeznek, mikor a munkások már dolgozni mentek. Az utcák semmiféle jellel nem erősítették meg és nem cáfolták ezeket a legendákat. Jánost elragadta az ápolt és biztonságos környék, ha nem tart attól, hogy az őrök rászólnak, sokáig elálldogált volna egy-egy ház előtt.

Már az utca túlsó végéhez közeledtek, mikor az egyik villánál Nagyezsda előrement, fogadta az őr köszöntését, és a faköpenybe lépett vele, melyben egy éles fényű villanykörte égett. János látta, a rendőr feljegyez valamit egy naplóba, feltételezte, hogy az ő nevét és a házba való belépés idejét. Félreállt, elgondolkozva nézett körül, megértette, hogy az elegáns villasor hiába áll felette a lenti mocskos, hámló utcáknak, itt is ugyanazok a törvények uralkodnak – talán még szigorúbban –, mint a külvárosok bérkaszárnyáiban.

Ahogy meg tudta állapítani, az egész villát két lakás foglalta le, falépcsőn mentek fel az emeletre. Egy öreg, fekete ruhás nő nyitott ajtót, Nagyezsda megcsókolta.

– Ilonka, feljött egy iskolatársam, csináljon nekünk valami vacsorát.

János be akart mutatkozni, de az öregasszony szégyenlős mosollyal eldugta kiázott, cserepes kezeit, és besietett a konyhába.

– Rokon?

– Nem, anyunak egy régi barátnője, ő is részt vett a kommünben, velünk jött az emigrációba. Mióta szegény anyu meghalt, ő vezeti a háztartást. Most már egészen olyan, mintha az anyám lenne. Nem haragszik, hogy azt mondtam: iskolatársam?

– Attól függ, milyen iskolába jár.

– Másodéves művészettörténész vagyok.

– Azt vállalom.

Nagyezsda szobájába nyitottak be, a berendezésen érződött, hogy lakója minden egyes tárgyat maga választott ki, és mindegyikhez valamilyen kapcsolat fűzi. János körülsétált. A falakat három oldalról könyvespolc takarta el, az egyik oldalon csak félmagasságtól fölfelé, itt állt a széles franciaágy. Az asztalt és a padlót színes orosz szőttesek borították, rajtuk szanaszét, szándékolt rendetlenségben különféle dísztárgyak hevertek: faragott nyelű papírvágó kés, egy rézinga, divatlapok, párnák és három nagy váza, zsúfolásig megrakva virággal. A falra egy központi kör vonalára rajzolt mitologikus csillagtérkép volt kiszegezve. Az első pillanatra inkább képzőművészeti alkotásnak ható ábrát szabályosan meghúzott sugarak osztották fel fokokra és zónákra. János nem tudta, milyen célt szolgálhat.

Nagyezsda egy expandert emelt le az ablakkilincsről, az öt acélrugó közül csak egy hiányzott:

– Ki tudja húzni?

János még a Tizenkét Házakban meggyűlölt minden fizikai erőt kívánó mutatványt, ezek szolgáltak alapul első megaláztatásaihoz, tagadóan rázta meg a fejét. Nagyezsda megszorította a fogantyúkat, és összeharapott foggal, erőlködve, négyszer kihúzta a rugókat. Elismerést váróan a fiúra nézett, látva, hogy az megbántódott valamin, letette az expandert, és leült mellé, a heverőre. Arca fénylett, testéből izzadságszag áradt:

– Mi történt?

– Semmi.

A lány mosolygott:

– Mi csak úgy tudunk beszélgetni, hogy egyikünk mindig megsértődik.

Ilonka, az öreg házvezetőnő egy nagy tálcán behozta a vacsorát, lerakta, és szótlanul kiment.

– Egyen, én addig átöltözöm.

A sarokban álló kislámpát leoltotta, és beállt egy függöny mögé. János hideg húst és salátát vett a tányérjára, evett, közben néha a sarok felé nézett, de csak a levetett ruhák surrogását hallotta. Nagyezsda könnyű, fehér pongyolában jött elő, blúzát és szoknyáját egy vállfára rakta, és kinyitotta a szekrényt. A keresztrúdon zsúfoltan lógtak a ruhák.

– Sok ruhája van. Mind olyan szép, mint az, ami a bálon volt magán?

– Remélem. Franciaországban talán slampos lennék, de nálunk hivatalosan ellenzik az eleganciát, tehát nekem a lehető legjobb ruhát kell viselnem. Legegyszerűbb módja az egyéniség megőrzésének.

Nagyezsda visszaült a heverőre, csak egy körtét emelt le a tálcáról.

– Kaptam Németországból egy albumot, régi szláv ikonok reprodukcióival, a Szovjetunióban most nem adnak ki ilyeneket, nem akarja megnézni?

– De, szívesen.

– Ott van, az ablaknál, a kisasztalon, legyen szíves, hozza ide.

Lapozgatott az albumban:

– Tudja, mi a szép ezekben az ikonokban? Nem a főalakok aranyos glóriával, bár egy ilyen Szent Izsákban több erő van, mint az egész modern festészetben, hanem itt, a képek szélén ez a játékos, élő környezet. Nézze ezeket a tündéri kecskéket, ezeket az édes, málé parasztfiúkat. Mindig szeretnék én is ilyen kicsire összezsugorodni, és bemenni játszani közéjük.

– Ha végez az egyetemen, művészettörténész lesz?

– Nem, tanítani fogok. A Nyomorék Gyerekek Intézetében szeretnék tanítani, azt hiszem, a világon ez az egyetlen hely, ahol jól fogom érezni magam, és éppen énrám van szükség. Ezért vettem fel a művészettörténet mellé két kiegészítő szakot: a magyar irodalmat és az oroszt. Már ki is szoktam járni az intézetbe.

Arcát János felé fordította:

– Ugye már sokszor meg akarta kérdezni, hogy bénult meg a lábam?

– Igen.

– Hallott maga már a Kun Béla-ügyről?

János ezt a nevet csak azokban a régi újságokban olvasta, melyeket a tizenkét házbeli Gábriel szabó rejtegetett a szekrényében, és csak neki mutatott meg néha. Arra emlékezett, hogy Kun Béla az 1919-es kommün vezetői közé tartozott.

– Azt tudom, hogy ki volt, de többet nem.

– Akkor azt sem tudja, hogy halt meg?

– Nem.

Nagyezsda hangja még az üres szobában is lehalkult:

– Ígérje meg, hogy senkinek sem fog beszélni arról, amit most mondok!

– Megígérem.

– 1937-ben Sztálin letartóztatta Kun Bélát, azzal vádolta, hogy összeesküvést szervezett a Kommunista Internacionálé ellen. Még abban az évben ki is végezték Kun Bélát, nemcsak őt, hanem sok más magyar emigránst is, akik állítólag szintén részt vettek az összeesküvésben. Apámat is halálra ítélték, de ő megszökött, elment Jerevánba a barátaihoz, négy évig bujkált.

János még sohasem hallott ezekről az eseményekről, bár nem volt oka kételkedni a lány állításaiban, megdöbbenve kérdezte:

– És biztos, hogy ártatlanok voltak?

– El tudja képzelni például az apámról, hogy részt vesz egy kommunistaellenes összeesküvésben?

– És Sztálin tudott erről?

– Kellett hogy tudjon. Több ilyen pert is rendeztek, megöltek mindenkit, akit ellenszegüléssel gyanúsítottak. Lenin vezetőtársait: Szverdlovot, Ordzsonikidzét, Kirovot, írókat, zsidó orvosokat, tábornokokat és még annyi embert.

– Nálunk is rendeztek ilyen pereket?

– Nem tudom, apu nem beszél róla, de egyet maga is, én is láttunk: Károlyi ügyét. Megesküdnék rá, hogy nem követett el semmi rosszat. És nem értem aput, akit egyszer épp ilyen ártatlanul ítéltek halálra, hogy vállalhatta el egy ilyen per vezetését.

Nagyezsda Jánosra nézett:

– Maga is azért lett nekem rokonszenves a tárgyaláson, mert egy ártatlan ember mellett állt ki.

János elhárította, hogy róla beszéljenek:

– Mi történt magával, mikor apja elszökött Jerevánba?

– Hogy őt nem találták meg, anyut és engem fogtak el. Anyu börtönbe került, nem tudom, mikor halt meg, 1942-ben, mikor apu kereste, már nem élt. Én akkor múltam hétéves, egy Fekete-tenger-parti lágerbe vittek, a többi letartóztatott vagy kivégzett szovjet és emigráns kommunista vezetők gyerekei közé, szinte mindegyikünk neve szerepelt valamelyik ország történelemkönyvében. Azt hiszem, a tábor vezetői maguk sem tudták, mit akarnak tőlünk. Néha jobban éltünk, mint bármely más gyerek a Szovjetunióban, máskor rosszabbul bántak velünk, mint a rabokkal, ütöttek-vertek. Én is egy pofontól estem neki az ágy szélének, bevágtam a hátam, sokáig kezeltek, de a gerincemben egyik oldalon megbénultak a lábamat mozgató idegek.

Nagyezsda remegő kézzel meghámozott egy almát, de nem harapott bele.

– Olyan valószínűtlen, hogy egy párt belső frakciós harcai miatt, melyhez semmi közöm sincs, egész életemre béna vagyok. Nem is tudom elhinni. Valami magyarázat mégis kell, a hindu filozófusoknál olvastam, hogy mindenki felelős azért a cselekménysorért, melyet elindított, ha nem most, akkor a következő életében lakol meg – ők hisznek a lélekvándorlásban –, ezért születik annyi nyomorék gyerek, és ezért hal meg annyi látszólag ártatlan ember.

– Ez így persze túl szép volna, és túl egyszerű.

– Lehet, de az biztos, hogy az életben mégis uralkodik valamilyen szigorú, végül is mindig érvényesülő méltányosság. Lehet, hogy a vallásos emberek ezt tartják istennek, az Örök Méltányosságot, aki jóért jóval, rosszért rosszal fizet. Én arra szoktam gondolni, hogy fent vagyok egy háztetőn, téglákat és virágokat rakok le, és minden rám hull majd, mikor elmegyek a ház előtt. Nem lehet véletlen az én bénaságom sem, talán ezzel kell megfizetni a sorsnak, amiért ebben a villában lakom és jobban, kényelmesebben élek, mint az emberek általában. Maga nem hisz ebben?

– Nem – mondta János –, maga nem szolgált rá semmivel a betegségére, megérdemelné, hogy boldog legyen.

Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Nagyezsda arcát a lány nem jött közelebb hozzá, de megcsókolta a tenyerét:

– Istenem, ó, istenem.

János átcsúszott hozzá a heverő túlsó oldalára, és átölelte, de a lány kitépte magát. Felugrott, ingadozó léptekkel a sötét tükörhöz ment, és megemelte a haját:

– Milyen volnék vörösen? Már sokszor be akartam festetni a hajamat.

János mögéje állt, és átfogta a vállát:

– Mi baj van?

– Ne higgye, hogy a szűz kislány megijedt, de maga most csak udvariaskodásból akart csókolózni velem.

János elengedte a lányt:

– Igen, ez nagyon valószínű.

– Nem hazudok, mondja meg, hol találkozzunk, és én el fogok menni magával bárhová.

– Nem hiszem.

– Hát nem érti? Miért nem akarja megérteni?

– Itt nincs mit megérteni.

János merev tekintettel nézte a tükör sötét hátterében világító szemeit, Nagyezsda mintha bizonyítani akarná, lehúzta magához a fejét, és megcsókolta. Csókja ügyetlen volt, közben fulladozva vette a levegőt, mégis vad és elszánt, János sejtette, hogy mindent igyekszik úgy csinálni, mint ahogy a könyvekben olvasta. Eltűnődött: alkalmas-e a helyzet, hogy továbbmenjen, aztán kibontotta a lány mellét a pongyolából, és megcsókolta. Egy pillanatig Nagyezsda is úgy nézte, mintha most látná először a saját mellét, majd eltolta magától a fiút:

– Menjen, apunak nemsokára haza kell jönnie.

A szoba ajtajában elbúcsúztak:

– Fel fog hívni?

– Fel. De akkor nem úgy találkozunk, mint most, az komolyabb dolog lesz. Rendben van így is?

– Hívjon bármikor, bárhova.

Ilonka kísérte ki Jánost, míg mentek a lépcsőn lefelé, néha lopva ránézett, és mosolyogva méregette, a kapunál intett az őrnek, elköszönt, és visszafordult.

Alig lépett ki János a kertből, Altschulerrel találkozott össze, az öreg férfi ráismert, megdöbbenve kérdezte:

– Kinél járt itt maga?

János válasz nélkül ott hagyta a kapuban, és a sorompó felé indult. Az út közepén ment, szinte futólépésben, mégis vele egy időben fékezett le a sorompónál a fekete autó. Altschuler ugrott ki belőle, intett neki, de ő úgy tett, mintha nem venné észre, köszönt az őrnek, és nyugodtan kisétált a szabad útszakaszra. Az öreg férfi lihegve futott utána, kezét a vállára téve megállította:

– Ne merjen többé találkozni a lányommal.

– Ezt nem maga dönti el.

– Maga nem tudja, mivel játszik, biztosíthatom, hogy most az egyszer meg fogja ütni a bokáját.

– Nem érdekelnek a fenyegetései. És vegye le a kezét a vállamról.

Lerázta magáról Altschuler kezét, és találomra, de határozott léptekkel befordult az első utcába. Hogy nem követték, János lassította lépteit.

Bár a ma esti két találkozást győzelemnek tekinthette, a hangulata változatlanul komor maradt. Nem akart Altschuler vagy Nagyezsda ügyén töprengeni, inkább belesüppedt alaktalan képzelgéseibe:

– Elhasználódtak a készletek, pedig még sokáig kell élnem.

Fémes színű és csengésű, mégis élő és változó anyagokra gondolt, melyekről úgy képzelte, hogy a mozgást irányítják az ember lelkében, új élvezetek befogadására teszik alkalmassá, és új akaratokat teremtenek. Azt is elképzelte, hogy a születésnél minden ember egyforma mennyiséget kap belőlük, de az ő lelkében már elfogytak ezek az anyagok, csak az akarat sötét, kihűlt gépei alatt hever még egy kevés elszóródott, csillogó törmelék.

– Milyen jó lenne holnap elmenni külföldre.

Még ma este bepakolja az ingeit, későn fekszik le, hogy mélyebben aludjon, a vekker csöngésére ébred fel, és hajnalban elindul valahová egy ilyen néptelen utcán. Ezzel a képpel már máskor is szívesen eljátszott, mikor a feketehalmi határban sétált, vagy Győrben várakozott, vagy ha tűrhetetlennek érezte a helyzetét Ildikó mellett. Most sem terelte el a gondolatait, hagyta, hogy ez az ábránd pihentetően átmossa a lelkét. Hallgatta cipőjén a spiccvas csengését.

Otthon Erzsi várta. Nem kelt fel az ágyból, és nem jött elé, inkább még jobban összehúzta magát. János, ahogy ránézett rémült, mégis boldog arcára, azonnal kitalálta, hogy teherbe esett.

Erzsi, mint utólag kiderült, a terhesség második hónapjának vége felé járt, tehát csak rövid idő, esetleg két-három hét állott a rendelkezésükre, hogy elvétessék a gyereket. János próbálta rábeszélni a lányt, hogy minél hamarabb vesse alá magát a beavatkozásnak.

Erzsi eleinte nem akart beleegyezni, könyörgött, hogy tartsák meg a gyereket. Azt ígérte, lemond a szórakozásról, a ruháról, a főtt ételről, sőt kiszámolta a fiúnak, hogy ha a gyerek megszületése után öngyilkos lesz, akkor abból a pénzből, amit eddig esténként elköltöttek, ki lehetne fizetni a gyerek bölcsődei díját.

János nem kételkedett, hogy a lány valóban meg is tenné ezt a gyerekért, a kitépett füzetlapra sorakozó naiv számvetés meghatotta, de nem ingatta meg elhatározásában.

Ezzel az ajánlattal Erzsi ereje kimerült, még beszélt tovább, próbálta bizonyítani Jánosnak, hogy tulajdonképpen ő is szeretné a gyereket, de akkor már inkább csak magának magyarázott, és maga sem hitt benne. Széthulló akaratát nem tudta szembeállítani a fiú határozott szándékával, fenyegetésekre, taktikai eszközökre életében sohasem gondolt, végül is beleegyezett, hogy János orvost keressen.

Azokban az években tiltva volt mindenféle művi abortusz, a klinikákon még életveszély esetén sem engedélyezték, hátha az anya mégis ki tudja hordani a gyereket. A gyér számú magánpraxissal rendelkező orvosnak pedig elvette a kedvét a törvényszéki gyakorlat: a „kényszeranyasági” törvény ellen vétőket öt-tíz év börtönre ítélték, és bevonták a diplomájukat is. A veszély azonban mégsem térített el mindenkit a műtétek végrehajtásától, néhány alacsonyabb beosztású, keveset kereső orvos továbbra is vállalkozott rá.

Címüket elég nehéz volt megszerezni, János Fábián segítségével nyomozott ki egy ilyen orvost. Az illető az egyik Üllői úti klinikán dolgozott mint alorvos, és mikor a főnöke az egyetemen tartott előadást, a szabad operációsteremben végrehajtotta a műtéteket.

János felvitte Erzsit a lakására, az orvos megvizsgálta, és közölte, hogy elvállalja a műtétet. Háromezer forintot kért, az összegből ő maga kétezret kap (Fábián szerint ebből bizonyos százalékot lead az egyetemi tanárnak, aki tudva, de tudomásul nem véve a dolgokat, lehetőséget ad a műtét végrehajtására), a beosztott ápolószemélyzet között pedig ezer forintot oszt ki. Fábián kijelentette Jánosnak, hogy ezt az árat a körülmények figyelembevételével szolidnak és tisztességesnek tartja.

Jánosnak nem volt más pénze, fizetéséből hatszáz forintot tudott elvenni, Fábiántól ezret kapott kölcsön, de a hiányzó ezernégyszázat sehogy sem sikerült felhajtani. Be kellett jelentse ezt a lánynak, mert a műtét időpontja erősen közelgett. János attól félt, hogy Erzsi veszekedést rendez, és valamilyen isteni intésnek tekinti a dolgot, mely arra mutat: tartsák meg a gyereket. A lány azonban szó nélkül odaadta neki a takarékkönyvet, melyben a válási költségekre gyűjtögette a pénzt. Az összeg a fekete kosztüm csináltatásától és néhány más holmi árától, melyet a lány időközben vásárolt, erősen megcsappant, alig néhány forint maradt, mikor kivették a szükséges ezernégyszázat.

Az orvos egy május végi vasárnap délelőttre tudta szabaddá tenni az operációstermet. Úgy beszélték meg, hogy a lány előtte feljön Jánoshoz, és együtt mennek be a kórházba.

Aznap reggel János sokáig maradt az ágyban. Előző este csak nehezen tudott elaludni, órákig kínozta a gondolat, hogy a lánynak valami baja történik műtét közben, és meghal. Bár öntudatlanul úgy érezte, ez lenne a legbiztosabb megoldás, mégis annyira felkavarta a lehetőség, hogy vacogni kezdett, hiába húzta fel a paplant egészen a nyakáig.

Most reggel azonban, míg a beeső napsugárban keringő porszemeket figyelte, egyszerűnek és könnyen lebonyolíthatónak tűnt az egész ügy. Elhatározta: többet nem nyúl a lányhoz, bár vágyott rá, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, de attól tartott, Erzsi ígéretnek fogja tekinteni, hogy kapcsolatuk a műtét után is folytatódik majd.

Valamivel negyed tíz után kopogtak a szoba lépcsőház felé eső falán, János felkelt, és beengedte a lányt.

Azokban a napokban, míg a műtétre várakozott, Erzsi sokat öregedett. Arcán a tömör húsmezők megroskadtak, és a bőr rajtuk zavaros színűvé vált, mint egy városi tér sarkán felhalmozott, állott hórakás. Az orra, mely olyan kicsi volt, hogy a napszemüveg is lecsúszott róla, most vaskosnak és kövérnek látszott a lefogyott arcban.

Erzsi egy kézitáskában hozta a holmiját: fogmosószereket, szappant, törülközőt és tiszta fehérneműt. Letette a táskát az asztalra, és leült az ágy szélére, arcát a fiú arcának támasztotta, hideg orra kissé szétlapult János pofacsontján. Érezte, hogy Erzsi szeméből könnyek folynak át az arcára, egyre hidegebbé válva lefutnak a bőrén, egy sós cseppet le is nyalt, mikor odaért a szája szögletéhez.

Kiszámíthatatlan ideig feküdt egymáson az arcuk, a másik szobában közben felkelt a háziasszony, hallani lehetett, ahogy kinyitja az ablakot, és nyögve a napra emeli az ágyneműjét, papucsba lép, és kicsoszog a konyhába.

A lánynak meggyorsult a lélegzete, meleg párákat lehelve súgta János fülébe:

– Még egyszer veled akarok lenni.

János úgy gondolta, ezek után a lányra hárul minden felelősség, feloldotta magát elhatározása alól. Bár a lelke mélyén irtózott attól, hogy alig egy-két órával a műtét előtt közösüljön a lánnyal, a vágya a erősebbnek bizonyult, beleegyezőleg megcsókolta Erzsi fülét.

Odalépett az ablakhoz, és lenézett az utcára, hogy a lány közben nyugodtan levetkőzhessen. Lent, az utca közepén magas szökőkútként zuhogott a víz, körülötte szürke ruhás emberek álldogáltak, a Köztisztasági Hivatal alkalmazottai, akik az utcai főcsapok szokásos tavaszi tisztítását végezték. Az üvegen keresztül is látni lehetett, mint tisztul meg fokozatosan a feltörő vízsugár, Jánosnak ez a munka is a lányt és a műtétet juttatta eszébe, de most már valamilyen vad gyönyörűség kíséretében.

Visszafordult. Erzsi meztelenül feküdt a paplanon, a terhesség, mely megöregítette az arcát, dússá és virulóvá tette az egész testét. Máskor puha, anyás mellei most megfeszültek, derekának János számára mindig újszerű hajlatai megteltek. Bőre gyöngyházas fényben csillogott, mintha csak az előbb mosakodott volna, és még nem száradt volna meg teljesen, és furcsa, mély illatot árasztott magából. Arcán azonban egyetlen vonás sem vette tudomásul ezt a változást, éppen úgy hívta maga mellé a fiút, mint máskor.

Összeölelkeztek, János körmével és fogával tépte a lány testét. Erzsi magához húzta a fejét, becsukta a szemét, és mintha csukott szemhéja mögött valami mást látna, elmosolyodott.

Háromnegyed tizenegykor indultak el a klinika felé, tíz perc alatt odaértek. A klinika betonkerítésénél Erzsi elhagyta magát, megállította Jánost, és nekidűlt a mellének. A görcsös sírástól meg-megrángott a feje, a fiú félt, hogy a járókelők kitalálják, miért sír a lány éppen a szülészeti klinika előtt, átkarolta, és arrébb vezette.

Egy frissen felásott parkon vitt át az útjuk. A kert egyik sarkában elültetésre váró facsemeték hevertek, még nem látszott rajtuk sem levél, sem rügykezdemény, valamilyen furcsa alakúra hajtogatott, barna dróthoz hasonlítottak. Halvány, de érezhető meleg csapta meg a fiú arcát, itt a nyár – gondolta –, már felengedett a föld belseje, és visszaadja a nap melegét. A klinikaépület kapujánál megálltak, amíg Erzsi megtörölte az arcát.

János a portán megkérdezte, hogy merre találják meg az illető orvost. A portás olyan gépiesen és minden érdeklődés nélkül adta meg az útbaigazítást, hogy a fiú megérezte: ez a dolog nem számít titoknak a kórházon belül, valószínűnek tartotta: ezen a délelőttön sem ők keresték először az alorvost.

Valóban, az első emeleti homályos folyosón már többen várakoztak. A folyosó előterében egy idősebb férfi járkált fel s alá, gyakran levette a kalapját, és megfeszült arccal végigsimított ősz haján, utána figyelmesen megnézte a tenyerét, hogy nem tépett-e ki véletlenül egy hajszálat. A folyosó sarkaiban és beszögelléseiben pedig különféle párok húzódtak meg, akiknek a külsejét éppoly kevéssé lehetett kivenni, hangjukat megérteni, mint ahogy azt sem lehetett megállapítani, honnan jön az az erős, vizes és hámlott vakolatra emlékeztető szag, amely eltöltötte az egész folyosót.

Úgy beszélték meg az orvossal, hogy pontosan tizenegy órakor Erzsi minden kopogtatás és külön bejelentkezés nélkül nyisson be a rendelőbe. János elővette kabátja zsebéből a pénzt tartalmazó borítékot, és Erzsi kezébe csúsztatta. A lány ujjai lassan leváltak a karjáról, a fehér ajtó előtt még egyszer megtorpant, és visszanézett, aztán hirtelen előrebukó fejjel belépett.

János nem tudta pontosan, hogy most mi fog történni a lánnyal, csak az adatokat veszik-e fel – természetesen hamis kórismével, a terem elfoglaltságát utólagosan igazolni kellett –, vagy már a műtétre is sor kerül? Ezt az utóbbit azért nem tartotta valószínűnek, mert Erzsi kint hagyta nála a holmiját.

Időnként egy-egy pár jött elő valamelyik sarokból, és elvonult János előtt. Többnyire fiatalok voltak, szó nélkül lépkedtek egymás mellett szinte azonos pózban: a fiú támogatta a lányt, és fejét jobbra-balra fordítva körülnézett. János érezte, hogy ilyenkor az ő arcát is részvétet kérő pillantások érik, de egyikre sem válaszolt.

Negyedóra múlva kinyílt a rendelő ajtaja, egy fehér köpenyes ápoló lépett ki rajta. Sarkig kitárta a rendelő ajtaját, kirögzítette egy ék alakú fadarabbal, aztán visszament a terembe, és egy gördülő ágyat tolt ki maga előtt. A haját simogató idősebb férfi odasietett, kezét tétova gyöngédséggel az ágy szélére tette, együtt lépkedett az ápolóval, mintha ketten tolnák az ágyat. Kezét mereven tartotta az ágy fehér szegélyezőcsövén, hogy ne kelljen mozgatnia, inkább állandóan lépést váltva alkalmazkodott a jóval magasabb ápoló tempójához.

János az ágyra nézett: egy hamvas bőrű, rövid fekete hajú lány feküdt rajta, szeretője vagy felesége lehetett az öreg férfinak. Feje köré kendőket raktak bent az operálóteremben, mintha kozmetikai kezelésen lett volna, de arcán mindenféle kifejezés szétesett, valóságos lárvának hatott. Ondolált haja, kihúzott szemöldöke és most is kifestett szája leleplezve és mintegy használaton kívül helyezve vált el világos bőrétől. Ezt a nőt – gondolta János – nem is olyan régen megkívánták, vágyat tudott kelteni egy férfiban, és most itt fekszik halott arccal a gördülő ágyon. Jánost úgy megrendítette a látvány, hogy alig tudta leküzdeni felkavart gyomra undorát.

Nemsokára kijött Erzsi. Fekete kalauzkabátját bent hagyta a teremben, most csak egy vékony kardigán és a kalauznadrág volt rajta. Odaült János mellé az ablakmélyedésbe, és nézte a folyosó köveit:

– Várni kell, négyen vannak előttem.

– Mikor kerül rád a sor?

– Körülbelül egy óra múlva, de utána nem mehetek haza. Az orvos újra megvizsgált, műtét után még egy napig bent kell maradnom a klinikán.

János megemelte a táskát, melyben Erzsi a holmiját hozta:

– Van nálad hálóing?

– Nincs, de azt mondják, majd kapok kórházit. Délután bejössz hozzám?

János nem felelt.

– Nem jössz be?

Erzsi a mellére szorította a kezét:

– Most látjuk egymást utoljára?

Sírni kezdett, János kifelé vezette a folyosón.

Kint a téren nyári erővel sütött a nap, a kettétört kavicsok lapjain szikráztak a színes szemcsék. Leültek egy padra, János hunyorogva bámulta a teret, a szomszédos padon egy öreg csavargó aludt, szája kinyílt, nyakából hegyesen kiállt az ádámcsutkája, a lábához egy ócska hegedű és vonó volt támasztva.

A lány megfogta János karját:

– Mondd azt, hogy nem örökre küldesz el magadtól. Ugye valaha még visszajöhetek hozzád? Nem most, de nem örökké távol.

Tovább könyörgött. János véletlenül belenézett a retiküljébe, a táska sarkában most is ott látta a kirágott narancshéjat. Eszébe jutott a báli este és az éjszaka Fábiánék lakásán, meghatódott az emléktől. Tudta azonban, hogy az az idő elmúlt, el kell válniok ebben a pillanatban, mielőtt a szánalom eluralkodik rajta.

Megcsókolta Erzsi arcát, felkelt a padról, és elindult. A lány azt hitte, hogy a csókot egy újabb kibékülés követi, ülve maradt, dermedten nézett utána. Jánosnak úgy tűnt, mintha vastag, mégis ruganyos és súlytalan gumitalp vinné előre a lépteit.

Altschuler képtelen volt felfogni, hogy ismerkedhetett meg Nagyezsda Flandera Jánossal, és miképp hívhatta meg hozzájuk. Első indulatában kérdőre akarta vonni a lányt, de elég volt egy félórás töprengés, hogy lemondjon erről.

Egyetlen szóval sem említette Nagyezsdának, hogy tud Flandera látogatásairól, de szigorú intézkedéseket tett a további találkozások megelőzésére. Feltételezte: a fiú leginkább telefonon jelentkezik majd, meghagyta Ilonkának, hogy ha férfihang keresi Nagyezsdát, nem szabad a készülékhez hívni. Szinte teljesen lemondott hivatali autója használatáról a lány javára, a sofőrnek pedig kötelességévé tette, hogy a lányt mindenhová elkísérje.

Maga is tisztában volt vele, hogy mindezek a rendszabályok nem nyújtanak teljes biztonságot Flandera esetleges próbálkozásai ellen, és nem is tarthatók fenn sokáig, ha Nagyezsda megsejti céljukat, okvetlenül fellázad ellenük. Végleges megoldásnak csak az tekinthető, hogy egy másik fiatal férfi álljon a lány oldalán.

Visszatért korábbi tervéhez, hogy az egyetemisták vagy fiatalabb munkatársai közül szerez partnert Nagyezsdának – ezúttal nem is próbálta megszerezni a lány előzetes beleegyezését. Lekötelezettjéhez, Füstér Györgyhöz fordult – néhány évvel azelőtt a tanulmányi osztályvezető az ő személyes ajánlására nyerte el egyetemi állását –, és őrá bízta a megfelelő egyének kiválasztását. Füstér természetesen nem avatta be a jelölteket a bíró távolabbi célkitűzéseibe, csak annyit közölt velük, hogy Altschuler tanulmányi előmenetelükről kíván meggyőződni egy bizalmas állás betöltésével kapcsolatban.

Ezentúl szinte minden este egy-egy elfogódott fiatal férfi jelentkezett a Legfelsőbb Bíróság portásánál Altschuler Józsefet keresve.

Altschuler a legtöbbet már egy negyedóra múlva elküldte, megjelenésük vagy személyi körülményeik eleve kizárták a lehetőséget, hogy megnyerhetik Nagyezsda rokonszenvét, csak néhány jelölttel beszélgetett el hosszabban.

Elszomorodva tapasztalta, hogy az egyetemistáknak ezek az évfolyamai már egyáltalán nem hasonlítanak a közvetlenül a felszabadulás után bekerült munkás-paraszt fiúkhoz és lányokhoz, bár a származás szerinti összetétel papíron tovább javult. Füstér jelöltjei – nyilván a legkülönbek a rendelkezésre álló anyagból – mintha magukba szívták volna az eltelt évek csalódásait és kiábrándultságait, okultak volna elindító környezetük: a munkáslakta külvárosok és falvak fokozódó elszegényedéséből, már hiányzott belőlük a megszállottsággal rokon harcos meggyőződés, hogy részt vegyenek a társadalom harcaiban, energiájukat fokozottabb mértékben fordították saját személyes céljaikra.

Elejtett mondatokból, félszavakból Altschuler különös vágyakról és elgondolásokról értesült: egyikük a katonáskodást akarta elkerülni, azért jött az egyetemre, másikuk alaptőkét vagy szövetkezeti társulást keresett, hogy a diploma megszerzése után csirkefarmot létesíthessen, arról ábrándoztak, hogy egy véletlen szerencse besegíti őket az állami vagy pártapparátus valamely előnyös posztjára, mindannyian idegenkedtek választott hivatásuktól: az átlagos jogász passzív és rosszul fizetett munkakörétől.

Ezeken az esti beszélgetéseken Altschuler emlékezetében nemegyszer felmerült Flandera János alakja. Kénytelen volt belátni, hogy a fiú – bár nála is a karrier állt a célkitűzések középpontjában – sokkal intelligensebb és nagyvonalúbb, mint a most felvonuló jelöltek, sőt a Károlyi-ügyben tanúsított viselkedése alapján elszántságban is felettük áll. Ez a fogcsikorgató elismerés azonban nem enyhítette gyűlöletét Flandera iránt, inkább még veszélyesebbnek tűnt előtte a fiú, felszította lankadó energiáját, hogy Nagyezsdának védelmül megfelelő férjet keressen.

Az esték sorozatát igénybe vevő rostálás után összesen három név maradt áthúzatlanul a bíró noteszében. Elhatározta, meghívja őket magához, és bemutatja lányának, de ez az elhatározás nem volt mentes a kétségtől: valóban megfelelő színvonalon álló jelölteket választott-e ki Nagyezsda számára, napról napra halogatta a találkozást.

Egyik nap, a bíróságról hazatérve, sötétkék, kopott férfiballont talált az előszoba fogasán, első pillanatban azt hitte, hogy távollétében Flandera újra bejutott a lakásba, indulatosan kérdezte az elősiető Ilonkától:

– Hogy került ide ez a kabát?

– Megjött Dani! – mondta Ilonka sugárzó arccal.

Maga Altschuler is elmosolyodott: doktor Józsa Dániel a kedvencei közé tartozott. Dániel apja a Tanácsköztársaság egyik katonai vezetője volt. Altschulerrel együtt emigrált, és 1938-ban a koncepciós perek során kivégezték. Dániel Nagyezsdához hasonlóan egy gyereklágerban nőtt fel, a felszabadulás után Altschulerékkel tért vissza Magyarországra, velük lakott, szinte Nagyezsda testvéreként. Orvosi diplomát szerzett, apja egykori kívánsága szerint a hadsereghez került. Pályáját a Róbert Károly körúti kórházban kezdte, de egy évvel ezelőtt önként jelentkezett a Koreába küldött magyar kórházvonatra.

– Hazajött?

– Csak szabadságra.

– Hol van?

– Bent Nagyezsdánál.

A bíró sietős léptekkel ment át a lány szobájába.

Az asztal mögött – melyre kirakta szerény ajándékait: faragott dobozt, keleti mintájú hímzést, füstölőpálcikákat és néhány üveg koreai pálinkát – civil ruhában ott ült a fiatal katonaorvos, és Nagyezsdával beszélgetett. Altschuler beléptére felkelt, elébe sietett, és derékból kissé előrehajolva, átölelte a nála jó fejjel alacsonyabb öregembert.

– Hogy vagy, fiam? Mennyi időre jöttél?

– Nem tudom, Józsi bácsi, még ma este jelentkeznem kell, azt hiszem, reggel indulok vissza repülővel.

Leültek.

– És mikor maradsz végleg itthon?

– Ha vége lesz a háborúnak.

– És ha akarnál, sem tudnál hazajönni? – kérdezte csalódottan Nagyezsda.

– Szükség van rám kint.

– Szóljak a minisztériumban, hogy helyezzenek vissza?

– Ne szólj.

– Mi tetszik ott neked annyira?

– Nehéz erről beszélni. Talán az, hogy ott kint még új és friss a forradalom. Mindent komolyan vesznek.

A bíró mosolygott:

– És biztos van valami csinos gésa is.

– Lehet.

– Nagyezsda, hozz nekünk valami vacsorát.

Nagyezsda kiment a konyhába, a bíró mosolyogva nézett Dánielre:

– Hogy tetszik a húgod?

Dániel felemelte nyugodt tekintetét:

– Majd átmegyek hozzád, és beszélünk róla. Te hogy vagy?

– Jól.

– Mutasd a leleteidet.

A bíró kelletlenül vette elő tárcájából a papírokat, Dániel mindet végignézte, majd szó nélkül összehajtotta, és visszaadta.

Nagyezsda tálcán behozta az ennivalót. Dániel kibontott egy üveg koreai pálinkát a vacsorához, töltött a poharakba, a bírónak alig egy ujjnyit öntött. Altschuler tréfálkozva kérdezte:

– Én miért kapok ilyen keveset? Csak nem fojtottak kígyót ebbe a pálinkába?

Utána hosszan mesélt a keleti szokásokról, melyeket még jereváni bujkálása alatt ismert meg, Nagyezsdát érdekelték a történetek, gyakran közbekérdezett.

Nyolc órakor Dániel felállt, egy önkéntelen mozdulattal meg akarta igazítani derékszíját, de észrevéve magát, csak a zakó alját simította le:

– Indulnom kell, kilencre várnak bent.

– Mikor jössz haza?

– Nem tudom, feküdjetek le, majd Ilonka megvár.

Kezet fogott Nagyezsdával, az utóbbi években már nem csókolta meg a lány arcát. Altschuler kikísérte:

– Nincs még egy negyedórád?

– Nem volna jobb holnap reggel?

– Én most szeretnék beszélni veled.

– Jól van.

Átmentek a dolgozószobába, Altschuler rágyújtott, komoran fújta a füstöt maga elé:

– Milyenek a leleteim?

Dániel néhány szót írt egy papírlapra:

– Szólj ki a Honvéd Kórházba, ott dolgozik egy barátom, ma ő a legjobb szívspecialista ebben az országban.

– És neked mi a véleményed?

– Vigyázhatnál jobban is magadra, de nincs különösebb baj.

A bíró indulatosan legyintett:

– Ne vigasztalj. Az érdekel, mennyi ideig bírom lábon! Két évig?

– Két évig még biztos.

– Az elég. Azalatt rendbe hozom Nagyezsda életét.

– Hogy akarod rendbe hozni?

– Keresek mellé egy derék, becsületes fiút, és elindítom őket.

– És ettől rendbe jön az élete?

– Miért? Szerinted mit kellene csinálnom?

– Már elégszer elmondtam neked.

– Mit? Hadd halljam még egyszer.

– Ez a lakás olyan Nagyezsdának, mint a kalitka. Zárt, túlfűtött, túlbiztosított. Ki kell engedni őt, amíg van elég ereje, hogy alkalmazkodjon a kinti hideghez.

Altschuler összemorzsolta a cigarettáját:

– Nem engedem, hogy Nagyezsda elmenjen hazulról. Neki szüksége van rám.

– Vagy neked őrá.

Dániel felállt:

– Különben ez a te dolgod. Ha valami baj lesz vele, te fogod eltemetni őt.

– Hogy tudsz ilyen kegyetlenül beszélni?

– Semmit sem mondtam, amit te ne tudnál nélkülem is.

A bíró eltakarta az arcát, Dániel bólintott:

– Mennem kell, reggel még beszólok hozzád – és csöndesen behúzta az ajtót maga után.

Altschuler sokáig ült összeroskadva, nehezen szedte össze magát annyira, hogy felkeljen és előkeresse az orvosságát. Míg papírba csavarta és asztali nehezékkel összetörte a tablettákat, monoton hangon dünnyögött maga elé:

– Nem lett volna szabad így beszélnie velem. Nem lett volna szabad. Gondolnia kellett volna rá, hogy beteg vagyok.

Nem ült vissza a fotelbe, képtelen lett volna gondolatait az asztalon heverő periratokra összpontosítani. Kiment a fürdőszobába, és megmosta az arcát, ingerültsége ettől sem enyhült, sőt felzaklatott szíve átvette a kádba hulló vízcseppek koppanásának ritmusát, szabálytalanul felgyorsult, két kézzel zárta még szorosabbra a csapot.

Fel-alá járkált a lakásban, majd hosszú töprengés után kopogott Nagyezsda ajtaján:

– Tessék.

A lány a heverőn könyökölve olvasott, nem nézett fel a könyvéből.

– Dani elment?

– El. Légy szíves, tedd le egy pillanatra a könyvet.

Nagyezsda felült, csodálkozva nézett Altschulerre:

– Mi történt, apu?

– A múltkor már említettem neked, hogy meghívok néhány egyetemistát és fiatal jogászt, és szeretném, ha te is bejönnél majd mint háziasszony.

– Igen, emlékszem rá.

– Akkor ideges voltál, nem akartam erőltetni a dolgot, de most ragaszkodom hozzá.

Nagyezsda arca megfeszült, összevonta a szemöldökét:

– Ne szerezz nekem vőlegényt, apu.

– Nem kell férjhez menned egyikhez sem, de valamelyiket el kell fogadnod partnernek.

– Miért?

– Nem engedem, hogy továbbra is egyedül járkálj.

– Nincs szükségem se partnerre, se kísérőre.

Altschuler nem tudta tovább türtőztetni magát:

– Azért, mert már van?

– Nincs senkim.

– Nem illik hozzád ez a magatartás, Nagyezsda. Még nem láttalak hazudni. A múlt héten itt, a kapuban találkoztam Flandera Jánossal, és az őr azt mondta, veled jött.

Nagyezsda nem válaszolt. Altschuler a heverőhöz lépett, és megsimogatta lánya arcát:

– Nagy dolgot kérek tőled, hogy ne találkozz vele többé?

– Nem tehetem meg, apus.

– Miért nem?

– Szeretem őt.

Altschuler öklével a heverő karfájára ütött:

– Nem egyezem bele ebbe a viszonyba. És amíg élek, itt az történik, amit én akarok.

Figyelmeztetően felemelte az ujját:

– Addig nem hagyhatod el a lakást, még az egyetemre sem mehetsz, amíg becsületszavadat nem adod, hogy elkerülöd azt a brigantit. És ne is próbálj meg kijátszani.

Elhagyta a szobát, az ajtó előtt megállt, és hallgatódzott, azt hitte, Nagyezsda sírni fog, de bentről egyetlen hang sem hallatszott.

A szakítás után János megpróbált találkozni Nagyezsdával. Kapcsolatuk kezdetén az elválásoknál mindig feltétlenül bízott abban, hogy Nagyezsda előbb-utóbb fel fogja keresni őt. Most ez a jelentkezés késett, önbizalma megingott, és jobb taktikai meggyőződése ellenére ő hívta fel a lányt.

Nagyezsdát sohasem engedték a készülékhez, a házvezetőnő vagy maga Altschuler szólt bele a kagylóba. Mégis újból és újból megismételte hívásait, reménykedett: hátha Nagyezsda tudomást szerez arról, hogy kereste.

Más mód nem kínálkozott, hogy találkozzon vele. A sorompóval lezárt utcába nem engedték volna be, és a környéken is veszélyes lett volna hosszasabban álldogálni. Bement az egyetemre, megnézte Nagyezsda évfolyamának, a másodéves művészettörténészeknek órarendjét, minden előadásukat délelőtt vagy kora délután tartották.

Az elbocsátás kockázatát vállalva többször is elszökött a munkából, és várta Nagyezsdát az előadóterem előtt, de a lány egyszer sem jött. János arra gondolt, hogy vagy beteg, vagy fel van mentve bizonyos előadások hallgatása alól. Érdeklődött a többi egyetemistától, de azok sem tudtak semmi közelebbit a lányról.

Így nem maradt más esély a találkozásra, mint hogy esténként beálljon a Statisztika melletti eszpresszó ablakába, és figyelje az autóbusz-végállomást, de ez a napról napra megismétlődő őrszolgálat sem hozott eredményt.

Nyomott hangulatban hagyta el a környéket, szobája nyáron rosszul szellőzött, a bent hagyott kenyér megdohosodott, ahogy lefeküdt, az ágynemű nedvesen tapadt a bőrére. Legszívesebben a Duna-part lépcsőin ülte volna végig az éjszakákat, csak úgy tudta rábírni magát a hazatérésre, hogy azt képzelte, Nagyezsda írt neki, és a levél ott hever az asztal sarkán.

Egyik este – már június közepén –, mikor felgyújtotta a lámpát, valóban egy postai küldeményt vett észre az asztal sarkán, de öröme csak pillanatokig tartott, a papír fehér színe és rajta a hivatalos pecsét jelezték, hogy nem magánlevél.

Katonai behívóparancs volt, először nem akarta elhinni, hogy neki szól, a címoldalon azonban az ő neve, születési évszáma és anyja neve szerepelt. A parancs a nyíregyházi laktanyába rendelte, mindössze negyvennyolc órát engedélyezve ügyeinek elintézésére.

Leült az ágyra, és arcát remegő tenyerébe támasztotta, tudta: ez a behívó Altschuler kísérlete, hogy eltávolítsa őt a leánya közeléből. Nem kételkedett abban sem, hogy ezt az első lépést továbbiak is követik majd, az öregember hosszú kezei Nyíregyházára is utánanyúlnak, mindenben a legszigorúbb elbánásra számíthat majd.

Ebben az órában mérhetetlenül gyűlölte Altschulert, de nem engedhette meg magának, hogy bosszútervekre fecsérelje az idejét, meg kellett találnia a védekezés eszközeit. A követendő taktika tulajdonképpen adva volt: még évekkel ezelőtt, lent, Győrben a sorozó bizottság is fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minősítette, katonakönyvében most is ez a minősítés szerepelt, a nyíregyházi parancsnokságnak előzetes felülvizsgálat nélkül nem állt jogában bevonultatni őt.

Úgy határozott, tartani fogja magát ehhez az előíráshoz, és ha a parancsnokság nem veszi figyelembe, ellenszegül. Ez a taktika normális körülmények között egyszerűnek és könnyűnek látszott volna, de az elmúlt hónapok eseményei alapján János el tudta képzelni, hogy erejének teljes latba vetésével sem sikerül keresztülvinnie.

Álmatlanul forgolódott az ágyon, gyerekkori legendákra gondolt, hogy próbálták elkerülni a tizenkét házakbeli fiúk a katonai szolgálatot. Szökevények, öncsonkítók jutottak az eszébe, és mindenkinél élesebben az a vagány, aki apró, száraz kenyérgalacsinokat szippantott fel az orrán keresztül, és a galacsinok zörgése valamilyen légzőszervi megbetegedéssel azonos tüneteket produkált.

János most először szerette volna, ha tüdőbaja – melynek létezését időről időre visszatérő hőemelkedések és izzadások jelezték – valóban súlyos lett volna. Ha sikerülne elérnie, hogy orvosi felülvizsgáló bizottság elé utalják, egyedül ez a betegség adhatott esélyt a felmentésre.

Bár nem sokat várt tőle, reggel mégis bement az egyetem katonai tanszékére, és tiltakozott a behívás szabálytalan körülményei ellen. Itt csak annyit közöltek vele, hogy ügyét a Honvédelmi Minisztérium kivette a tanszék hatásköréből, és a Belügyminisztériumra, pontosabban a nyíregyházi államvédelmi parancsnokságra ruházta át, Jánosnak mindenképpen jelentkeznie kell a laktanyában, és az ottani szerveknél tehet panaszt.

Napközben többször is felhívta Nagyezsdát, minden alkalommal Ilonka, az öreg házvezetőnő jelentkezett. Ilonka eleinte válasz nélkül rakta le a kagylót, később – mikor a bíró már valószínűleg eltávozott hazulról – szólt néhány sajnálkozó szót. Kérte Jánost, ne próbálkozzon tovább, mind magának, mind a lánynak csak újabb kellemetlenségeket okoz. Azt állította: Nagyezsda tud a hívásokról, és nem fogadja szívesen a zaklatást, de mikor János kérte, hogy adja át a kagylót a lánynak, nem engedelmeskedett.

Délután kiment a vállalathoz, és leszámolt. Felajánlották, hogy fenntartják a helyét, amíg leszerel, de János, akárhogy is alakuljon a sorsa, ide már nem akart visszatérni. Egyszer még végigsétált a telepen, élvezte, hogy tiszta ruhában és kipihenve jár azon a környéken, ahol az előző nap még mocskosan és fáradtan botorkált. Senkitől sem búcsúzott el, hogy ne kelljen találkoznia a kőművesekkel, inkább munkásnadrágját és ingét is bent hagyta az öltözőszekrényben.

Háziasszonyának csak annyit mondott, hogy átmenetileg vidéki munkára helyezték, de hamarosan visszatér, megnyugtatásul két hónapra előre kifizette a szoba bérét.

Eltűnődött: még milyen tennivalói maradtak hátra, de nem talált semmit. Egy pillanatig gondolt rá, hogy Erzsit értesítenie kellene, de rögtön el is vetette ezt az ötletet, a lány biztatásnak vehetné, és azután is jelentkezne.

Nappal elviselhetetlen volt a meleg, mivel aludni úgysem tudott volna, az éjszakai vonattal utazott le Nyíregyházára. Nyolc óra előtt néhány perccel érkezett meg, az állomás mellett, egy tejboltban megreggelizett, és sétára indult a városban.

A kopott, elhanyagolt házak, sötétlő, üres kirakatok, a nyitott csatornák bűze, a város közepére befutó, üvöltő gőzmozdonyok még a napsütésben is lehangolónak tűntek. Az utcán olyan rongyos emberek jártak, akikhez hasonlót Budapesten a háború óta nem látott, János most utólag értette meg erre a környékre való brigádtársai felháborodását, hogy ő viszonylag jó ruhában akart kőművesmunkát végezni.

De mindennél jobban ingerelték azok a fekete bogarak – később tudta meg, hogy bársonylégynek hívják őket –, melyek csapatokban szállták meg a várost, megtelepedtek a falakon és a fákon, úgy maradtak mozdulatlanul, nem repültek fel akkor sem, mikor az úttisztítók a söprűvel közébük vágtak.

János sokáig nézegette a táblára festett turistatérképet, mely Nyíregyháza környékét ábrázolta. Sóstó-fürdőt választotta ki, felszállt a kisvasútra, és kiutazott. Úgy tervezte, késő délutánig marad kint, a laktanyában csak hét órakor kellett jelentkeznie.

Bőröndjét leadta a strand ruhatárába, csak a pénzét és az igazolványait vette magához. Kabinjegyet váltott, ahogy belépett a kaputól, meglátott néhány különálló teraszos fabódét, hátul, a jegenyék között, az átutazott éjszaka után szeretett volna néhány órát aludni az árnyékban, megpróbálta visszacserélni a jegyét, de közölték vele, hogy a bódékat már mind elfoglalták.

A kölcsönzőben úszónadrágot bérelt, és átöltözött. Mikor kilépett a kabinból, talpát égette a homok, a medencéhez futott, és a víz alá merülve úszott néhány métert. Lihegve bukott fel, a vizet kitörülve szeméből körülnézett.

A medence körül, a fűben alig néhányan ültek, kisebb férfitársaságok söröztek és kártyáztak, rajtuk kívül csak néhány magányos, harminc-negyven év körüli nő napozott elnyúlva a gyékényen. Míg átment a meleg vizű medencébe, hogy megmártsa magát, János végignézte a nap felé forduló testeket. Szeretett volna megismerkedni valamelyikkel, negyedik hete, mióta Erzsivel szakított, nem akadt dolga nővel, és tudta, bent, a laktanyában sem nyílik majd alkalom erre.

Helyzete előnyösnek tűnt, a strand vendégei között ő volt az egyetlen fiatal és el nem hízott férfi, de a rendelkezésre álló néhány órát mégis kevésnek gondolta.

Már fel is hagyott volna tervével, mikor az egyik gyékényen napozó nő letette a könyvét, és feléje fordult. Modern, kétrészes fürdőruhát viselt, bár ez hagyta kibuggyanni megereszkedett, puha hasát, körmeit a lábán is kifestette. Hogy János visszanézett rá, felkelt, combján megcsörrent a fémlapra kötözött kulcs, ő is a meleg vizű medencébe ment, a fiú közelében ült le, az alacsony víz a derekáig sem ért.

Kevéssel később a nő visszament a helyére, János követte, egyméternyire tőle feküdt le a fűbe, és elkérte a könyvét, mely olvasatlanul hevert a gyékény mellett. Beszélgetni kezdtek, ebédelni már együtt mentek át a strand vendéglőjébe.

Ebéd után sört ittak, János hagyta beszélni a nőt. Pestről jött le, egy helyi vállalat könyvelését ellenőrizni, sajnálkozott, hogy az esti vonattal haza kell mennie.

– De még elég hosszú a délután – mondta János.

A nő vásott mosollyal beharapta az ajkát, és az asztal alatt rátaposott János lábára, a fiú alig tudta megállni, hogy ne kiáltson fel, a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe.

Egymásba fogózkodva játszottak a vízben, míg a nő el nem bágyadt a sörtől és a naptól. Fejét János vállára hajtva hátrasétáltak a jegenyék közé, az egyik különálló deszkabódét ő bérelte ki. Az öltözőpad keskeny volt, hogy végigfeküdjenek rajta, János neki akarta támasztani a nőt a falnak, de az megrázta a fejét:

– Nem szeretem, ha szálka megy a fenekembe.

Újságpapírt terített a napolajszagú padlóra, és azon ölelkeztek össze. A nő teste a nadrággumi csípőjébe vésődött hernyótalpszerű nyomai alatt hűvös és nedves volt.

A papír elázott csorgó izzadságuktól, később a nő elálmosodott:

– Aludjunk el úgy, hogy benne hagyod.

János megvárta, amíg a nő vastag karjait szétdobva elalszik, óvatos léptekkel elhagyta a deszkabódét. Visszament a medencéhez, megmártotta magát, aztán felöltözködött, a kisvasút félhatos járatával tért vissza a városba. A várostól egy-két kilométernyire, ahol az erdő kezdett ritkulni, és a levegő felmelegedett, újból elleptek mindent a bársonylegyek hordái.

A laktanya Nyíregyháza túlsó végén feküdt, se villamos, se autóbusz nem járt ki odáig. János nem akarta bőröndjét végigcipelni a városon, felkéredzkedett egy kifelé menő parasztszekérre, mely ugyan nem pontosan a laktanya irányába haladt, de tíz forintért a kocsis hajlandó volt egy kis kerülőt tenni.

Mikor feltűnt a hatalmas vaskapu, melyet egy felírás betűi díszítettek: „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”, János leszállt a bakról, és a vállára emelte a bőröndjét. Felmutatta a behívóparancsot az őrnek, aki csodálkozva nézegette.

– Valami nem stimmel? – kérdezte János.

– Júniusban nem szoktak behívni embereket, csak szeptemberben vagy októberben, esetleg télen. Harmadéves katona vagyok, de most látok először ilyet. És ráadásul negyvennyolc órás felkészüléssel. Nekem persze mindegy, a górék jobban tudják.

Visszaadta a behívót:

– Jelentkezzen az ezredirodán Simon főhadnagy elvtársnál.

Az őr felhúzta a sorompót, János belépett a laktanyába.

A központi épület felé tartott, orrát útközben állott főzelékszag csapta meg, fehér köpenyes katonák hordták ki nagy csöbrökben a vacsora maradékát az udvar mélyén elhelyezett disznóólakhoz, ugyanaz a nehéz főzelékszag lebegett bent, a folyosókon is.

Az ezredirodára viszonylag könnyen ráakadt, de Simon főhadnagyot, akihez az őr utasította, nem találta bent. János leült egy padra az iroda előtt, magára vonta az elhaladó tisztek figyelmét, valamennyien megvizsgálták a behívóját, kikérdezték, és megígérték, hogy hamarosan küldik a főhadnagyot.

János a falnak támasztotta a tarkóját, és becsukta naptól gyulladt szemét, maga sem tudta, mikor aludt el. Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát, ijedten felugrott, két tiszt állt előtte: egy fiatal, vékony főhadnagy – ezt a háromcsillagos rangfokozatot János ismerte –, és egy arany váll-lapos, kövér főtiszt, aki nyilván a laktanya egyik parancsnoka lehetett.

– Mutassa a behívóját, a katonakönyvét és a bejelentő lapját.

János kapkodva szedte elő a tárcáját, átadta az iratokat, közben próbálta megállapítani, mennyit alhatott. Mögötte a laktanya udvara már teljesen besötétedett, úgy gondolta, kilenc óra körül járhat az idő. A parancsnok átnézte az iratait:

– Rendben van. Főhadnagy elvtárs, kísérje át Flandera harcost a raktárba, és szerelje fel.

János csak nehezen tudott megszólalni:

– Parancsnok elvtárs, ne haragudjon, nem tudom a rangját…

– Mellékes. Mit akar jelenteni?

– Azt hiszem, tévedésből hívtak be. Nézze meg a katonakönyvemet, fegyveres szolgálatra alkalmatlannak vagyok minősítve.

– Ki mondta önnek, hogy mi fegyveres szolgálatra hívtuk be?

János zavarba jött:

– Azt gondoltam.

– Nem jól gondolta. Mi önt katonai kisegítő szolgálatra rendeltük be, magyarul: munkára. Ezt nem zárja ki az ön minősítése. Kíván még valamit jelenteni?

– Beteg vagyok, szeretnék orvosi vizsgálatra menni.

– Majd holnap beküldjük a helyőrségi kórházba, most menjen át a főhadnagy elvtárssal, és szereljen fel.

– Szeretném, ha előbb megvizsgálnának, el lehetne kerülni a bonyodalmakat. Azt hiszem, a szabályok is ezt írják elő.

– A szabályokat bízza rám, én mindenért vállalom a felelősséget. Kövesse a főhadnagy elvtársat.

János tudta, ha beöltözik, magatartása azonnal más elbírálás alá esik, és esélyei a leszerelésre a minimumig lecsökkennek. Vonakodva megrázta a fejét. A parancsnok merően nézett rá:

– Jöjjön velünk.

Benyitottak az ezredirodába.

– Főhadnagy elvtárs, adja ide a Szolgálati Szabályzatot.

A könyvből felolvasott egy bekezdést, amely János tettét a katonai szolgálat megtagadásának tekinti, büntetési tételként öttől tíz évig terjedő szabadságvesztést ír elő.

– Ezek után sem hajlandó teljesíteni a parancsot?

– Előbb felülvizsgálatra akarok menni. Ha az orvosok alkalmasnak találnak, akkor beöltözök.

– Addig nem?

– Addig nem.

A parancsnok leültette a főhadnagyot az írógéphez, és jegyzőkönyvet diktált le, a kész jegyzőkönyvet János elé rakta:

– Írja alá.

– Nem írom.

– Így is jó. Főhadnagy elvtárs, szólítsa a készültséget.

Kisvártatva három géppisztolyos katona jelentkezett az irodában, a parancsnok bólintott, és kiállította a letartóztatást elrendelő szolgálati jegyet. A katonák közrefogták Jánost, és az alagsorba vezették, átadták a fogda szolgálatvezető őrmesterének.

A fogda üresen állt, de az őrmester nem engedte válogatni a priccsek között, kijelölte a helyét, és szigorúan megtiltotta, hogy változtasson rajta. János vállat vont, nem talált sok különbséget a priccsek között, valamennyit durva, khakiszínű pokróc takarta le, a fejrésznél ernyő nélküli, százas villanykörte égett, melynek fényét csak felerősítette a vakító fehérre meszelt fal. Mivel már elérkezett a takarodó ideje, lefeküdt, behunyta a szemét, de a lámpa átvilágított a szemhéján is. Hasra fordult, mikor az őrmester megrázta:

– Csak a hátán fekhet, és a kezeit se tegye a takaró alá.

Álmatlanul töltötte el az éjszakát, ahogy az ablakrácson túl világosodni kezdett, fölkelt. Vizet töltött a lavórba, és a tükörben megnézte magát, szemhéja úgy bedagadt, hogy a szeme csak vékony vágásnak tűnt az arcában.

Naponta háromszor beadták az ételt, ezen kívül senki sem foglalkozott Jánossal. Egyik ebédnél könyvet vagy újságot kért, az őrmester este a vacsoránál közölte vele, hogy a parancsnok nem engedélyezett semmiféle kedvezményt.

Ült naphosszat előrehajolva a priccs szélén, lefeküdni és a falhoz támaszkodni tiltva volt, hogy ne kelljen sorsának várható alakulásán töprengenie, az elítéltek ismert foglalatosságaival kötötte le magát. Tornázott vagy matematikai feladatokat oldott meg fejben, utánaszámolt például a sakk feltalálásáról szóló mondának, a harminckettedik négyzetig követve a búzaszemek számát.

Gondolatai azonban mindig visszacsúsztak az emlékezésbe, legtöbbször Károlyit látta maga előtt, szinte azonos helyzetük megkönnyítette arcának felidézését. Megbékélten beszélgetett az elképzelt arccal – nem tett szemrehányást a szenvedésekért, bár ezek egyenes módon következtek abból, hogy kiállt Károlyi mellett, ha választania kellett volna, újból ugyanazon az úton indul el. Látta a férfi helyeslő vagy megrovó fintorait. Ezekbe a beszélgetésekbe foglalta bele a gyerekkorát, Bóna Erzsit és a többi feltörő emléket. A gyónásszerű vallomások lekötötték és megnyugtatták, csak az étkezések idejére függesztette fel őket.

Naptára nem volt, ingei szennyessé válásán mérte az idő múlását. Minden reggel kitakarított, felmosta a padlót, de az udvar felől fújó szél állandóan besodorta a port az ablak résein. A por megült az ing minden ráncában, két nap alatt a nyakrész és a mandzsetta megfeketedett. Engedélyt kapott, hogy bőröndjéből magához vehesse ingeit, mikor mind a négyet viselte már, nagy üggyel-bajjal kimosta őket.

Kétszer ismétlődött meg a mosás, úgy számolta, az körülbelül húsz fogdában töltött napot jelent, mikor egyik este az őrmester cipőtisztító szereket és ruhakefét adott be neki, utasította: hozza rendbe magát, mert felkísérik kihallgatásra.

A laktanya tiszti klubjába vezették. A terem ajtó melletti része homályba merült, csak hátul, a piros plüssel letakart asztal fölött égett a lámpa. Az asztal mögött tisztek ültek, sapkájukat levéve, de feszes, kihúzott derékkal – köztük ott látta a parancsnokot és Simon főhadnagyot is –, az ő számára nem készítettek széket, az egész elrendezés bírósági tárgyalásra emlékeztette Jánost.

Ez a színpadiasság csak megerősítette Jánosban a meggyőződést, hogy ellenfelei maguk is tisztában vannak egész eljárásuk szabálytalanságával, és a hiányzó jogalapot próbálják helyettesíteni lélektani ráhatásokkal. János elhatározta, hogy tovább fokozza bennük ezt a bizonytalanságot.

Az elnöklő parancsnokot megelőzve, ő szólalt meg elsőnek, követelte, hogy mutassák meg a letartóztatását elrendelő határozatot. Mikor erre kitérő választ kapott, tiltakozott a fogva tartás ellen, és bejelentette, hogy panaszt tesz. Bár a teremben tartózkodó tisztek közül egy sem hitte komolyan, hogy az országban akadna egyetlen fórum is, mely igazságot szolgáltatna Jánosnak az Államvédelmi Hatósággal szemben, ez a váratlanul támadó, jogi jártassággal megfogalmazott kirohanás mégis zavarba hozta őket.

A kihallgatás további folyamán Jánosnak már nem jelentett különösebb gondot a védekezés. Visszautasította a tisztek gyalázkodásait, akik lázadással és hazaárulással vádolták, csak arra vigyázott, hogy szigorúan a tárgynál maradjon, nehogy a rendszerrel való általános szembenállást magyarázzanak bele a szavaiba. Mikor egy-másfél óra múlva elhagyta a termet, alig tudta elfojtani mosolyát a tisztek csalódott arca láttán.

Néhány nap múlva a parancsnok a fogdában kereste fel, utasította, hogy szedje össze a holmiját. János sietve dobált be mindent a bőröndbe, meg volt győződve, hogy szabadlábra helyezik, magában már azt számolgatta, melyik vonattal térhet vissza Budapestre.

Könnyű léptekkel követte a parancsnokot végig a lépcsőházban és a folyosókon, a fülledt fogdalevegő után még a kaszárnya nehéz főzelékszagát is kellemesnek találta. A központi épület kijáratánál egy pillanatra megállt, arra számított, hogy a parancsnok itt mondja el kelletlen elbocsátó szavait, de az továbbment az udvar közepén várakozó terepjáró dzsip felé. A kocsihoz érve átadta Jánost két őrnek, és anélkül hogy bármilyen magyarázatot vagy tájékoztatást nyújtott volna, visszament az épületbe.

Az egyik őr intett a géppisztolyával:

– Szálljon fel.

Közrefogták a hátsó ülésen.

– Adja ide a kabátját.

János levette a kabátját, és feléjük nyújtotta. Az őrök egy gyors, begyakorlott mozdulattal a fejére dobták úgy, hogy nem látott, és csak fulladozva kapott levegőt. Érezte, vállát kitekerik, és a fejét előrenyomják, a kocsi ugrálva elindult, homloka bele-beleütődött a vaspadlózatba.

Megpróbálta kiszabadítani magát, de valamelyik őr a kabáton keresztül az arcába vágott, a vér a szemébe folyt. Tovább küszködött abban a reményben: úgy megütik, hogy elájul, és nem fogja érezni szenvedéseit, de csak a szája futott tele vérrel, és a kabát bélése tapadt a bőréhez az újabb ütésektől.

Nem tudta, mennyi ideig vihette a kocsi, mikor kivették a hátsó ülésről, vonszolták-emelték néhány métert, majd lerántották a kabátot a fejéről. Hunyorogva nézett körül: egy nagy katonai sátorba hozták, vele szemben fiatal, rövid sportfrizurát viselő tiszt állt. Erélyes hangon rászólt:

– Álljon vigyázzba!

János megpróbálta kiegyenesíteni remegő térdeit, de azok ismét összecsuklottak alatta, a sátor rúdjába kapaszkodott, hogy talpon bírjon maradni. A tiszt egy naptól kiszívott egyenruhát nyújtott felé:

– Tessék, öltözzön át.

János a fejét rázta:

– Vigyenek orvosi bizottság elé.

– Itt nem játszhatja meg magát, fiúk, húzzátok rá a ruhát.

A két katona ráugrott, János megpróbálta őket távol tartani magától, egyiküket ellökte.

– Verekszel? – kérdezte a tiszt – adjatok neki olyan verést, amilyet még senki sem kapott ebben a táborban.

János derékszíjak csapódását érezte az arcán, keze közé fogta a fejét, és térdre esett, de a földön is tovább verték. A tiszt fölébe hajolt, és többször is szólt hozzá.

– Ha átöltözöl, abbahagyjuk, értsd meg: innen katonaruhában mész ki, vagy koporsóban visznek el.

János nem törődött vele, hirtelen elhatározással előrebukott, és ájultságot tettetve kinyújtotta karjait. Az ütések megszűntek, tanakodó beszélgetést hallott:

– Elájult. Százados elvtárs, mit csináljunk vele?

– Vigyétek a Szmolnijba, és öntsétek le vízzel. Majd folytatjuk.

Ernyedten hagyta, hogy a katonák magukkal hurcolják, de a szemét résnyire kinyitotta. Szabályos rendben sorakozó sátrakat látott, néhány esti pihenőjét töltő katona cigarettázott előttük, ezek megdöbbent arccal fordultak felé. Valószínűleg ez a feltűnés bírta rá őreit, hogy elforduljanak vele egy erdei útra, és kerülővel vigyék őt a tábor túlsó oldalára.

Néhány, téglából emelt raktárépület után az őrök lefektették Jánost a földre, vödörben vizet hoztak, és az arcába öntötték. János egy fának támaszkodva felállt.

– A Szmolnijig el tud jönni a saját lábán.

Az októberi forradalom egykori főhadiszállásáról egy foltozott, ház formájú sátrat neveztek el, melyben a tábori börtön irodája helyezkedett el. Az egyik őr bement eligazításért, János addig várakozott. Most is egy fába kapaszkodott, és felnézett az égre: a könnyű, lebegő ködön túl tisztán fénylettek a csillagok.

Helyzetéről megfeledkezve forgatta körül tekintetét az ismert csillagképeken. Arra gondolt: a történelem kezdete óta hányan nézték már véres arccal, az erőszakkal szemben tehetetlenül, utolsó vigasztalásként a csillagokat, és ez a sor vele sem zárul le. A nyugodt, mozdulatlan fények megbékítették, és jelentéktelenné fokozták le szemében a szenvedéseket.

Az őr visszatért, továbbmentek egy ápolt, most is gondosan felsöpört földút mellett, melyet „miniszteri út”-nak hívtak, állítólag csak a honvédelmi miniszter vagy a helyettese használhatta a nagy szemlék alkalmával. Túl a táboron egy agyaghegyhez értek, a hegy oldalába néhány pincét vágtak, előttük őrség állt feltűzött szuronnyal.

János előtt kinyitották az egyik pince lécajtaját, mivel nem mozdult rögtön, meglökték, lába megcsúszott, előreesett a sötétbe, hallotta, hogy mögötte lakatra zárják az ajtót. A lécek résein alig vetődött be valamennyi fény, tapogatózva próbált tájékozódni. A pince mintegy három méter hosszú volt, és egy méter széles, fokozatosan lejtett a belső falig, a mélyén nedves szalmahalom állt, mellette csajkában vizet tartottak.

Nagy kínnal végigszórta a szalmát az agyagon, és lefeküdt, fejjel az ajtó felé fordult, bár így azt kockáztatta, hogy az esetleg belépő őr az arcába tapos, de mindenképpen látni akarta az eget. Így aludt el, figyelve a feltűzött szuronyok egyhangú menetét a csillagok előtt.

Minden éjszaka kattant a pince ajtaján a lakat, és egy hang beszólt.

– Kihallgatásra.

Végigkísérték az alvó táboron, a raktároknál a nyári idő ellenére begombolt köpenyt viselő őröket látott, akik vörös szemmel hunyorogtak a lámpa fényében, ezen kívül csak a konyha környékén látszott mozgás, a konyhaügyeletesek krumplit vagy babot pucoltak a másnapi ebédhez.

A további kihallgatások alig különböztek az elsőtől. Az egyenruha felöltésére akarták rábeszélni, később azzal egészítették ki, hogy írja alá a katonai esküt tartalmazó lapot is. János nem értette, miért ragaszkodnak ehhez a formasághoz, hiszen céljukat az ő beleegyezése nélkül erőszakkal is elérhették volna, de tudta, hogy mindenképpen ez az egyetlen pont, ahol ellenállhat.

Tagadó válaszai után megverték, azt hitte, egy idő után érzéketlenné válik majd az ütésekkel szemben, de minden ököl- vagy derékszíjcsapástól újra és újra végigfutott a fájdalom egész testén. Néha már ott tartott, hogy feladja a harcot, és aláírja a katonai esküt, de kihallgatói is szinte ugyanakkor fáradtak ki és tartottak szünetet, ezalatt János újból összeszedte magát.

Ájultan vitték ki a sátorból, csak az agyaghegy pincéjében tért magához, vacogva feküdt a vizes szalmán. Nem tudta rendben tartani testét és öltözékét, arcán vastag borosta nőtt ki, mely állandóan viszketett, nyakát és hátát gennyes sebek borították el, ruhája és cipője leszakadozott róla.

Többé nem gondolt a szabadulásra, és emlékek sem ötlöttek fel benne. Míg feküdt, vörös foltok cikáztak a szeme előtt, ezek csak néha álltak össze valamilyen felismerhető alakzattá, legtöbbször soha nem látott, szörnyű állatok alakját öltötték fel. Ha elaludt, álmában folyton egy távoli világosság felé igyekezett, ébredéskor ugyanez a fény sütött az arcába a léckapu résein keresztül.

Nem tudta azt sem, hogy mennyi ideje tartják már fogva, a napok számontartásában nem segítette sem naptár, sem fehérneműjének elpiszkolódása. Úgy emlékezett, június közepén, mikor eljött Budapestről, még zöldelltek a fák, és tűrhetetlen meleg volt, most már éjszakánként a kihallgatósátor felé tartva zörgő levelekre taposott, és hajnalban, mikor a felkelő nap szorította lefelé a hideget, bőrére rádermedt az izzadság. A tücskök, melyek eddig estétől hajnalig szóltak a léckapu előtti fűben, elhallgattak, és talán el is vonultak a környékről.

János kért takarót, de az őrök nem adtak neki, testét átjárta a hideg. Belázasodott, fájt a gerince, úgy érezte, a beszívott levegő forr a tüdején, akár a friss vasöntvényre rácseppenő víz. Egyik éjszaka hiába szólt be érte a kihallgatásra hívó hang, János a könyökére támaszkodva megpróbált felemelkedni, de visszaesett, és a pince mélyére csúszott.

Az őrök ájultan emelték ki, puskájuk tusával meglökték: nem szimulál-e, aztán a tábori kórházba vitték. Az egészségügyiek lehántották testéről a véres, elrothadt ruhát, lemosták, injekciót kapott, de János erről semmit sem tudott, csak pillanatokra tért magához. Önkívületében újra és újra belekapaszkodott feje mögött a sátorlapot rögzítő zsinórba, kirángatta a földből a faéket, a ponyva behajlott fölötte, szabadon hagyva az arcát, a jegenyék között magasan látta az eget.

Az égnek ezt a darabját takarták el a föléje hajló tisztek kutató pillantásai, az orvos aggodalmas tekintete, János nem válaszolt a kérdéseikre.

Éjszakánként János láza felugrott, a jegenyék által bezárt sötét égszegleten szikrákat látott villogni, számokat ismételgetett magában, melyekről nem tudta, milyen tárgyakhoz vagy fogalmakhoz tartoznak, ha valamelyik ápoló megitatta, megfogta a kezét, és sokáig nem engedte el.

Látomásának és a láz ajándékának tartotta azt is, hogy Nagyezsda arcát látja maga fölött. Nézte, és nem nyúlt fel hozzá sovány ujjaival, a lány hajolt le, átfogta a fejét, János hűvös orgonaszagot érzett.

– Istenem. Nem hagylak bántani többé, elviszlek haza. Nálunk meg fogsz gyógyulni.

János szólni akart, de csak egy hörgő hang jött ki a torkán, mosolyogva bólintott, és behunyta a szemét, a lány megcsókolta. Injekciót nyomtak a karjába, félálomban még érezte, hogy hordágyra rakják, és kiviszik a sátorból, majd óvatosan átemelik a mentőautó párnázott padjára.

Nagyezsda nem engedte, hogy a mentők kórházba szállítsák Jánost, az autót a sorompóval lezárt rózsadombi utcába irányította. Saját szobájában helyezte el a kényelmes franciaágyon, ő maga ápolta a fiút; hogy éjszaka is mellette maradhasson, egy összecsukható alacsony tábori ágyat hozott be.

Esténként János altató injekciót kapott, de éjfél után így is felébredt. Égő szemmel bámulta a mennyezetet, a teljes csöndben hallotta, hogy Altschuler fel s alá járkál a szomszéd szobában. Bár igyekezett nem mozdulni, Nagyezsda is felébredt vele, felkelt az alacsony ágyról, letérdelt mellé a szőnyegre, és hűvös kezét a fiú homlokára tette:

– Nem tud aludni? Beszélgessünk.

– Miről?

– Amiről akar.

Hallgatták Altschuler lépteit:

– A maga apja gyűlöl engem.

– Most már tudom, hogy apu mindenkit gyűlöl. Gyűlöli a régi emigránstársait, akármilyenek is. Ha nála magasabb állást töltenek be, azt mondja: elárulták a mozgalom régi irányvonalát, és az állást koncként vetették oda nekik. Ha kevesebbet értek el, mint ő, és panaszkodnak a helyzetük miatt, azt vágja az arcukba, hogy ez individualista elégedetlenség. Azok a párttagok, akik a háború után léptek be, szerinte mind burkolt ellenségeink, és csak anyagi érdekből álcázzák magukat kommunistának. Gyűlöli a zsidókat, mert vagy hivalkodnak kiállott szenvedéseikkel, vagy egészen megtörtek, és túl alázatosan viselkednek. De idegennek érzi magát a keresztények között is, minden szót célzásnak érez, hogy a nagyapa is zsidó volt.

– Tudom, egyszer én is láttam egy ilyen jelenetet.

– De nemcsak embereket gyűlöl. Gyűlöl maga körül minden szándékot, akár karrierre irányul, dicsőségre, akár egy nő megszerzésére. Gyűlöli, ha megvárakoztatják, mert úgy érzi, az idejével együtt őt magát is semmibe veszik, ha pontosan jönnek hozzá, azt hiszi, csak azért teszik, mert minél hamarabb túl akarnak esni a találkozáson vele. Pedig már elmúlt hatvanéves, honnan veszi az erőt ennyi gyűlölethez?

– És magával hogy áll? Magát változatlanul szereti?

– Igen, azt hiszem, bár talán már nem úgy, mint régen. Magát sem bocsátja meg nekem.

– Hogy tudott lejönni hozzám a táborba?

– Szereztem egy kést, és megígértem neki, öngyilkos leszek, ha nem enged el.

– És maga hogy van vele?

– Éppúgy szeretem, mint régen.

– Pedig most már, úgy látszik, ismeri.

– Mindegy, nincs jogunk ítélkezni a fölött, aki feltétel nélkül szeret minket.

Elhallgatott.

– Nem szomjas? Hozzak limonádét?

János ivott, a lány megfordította feje alatt a párnát, és óvatosan visszafektette rá. János nézte a falra kiszögezett csillagtérképet:

– Hisz az asztrológiában?

– Igen.

– Ki lehet számolni, hogy valaki mikor lesz beteg, vagy mikor lesz gyereke?

– Nem, én a szimbólumaiban hiszek. Megállapították, hogy mikor Jézus született, a világ a Halak jegyében állott, és ez Jézus legrégibb jelképe is. A nagy forradalmárok a Vízöntő jegyében jönnek, és a Mérleg mindig háborút jelent. Azért, ha akarja, megcsinálom a horoszkópját. Tudja, milyen napszakban és órában született?

– Nem.

– És nem kérdezhetné meg valakitől?

– Nincs kitől, már nem élnek sem a szüleim, sem a testvéreim.

A lányra nézett, mosolyogni próbált:

– Maga az egyetlen hozzátartozóm. Ha maga is hozzám tartozik egyáltalán.

Nagyezsda felnyúlt, és megszorította János kezét:

– Buick nem hagyja el magát, Larry kapitány. De most aludjon.

János állapota csak lassan javult, lázát hamarosan lenyomták, de beteg tüdeje erősen megsínylette a pincebörtönben töltött időt. Az orvosok közölték Nagyezsdával, hogy a gyulladási folyamat leküzdése nem jelent majd teljes gyógyulást, utána a fiúnak még legalább egy évet szanatóriumban kell töltenie.

Már szeptember derekán járt az idő, mikor János felkelt, és Nagyezsdára támaszkodva az ablakhoz ment. Az ablakból lelátott a városra és a Dunára, János később, ha csak tehette, itt üldögélt, fejét az ablakfélfának támasztva.

Kérte Nagyezsdát, hogy ne veszítsen több időt miatta, járjon be az egyetemi előadásokra. A lány csak vonakodva engedelmeskedett, és János mindig, még sötétedés előtt meghallotta a ház előtt a visszatérő autó fékezését, s látta felfelé sietni a botra támaszkodó karcsú alakot.

Egyik délután is Nagyezsdát várva ült az ablak előtt. Kint vihar készülődött, aggódott, hogy a lány nem ér idejében haza, ugyanakkor elragadtatva figyelte az ég szürke szélén felvillanó, hangtalan villámokat.

Lépteket hallott, felnézett: Ilonka, az öreg házvezetőnő állt előtte.

– A nagyságos úr kéri, hogy menjen be hozzá.

Ilonkát nem lehetett leszoktatni arról, hogy Altschulert nagyságos úrnak szólítsa. János megrázta a fejét:

– Mondja meg, Ilonka, hogy fáradt vagyok.

A házvezetőnő bólintott, és kiment. János önkéntelenül is feljebb ült a széken, az ajtó felé fordult.

Altschuler kopogtatás és köszönés nélkül nyitott be. Mióta a villában tartózkodott, János most látta őt először, úgy találta, erősen megöregedett, kiszáradó nyálkahártyák kellemetlen szaga áradt a leheletéből, bőre is kifakult, és mint a régi könyvek papírjai, barnán megfoltosodott. Altschuler körülnézett:

– Nagyezsda nincs itthon?

– Nincs, és ezt maga pontosan tudta, mielőtt bejött volna. Maga nem ővele akar beszélni.

A bíró nem akarta tudomásul venni a provokációt:

– Jó, tegyük fel, hogy magával akarok beszélni. Szabad megkérdeznem: mik a további tervei?

– A jövő hónap elején szanatóriumba megyek. Valószínűleg egy évre.

– És utána?

– Még nem gondolkoztam, hogy mihez kezdek.

– Nagyezsdával mi a szándéka?

– Összeházasodunk.

Altschuler öklével az ablakpárkányra vágott:

– Ebbe én nem fogok beleegyezni!

– Maga nagyon jól tudja, hogy ebben a házban az történik, amit Nagyezsda akar. Bezárhatta, rendőrt állíthatott a szobája elé, mégis lejött Nyíregyházára.

– Öngyilkossággal fenyegetődzött, mit tehettem volna?!

János mosolyogva nézett Altschulerre:

– Ne gyötörje magát, igazán mindent elkövetett, hogy megakadályozza ezt a házasságot.

A bíró kitört magából:

– Maga nem is szereti Nagyezsdát, meg fogom mondani neki, hogy maga egy kalauznőnek udvarol.

– Gratulálok, kitűnően van értesülve. Akkor biztosan tudja azt is, hogy már egy fél éve nem láttam azt a bizonyos kalauznőt. Egyébként, ha akarja, jelentsen fel nyugodtan Nagyezsdának, majd meglátja, mit ér el vele.

– Maga nem szereti Nagyezsdát.

János legyintett:

– Ezt bízza rám és Nagyezsdára, a maga szempontjából ennek nincs jelentősége. Egymás mellett kell élnünk, értse meg végre, próbáljunk meg valamilyen formát találni.

– Nem tűröm meg a házamban, menjen vissza a kocsmákba, a csatornába.

János felállt:

– Elég volt, elmegyek. Összepakolok, ha kívánja, ellenőrizheti, mit viszek magammal.

Sarkon fordult, és átment Nagyezsda szobájába, alig kipakolt, még fertőtlenítőszagú holmiját visszarakta a bőröndbe. Tudta, hogy az öregember hamarosan lehiggad, és visszavonja a szavait, de János most nem akart engedni, úgy gondolta, ennek az összecsapásnak végképp tisztáznia kell az erőviszonyokat.

Nem zárta le a bőröndöt, megvárta, amíg Altschuler utánajön, felé fordította:

– Tessék, megnézheti.

A bíró köhintett:

– Szeretném, ha folytatnánk a beszélgetést.

János bekattintotta a zárat:

– Nincs miről beszélgetnünk.

Kezében a bőrönddel kikerülte az útjába álló bírót, és elhagyta a lakást. A lépcsőn Ilonkával találkozott, az öregasszony épp bevásárlásból tért haza:

– Mi történt, Jancsi?

– El kell mennem, Ilonka. Mondja meg Nagyezsdának, hogy ne haragudjon, nem rajtam múlott.

Ilonka bólintott, jelezve, hogy érti a helyzetet:

– A címét nem hagyja meg?

– Még nem tudom, hol fogok lakni. Majd megpróbálok telefonálni, de nem biztos, hogy sikerül.

– Nagyezsda amúgy is megtalálja magát. Magukat az Isten egymásnak teremtette.

Kivett a kosárból egy almát, kabátja ujjával megtörölte, megcsókolta a fiút, és átadta neki.

János az almát harapdálva ment végig a villasoron, tekintetét végigjártatta a házak díszes homlokzatán, a kertekben, a kapuk előtti faköpenyeken. A sorompónál az őr gyanakodva nézett rá, szokatlannak találta, hogy valaki gyalog hagyja el ezt az utcát, maga cipelve a bőröndjét. János nem törődött vele, meg volt győződve, hogy hamarosan vissza fog térni erre a környékre – akkor már biztonságosan megszilárdított pozícióban.

A sarki kocsmában ivott egy fél deci rumot, miután kifizette, épp hogy villamosra maradt két-három forintnyi aprója. Pénz nélkül nem kezdhette el a napot, elhatározta, hogy zálogba teszi a holmiját. A környéken nem ismert zálogházat, átjött a pesti oldalra.

A zálogház épületéből az utcára is kicsapott a zsivaj, Jánost mégis rádöbbentette, mennyien várakoznak bent különféle tárgyakkal a kezükben. A sor valahol fent, a második emeleten kezdődött, nem fért el az átvevőteremben, elfoglalta a lépcsőket, és az előcsarnokban folytatódott, csigavonalszerűen meg-megkerülve a műkővel borított oszlopokat.

A várakozók hangulatát, bár legtöbben nélkülözhetetlen tárgyaiktól: kabátjuktól, ágyneműjüktől, órájuktól készültek megválni, és a kapott pénzzel egyenesen a közértbe siettek, mégis bizonyosfajta élénkség jellemezte. A büfében vásárolt pogácsát vagy szafaládét eszegették, és csoportokra oszolva, széles mozdulatokkal beszélgettek, láthatólag nem érdekelte őket, mikor végeznek. És mintha ez a ráérő kényelmesség átterjedt volna az átvevőablak mögé is, a kiszolgálás észrevehetetlenül lassú tempóban haladt, csak néha törtetett lefelé a lépcsőn egy-egy távozó ügyfél.

Jánosnak nem volt kedve itt tölteni az egész napját, mikor két nepper kihívta az utcára, velük ment, és egy kapumélyedésben eladta nekik a holmiját ötszáz forintért, a valódi értéknek mintegy a feléért. A bőröndben csak egy váltás fehérnemű és a tisztasági szereket tartalmazó zacskó maradt.

Kiment Pestújhelyre Fábián Gedeonékhoz, de a ház kapuját zárva találta, a postaládából kiálló levelek jelezték, hogy barátja már hosszabb ideje nem tartózkodik otthon. Egy noteszlapra felírta, hogy este újra kijön, és összehajtogatva bedugta a kulcslyukba.

Visszautazott a városba. Először régi háziasszonyát kereste fel, reménykedve, hogy üresen találja egykori szobáját. Az öregasszony azonban néhány héttel ezelőtt meghalt, a lakást egy sokgyerekes család foglalta el.

A Nyugati pályaudvartól elindulva végignézte a hirdetőtáblákat és az oszlopokra kiragasztott cédulákat, egy-egy megfelelőnek látszó címre fel is ment, de már mindenütt megelőzték. Egyre inkább kiért a város központjából, bőröndjét lóbálva már a Váci úton haladt. A széles úton erősebben vágott a szél, János letért az egyik mellékutcába.

Szinte kisvárosi jellegű tisztviselői házak álltak itt egymás mellett, gondozott kerttel, piros betonból kiépített lépcsős feljárókkal és nagy ablakokkal. Reménytelennek látszott, hogy ebben az utcában anyagi lehetőségeinek megfelelő szobát talál, csak önmaga megnyugtatása céljából érdeklődött egy férfitól, aki a ház előtt az esőlefolyó réseit javítgatta. A férfi felegyenesedett, és végigmérte őt:

– Attól függ, mennyire igényes…

János igyekezett megőrizni a látszatot, ezért hangjában fenntartást éreztetve kérdezett vissza:

– Miről van szó?

– Erről a trafikról.

A háromszor három méteres téglaépület, melyen kopott felirat jelezte egykori rendeltetését, bent állt a kertben. Utcai frontjához illeszkedett kétoldalt a kerítés, a házzal csak egy villanyvezeték kötötte össze. Az utcai ablakokat zöld fatáblák és lelakatolt vas keresztrúd takarta, az épületet egyébként is régen használaton kívül helyezhették.

– De én nem akarok trafikot nyitni.

– Hiába is akarna, nem kapna iparengedélyt. Nézze meg belülről.

A férfi dermedni hagyta a gipszet a kőműveskanálban, és besietett a kertbe, János próbálta kitalálni: miért ilyen fontos neki, hogy kiadja ezt a helyiséget, úgy gondolta, elhanyagolt vagy talán romos lehet. Csodálkozva látta, hogy a padló, a mennyezet, sőt még a falak festése is jó állapotban van, egy összecsukott sodronyos ágy és elektromos hősugárzó is állt benne.

– Elég rendes, azt hiszem, megfelelne.

János valamilyen rejtett hibát keresve körülnézett:

– Mennyibe kerül?

– Meg fogunk egyezni, csak két feltételem van: a szobát hat hónapra adom ki, mert a nyáron tovább építem.

– Rendben van, én sem gondoltam több időre.

– Ezenkívül szeretném, ha minden éjszaka itthon tartózkodna.

– Miért?

– Van a környéken néhány család, mely be akar költözni ide, feszegeti a vasrudakat. Ha betennék a lábukat, többé nem tudnám kirakni őket. Eddig én aludtam itt kint, de szeretnék visszamenni a családomhoz, a feleségem fél egyedül.

A férfi valóban nem kért túlságosan magas árat, havi százötven forintban egyeztek meg, ezenkívül néhány bútordarabot is áthozott. János elment a rendőrségre, és bejelentkezett, nagy megkönnyebbülésére elfogadták régi egyetemista igazolványát, visszafelé jövet maradék pénzéből ennivalót, egy teáskannát és bögréket vásárolt. Teát főzött, a hősugárzó fényében a kis helyiség szinte barátságosnak tűnt. Jólesett végigheverednie az ágyon, bár új lakása egészen közel esett Fábiánékhoz, mégis csak azért ment át hozzájuk vacsora után, mert az otthagyott cédulán megígérte.

Már a kerti kapu előtt örömmel látta, hogy a postaládából beszedték a leveleket, barátja hazaérkezett. Leültek a konyhában, bort ittak, János közben elmondta, miképp veszett össze Altschulerrel, és hogy talált lakást, kérte Fábiánt, ha tud, szerezzen neki valamilyen állást.

Átmentek a nappali szobába telefonálni, Fábián először a Nemzeti Könyvtárral próbálkozott. János szerencséjére a folyóiratrészlegen éppen kerestek egy segédmunkást, másnap reggel kellett jelentkeznie megbeszélésre, de Fábián úgy gondolta, ez csak formaság, biztosra veheti a felvételét.

Bárhogy is marasztották, János mégis hazament, nem akarta mindjárt az első éjszaka megszegni házigazdájának tett ígéretét, ezenkívül homályosan bízott benne, hogy Nagyezsda talán már ezen a napon rátalál.

Nehezen aludt el, azzal próbálta megállítani gondolatait, hogy végigsorolta magában, hol és hányféle ágyban feküdt már. De ez, ahelyett hogy megnyugtatta volna, felszabadított egy sor már halottnak hitt emléket, rajtuk eltűnődve, félálomban múltak az órák.

Kétszer is felriadt az ablakfedő deszkák recsegésére, valaki vassal feszítgette őket. János felült az ágyán, és kiszólt, hogy hiába próbálkozik, erre az ismeretlen betörő öklével a deszkára vágva elszaladt.

Másnap reggel János jelentkezett a Nemzeti Könyvtárban, és valóban minden akadékoskodás nélkül felvették. Felszerelésül egy kék munkaköpenyt kapott, és a parketta kímélése céljából egy rongypapucsot, melyet utcai cipőjére kellett ráhúzni. Azonnal fel is vette a munkát, a folyóiratolvasó-terembe került, az összegyűjtött kérőcédulákat vitte hátra a raktárba, és a folyóiratok bekötött vagy kis papírládában tárolt évfolyamait hordta ki.

A folyóiratolvasó-terem tizenegykor nyitott, akkor már sokan várakoztak kint a folyosón. János szünet nélkül fordult a felügyelői asztal és a raktár között, a vastag kötetek meghúzták a karját.

Fél egy után apadt el a kérőcédulák első áradata, a teremben csak egy ügyeletes maradt, János végre kinyújtózkodhatott, és kiöblíthette a port kiszáradt torkából.

Társai hátrahívták rejtekhelyükre, melyet néhány ládából és polcból alakítottak ki az egyik használaton kívül helyezett kutatószobában. A zöld katalóguskötetek mögül pálinkásüveget szedtek elő, az íróasztalfiókból pedig kenyeret, kolbászt és hagymát. János koccintásra emelte poharát, és lassan kortyolgatva az italt hallgatta társainak beszélgetését.

Heten dolgozta mint segédmunkások a folyóiratolvasó-teremben, egy Gyula bácsinak nevezett öreg, asztmás férfi irányította őket. Bár Gyula bácsi tartozott legrégebben a könyvtár állományába, János gyanította, hogy nem ez az eredeti szakmája, hamarosan ki is derült, hogy színházi szabó volt, azelőtt pedig malombérlő.

A többiek alig néhány hónapja kerültek ide, egymást ajánlották be a munkahelyre. Még egyikük sem töltötte be a harmincadik évét, de már változatos és hányatott életút állt mögöttük. Budai polgári családokból származtak, osztályhelyzetük miatt nem vették fel őket az egyetemre, a katonaságnál végigcsinálták azt a fegyver nélküli munkaszolgálatot, mellyel János szembeszállt, néhányan családjukkal együtt ki voltak telepítve a fővárosból Pest környéki falvakba, hajnalban keltek, és kilométereket gyalogoltak, hogy beérjenek a könyvtárba.

Családjuk magatartásának hagyományaiból sokat feladtak – leírhatatlan módon megtanultak káromkodni, öltözékükben és viselkedésükben sem különböztek az utca emberétől –, de a két legfontosabb és legtávolabbra mutató vonáshoz ragaszkodtak: a legkedvezőtlenebb körülmények között is törődtek fizikai kondíciójuk megőrzésével, és megőrizték intellektuális érdeklődésüket.

Beszélgetés közben francia és német filozófiai vagy technikai cikkek gépelt példányait adták kézről kézre, János a későbbiekben is tapasztalhatta, hogy minden percet kihasználva tanulnak, a szolgálat leteltével pedig együtt jártak uszodába vagy tornaterembe.

János ismerte az egyetemisták általános színvonalát, meg tudta ítélni, hogy segédmunkástársai minden tekintetben felettük állnak. Feltételezte, hogy nemcsak ez az egy ilyen társaság létezik az országban, és az is kétségtelennek látszott, hogy valaha megpróbálják érvényre juttatni képességbeli fölényüket a rendszer neveltjeivel szemben. Bár ennek az összecsapásnak a lehetősége még csak a távoli jövőben rejtőzködött, János gondolatait sokáig lefoglalta a következmények latolgatása. Személyes kapcsolatuk ennek ellenére mindvégig zavartalan maradt, társai barátságosan és szolgálatkészen viselkedtek vele szemben.

Ahogy lejárt az ebédidő, újra munkába álltak. Öt óra felé kezdődött az olvasóteremben a csúcsforgalom, ebben az időben jöttek át munkahelyeikről a különféle tudományos kutatók, akik telerakták az asztalt gumival átszorított cédulakötegekkel, és nyolc-tíz kötetet is kihozattak egyszerre. A könyvtár hivatalosan tíz órakor zárt, de a segédmunkásoknak még vissza kellett szállítaniuk a kihordott anyagot a raktárba, fél tizenegy volt, mikor elhagyták a könyvtár épületét.

A többiek még beálltak a szomszédos kis büfébe, de János fáradtnak érezte magát, nem tartott velük. Ahogy hazaért, bekapcsolta a hősugárzót, átmelegítette a megerőltetéstől merev karjait, és lefeküdt.

Álmában hallotta, hogy kopognak az ablakot fedő deszkákon, de nem akart felébredni, szervezete úgy védekezett, hogy ezt a külső zajt beépítette az álomképek közé. A kopogás azonban megismétlődött, és erősebbé vált, János felült az ágyon. Megdörzsölte az arcát, tapogatódzva a kerti olló felé nyúlt, melyet házigazdája adott neki fegyverül a betörők ellen.

– Menjen innen – mondta rekedten –, mert ha kimegyek, baj lesz.

– Engedj be, én vagyok.

János megismerte Nagyezsda hangját, magára kapta a kabátot, futás közben kereste elő zsebéből a kerítésajtó kulcsát. A lány botjára támaszkodva kint állt a trafik előtt, már régóta az utcán tartózkodhatott, mert arca elfehérült, és reszketett a hidegtől. János átölelte, bevitte magával, az üveg alján maradt bort kitöltötte egy bögrébe, és megitatta vele. Lehúzta a cipőjét, sokáig melengette a fagytól csúszós selyemharisnyákat, de Nagyezsda csak lassan tért magához.

– Hogy találtál meg?

– Fábián kísért el idáig. Miért nem jöttél el értem az egyetemre?

– Nekem sem volt lakásom, hová hoztalak volna?

– Mindegy. Ha te az utcán alszol, akkor én is.

Körülnézett az egykori trafikhelyiségben:

– És ez nagyon rendes szoba.

Felkelt, és felakasztotta a ledobott kabátokat. János csodálkozva kérdezte:

– Éjfélkor akarsz rendet csinálni?

– Mindjárt. Van egy pizsamád?

– Nincs, de ott van egy tiszta ing és gatya.

Nagyezsda eloltotta a lámpát, és a hősugárzó fényében vetkőzött le, vastag krümmerkosztümjét a zöld kertiszék támlájára terítette.

– Fordulj el.

János a falnak támasztotta a homlokát, de így is hallotta a blúz surrogását, majd a lány ujjai idegesen össze-összeütődtek, míg a férfiinget gombolta magán. Felemelkedett mellette a takaró, Nagyezsda hozzábújt, és átfogta a nyakát:

– Ugye mondtam, hogy eljövök egyszer, és a tiéd leszek.

– Itt maradsz velem?

– Igen, ha te is akarod.

János keze lecsúszott a hűvös, kikeményített ing alá, megsimogatta a lány mellét:

– Legyen ez a nászéjszakánk?

– Úgyis az lesz.

– De én komolyan mondom. Maradj velem örökre.

Nagyezsda megsimogatta az arcát:

– Kedves vagy, hogy előtte megkéred a kezemet. Benned egy gentleman veszett el.

– Mit hülyéskedsz?

– Én mindig azt hittem, hogy ezt az egész ügyet csak erőltetem, és neked van valakid, akit jobban szeretsz, mint engem.

– Nincs senkim.

– Jól van, uram, ajánlatát tudomásul vesszük, és meg fogjuk gondolni, de most nem ezért gyűltünk össze ide.

Lehúzta magához a fiú fejét, és megcsókolta. Tiltakozás nélkül engedte, hogy János levetkőztesse, ajka megrándult, mintha mondani akarna valamit, de mégsem szólt. Később is csak elfordította a fejét, és a párna huzatát tépte fogaival.

Mikor összeölelkezve elaludtak, az ablakot fedő deszkák résein már halvány világosság szűrődött be, és köröttük a hajnali fagytól megroppantak a lassan kihűlő épület vékony falai.

Másnap János kora délután elkérte magát a munkahelyéről, a csoportvezető nem akarta elengedni, de társai vállalták, hogy ellátják az ő munkáját is. Megvárta Nagyezsdát az egyetem kapuja előtt, a lány megcsókolta, és fürkésző tekintetet vetett rá:

– Nem gondoltad meg? Amit az éjszaka mondtál, nem kötelez semmire. Én akkor is veled maradok, ha nem veszel feleségül.

– Te bolond. Megkérdezted, hogy milyen igazolványok kellenek?

– Bejelentő lap és anyakönyvi kivonat. Neked megvan?

– Meg.

– Akkor mehetünk. Mit gondolsz, nem fogják kérni a jegygyűrűt?

– Szerintem másoknak sincs.

Nagyezsda belekarolt, és elsétáltak a VIII. kerületi tanács Baross utcai épületéig. Csak a bejáratnál jutott eszükbe, hogy nem hoztak magukkal tanúkat, a portást és a feleségét kérték meg. Az anyakönyvvezető már tudott a szándékukról – Nagyezsda délelőtt felhívta telefonon, és bejelentette magukat –, az iratok átvizsgálása után nem emelt kifogást a házasságuk ellen. Összeadta őket, hivatalosan gratulált, és kiállította számukra az átlátszó papirosra nyomott, leginkább nagyméretű kalapcédulához hasonlító házasságlevelet.

Mint férj és feleség léptek ki a teremből, az előszobában megköszönték a tanúknak szolgálataikat, és Nagyezsda húsz-húsz forintot adott nekik.

– Maradt még pénzed? – kérdezte János.

– Kértem kölcsön négyszáz forintot. Hol tartsuk meg a menyegzői lakomát?

– Ahol akarod.

Egy körúti vendéglőben ültek le. Míg a rendelésre vártak, Nagyezsda többször is leírta a papírszalvétára: Flandera Jánosné, Flandera Jánosné.

– Nem akarod a neved megmagyarosítani?

– Már én is gondoltam rá, de úgy érezném magam, mintha egy lopott ruhát hordanék magamon, és akárki rám kiabálhatna az utcán.

Mosolyogva nézett a lányra:

– És te aztán végképp nem vesztettél semmit. Flandera Jánosné még mindig van olyan magyaros, mint Altschuler Nagyezsda.

Nagyezsda eltűnődött:

– Nem kellett volna mégis meghívni aput? Mit fog szólni, ha megtudja?

– Megbeszéltük, hogy nem szólunk, és most már úgyis mindegy, ne törd rajta a fejedet.

Kihozták a fatányérost és az ürmösbort – más bort nem lehetett kapni a vendéglőben. Nagyezsda csak egy szelet húst vett a tányérjára, mind apróbb darabokra vágta, de nem kóstolta meg.

– Miért nem eszel?

– Azon gondolkozom. Igazad van, nem kellett meghívnunk, megbántott téged, de mi lesz, ha ő jön el magától?

– Mi lenne?

A lány megfogta János kezét:

– Biztos megpróbál segíteni rajtunk.

– Nem tetszik a trafik?

– Hidd el: sehol se lett volna olyan könnyű számomra, hogy a tiéd legyek, mint éppen ott. És én szívesen ott is maradnék, ne haragudj érte, de tovább bírnám akarattal, mint te. De rólad van szó. Nem cipelhetsz örökké poros újságokat, irtó kár volna érted. Olyan tehetséges vagy, mint a Nap, tanulnod kell, és meg kell keresned a helyed a világban, már így is rengeteg időt elveszítettél.

A fiú vállára hajtotta a fejét, és könyörögve nézett rá:

– Neked nem kell kérni semmit, majd én beszélek helyetted, csak ha lesz valami lehetőség, ne mondd azt, hogy nem.

Megszólalt a csengő, mely ebédelni hívta a szanatórium lakóit, János fölkelt a nyugágyból, és visszament az épületbe. Mikor az ebédlő előtt járt, hallotta, hogy bent már csörögnek a kanalak, éhes volt, türelmetlenségében nem terítette le a pokrócát, csak ledobta az ágyára.

Húslevest evett, és sertéssültet zsíros krumplival, utána édességet kívánt, vett a büfében egy adag sűrű és csomós vaníliakrémet. Néhány kanál után émelygősnek találta, letette az üvegtányért a büfé pultjára.

A napirend egy órától háromig sziesztát írt elő, János, mielőtt pihenni tért volna, sétálgatott a folyosón. A mohón elfogyasztott sült megfeküdte a gyomrát, és minden nyelésnél újra érezte torkában a vaníliakrém émelygős ízét is.

János egy kétágyas kórteremben feküdt, mikor benyitott a szobába, társa, egy fiatal, sovány parasztfiú, aki megbetegedése előtt az ország legjobb kombájnosa volt, ennek a révén került be ebbe a kórházba, már aludt, az ágy rácsába kapaszkodott, néha megvonaglott, barna keze ilyenkor megrázta a fehérre festett csöveket.

A falak mellett zöld port vett észre. Azon az őszön sok eső esett, a környéken elszaporodtak a puha testű, szürke százlábúak, ezek ellen szórták fel a kórtermeket. A rovarirtó szaga emlékeztette valamire Jánost, de akárhogy törte is a fejét, nem tudott rájönni, hogy mire. A nap félig már szembefordult a szobával. János lehúzta a rolettát. Levetkőzött, betakarta magát a pokróccal, és megpróbált elaludni.

A parasztfiú megfordult, úgy látszik, egy pillanatra kizökkent álmából, mert a száján szedte a levegőt. Hallhatóvá lett a felakasztott zsebóra ketyegése, de a fiú hamarosan horkolni kezdett. János próbálta újra megtalálni az óra hangját, sokáig figyelt, de a finom percegés többé már nem jutott el hozzá. Hasra fordult, magához ölelte a kispárnáját.

Álmában újra otthon járt a Tizenkét Házakban. János feszülten nézte lecsukott szemhéja képmezőjén átvonuló önmagát, lassan lépkedett keresztül a házak közti, nyitott csatornalefolyókon. Szeme ismerős részleteken akadt meg: a téglából épített sufnikon, a kertbe leásott kisszékeken, a ház előtt lógó paprikafüzéreken és törött kerékpárkormányokon. Az úton madzagra kötött kutyával gyerekek rohantak a Kopott Bárórét felé. János beljebb haladt a telepen, vakító, nyári nap sütött, visszacsaptak az arcába a porszemeken megtört sugarak.

Így jutott el a kőépülethez, melyben egykor lakott. A ház sarkánál Károlyi állt lábait szétvetve egy létrán, kátránypapírokat teregetett a beszakadt tetőre. Barátságosan integetett János felé, és tovább dolgozott. Fábián Gedeon a kertben ült, a ház előtt, egy nyugágy félig leszakadt gurtnijának támasztotta a hátát. Játékból kitartott karján kutyák ugrándoztak át, Fábián mosolyogva nézte őket.

Így ért János a lakásuk elé, benézett: anyja ott ült a tűzhely előtt, és sült krumplikról dörzsölgette le a megégett héjat, a meleg tányérokon olvadt már a vaj. Erzsi is bent volt a lakásban, evőeszközöket rakosgatott az asztalra, haját nem fonta be, így majdnem a derekáig ért.

János nem ment be a lakásba, meg akarta várni, míg a nők elkészülnek az ebéddel. Egy vadsóskaágat tépett le a kerítésről, és lassan eszegette a leveleit. Még egyszer végignézett a barakksor előtti utcán: Károlyi és Fábián még mindig az előbbi helyükön voltak, és anyja meg Erzsi sem mozdult odabent a lakásban.

Egy házban laknak mind, akiket szerettem – gondolta és tökéletesen boldognak érezte magát.

Itt hirtelen megváltozott az álomkép. Eltűntek a Tizenkét Házak, János lent állt a hegy lábánál, a hegy csúcsán a fák koronái lángban égtek, úgy tűnt, mintha a hegynek göndör vörös haja lett volna. Jánost ez a látvány a szanatóriummal szemközti oromra emlékeztette, az világított így, mikor a nap lement. A hegyre kanyargós, kitaposott ösvény vezetett, mely kibomlott ragasztópapír-tekercsre hasonlított.

Egy hosszú és keskeny, vörös szőnyeg jelent meg szemei előtt, és lassú kígyómozgással megindult fölfelé az ösvényen, a hideg lángban álló fakoronák felé. Tétovázva, majd egyre gyorsabb lépésekkel indult meg utána, érezte, hogy követnie kell ezt a szőnyeget.

János felébredt, az ébredés pillanatában rájött, mire emlékezteti a fertőtlenítőpor szaga. A Tizenkét Házak falai megőrizték eredeti rendeltetésük lenyomatát, a hadikórház karbolszagát, és ez a két szag majdnem azonos volt.

Kinyúlt az ágyból és néhány ujjnyi magasságba felhúzta a rolót. Kint még magasan állt a nap, az idő három óra körül járhatott. János hanyatt feküdt az ágyon, visszaemlékezett álmának első felére, és hirtelen vágy fogta el, hogy újra lássa a házakat, ahol gyerekkorát töltötte.

Fölkelt, a szekrényből kivette utcai ruháját, vastag gumitalpú cipője nehezen ment fel papucshoz szokott, szétterpedt lábára. Lábujjhegyen ment ki a szobából, hogy ne keltse fel a társát. A portán beszólt: sétálni megy, majd vacsorára visszatér.

Sietve vágott neki az autóbuszhoz vezető útnak, az úton senki sem járt rajta kívül, a napsugarak ferde világításában alig lebegett néhány felvert porszem. Jobbra a bokrok száradó levelein átsütött a nap, János lehajolt, és közelebbről is megnézte, hogy fénylenek rajtuk a rozsdásodó erek.

A Körúttól több villamosjárat is vitt ki Kőbányára. János nézegette a kocsik ablakára akasztott táblákat, de a gyerekkorából ismert utcák nevét sehol sem látta, úgy látszik, a háború után átkeresztelték őket. Az utcai gyümölcsárusító bódéban vett egy fél kiló szőlőt, és megkérdezte az árustól, hogy kell kimenni a Tizenkét Házakba. Az árus még csak nem is hallotta a telep nevét, odahívta a szomszéd újságost, és együtt tanakodtak.

Kétkocsis, rozoga villamos állt be melléjük, a kalauznő a csapóajtón könyökölt. Mikor meghallotta, miről vitatkoznak a gyümölcsösbódé körül, lekiabált:

– Ki keresi a Tizenkét Házakat? Szálljon fel, a mi kocsink arra megy.

János felugrott, a villamos rövid várakozás után elindult. Rajta kívül még hárman ültek a kocsiban: egy szénlehordó, aki abban a pillanatban elaludt, ahogy letelepedett, egy kiázott kezű öregasszony, aki viaszosvászon kötényén a Fővárosi Temetkezési Vállalat emblémáját viselte, és a kocsi elején, Jánosnak háttal egy szőke, olvasó nő.

János egy darabig az öregasszony mellett állt, de a kocsi alváza erősen rázkódott, és a lábain kellemetlen bizsergés futott keresztül, inkább előrement, és leült.

Kifelé nézett, az ablak mögött lassan már sötétedett. Előbb egy gumiabroncsot tároló raktártelep mellett haladtak el, majd jobb kéz felől futballpálya látszott, a pályán vékony, kikopott csík vezetett keresztül valamilyen távoli gyár felé.

János tekintete az ablaküvegben összeakadt a túloldalt ülő szőke nőével, a nő letette a könyvet, és elmosolyodott:

– Üdvözlöm, uram. Nem ismer meg?

– Ne haragudjon, nem.

A nő átjött, leült a szemközti ülésre, levette fejéről a vékony, könnyű kendőt, és hátradobta hosszú, szőke haját:

– Most sem emlékszik rám? Mester Anna vagyok.

– De igen, Czikkely Esztinél találkoztunk.

János elmosolyodott:

– Maga jósolt nekem kint az előszobában.

– És nem voltam rossz jós. Ugye, hogy nem maradt együtt Erzsivel?

A fiú elővette zsebéből a szőlőzacskót, és megkínálta, Anna kiemelt egy kis fürtöt.

– Köszönöm.

– Nem tudja, mi van Erzsivel?

– Csak annyit hallottam, hogy elment a szállásról, és a vállalattól is kilépett. Már én sem vagyok kalauz.

– Mit csinál?

– Népi táncot tanítok egy kultúrházban.

Megfogta János zakóját:

– Ilyet pesti boltban nem kap. Német?

– A szövet, a ruhát itt varrták.

– Szóval magát is fölfelé vitte a boszorkányháromszög. Igen, összesen csak egyszer láttam erősebb háromszöget, mint a magáé.

– Kinél?

– Itt van a tenyeremben – és megmutatta a háromszög alakban összefutó, valóban szokatlanul bemélyült vonásokat –, figyelmeztetem, még mielőtt megpróbálná, hogy engem nem szabad bántani, mert a büntetés akkor is utoléri az illetőt, ha én nem akarom.

Míg ezeket mondta, Mester Anna tekintetéből hiányzott minden játékosság, János csodálkozva értette meg: a lány valóban hisz irracionális erejében.

– Hogy lehet az, hogy maga ilyen nagy boszorkány, és még nem jutott följebb?

– Még tanulnom kell legalább két évig.

– Mit? Mágiát?

– Ne hülyéskedjen. Irodalmat, nyelveket, filozófiát, és járok balettre is. Ha már tudok annyit, amennyit akarok, leépítem a mostani férfiparkomat, és keresek egy férfit, akiből nagy embert csinálok, és a felesége leszek.

– Őszinte részvétem az illetőnek.

– Ne szellemeskedjen, az még körülbelül két év, addigra nagyot fog változni a világ.

A kalauznő végigment a kocsin, megállt János mellett.

– Lehet készülődni, a Tizenkét Házak jönnek.

János kiment a peronra, Mester Anna kikísérte, a csapóajtónak támaszkodott:

– Örülök, hogy találkoztam magával. Maga egész biztos nem fog keresni engem, és én sem magát, mégis biztos, hogy nem utoljára látjuk egymást. Elhiszi?

– Igen. Viszontlátásra, Anna.

– Viszontlátásra.

A villamos már elindult, mikor János leugrott, integetett Anna után. Mosolyogva ment lefelé a lépcsőn, mely a megállótól a Tizenkét Házakhoz vezetett. Felélénkítette ez a beszélgetés, emlékezett arra a villamosútra, melyet kapcsolatuk kezdetén Erzsivel tett. Minden dolog körbefordult előttem egyszer, és most megáll – gondolta János.

Mikor leért a lépcsőn és körülnézett, azt hitte, hogy rossz helyen szállt le a villamosról. A Tizenkét Házak eltűntek, területének egyik felén a szomszédos kaszárnya új épületei emelkedtek, magas szögesdrót kerítéssel körülvéve, másik felén pedig homok- és téglarakások tornyosultak, itt is valamilyen új építkezést készítettek elő. Az eltűnt házak helyén csak két-három színes kőpadló maradt, egész hátul látszott egy bevakolatlan felvonulási épület.

A magas villanylámpák fényében János sorra járta az egykori utakat, ezeket megismerte, mert helyükön a föld puhább maradt. Tétován kapargált egy bottal a homokban, de nem talált semmit. Ha a volt lakók hagytak is itt valamit, azt már vastagon betakarta a föld, csak néhol látszott ki egy-egy háború előtti, zöld sportújság csücske.

János próbált tájékozódni, hogy gyerekkorában merre lakhatatott a családja, de a tér, mely a házak helyét foglalta el, annyira szűk volt emlékeihez képest, hogy csak körülményesen sikerült megállapítani a helyet. Itt is épségben maradt egy kőpadló, János nem tudta, az övék-e, vagy valamelyik szomszédé, mert az egész házban azonos színű mintával képezték ki a padlót. Leült, kezét belemártotta a homokba, ujjaival kevergette a napsugaraktól még meleg dombot.

A régi tizenkét házakbeli estékre gondolt. Míg a többiek kint játszottak a Kopott Báróréten, a telep szélén, a líciumbokrok mellett, őt Katona Eta táncolni tanítja. Bent, a lakásban dünnyög a petróleumlámpa, az apja most jött haza, egy cigánylányt kergetett egész nap, két pár cipőt ígért neki. A suszter most meg sem várta a főzeléket, elaludt, hegedűjét nekitámasztotta a széknek, vastag haja, mint a függöny, kétoldalt betakarja az arcát. János anyja felrázza neki a dunyhát, egy tollpihe megakad az asszony szemöldökén, így hajlong, kicsit behavazva.

Sötét van, a hold is kihoz egy fekete pokrócot, és fent ül a ház sarkán hajnalig. Őt Katona Eta tanítja táncolni, egyszerre lépnek, keze mindig felcsúszik Eta mellére.

– Kapsz egy pofont, Jancsi!

A lány nevet, János keze ott marad, így forognak tovább, valahol egy ócska telepes rádióból zene szól:

„Azóta szívem már nem az enyém, ott maradt Délen, úgy nyár elején.”

– Ha nagyobb leszel, szeretni fognak a nők, de te emlékezz vissza a szegény Etára.

És a telepi bokrok most, hogy senki sem figyel rájuk, kiterjesztik a karjaikat.

János megrázta a fejét, körülnézett az üres térségen, a villamosmegálló felől egy vak ember közeledett. Csodálkozva nézte, milyen biztonsággal halad a megálló betonfala mellett, egy régi mondás jutott az eszébe: a falak vigyáznak a vakokra, de ahogy a vak beért az egykori telepre, a homokbuckák közé, járása bizonytalanná vált. Botjával gyámoltalanul döfködött előre, cipőorra nekiütődött egy-egy kőnek, máskor nem létező akadályok előtt is fölemelte a lábát.

János érezte, hogy el fog esni, felugrott a helyéről, és a vak felé futott, de mire odaért hozzá, már megbotlott az úton keresztbe fektetett szálvaskötegben, és elvágódott. Felemelte, és leültette a kőpadlóra. Ahogy a vak ember arcát megvilágította a villany, János felismerte: Fedor volt, az útépítő, aki gyerekkorában ott kertészkedett a töltés oldalában, és az ő fején csapkodta szét az ellopott paradicsomokat.

Fedor szürke útépítő munkaruhát és szürke sapkát viselt, arcából teljesen hiányoztak a szemek, szemhéjai össze voltak varrva, találkozásuknál néhány tizedmilliméter hosszú szempilla ütközött ki, akár valamilyen kopott kabát melléből a lószőr. Erősen lihegett, de kezeit, mintha ezek függetlenek lennének elfáradt testétől, mozdulatlanul a bot fejére támasztotta:

– Nem szokott ilyesmi előfordulni velem, még sohasem estem el. Ismerem a Házakat, hogyne ismerném. Huszonöt éve lakom itt, volt egy kis kertem is.

János bólintott:

– Tudom.

Fedor világtalan szemeit feléje fordította:

– Szintén itt tetszett lakni?

– Itt.

– Ha szabad kérdeznem, hogy hívják?

– Nem érdekes.

A vak nyelt egyet, és türelmesen várt, hogy János folytassa a beszélgetést.

– A szemével mi történt?

– Fekete utat építettünk a Rottenbiller utcában, ez azt jelenti, hogy kátrányos, bitumenes, egyszóval nem kockaköves út. Én terítettem a kevert zúzalékot, tudja: ez kátrányba mártott, apróra tört makadám. Úgy vödörben szokták a terítőmunkás elé rakni, és maga vesz belőle. Egyszer valaki viccet akart csinálni, és leöntötte elém az egészet. A gőz fölcsapott, vérezni kezdett a szemem, és nem láttam vele. Orvoshoz vittek kezelésre, egy darabig javult, de a végén csak ki kellett venni őket, mert gyulladásba jöttek.

– A telepet mikor bontották le?

– Lassanként. Már az ostrom után elkezdték, a kaszárnyát újjáépítették, a lebombázott házakat nem. Akkor vették el az utunkat is, amelyik ott vitt el a kaszárnya mellett, azt mondják, a hadiautóknak kellett. Aztán negyvenkilencben megint lebontottak hat házat, ebből csináltak nekik gyakorlópályát, akkoriban sok ember költözött el a telepről. Kimentek Sashalomra, a barakkokba, vagy ott, túl a töltésen kaptak lakást.

– Katona Etával mi lett?

– Ő meghalt szegény. Azt mondják, a férje, valamilyen részeges kocsis, nagyon verte.

– És Flanderáékkal?

– A suszter Flanderáékkal? Már nem is tudom, elmentek-e, vagy meghaltak. Az asszony meghalt tüdőbajban, a fiút, a Jancsit, azt emlékszem, elvitték az oroszok magukkal, ott pusztult el valahol a háborúban. Szerencsétlen család volt. Maga talán ismerte Flanderáékat?

– Igen.

– Pedig maga még egészen fiatal ember lehet. Legalábbis úgy hallom a hangjáról.

A vak lehajtotta a fejét:

– Aztán tavaly megint lebontottak négy házat, idén pedig az utolsó kettőt. Minden hely kellett a katonáknak. Már csak én lakom itt a régiek közül, ismerek egy éjjeliőrt, megengedi, hogy az egyik felvonulási épületben aludjak.

Hallgattak, majd újra az öregember szólalt meg, elgondolkodva dünnyögte maga elé:

– Pedig micsoda szép telep volt, de kellett a hely a katonáknak.

Néhány nappal azután, hogy a bíróság kimondta az ítéletet Károlyi Miklós fölött, Károlyinét elbocsátották munkahelyéről, a Ganz Árammérő- és Műszergyárból.

Az asszony szinte gyerekkora óta ebben a gyárban dolgozott. Még bátyjai hozták be segédmunkásnak maguk mellé – az illegális mozgalomban mártírhalált halt Sajbán fivérek emléktáblája ott állt a kis udvari kert közepén –, a felszabadulás után leérettségizett, és bekerült a pénzügyi osztályra csoportvezetőnek. Az évek folyamán már többször is behívták a Budapesti Pártbizottságra, és próbálták rábeszélni, hogy legyen függetlenített pártfunkcionárius, de Károlyiné mindig elhárította az ajánlatot, nem akart megválni megszokott környezetétől és munkájától.

Nem kételkedett benne, hogy osztozni fog férje sorsában, akit a súlyos ítélet az államrend nyilvánvaló ellenségének bélyegzett, de remélte, hogy eddigi kifogástalan munkája és ragaszkodása enyhíteni fogja a sorsát legalább annyira, hogy ha le is váltják irodai beosztásából, segédmunkásként megmaradhat az üzemben.

Kézhez kapva az elbocsátó levelet, egyetlen gesztussal sem árulta el csalódottságát. Rendet rakott az íróasztalán, néhány szóval elmagyarázta helyettesének, hogy ha utódja keresi valamelyik folyamatban levő ügy aktáját, hol találja meg, majd köpenyét és Károlyi keretbe foglalt arcképét a táskájába téve elhagyta a szobát.

Elsietett fivéreinek udvari emléktáblája előtt, és a portán leadta gyári belépőjét.

Még ezen a délutánon hozzálátott az álláskereséshez, úgy érezte, csak a folyamatos munka tolhatja ki mind messzebbre azt az időpontot, mikor idegeinek tartása elernyed, és el kell gondolkoznia a vele történtek fölött. Először régi barátainál próbálkozott, akiket még az illegális mozgalomból vagy a felszabadulást közvetlenül követő idők pártmunkáiból ismert, ezek az emberek szinte valamennyien vezető állást töltöttek be, és az ő problémájánál fontosabb ügyeket is könnyen elintézhettek.

Máskor ha meghallották a nevét, kijöttek elé, és félretéve minden érkezési sorrendet, karon fogva vezették be magukhoz, most Károlyiné legtöbbször csak a titkárnőkig jutott el, akik újra és újra lemondták a megbeszélt találkozókat. Megérezve az idegenkedést és lenézést, Károlyiné többé egyik helyen sem jelentkezett, úgy érezte, ennyivel tartozik férje méltóságának.

Egyik-másik régi barát később valamilyen közös ismerőssel üzent az asszonynak, és leült vele beszélgetni egy eldugott eszpresszóban. Idegesen körül-körültekintve, hogy nem látják-e őket, mentegetődztek, családjukra hivatkoztak, és fontos politikai érdekekre, amiért nem keveredhetnek bele az ügybe, de biztosították együttérzésükről, és néhány százforintost akartak a zsebébe dugni. Ezek a szemforgató árulások mindennél jobban megviselték Károlyinét, haragosan utasította vissza egykori barátainak közeledését.

Nem számított többé külső segítségre, jelentkezett a munkaközvetítő irodában, és szakképzettségén kívül semmit sem közölve körülményeiről, irányítólapot kért. Mivel munkakönyvében a „hozzájárulással kilépett” minősítés szerepelt – ez volt az egyetlen kedvezmény, melyet a Ganz Árammérő megadott neki –, ki is küldték szakképzettségének megfelelő munkahelyre. Az üzemek személyzeti osztályain azonban sehol sem jutott keresztül, mikor megtudták, hogy Károlyi börtönben ül, csak formalitásból folytatták még néhány percig a beszélgetést.

Károlyiné mindig más kerület munkaközvetítőjében próbálkozott, de a lehetőségek hamarosan kimerültek, a negyedik-ötödik eredménytelenül visszahozott irányítólap után sehol sem foglalkoztak az ügyével.

Újsághirdetésekre jelentkezett, hamarosan be kellett látnia, hogy csak fizikai munkára helyezkedhet el. Eltitkolva súlyos szívbaját, beállt egy könnyűfém-feldolgozó üzembe segédmunkásnak, réz- és alumíniumöntvényeket talicskázott az olvasztókemencék mellett. A forróság és a terjengő gázok megviselték, a védőételként kapott sós kekszen kívül egész nap alig evett valamit.

Károlyiné nem fogyott le, talán a literszám elfogyasztott szódavíz hatására tartotta a súlyát, de egész teste felpuhult, egy-egy ütődés nyomán csak sokára visszaugró, mély lyukak maradtak a bőrén és az izmai között, lába viszont egyre vastagodott, és orbáncos pirossággal fénylett.

Anyját épp így a fokról fokra felnyomuló víz ölte meg, Károlyinénak nem voltak illúziói, hogy az ő szervezete szembe tud szállni a betegséggel. Egyetlen vágy adott erőt neki, hogy kihagyó lélegzettel is folytassa a munkát, és elviselje az éjszakákat a magányos, legkisebb reccsenésre is visszhangzó lakásban, reménykedett, hogy megéri férje kiszabadulását.

Egy augusztus végi napon Károlyiné vacsorameghívást kapott nagybátyjához, Sajbán Kálmánhoz. Csodálkozva forgatta ujjai között a levelezőlapot, nagybátyja ellenezte, hogy egy grófhoz menjen feleségül, és mikor a házasságot mégis megkötötték, megszakított vele minden kapcsolatot, Károlyiné ezért is nem gondolt rá abban az időben, mikor állást keresett.

A meghívás fizetési napra esett, így tudott ajándékokat vásárolni nagybátyja számára, még emlékezett rá, hogy ez erősen szokta befolyásolni a fogadtatást. Tömött szatyorral kopogtatott be a Lehel úti pontház első emeleti lakásába. A kopogásra csak percek múlva nyílt ki az ajtó kémlelőablaka, vérmes arcú, ősz hajú ember nézett ki:

– Á, te vagy az? Mindjárt.

Visszament, és becsukta a konyhaajtót, csak azután engedte be, Károlyiné azonban így is meghallotta a gumicsöveken végigfutó forró folyadék sustorgását, és megérezte az átható szeszszagot. Sajbán az egyik építővállalati tröszt igazgatója volt, gyakran járt szolgálati ügyben vidékre, mindig hozott magával egy-két demizson olcsó bort, melyből otthon titokban konyakot főzött. Most, vendégeket várva sem hagyta abba a kotyvasztást, viszont minden csöngetésről azt hitte, hogy a pénzügyőrök jönnek leleplezni az illegális pálinkafőzdét.

– A többiek már itt vannak, gyere be.

Károlyiné átadta ajándékait, Sajbán Kálmán sietve megnézte, elégedett lehetett velük, mert megcsókolta az asszony arcát, aztán bevezette a nagy szobába. Bent már összegyűlt a család, és a nagybácsi által főzött pálinkát kóstolgatták sós süteménnyel. A férfiak valamennyien elhízottak voltak, és sötétkék öltönyt viseltek, az asszonyok pedig feszes kosztümöt. Károlyiné csak most értette meg, hogy ünnepi alkalomra, valószínűleg Sajbán Kálmán születésnapjára hívták meg, örült, hogy nem jött üres kézzel.

Rokonaival már régen nem találkozott, de látta arcukon, hogy ismerik a helyzetét, ugyanezt éreztette kényszeredett mosolyuk és sietős kézfogásuk is. Károlyiné csak nehezen gyűrte vissza haragját, még most, évek múlva sem tudta megemészteni azt a felháborodást, melyet a család méltatlan karrierje keltett benne.

A Sajbán család kiterjesztett ágazatai a háború előtt távol tartották magukat a munkásmozgalomtól – Sajbán Kálmánt kivéve, aki a nyomdászszakszervezetben töltött be valami jelentéktelen funkciót –, lenézéssel beszéltek a két kommunista Sajbán fivérről. A felszabadulás után azonban, kihasználva a két mártír emlékét, vezető állásokba verekedték magukat. A család ebben az új pozícióban is összetartott, segítette egymást, és őrködött érdekeik fölött. Károlyinéval – Sajbán Kálmánhoz hasonlóan – ők is megszakították a kapcsolatot férje miatt, tudomást nem véve arról, hogy egzisztenciájuk alapja: a két mártír szerette Károlyit, és barátkozott vele.

Vacsora után Sajbán Kálmán beszélni akart Károlyinéval, de bent a szobában sehol sem talált egy megfelelő sarkot, ezért jobb meggyőződése ellenére kivitte a konyhába. Az öreg férfi az edény- és gumicsőrendszer végén lecsöpögő pálinkát egy zöld üvegbe töltötte, közben rövid, ideges kérdésekkel faggatta Károlyinét, mikor mindenre választ kapott, bólintott:

– Igen, én is így tudtam az ügyet. Azt az egyet kivéve, hogy a férjed nem ártatlan, hanem bűnös.

– Akárki mondta, hazudott.

Sajbán felemelte tekintetét:

– Rákosi elvtárs mondta. Szerdán beszéltem vele.

Károlyiné elhallgatott, jól ismerte Rákosit, de nem akart vitába bocsátkozni róla. Sajbán folytatta:

– Nekem egyébként mindegy, csak azt nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy az egész család szenvedjen miattad. Ha valahol szóba kerül a nevünk, mindig a te ügyedet hozzák elő.

– Nem érdekel a család. Különben egyikük sem szenved többet, mint én.

– Neked sem kellene mázsákat talicskáznod – végigmérte az asszonyt –, és így tönkretenned magad.

– Mit csináljak?

– Válj el tőle. Van egy új törvény: államellenes bűntény miatt elítéltektől két hét alatt elválaszt a bíróság.

– Nem válok el.

– Károlyinak is jobb volna. Ha megtudja, hogy te sem értesz egyet vele, talán magába szállna, mert azt hallom, a börtönben is elég öntelten viselkedik, és az elvtársak értékelnék a megbánását. Sokkal, sokkal hamarabb szabadulna.

Károlyiné, aki most hallott először hírt a börtönben ülő férjéről, izgatottan kérdezte:

– Mit hallottál még? Hogy van?

– Többet nem mondhatok. Tehát hajlandó vagy benyújtani a válópert?

– Nem. Ő hisz bennem, és ha megtudná, összeroppanna. Semmilyen körülmények között nem válok el tőle.

Sajbán megrázta a fejét:

– Igen, gondoltam, hogy nem lehet veled normálisan beszélni. Ennek ellenére a család nem hagyhat meg téged a mostani helyzetedben. Túl sokan ismernek, hogy hozzánk tartozol, és szégyent hozol ránk.

Mereven nézett Károlyiné arcába:

– Hajlandó vagy beadni hozzám egy olyan önéletrajzot, melyben lánykori neveden nevezed meg magad, és beleírod, hogy különváltan élsz a férjedtől?

– Ez mit segít?

– El tudlak helyezni irodai munkára. Gondold meg: neki sem volna jó, ha tíz vagy tizenöt év múlva kiszabadul, és mehet hozzád ki a temetőbe.

– Nem vagyok beteg.

– Ne viccelj, látom a lábadon, ha ott maradsz az öntödében, egy év alatt felmegy a víz a szívedig.

Órájára nézett:

– Vissza kell mennem, végeredményben mégis az én születésnapom van. Neked nem kell jönnöd, majd kimentelek. Az önéletrajzot még ma este írd meg, és küldd be postán a tröszthöz a munkaügyi osztályra, így talán nem kelt olyan gyanút, mint ha én vinném be magammal.

Beleerőszakolt egy fél pohár pálinkát az asszonyba, kikísérte az előszobába, búcsúzóul megcsókolta, és hátba veregette.

Károlyiné hazament, sokáig ült a hideg lakásban, mereven nézte férje arcképét, de a fogai között szivart tartó, vidám arc nem adott tanácsot. Hangosan kimondta a szavakat, mert így a pálinkától zúgó idegeinek úgy tűnt, mintha beszélgetne valakivel:

– Meg szabad-e írnom ezt az önéletrajzot? Jogom van-e megvédeni magam úgy, hogy letagadom őt?

Felállt, és járkálni kezdett a szobában, néhány ív papírt és tollat vett elő:

– Ne haragudj rám – mondta a fényképnek –, nagyon szeretnélek még egyszer látni.

Írni kezdett, de csak nehezen tudta megfogalmazni a mondatokat, öt-hat ívet is eltépett, mire megfelelőnek találta az önéletrajz szövegét. Már későre járt, a közeli postahivatal be is zárt, Károlyiné beutazott a levéllel a városba, félt, ha most nem adja fel, éjszaka eltépi.

Sokáig türelmetlenül várta nagybátyja értesítését, de semmiféle üzenet nem érkezett tőle. Hosszú heteknek kellett eltelnie, míg az asszony megértette, hogy becsapták: kicsaltak belőle egy írást, melyet valamilyen formában felhasználhatnak Károlyi ellen, és szándékukban sem állott őrajta segíteni.

Ezerkilencszázötvenkettő október huszonötödikén János kint feküdt a szanatórium teraszán. A nyári melegek már elmúltak, így délelőtt azonban, ha becsavarta magát néhány pokrócba, kényelmesen heverészhetett a nyugágyon. A terasz végében volt a kedvenc tartózkodási helye, pár elhanyagolt beton virágcsatorna mellett. Napközben rajta kívül senki sem állította fel itt a nyugágyát, mert a ritkás árnyék elég gyorsan vándorolt, és a betegek többségének ártott a nap.

A virágágyak kiégett, fehér foltokban száradó földje a Tizenkét Házak nyári homokját juttatta János eszébe. Könyvét letette maga mellé, a terasz kőkockáira, ujjaival kiemelt egy-egy göröngyöt a virágcsatornából, és elmorzsolta.

A terasz túlsó végén megcsikordult az ajtó, János fölnézett: Fábián Gedeon jött át a teraszon vakító fehér ingben, hóna alatt egy csomagot hozott. János nem integetett neki, barátja már tudta, hol szokott feküdni. Fábián mosolyogva nyújtott kezet:

– Szervusz.

János a csuklóját emelte felé:

– Ne haragudj, piszkos a kezem, turkáltam a virágágyban.

– Nem baj.

Kezet fogtak, azután Fábián átnyújtotta a csomagot. János maga elé emelte: nem ide volt címezve, hanem még arra a helyre, ahol albérletben lakott. Megfordította a cipődobozba pakolt csomagot, hogy megnézze a feladót: Bóna Erzsi küldte egy Tápió menti faluból, letette a könyve mellé. Fábián azt várta, hogy felnyitja, de a fiú fáradtan és minden izgalom nélkül legyintett:

– Ráér, majd megmondom, mi volt benne. Húzz ide egy széket.

Fábián leült:

– Hogy vagy? Mi kellene a városból?

– Semmi. Nagyezsda hoz mindent, ami kell, sőt még azt is, ami nem kell. Veled mi van?

– Semmi, abbahagytam a könyvem. Nem megy tovább.

– Miért nem?

– Tudod, hogy kétfelől kezdtem el írni, abban bíztam, ha jól csinálom, középen egymásba kell érniük, mint egy alagútnak, melyet pontosan fúrtak. Ebből pedig két alagút lett, elmennek egymás fölött.

– Mit csináltál azzal, ami kész?

– Összetéptem, és laponként másik utcai szemétkosárba dobtam, hogy a feleségem ne állítsa össze újból.

Fábián eltűnődött:

– Nem lehet a munkát megkönnyíteni azzal, hogy az ember először azt a részt csinálja, amit szeret. A munkát általában semmivel sem lehet megkönnyíteni. Vagy átadod magad minden feltétel nélkül, és hagyod, hogy rángasson kedve szerint, akár egy epileptikus görcs, vagy egyáltalán kár csinálnod.

– És most mit csinálsz?

– Nem tudom. A könyvtárból biztos eljövök, újsághoz szeretnék kerülni.

János lehunyta a szemét, erősen izzadt, és fáradtnak érezte magát, de nem akart szólni barátjának, hogy tegye arrébb a nyugágyat:

– A jövő héten felnyitnak, Homunculus.

Fábián nem tudott mit kérdezni:

– Hogy? Itt? Nehéz műtét lesz?

– Nem tudom, új trükköt próbálnak ki, valami különleges lebenyirtást. Homunculus, ha meghalok, kérd ki a testemet, és égettesd el. Hagyok egy levelet, hogy adják ki neked.

– Honnan veszed ezeket a romantikus allűröket?

– Nem tudom, mit jelent az allűr.

– Gesztus, viselkedési forma.

– Ez nem allűr. Itt a szanatóriumban van egy ember, aki már meghalt, de valamilyen szívműködtető készülékkel életben tartják. Az agya már tönkrement, úgy mondják, hogy már nincs tudata, de a szervezetét fel lehet használni gyógyszerkísérletekre. Nem szeretném, hogy ha meghalok, velem is így csináljanak. Megteszed?

A könyvtáros sírt:

– Igen.

– Kösz. És most menj el, Homunculus.

Lehúzta magához barátja fejét, és óvatosan megcsókolta oldalt az arcát, azután János behunyta a szemét. Kisvártatva távozó lépteket hallott, és ajtócsikordulást a terasz végében.

Ujjai végigsimogatták a csomagot, mutatóujját a feszes spárga alá dugta, és megpengette. Keze megismerkedett a doboz minden szögletével.

Szél söpört végig a teraszon, János arcán felszáradt az izzadság, viszketett a bőre. Tenyerével végigdörzsölte az arcát, és kinyitotta a szemét.

Kibontotta a dobozt, egyik felét kis zsíros csomagok töltötték ki, ezekre csak kívülről vetett egy pillantást, gondolatban már szét is osztotta őket a szanatóriumi társai között. Az ételektől vékony furnérlemez választott el egy rózsaszín fluszpapír csomagot. János kiemelte a dobozból, és a formájából próbálta kitalálni, mi lehet benne, de nem sikerült. Kibontotta: Erzsi haja fordult ki belőle, két hosszú, tömött copfba befonva. János játszott a copfokkal, ujjaira tekerte őket, és megpróbálta egybekötözni. Most egészen rövid, fiús haja lett Erzsinek – gondolta mosolyogva.

A doboz alján egy levél feküdt leragasztott borítékban. János letette a földre a csomagot, rárakta a fedelét, és a könyvet is ráhelyezte nehezéknek, hogy fel ne fordítsa a szél. Feltépte a borítékot: egy füzetlap volt benne, melyet mindkét oldalán sűrűn teleírtak. Magasabbra igazította a párnát a háta mögött, és olvasni kezdett:

János megnézte a csomag borításán a postabélyegző helyét: szeptember huszonhárom, a csomag egy hónapig hányódott. Csakugyan – gondolta –, egy év telt el azóta, hogy a Napsugár vendéglőben meglátta a lányt. Onnan emlékezett a dátumra, hogy másnap, szeptember huszonnegyedikén hirdették ki az ösztöndíjpályázat eredményét.

A lány itt be akarta fejezni a levelét, de áthúzta az üdvözlő szavakat és az aláírást, nagy, széthúzott betűkkel folytatta:

Más nem állt a papíron, csak a lap legalján volt feljegyezve a lány jelenlegi címe.

János fáradtan leejtette maga mellé a füzetlapot. Felkavarta a hír, hogy Erzsi gyereket szül neki, de nem engedte eluralkodni magán ezt a nyugtalanságot. Nem változtathatott kapcsolatuk végleges lezártságán, úgy gondolta, nem tehet mást, mint hogy minden hónapban pénzt küld majd a lánynak.

A felhőket nézte, újra a kezébe vette a lány copfjait, és játszott velük, szétfonta mind a kettőt, tenyere teli lett meleg hajszálakkal. Széttárta ujjait, felemelte, úgy nézte, hogy hordja el a szél Erzsi haját.

Túl a hegyeken, egy kis faluban delet harangoztak, a harangszó elmosódva keringett a terasz felett.

– Isten veled! – mondta János hangosan, és üres kezeit a mellére szorította.

Előszó

1972.

Flandera János tizennyolc hónapot töltött bent a tüdőszanatóriumban, a szoba többi ágya közben kétszer is gazdát cserélt. A szokásos félévi vizsgálatról – a szanatóriumban a fél évet tekintették a legkisebb időegységnek, mely számottevő változást hozhat a beteg állapotában – a leletek még mindig nem mutattak teljes gyógyulást, az orvosok továbbra is benn tartották volna, de János ragaszkodott hozzá, hogy bocsássák el.

Mint az ország többi hasonló intézménye, ez a szanatórium sem bővelkedett férőhelyekben, minden felszabaduló ágyra négy-öt beteg várt, az orvosok inkább csak Altschulerhez fűződő rokoni kapcsolatára való tekintetből próbálták rávenni Jánost, hogy maradjon bent még egy fél évig, de látva ingerült makacsságát, végül is hozzájárultak, hogy saját felelősségére eltávozhasson.

Nagyezsda már reggel érte jött, segített becsomagolni a bőröndöket, elintézte helyette az elbocsátás hivatalos formaságait, mikor mindennel végzett, egy kötegelt csomag százforintost nyújtott át neki:

– Itt van a pénz, elég lesz?

János megszámolta: tízezer forint volt, határozatlanul bólintott:

– Igen. Tíz vagy tizenegy embernek kell adni.

– Igazán nem sajnálom a pénzt, de szerintem csak azt tették, ami a kötelességük volt.

– Az lehet, de gondolj arra, hogy visszakerülhetek.

– Hát akkor próbáld meg, de nem hiszem, hogy elfogadják.

A szanatórium pártintézménynek számított, a falakon feliratok hirdették a kommunista magatartás etikáját, a köszönés formáitól a teljes anyagi önzetlenségig. János ennek ellenére borítékokba rakta a pénzt, és sorra járva orvosait, ápolónőit, búcsúzóul a köpenyek zsebébe csúsztatta. Az ajándékokat csak egy öreg orvos hárította el, aki Altschulert még kintről, az emigrációból ismerte.

Már dél elmúlt, mire kiléptek a kapun. A fekete hivatali autó a főbejárat előtt várakozott, a sofőr eléjük jött, átvette a bőröndöket, és elhelyezte a csomagtartóban. Beültek, Nagyezsda előreszólt:

– A Sztálin hídon, Feri bácsi.

János azt hitte, hogy az autó egyenesen Altschuler villájába, a sorompóval lezárt rózsadombi utcába viszi őket, meglepődve felnézett:

– Átmegyünk Pestre?

– Igen, körülnézünk a városban, vagy nem akarod?

– Dehogynem, jól van.

Átértek a hídon, János arcát az oldalablak üvegének szorítva figyelte az elmaradó utcákat, úgy látta, nem sok változás történt az eltelt másfél év alatt. Egy-egy új lakótelepet és néhány gyárat kivéve, a környék régi, elhanyagolt képét mutatta, sőt a házak állapota karbantartás híján tovább romlott. Úgy tűnt, mintha az egész város öreg vagy rendkívül elfáradt ember tulajdona lenne, aki már beéri a birtokolt terület puszta telekértékével, mely az ő megélhetését úgy-ahogy fedezi, és már nincs kedve törődni a rajta emelt épületekkel.

János kissé lehajolva átnézett a túlsó oldalra, a régi bérházak sorára, a vakolathíjas foltokon az utcai front felől is több helyen feltűntek a padlástetők fekete rései és a kezdetlegesen gerendával aládúcolt erkélyek. Érthetetlennek találta, miért engedik így tönkremenni az épületeket, hisz a rongálódás terjedésével napról napra fokozódnak a helyreállítás költségei. A sofőr mintha kitalálta volna János gondolatát, megjegyezte:

– Sajnos nem telik mindenre egy időben. Most a nehéziparra kell a pénz.

János ránézett, hogy gúnyolódik-e, de a sofőr komolyan gondolta szavait, más mentalitással aligha maradhatott volna meg Altschuler környezetében. Ettől a kis közjátéktól Jánosban a szabadulás örömét felváltotta a rosszkedv. Tudomásul kellett vennie, hogy újra a rózsadombi villában fog élni, ahol mindenre rányomja bélyegét az öregember gyanakvása és erőszakossága. Tekintetét visszafordította az utcára.

A járókelők most sem öltöztek elegánsabban, mint egy-két évvel ezelőtt. Az áruházakban csak egyféle, úgynevezett „típus”-télikabátot lehetett kapni, merev szürke szövetből, de ezt is csak néhány fiatalabb férfi viselte, a többség lehordott felöltőben járt, melyből alul kilógott a begombolt flanelbélés, vagy háború előtti bocskaiban, tépett huzatú irhabundában.

Rohamszerűen újra és újra feltámadó, csak rövid időszakokra csillapodó szél fújt, port és plakátfoszlányokat sodort magával. Az utcákon alig jártak, csak a húsboltok és a kocsmák környékén mutatkozott valami élénkség.

A fekete-fehér, csillogó műmárvány kockákkal díszített húsboltokban üresen lógtak a kampók, a pult üveglapja mögött is csak vékony sózott szalonna volt kirakva, a boltok előtt mégis hosszú sor húzódott. A sofőr hüvelykujjával élesen feléjük bökött, és elmondta, hogy nem is a mai, hanem a holnap reggeli hússzállításra várnak, a családok tagjai időközönként váltják egymást a sorban.

A kocsmák félig nyitott ajtaján lehajtott fejű, rongyos alakok siettek be, már az ajtótól egylépésnyire eltűntek a gomolygó füstben és gőzben. Néhányan kint az utcán toporogtak. János a lassan hajtó kocsiból megfigyelhette őket: ruhadarabokat, órákat vagy háztartási eszközöket kínáltak eladásra, mások szótlanul néztek maguk elé, és csak meg-megrebbenő szájuk jelezte gondolataik mozgását. Voltak, akik ingerült tekintetüket körbefordítva keresték az alkalmat, hogy belekössenek valakibe.

Egy pakombartos, lobogó fekete hajú férfi, aki a hidegben is kigombolta az inge nyakát, észrevette, hogy a fekete autó utasai feléjük néznek. Előrelépett, mosolyt erőltetve mondott valamit, valószínűleg pénzt kért, bár János a felhúzott ablakon át nem értette tisztán a szavait. A férfi, hogy nem kapott választ, az autó után köpött, és visszament a kocsma elé.

Jánost megdöbbentette ez a köpködő férfi, Nagyezsdára nézett, de az figyelemre sem méltatta a jelenetet. János csodálkozott, hogy a minden társadalmi ellentétre oly érzékeny asszony nem vette észre az inzultust, vagy ami még rosszabb, az autó használatával járó természetes következménynek tekintette.

Mióta kilépett a szanatórium kapuján, János most először érezte meg a külvilág változásait. Néhány évvel ezelőtt, amikor a győri pártbizottságon dolgozott, még elképzelhetetlen lett volna ez a jelenet, ha nem is mindig szeretet, de tisztelet vette körül a hivatali autók gazdáit.

A Rákos-patakon túl a kocsi elfordult, és egy új lakótelep aszfalt nélküli gödrös utcáin haladt tovább. A telep egyik felén még beállványozva és vakolatlanul álltak az épületek, az erős hidegben is dolgozott rajtuk néhány kőműves, de az elkészült háztömbökben már függöny takarta be az ablakokat, jelezve, hogy a lakók beköltöztek. A kocsi is egy ilyen, már használatba vett, ötemeletes, sárga-kékre festett ház előtt fékezett le.

– Megérkeztünk – mondta Nagyezsda.

– Kihez megyünk?

– Egy barátnőmhöz, meghívott minket.

– Így megyünk látogatóba? Meg sem vagyok borotválkozva.

– Nem számít.

– És apád mit szól, hogy nem egyenest hazamegyünk?

– Apus tudja.

Nagyezsda, hogy véget vessen a vitának, a férfi karjába kapaszkodott, kikerültek egy összefagyott törmelékdombot, és beléptek a házba. A lépcsőház előterében számos jel mutatta, hogy még nem fejeződtek be a belső munkák, a lift sem volt még bekötve, gyalog indultak meg fölfelé.

Az első emeleten Nagyezsda a korlátba fogódzkodva megállt:

– Itt vagyunk.

– Hogy hívják a barátnődet?

– Nézd végig a névtáblákat.

– Hiába nézem, nem ismerem a barátnőidet.

– Akkor is ki fogod találni.

János, aki a szanatóriumban hozzászokott a percnyi pontosságú étkezési és pihenési rendhez, éhes és fáradt volt. Eleve nem szívesen ment társaságba, most felesége szándékoltan vidám hangjától elöntötte a düh, és csak nehezen állta meg, hogy ne vágjon vissza néhány éles szóval. Időbe tellett, amíg legyűrte indulatát, és rászánta magát, hogy sorra járja a lakásokat.

Az ajtókra már felszegezték az egyforma arany betűs, üveggel fedett névtáblákat, János megnézte, de egyik név sem tűnt ismerősnek. Már rá akart szólni Nagyezsdára, mikor a belső saroklakás ajtaján a „Flandera János” névtáblát vette észre. Zavartan fordult vissza a korlátnál álló asszonyhoz:

– Ez a miénk?

– Igen, a miénk.

Nagyezsda botjára támaszkodva előresietett, kinyitotta az ajtót, és karonfogva vezette végig férjét a lakásban. A lakás két szobából, konyhából és mellékhelyiségekből állt, fel lehetett ismerni benne a blokkházak tipikus jeleit: a szűkre méretezett ablaknyílásokat, alacsony mennyezetet, vékony közfalakat, de a berendezés enyhítette a lakás fogyatékosságait.

Az egyik szobába az asszony otthoni bútorait tették, a másikba egy új dolgozószoba-garnitúra került. Ezt a helyiséget Jánosnak szánták, a szekrény keresztrúdján ott lógtak a ruhái, az íróasztalra kikészítették könyveit és régi egyetemista jegyzeteit.

Míg Nagyezsda kirakta a bőröndöket, János kiment a fürdőszobába, kiengedte a melegvíz-csapot, és mutatóujját a vízsugár alá tartotta:

– Költemény arról, hogy Ivan Kozirjev vasöntő új lakásba költözött – dünnyögte maga elé a Majakovszkij-vers címét.

Bár néhány órával ezelőtt még boldog lett volna, ha megtudja, hogy saját lakása lesz, most, hogy a vágya megvalósult, alig tudta visszafojtani keserűségét. Úgy érezte, hogy ez a helyzet, melybe eljutott, nincs arányban a kiállott szenvedésekkel és küzdelmekkel. Ennyit akkor is elért volna, ha egy mérnök vagy tanár sima, kockázatmentes életvitelét választja. A két, súlyos bútorokkal berendezett szoba sokkal reménytelenebb keretnek tűnt, mint az építkezés vagy a katonai tábor börtöne, ahonnan csak fölfelé vezethetett az út.

Kibámult az ablakon, csak a szemközti blokkházig látott, a fal mellett néhány szalmába csavart játszótéri szobor hevert a földön. Fogai összekoccantak a vágytól, hogy életébe még egyszer visszatérjen az eseményeknek és az érzéseknek régi, viharos szélfúvása. Belátta azonban, hogy ezt nem szabad önhatalmú, kockázatos döntésekkel erőltetni, ki kell várni, míg az elkövetkező, egyforma hétköznapok folyamata újból felkínálja a lehetőséget. Elzárta a vízcsapot, mosolyt erőltetett az arcára, és átment a szobába Nagyezsdához.

Altschuler József a hét végén látogatott el az új lakásba. A vacsora – amely egyben lakásszentelőnek is számított – végig feszélyezett hangulatban folyt le. Szinte csak Nagyezsda beszélt, kínálgatta apját és férjét, mentegetőzött, hogy a nagyobb méretű poharak vagy a műanyag salátásvillák hiányoznak az asztalról, még nem jutott ideje áthozni a teljes konyhai felszerelést.

Altschuler szokásához híven csak néhány falatot evett, jóindulatú mosollyal hallgatta lánya mentegetőzését, de erőszakkal féken tartott, meg-megrángó kezei jelezték idegességét, János néhányszor elkapta magán a bíró megvető pillantását.

Vacsora után még ültek néhány percet az asztal mellett, majd Nagyezsda nekilátott élete első önálló mosogatásának, apját és férjét átküldte a szobába. A bíró leült az egyik fotelbe, végigszívta a cigarettáját, csak akkor szólalt meg, mikor elnyomta a csikket, hangját végig nem emelte fel, el akarta kerülni, hogy Nagyezsda a konyhában meghallja a beszélgetést.

– Ne higgye azt, hogy valami megváltozott. Megmondtam magának, hogy természeti csapásnak tekintem, amely ellen egyelőre nem tehetek semmit, de nem fogom megbocsátani, hogy betolakodott a családomba. A türelmem csak addig tart, amíg rendesen viselkedik Nagyezsdával, ha csibészkedik, ki fogom törni a nyakát. Ehhez tartsa magát.

János vállat vont:

– Maga rég nem engedheti meg magának ezt a hangot. Megbüntethetném azzal, hogy komolyan veszem, és elmegyek ebből a lakásból, de azt tudja, hogy akkor Nagyezsda az életben nem áll többé szóba magával. Ez volt a legutolsó alkalom, mikor elnéztem a sértegetéseit. Most már én kötöm feltételekhez, hogy fenntartsam magával a kapcsolatot. Maga megpróbált kiüldözni engem a világból, legyen nyugodt, nem felejtettem el, de most erről ne beszéljünk.

– Mit akar?

– Már sokszor a szememre hányta, hogy a maga nyakán élek. Én sem akarom, hogy maga tartson el, dolgozni akarok. Szerezzen nekem állást.

– Milyen állást?

– Nem tudom pontosan, olyan helyet, ahol előrejuthatok.

– Például hol?

– Nem a Postánál. Például valamelyik tömegszervezet vezetőségében.

– Nincs kapcsolatom velük.

– Maga akkor is könnyen elintézheti. Legalább olyan könnyen, ahogyan behívatott engem katonának.

– Mindenhova diploma kell!

– Magának van diplomája? Ha maga kér valamit, senki sem fog ragaszkodni az előírásokhoz.

– Rendben van, szólok majd néhány embernek, de nem ígérek semmi biztosat.

János elégedetten hátradőlt, Altschuler egy gúnyos mozdulatot tett:

– Más óhaja nincs?

– De, még egy van. Engem nem érdekel különösebben a dolog, de Nagyezsdának örömet okozna.

– Igen, gondolom, magának teljesen mindegy, hogy mi okoz örömet Nagyezsdának. Miről van szó?

– Ő szeretné, ha mi tegeződnénk.

– Hogy képzeli?

– Előre megmondtam: én sem vagyok elragadtatva attól, hogy pertut igyak magával. Csak azért említettem meg, mert Nagyezsda sokszor beszélt róla.

A bíró ki akart sietni a szobából, de mire az ajtóhoz ért, léptei lelassultak, megállt és eltűnődött:

– Rendben van.

– A tegeződés, ha akarja, csak mások előtt érvényes, ha kettesben vagyunk, továbbra is magázódhatunk.

– Ez felesleges, kényelmetlen, a megalázást viszont nem csökkenti. Szokás ilyenkor inni?

– Szokás.

János a bárszekrényből egy üveg bort vett ki, és töltött, a bíró reszkető kézzel emelte koccintásra a poharát:

– Ezentúl tehát hogy szólítsam?

– Jancsinak. És én magát?

– Nem tudom, talán Józsi bácsinak. Ez jó lesz?

– Igen. Egészségedre, Józsi bácsi.

– Egészségedre, Jancsi.

Ittak, János a bíró szenvedő arcára nézett, és akaratlanul is elmosolyodott:

– Hidd el, Józsi bácsi, rosszabbul is járhattál volna.

Altschuler ingatta a fejét.

– Nem hiszem. Nem tudnék az egész országban három olyan embert mutatni, akit kevésbé kívántam volna vőmnek, mint téged.

– Tulajdonképpen mi a kifogásod ellenem?

– Sok van, a legfőbb az, hogy egész jelentéktelen jellemed van.

– Úgy örülök, hogy kibékültetek!

Egyszerre kapták fejüket az ajtó felé: Nagyezsda lépett be a szobába. Le sem vetve konyhai kötényét, előbb apjához, aztán Jánoshoz lépett, és mindkettőjüket megcsókolta.

Altschuler megtartotta ígéretét: veje néhány hét múlva értesítést kapott a Magyarországi Antifasiszta Szolidaritási Ligától, hogy állásügyben jelentkezzen a személyzeti osztályon. János tanácstalanul forgatta kezében a papírt, a liga nevével eddig csak a különböző társadalmi gyűjtésekre felhívó plakátok alján találkozott, itt is számos egyéb tömegszervezet előzte meg az aláírási sorrendben. Ebből kiindulva János eleve jelentéktelennek találta ezt a hivatalt, jelentkezett ugyan az értesítésben megadott címen és időpontban, de el volt szánva rá, hogy ha sejtelmei beigazolódnak, visszautasítja az ajánlatot, és többet ígérő munkahelyet kér apósától.

Az intézmény épülete eloszlatta rossz előérzeteit. A Szolidaritási Liga egy belvárosi kis barokk palotában működött, melyet kívülről is meglepő gondossággal karbantartottak. Még arra is ügyeltek, hogy a homlokzaton az egykori tulajdonos – valószínűleg egy grófi család – levert címerének helyét utánafessék a környező vakolat színére, a kaput újonnan mázolták, a súlyos oroszlánfejes kopogtatón és kilincsen is látszott a tisztítószer fehéres nyoma.

A portás az első emeletre küldte fel Jánost, a márványlépcsőket vörös kókuszszőnyeg takarta, a szőnyeget ötvösmintázatú rézpálcikák szorították le. János lassabbra vette a lépteit, hogy minél tovább tartózkodhasson ebben a nyugodt és elegáns lépcsőházban, amely mintha közömbösen és magabiztosan fogadta volna tulajdonosai cserélődését.

János gyerekkora óta szeretett minden nemes anyagot: a finomabb fát, márványt, szöveteket – ösztönei tiltakoztak így a Tizenkét Ház falainak korhadó deszkái, a Flandera család lakásának lerongyolódott, töredezett berendezése ellen, mely a család minden tagjában a reménytelenség és pusztulás érzetét keltette. János ujjaival végigkísérte a lépcsőház fakorlátjának sima tapintású csiga-díszfaragását, szerette volna, ha a felkínált állás megfelel a céljainak, és ebben az épületben maradhat.

A személyzeti osztály vezetőnője még kintről, a szovjet emigrációból ismerte Altschulert, az öregember iránti tiszteletet kiterjesztette a vőre is, már a bemutatkozásnál biztosította jóindulatáról és segítőkészségéről, János érkezését telefonon bejelentette a Liga főtitkárhelyettesének, és engedélyt kért, hogy bevihesse hozzá.

A főtitkár helyettese alacsony, középkorú férfi volt, homlokát egy szörnyű, valószínűleg puskatustól származó ütés horpasztotta be, a mélyedést gyéren benőtte a haj – Jánost elhagyott, kifüvesedő lövészteknőre emlékeztette. A torkát is valamilyen sérülés érhette, mikor megszólalt, szavai gurgulázva visszhangzottak.

– Gara Ágoston vagyok, foglaljon helyet.

Gara nem lehetett tudatában fogyatékosságának, mert hangosan és sokat beszélt. Először a Liga általános feladatát ismertette: figyelemmel kíséri a fasizmus újraéledésének jeleit az egész világon, hivatalosan tiltakozik ellenük, és mozgósítja a tömegeket, de a tevékenysége nem merül ki ebben.

Az Antifasiszta Szolidaritási Liga irányítja és szervezi a hazájukból elmenekült és Magyarországon letelepedett forradalmárok különféle csoportosulásainak munkáját, fennhatósága alá tartoznak nemcsak a görög, spanyol és portugál, de a német, török és dél-amerikai szervezetek is, melyeknek János még a létezéséről sem tudott eddig.

A Ligát másfél éve alapították – feladatkörének nagy részét eddig a Magyar Partizánok Szövetsége látta el –, ez az idő még nem volt elegendő a szervezet tökéletes kialakításához, a személyi állomány is kiegészítésre szorult.

Gara átfutotta a Jánost kísérő iratokat, mikor elérkezett bennük Altschuler nevéhez, felnézett, mosolygó és egyetértő pillantást vetett a személyzetisnőre. Később egyszer tévedésből Flandera helyett Altschuler elvtársnak szólította Jánost.

Megkérdezte a fiút: akar-e a Liga sajtó- és propagandaosztályán dolgozni? Helyettes referensi beosztást és fizetést kínált fel, de megígérte, hogy ha elsajátítja az előírt idegen nyelveket, soron kívül előléptetik. János inkább csak formális, rövid gondolkodás után elfogadta az ajánlatot, Gara elbúcsúzott tőle, a személyzetisnőre bízta, hogy tájékoztassa a részletekről.

Átmentek a sajtó- és propagandaosztályra. A hatalmas teremben négy lakkozott, hajlott lábú empire íróasztalt helyeztek el, bár az idő délelőtt tizenegy óra felé járt, csak az egyik asztal mögött ült egy hivatalnok.

Katonás és feszes tartású férfi volt, mozdulataiból ítélve alig lehetett idősebb Jánosnál, arcvonásait nem lehetett kivenni, mert háttal ült a napnak, és a fejét glóriaszerűen körülvevő sugarak zavarták az ajtón belépők szemét.

– Bemutatom Ferencz elvtársat – mondta a személyzetisnő –, ő a másik helyettes referensünk.

Ferencz felkelt, és a szoba közepére jött. Közelről látszott, hogy barna bőrű, bajuszos kun arcát valamilyen nagy erővel féken tartott idegesség állandó remegő feszültségben tartja, homloka közepén egy kidudorodó ércsomó lüktet, kézfogása is hangsúlyozottan kemény volt. Bár leheletéből most erős kávészag áradt, János első pillantásra felismerte kollégájában a megrögzött alkoholistát.

A személyzetisnő megmutatta a fiúnak az íróasztalát, egy vaskos dosszié újságkivágást és nyomtatványt adott át neki:

– Dolgozza fel ebben az iktatókönyvben, és készítsen rövid jelentést a tartalmukról. Holnap délután bejövök, és akkor megbeszéljük a problémákat.

Mikor magukra maradtak, János megpróbált beszélgetést kezdeményezni Ferenczcel, de kérdéseire rövid, kimért válaszokat kapott. Délben együtt mentek le a Liga ebédlőjébe, bár egy asztalhoz kerültek, Ferencz evés közben sem engedett tartózkodásából.

Jánosnak nem volt miért erőszakolnia a bizalmasabb kapcsolatot, elfogadta a kialakult helyzetet. Minden figyelmét a munkájára fordította, igyekezett minél pontosabb összefoglalást adni a dossziéban összegyűjtött cikkekről. Aggályos hűséggel másolta le a rövidítéseket, sokáig eltöprengett egy-egy mondaton. Öt órára az anyagnak a felével sem végzett, engedélyt kért, hogy a dossziét hazavihesse magával.

Otthon nem jutott hozzá, hogy folytassa a munkát. Nagyezsda azzal a hírrel fogadta, hogy a szomszédok ismerkedő összejövetelt tartanak, és őket is meghívták. Bár eddigi kapcsolatuk mindössze a reggeli-esti köszönésekből állt, nem térhettek ki a meghívás elől, János rosszkedvűen megborotválkozott, és fehér inget vett.

Ők érkeztek utolsónak, a két szoba minden sarkát elfoglalták már az ingujjra vetkőzött, kezükben poharat tartó férfiak és nők, János, aki feszesebb külsőségekre számított, megkönnyebbült. Bemutatkozott lakótársainak, valamennyien fiatalok voltak, még a harmincadik évüket sem töltötték be, külsejük, beszédstílusuk jelezte, hogy értelmiségi pályán mozognak. János csodálkozott, hogy ennyire egyforma típusú emberek kerültek össze egy épületben.

Nagyezsda, aki már ismert mindenkit, a nők közé ült le, János a könyvespolcnak dőlve nézelődött. A házigazda, egy magas, sovány, kopasz férfi belekarolt.

– Sebők vagyok. Tud römizni?

Jánosnak volt némi fogalma erről a játékról, határozatlanul bólintott. Sebők arca felragyogott.

– Nagyszerű, jöjjön, kimegyünk a konyhába.

Kint félretolta a piszkos feketekávés csészéket, egy dobozból kártyát vett elő, és sietve kevert:

– Az egész társaságból senki sem ismer egyetlen francia kártyajátékot sem. Mit csináljak? Én nem szeretem sem a barkochbát, sem a „zakatolás”-t.

Sebők osztott, közben megjegyezte:

– Nem szeretném, ha a játék menetét felesleges kérdésekkel zavarnánk: ki vagyok, mi vagyok, hogy kerültem ide? Így már most közlöm, hogy én nem apai jogon, hanem a „pragmatica sanctio”, vagyis a feleségem révén kaptam meg ezt a lakást.

János értetlenül nézett vissza rá:

– Ez mit jelent?

– Ne játssza meg magát.

– Én akkor sem tudom, miről van szó.

Sebők gúnyosan legyintett:

– Értem. Szóval kegyed nincs értesülve róla, hogy ennek a háznak a lakásairól nem a tanács döntött, hanem a különféle minisztériumok és más irányító szervek kapták meg őket?

– De hiszen itt nem lakik egyetlen vezető sem!

– Kis naiv. Minden vezetőnek megvan már a maga kis lakása. Ritkán olvasni olyat, hogy hajléktalan miniszterhelyettesek alszanak a Margit híd alatt. Ezeket a lakásokat a fiuknak vagy a lányuknak passzolták át. Ki tudja: talán arra is gondoltak, hadd szokjon össze a fiatal gárda, mire átveszi az ő helyüket. Kurz und gut: ez a ház egy fiók-Rózsadomb, egy kis Káder-dűlő, ide maga sem juthatott be véletlenül. Ne haragudjon, amikor bemutatkozott, nem értettem a nevét, megmondaná még egyszer?

– Flandera János.

– Ezt a nevet még nem hallottuk. És a feleségét hogy hívják?

– Nagyezsda, Altschuler Nagyezsda.

– Köszönöm, elég. Kollégák vagyunk, magának is a „pragmatica sanctio” segített.

Elnevette magát János megdöbbent arcán, és megveregette a vállát:

– Megértem magát, semmi sem olyan nyomasztó, mint ha hasonlítunk valakire. Az út, amin járunk, nyomorult és fárasztó, azzal hízelgünk magunknak, hogy legalább egyéni, és egyszer csak kiderül, hogy százan baktatnak előttünk vagy mellettünk. De fel a fejjel, kolléga, egyszer fellázadunk, és a vők forradalma alapjaiban rázza meg majd a világot.

János megpróbálta figyelmét a lapokra összpontosítani, de gyakorlatlansága hamarosan kiderült. A rutinos Sebők egymás után nyerte a partikat, hamarosan nem találta örömét a játékban. Összeseperte a paklit.

– Ez a játék nem megy magának, kolléga, hogy mégis legyen valami izgalom, ajánlok egy fogadást: háromból kitalálom, hogy hol dolgozik.

– Ezt komolyan mondja?

– Próbáljuk meg.

Már másodikra ráhibázott az Antifasiszta Szolidaritási Ligára. János értetlenül nézett rá:

– Ezt miből találta ki?

– Mondtam, hogy ez a ház egy fiók-Rózsadomb, aki itt lakik, az nem dolgozhat akárhol, csakis néhány meghatározott helyen. A Liga egyébként tipikus káderpihentető és előkészítő hely. Ha valaki minisztériumi vagy más vezető beosztásban valamilyen hibát követ el, szinte hihetetlen, de néha előfordul ilyesmi, és nem maradhat meg a posztján, de az állam továbbra is számít rá, átteszik a Ligához. Itt pihenhet, továbbképezheti magát, ha rendbe jön, visszakerül majd valamilyen magasabb és aktívabb helyre. A munka kevés rizikóval jár, ezért ki lehet próbálni az induló kádereket is, mert ha itt csinálnak valami hülyeséget, nem robban fel egy gyár, legföljebb a grönlandi baloldali szervezetek kapnak spanyol nyelvű brosúrákat.

Jánost felingerelte a gúnyos hang:

– Ezt honnan tudja ilyen pontosan?

– Mit gondol, én hol dolgoztam? Egy házzal arrább, a Demokratikus Jogászok Világszövetségénél voltam ügyintéző. Egy hónapja sincs, hogy kiléptem a buliból.

– Miért?

– Jó hely volt, kényelmes hely, csak egy hibája volt: nem nekem való. Én vegyészmérnök vagyok, szeretem a szakmámat, és még a feleségem kedvéért sem hagyok hivatalnokot vagy politikust csinálni magamból.

– Simán ment?

– Maga most érdeklődik vagy tájékozódik? Nem ment simán. De nem fizethetem a kamatot egy egész életen át, amiért egy miniszter lányába szerettem bele. Egy asztalos lánya mindenesetre egyszerűbb ügy lett volna.

Sebők felállt és kinyújtózkodott:

– Gyerünk vissza, kolléga, egyelőre még viselkednem kell odabent, még legalább két hónapot ki kell bírnom balhé nélkül.

János már hetek óta az Antifasiszta Szolidaritási Ligánál dolgozott, de kivonatok készítésén kívül más munkát nem bíztak rá. Egyik délután négy óra felé a személyzeti osztály vezetőnője bejött a szobába, átnézte János feljegyzéseit, megdicsérte őket, majd Ferenczhez fordult:

– Ferencz elvtárs, ma emlékünnepély lesz a görög kolóniában, szeretném, ha kimenne, és írna róla egypár sort. Vigye magával Flandera elvtársat is, hadd ismerkedjen a területtel.

Ferencz arcán kelletlen fintor futott végig, de nem szállhatott szembe az utasítással. Csak amikor már elindultak, kint az épület előtt próbálta meg lebeszélni Jánost arról, hogy vele jöjjön. Vállon veregetve hazaküldte, azt ígérte, másnap reggel majd elmondja neki az ünnepség lefolyását.

János szívesen hazament volna, mivel lakásukba még nem vezették be a telefont, nem tudta értesíteni Nagyezsdát elmaradásáról, fáradtnak is érezte magát, mégsem fogadhatta el Ferencz ajánlatát. Túl a provokáció kézenfekvő gyanúján, ellentétben állott volna elhatározásával, hogy minden erejét és idejét alárendeli megkésett karrierje szolgálatának. Ferencz megharagudott, egész úton nem szólt hozzá, csak a görög kolónia kapujában adott néhány szavas felvilágosítást.

A görög polgárháború katonái, akiket a legendás hírű Markosz tábornok vezetett, a háború elvesztése után igen nagy számban menekültek Jugoszlávián át Magyarországra. Jó részüket két dunántúli faluban telepítették le, csak a legöntudatosabb és legképzettebb rétegüket: az ipari munkásokat hozták fel a fővárosba.

Az egykori Dohánygyár épületében helyezték el őket, budapesti vállalatoknál dolgoztak, a gyerekek pedig különféle iskolákban tanultak. Már évek teltek el, mióta elhagyták hazájukat, de még mindig szigorú, csaknem katonai szellemben szervezték életüket. A fiatalok, ha megházasodtak, nem hagyták el a kolóniát, inkább tovább osztották az amúgy is szűk lakóhelyiségeket. Fegyvergyakorlatokon vettek részt, emlékező ünnepségeket tartottak, nem adták fel a reményt, hogy a forradalmi mozgalom egyszer még fellendül, és ők visszatérhetnek Görögországba. Az Antifasiszta Szolidaritási Ligának a görög kolónia volt az egyik legfontosabb működési területe.

A görög betűs felirattal díszített kapuba eléjük jött az emlékünnepély szervezője, egy Egyiptomból elszármazott és onnan különös módon Magyarországra került egykori görög ügyvéd. Konstantin Haralambidisz néven mutatkozott be, de kérte Jánost, hogy szólítsa Kosztyának. Átfogta két vendége vállát, és az ünnepség kezdetéig meghívta őket a kolónia kantinjába.

A konyhán az ünnep tiszteletére speciális görög ételeket főztek darált birkahúsból, nyers reszelt hagyma és bors fűszerezéssel, ezenkívül mézbe-olajba mártogatott csemegéket, de Ferenczet Haralambidisz eleve nem is kínálta étellel, egy üveg rákiát bontatott a számára, csak Jánost kérdezte meg: nem akar-e enni valamit? A fiúnak nem volt étvágya, inkább ő is ivott egy rövid kortyot az erős, szilvóriumra emlékeztető pálinkából.

Ferencz nem tudott uralkodni magán, lassan kezdte, de aztán egyik poharat a másik után hajtotta fel, János megértette: kollégája azért szerette volna távol tartani őt, mert inni akart, és előre félt a tanúktól.

Háromnegyed hétkor a rendező elnézést kért, és átment a kultúrterembe, János felkelt, hogy vele tartson, de Haralambidisz megnyugtatta: ráérnek egy jó negyedóra múlva utánajönni, fenntartanak a számukra két helyet az első sorban.

Ketten maradtak az asztalnál, János érezte magán Ferencz komor tekintetét, de úgy tett, mintha nem venné észre, kivárta, amíg a kollégája kezdeményez beszélgetést.

– Maga hogy került a Ligához?

– Miért érdekes ez? – kérdezte János.

– Milyen rokona nyomta be?

– Miből gondolja, hogy a rokonaim nyomtak be?

– Mert ide mindenki protekcióval kerül.

– Maga is?

Ferencz felemelte a hangját úgy, hogy a szomszédos asztaloktól is feléjük fordultak:

– Ne kérdezzen mindig vissza, így a kurvák szoktak viselkedni. Feleljen rendesen, ha kérdezek valamit.

Szeme elborult, a szája széle rángatódzott, azt a benyomást akarta kelteni, mint aki egy rossz szótól elveszti az önuralmát, és verekedni kezd. János tudta, hogy nem meri megtenni, nyugodtan nézett vissza rá:

– Ne kiabáljon, és főleg ne parancsolgasson. Nem vagyunk a kaszárnyában.

Ferencz megdöbbent a rendreutasítástól, a fiú érezte, elérkezett a pillanat, mikor a maga javára fordíthatja az erőviszonyokat. Feltételezte, hogy kapcsolatait Ferencz az erő jelének fogja tekinteni:

– Semmi köze hozzá, hogy én kinek a segítségével kerültem be a Ligához, de ha nagyon érdekli, megmondhatom. Altschuler József az apósom.

János megállt, mert a név a vártnál nagyobb hatással volt Ferenczre, összeszűkült szemmel kérdezte:

– A hadbírósági elnök?

– Igen.

Ferencz a poharába nézett:

– Rendben van, bocsánatot kérek – és a kezét nyújtotta, addig erőszakoskodott, amíg János elfogadta a kézszorítását. Megdörzsölte az arcát, mintha azonnal ki akarna józanodni:

– Azt ajánlom, kössünk egyezséget, hogy nem fogjuk bántani egymást. Lehet, hogy nem hiszi el, de én nagyon jó barát és szövetséges tudok lenni. Katona voltam, és egyenruha nélkül is örökre katonának érzem magam.

János nem látta értelmét, hogy továbbra is fenntartsa az ellenséges feszültséget, koccintott Ferenczcel.

– Szervusz – mondta az egykori tiszt –, tegeződve könnyebb beszélgetni.

Mielőtt ivott volna, aggodalmasan Jánosra nézett:

– Ígérd meg: senkinek sem szólsz róla, hogy én itt egy kicsit szórakoztam.

– Megígérem.

Ferencz készséges arcot vágott, látszott rajta: szeretne valami szolgálatot tenni, hogy megnyerje új barátja bizalmát. János megkérdezte:

– Te hogy kerültél a Ligához?

– Vérdíj.

– Kinek a vérdíja?

– A saját magamé. 1950-ben politikai tiszt voltam a hadsereg sportszázadában, én feleltem a varsói Főiskolai Világbajnokságra készülő sportolókért – lekicsinylő mozdulatot tett. – Főiskola?! A résztvevők fele még a nyolc általánost sem járta ki, csináltunk egy sorozat hamis igazolást, hogy beiratkoztak az esti egyetemre.

– Miért volt ez olyan fontos?

– A világbajnokság tulajdonképpen a béketábor olimpiájának számított, minden állam a végsőkig erőltette a győzelmet minden számban. Egy kivétellel. Tudod, ki az az Olasz Kálmán?

János bólintott, bár nem érdekelte a sport, a fénykorát élő magyar birkózó olimpiai bajnok nevét ő is ismerte.

– Őt is benevezték a világbajnokságra. Kálmán akkor már négy éve nem veszített mérkőzést, nem volt a világon olyan birkózó, aki három menetet végigállt volna ellene. Énrám bízták a feladatot, hogy beszéljem rá: most veszítsen egy meccset. Mennél tovább agitáltam Kálmánt, annál kevésbé hittem a saját igazságomban, megalázó és nemzeti érzéseket sértő csalásnak éreztem, idegileg teljesen felőrlődtem, végül is Varsó helyett a Róbert Károly körúti kórházba kerültem idegösszeroppanással. Mikor meggyógyultam, fizikailag alkalmatlannak minősítettek, és elbocsátottak a hadseregből, állást viszont nem akartak adni. Bementem a minisztériumba, botrányt csaptam, belátták, hogy méltatlanul bántak velem, akkor ajánlották fel ezt a helyet a Ligánál.

Egy fiatal férfi lépett oda az asztalhoz, és idegenes akcentussal arra kérte őket, jöjjenek át a díszterembe, mert hamarosan megkezdődik az ünnepség. Ferencz elmerült felidézett emlékeiben, tovább ivott, csak egy kézmozdulattal jelezte Jánosnak, hogy itt marad a kantinban.

A termet már megtöltötték a barna arcú, fekete hajú görögök, csak az első sorban maradt szabadon két, fehér cédulával megjelölt szék. János a helyére tartva egy-egy pillantást vetett a tömegre, a sötétkék ruhák mellén kifakult szalagon lógó kitüntetéseket látott.

Megnyitóul az Internacionálét és a polgárháború régi indulóit énekelték el, majd egy sovány, megviselt arcú férfi ünnepi beszédet mondott, szavait gyakran szakították félbe helyeslő kiáltások. A terem meghatott és harcias hangulata nem indította meg Jánost.

A forradalom legendái sem vonzották, sőt gondolatban irtózott minden forradalmi változástól. Úgy érezte, hogy a forradalmak felborítják a megalapozott érvényesülési esélyeket, éppúgy, mint ahogy egy rendezett sorban álló tömeget összekuszál egy váratlan és szabálytalan kapunyitás, és a bejutást nem a sorbaállásba fektetett idő és energia, hanem a szerencse és a taktikai erőszak dönti el. János terveit a fennálló állapotok állandóságára alapozta.

Rátámaszkodott Ferencz üresen hagyott székének karfájára, és próbálta valamivel elfoglalni magát. Megnézte a gépelt műsort: az est nagy részét a Belügyminisztérium Központi Művészegyüttesének számai töltötték ki. Érdeklődő arcot öltve a színpad felé fordult, és hagyta, hogy gondolatai fokozatosan eltávolodjanak.

A színpadon épp egy táncszámot adtak elő, mikor megzörrent mellette az üresen hagyott szék, és egy női hang megkérdezte:

– Szabad lesz?

János levette karját a szék támlájáról, és automatikusan felnézett: magas, szőke nő ült le mellé, ránevetett, és suttogva mondta:

– Ha most sem ismer meg, törlöm az életemből.

A nő elegáns jersey kiskosztümöt viselt, ilyen anyagból készült ruhát sehol nem árultak az országban, csak a külföldre eljutó néhány hivatalos személyiség és sportoló hozott be magával. János csak nehezen ismerte fel a nőben Mester Annát, az egykori kalauznőt.

– Üdvözlöm, Anna. Hogy kerül ide?

Anna állával a színpad felé mutatott:

– Én idomítom ezt a tánccsoportot. Fentről, a színpad mögül láttam meg magát.

– Régen találkoztunk.

– Lassan két éve.

– Maga mindig ugrik egyet fölfelé.

– Úgy látom, maga is.

Beszélgetésük rosszalló feltűnést keltett a teremben, Anna fölemelkedett:

– Vissza kell mennem a színpadra, ha elkezdődik a következő szám, jöjjön utánam.

Egy búzamezőt ábrázoló díszlet mögött álltak meg, a harsogó zene betöltötte a termet, ők mégis suttogva beszélgettek.

– Örültem, amikor megláttam. Mi történt magával, mióta nem találkoztunk?

János részletesen elmondta sorsának alakulását, Anna csak akkor szólalt meg, amikor befejezte:

– Igen, gondoltam, hogy nagyjából így alakulnak majd a dolgok: házasság, állás. Egyelőre nincs semmi baj, csak egyre akarom figyelmeztetni, Jancsi: ha eddig megúszta, hogy nem keveredett semmibe, most már várjon egy kicsit.

– Mit csináljak?

– Lehetőleg ne vállaljon el olyan feladatokat, amelyek nyilvános szerepléssel járnak együtt, és ne kössön barátságot túlságosan exponált emberekkel. Maradjon a maga neve szűz, hamarosan eljön az idő, mikor aranyat érnek a szűz nevek.

– Megpróbálom, de nem egészen rajtam múlik.

– De magán múlik. Maga mindent el tud érni, ha akar. Viszontlátásra, Jancsi, majd én jelentkezem.

János sokáig a kezében tartotta a nő kezét:

– Megtanult öltözködni, Anna.

– Egyszerű. Az embernek mindent meg kell tenni a ruháért, amíg felveszi, de amikor már rajta van, nem szabad törődni vele.

– Elég nehéz lehet külföldről összeszedni vagy összeszedetni.

– Ha arra gondol, nincsenek szeretőim. Szeretőik az elhízott, negyvenéves asszonyoknak vannak. Ha nekem megtetszik egy fiú, kézen fogom, és elviszem magammal, és nem kérek tőle egy kiskosztümöt. Viszontlátásra, Jancsi.

Távoztában János még átnézett a kantinba, hátha Ferencz részegségében valamilyen botrányba keveredett, megnyugodva látta, hogy kollégája már elment.

November elején János hivatalos levelet kapott az egyetem jogi karától, melyben felszólították, hogy folytassa tanulmányait. Eddig teljesített féléveit beszámítják, és a tetszésére bízzák, hogy az esti vagy a levelező tagozatot választja.

János újra és újra megnézte a levelet és a mellékelt kérdőíveket, de nem tudta, ki járhatott közbe, apósa vagy a Liga valamelyik vezetője. Nem érzett semmiféle elégtételt. Mikor kizárták az egyetemről, sokszor elképzelte, hogy ha tervei sikerülnek, visszatér a régi épületbe, és végigjárja megaláztatásainak színhelyét, ezek a képzelgések azonban lassan elmerültek.

A jogtudományt sohasem tartotta hivatásának, a győri pártbizottságról annak idején azért került éppen erre a karra, mert Demjén Ildikónak ide voltak összeköttetései. Valamilyen diplomát viszont okvetlenül meg kellett szerezzen, mert az események jelezték, hogy a régi típusú mozgalmi ember, aki semmiféle szakképzettséggel nem rendelkezik, lassanként kiszorul a politikai életből is. A jogi kar mellett szólt, hogy itt három félévvel hamarabb végezhetett.

A levelező tagozatot választotta, és beküldte iratait, még azon a héten megkapta a jegyzeteket és a tantervet. Már kissé késve kapcsolódott bele a munkába, az előadások és konzultációk még október elején megkezdődtek, János csak a negyedik foglalkozásra tudott eljutni.

Ez alkalommal jogtörténeti előadás szerepelt a tanrendben, ebből a tárgyból a jegyzet is elegendő volt a vizsgafelkészüléshez, János meglepődésére a terem mégis megtelt, az érdeklődés az előadó személyének, Udvary Sándornak szólt. A két háború között Udvary a polgári jog vezető szakértőjének számított, Horthy tanácsadói közé tartozott, a felszabadulást követő évtizedben hallgatásra ítélték, egy Hatvan melletti építkezésen dolgozott mint raktáros, a szerszámkiadások szüneteiben írta jogtörténeti munkáit, és csak ebben az évben kapott ismét egyetemi katedrát.

Udvaryt a tanítványok és érdeklődők tapsa köszöntötte, a fehér hajú, vörös arcú férfi meghajolt, és egy füzetlapot tett ki maga elé, de egyelőre szabadon rögtönözve beszélt:

– Uraim és hölgyeim, illetve, bocsánat, hölgyeim és uraim! Egyik kedves hallgatóm közölte velem, hogy önöket bizonyos professzorok óva intik az én téveszméimtől. Nos, lehetséges, hogy téves eszméim vannak, ez különböztet meg azoktól a kollégáimtól, akiknek semmiféle eszméik sincsenek.

János azt hitte, hogy az öreg tanár tízéves hallgatás után a lehető legóvatosabb megfogalmazásokat választja majd, ez az agresszív hangütés meglepte, és felkeltette az érdeklődését.

A szomszédja egy összehajtogatott papírszeletet rakott elé. Kívülre az ő nevét írták, belül pedig, az egyetem fejléces levélpapírján rövid üzenet állt: „Előadás után jöjjön át a rektori irodába.”

Fél tíz felé járt, mikor Udvary meghajolt, és befejezte provokációkkal vegyes fejtegetéseit. Katedráját körülvették régi tanítványai és tisztelői, némelyikük a feleségét is magával hozta, Udvary ezeknek mondogatott régimódi bókokat. János alig tudta áttörni magát a sűrű csoportosuláson.

Gyomra összehúzódott, mikor lenyomta a rektori iroda kilincsét, minden régi megaláztatás eszébe jutott, erőt kellett venni magán, hogy át tudja lépni a küszöböt.

A titkárnő gépelt a kisasztalon, az ajtónyitásra egy pillanatra abbahagyta a munkát:

– Flandera elvtárs?

– Igen.

– A rektor elvtárs várja magát – és a belső helyiségre mutatott.

Noszter Németh ott ült a nagy terem mélyén, felhalmozott iratok és kávézaccos porceláncsészék hevertek az íróasztalán. Felnézett, pillantásuk ősszakadt, János csak nehezen gyűrte le az emlékeiből feltoluló félelmét és gátlásait, de állta a farkasszemet. Noszter Némethtel még évekkel ezelőtt az emlékezetes egyetemi bálon találkozott utoljára, mikor arra akarta rábírni, hogy másítsa meg a Károlyi-perben tett vallomását. Azóta János csak a szállongó hírekből és az újságok jelentéseiből követte Noszter Németh karrierjének állomásait. Már rég ő töltötte be az egyetem rektori tisztjét, de vezető szerepet játszott a Béketanácsnál és a Hazafias Népfrontban is.

Noszter Németh felkelt, és széles mosollyal vendége elé sietett.

– Üdvözlöm, Jancsi, úgy látszik, hiába vártam, hogy egyszer felkeres, nekem kellett üzennem magáért. Üljünk le. Bort igyunk vagy sörözzünk?

– Bort kérek.

– Az apósával beszélgettem a múltkor, gratulálok a házasságához, úgy látszik, kezd megkomolyodni. A mostani munkahelyén hogy érzi magát?

János alig jutott hozzá, hogy néhány szóval válaszoljon, Noszter Németh újabb sietős kérdéseket tett fel, hangján és ide-oda rebbenő tekintetében érződött, hogy valójában más érdekli, csak a formát keresi, hogy előhozhassa:

– Mikor találkozott utoljára Károlyival?

János csodálkozva nézett vissza rá:

– A tárgyaláson. Mikor találkoztam volna?

– Mostanában nem látta?

– De hiszen börtönben van!

– Május elején kiszabadult.

Noszter Némethen látszott, hogy nem hisz a fiú arcára kiülő megdöbbenésben:

– Lehetetlen, hogy maga ne tudjon róla. Emlékszem, milyen jóban voltak. Nemcsak maga állt ki érte, ő is interveniált nálam a maga érdekében.

– Mikor?

– Amikor maga azon az építkezésen dolgozott, találkoztunk egy öregdiák-összejövetelen, és arra kért, hogy vegyük vissza magát az egyetemre. Akkor nem segíthettem – előrehajolt, és megveregette János vállát –, de most el tudtam intézni az ügyet.

János erről az epizódról nem tudott, azon is meglepődött, hogy Noszter Némethnek köszönheti visszatérését az egyetemre, de a helyzet nem volt alkalmas rá, hogy eltöprengjen ezeken a dolgokon. Megrázta a fejét:

– Károlyi nem keresett meg, és nem is üzent nekem.

– Összevesztek, mikor utoljára találkoztak?

– Lehet, hogy megsértődött valamin, de én erről nem tudok.

– Nem is valószínű. Károlyi igazán meg lehetett elégedve a maga vallomásával a bíróságon.

Noszter Németh a mellére tette a kezét:

– Higgye el, Jancsi, teljes bizalommal lehet hozzám.

– Elhiszem, de nem tudok mit mondani.

A rektor belátta, hogy egyelőre egy lépéssel sem juthat közelebb a céljához, néhány közömbös mondattal befejezte a beszélgetést. Búcsúzásnál megadta a telefonszámát:

– Ha megtud róla valamit, okvetlenül hívjon fel. Mondja meg neki, segíteni akarok.

János bólintott, ahogy magához tért meglepődéséből, rögtön felismerte: erősíti a pozícióját, ha úgy viselkedik, mintha titokban mégis kapcsolatban állna Károlyival, de ahogy kilépett a folyosóra, elképedve dőlt neki a falnak:

– Kiszabadult!

Már évekkel ezelőtt, mikor a hadbíróság nem ítélte halálra Károlyit, számított rá: valaha még visszatér a világba, de nem hitte, hogy ilyen hamar sor kerül rá. Megértette, hogy a Sztálin halála után elindult változások a vártnál gyorsabb ütemben bontakoznak ki. Hirtelen ideges türelmetlenség fogta el, mintha valahonnan elkésett volna.

Másnap reggel kiutazott Újpestre, abban reménykedett, hogy a régi lakásban megtalálja Károlyi nyomait. A Fóti utat elhagyva már nehezen tájékozódott, összehúzott szemmel figyelte az elmaradó réteket, szerencséjére az egyik megállóban felismerte a zöld deszkafalú gyümölcsösbódét, homlokán a görbe nyakú lámpával.

Az egyforma épületek között nem találta meg Károlyiék lakását. János jobb híján a házmesterhez fordult. Az Antifasiszta Szolidaritási Liga igazolványa megnyerte a házmester bizalmát, átkísérte Jánost az új lakóhoz. A négygyerekes özvegyasszony emlékezett rá, hogy néhány héttel ezelőtt járt nála Károlyi, meghallva felesége halálhírét eltávozott, és azóta sem jelentkezett újból. Egy Károlyi címére érkezett iratcsomagot is átadott Jánosnak, kérve, hogy továbbítsa. Ezután sorra járták a szomszédokat, hátha Károlyi betért valamelyikükhöz, de senki sem tudott róla.

Visszafelé tartva a réti ösvényen, János eltöprengett, hogyan juthatna hozzá Károlyi címéhez. Több lehetőség is kínálkozott, de alaposabb megfontolás után valamennyit elvetette. Belátta: nincs joga kutatni Károlyi után, ha ő találkozni akar vele, valószínűleg értesíteni fogja, ha pedig nem áll szándékában, értelmetlenség volna erőltetni a dolgot.

Hosszú és eseménytelen hónapok után a Liga portása egy délelőtt felszólt Jánosnak, hogy várják az előcsarnokban. Néhány perc múlva lement, és körülnézett, mindegyik fotelt elfoglalták a várakozók, nem tudta megállapítani, melyikük keresheti őt. Egy sovány, kiálló szemű öregember lépett oda hozzá:

– Flandera János úrhoz van szerencsém?

– Igen.

– Fejér Béla vagyok, beszélni szeretnék önnel.

Kézfogás közben suttogva hozzátette:

– Károlyi úr ügyében.

János felvitte magához Fejért. A szobában csak ők ketten voltak, Ferencz valamilyen értekezletre ment, a főnökök ezen a napon nem jöttek be a hivatalba, de a biztonság kedvéért kitette az ajtóra az „Értekezlet! Ne zavarjanak!” táblát, és belülről bezárta. A dohányzókészletet vendége elé rakta. Fejér kivett egy cigarettát, és ünnepélyes, lassú mozdulatokkal rágyújtott.

– Hogy esetleges kételyeit eloszlassam, melyek az ügy természetét tekintve nem lennének indokolatlanok, szeretném elmondani: lassan tizenöt éve ismerem Károlyi urat. Valaha önálló vendéglős voltam, és ő már mint egyetemista is állandó vendégeim közé tartozott. Talán nem hangzik dicsekvésnek, ha azt állítom, hogy kapcsolatunk nem járt messze attól, amit barátságnak lehet nevezni. Bár később évekig nem találkoztunk, ez a kölcsönös rokonszenv átvészelte az idők változásait. Ezt látszik bizonyítani, hogy mikor Károlyi úr kiszabadult a börtönből, engem részesített előnyben, valószínűleg nagyszámú más barátjával szemben.

Jancsit idegesítette ez a cikornyás beszéd, türelmetlenül közbevágott:

– Most önnél lakik?

– Nálam, pontosabban a zugligeti telkemen, egy kis víkendházban. Lett volna számára a lakásomban is egy szoba, mióta szegény feleségem meghalt, egyedül élek, de azt hiszem, Károlyi úr nem akar embereket látni maga körül. Amint a hó elolvadt, kiköltözött a kertbe, még ennivalóért sem jár be, engem szokott megkérni, hogy vásároljak be a számára.

Felemelte az ujját:

– Pontosabb tájékoztatás végett meg kívánom jegyezni: Károlyi úr nem tud arról, hogy én felkerestem önt. Beszélgetéseink során többször is őszinte megbecsüléssel említette meg Flandera urat, ez adta az ötletet, hátha ön rá tudná beszélni, hogy felhagyjon apatikus közönyével, és megpróbáljon újra beilleszkedni a világba. Egy másik régi, kedves vendégemtől, Noszter Németh úrtól tudtam meg az ön címét.

Fürkésző tekintetet vetett Jánosra:

– Ön bizonyára rendkívül elfoglalt ember, nem tudom, áldozhat-e az idejéből erre a célra, és egyáltalán egybevág-e a kérésem az ön elképzeléseivel?

– Igen, ha lehetne, szeretnék beszélni vele.

– Talán az lenne a legmegfelelőbb forma, ha ön mintegy véletlenül kint sétálna a Zugligetben, az utcáról jól belát a kertbe. Károlyi urat természetesen nem fogja megtéveszteni, de bizonyos konvencióknak eleget tettünk.

Egy papírra felírta a zugligeti utca nevét, közben aggódva megjegyezte:

– Rendkívül fontos lenne, hogy kimozdítsuk mostani állapotából. Lefogyott, köhög, és nagymértékben ideges.

– És egyáltalán miből él? Nincs szüksége pénzre?

– Ön ismerheti annyira Károlyi urat, hogy még kölcsönt sem fogad el, nemhogy ajándékot. Megegyeztünk, hogy a kerti munkáért adok neki kosztot, ezenkívül maradt valamennyi bútor és használati tárgy a régi lakásából, azt az ő hallgatólagos beleegyezésével eladtam, és az árát lassanként odaadom neki. Meg kell mondanom: már ebből sem sok maradt.

Munka után János magához vette az Újpestről hozott iratokat, melyet Károlyi nevére küldtek. Eddig íróasztala fiókjában tartotta, gondosan átkötve és megtévesztő felirattal ellátva, mert nem akarta, hogy felkeltse idegenek figyelmét.

Kiment Zugligetbe, az útbaigazítás szerint a végállomás előtt egy megállóval szállt le, az amerikai követség lakóépületénél. Innen indult az utca, ahol Fejér Béla telke feküdt, kikopott, mohával benőtt lépcsőkön kapaszkodott fel.

A nap még fent járt, de a hegyi környék elhagyatott volt, János útközben csak egy madarásszal találkozott, a bokrok árnyékában állt, fütyült, és a kitett csapdát figyelte. Mintegy száz méter után sűrűn követték egymást az alacsony drótkerítésbe ékelt bejáratok. Az egyik kert szélén magas, kövér, ősz férfi gyűjtötte halomba a kiszedett gyomot, János közeledésére abbahagyta a munkát, és állát a villája nyelére támasztotta:

– Kit tetszik keresni?

– Fejér Béla telkét.

– A második kapu.

A kert nyomtatott L betűhöz hasonló alakban terült el, az útról csak a fordulóig lehetett ellátni, itt egy fa víkendház zárta le a tekintet útját, ezen a részen senki sem mutatkozott. János lenyomta a vaskapu kilincsét, és beljebb sétált a kerti ösvény hatalmas kövein.

A víkendház ajtaja nyitva volt, a ház előtti padra egy kosár szalma között megőrzött téli almát raktak. János benézett a kis házba, de bent a gyümölcs- és kátrányszagú falak között sem tartózkodott senki. Továbbment. A kert mélyén, ahol a foltokban megmaradt vörös salak jelezte, hogy valamikor teniszpályának használták ezt a területet, füstölgő, nyílt tűz égett.

Egy kifakult inget, vászonnadrágot és mezítlábra húzott szandált viselő férfi lemetszett ágakat dobált a tűzre. Bár erősen lefogyott és megőszült, nyaka, válla megkeskenyedett, tartásáról és mozdulatairól János rögtön felismerte Károlyit.

Károlyi egy vastag ággal megpiszkálta a tüzet, mikor a lángok felcsaptak, megfordult, hogy egy újabb kötegért menjen, szembe találta magát a fiúval. Egy pillanatnyi idegenkedő megdöbbenés után elmosolyodott, és kezet nyújtott.

– Üdvözlöm, Jancsi, örülök, hogy látom.

– Hogy van?

Károlyi legyintett.

– Üljünk le itt a ház előtt.

A víkendházból egy háromdecis orvosságos üvegben szilvapálinkát hozott ki és két poharat, ittak, aztán sokáig szótlanul nézték a szemben magasodó Hunyad-ormot. Közelebb és távolabb rőzsetüzek égtek, a szél keserű avarillatú füstöt sodort a kert fölé, Károlyi törte meg a csöndet:

– Lehet, hogy egy kissé elkéstem a köszönettel, de meg kell mondanom, nagyon rendesen viselkedett a bíróság előtt. A feleségemen kívül maga volt az egyetlen ember, aki menteni próbált.

– Beszéljünk másról.

– Hogy tetszik a környék?

– Nagyon szép.

Károlyi ingatta a fejét:

– Én egy kicsit furcsán érzem itt magam, folyton az jut az eszembe, hogy egy, az életemről készült keresztmetszetet bámultatnak velem oktató jelleggel. A Hunyad-orom alatt, ott, a túloldalon volt egy családi villánk, gyakran nyaraltam benne. Most a kerületi pártbizottság működik ott, hogy még furcsább legyen, negyvenhat-negyvenhétben én voltam a központi instruktoruk. Lent a Zugligeti úton is lakik egypár régi egyetemista társam.

Átmutatott a kerítésen a szomszédos kertbe, ahol a Jánost útbaigazító férfi egy metszőollóval a faágakat nyeste:

– És ez, tudja, kicsoda? Tanu Sándor, a nyilas színész, a börtönben az alattam levő ágyon aludt. Mikor kiszabadult, feljött a hegyre meglátogatni engem, megtetszett a szomszédban egy ellenálló szellemű öregasszonynak, Tanu nem helyezkedett el a szakmájában, elvállalta a kert gondozását.

Mintha meghallotta volna, hogy róla beszélnek, Tanu egy pillanatra leeresztette az ollóját, barátságosan átintegetett a víkendházhoz, Károlyi elmosolyodott, aztán körbemutatott.

– Ez az egész hegy olyan, mint egy utólagos gyűjtőtábor. Huszonhárman szabadultunk az én csoportomból, és kilencen erre a környékre jöttünk lakni.

Felállt és, nyújtózkodott:

– Gyerünk vissza, mert még leég a tűz.

János átnyújtotta a magával hozott csomagot, melyről eddig megfeledkezett:

– Újpestre kézbesítették, az új lakóhoz, elhoztam.

Károlyi menet közben húzta le a rögzítőspárgát, a borítópapírt már a tűznél tépte fel, a csomagból egy iratköteg került elő, kissé rövidlátóan a szeméhez emelte:

– Tudja, mit küldtek utánam? Azokat a papírokat, melyeket a letartóztatásomnál vettek fel. Furcsa, nem nagyon szoktak ilyesmit visszaadni. Ha fontos anyag, azért, ha pedig nem fontos, akkor azért, mert beismerik vele, hogy hülyeségeket szedtek össze. Úgy látszik, lehet valaki bent, aki jó pontokat akar szerezni nálam. Nálam? Az illető teljesen el van tévedve.

Mindegyik lapot külön megnézte, aztán összegyűrve a tűzbe vetette. A papírok a lángok között kisimultak, a rájuk gépelt sorok még hamuvá feketedve is sokáig egyben maradtak, egy kis papírszalvéta pernyéje kirepült a tűzből, és néhány pillanatig lángolt az arcuk előtt.

– Nem kár értük? – kérdezte János.

– Az életemért nem kár, egy negyedkiló papírért igen?

– Valaha talán fel lehetett volna használni őket.

– Nincs már „valaha”. Nem akarok önéletrajzi regényt írni.

Az utolsó lapot valamivel tovább nézte, majd azt is elengedték az ujjai. Elgondolkodva piszkálta meg a tüzet:

– Lent Erdélyben volt egy öreg örmény dadám, azt mondta mindig: két dologtól őrizzen meg az Isten, attól, hogy kettesben maradj egy élesre fent késsel, és attól, hogy túléld azt, akit szeretsz.

– Nagyon hiányzik a felesége?

– Tudom: Marika nem volt szép, talán nagyon okos sem volt, mégsem pótolhatja őt senki: ő volt az én egyetlen valódi közönségem. Neki tudtam beszélni, a legjobb mondataimat az ő szeme inspirálta. Most minden csöndes, süket, értelmetlen.

Bedobta a spárgát is a tűzbe, a gombolyagon sietve végigfutottak a lángok.

– És az élet rövid ahhoz, hogy elfelejtsem őt, napról napra jobban elmerülök benne. Olyan vagyok, mint egy fordított országúti jelzőtábla, amely visszafelé mutat, csak a megtett távolságokat jelzi, milyen messzire kerültem a fiatalságomtól, az elveimtől, mindattól, amiért élni érdemes. És ez olyan unalmas már.

– Maga nem adhatja fel ilyen egyszerűen. Magára szüksége van az embereknek.

– Énrám? Miért volna? Csak azokra van szükségük, akik többet tudnak náluk, és segíthetnek nekik. És mit tudok én? Valaha, egyetemista koromban és még korábban felhalmoztam magamban egy csomó dolgot: közgazdaságtant, pszichológiát, néprajzot, számokat és városok neveit, most már az összes ismeretem a világról elfér egyetlen mondatban: „Vannak jó emberek, és vannak rossz emberek.” Ezzel álljak elő?

Tagadólag rázta a fejét, és az utolsó rőzsecsomót is a tűzre vetette:

– Nem. Az egyetlen udvariassági gesztus, amit a világgal szemben megtehetek, az, hogy távol tartom magam tőle.

A tűz még egyszer ropogva fellángolt, a perzselő meleg elől Jánosnak hátra kellett lépnie, majd éppolyan hirtelen lelohadt, érezni lehetett a naplementével feltámadó éles hegyi szelet. Károlyi a kezét nyújtotta:

– Köszönöm, Jancsi, hogy eljött. Ha nincs jobb dolga, szívesen látom máskor is. Nem kell előre szólnia, engem mindig megtalál itt.

A kosár almát ajándékul ráerőszakolta Jánosra, és elkísérte a kertkapuig. Elbúcsúztak, fentről az útról János még látta, hogy Károlyi előrehajtott fejjel sietve megindul visszafelé a kert belsejébe vezető termésköveken. Megvékonyodott alakja is annyi erőt árasztott magából, hogy hinni lehetett közeli újjászületésében, a fiú érezte: csak azt az eszközt kellene megtalálni, amely kimozdítja mostani holtpontjáról.

János megfogadta Mester Anna tanácsát, elkerült minden nyilvános szereplést és elkötelező nyilatkozatot, bár a Szolidaritási Ligában nemegyszer felajánlották, hogy a szervezet nevében ő szólaljon fel különféle ünnepségeken és rendezvényeken. Ezeket a megbízatásokat átengedte Ferencznek, aki csodálkozva, de örömmel elfogadta.

Erejét a munkára koncentrálta, igyekezett minél többet felfogni a hivatal levegőjében keringő ismeret- és adathalmazból, tudta, hogy ezek a történelmi és emberi tapasztalatok hordozójukkal, az őelőtte járó nemzedékekkel együtt örökre eltűnnek majd, sehol sem marad írásos nyomuk. Pedig az őket felváltó garnitúra nem nélkülözheti majd ezeket az ismereteket, nagy előnybe kerül, aki átveszi őket és beleolvasztja munkájába.

Ha az első hónapokban voltak is kétségei, hogy túlságosan háttérbe szorul, lemond a közvetlen érvényesülésről, és sürgető idegesség fogta el, a júniusi kormányprogram visszhangja és következményei megerősítették hitét taktikájának helyességében.

Az Antifasiszta Szolidaritási Liga tevékenysége nem függött össze közvetlenül a termeléssel – melynek alapvető jellemzői egyelőre nem változtak meg –, hanem a politikai felépítményhez kapcsolódott, ezért érzékenyebben tükrözte azt a zűrzavart, mely az irányító szervek tanácstalanságának és belső harcainak nyomán az egész országot eltöltötte.

A hivatal János szeme előtt vált gyűlölködések és intrikák színterévé. Alapokul szolgált, hogy a ritmus, mely szerint eddig a Liga személyi állománya cserélődött, hirtelen megváltozott. Egy-egy minisztériumból vagy más vezető állásból lekerült funkcionárius sem töltötte le a korábban kötelezőnek vélt várakozási időt, hanem alig néhány nap múlva kiengedték őket mint nélkülözhetetleneket, más, ugyanolyan múlttal rendelkező káderek viszont hiába vártak reaktiválásukra.

Egyelőre mindenki saját sérelmeinek lobogója alatt harcolt, de már látszott, hogy milyen erővonalak mentén alakulnak ki majd az új csoportok. Előtérbe kerültek az egyesítő vagy elválasztó kis különbségek: származás, párttagság korábbi kelte, szovjet vagy nyugati emigrációban vagy itthon töltötte-e az illető a háborús éveket, mennyit és milyen formában említették meg a nevét azokkal a régi intézkedésekkel kapcsolatban, melyeket a júniusi kormányprogram elítélt.

Sokszor nevetséges külsőségek jelezték a csoportok összetartozását. Például a régi szovjet emigránsok a szemüvegüket egyszerű drótkerettel viselték, megjelenésükben így is öreg munkások illúzióját akarták kelteni, akik csak véletlenül, mintegy munkatársaik megbízásából foglalkoznak politikával, míg a vernet-i és más francia internáló táborok egykori foglyai intellektuálisabb teknőckeretet választottak a szemüvegükhöz.

Az Antifasiszta Szolidaritási Liga alacsonyabb beosztású funkcionáriusainak is színt kellett vallani valamelyik csoportosulás mellett, melybe főnökeik tartoztak, és ők magabiztosan vagy a következményektől remegve megpróbálták kihasználni személyi értékük hirtelen megnövekedését. A kényszer alól csak János számított kivételnek – az ő passzivitását kikezdhetetlenné tette Altschuler tekintélye, és mindenki meglepetésére: Ferencz István.

Az egykori tiszt viselkedéséből eltűnt a korábban magára erőltetett hallgatag szolgálatkészség, éles vitákat provokált feletteseivel. Fegyelmezetlenségei ellenére is megmaradt a helyén, mert homályos legendák szálltak körülötte, hogy az újonnan szerveződő fiatal értelmiségi csoportosulás irányítói közé tartozik.

Erről a csoportosulásról egymásnak ellentmondó hírek keringtek. Annyi biztosnak látszott, hogy tagjai egyelőre nem alakítottak ki önálló szervezeteket, hanem meglevő intézmények keretei között fejtették ki tevékenységüket. Többnyire zártkörű vitákat rendeztek, amelyekről kevés részlet szivárgott ki. János megkérte Ferencz Istvánt, hogy egyszer vigye el magával, de az gúnyosan végigmérte:

– Altschuler elvtárs vejének nincs keresnivalója köztünk.

Mikor megüresedett egy referensi állás, és kettőjük közül Jánost léptették elő, nyíltan is ellenségessé vált a kapcsolatuk. Néhány héttel később Ferencz kikérte a munkakönyvét, és otthagyta a Ligát.

János Ferencz István becsmérlő megjegyzése ellenére is szeretett volna részt venni a fiatal értelmiségiek egyik vitaestjén. Felhívta régi barátját, Fábián Gedeont, az újságíró készséggel teljesítette a kérését.

Úgy beszélték meg, hogy együtt mennek, de Fábiánt a lap riportra küldte, így János egyedül utazott ki a Pest-külvárosi pedagógusházba. A programot sem táblák, sem plakátok nem hirdették, a nyomtatott meghívót kézírásos cédula helyettesítette, a kapuban hárman is ellenőrizték a belépni szándékozókat, és minden idegent eltanácsoltak, Jánosnak is Fábiánra kellett hivatkozni, hogy beengedjék.

Ez a fontoskodás János szemében sokat levont az ügy jelentőségéből, úgy gondolta: ha ezek a vitaestek valóban indokolttá tennének ilyen mérvű konspirációt, már rég betiltották volna őket. De bent a kis teremben – mely inkább beszélgetésre, mint előadásra volt berendezve – János már az első pillanatban meglepődött: a szinte kötelező tegeződés, a közbekiáltások és a felcsattanó személyeskedések a felszabadulást követő idők pártmunkájának légkörét idézték fel benne. János fenntartással figyelte ezt a hangnemet, úgy gondolta, hogy ez a demokratikusabb stílus csak átmeneti jellegű lehet: éppúgy, mint 1947–49-ben, hamarosan át kell hogy adja a helyét az alig módosult kemény vonalvezetésnek.

Néhány perc múlva szünetet tartottak valamilyen téma után, a széksorokban ülő negyven-ötven ember az alkalmi büféhez tódult. János nem látta köztük Ferencz Istvánt, de észrevette néhány régi ismerősét: egykori egyetemi társát, könyvtári kollégáit, fiatal újságírókat, a legtöbben szívélyesen üdvözölték.

Házbeli szomszédja, Sebők lépett oda hozzá, mosolyogva kezet nyújtott:

– Á, kolléga úr! Tízet adtam volna egy ellen, hogy előbb-utóbb itt találkozunk.

– Igen. Úgy látszik, én mindig a maga nyomdokában haladok.

– Nemcsak maga. Az a szemüveges úriember is kollégánk, fölöttünk lakik a negyediken.

– Ő is vő?

– Ő is, csak a nehéziparba nősült be.

– Úgy látszik, elkezdődött a vők lázadása – mondta János, és mosolyogni próbált.

– Ezen még annál is kevesebb nevetnivaló van, mint maga képzeli. Én mindenesetre kibontottam a halálfejes lobogót. Tudja, hogy elköltöztem hazulról? A jövő héten beadom a válópert is.

Barátai elvitték Sebőköt, de félútról még visszaszólt:

– Ha ideje van, utána beülhetünk a Philippibe.

A vita kezdetéig még más ismerősök is megszólították Jánost, de ő néhány szóval kitért a beszélgetés elől, amíg nem tájékozódott, semmilyen formában nem akart állást foglalni. Mikor a vita folytatódott, Sebők mellé ült le.

A beszélgetés most egy-két kötetlenül felvázolt pedagógiai kérdésből indult ki: az iskolai és otthoni nevelés kettősségéről, Makarenko modernebb értelmezéséből, de ezzel mintha csak a vendéglátó épület szellemének és az esetleges ellenőrzésnek akarták volna megadni a magáét, a vita hamarosan több irányban is elágazott.

Minden felszólalás új és új megdöbbenést váltott ki Jánosból. Szinte mindenki a parasztság helyzetével foglalkozott, a felszólalók között többségben voltak a paraszti származásúak, és a többiek is igyekeztek magatartásukban, szóhasználatukban hozzájuk idomulni – legalábbis erre az estére.

Feltárták a termelőszövetkezetek szervezésénél, a beszolgáltatásoknál elkövetett törvénysértéseket, parasztok jogtalan letartóztatását, az önkényeskedéseket a kuláklista összeállításánál. Valaki elmondta, hogy az ő vidéki városukban dolgozik egy funkcionárius, aki egymaga több embert jelentett fel, mint a város teljes lakossága összevéve, egy másik felszólaló egy névcsere folytán tévedésből agyonvert parasztember kálváriájáról beszélt. A júniusi kormányprogram célzott ugyan hasonló esetekre, maga János is hallott róluk, mégsem tudta elképzelni, hogy ilyen témákat ilyen nyíltan meg lehessen tárgyalni.

Később – sokkal óvatosabb formában – felmerült a Rajk-pör és a hozzá kapcsolódó koncepciós pörök ügye is, erről azonban a vita résztvevői lényegesen kevesebbet tudtak. Ugyanilyen tájékozatlanság látszott Sztálin szerepének értékelésében is. A Sztálin emlékét törvénybe iktató kormányhatározat még érvényben volt, de ők már számítottak rá, hogy ez a nimbusz hamarosan csökkenni fog. Találgatásukban nem a nyugati rádiók kommentárjaiból indultak ki, ezek szélsőséges hangjuk miatt nem találtak náluk hitelre, egyébként sem volt a teremben egyetlen ember sem, aki nem vallotta volna magát kommunistának, sokkal inkább olyan feltételezésekre támaszkodtak, mint az OSZSZK Kommunista Pártjának egyik frissen megjelent megemlékezése a polgárháborúról, melyben Lenin nevéhez viszonyítva aránytalanul keveset fordult elő Sztálin neve. Ebből bizonyos eltolódásokra következtettek a hatalmi egyensúlyban, mely esetleg a magyar helyzetre is kihatással lehet.

A vitatkozók legértékesebb rétegét János régi könyvtári kollégái alkották, az ő műveltségüket és tapasztalataikat már a raktárhelyiség folyosóján lezajlott beszélgetésekben megcsodálta. A fiúk azóta elhagyták a könyvtárat, és különféle tudományos munkakörökben dolgoztak, a szabadabb körülmények között ugrásszerűen fejlődtek tovább. János szorongva hasonlítgatta magát hozzájuk, úgy találta, hogy csak céltudatossága és mindent egy lapra tevő elszántsága szól az ő javára, sok más fontos tulajdonságban felülmúlják őt.

A többi hozzászóló nem tett rá hasonló kedvező benyomást. Egy középkorú, bajuszos, szemüveges férfi, aki népies módon nyakkendő nélkül összegombolt inget viselt, a kritikusokat támadta, amiért nem akarnak tudomást venni az irodalom nemzeti hagyományainak fontosságáról. János suttogva kérdezte Sebőköt:

– Ki ez?

– Kettesi. A Szabad Népnél volt irodalmi császár 1950-ben, ő csinálta meg a könyvindexet, zúzdába küldött egy csomó Jókai-regényt és a teljes Kemény Zsigmondot. Utólagos irodalmi születésszabályozás. Aztán persze lebukott, és most képezi át magát mártírnak.

Ez a felvilágosítás annyira ellentétben állott Kettesi mostani szavaival, hogy János azt hitte, szomszédja csak viccel, Sebők arca azonban komoly maradt:

– És nemcsak könyveket jelentett fel ez a tejeskávé, mert nézze meg: minden olyan barna rajta, mint a tejeskávé sok piszkos föllel, hanem embereket is. Elég volt egy formalista rím, hogy a költőt kinevezze Truman sógorának.

– És akkor hogy engedték be erre a gyűlésre?

Sebők állával körbemutatott:

– Azt hiszi, az ötven ember közül, aki itt ül, legalább húsznak nincs ugyanennyi vaj a fején? Mégis eljöttek, mert egy mozgalomban mindig csak a második hullámban jelentkezők erkölcsei után szoktak érdeklődni.

A vita tíz óra után ért véget, a résztvevők egy ideig még együtt maradtak, Jánost Sebők áthívta a pedagógusházzal szomszédos kisvendéglőbe.

Egy sarokban ültek le – távol a zenészek dobogójától –, János körülnézett.

– Miért hívják ezt a vendéglőt Philippinek?

– Úgy szoktunk elbúcsúzni, hogy „Philippinél majd találkozunk!”, és mindig ebben a vendéglőben futunk össze. Világos tehát, hogy ez a vendéglő Philippi.

Rumot rendeltek, Sebők megkóstolta, aztán elégedetlenül letette:

– Minél tovább emelik az árát, annál gyöngébb.

– Ha jól emlékszem, maga régebben nem ivott.

– Választanom kellett az ital vagy az altató között, és a rum határozottan jobb ízű. Egyébként mit szól a mai estéhez?

– Nagyon érdekes volt, csak azt nem értem, hogy engedik meg ezt?

Sebők kiitta a poharát:

– A rabok régi hibája, hogy dehumanizálják és ennek következtében túlértékelik a börtönőreiket. El szokták felejteni, hogy a börtönőr éppúgy a rácsos ajtóhoz van kötve, mint a rab.

– De kívülről! Látszik, hogy még sohasem volt bezárva – mondta János mosolyogva.

– Ez csak látszólag nagy különbség, az ő félelme a raboktól idegi megterhelésben épp annyi, mint a rabnak a korlátozottság. Ez a ma esti társaság annyival jutott tovább az átlagnál, hogy felismerte: a börtönőr sincs gránitból, biológiai alapon kiszámítható periódusai vannak, tehát egy bizonyos ideig tartó aktivitást fáradtsági időszak követ. És társadalmi méretekben véve, úgy gondolják, most következett be a börtönőrök elfáradása.

János Sebőkre nézett:

– És maga hogy kerül ide?

– Ezt hogy érti?

– Mikor először találkoztunk, és kimentünk römizni a konyhába, azt mondta, azért jön el a feleségétől, mert maga vegyészmérnök, és nem enged politikust csinálni magából. Ez a vitaklub mennyiben vegyészmunka?

Sebők a mellettük elhaladó pincér tálcájáról otthonos mozdulattal leemelt egy féldeci rumot, minden sietség nélkül megitta, csak aztán válaszolt:

– Mondhatnék erről magának valami elegánsat vagy cinikusat, de az az igazság, hogy én is csak most értem meg igazán: mennyire el vagyunk rontva. Mint a régi táncosok a kályhától, mi mindig csak a politikától tudunk elindulni, még az utcán heverő kövecskében is elsősorban ideológiai tartalmat látunk. És ez magához szívja, a saját képére formálja minden erőnket.

– De hát maguk, legalábbis ma este, igazán nem úgy beszéltek, mintha vonalasak lennének.

Sebők szomorúan mosolygott.

– Hadd mondjam el magának életem legkeserűbb felfedezését: nem lehet kibújni a bőrünkből. Az a másik bőr, amibe szeretnénk belebújni, ha jól megnézzük: a saját régi bőrünk. Az, hogy én szemben állok a rendszerrel, az nem jelent semmivel sem többet annál, mint hogy szemben állok a rendszerrel, és kész. Ebből önmagából nem születik magasabb rendű emberi vagy társadalmi kategória még akkor sem, ha valakit esetleg felakasztanak érte.

Sebők hirtelen elhallgatott, a közeli nyomdából egy újságíró-kompánia jött át a kisvendéglőbe, üdvözölték Sebőköt, és leültek az asztalhoz, a forma kedvéért János is maradt még néhány percig. Hallgatta a társalgást, úgy érezte, mintha a pedagógusházbeli vita folytatódna valamivel magasabb szinten, fárasztotta a lendület és a bizalmasnak tűnő adatok halmaza, amivel az újságírók jólértesültségüket fitogtatták. Órájára nézett, úgy határozott, hogy öt perc múlva elköszön a társaságtól.

Az egyik újságíró váratlanul Károlyi Miklósról kezdett beszélni, a név valamennyiük figyelmét felkeltette. Azt állította, hogy a közeledő kibontakozásban Károlyinak vezető szerep jut majd, és ezzel nemcsak a különböző értelmiségi mozgalmak tagjai, hanem maga a hivatalos apparátus is tisztában van. Az asztal körött ülők épp Károlyi múltját kezdték boncolni, János feszülten figyelt: végre megtudhatta, mit tart a külvilág Károlyiról, mikor egy pincér lépett oda az asztalukhoz:

– Flandera urat kérik a telefonhoz!

János csodálkozva ment át a telefonfülkébe, senkinek sem említette, hogy eljön ebbe a vendéglőbe:

– Halló, ki az?

A vonal túlsó végén egy női hang szólalt meg, János már az első kérdésről felismerte Mester Annát:

– Nem kellene már hazamenni? A felesége biztos nyugtalan.

– Üdvözlöm, Anna, hogy van?

– Még egy ilyen kérdés, és leteszem a kagylót. Induljon el az Üllői úton a Múzeum körút felé, a páros oldalon, majd útközben magára török. Körülbelül a Ludovikánál találkozunk.

– Milyen jól ismeri Pestet.

– Ne felejtse el: valaha kalauznő voltam – mondta Anna, és letette a kagylót.

A görög kolóniában rendezett ünnepség óta háromszor-négyszer találkoztak, mindannyiszor hasonló módon. Néha csókolództak egy-egy sötét kapualjban, de János nem engedte el magát, tudta, hogy Anna még sokáig nem lesz a szeretője. A nő számára egyelőre a karrierje volt a legfontosabb, bárhogy vigyázott is, szavaiból és gesztusaiból kiütközött a primitív célratörés és ideges agresszivitás – és a karrierjét nem mozdította volna elő egy esetleges viszony Jánossal.

János elköszönt a társaságtól. Sebők megígérte, hogy a legközelebbi találkozóra is küld meghívót. Míg végigsétált a kihalt és rosszul világított Üllői úton, János eltűnődött: nem kellene-e legalább ideiglenesen lezárni kapcsolatát Annával? Ez az állapot nem maradhat így sokáig, van rá esély, hogy a nő teszi meg ezt a lépést, jobb volna, ha elébe vágna, és ő kezdeményezne. A szakítás mellett szólt az is, hogy Altschuler vagy Nagyezsda is tudomást szerezhet a találkozásokról, és János egyelőre el akarta kerülni a botrányt.

Bár ezek az érvek egyértelműen a szakítás felé mutattak, János mégsem találta teljes értékűnek ezt a megoldást. Időt és energiát fektetett ebbe a kapcsolatba, ha most visszalép, vesztesként távozik, ez bántotta volna önérzetét, és úgy érezte, ettől függetlenül sem engedhet meg magának hasonló pazarlást. Próbálta úgy formálni a lehetőségeket, hogy ez a szakítás legalább egy lépcsőfokkal feljebb segítse.

Hirtelen eszébe jutott egy kombináció, melyen maga is annyira megdöbbent, hogy megállt, és nekitámaszkodott egy üzlet lehúzott redőnyének.

– Mi volna – dünnyögte maga elé –, ha átpasszolnám Annát Károlyinak?

Minél tovább gondolkozott ezen az ötleten, annál hasznosabbnak tűnt, csodálkozott, hogy nem jött rá hamarabb. Nem lehetett kétséges, hogy az ő karrierje szorosan kapcsolódik Károlyi sorsához, viszont hogy Károlyi visszatérhessen a politikai arénába, előbb a magánéletét kell rendbe hozni. János érzése szerint ezt a változást csak egy céltudatos nő vihette keresztül, és Mester Anna alkalmasnak látszott erre a feladatra.

Azután Anna helyzetébe próbálta beleképzelni magát, ebből a szemszögből sem talált semmiféle ellenérvet, a kapcsolat Károlyival Anna esélyeit is megsokszorozza. Ha Anna elfogadhatónak tartja Károlyi személyét, valószínűleg megragadja ezt a lehetőséget.

János az utca túlsó oldaláról már látta közeledni Annát, sajnálta, hogy nem maradt több ideje a részletek végiggondolására. Kilépett az üzlet előtti sötét térből.

Anna széles keretű, fekete szemüveget viselt, futó csókot nyomott János arcára, és intett, hogy forduljanak vissza, majd a Nagyvárad teret is elhagyták, keskeny ferencvárosi mellékutcában mennek tovább.

– Miért jár ilyen helyekre? – kérdezte Anna.

– Milyen helyekre?

– A pedagógusházba. Maga még ki sem lépett a kapun, a Belügyben már mindent tudtak.

Ha János az első indulatára hallgat, kikéri magának a figyelmeztetést, de ezen az estén nem akart vitatkozni Annával. Vállat vont, és anélkül hogy tudta volna, esti beszélgetőpartnere, Sebők stílusában válaszolt:

– Nem kell túlbecsülni a veszélyeket, nincs itt olyan nagy rend. A slamposság enyhíti a diktatúrát.

– De magának akkor is vigyáznia kell, nem szabad elcsúsznia ilyen kis narancshéjon.

– Nem tudom, ki fog előbb elcsúszni: maga vagy én?

János megállt, és szembefordult Annával:

– Egyébként nem a magam kedvéért mentem el oda.

Anna hitetlenül rázta a fejét.

– Maga nem az az ember, Jancsi, aki más kedvéért megy el valahová.

– Most mégis erről volt szó.

– Ki az a boldog ember?

– Egy barátom, Károlyi Miklós.

Figyelte Anna arcát, aki láthatólag hiába próbálta beleilleszteni ezt a nevet meglevő ismereteibe. János elmesélte barátságuk történetét, úgy gondolta, hogy minden feltűnés nélkül sikerült felkeltenie a nő érdeklődését, és abban sem volt kétsége, hogy Anna rövid időn belül mindent meg fog tudni Károlyi Miklósról.

János erre az estére beérte ennyivel, ha tovább foglalkozik az üggyel, okvetlenül felkeltette volna Anna gyanakvását. Megállt, behúzta Annát egy kapumélyedésbe, és megcsókolta, a nő mellével hozzásimult, de csípőjét érezhetően elhúzta Jánostól.

Néhány héttel később Mester Anna felhívta Jánost, és kérte, ha legközelebb kilátogat Károlyihoz, szóljon neki is, szeretné elkísérni. János alig leplezett elégedettséggel vette tudomásul a jelentkezést. Pénteken, ez volt a látogatások megszokott napja, mert Nagyezsda késő estig bent maradt az egyetemen, együtt mentek ki a zugligeti kis víkendházba.

Mester Anna több mint húsz percet késett, a hegyek felől már erősen alkonyodott, mikor villamosra szálltak. János csak nehezen gyűrte vissza magába szemrehányásait, Károlyi is hozzászokott a pénteki találkozók rendjéhez, most már valószínűleg azt hiszi, hogy nem jön.

Egymással szemben ültek, beszélgetés közben János a szeme sarkából megvizsgálta a nő ruháját: öltözékének szinte minden darabja külföldről származott, derékban kissé lezserre szabott kék buklékosztümje éppen úgy, mint kék cipője és kézitáskája. Fehér blúzán kívül lánc lógott, függő helyett régi dupla aranydukáttal.

János tudta, hogy Anna nem az ő számára öltözködött ki, ez már a Károlyival kapcsolatos tájékozódásnak lehetett a következménye, őszintén remélte, hogy a nő felkészülése nem lesz hiábavaló.

Céljuknál egy megállóval korábban, a zugligeti villamos régi végállomásánál szálltak le. Anna belekarolt Jánosba, másik kezével pedig körbemutatott:

– Szép környék.

– Igen, csöndes. Többször jártam már itt.

– És nem talált semmi feltűnőt?

– Mit kellett volna találnom?

– Nem akarom megijeszteni, de nézzen fel, a Petőfi-kunyhóig legalább nyolc megfigyelő őrhely van.

– Az amerikai lakóházra vigyáznak?

– Nemcsak arra. Legalább kettőt-hármat maga is felfedezhetett volna közülük.

– És maga ennek ellenére fel akar jönni? Nem kockáztat túl sokat?

– De, túl sokat kockáztatok. Csak hát ebben állapodtunk meg, hogy fent a csúcson találkozunk, és kockázat nélkül oda nem lehet feljutni.

– Kivel akar találkozni a csúcson?

– Magával. Még nem mondtam?

A mohával benőtt lépcsőkhöz érve lehúzta magához a fiú fejét:

– Ha nincs ellenére. Sokkal jobb, ha azt hiszik, hogy csak szemérem elleni vétségre készülünk.

Csókolódzva kapaszkodtak fel a meredek úton. János a kosztümkabát alatt átkarolta a lány feszes derekát, és megsimogatta a mellét. Egész kapcsolatuk alatt először most kívánta meg igazán, megfordult a fejében, hogy nem mennek fel Károlyihoz, hanem behúzódnak a sötét fák alá, de a kert bejárati vaskapuja előtt mégis szétbontakoztak.

János ment előre, meg-megbotlott a félhomályos út macskakövein, de a víkendház közelében már jobban lehetett látni, mert a függönyön keresztül kivetődött a petróleumlámpa fénye.

János kopogott a faház ajtaján, hallatszott, hogy Károlyi felkel, és félrehúzza a reteszt, kijött, kopott, kék melegítőt viselt, ebben még soványabbnak látszott. Kezet nyújtott:

– Jó estét, Jancsi, már azt hittem, ezen a pénteken elmarad.

Megfogta a pad támláját, nedves lett a keze.

– Jöjjön beljebb, itt kint már minden vizes a harmattól.

Mester Anna, aki eddig az ösvény utolsó terméskövén állt, hirtelen belépett a petróleumlámpa fénykörébe. János széles mozdulatot tett felé:

– Mester Anna. Engedje meg, hogy bemutassam a barátomat: Károlyi Miklóst.

Azok ketten nem figyeltek a szavaira, kezet fogtak, Anna olyan bizalmasan nézett Károlyira, mintha már számtalanszor találkoztak volna, a férfi is érdeklődve viszonozta a pillantást. János várt néhány pillanatig, nehogy megbontsa a hangulatot, aztán a nyitott, világos ajtóra mutatott:

– Menjünk be.

Károlyi csak most engedte el a nő kezét:

– Ne haragudjanak, nekem kellett volna behívnom magukat.

A lámpán kívül egy petróleumkályha is égett bent a házban – enélkül már nehéz lett volna elviselni a hidegre fordult szeptemberi estét –, nagy pléhbögrében tea forrt. Munka közben zavarhatták meg Károlyit, a székeket könyvek borították, az asztalra pedig jegyzetek voltak kirakva. Károlyi sietve kiszabadította a székeket, és helyet kínált, kitöltötte a teát, a gyékényfonattal díszített kis szekrényből pálinkát vett elő. Mester Anna körülnézett:

– Milyen szép kis ház.

– Nem különös. Arra jó, hogy az ember eltöltse benne a negyven napot.

– Milyen negyven napot?

– Arra a negyven napra gondolok, amikor Jézus visszavonult a magányba. Elnézést az összehasonlításért.

Mester Anna nevetett:

– Csak nehogy maga is úgy járjon.

– Ha én választom ki azt a két latrot, akit mellém szegeznek, szívesen vállalom a keresztséget.

Károlyi összeszedte a jegyzeteit, és egy újsággal letakarta, nehogy a pálinka ráfröccsenjen. Mester Anna a füzetlapokra nézett:

– Miről ír?

– Vázlatok egy soha meg nem írandó könyvhöz: „Hatalom és romantika.”

– Mi az alapgondolata?

– Minden hatalom visszamegy romantikáért létének abba a korszakába, mikor még nem rendelkezett hatalommal, sőt, látszólag esélyei is alig voltak a hatalom megszerzésére.

– Miért?

– Mert romantikus alaphelyzetet csak egy nagyobb erővel való szembeszállás teremthet. A romantika azonban bosszút áll, mert később, mikor a rendszer már győzött, nem hajlandó megszűnni, hanem a hatalom politikai ellenfeleinek vonzerejét fokozza. De ez magát, Anna, biztos nem érdekli.

– Dehogynem, már én is gondolkoztam ezen.

– Tulajdonképpen nem is tanulmány lenne, hanem egy szellemi önéletrajz. Az enyém és az egész nemzedékemé.

János ujjai között egy papírnehezéknek használt követ forgatott, úgy hallgatta a beszélgetést. Eszébe jutott, hogy Károlyi, mikor elégette a visszakapott iratokat, azt mondta, nem akar önéletrajzot írni. Úgy gondolta, ezt és a többi változást Károlyi külsejében és hangulatában nem rendkívüli események okozták, hanem egyszerűen kipihente magát. János feltételezte, hogy Károlyi ezen az estén még a valóságosnál is jobb formát mutat, Anna figyelme inspirálja, éppoly könnyedén és szellemesen fogalmazott, mint azon a régi karácsonyi estén, mikor még a felesége hallgatta őt.

– Megtalálta az új közönséget – mormogta magában János, egy bocsánatkérő mosollyal felállt, és kiment a kertbe. Nekitámaszkodott egy fának, meglazította a nyakkendőjét, hogy a szél átfújja izzadt felsőtestét. Nézte a víkendház világos ablakát, a csukott ajtón keresztül is hallotta Mester Anna nevetését.

Bár a terve minden valószínűség szerint sikerült, nem érzett semmiféle örömöt vagy elégedettséget. Egy levelet tépett le a fáról, rosszkedvűen szaggatta szét mind apróbb darabokra. Nem értette, mi tartja meg őt ezeknek az embereknek a világában, és miért vállalja a méltatlan, lealacsonyító részvételt az életükben.

– Van bennem valami, amiért kár – mondta maga elé –, és nagyon olcsón adom el.

Még egy ideig nem akarta zavarni Károlyiékat, sétára indult, és tett néhány tornamozdulatot, az egykori teniszpálya mélyén a csap alatt egy vízzel telt hordó állt, félrehajtotta a víz színét ellepő sárga leveleket, és megmosta az arcát. Megigazította a nyakkendőjét, köhintett, és visszament a víkendházba.

Károlyi épp kiakasztotta ballonkabátját a kis szekrényből, Anna vidáman mondta:

– Képzelje, Jancsi, rá tudtam beszélni Miklóst, hogy lejöjjön velünk egy vendéglőbe.

– Gratulálok.

János tudta, hogy illene velük maradni, de képtelennek érezte magát, hogy ebben a szituációban végigtársalogja az estét. Arra hivatkozva, hogy a felesége elé kell menni, elbúcsúzott, és ellenállva minden rábeszélésnek, a lejtős utca alján felszállt a villamosra. Kint maradt a peronon, még látta Károlyi tétován búcsúra emelt karját, biztatóan visszaintett.

Mielőtt átszállt volna az autóbuszra, elhatározta, hogy pár percre bemegy a körúti Csillag büfébe, és iszik valamit. Ha elfáradt, máskor is szívesen elálldogált valamelyik sarokban, és figyelte a vendégek hullámzását, a kialakuló beszélgetéseket.

Messziről azt hitte, hogy a büfé már bezárt, ugyanis, valószínűleg rövidzárlat következtében, kialudtak a mennyezeti neoncsövek. A kiszolgálás azonban nem szünetelt, az étel- és italpultoknál vastag gyertyák égtek, még a távoli sarkokba is elvetődött valamennyi fény. A mozgás lelassult, és a körvonalak egybefolytak, csak a gyertyák mellett élénkültek fel a színek, az imbolygó fényben fel-felvillant a kiszolgálónők fehér köpenye, ételt osztó, könyökig feltűrt karjuk különösen vastagnak és erősnek tűnt.

János jól érezte magát a félhomályban, amely eltakarta fáradt arcát. Egy pogácsát és két deci bort vett, beállt az egyik sarokba, az utcára nyíló vastag ablaküveg elé. Az evőpolcról már rég nem szedték le a szennyes edényeket, a zöld linóleumot elborították a tányérok és poharak.

János az órájára nézett: fél tizenkettő elmúlt, Nagyezsda már egy órája várhatta, de ő egyelőre még nem sietett hazafelé. Ivott egy kortyot, és hallgatta a mellette állók beszélgetését. Arra figyelt fel, hogy egy felszolgálónő lép oda a polchoz, és a tálcájára teszi az üres edényeket. János segítő mozdulattal közelebb húzott egy tányérhalmot.

– Köszönöm – mondta a felszolgálónő, felsőtestével erőlködve a megrakott tálca fölé hajolt és elment.

A nő hangja ismerősnek tűnt, de János nem akart hinni saját feltételezésének, figyelmesen nézett utána, a gyertyák fényéhez közeledve alakja, arcvonásai is kivehetőbbé váltak: a felszolgálónő Bóna Erzsi volt.

János megdöbbenve húzódott be az ablakmélyedésbe, nem tudta elképzelni, hogy kerülhetett ide a nő. Leszámítva a szanatóriumi csomagot, melyben levágott haját küldte el, majdnem három éve nem kapott hírt róla. Úgy gondolta, hogy lent maradt a Tápió menti faluban, és férjhez ment Eszti bátyjához. Megjelenése olyan valószínűtlennek tűnt, hogy János inkább arra gondolt: a gyér világításban káprázott a szeme.

A felszolgálónő visszatért, ismét alig néhány lépésnyire haladt el tőle, izzadt homlokán felcsúszott a fehér fejkötő, bár arca megtelt, alakja a szoros köpeny alatt is láthatóan megereszkedett, mégis fel kellett ismernie benne Bóna Erzsit.

Megvárta, amíg a nő eltűnik a mosogatóhelyiség függönye mögött, és sietve elhagyta a büfét, az áramszünetet akármelyik pillanatban feloldhatták, és az éles neonfényben elkerülhetetlen lett volna a találkozás.

Nem tudott eltávozni a környékről, az utcán sétálgatott, és vissza-visszafigyelt az ablakra. Valóban hamarosan kigyulladtak a mennyezeti lámpák, jól látta, hogy Erzsi időközönként végigmegy a helyiségen, elhárítva a részegek bizalmaskodásait.

János szerette volna hallani a hangját. Egy utcai fülkéből felhívta a büfét, és bemondta a lány nevét, kisvártatva hallotta Erzsi csodálkozó hangját:

– Halló! Ki az?

János várt néhány pillanatig, aztán visszaakasztotta a kagylót a horogra.

Frank Ignác a börtönből szabadulva egyenesen a Szabolcs utcai kórház urológiájára került, az orvosok műtéttel próbálkoztak, de már nem tudtak segíteni a beteg veséjén. 1954. október elején, alig néhány héttel kiszabadulása után az öregember meghalt.

Temetésének helyét és időpontját nem közölték az újságok, Frank egyedül élt, megmaradt távoli rokonai sem tartották fontosnak, hogy gyászcédulát nyomassanak, maga Károlyi is csak a temetés délelőttjén értesült róla. Tanu, a színész üzent ki a szomszédos kert tulajdonosnőjével, pontos időt ő sem tudott mondani.

Károlyi azonnal abbahagyta a munkát, átöltözött, futva vette lefelé a lépcsőket, hogy elérje a húszpercenként közlekedő hegyi villamost.

Kiutazott Rákoskeresztúrra, szabadulása óta harmadszor vagy negyedszer jött át a pesti oldalra, érdeklődve nézegetett ki az ablakon, akkor sem fordította el a tekintetét, mikor a Gyűjtőfogház épülete mellett haladtak el. Csodálkozva vette észre magán, hogy ez az emlék egyáltalán nem hat rá nyomasztóan, sőt inkább úgy tűnik neki, mintha ott bent sokkal egyszerűbb és elviselhetőbb lett volna az élete.

A temetőnél az első megállóban akart leszállni, de eszébe jutott, hogy Frank zsidó volt, és bár nem tartotta a vallást, rokonai valószínűleg mégis a zsidótemetőben helyezik el. A bejáratnál figyelmeztették Károlyit, hogy fedetlen fővel nem léphet be, egy öregasszonytól sapkát bérelt.

Az irodaépület falán megnézte a kis hirdetőtáblát. Frank Ignác temetésére fél háromkor került sor, még több mint egy órája volt addig, visszaadta a sapkát az öregasszonynak, és átment a keresztúri temetőbe.

Sütött a nap, de a környék elhagyatott volt, csak a sírkőfaragók kopácsolása hallatszott ki a félig fedett műhelyszínekből. Károlyi menet közben egy cédulát keresett elő a tárcájából, megnézte a parcella és a sor számát. Nem tudta pontosan, merre van a felesége sírja, csak közvetlenül szabadulása után járt kint egyszer, Fejért bízta meg, hogy gondozza a sírt.

Egy csokor rózsát vásárolt, és a sírra helyezett bádogvázába tette. Leült a padra, végigolvasta az aranyozott betűket a szürke grániton, aztán hátratámaszkodott, becsukta a szemét. Feleségére próbált gondolni, de az asszony képe csak homályosan tűnt fel lehunyt szemhéján.

Arra rezzent fel, hogy megáll előtte egy kertész. Azt állította, hogy ő ültette a sírra a virágokat, és százötven forintot kért. Károlyi látta rajta, hogy hazudik, de nem akart vitatkozni, szótlanul kifizette.

Mire visszatért a zsidótemetőhöz, a bejáratnál már tizenöt-húsz hivatali rendszámú autó parkírozott. Károlyi arra gondolt, hogy talán Frankkal egy időben valamilyen jelentősebb személyiséget is temetnek, bár ezek számára a Fővárosi Tanács inkább a Kerepesi temetőben vagy a Farkasréten szokott díszsírhelyet adományozni.

A halottasház előtti kis téren öt-hatszáz ember zsúfolódott össze. Károlyi megpróbált átfurakodni a tömegen, hogy legalább egy pillantást vethessen Frank koporsójára, de nehezen jutott előre, valamennyi várakozónak ez volt a szándéka. Útközben néhány ismerőse köszöntötte: börtönbeli társak és régi illegális mozgalmi emberek, tíz-tizenöt éve nem látott arcok bukkantak fel a sűrűből.

Sikerült eljutnia a ravatalozó küszöbéig, benézett: a zsidó szokás szerinti gyalulatlan deszkakoporsó mellett Frank rokonsága állt, egy temetői szolga sorra járta őket, és egy késsel belemetszett a férfi hozzátartozók ruhájába, majd a kántor énekelni kezdett.

A koporsó körül kialakuló térség túloldalán, a héber feliratos bársony faltakarók előtt egy csoport helyezkedett el, kissé félrehúzódva, mintha egyaránt fontosnak tartotta volna, hogy ittlétét jelezze, ugyanakkor megjelenése ne tűnjön a kelleténél nyomatékosabbnak. A bejáratnál veszteglő állami autók gazdái voltak, akik félhivatalosan vagy inkább saját elhatározásukból jöttek el, feltételezhették, hogy az idők változásával talán érdemmé emelkedik majd részvételük Frank Ignác temetésén. A csoportból valaki bólintott. Károlyi úgy gondolta, hogy őfelé, de a homályos helyiségben nem lehetett kivenni az illető arcvonását.

Hátulról újabb és újabb csoportok törekedtek befelé. Károlyi félreállt az útjukból, és visszament a kerítés menti kopár fák alá. A tömeg közben tovább szaporodott, már nyolc-kilencszázan is lehettek, kiszorultak a temető kapuja elé.

Károlyi szinte mindegyik régi fogolytársával összeakadt, az elítéltek kimondatlanul megőrizték börtönbeli szolidaritásukat. Minden eseményen megjelentek, mely közösségüket érintette, vitákon, esküvőkön, temetéseken, de akkor is, ha egy vállalati kultúrcsoport valamelyik társuk színdarabját mutatta be. Most is egy csoportba verődtek, hívták Károlyit maguk közé, de ő elhárította, nekidőlt a falnak, és tenyerével eltakarva cigarettáját, rágyújtott.

Tábori, egy szociográfus jött oda hozzá, őt szintén a börtönből ismerte. Nem szerette túlságosan ezt a tapadó modorú férfit, bent a börtönben csúszó-mászó viselkedésével szerzett kedvezményeket magának, társai „siti princ”-nek hívták. Tábori negyven-negyvenöt éves lehetett, divatosan öltözködött, haját rövidre vágatta, a vállán sportszatyor lógott. Károlyi meglepődött, úgy emlékezett, hogy a börtön előtti időkben Tábori alig adott a külsejére, évekig ugyanabban a kopott kabátban és szürke kalaptompban járt. A változások magyarázataként feltűnt mellette egy vékony, szőke lány, és a kezét nyújtotta:

– Mari vagyok.

Károlyi meghajolt, és elmormogta a nevét. Ismerte Tábori régi feleségét, és öntudatlanul ellenérzés támadt fel benne a pár iránt.

– Sokan vannak – mondta Tábori.

– Inkább azt hiszem, kevesen.

– Nyolcszáz ember nem elég egy temetésre?

– De elég, a mi temetésünkön nem lesznek ennyien.

– Akkor miért kevés?

– Azért kevés, mert tulajdonképpen mindenki itt van, aki valaha a mozgalomhoz tartozott, él, és számítani lehet rá. Ehhez képest viszont kevés a nyolcszáz ember.

– Mindenki itt van, kivéve Frank Ignác gyilkosait.

Károlyi türelmetlenül legyintett, jelezve, hogy nem akar erről a témáról beszélni, inkább átterelte a szót Táborira.

– Most mivel foglalkozik?

– Benzinkutas vagyok. Össze akarom szedni magam egy kicsit anyagilag.

– A benzinkútnál sült le ilyen szépen?

– Nem, egész nyáron strandra jártam. Rájöttem, hogy semmi sem olyan fontos, mint a fizikum.

Bent a halottasházban véget ért a szertartás, a koporsót egy fekete vászonnal letakart kézikocsira rakták, a temetőszolgák a kocsirúdhoz álltak, és várták, hogy elindulhassanak a sír felé. Először a családtagok léptek ki és zárkóztak fel a kocsi mögött, őket követték a hivatalos személyek.

Károlyi a csoportból egy pillanatra meglátta Noszter Németh Istvánt, a férfi ránézett, majd újra eltűnt a sokaságban.

Károlyi nem követte a kocsit, szemével elbúcsúzott a lassan távolódó koporsótól. Látta maga előtt Frank arcát, keresett az emlékei között egy mondatot, mely felidézte az öregember száraz orrhangját is: „A történelmet – mondta egyszer suttogva a börtön munkatermében – alkoholtól közepesen befolyásolt állapotban követték el, de a legújabb bírósági gyakorlat szerint ez nem számít enyhítő körülménynek.” Károlyi elmosolyodott, és kifelé indult a temetőből.

A végállomáson nem állt bent villamos, Károlyi el akarta kerülni, hogy ismerősökkel találkozzon, az üvegezett bódé mögött ült le egy padra. Továbbra is Frank Ignác járt az eszében, úgy találta, hiába kísérték el százan és százan a sírig, talán egyetlenegy sem volt közöttük, akinek érzelmileg is jelentett volna valamit az öregember halála.

Rögtön felülbírálta gondolatait, nem engedte meg magának, hogy Frank Ignác ürügyén valójában saját elképzelt halálán szánakozzon, de azért átfutott rajta a gondolat, hogy ha ő most hirtelen meghalna, legföljebb Fejér Béla és Mester Anna lépkedne a koporsója után.

Autó fékezett le, valaki csikorgó léptekkel közeledett a sóderrel felszórt úton, Károlyi felnézett: Noszter Németh István állt előtte.

– Üdvözlöm, Miklós, láttam egy pillanatra a temetésen, de utána eltűnt. Csak összehozott minket a sors. Hogy van?

– Ez csakugyan érdekli magát?

Károlyi legyintett, és elfordult, de Noszter Németh nem adta fel a harcot:

– A városba megy? Bevihetem kocsival.

– Villamossal megyek.

– Akkor én is. Beszélni szeretnék magával.

Noszter Németh elküldte a kocsit, és ő is leült a padra:

– Ha van két ember a világon, akiknek barátoknak kellene lenni, akkor, azt hiszem, mi vagyunk azok. Semmit sem sajnálok annyira, mint hogy a félreértések mindig megzavarták a barátságunkat.

– Mondja: mit erőszakoskodik itt? Ha kaserolni akarja magát, nincs ok rá, ne féljen: soha, semmiféle formában nem állok bosszút. Ezért csak megérdemlek annyit, hogy most elmegy innen.

– Ha csak rólam van szó, ide sem jöttem volna. Tudtam, hogy mire számíthatok magától, és bennem is van önérzet.

Károlyi nevetett:

– Magában önérzet? Nagyon jó.

Noszter Németh kezdett indulatba jönni, arcán kigyulladt a három szemölcs:

– Újra csak azt mondom: nem a saját érdekemben alázkodom meg maga előtt.

– Az Isten szerelmére, hagyja már abba, temetésre jöttünk, nem röpgyűlésre! Még el sem temették Ignác bácsit, maga már sütögeti a saját pecsenyéjét. Hagyja már abba, legalább ennyi tisztesség legyen magában.

Noszter Németh felemelte a hangját:

– Mi fiatalkorunkban alávetettük életünket egy célnak: az országot, a népet akartuk szolgálni, és ez alól nincs utólagos felmentés. Magára most szükség van, és nem tehet túl Cincinnatuson, hogy a veszély esetén sem jön föl Rómába.

– Nincs érzékem a képes beszédhez, mit ért ezen a Rómán?

– A rendszert.

– Maga lesz olyan kedves, és nem írja elő a számomra, hogy mit tehetek, és mit nem. Még Róma nevében sem. Róma jobban tenné, ha hallgatna. Róma adós nekem körülbelül ezer börtönben töltött éjszakámmal, adós a feleségemmel, kétezer könyvvel, amit már sohasem fogok elolvasni, és adós illúzióim maradékával. Egyelőre Róma örüljön, hogy én nem követelem a tartozásomat.

A város irányából most érkezett be a villamos, már nagyobb kiesés lehetett a forgalomban, mert a hurokvágányokon sietve átkötötték az áramszedőt, hogy minél hamarabb indulhasson visszafelé. Károlyi felállt, Noszter Németh melléje lépett:

– Nekem konkrét elképzeléseim vannak, tudnánk találni egy olyan beosztást, amely méltó a maga tehetségéhez.

– Nem érdekelnek az elképzelései.

Károlyi elindult a villamos felé, mikor látta, hogy régi iskolatársa vele akar tartani, megállt:

– Természetesen maga is utazhat villamoson, ha akar, de ha fel mer szállni az én kocsimra, esküszöm, a sínek közé lököm.

Noszter Németh nem követte tovább, de ünnepélyes hangon utánaszólt:

– A gorombaságát annak tudom be, hogy maga is meg van győződve az én igazságomról. Épp ezért a válaszát nem tekintem véglegesnek, újra meg fogom próbálni, és ha kell, harmadszor is.

Károlyi alig várta, hogy a villamos kiinduljon a végállomásról, és Noszter Németh eltűnjön a szeme elől. Az ajánlat, amit tett, még Noszter Németh személyénél is jobban nyomasztotta, gondolni sem akart rá, hogy újra politikával foglalkozzon, de azt be kellett látnia: nem maradhat élete végéig Fejér Béla zugligeti kertjében.

Ha kedve és hajlama szerint választhatott volna, legszívesebben egy középiskolában vagy nevelőintézetben tanított volna, de el sem tudta képzelni, hogy az ő káderlapjával tanári álláshoz lehessen jutni.

Rosszkedvűen szállt át a zugligeti villamosra, ezen morfondírozott még akkor is, mikor a kerti út kövein a víkendház felé tartott. Meglepődve vette észre: bent a házban ég a lámpa, Mester Anna várja őt.

A hosszú, nyomasztó nap után könnyűnek és felszabadultnak érezte magát. Megállt, és kigombolta az ingnyakát, ujjai hegyével meglazította átizzadt gallérját. A hegyek mögött valamelyik faluban fél kilencet kongatott a toronyóra, a tiszta, felhőtlen égen szinte látni lehetett a lebegő óraütéseket.

Károlyi fázni kezdett, de nem nyitott be a víkendházba. Rossz előérzete támadt, és hiába próbálta eloszlatni azzal a magyarázattal, hogy ez a szorongás nem más, mint az egész nap maximálisan megterhelt idegeinek tiltakozása az elért feszültség megszűnése ellen. Mint máskor, most sem engedte meg magának, hogy komolyan vegye rossz sejtelmeit, megigazította ruháját, és kopogtatott a víkendház ajtaján.

Mester Anna már kora délután feljöhetett, a háromszor három méteres helyiség minden szögletében meglátszott munkájának nyoma. Rendbe tette Károlyi ruháit és jegyzeteit, a szekrény aljában összerakta a kénytelenségből itt tárolt növényvédő porokat és szerszámokat, befűtött, a petróleumkályhán teavíz forrt.

Anna melegítőt húzott, és az ágyon végigdőlve olvasott. Károlyi beléptére letette a könyvet, mosolyogva felnézett. Károlyi behúzta maga után az ajtót, és megállt, felesége halála óta most fordult elő először, hogy hazatéréskor nem üres szoba várta.

– Hogy tetszik a ház, Miklós? Nem zavartam össze valamit?

– Lehetetlen, semmi összezavarnivalót nem hagyok másra. Egyébként köszönöm.

Kezet csókolt a lánynak, aki könnyedén megsimogatta előrehajló fejét. Felkelt, megterített, a tea mellé hideg rántottmáj-szeleteket tett a tányérra. Károlyi megdörzsölte kivörösödött kezeit:

– Jön a tél, és ennek nem kis részben én vagyok az oka.

– Maga? Miért?

– Mindig úgy éreztem, hogy a telet lassan csempészik be a kertbe, amikor nem figyelek oda, egy fa leveleit sietve átfestik sárgára, elhervasztanak egy virágot. Ha erősen figyelném a kertet, és lelepleznék minden ilyen szándékot, mindig nyár maradna.

Anna nevetett:

– Bolond. Egyen.

Károlyi lassan harapdálta a rántott májat, rossz fogai miatt csak elöl tudott rágni, közben elmondta, hogy mi történt a temetésen és utána a villamosmegállóban. A nő nem szólt közbe, de tekintetén látszott, hogy pontosan követi az elbeszélést, és ismeri a szereplőket, egyetlen megemlített név után sem kérdezte meg: ki az. Mikor Károlyi a Noszter Németh Istvánnal való találkozásig jutott el, Anna arcán fokozódott a feszültség, most sem mondta ki nyíltan a véleményét, csak óvatosan megkérdezte:

– És ha más teszi ezt az ajánlatot, elfogadta volna?

– Ugyanezt az ajánlatot?

– Igen.

– Nem hiszem. Az egész dologban van valami középkori, ennél még a feudalizmusban is elegánsabb módszereket használtak.

– Ilyenkor nem a formát kell nézni.

– Mindig a formát kell nézni. Ahol az eszünk cserbenhagy, az ízlésünk néha még tud tájékozódni.

– Maga mindent eladna egy szép mondatért.

Károlyi bocsánatkérően mosolygott.

– Ne haragudjon. Valaha még súlyos büntetés vár rám azért, amiért ilyen jól fogalmazok. És az összes rám váró büntetés közül ez az egyetlen, melyről belátom, hogy jogosult.

– De most az egyszer próbáljon komolyan gondolkozni. Az országban elindult a megtisztulás, az eredmény csak attól függ, hogy maga és még néhány hasonló ember részt vesz-e benne.

– Maga remek honleány, Anna, de engem semmi sem érdekel abból, amit felsorolt: sem az ország, sem a megtisztulás, sem az eredmény. Egyetlen tartozásom van még a világgal szemben, ha a dolgok majd a robbanásig jutnak el, fegyvert kell fognom.

– A rendszer ellen?

– Nem, sajnos mellette, mindig csak mellette. De ez soká lesz, és az sem biztos, hogy egyáltalán lesz.

– De ha az ország nem érdekli, miért nem törődik legalább saját magával?

Károlyi a saját kezére nézett:

– Nem érdekel ez az úr.

– Itt akar élni ebben a víkendházban?

– Miért? Ez nagyon jó hely.

– És holnap vagy holnapután is beéri vele?

– Én csak a jelenlegi magamért vállalom a felelősséget. És legfeljebb a múltamért. A legnagyobb mértékben erkölcstelen az az ember, aki előre vállalja a felelősséget a jövőjéért.

Anna fölkelt, és a mellére szorította a széken ülő Károlyi fejét:

– Elviszem magát innen.

Károlyi becsukta a szemét, arcát a melegítőhöz szorította.

– Mindenáron nagy embert akar csinálni belőlem? Sokkal egyszerűbb, ha beéri azzal, ami most vagyok.

– Boldogabb lennék, ha maga hivatalnok volna, lakatos vagy bármi, mert akkor sokkal inkább az enyém volna. De magának hivatása van, és nem bújhat ki előle.

Károlyit az egész nap fáradtsága és szomorúsága arra biztatta, hogy engedje el magát, és hagyja a döntést a nőre, mégis árulásnak tartotta volna, ha beleegyezik, megrázta a fejét.

– Nem lehet, Anna.

Anna nem erőltette a választ, nem vitatkozott tovább, átölelte a férfi fejét, és suttogva ringatta. Károlyit ugyanaz a könnyedség töltötte el, mint egyszer gyerekkorában, mikor fáramászás közben elengedte a faágat, amelybe sokáig kétségbeesetten kapaszkodott, és emlékei szerint nem zuhanva, hanem lebegve közeledett a föld felé.

Altschuler bíró megkapta a sorstól azt az elégtételt, hogy felkeresték régi emigránstársai, akik az egykor általa vezetett, Rákosi korlátlan hatalma ellen indított mozgalomhoz tartoztak, és a mozgalom bukása után elárulták őt. Most bűnbánatot mutattak, és kérték, hogy kihasználva a kedvező lehetőségeket, kezdjék el újból az akciót. Más csoportosulások tagjai is felkeresték, hogy csatlakozásra bírják.

Altschuler nem engedte meg magának, hogy sértett hiúsága úrrá legyen rajta, és elküldte a nála jelentkezőket. Sehol sem kötelezte el magát, nem tett engedményt, és nem vállalt el tisztségeket, de nem is utasított vissza senkit sem. Ez a magatartás látszott a legalkalmasabbnak, hogy tekintélyét növelje, ugyanakkor megőrizhesse szabad mozgását.

Gondosan követte az események alakulását, ez hivatali kötelességei közé is tartozott, de magatartásában megvető passzivitást mutatott, mintha az ő személyes hatóerejét meghaladó, de lényegében törvénytelen cselekmények sorozatát lenne kénytelen végignézni.

Esténként sokáig bent maradt törvényszéki dolgozószobájában, a lámpa fényében periratok hevertek előtte, látszólag elmélyedve lapozgatta, de ha megkérdezik, nem tudott volna beszámolni tartalmukról, a bíró saját életének kérdéseire keresett feleletet. Ilyenkor felülemelkedett a nála jelentkező szervezkedők taktikai ügyeskedésein, tudta, hogy a valódi harc sokkal mélyebb és szélesebb mederben folyik majd le.

A kibontakozó politikai vita végső fokon nem nyugtalanította őt, a Sztálin halála körüli idők bizonytalanságát sokkal nehezebben viselte el. A vezér halála misztikus, megszokott arányokkal nem mérhető veszteségnek tűnt, és attól félt, hogy az ellenség épp a meggyöngült állások ellen veti majd be eddig titokban tartott rendkívüli erőit. A frontok tisztázódásával a korábbinál kedvezőtlenebb helyzet alakult ki ugyan, de újra érvényessé váltak Altschuler régi tapasztalatai, többé nem voltak kétségei önmagában. A nyílt politikai harc taktikáját ismerte, megszűnt a legfőbb fenyegetés, hogy a váratlan helyzetek cselekvései rövidzárlatot váltanak ki benne. Tudta, hogy megfelelő helyen és időben meg fogja tenni azt, ami tőle telik.

Egész életében, de különösen az utolsó években, mióta a törvényszéken dolgozott, és ítéleteket hozott, számtalan ember szemében látott megszülető gyűlöletet és bosszúvágyat, minden döntésével új, rejtett fenyegetéseket hívott ki maga ellen. Nem kételkedett benne, hogy az események várható sorozata felszabadítja majd ezeket az indulatokat, és alakulhat úgy a helyzet, hogy nem lesz elég ereje megvédeni magát. Beosztásánál fogva ismerte ennek a veszélynek országos méreteit is.

A levegőben lógó fenyegetések ellenére lenézte azokat a régi mozgalmi társait, akik úgy akarták átmenteni magukat, hogy lefelé, a lassan bosszúra szervezkedő rétegek felé sodródtak, hajszolták a szereplést és személyi kapcsolataik kiépítgetését, magatartásukba erőltetett népieskedő vonásokat kevertek. A bíró úgy érezte, méltatlan dolog volna a részéről, ha jelentéktelen maradék éveiért feláldozná egész élete értelmét.

Csak Nagyezsda sorsát nem tudta megoldani, bárhogy töprengett, nem talált olyan menedéket, mely biztonságot nyújthatna a lánynak. Nem bízott benne, hogy János megfelelő társul szolgálhat.

Mivel arról már korábban kénytelen volt letenni, hogy felrobbantsa ezt a házasságot, nem maradt más hátra, mint hogy megerősítésének módozatain töprengjen. Végül úgy találta, hogy egy gyerek az eddiginél megbízhatóbban tartaná össze a fiatalokat.

A külső világ nyomásának erősödésével Altschuler még inkább a családja felé fordult. Amikor csak tehette, meglátogatta lányát és vejét, mindig vigyázott azonban, hogy ne legyen a terhükre. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a vacsorát, és igyekezett olyankor érkezni, mikor a fiatalokat már nem zavarja foglalatosságukban.

Ezeken a vendégségben töltött estéken Altschuler általában félrehúzódva olvasgatott, vagy a rádiót hallgatta. Nemcsak Nagyezsdával, Jánossal is szívesen elbeszélgetett, de kivárta, amíg megszólítják őt. A terve megszületését követő alkalommal azonban ő kezdeményezett.

Ketten ültek kint a konyhában, Nagyezsda a vacsorát készítette, János még nem érkezett haza.

– Hol van Jancsi? – kérdezte Altschuler.

– Meghívták egy pedagógiai vitára.

– Megint egy pedagógiai vita! Ott mindenről lesz szó, kivéve a pedagógiát.

– Honnan tudod?

– Mostanában minden vita ilyen, akár pedagógusokról van szó, akár politikusokról, akár közgazdászokról. És ez nemcsak nálunk megy így, hanem egy csomó országban. Felosztják maguk közt Sztálin örökségét, közben fintorognak! Legalább ne fintorognának! Nem szeretem a kényes örökösöket.

Nagyezsda apjára nézett, hosszú idő után most fordult elő első ízben, hogy szóba hozta Sztálin személyét.

– Apu, te láttad valaha Sztálint?

– Egyszer, 1927 szilveszterén meghívtak a Kremlbe, akkor koccintottam vele.

– Milyen ember volt? Igaz, hogy egészen alacsony?

A bíró indulatosan legyintett:

– Milyen ember volt?! Nem volt filmszínész. Nem arról volt szó nála, hogy alacsony vagy magas, az számított, hogy mit jelentett a világnak. Még fel sem tudjuk fogni, milyen megtiszteltetés, hogy az ő kortársai voltunk. Ő volt az az ember, aki önmagát dobta a mérleg serpenyőjébe, hogy egyensúlyban tartsa a szocializmust a kapitalizmussal. A békében az ő neve pótolt minden lemaradást az iparban vagy a földeken, a háborúban pedig a modern fegyvereket. Amíg ő élt, nem mertek ránk támadni Nyugatról, és az itthoni fasiszták is csendben maradtak. Az életünk meg tudta tartani szocialista kereteit.

Hallgattak. Nagyezsda szólni akart, de meggondolta magát. Megérezte, hogy megjegyzésével csak még jobban felingerelné apját, a bíró azonban a ki nem mondott szándékot is felfogta.

– Vagy neked az a véleményed, hogy nem is lenne olyan nagy kár ezekért a keretekért? Ezt csak azért gondolod, mert más életformákhoz még nem volt szerencséd.

Nagyezsda kénytelen-kelletlen vállalta a vitát:

– De apus, gondolj rá, veled is hogy bántak. Az én gyerekkoromban is és most is. Milyen lehet az a rendszer, amely a saját legjobb embereit sem kíméli?

– Teljesen mindegy, hogy bántak velem eddig, vagy hogy bánnak velem ezentúl. Az én személyes sorsom nem lehet bizonyíték semmire sem.

Szembefordult a lányával:

– Meg kell hogy mondjam, Nagyezsda, valaha azt képzeltem, hogy mi ketten jobban meg fogjuk érteni egymást. Nem arra gondoltam, hogy tekintélyi alapon vagy szeretetből elhiszel nekem mindent, csak arra, hogy néhány alapdolgot megértesz. Évek óta vitatkozunk már, és még mindig nem tudtalak meggyőzni, hogy ebben az országban még egy félóráig sem létezhetnek átmeneti rendszerek. Itt vagy kommunizmus lesz, vagy fasizmus, csak eközött lehet választani.

– Ez nem biztos.

A bíró legyintett:

– Ismerem a szellemi arzenálodat: Röpke, aztán az a spanyol, aki „A tömegek lázadásá”-t írta, a harmadikutasok. Elméletnek szép, elméletben minden lehetséges, még gőzfürdő is Ungváron, de az élet nem egy átlagosnál valamivel nagyobb íróasztal, sokkal bonyolultabbak a dolgok. Gyerünk tovább. Még Ortega és Röpke is számít egy aktív társadalmi rétegre. Nálunk kik volnának azok, akik a teáltalad elképzelt tökéletes demokráciát vezetni tudnák?

– Az értelmiség.

Altschuler elfordult:

– Öregember vagyok, Nagyezsda, nem egy és nem két országot és társadalmat ismertem, de még sehol sem láttam olyan értelmiséget, mint ez, amely ennyire szívesen dicsekedett volna azzal, ami benne alacsonyrendű: kötődésével a primitív szokásokhoz, hajlamával az erőszakos megoldásokra, beleértve, sőt első helyre téve a fizikai erőszakot, azzal, hogy cinkos kacsintással csak zsoldosegyenruhaként visel magán mindenféle meggyőződést, még a kultúrát is. Nem, ebben az országban az általad elképzelt demokrácia nemhogy hadseregre, de még zászlóvivőkre sem akadna.

– Ebben tévedsz, apus.

Altschuler felizgatta magát, keze idegesen rángatódzott, az asztal lapjára szorította:

– Attól félek, nagyon hamar kiderül, hogy igazam van. Lehet, hogy csak hónapok kérdése, és felborul a rend. Tudom, te azt mondod: ebben nincs semmi borzasztó, ha egy rend olyan gyönge, hogy felborulhat, akkor hadd boruljon. Fiatal vagy, Nagyezsda, szereted a romantikus társadalmi fordulatokat, a zavaros helyzeteket, mikor a te eszmei vesszőparipád is szabad pályát kapna, de csalódnál, nagyot csalódnál. Újból kiderülne az, amire bizonyíték a felszabadulás előtti egész magyar történelem, hogy itt előbb vér folyik és akasztanak, gondolkodni csak azután kezdenek.

– Ez a hatalom bűne.

– A népé is. Soha nem ismertem népet, talán a lengyeleket kivéve, mely ennyire szerette volna a szabadság pózait, és ilyen keveset áldozott volna magáért a szabadságért.

– Nincsenek bűnös népek, ez olyan lenne, mint a fajelmélet. És én szeretem ezt a népet.

A bíró megdörzsölte az arcát, egy mosollyal próbálta lezárni a témát. Csak a törvényszéken végigtöprengett esték tudták annyira fellazítani önfegyelmét, hogy belemenjen ebbe a vitába, mely teljes céltalansága mellett valódi szándékaitól is messze vitt.

– A vőm uram is jobban tenné, ha elméleti pedagógia helyett gyakorlatival foglalkozna. Mikor lesz már gyereketek?

Nagyezsda elfordult:

– Tudod, hogy én már az első perctől akartam.

– Akkor miért nincs?

– Jancsinak nem kell.

– Miért?

– Nem tudom.

– Majd én megkérdezem tőle.

– Légy szíves, hagyd.

– Nem, én erre kíváncsi vagyok.

Kevéssel később János hazaért, megvacsoráztak. Vacsora után Altschuler leült a veje mellé a nagy íróasztalhoz:

– Még nem gondoltatok rá, hogy összehozzatok egy gyereket?

János fürkészve próbált tájékozódni az öregember arcában, melyhez egyáltalán nem illett a közvetlenkedő mosoly:

– Már gondoltunk rá, de még ráérünk.

– Miért vagytok ilyen gyávák, hogy nem mertek nekivágni? Szeretném még látni az unokámat.

– Előbb szeretnénk összeszedni magunkat. Végeredményben csak egy fizetésből élünk.

– Mitek hiányzik? Mondd meg, én segítek.

– A lakás is kicsi volna három embernek.

– Majd elintézzük, hogy elcserélhessétek egy nagyobbra. Más fiatal házaspár nem is gondolkozna a helyetekben. Mire vártok?

A fiú nem merte nyíltan megtagadni Altschuler kérését, ezért lezárásul csak annyit mondott, hogy előbb meg akarják várni, amíg Nagyezsda befejezi tanulmányait, aztán sietve más irányba terelte a beszélgetést.

Házaséletük a Mester Anna-epizódtól eltekintve, melyről Nagyezsda később sem szerzett tudomást, minden zökkenő nélkül folyt, János mégis idegenkedett a gondolattól, hogy ezt a kapcsolatot egy gyerek is megerősítse. Nem készült semmiféle változtatásra, de nehezen viselte volna el az egész házasságot, ha szinte ki kellett volna zárnia a szakítás lehetőségét.

A bíró megértette, hogy ez a kitérő válasz valójában elutasítást jelent, többé nem is tért vissza az ügyre. Világossá vált előtte, hogy nem bízhatja Nagyezsda sorsát Jánosra, köteles megőrizni életét, hogy a feltámadó bajokban a lány segítségére lehessen. Az öregember félt, hogy ez a kötöttség az elkövetkező időben megfosztja majd attól, hogy szabadon, nyílt mellel vehessen részt a harcban.

Mikor Altschuler eltávozott, Nagyezsda megkérdezte:

– Miről beszéltetek apussal?

– Szeretné, ha gyerekünk lenne. Neked nem szólt?

– De, kint a konyhában, vacsora előtt.

– És te mit mondtál?

– Azt, hogy ebben te döntesz.

Ezt a beletörődő választ Nagyezsda annyi keserűséggel mondta, hogy János zavartan nézett vissza rá:

– Már elmagyaráztam neked, hogy miért nem lehet gyerekünk?!

– Miért?

– Mindkettőnket lekötne, amellett nem vagyunk szülőknek valók.

– Te nem, de én az életemet adnám érte, ha gyerekem lenne. Majd egyszer azt magyarázd el, hogy miért élünk együtt!

Átment a másik szobába, menet közben reszkető kézzel bogozta ki a kötényén a csomót. János tűnődve figyelte maga előtt a német szöveget, melynek fordításához még az előző nap kezdett hozzá, próbálta folytatni a munkát, de nem sikerült.

Felkelt az íróasztal mellől, és a felesége után sietett. Lenyomta a kilincset, de Nagyezsda magára zárta az ajtót. Halkan beszólt:

– Szeretnék beszélni veled.

Az ajtón túlról nem jött válasz, János várt néhány pillanatig.

– Haragszol? Elmegyek, majd később visszajövök, addig gondolkozz, hogy érdemes-e mindent felborítani.

Felvette a kabátját, és keresztülment a lakáson, újra és újra visszanézett, de a zárt ajtó mögül nem hallatszott semmiféle jel.

Alig néhány perc hiányzott a kapuzáráshoz, a házmester csodálkozva nézte a távozó Jánost. Az új lakótelep presszója, ahová be akart ülni, már bezárt, a férfi villamosra szállt, és beutazott a Nyugati pályaudvarhoz.

Úgy gondolta, Fábián Gedeonnál tölti az éjszakát. Az újságíró nemrégiben elvált a feleségétől, a külvárosi házat az asszonynak hagyta, a Belvárosban szerzett magának egy társbérletet. Fábián éjfél előtt sohasem tért haza. János, hogy eltöltse az időt, gyalog indult neki az útnak.

Nagyezsdán gondolkodott, szidta magát, amiért nem egyezett bele, hogy gyerekük legyen. Az ígéret még nem kötelezte volna semmire, ha vigyáz, el tudta volna kerülni, hogy Nagyezsda teherbe essen, hosszú időre biztosította volna a nyugalmát. Míg a félhomályos utcán visszhangzó lépteit hallgatta, különféle terveket kovácsolt, hogy megrendült pozícióját helyreállítsa.

Kiért a Csillag büféhez, már itt is bezártak. János benézett az utcai rácsok között: csak néhány takarítónő dolgozott a tompított fényben.

Nem először állt és nézelődött itt, mióta kiderült, hogy Bóna Erzsi a büfében dolgozik, tudta, mikor melyik műszakba jár, vigyázott, hogy csak olyan időpontban jöjjön, mikor a körülmények lehetetlenné teszik a találkozást. Most is a lány munkaideje már egy félórája letelt.

János befordult a büfé mögötti Magyar utcába, mely a Károlyi-kert felé vitt, alig tett néhány lépést, mikor egy csoport jött fel a pincefeljárón, ez volt a büfé személyzeti bejárata. János át akart húzódni az utca túlsó oldalára, de az úttest közepén, épp egy lámpa alatt összetalálkozott a munkából távozókkal. Megállás nélkül továbbsietett, de utánaszóltak:

– Jancsi!

Visszafordult: a csoport már elment, csak Bóna Erzsi és egy magas termetű, negyven év körüli férfi állt a lámpa alatt, mikor látták, hogy megtorpan, odaléptek hozzá. A férfi kezet nyújtott, és bemutatkozott:

– Majoros vagyok.

János elfogadta a kézszorítást, közben Bóna Erzsire nézett:

– Hogy vagy?

– Jól, és te?

A lámpa fénye a lány kipirult arcára esett, Jánosnak úgy tűnt: semmit sem változott az eltelt évek alatt. Érezte a kísértést, hogy elhívja magával, önfegyelme maradékával biccentett:

– Örülök, hogy találkoztunk, nem akarok zavarni. Viszontlátásra, szervusz – sarkon fordult, és elsietett a Károlyi-kert felé, csak az egyetem előtt lassította le a lépteit, befordult a Szerb utcába.

Bizonygatta magának, hogy helyesen cselekedett, mikor kitért a kapcsolat újrakezdése elől:

– Nem lehet, csak a terhemre volna! – mormogta maga elé, de nem tudta megvigasztalni csalódott szívét. Még nem akart felmenni Fábián Gedeonhoz, visszasétált a Károlyi-kertbe.

Erzsi ott várta az üres téren, a játszótér hintaállványánál. János megállt előtte:

– Merre mész?

– Hazafelé. Budán lakom, egy kolléganőmnél.

– Elkísérlek.

Előttük ment el a villamos, átsétáltak a Szabadság hídon.

– Ez a Majoros ki volt?

– Egy szakács, lent a büfékonyhán.

– Udvarol neked?

– Á, csak kísérget.

– Mit szólt most, hogy otthagytad?

– Nem akart engedni. Azt mondta…

A lány elharapta a mondatot, János ránézett:

– Azt mondta, ne gyere velem, mert én csak bajt hozok rád, ő viszont mindent megtenne érted.

Erzsi nevetett.

– Igen, honnan tudod?

Erzsi sietve és sokat beszélt, János szótlanul hallgatta, ha egy-egy utcasarkon befordultak, előreengedte, és hátulról is figyelmesen megnézte. Erzsi egyszer előrehajolt. Jánosnak a régi séta jutott az eszébe a ködös töltésoldalban, az első csók előtt a lány épp így nézte magát egy víztócsában. Szerette volna átfogni a derekát, de ellenkezéstől tartott, és nem kísérelte meg.

Erzsi a Tabánban lakott, egy hegyre felfutó utcában. Megállt egy háromemeletes, szürke ház előtt, nekitámaszkodott az üvegezett vasajtónak, és lenyomta a kilincset: kinyílt.

– Nálunk sohasem csukják be éjszakára a kaput.

Szótlanul álltak a kapualjban, Erzsi törte meg a csendet:

– Nem jössz fel?

János nem felelt.

– A kolléganőm nincs itthon.

– Nem azért.

– Gyere föl, nézd meg a fiadat.

János megdöbbent:

– Megszületett?

– Megírtam neked akkor, nem kaptad meg?

– De igen, csak azt hittem, hogy a végén mégis elveteted.

Még most sem akarta elhinni, szembefordult a lánnyal.

– Ilyen dolgokkal ne viccelj. Komolyan mondod?

Erzsi kézen fogta Jánost, és felvezette a lépcsőn. A ház valaha szálloda vagy valamilyen legényegyleti szállás lehetett, erre vallott a zegzugos folyosórendszer, a szabályos egymásutánban következő ajtók sora. A fordulónál János úgy látta, hogy egy másik pár jön velük szemközt, megtorpant, de csak egy falba ékelt nagy tükör mutatta a képüket.

Átmentek egy lengőajtón, Erzsi kulcsot keresett elő a táskájából. A lakás, melybe benyitottak, egyetlen szobából állt, a virágos tapéta és a mosdót takaró függöny is megőrizte a szállodai jelleget, az egykori berendezésnek viszont nyoma sem maradt, a szobában egy pirosra festett konyhabútort és két rekamiét zsúfoltak össze.

Az egyik rekamié lábához húzott gyerekágyban aludt a kisfiú. Hogy ne riadjon fel, Erzsi csak az olvasólámpát gyújtotta fel. János az ágy rácsára támaszkodva föléhajolt, megcsókolta a gyerek arcát, az álmában is megérezte, karjával indulatosan előrevágott. Figyelmesen nézte fia arcát, szokatlanul kemény, akaratos vonások látszottak rajta:

– A szeme milyen színű?

– Barna. Hogy tetszik, ugye, hasonlít rád?

– Igen – mondta János, és alig érintve ujjaival, megsimogatta a gyerek haját –, hogy hívják?

– Lacinak, a halott testvérem után.

– És a vezetékneve?

– A tiéd.

– Hogy lehet az?

– Kérdeztem, azt mondták, hogy a törvény megengedi. Nem akartam, hogy az anyja nevén nőjön fel. Ne haragudj.

János elgondolkozott, aztán határozatlanul bólintott:

– Nem baj, ennyi jár neki. Jól van.

Erzsi kolbászt és kenyeret tett az asztalra. János nem volt éhes, de evett néhány falatot, majd, mintha csak ebben a percben találkoztak volna, a nőre nézett:

– Mi van veled?

– Semmi.

Erzsi elrakodott, és leült a rekamiéra.

– Hogy jöttél fel Pestre?

– Megszöktem Esztiéktől.

– Miért?

– Nem bírtam tovább náluk.

– És itt rögtön kaptál helyet?

– Nem, két éjszakát átsétáltam a gyerekkel.

– Miért nem kerestél meg?

– Nem akartalak zavarni.

– Most ki vigyáz a gyerekre?

– Itt lakik a szomszédban egy öregasszony, ahhoz szoktam átvinni.

János leemelt egy könyvet az ágy fölötti polcról, megnézte a címét: „Molière válogatott vígjátékai.”

– A te könyved?

– Igen, szoktam venni, részletre árulják.

– Letetted aztán az érettségit?

– Nem. Minek? A büfében nem kell.

János a nő arcába nézett:

– És különben hogy élsz? Van valakid?

– Nincs. Nekem utánad nem kell senki.

– Szeretsz még?

– Igen.

János kibontotta Erzsi ruháját, és kezét végigcsúsztatta a meleg bőrön. Derekában megtalálta a nyomát a két régi bemélyedésnek, melyet az ő kiálló csípőcsontja ütött a lány testébe.

Mikor egy órával később János Erzsi fehér köpenyében kiment a folyosóról nyíló mosdóba, útközben meglátta magát a falba épített tükörben: arca szokatlanul sima és nyugodt volt.

December utolsó napjaiban Altschulert behívatták a Pártközpontba. A meghívás fontosságát már a külsőségek is jelezték, K-telefon helyett egy belügyi százados adta át mint küldönc, és a megbeszélés időpontját is szokatlanul későre: este tizenegy órára tűzték ki.

Altschuler joggal tekintette volna erkölcsi győzelemnek, hogy több, mint négy évvel félreállíttatása után egykori ellenfelei teszik meg felé az első lépést, de távol állt tőle minden diadalmaskodás: a politikai helyzetnek rendkívüli mértékben kellett rosszabbodnia, hogy erre egyáltalán sor került.

Nem tartotta kizártnak azt sem, hogy csapdába akarják csalni, ezért a szovjet követségen felkereste régi barátját, Szemjon Jurjevics Znamenszkijt, és érdeklődött nála, de a magas beosztású diplomata sem tudott semmiféle Altschuler ellen irányuló akcióról, ugyanazt a válasz kapta más összeköttetéseitől, csak ekkor kezdett el készülni a megbeszélésre.

Altschuler állandóan magánál hordta hivatali páncélszekrénye kulcsát, még betegsége idején sem adta ki a kezéből, mindenki meg volt győződve, hogy itt tartja bizalmas iratait és tárgyait. Valójában a páncélszekrény szinte teljesen üres volt, a túlzott éberség csak megtévesztésül szolgált.

Az öregember ismert eseteket, mikor az Államvédelmi Hatóság emberei éjszaka behatoltak állami hivatalokba is – a katonákat az akcióhoz civil ruhába öltöztettek, és ha lebuktak, nem vállaltak értük felelősséget –, és házkutatást tartottak olyan anyagok után, amelyek érdekelték a Hatóságot.

Altschuler is számíthatott hasonló inzultusra, ezért otthon, az íróasztala fiókjában őrzött minden bizalmas iratot. Feltételezte, hogy a sorompóval lezárt utcában, alig néhány méterre az ország legfőbb vezetőinek villáitól, az ÁVH aligha kísérel meg egy ilyen akciót.

Szolgálati revolvere mellett, melyet még sohasem használt, de gondosan karbantartott, feleségétől maradt emlékei, Nagyezsda bekeretezett fényképei töltötték meg a fiókot, és mindenekelőtt a feljegyzéseinek vaskos kötegei.

A dossziéban meg lehetett találni Altschuler megfigyeléseit, bizalmas úton vagy besúgókon keresztül szerzett adatokat – ezeket csak a legritkább esetben közölte feletteseivel –, bírálatait a pártmunka módszereiről vagy a szervezeti szabályzat átalakításáról. Olyan szenvedéllyel és kiterjedt apparátussal gyűjtögette anyagát, hogy számolnia kellett vele: mások is tudnak a létezéséről. Az illetéktelenektől a házi őrizeten kívül a gyűjtemény anyagának saját szerkesztésű rejtjelezése is óvta az adatokat.

Most mind az öt dossziét átnézte, de néhány alapvető fontosságú lapot kivéve, csak az utolsó másfél évre vonatkozó feljegyzésekből készített kivonatokat.

A Pártközpont kapujában ugyanaz a százados várta, aki a meghívást közvetítette, intett az őrszemnek, hogy nem kell kapucédulát kiállítani. Ez meglepte Altschulert, máskor a párt legmagasabb rangú vezetői sem léphettek be anélkül. Újból felmerült benne a kelepce gyanúja, hiszen kapucédula nélkül egyáltalán nem marad nyoma, hogy itt járt, de kevés idő jutott erre a töprengésre, a százados udvarias, de siettető szavakkal felkísérte az első emeleti tanácskozóterembe.

A teremben már kilenc ember ült a hosszúkás asztal mellett, csak az ő széke maradt szabadon. Az asztalfőt egy harmincöt-negyven éves, elegáns férfi foglalta el, Vajda Jenőnek hívták, egyike volt azoknak a súlytalan és engedelmes, fiatal politikusoknak, akikkel Rákosi a hatalomátvétel után lecserélte a régi emigrációs gárda tekintélyes vezetőit. Legtöbben elhullottak néhány év alatt, bankokba, hivatalokba, gyárakba kerültek, középszerű beosztásba, de Vajda tehetségesnek és alkalmazkodónak bizonyult, mindvégig élvezte Rákosi bizalmát.

Altschuler ránézett Vajdára – az éppen francia öngyújtójával játszott, melynek átlátszó benzintartályában két dobókocka volt elhelyezve, fogadást ajánlott a mellette ülő államvédelmi ezredesnek, hogy öt dobásból legkevesebb negyven pontot ér el –, nem felejtette el, hogy ez a fölényeskedő fiatal férfi volt az, aki Rákosi utasítására kizáratta a Központi Bizottságból, és ha rajta áll, börtönbe is küldi. Hideg gyűlölet fogta el az öregembert, megállt a szabad szék háta mögött, biccentett, és megvárta, amíg hellyel kínálják.

Altschuler a többi jelenlevőt is jól ismerte. A Vajdával beszélgető ezredesről például tudta, hogy a Hatóság operatív osztályán dolgozik, ő irányította az osztályidegen elemek kitelepítését a főváros területéről, Csepelen lakik, magánéletében erősen iszákos és kicsapongó. Altschuler valamennyiüket karrieristának és erkölcstelennek tartotta, hogy ne kelljen szólnia senkihez sem, a magával hozott dossziét rendezgette.

Vajda néhány szóval üdvözölte az asztal körül ülőket, majd éppen olyan hanyag könnyedséggel, ahogy a dobókockákat rázogatta, egy fekete, bőr irattáskát tett le az asztalra.

– Az elvtársakat nem kell bővebben tájékoztatnom arról, hogy milyen mértékben aktivizálódik a belső ellenség. Csak egy számot: állambiztonsági szerveink csak ebben az évben százhatvankét hírszerző ügynököt fogtak el, és a fasiszta ellenállási szervezetek egész sorát leplezték le. A Kard és Kereszt, a Fehér Gárda, a Roland Hadosztály, a Hadapródok Szervezete, a Fehér Partizánok, a Vérszerződés, a Magyar Ellenállási Mozgalom, a Nemzeti Ellenállási Mozgalom, mind akcióba lendült. De felélénkültek régi jó szociáldemokratáink is, megalakult a Spartacus Szabad Szociáldemokraták Szövetsége, a programjukat elküldték az Irodalmi Újságnak. Nem marad veszteg a klerikális reakció sem, az Illegális Keresztény Párt megszervezte a Regnum Marianumot, tizenkilenc fős csoportja behálózza az egész országot. Ebből talán ennyi is elég – a mellette ülő ezredesre mutatott –, bízzuk ezt a mi Államvédelmi Hatóságunkra, nem ezért hívattuk ide önöket.

Ez a felsorolás megdöbbentette a résztvevőket, Altschuler viszont hatásvadászónak találta. Az említett szervezetek nagy részét ő is ismerte, többnyire kis csoportra való régi katonatisztekből, csendőrökből vagy horthysta közalkalmazottakból állt, és legföljebb egy-kettő képviselt valóban jelentős erőt. Ez a bevezetés tehát valószínűleg csak porhintésül szolgált, Altschuler fokozódó gyanúval várta, mikor tér rá Vajda a lényegre.

– Amiről szót kellene ejteni – mondta Vajda –, az, hogy milyen mértékben terjed egyes értelmiségi körökben az ellenzékiség hangulata. Már rég túlmegy a kormányprogram előtt elkövetett hibák kritikáján, hivatalokból, tudományos intézetekből, sőt katonai és rendőri szervezetekből is már nemegyszer nyílt ellenszegülést jelentettek a központi határozatokkal szemben. Ismerik az Írószövetség őszi memorandumát, látják, milyen irányba kezd fordulni a DISZ Budapesti Bizottságának vitafóruma, a Petőfi Kör, talán azt is hallották, hogy a Zrínyi Katonai Akadémián egy páncélos főhadnagy botrányt provokált, nyíltan követelte Rákosi elvtárs leváltását. Sajnos nemcsak az illető pártszervezetek, de egyes vezető elvtársak is helytelenül értelmezték ezeket a megmozdulásokat, erkölcsi támogatást nyújtottak hozzá, és tekintélyükkel fedezték.

Bár nem mondott neveket, mindenki tudta, hogy Vajda Rákosi párton belüli ellenfeleire gondol. Kinyitotta az irattáskát, az aktahalmaz tetején halványkék bankpostapapírra gépelt névsor feküdt:

– Rákosi elvtárs el van szánva rá, hogy egyszer s mindenkorra véget vet ennek a mozgalomnak, amely előbb-utóbb kikezdené a szocialista rend alappilléreit, és nyílt lázadáshoz vezetne. Engem bízott meg, hogy ismertessem önökkel az elgondolásait. A párt legrégibb és leghűségesebb tagjaira kíván támaszkodni, ezen belül önök alkotják az egyik első csoportot, mindenképpen informálni akarja önöket.

Az asztal mellett ülők előrehajoltak, Altschulerban önkéntelen tisztelet támadt Rákosi iránt, hogy neki mert vágni a rendcsinálásnak, mely a párton belül is kockázatos és népszerűtlen feladatnak számított. Vajda még egyszer végigfutotta a gépelt névsort, mintha ellenőrizné a tartalmukat:

– Rákosi elvtárs véleménye szerint a mozgalom jelenlegi periódusában még viszonylag könnyen megállítható. Ha megfosztjuk vezetőitől, önmagától visszafejlődik. A lebonyolítás konkrét formájába nem kíván beleszólni, csak egy listát állított össze a legveszélyesebbnek látszó emberekről.

A papírlapról harminc-harmincöt nevet olvasott fel, mindegyik név elhangzása után felemelte a tekintetét, és végignézett az asztal mellett ülőkön, de egyelőre nem igényelte a véleményüket. Altschuler feszülten figyelte a felsorolást, gondolatban egyeztette a saját dossziéjában őrzött adatokkal, de alig talált hasonlóságot.

Vajda fiatal funkcionáriusok, egyetemi oktatók, lelkészek, rendőr- és katonatisztek nevét említette, de szerepelt a listán néhány jelentős mozgalmi múlttal rendelkező személyiség is, közülük kettő csak nemrégiben szabadult ki a börtönből.

Altschuler elégedetlenül ráncolta össze a homlokát, egyesek semmiféle kapcsolatban sem álltak az ellenzéki mozgalommal, nyilván csak azért kerültek be a névsorba, mert Rákosi egy füst alatt más természetű vitáit is rendezni kívánta, de a valóban résztvevők is csak a második-harmadik vonulatát alkották a mozgalomnak.

Látszólag ők álltak a színpad előterében, de Altschulernak bizonyítékai voltak, hogy náluk sokkal jelentősebb személyiségek szándékait hajtják végre. Vezető írók – akik közül a névsor csak egyet említett –, tudósok, közéleti tekintélyek irányítják távolból az eseményeket. Altschuler ismerte és mélyen lenézte ezt a csoportot, néhány évvel, sőt még néhány hónappal ezelőtt is fejet hajtottak Rákosi előtt, kitüntetéseket, kedvezményeket fogadtak el tőle, udvaroltak neki, de most, a politikai fegyelem meglazulásával elérkezettnek vélték az időt, hogy szembeszálljanak vele.

Altschuler azt hitte, hogy az ő nevüket tartalmazza majd a lista, hogy ez a félreértés eloszlott, megvetően gondolt Rákosira, jellemzőnek találta, hogy nem mer a bajok gyökeréhez nyúlni. Még abban is kételkedett, hogy egyáltalán akar valamit, és a névsor több puszta ijesztgetésnél és önigazoló alibi-cselekvésnél.

Altschuler még egyszer megnézte az asztal körött ülőket, és végiggondolta a helyzetüket. Az utóbbi időben valamennyiük magatartásában az elpártolás vagy legalábbis a helyezkedés jelei mutatkoztak, valóban úgy látszott, Rákosi épp azért avatja be őket ebbe az akcióba, hogy megingott hűségüket helyreállítsa.

Vajda befejezte az olvasást, és várakozóan körülnézett:

– Mi a véleményük? Szóljanak hozzá!

Csend állt be, senki sem vállalta a kockázatot, hogy megadja a beszélgetés alaphangját. Vajda egyenesen Altschulerhoz fordult:

– Altschuler elvtárs egyetért ezzel a listával?

Bár nem döntött arról, hogy elmondja-e a véleményét, Altschuler addig semmi esetre sem akarta elárulni gondolatait, amíg a frontok nem tisztázódnak, így kitérően válaszolt:

– Egy lista önmagában sohasem jó vagy rossz. Többet kellene tudnunk a céljáról: milyen intézkedésekkel függ össze, és milyenek követik majd?

– Például mi érdekli?

– Mi történjen ezekkel az emberekkel? Beérjük figyelmeztetéssel, vagy le kell tartóztatni őket?

– Rákosi elvtárs többek között ebben is számít az önök tanácsaira.

Altschuler elhárító kézmozdulatot tett:

– Beszéljenek mások, én majd később újra hozzászólok.

Elkezdődött a vita, legtöbben a letartóztatások mellett foglaltak állást, elébe sietve Rákosi alig leplezett szándékának. A lényeges kérdéseken senki sem gondolkozott, minden felelősség alól felmentve magukat, elfogadták a listát, inkább csak a végrehajtás részleteit fontolgatták: időpontokat, a letartóztatandók elhelyezését.

Az öregember egy idő után már nem is figyelt a hozzászólókra, hangtalanul beszélt magában.

– Lehetetlen, hogy ez a kormányzat fennmaradjon, hisz mindenki gyáva, kényelmes és szolgalelkű. Mit lehet várni a néptől, ha a vezetői ilyenek?

Vajda visszatért Altschulerhoz, mintha nem kívánna lemondani az ő jóváhagyásáról.

– Eszébe jutott valami közben?

Az öregember behajtotta dossziéja fedelét, és remegő kézzel az asztallapra szorította.

– Nem, azt hiszem, minden fontos dolgot elmondtak előttem.

– Lehetetlen, hogy önnek semmi hozzátennivalója ne legyen. Legalább elvileg.

Altschuler látta Vajda szemén, hogy nem éri be az ő tartózkodásával, hanem provokálni akarja. Megpróbált kitérni előle, bár jobb meggyőződése ellenére, mert úgy érezte, véleményének elhallgatása bűn, fokozza a gyanútlanságot a rendszert fenyegető veszélyekkel szemben, csöndes beleegyezés a pusztulásba.

– Az elvi szempontokat nem én határozom meg.

– Mi mégis kíváncsiak lennénk a véleményére. Már évek óta nélkülözzük az ön tapasztalatait, különösen az utóbbi időben látszik passzívnak. Beteg talán?

A többiek széles mosollyal hallgatták a szóváltást, Altschuler méltatlannak érezte, hogy egy ilyen alacsony nívójú társaság bohóca legyen, kezdett indulatba jönni.

– Nem vagyok beteg, és ha csakugyan kíváncsi az elvi véleményemre, tennék néhány megjegyzést.

– Ha jól emlékszem, már az előbb is erre kértem.

– Mártírokat termelni ellenségeink számára néha szükséges, de mindig veszedelmes dolog. Különösen olyan ellenzékieskedő hangulatban, mint amilyen most nálunk uralkodik. Rákosi elvtárs bizonyára mindent pontosan mérlegelt, mikor mégis emellett döntött.

– Erről meg lehet győződve.

– De ha vállaljuk ezt a terhet, véleményem szerint megfelelő ellenértéket kell kapnunk érte, azaz valóban olyan embereket kell kiemelnünk, akiknek elvesztése többet jelent az ellenség számára, mint az a szimpátia, melyet ezek az intézkedések keltenek irántuk a társadalom széles rétegeiben.

Vajda a gépelt névsorra mutatott:

– Ön szerint ezek nem olyan emberek?

– Nem.

– Ön szerint ezek a rendszer támaszai?

– Nem, ezek legfeljebb nagyszájú, de jelentéktelen bábok, akiket hátulról mozgatnak.

– Kik mozgatják őket?

– Azt maga éppolyan jól tudja, mint én.

– Mégis szeretném hallani a nevüket.

Altschuler kinyitotta a dossziét, és vigyázva, hogy a hangja ne árulja el idegességét, felolvasott néhány jellemzést azokról a személyekről, akiket a mozgalom valódi irányítóinak tartott. Szavai nyomán egyre fokozódott a nyugtalanság az asztal körül, talán nem is a felsorolt tények miatt, hiszen egy részüket a többi jelenlevő is ismerte, sokkal inkább azért, mert Altschuler ebben a környezetben ki merte mondani őket.

– Ön biztos ezekben az adatokban? – kérdezte Vajda.

– Ezek éppolyan biztosak, mint hogy mi itt ülünk.

– Akkor miért nem közölte előbb?

Annyi megaláztatás után Altschuler megengedte magának, hogy elmosolyodjon:

– Meg voltam győződve, hogy maguk már rég értesültek ezekről.

Kevéssel később Vajda lezárta a megbeszélést, megígérte, hogy a javaslatokat Rákosi elé terjeszti, és elbocsátotta a meghívottakat, csak Altschulert tartotta vissza.

– Van még egy kis ideje?

– Miért? Ha nincs, akkor nem kell itt maradnom? – kérdezte vissza Altschuler, és legyintett.

A tárgyalóteremből átmentek Vajda irodájába, amerre elhaladtak a folyosón, mindenütt sietős civilekkel és katonákkal találkoztak. A Pártközpontban a kora éjszakai órák a munkaidő csúcsának számítottak, reggel érkeztek meg ugyanis a különféle külföldi futárgépek, a küldöttek a délelőttöt a saját követségükön töltötték, és csak délután adták át a magyar szerveknek a magukkal hozott üzeneteket, melyeket fontosságuk miatt legtöbbször azonnal elemezni kellett.

Vajda egy barátságos kis asztal mellé ültette le a vendégét, Altschuler azonban nem lazított a tartásán, és visszautasított minden kínálást, jelezve, hogy nem hajlandó belemenni semmiféle bizalmasabb hangnembe. Vajda játszott az öngyújtójával.

– Azt tudja, hogy ez a szereplés messze a maga nívója alatt volt?

– Miért?

– Ön tisztában van azzal, hogy ezek az emberek, akik itt ültek az asztal mellett, csak teljesen egyértelmű határozatokban tudnak hinni, a legkisebb ellentmondástól kétségbeesnek, és ön megzavarta a hitüket.

– Ez lehet, de puszta hittel egyetlen rendszeren sem lehet segíteni.

Vajda felnézett.

– Ezek szerint ön segíteni akar?

– Igen.

– Tehetek egy próbát?

– Tessék.

– Rendelkezik még néhány hasonló adattal, mint amilyeneket felhozott?

Altschuler kitérő mozdulatot tett.

– Feljegyeztem egypár dolgot.

– És ezeket hajlandó lenne ismertetni velünk?

– Nem tudom, miért tenném azok után, amik velem történtek az utolsó években.

– A helyzet megváltozott. Látta, Rákosi elvtárs ma este is nyújtott egy lehetőséget, hogy visszatérhessen, hogy megkapja azt a helyet, ami megilleti. De úgy látszik, ön nem akar élni vele.

Az öregember nem törődve azzal, hogy minden szavát fegyvernek használhatják fel ellene, indulatosan visszavágott:

– Nincs szükségem ilyen lehetőségekre. Ami engem illet, soha nem támogatok olyan intézkedéseket, amelyek több bajt hoznak a rendszerre, mint akármilyen ellenség.

– Ez az utolsó szava? Hangsúlyozom: most lehet velünk tárgyalni.

– Gyávaság és szemforgatás, amit csinálnak, csak azt tudom mondani.

Vajdán nem látszott idegesség, játszott az öngyújtójával:

– Rendben van. Hamarosan rá fog jönni, hogy hiba volt lebecsülni a jóindulatunkat.

– Maga nagyon fiatal még ahhoz, Vajda, hogy olyan fenyegetéseket találjon ki, amiket én nem ismerek.

– Csodálkozni fog, Altschuler elvtárs.

Vajda újra elővette a kék papírlapot:

– Bent a teremben egy nevet szándékosan nem olvastam fel a listáról, érdekli, hogy ki volt az?

– Nem.

– Hátha mégis: Flandera János. Ő tulajdonképpen csak az ön iránti jóindulatból került a lista végére, az ügyeskedései és a veszedelmessége miatt az elsők között is lehetett volna.

Altschuler legyintett:

– Én csak hálás leszek maguknak, ha megnevelik a vőmet.

– De van még egy jobb ötletem is: a lánya. Mindenki természetesnek találja majd, hogy némely esetben a házastársakat is letartóztatjuk. A házaspár, mint tudjuk: két test, egy lélek. Őszintén szólva nem tudom, mit csinálna a maga ragyogó, elegáns lánya például a márianosztrai börtönben.

Altschulerra nem hatott a fenyegetés. Vajda ingerülten kérdezte:

– Nem hiszi el, hogy meg merjük csinálni?

– De elhiszem. Maguknak mindenkivel szemben vannak gátlásaik, fasisztákkal szemben, urakkal szemben, de a kommunistákkal szemben nem túl érzékenyek. Nagyezsda azonban kívül esik a maguk hatáskörén.

– Miért esne kívül? Ha jól tudom, kettős állampolgárságú, tehát magyar is. Magyarországon a mi törvényeink vonatkoznak rá.

– Ugyanazért nem nyúlhatnak hozzá, amiért engem sem lehetett letartóztatni annak idején. Vannak helyek, ahol a maguk döntését meg lehet kontrázni.

– Lehet, hogy általában vannak ilyen helyek, de az adott esetben nincsenek. A játék túl nagy tétre megy. Magának elárulhatom: ezt a listát látták azon a helyen, amelyre gondol, sőt Rákosi elvtárs csak enyhített rajta. Ezt meg is érdeklődheti éppúgy, mint azt, hogy nem fenyegeti-e magát valamilyen kelepce nálunk. Vagy ezt sem kérdezte meg?

Altschuler megdöbbenve fogta fel, hogy valamelyik régi kapcsolata, melyeket tökéletesen megbízhatónak vélt, tájékoztatta az ellenfeleit. Ezek után kevés oka maradt kételkedni. Vajda újból elővette az öngyújtót, és elégedetten rázogatta a dobókockákat:

– Talán összefoglalnám beszélgetésünk eredményeit. Lemond nyilvános és titkos találkozásairól, akármilyen személy vagy küldöttség keresi fel. Unom már, hogy minden frakciónak Altschuler József a lobogója. Zárt ajtók mögött, egyedül, természetesen azt gondolhat magában, amit akar. Másodszor: nem dolgozik tovább a saját szakállára, nem gyűjti tovább az adatokat. Értse meg: maga nem lehet állam az államban. Egyelőre elmehet, a további teendőiről értesíteni fogjuk.

Altschuler felállt, rátámaszkodott a botjára:

– Mondhatnék én is valamit?

– Tessék.

– Köpök a maguk utasításaira.

Köszönés nélkül kilépett az irodából, a százados kísérte le az Akadémia utcai kapuhoz. Éjjel két óra felé járt az idő, a Pártközpont folyosóinak nyüzsgése után még sűrűbbnek, fenyegetőbbnek tűnt az elhagyott utcák csendje. A fekete hivatali autó elébe kanyarodott, de Altschuler intett a sofőrnek:

– Menjen előre, és várjon meg a Margit hídnál.

Gyalog vágott neki a Duna-parti sétánynak, botja csúszkált a foltokban befagyott jégen, a víz felől vágott a szél, de az öregember úgy elmerült gondolataiban, hogy a kabátját is elfelejtette begombolni. Lassan magához tért a Vajdával folytatott beszélgetés pánikhangulatából. Nem állhatnak a dolgok végképp reménytelenül, ha ellenfelei beérték puszta fenyegetésekkel.

János mind gyakrabban találkozott a fiatal értelmiségi csoportosulás tagjaival, meghívták a fiatal történészek, építészek, szociológusok összejöveteleire, nemsokára teljes szélességében ismerte a kibontakozó mozgalmat.

Mintegy száz-százötven arcot majdnem mindenütt látott, ők alkották a derékhadat. A törzs létszáma csak lassan növekedett, de jelentőségük az egész országot behálózó baráti és szakmai kapcsolataik révén messze túltett ezen a számon.

Ők hirdették a leghatározottabban az értelmiség új feladatait, a megváltozott magyar viszonyok között vezető szerepét az átalakulásért folytatott harcban. Látszólag semmi sem zavarta a mozgalom összhangját, a gárda belülről mégis két élesen különböző szárnyra tagolódott.

Az egyik szárnyat a népi származású fiatalok, nagyrészt volt népi kollégisták alkották, a másikat pesti értelmiségi és kispolgári származású fiatal értelmiségiek, akik a felszabadulás után a MADISZ-on, a MEFESZ-en vagy a Diákszövetségen keresztül kapcsolódtak bele a mozgalmi munkába.

A két irányzat között gyakori volt a súrlódás, az első csoport kispolgáriassággal, mozgalmi bürokratizmussal vádolta az „entellektüeleket”, míg azok elkülönüléssel és antiszemitizmussal az egykori népi kollégistákat. Kizárólag az eljövendő események természetétől függött, hogy a két csoport közös vagy elválasztó tulajdonságai jutnak majd túlsúlyba.

János túl korainak találta volna, hogy elkötelezze magát, miként az Antifasiszta Szolidaritási Liga belső harcaiban, itt sem kívánt csatlakozni egyik frakcióhoz sem. Rokonszenve az urbánus szárny felé fordult – Fábiánon kívül régi könyvtárbeli kollégái is ide tartoztak, de óvakodott attól, hogy ezt bármiben is kinyilvánítsa.

A közös nyilvános vitákon kívül mind a két tábor rendezett olyan összejöveteleket is, ahol egymás között nyíltabban, otthonosabban viselkedhettek. János eljárt a népi kollégisták egész éjszakás ivászataira a Szondi étterem pincehelyiségébe, ahol egy Kunszentmiklósról felkerült híres cigányprímás játszott, és elfogadta a meghívásokat a Buda környéki falvakba, ahol egy-egy agronómus vagy tanácsnál dolgozó kollégista rendezett birkavacsorát. Ismerte dalaikat, tréfáikat, házasságuk és nőügyeik természetét, mégis, ezeken a találkozókon mindig az volt az érzése, mintha egy jól megtanult idegen nyelven kellene beszélnie.

Szívesebben töltötte az estéit az „urbánusok” budai és lipótvárosi lakásaiban. Itt látott először Nyugatról hozott holmikat, itt ivott először ceyloni teát és francia konyakot, itt jutott először nejlonzoknihoz, de mindennél jobban érdekelte a számára eddig megközelíthetetlen ismeretanyag. Szinte minden alkalommal kapott valamilyen kéziratot, Pierre Chardin műveitől egészen Dedijer Tito-életrajzáig. Mivel ezeket nem vihette haza, a sarokba vonulva olvasgatott, de közben a beszélgetést is figyelte.

Az eltelt alig egy év alatt nagyot változott a beszélgetések hangja és anyaga. A kezdeti bizonytalan találgatások helyét pontos adatok és összefüggések foglalták el, ezek forrásául nem annyira Hruscsovnak a XX. kongresszuson elhangzott titkos beszéde szolgált, melyet másnap részletesen közöltek a francia lapok, sokkal inkább a közvetlen élményanyag, a magyar börtönökből kiszabadult politikai elítéltek elbeszélései.

János egyre gyakrabban hallotta emlegetni Károlyi Miklós nevét. Személyesen szinte senki sem ismerte, de feltétlen rokonszenvet keltett iránta származása és életútja, mely mintha a nemzeti hagyományokat és a szocializmust fogná egybe. Ezenkívül a budai és lipótvárosi lakásokban a grófi előnévnek még mindig volt valami pikáns, de vonzó csengése.

Mind Rákosival való szembeszállásáról, mind letartóztatása utáni viselkedéséről legendák keringtek. A börtönben számtalan „árnyékkormányt” alakítottak, melyek különböző fordulatok esetén átvették volna a hatalmat, Károlyi egyik listáról sem hiányzott. Nevének vonzóerejét csak fokozta, hogy jelenleg távol tartotta magát a politikai harcoktól.

Mikor János néhány elejtett szóval jelezte, hogy ismeri Károlyi Miklóst, mind a volt népi kollégisták, mind az urbánus fiatal értelmiségiek kérték, hogy hozza el közéjük. János át is adta a kérésüket, de Károlyi sokáig kitért előle, attól félt, hogy ezek a találkozások hosszú és tartalmatlan beszélgetésekbe fulladnak majd.

Már áprilisra járt az idő, mikor végre hajlandó volt elfogadni a meghívást. A népi kollégistákat egy társuk, aki mérnökként a Berettyó-csatorna mellett dolgozott, vízi vadászatra hívta le. Károlyi egyetemista kora óta nem volt vadászaton, most szívesen élt a lehetőséggel, csak egyetlen külön kérése volt, hogy Mester Annát is levihesse magával.

János is részt vett ezen a kiránduláson. Otthon Nagyezsdának azt mondta, hogy este indulnak, és az éjszakát Bóna Erzsinél töltötte. Egy héten háromszor is eljárt az egy szobából álló lakásba, de csak ritkán merte megkockáztatni, hogy reggel menjen haza.

Már hónapok teltek el kapcsolatuk újrakezdése óta, de Erzsi még egyszer sem kérdezte meg, hogy él. Beérte annyival, hogy eljön hozzá, csak az ölelkezés utáni csöndes percekben nézett rá inkább szomorúan, mint szemrehányóan.

Ezen az estén viszont vacsora után kérte Jánost, hogy üljenek le beszélgetni.

– A kolléganőm férjhez megy, ötezer forintért itthagyja nekem a lakást.

– Kell pénz?

– Nem kell, megvan. Azt szeretném, ha ideköltöznél.

János mindvégig azt hitte, hogy Erzsi tud az ő házasságáról, most csak nehezen tudta eltitkolni meglepődését.

– Miért olyan fontos ez?

– Olyan rossz, hogy a gyerek apa nélkül nő fel.

– Nem rajong értem túlságosan.

A kisfiú csakugyan nem barátkozott össze Jánossal, ha magához vette, nem maradt meg az ölében, nem beszélgetett vele, még a csokoládét sem fogadta el a kezéből.

– Ha itt laknál, összeszoknátok.

János nem merte nyíltan visszautasítani a kérést, arra hivatkozott, hogy hárman nem férnek el ebben a kis lakásban, várjanak még egy évet, addig összegyűlik annyi pénz, hogy elcserélhetik egy nagyobbra. Erzsi nem vitatkozott, de látszott rajta, hogy megértette, ez a válasz elutasítást jelent. Szokatlanul kemény pillantást vetett a férfira, aztán ágyazni kezdett.

Hosszú ölelkezésekkel múlt el az éjszaka, testük alatt összegyűrődött a lepedő, és a párna nedves, főtt szagot árasztott, de míg testük összefonódott, már nem suttogtak többé szerelmes vagy vigasztaló szavakat, merev szemekkel és hangtalanul figyelték egymás arcát.

Erzsi elaludt, János viszont még sokáig töprengett, karját tarkója alá támasztva. Attól tartott, hogy megtették az első lépést a szakítás felé. Belátta, hogy a nőnek nincs különösebb szüksége rá, másik szeretőt, sőt férjet is kaphatna, ha akar, hozzá csak az emlékei fűzik. János valószínűnek tartotta, hogy a nő most is épp ezért kérdezte meg, nem akar-e odaköltözni hozzá, mert valaki udvarolni akar neki. Ő viszont nehezen vált volna meg Erzsitől, jobban kívánta, mint viszonyuk első szakaszában, ez a kis lakás volt az egyetlen hely, ahol idegeinek feszültsége felengedett. Biztonságban érezte magát, többször is gondolt rá, hogy ha valaha le akarnák tartóztatni, itt nem akadnának a nyomára.

Még alig világosodott, mikor János elbúcsúzott Erzsitől, a hajnali vonattal utazott le Gyulára. A pályaudvart sűrű tömeg lepte el. A szénhiány miatt egymás után szüntették meg a különböző vonatokat, a távolabbi városokat is csak napi egy-egy vonatpár kötötte össze Budapesttel, ugyancsak leálltak a távolsági autóbuszok is. A peronon a háborús időkre emlékeztető jelenetek zajlottak le.

János a vendéglőben találkozott a többiekkel, akik valamilyen úton már lefoglaltak maguknak egy kupét, ide húzódott be az egész társaság. Károlyi körül hamarosan szoros gyűrű alakult ki, a férfi, aki már hosszú évek óta nem találkozott ilyen sok fiatal és érdeklődő emberrel, mindjobban belemelegedett a vitába, nevetve küldte el Jánost és Annát:

– Maguk ne hallgassák, mert később mindent a fejemre olvasnak.

János kelletlenül hagyta el a kupét, kíváncsi lett volna Károlyi megjegyzéseire, és az is érdekelte, hogy fogadják ezeket a volt népi kollégisták. Rosszkedvűen tört utat a zsúfolt folyosón az étkezőkocsi felé, álló utasokat, bőröndöket, kosarakat, összekötözött tábori ágyakat kerülgetett, Mester Anna közvetlenül mögötte lépkedett, melle néha hozzáért János vállához.

Az étkezőben is rezerváltak számukra egy asztalt, mivel otthon egyikük sem tudott megreggelizni, sonkás rántottát és teát hozattak, a rendelésre várakozva figyelték az ablakon túl elmaradó tájat. A szokatlanul enyhe, esős tél után mindenütt sűrűn zöldelltek a vetések.

– Miklós nagy formában van – mondta János.

– Az új hallgatóság mindig inspirálja őt. Valahogy úgy, mint magát egy új nő.

János úgy tett, mintha nem hallotta volna:

– Igen, ezt már én is észrevettem. Született szónok, a közönség arcáról olvassa le, hogy mit akarnak hallani tőle. Néha még a mondanivalóját is feláldozza a hatás kedvéért.

– Jó véleménye van a szónokokról. Ha Miklós a nyilvánosság előtt szerepel, majd rá fogom beszélni, hogy írja le a szöveget, vagy mondja el nekem előtte.

A pincér letette eléjük a tálakat, János alig nyelte le az első falatot, mikor Anna megkérdezte:

– Hogy van a felesége? Még gyakran veszekednek?

János letette a villát:

– Szeretném, ha nem folytatná, Nagyezsda ügye nem tartozik magára.

– Nem fél attól, hogy féltékeny leszek?

– Milyen alapon?

János nyugodtan állta Anna tekintetét, a nő mosolyodott el hamarabb:

– Rendben van. Különben is: nem a feleségéről, hanem az apósáról akarok beszélni magával.

– Történt valami?

– Történt, de ezt meg én nem fogom az étkezőkocsiban megtárgyalni. Majd lent lesz időnk rá.

Gyulán a vízimérnök, aki Kuttor néven mutatkozott be, már várta őket, terepjáró kocsival mentek ki a Berettyó-csatornához. A vízimérnöki hivatal és az ügyeleti szállás épülete egy kis falu szélén állt, itt már mindent előkészítettek a vendégek fogadására. A beosztottak átköltöztek a faluba vagy a közeli őrházakba, szobáikat sietve rendbe hozták, a betonpadlóra nagy szőnyeget terítettek, az ágyakat frissen áthúzták. A két kis vendégszobába Károlyit és Annát, illetve Jánost helyezték el.

Az udvaron egy szakácsnő szabad tűz fölött birkagulyást főzött, a vendégek, míg az ebédre várakoztak, decis poharakból itták a vízszínű, maró szilvapálinkát. János csodálkozva látta, hogy Károlyi is messze a megszokott mértéken felül fogyaszt, egy pillantással figyelmeztette Annát, de a nő megnyugtatóan legyintett.

A beszélgetés egyre inkább az országos és egyéni sérelmek felhánytorgatásává alakult át. Károlyit őszintén érdekelték a problémák, sokat és lényegre törően kérdezett, ettől furcsa módon úgy tűnt, mintha valójában jobban ismerné az ügyeket, mint az elbeszélők.

Az ebéd elhúzódott, már alkonyodott, mire a végére értek, valaki mégis azt ajánlotta, hogy szálljanak vízre. Az egész társaság helyeselt, a mérnök előhozatta a két motorcsónakot, és beszálltak, aki tudott, szerzett magának vadászfegyvert is.

Károlyi józansága maradékával nem engedte, hogy Anna is velük jöjjön, ő lett volna az egyetlen nő a motorcsónakon, továbbra is János gondjaira bízta. Ők ketten egy nehézkes, lapos fenekű ladikon követték a vadászokat.

János ült az evezőkhöz, de alig kellett mozdítani rajtuk, a magas víz sodorta lefelé a ladikot, csak arra vigyázott, hogy nagyjából a part mentén haladjanak. Csönd volt, csak a vízben álló nyárfák koronáján vijjogtak a vércsék, és a gáton túlról hallatszott a békák kuruttyolása.

Mester Anna végigterítette a csónakban talált ócska esőköpenyt a fenékdeszkákon, és ráfeküdt, arcát a lemenő nap felé fordította:

– Milyen erős és tiszta a víz szaga.

– Lehet, én nem értek hozzá.

– Én víz mellett születtem.

János hallgatott, mióta Anna Károlyival élt, most maradtak először kettesben, várta, hogy a nő kezdeményezzen.

– Haragszik rám?

– Nem haragszom, csak azt nem értem, miért volt szükség arra a szerelmi cirkuszra?!

– Szóval maga szeretett engem, és én hűtlenül elhagytam?!

– Annyit megérdemeltem volna, hogy szól előtte. Nem álltam volna az útjába.

Anna elnevette magát:

– Micsoda dörzsölt kis strici maga, Jancsi.

– Miért?

– Ne csináljon úgy, mintha nem szántszándékkal passzolt volna át. Én nem bánom, ha mártírarcot vág, mikor szegény Miklósnak lelkiismeret-furdalása van, hogy elcsábította magától a szerelmét, és úgy bánik magával, mint egy sértett fejedelemmel, de előttem hagyja ezeket a pózokat.

– A végén kiderül, hogy maga van megsértődve.

– Nem, magának igaza volt, Jancsi, mert mi még nem maradhattunk együtt, elveszítettünk volna mindent, amit eddig elértünk.

– Összeházasodnak?

– Nem tudom. Be kellene jelentenem a Belügyben a parancsnokomnak, engedélyt kellene kérni. És még a tánccsoport vezetőjétől sem veszik szívesen, hogy egy most szabadult rabhoz akar férjhez menni. Valószínűleg már annak sem örültek, hogy titokban a szeretője vagyok.

– Nem tudom, hol tart most maga, Anna, és mit akar egyáltalán, lehet, hogy még korainak tartja a botrányokat, de jegyezze meg: Károlyi szereti, ha áldozatokat hoznak érte, ha mindenestül vállalják. Ezt szokta meg az első feleségétől.

– Ez nem olyan egyszerű.

Távolban eldördültek a vadászok első lövései, madarak, békák rebbentek fel parti rejtekhelyükről, az addig sima, mozdulatlan víz megélénkült. Anna összeborzongott, felült, elkérte János kabátját, és a vállára terítette:

– Nem tudom, lesz-e még egy szabad óránk, most kell beszélnem magával. A legfontosabb, amit mondani akarok: elindult az akció, hogy a maga apósát leváltsák.

– Mi történt?

– Nem sikerült megtudnom, de az biztos, hogy maga ellen uszított mindenkit. Ha sikerül megbuktatni, nem fogják beérni azzal, hogy leváltják, a földre fogják dönteni, és agyon fogják taposni.

János elgondolkozva igazított az evezőn:

– Mit csináljak?

– Vigyázzon, Jancsi, három-négy éve Miklós ügyében még nyugodtan kockáztathatott, egy fordulatnak előbb-utóbb jönnie kellett. Most nincs esélye, ha ez a garnitúra fent vagy akár csak a maga apósa megbukik, és maga velük tart, soha többé nem támad fel.

– Maga is legalább két lovon ül egyszerre.

– Legyen szíves, ne számolja a lovaimat. Azt ajánlom, fejlessze tovább veszekedéseit Nagyezsdával, ha lehet, egész a szakításig.

– Nehéz dolog.

– Akarja, hogy én elintézzem?

– Maga ilyeneket meg tud csinálni?

– Ezt a kérdést megbízásnak tekintem.

Alig nyolcvan-száz méternyire feltűnt a két part mellett veszteglő motorcsónak, nemrég állhattak oda, a csónakok farvizének felvert hullámain még halott madarak himbálództak, lelőtték őket, és nem tartották érdemesnek felvenni. János evezőjével eltolt egy kiterjesztett szárnyú kis gémet.

A vadászok felállva figyelték a vizet, puskáik csövét lefelé fordították. János melléjük kormányozta a ladikot:

– Mire várnak?

– Most elkapjuk az öreg pézsmakirályt.

Már erősen alkonyodott, hideg szél vágott végig a vízen, az egyik puskás pálinkásüveget emelt ki a vadásztarisznyájából.

– Arra, hogy a Rákosi Mátyás utcából minél hamarabb Károlyi Miklós utca legyen.

Ivott, és továbbnyújtotta az üveget Károlyinak, aki elfogadta a kínálást, de maliciózusan megjegyezte:

– Azt hiszi, tanár úr, hogy én felemelném a pedagógusok fizetését?

– Nem.

– Egy fillérrel sem. Szegény népet tanítsanak szegény tanárok.

A társaság nevetett, Károlyi átadta az üveget Jánoséknak a ladikba, mikor valaki visszafogott hangon megszólalt:

– Csend legyen. Megmozdult a pézsmakirály, ott van kint a part mellett.

Kuttor, a vízimérnök átnyújtott egy puskát Károlyinak:

– Legyen a dicsőség vendégünké. Csak vigyázzon a célzással, több vas van már benne, mint a bányáinkban összesen, de telibe még senki sem találta. Majd én is segítek az evezővel.

Károlyi, János és Kuttor kiszálltak a partra, és figyelőállásba helyezkedtek, a többiek visszahajtották a csónakot a nyílt vízre. Károlyi figyelte a korhadt fatörzset, mely alatt a pézsma rejtőzködött:

– Mit gondol, feljön?

– Fel, muszáj neki levegőt venni.

– Bevallom, imponál nekem ez az állat – mondta Károlyi.

Hirtelen feltűnt a víz színén a pézsmakirály háta, Károlyi minden célzás nélkül lőtt rá, de így is eltalálta, az állat feljött a felszínre, és oldalt fordulva vergődött. Kuttor belegázolt a vízbe, és kikerülve az állat görcsösen csapkodó fogait, kiemelte a partra:

– A tűt! Hová tettem a tűt?!

Kihúzta kabátja hajtókájából a tűt, és beleszúrta az állat koponyájába, a rángatódzása megszűnt. Kuttor a pézsmakirályt lóbálva, diadalmasan kiáltott a csónak felé:

– Hahó! Hahó! Megvan!

Károlyi Jánosra nézett, arcára megdöbbenés és irtózás ült ki.

Háromnegyed négykor véget értek az előadások, Nagyezsda, mint mindig, utolsónak hagyta el a termet, azért rendezte így, mert el akarta kerülni, hogy valamelyik évfolyamtársa felajánlja a segítségét. Áthaladt az aulán, már majdnem kilépett az utcára, mikor a portás utánaszólt, és egy levelet adott át neki.

A borítékra kívülről nem írtak feladót, csak Nagyezsda neve és az egyetem címe állt rajta gépelt betűkkel. Az asszony nem értette, miért ide küldték, és nem a lakására, az a magyarázat látszott a legvalószínűbbnek, hogy a feladó eleve ki akarta zárni a lehetőséget, hogy a levél János kezébe kerüljön. Nagyezsda leült az aula egyik padjára, és idegesen feltépte a borítékot:

A gépelt sorok után nem állt aláírás.

Nagyezsda elszédült, a pad karfájába kapaszkodott, hogy el ne dőljön. Percekig ült mozdulatlanul, amíg gyűjtött annyi erőt, hogy bemenjen a mosdóba, és megtörölje az arcát. Feltette a napszemüvegét, és kilépett a kapun.

A levél hangja régi romantikus elbeszélések stílusára emlékeztette Nagyezsdát, közléseit mégis elfogadta. Alig néhány hónappal ezelőtt még Jánosnak mutatta volna meg először a levelet, és beérte volna az ő magyarázatával, de azóta kapcsolatukból eltűnt a bizalom maradéka is. Nagyezsda úgy határozott, hogy nem szól neki, hanem maga ellenőrzi a levélben közölt adatokat.

A Csillag büfébe ment, még sohasem járt itt. Bár senki sem figyelt fel rá, Nagyezsda úgy képzelte, hogy feltűnést kelt, vett egy süteményt, és a tányérral sietve az egyik sarokba húzódott. Figyelte a felszolgálónőket, próbálta megállapítani, melyik lehet a levélben említett Bóna Erzsébet. Öt-hat nő is dolgozott az evőpultok körül, bekötött fejjel, fehér köpenyben. Könyökig feltűrt karjukon tányérokkal megrakott tálcákat cipeltek, arcuk eltorzult és izzadtan fénylett a megerőltetéstől. Korukat, alakjuk körvonalait alig lehetett megállapítani, Nagyezsdának úgy tűnt, hogy valamennyien hasonlítanak egymásra.

Egyiküket sem merte megszólítani, hogy érdeklődjön. Nagyezsda mindig gátlásokat érzett azokkal szemben, akik fizikai munkát végeztek, ehhez viszonyítva jelentéktelennek, sőt alacsonyabb rendűnek találta saját életformáját: a tanulást. Alig tudta elfojtani magában azt a torz érzést, hogy vetélytársnőjének, bármelyik legyen is az az izzadtan fel-alá siető felszolgálónők közül, több joga van Jánoshoz, mint neki. Megkezdett süteményét a tányéron hagyva, kisietett az utcára.

Nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen, beült a Széchényi Könyvtárba, azt hitte, megszokott helyén, az ismerős falak között megnyugszik majd.

Kedvenc Rimbaud-kötetét kérte ki, szeme megakadt az egyik prózavers első mondatán: „… egy nemzedéken át ő volt a faj izzó higiéniája, de egy nap ajtaja kinyílt a szenvedésre”, és nem jutott tovább. Kinézett a Múzeum-kertre:

– Az a baj – suttogta maga elé –, hogy túlságosan megkímélt életem van.

Szomszédja meghallotta ezeket a szavakat, megütközve felnézett, Nagyezsda, hogy valami elfoglaltságot mutasson, retiküljéből elővette a névtelen levelet, és újra elolvasta. Próbálta kitalálni, ki küldhette. Abban nem kételkedett, hogy nő, csak azon tűnődött: mi köze van Jánoshoz, és mit akart elérni ezzel a levéllel?

Most a levél felsorakoztatott vádjaiból azt találta a legsúlyosabbnak, hogy Jánosnak gyereke született Bóna Erzsitől. Eszébe jutott, milyen határozottan utasította vissza az ő kérését. János egész magatartása olyan hazugnak és sunyinak tűnt előtte, hogy összerázkódott az undortól, és felkelt a helyéről.

Még aznap tisztázni akarta a helyzetet. Nem tért vissza a Csillag büfébe, most sem lett volna bátorsága, hogy ott beszélgetést kezdeményezzen, villamosra szállt, és átment Budára, a Magyar László utcába.

Hamarosan megtalálta a megadott házszámot, a kapu alatt végignézte a lakók névjegyzékét. Bóna Erzsébet az egyik első emeleti lakásba volt bejelentve. A ceruzával bekeretezett négyszögben még egy, Nagyezsda számára ismeretlen nő neve állt. Azt hitte, hogy a gyerek nem lakik együtt az anyjával, de az üvegezett tábla mellett egy külön felsorolást talált a kiskorúakról, akik között negyedikként Flandera László szerepelt.

Az asszonyt felingerelte, hogy a gyerek János nevét viseli, felfelé indult, botja sietősen kopogott a lépcsőfokokon. Becsöngetett az első emeleti lakásba, de senki sem válaszolt, csak a megismételt csengetésre nézett ki a szomszédos ajtón egy öregasszony.

– Kit tetszik keresni?

– Bóna Erzsébetet.

– Nincs itthon. Milyen ügyben?

Nagyezsda bizonytalanul széttárta a kezét:

– A barátnője vagyok.

Az öregasszony szélesebbre nyitotta előtte az ajtót:

– Jöjjön be, várjon egy kicsit. Hátha ma korábban hazajön Erzsike.

Nagyezsda belépett, táskáját letette az asztalra, és elfogódva körülnézett. Ez a lakás is egyetlen helyiségből állt, mint valamennyi lakás a házban, kopott, régi bútorokkal volt berendezve, az ágy fölött egy falra akasztott pokrócra régi fényképek voltak feltűzve. Az ablak melletti sarokban játékok és képeskönyvek között egy három év körüli, szőke kisfiú ült.

– Én vigyázok napközben Lacikára. Lacika, köszönj szépen a néninek.

A kisfiú felnézett, de beharapta a száját, és nem szólt. Az öregasszony kérlelte egy darabig, aztán sóhajtva legyintett.

– Ilyen ez. Még sohasem láttam ilyen barátságtalan gyereket.

Nagyezsda kivett a retiküljéből egy színes műanyag dobozt – a szemfestéket szokta benne tartani –, és a kisfiú felé nyújtotta, játszani kezdtek. Játék közben Nagyezsda megfigyelte a gyerek vonásait, úgy találta, rendkívül emlékeztet Jánosra.

Fél kilenckor megszólalt a lakás egyetlen dísze: az asztali „bimm-bamm” óra. Nagyezsda felemelkedett a játékból, várakozás közben elveszítette a bátorságát, már nem merte megkockáztatni, hogy Bóna Erzsébet itt találja, elköszönt.

– Miért nem vár még egy kicsit? – kérdezte az öregasszony. – Most már nemsokára haza kell jönnie Erzsikének.

– Sajnos sietnem kell. Nincs véletlenül egy fényképe róla? Olyan régen találkoztunk, szeretném látni, milyen most.

Az öregasszony levett egy képet a falipolcról, és átnyújtotta. Nagyezsda lágynak és jóindulatúnak találta az arcot, mely a képről ránézett, önkéntelen rokonszenv fogta el vetélytársnője iránt.

– Ezt nem szabad – mondta magában hangtalanul –, így elvész minden erőm.

– Hogy tetszik? – kérdezte az öregasszony. – Nagyon megváltozott?

– Nem, nagyon csinos, éppen olyan, mint régen.

Nagyezsda megcsókolta a kisfiút, és kiment a lakásból. A folyosó falába süllyesztett tükör előtt gépiesen megigazította a haját.

Lent az utcán behúzódott a szemközti ház kapujába, itt akarta kivárni, míg a gyerek anyja hazaér. Bízott benne, hogy a fénykép után felismeri majd, ha ez nem sikerül, úgy gondolta, tíz óra felé újra becsönget az első emeleti lakásba.

Nem engedte elmerülni gondolatait, próbálta elképzelni, hogy alakul majd az élete, ha szakítani kell Jánossal. Ezzel elszakad minden emberi kapcsolata, csak az apja marad meg számára változatlanul. Forró részvét töltötte el az öregember iránt, de a jövője tervezésénél nem lehetett tekintettel rá. Ha a házassága felbomlik, mindenképpen követni akarta Józsa Dániel tanácsát: el kell mennie mostani környezetéből, és dolgoznia kell.

Egymásba karoló pár közeledett az utca vége felől. A férfi jobb kezében tömött szatyrot hozott, Nagyezsda felismerte Jánost, kilépett a kapu alól:

– Jancsi!

A pár megtorpant, Bóna Erzsi kérdően nézett Nagyezsdára, János előrelépett, és megfogta az asszony karját.

– Hogy kerülsz ide? Leskelődsz utánam?

Nagyezsda megdöbbent a durva hangtól.

– Nem kémkedek, egy levelet kaptam.

– Menj el innen! Ne csinálj botrányt!

– De Jancsi, beszélnünk kell!

– Rendben van. Ott a sarkon van egy eszpresszó, ülj le, majd utánad megyek.

– Mikor?

– Tíz perc múlva.

Nagyezsda nem tudta, mit csináljon, topogott a botjával, könyörögve nézett Jánosra, de az nem viszonozta a pillantását, végül is megfordult és elment.

Az eszpresszó már záráshoz készülődött, a pincér számolta le a megmaradt szendvicseket és süteményeket, Nagyezsdán kívül nem volt más vendég a helyiségben. A bejárattal szemben ült le, hogy azonnal meglássa a belépő Jánost. Kávét kért, de képtelen volt megtartani kezében a csészét, most jött ki rajta az előző pillanatok idegfeszültsége, didergett, térde ritmikusan és csillapíthatatlanul rázkódott, hiába próbálta leszorítani, neki-nekikoccant az alacsony asztallap aljának, ilyenkor a számoló pincér homlokára csúsztatta a szemüveget, és feléje fordult.

Nem tudta, mennyi ideig várakozott így, lázhoz hasonló felindultságban, szeme előtt egymást követte János, Bóna Erzsi és az ismeretlen levélíró arca, akit valamiért szőke hajú, erősen kifestett nőnek képzelt.

A pincér odalépett hozzá:

– Záróra, legyen szíves fizetni.

Nagyezsda csak most nézte meg az óráját, néhány perc hiányzott a fél tizenegyhez, több mint fél órája várakozott. Visszament a ház elé, János és Bóna Erzsi még mindig ott állt a kapuban, a férfi átfogta a nő derekát, magához húzta, és halkan beszélt hozzá. Mikor meglátta Nagyezsdát, elfordította a fejét, úgy tett, mintha nem venné észre az asszony megjelenését.

– Jancsi! Muszáj beszélnünk! – mondta Nagyezsda, és közelebb lépett, de így is két lépcsővel alacsonyabban állt, mint a pár. Az asszony hangjára Bóna Erzsi kibontakozott az ölelésből, Nagyezsda őt próbálta meggyőzni:

– Magának is jobb, ha tisztázzuk a dolgot.

Bóna Erzsi megrázta a fejét:

– Én nem tudtam az egészről semmit, és nem akarok beszélni róla.

Elfordult tőlük, és megindult fölfelé a lépcsőn, János utána akart menni, de Nagyezsda belékapaszkodott.

– Maradj velem!

– Engedj!

– Már nem szeretsz?

– Szeretlek, de ő más.

Kiszakította magát a szorításból, és futva indult neki a lépcsőnek. Nagyezsda leengedte a karját, nem maradt ereje, hogy tovább harcoljon a férjéért. Találomra indult neki az útnak, érthetetlen félmondatokat dünnyögött maga elé. Egy-egy világosabb ajtóból – vendéglő vagy kocsma lehetett – szóltak hozzá, de ő lehajtott fejjel továbbsietett.

Kiért a budai Duna-partra, a felső sétányon ment tovább, a hosszú fasor elhagyatott volt, a végiglocsolt aszfalton sehol sem látszottak lábnyomok. Nagyezsda megállt a korlátnál, megszorította a pergő rozsdájú vascsövet, és nézte a vizet. A Margit híd irányából közeledett valaki, Nagyezsda összeszedte magát és elindult.

Az árnyékból, melyet egy templom vetett a fasorra, Altschuler József alakja bontakozott ki, lassú és enervált léptei mutatták, hogy a séta sem tudja szétoszlatni nyomasztó gondolatait, közelebb érve látszott az arcára kiülő keserű fintor.

Nagyezsda még sohasem érezte át ennyire az öregember magányát és bánatát, úgy tűnt neki, mintha az ő szenvedése is csak Altschuler sorsának folytatása lenne. Forró szánalom fogta el az apja iránt, elébe lépett, és megfogta a vállát:

– Apus.

Altschuler megdöbbenve felnézett:

– Te hogy kerülsz ide?

– Nem tudtam aludni, lejöttem egy kicsit.

– Ide, Budára?

Nagyezsda bal oldalról karolt bele az apjába, ide kevesebb fény vetődött, de az öregember mégis észrevette, mennyire feldúlt az arca.

– Mi bajod?

– Látod, apus, milyen jó, hogy nem szültem gyereket. Most az is itt sétálna a Duna-parton, valamiért éppolyan szomorúan, mint mi.

– A férjeddel történt valami?

– Igen, mást szeret.

Altschuler haragosan bólintott.

– Majd én beszélek vele.

– Hagyd őt, apus, ennek meg kellett történnie, még jó, hogy most és nem később, mikor már semmihez sem tudtam volna kezdeni.

– Holnap összepakolsz, és hazajössz végleg.

Nagyezsda megsimogatta Altschuler arcát:

– Ne haragudj, de csak egypár napra megyek vissza. Nem bujkálhatok egész életemben az elől, amit meg kell csinálnom.

– Mik az elképzeléseid?

– Elmegyek vidékre, egy gyermekgyógyintézetbe dolgozni. Nekem éreznem kell, hogy szükség van rám.

Az öregember elégedetlenül legyintett:

– Nincs értelme, Nagyezsda, hogy az egyik baj helyett egy másikat keress magadnak. A bánatot éppúgy nem lehet munkába ölni, mint italba, hidd el nekem.

– Hagyjuk, apus, majd máskor beszélünk róla, most nem akarok. Mesélj anyusról.

Szorosabban karolt apjába, és hallgatta a régi vigasztaló történeteket gyerekkoráról. A két összefogódzó, botra támaszkodó ember lassan haladt a folyó mellett.

Hosszú időnek kellett eltelni, amíg Altschuler beleegyezett, hogy Nagyezsda átkérje magát az egyetem levelező tagozatára, és állást vállaljon K. vidéki városban, a nyomorék gyerekek nevelőintézetében. Bár nehezen viselte el a tudatot, hogy Nagyezsda idegenben éljen, mégis szívesebben látta egy távoli városban, mint Flandera János mellett, ezenkívül örült, hogy nem lesz tanúja az ő eljövendő harcainak és botrányainak.

Nagyezsda a Magyar László utcai találkozás után többé nem beszélt Jánossal, levélben közölte vele azt is, hogy ideiglenesen elköltözik, a lakás és a berendezés sorsáról majd a visszatérése után döntenek.

János nem válaszolt a levélre. Nagyezsda az elutazása előtti délutánon felhívta Bóna Erzsit a Csillag büfében, kérte, hogy találkozzanak néhány percre, Erzsi vonakodva, de beleegyezett, hét órára beszélték meg a találkozót a kőbányai Gizella Kórház előtti kis parkban, de már negyed nyolc is elmúlt, mikor Erzsi kilépett a kórház kapuján, kezet nyújtott Nagyezsdának, és leült mellé a padra:

– Ne haragudjon, hogy késtem, a barátnőm nagyon rosszul volt.

– Mi baja van?

– Megbénult, most már mind a két lába és karja merev.

A betegség említése Nagyezsdát elfogódottá tette – mindig a saját testi hibája jutott az eszébe –, hogy gátlásaitól szabaduljon, másfelé terelte a beszélgetést:

– Attól féltem, hogy nem jön el.

– Először nem akartam, de aztán arra gondoltam, hogy maga éppúgy nem tehet az egészről, mint én. Maga haragszik rám?

– Nem. Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Régóta ismeri Jancsit?

– Ötödik éve.

– Azóta folyton együtt vannak?

– Nem, mikor terhes voltam a fiammal, akkor váltunk el, aztán sokáig nem láttam. Egy fél éve jöttem vissza Pestre, azóta találkozunk.

Nagyezsda próbálta visszanyelni könnyeit:

– Értem. Ne haragudjon, hogy zavarom magát, írtam Jancsinak, szerettem volna tisztázni vele a dolgokat, de nem válaszolt. – Erzsire nézett. – Lehet, hogy már nincs jogom hozzá, de szeretném magára bízni Jancsit. Vigyázzon rá!

Nagyezsda sírt, Erzsi tétován vállára tette a kezét.

– Ne sírjon.

– Vigyázzon rá.

– Nem maradok vele.

– Miért nem?

– Hazudott nekem, nem tudtam, hogy nős, magát egyszerűen letagadta. De nem ezért, hanem a gyerek miatt, ő sohasem lenne jó apja. Van a munkahelyemen egy ember, aki el akar venni.

– És mi lesz Jancsival?

– Nem tudom, biztos talál magának valakit. Elhiszi, hogy már nem érdekel?! Volt idő, mikor nagyon szerettem, meg tudtam volna halni érte, de azóta nagyon elromlott. Nincs szíve, mindig a maga hasznát keresi. Jó, hogy így történt, és elválunk egymástól.

Nagyezsda megismételte:

– És mi lesz Jancsival?

– Nem érdekel. Haza kell mennem, a gyerek vár.

– Küldhetek valamit a fiának?

– Köszönöm, de nincs szüksége semmire.

– Csak egy kis csokoládét, nagyon szeretnék.

Erzsi Nagyezsda arcára nézett, és határozatlanul bólintott, együtt hagyták el a sötétedő kertet.

Nagyezsda megpróbált logikusan gondolkozni: azzal, hogy Erzsi szakított Jánossal, semmi olyan nem történt, ami az ő kapcsolatukat megváltoztatta volna, de a szíve csak annyit volt hajlandó tudomásul venni, hogy elhárult egy akadály, talán a döntő akadály az elől, hogy ők újból egymásra találjanak.

Másnap reggel Nagyezsda elutazott, mikor a vonat kifutott az üvegezett, füstös csarnokból, csak Altschuler integetett utána, de az asszony nem érzett bánatot. Hitt benne, hogy a távolodó vonat valójában közelebb viszi Jánoshoz, azt az időt, amit az intézetben, a gyerekek között kell majd töltenie, úgy tekintette, mint egy hosszú, pihentető alvást.

Sokáig állt a folyosón, az ablaknak támaszkodva, figyelte az elmaradó kis állomások névtábláit, különös élvezetet talált furcsa nevükben. Hosszú idő után most érezte először, hogy ez az ország az ő otthona, és szereti az embereket, akik itt élnek. Ez a jó érzés az egész úton végigkísérte Nagyezsdát.

Károlyi április végén kapta kézhez az értesítést rehabilitációs pörének megkezdéséről, május 11-én kellett megjelennie a Fő utcai bíróság egyik különtanácsa előtt. Felszólították, hogy iratait, igazolványait vigye magával, és egy válaszbeadványban nevezze meg azokat a tanúkat, akiket meg kíván idéztetni.

Károlyi rövid töprengés után úgy döntött, hogy nem megy el a tárgyalásra. Túl azon, hogy elképzelni sem tudott olyan bíróságot, melynek erkölcsi joga lett volna ítélkezni az ő múltja és jövője fölött, nem akarta felborítani nehezen megszerzett nyugalmát. Március óta dolgozott a Budai Erdőgazdaság tervezési csoportjánál egy mérnök kísérőjeként, régi vágya teljesült azzal, hogy erdővel foglalkozhatott, egy társbérleti szobát is sikerült szereznie, tökéletesen elégedettnek érezte magát, és ezen a bíróság bármilyen határozata csak ronthatott.

Az idézést eldugta Mester Anna elől. Eddig bármilyen nyilvános szereplés lehetősége merült fel, Anna mindig kérte, hogy vállalja el, sejtette, hogy most is aligha hagyná helyben az ő elhatározását. A nő azonban valahonnan tudott az ügyről, annyiszor kérdezte meg: kapott-e értesítést a rehabilitációval kapcsolatban, hogy Károlyi egyik este kénytelen volt bevallani az igazat.

Anna elolvasta az idézést, aztán Károlyira nézett:

– És maga hogy döntött?

– Nem megyek el.

– Azt hiszem, igaza van, kár kitenni az idegeit egy csomó fölösleges tortúrának. Az egész pör formális, lezajlik maga nélkül is.

Károlyi nem számított rá, hogy a tárgyalást az ő távollétében is megtartják, megingott:

– De talán egy ügyvédet kellene fogadni, aki képvisel a tárgyaláson?

– Nem kell, úgyis kineveznek hivatalból egy védőt. Jobb, ha nem megy el, Miklós, a maga bőrére ne játsszanak színházat.

Anna igyekezett gyorsan lezárni a vitát, de reagálása annyira meglepte Károlyit, hogy sokáig nem tudta elfelejteni. Mégis kitartott volna korábbi elutasító álláspontja mellett, ha néhány nappal a tárgyalás előtt nem találkozik Zaremba Pállal.

Egykori rabtársa a munkahelyén kereste fel. Károlyi a börtönben látta utoljára, Zaremba azóta erősen megőszült és meghízott, de ideges hevessége semmit sem csökkent. Elfeledve börtönbeli nézeteltéréseiket, összeölelkeztek és letegeződtek, utána Zaremba előadta jövetele célját.

– Engedd meg, Miklós, hogy pótlólag beadhassalak tanúnak az én rehabilitációs pörömben.

– Szívesen. Mikor kezdődik?

– Már egy hónapja folyik, most lesz a harmadik tárgyalásom.

– Miért húzódik ennyire?

– Mert nemcsak rólam van szó, hanem egy csomó régi elvtársról. Most például Simonyi századost akarják kikészíteni.

Károlyi emlékezett Zaremba elbeszélésére Simonyi századosról. Mikor Zarembát leváltották a Szamuely Tisztiiskola éléről és letartóztatták, a növendékek elrettentése céljából hosszú ideig a tisztiiskola pincéjében őrizték, és naponta többször végigvezették a folyosókon. Rabságának ebben a szakaszában Simonyi százados a lehető legdurvábban viselkedett vele, sokszor meg is ütötte.

– Azt hiszem – mondta Károlyi –, Simonyi századosra ráfér, hogy kikészítsék.

– Nem érted, miről van szó. Simonyit én emeltem ki az egyik vidéki törzsből, és én hoztam be az iskolára tanszakvezetőnek. Jártam az országot, és kerestem, hogy kiből lehet parancsnokot faragni. Én továbbra is felelős vagyok érte a párt és az ország előtt, ez alól az sem ment fel, hogy kaptam tőle nyolc vagy tíz pofont. Nem hagyom, hogy kikészítsék Simonyit olyan alakok, akiknek semmi közük a mi rendszerünkhöz, és csak azért maradtak „tiszták”, mert végig nem csináltak semmit.

Zaremba indulatos érvelése megindította Károlyit, és bár nem értett vele egyet, azt be kellett látnia, hogy ő sem játszhatja az előkelő idegen szerepét a saját ügyében. Többről van szó, mint személyes hiúságról, a becsületét kell megvédenie, és valószínűleg a mások becsületét is. A pör jegyzőkönyvébe és a határozatba olyan dolgokat keverhetnek bele, amik ellen később már hiába tiltakozik, csak ott helyben akadályozhatja meg.

A tárgyalást megelőző napon bement az Erdőgazdaság központjába, szabadságot kérni. Mikor közölte az indokot, sokan gratuláltak neki, tréfásan megjegyezték, hogy a gratuláció egyben búcsúzás is, hiszen a pör után Károlyit bizonyára magas munkakörbe helyezik át.

A tárgyalást fél tízre tűzték ki. Károlyi el akart kerülni mindenféle véletlen találkozást, ezért igyekezett pontosan érkezni. A tárgyalóterem előtt a folyosón, egy padon kék szemű, rendkívül rövidlátó öregember lépett oda hozzá, zavartan pislogott:

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: doktor Bartos Zsigmond vagyok, az ön kirendelt védője. Úgy voltam tájékoztatva, hogy ön nem jelenik meg a tárgyaláson. Többször is kerestem a lakásán, de a felesége közölte velem, hogy ön nem kíván foglalkozni az üggyel.

– Meggondoltam magam.

– Kérem, én csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk korábban találkozni, kialakíthattuk volna a közös taktikánkat, mert azért az nem közömbös, kérem.

Károlyi visszaemlékezett rá, hogy mikor négy évvel ezelőtt elítélték, a kirendelt védő volt a tárgyalás legkevésbé aktív szereplője. Mikor a védőbeszédére került a sor, kijelentette, hogy mindenben egyetért az ügyész által felsorolt vádakkal, csak két mentő körülményt hozott fel: a vádlott példás családi életét és a rokonságát a mártír Sajbán testvérekkel. Ezen a régi emléken mosolyogva, Károlyi megjegyezte:

– Nagy szükség van erre a taktikára?

– Tulajdonképpen rám mint kirendelt védőre ma nem vár különösebb feladat. Tudja ön, Károlyi úr, hogy folyik le egy rehabilitációs pör?

– Nem.

– Az ügyész nem a vádlottat, hanem a vádat támadja, és mivel igaza van, legalábbis az ön esetében, én kénytelen leszek egyetérteni vele. Hálátlan, de rokonszenves feladat. Azt hiszem, már minket hívnak.

Mivel Károlyi nem hozott tanúkat, és iratokat sem terjesztett be, a tárgyalás szokatlan gyorsasággal zajlott le, de nem minden feszültség nélkül. Hamarosan kiderült, hogy nem volt hasztalan a Zarembával folytatott beszélgetés, mert idejében fel tudta ismerni az ügyész és az elnök törekvéseit, hogy idegen szálakat csatlakoztasson a tárgyalás fővonalához.

Még a tanúkat is úgy válogatták össze, és olyan kérdéseket tettek fel nekik, hogy minél plasztikusabban domborodjon ki Altschuler bíró felelőssége – az öregember dolgozószobája egyébként az épület túlsó szárnyán alig negyven-ötven méterre esett a tárgyalóteremtől –, és még néhány olyan ember ellen is hangzottak el terhelő vallomások, akiket Károlyi csak távolról vagy hallomásból ismert.

Károlyi nem érzett rokonszenvet irántuk, de azt mindenképpen el akarta kerülni, hogy az ő ügyéből kerítsenek kötelet Altschuler és mások nyakába. A tárgyalás folyamán mindvégig tiltakozott az ellen, hogy az őket terhelő vallomások jegyzőkönyvbe kerüljenek.

A bíróság nem végzett egy ülésben, a tárgyalás folytatását és az ítélet meghozatalát másnapra tűzték ki.

Mester Anna a Kék Dunában, a Lánchíd pesti hídfőjénél kikötött vendéglőben várta. Károlyi vacsora közben beszámolt a történtekről. Anna helytelenítette, hogy nem engedett szabad folyást az Altschulert terhelő vádaknak:

– Tulajdonképpen mi oka volt rá?

Könnyű szél fújt a Duna felett, eloszlatta az egész napi forróságot, Károlyi hanyatt dőlt a fonott karosszékben, megpróbált kitérni a vita elől:

– Én nem haragszom rá.

– Jó, hogy azt nem mondja, hogy szereti.

– Bizonyos értelemben szeretem is. Nem őt személyesen, de a lassan elmúló hatalmakat mindig szerettem. Haldoklásuk utolsó vagy utolsó előtti szakaszában megszelídülnek, jóindulatúak, és mindig elegánsabban viselkednek, mint azok, akik a helyüket készülnek elfoglalni. Hiába, én gróf vagyok, rám hat az elegancia.

Mester Anna ingerülten legyintett:

– Ez nagyon szép magától, csak arra vigyázzon, hogy ne temessék el magát is ezzel az elmúló hatalommal együtt.

– És ha eltemetnek?!

– Maga mindig csak játszik.

Károlyi az ingerült Annára nézett, felmerült benne a gyanú, hogy Anna talán éppen azért akarta lebeszélni a tárgyaláson való részvételről, hogy az Altschuler és a többiek ellen indított akciót ne zavarja meg.

– Ha maga arra gondol, hogy Altschuler és a többiek lebukásával az én „részvényeim” értéke emelkedik, akkor az nagyon szép magától, de én nagyon komolyan megkérem, hogy ne foglalkozzon ilyen kombinációkkal. Soha, semmiféle előnyhöz nem akartam jutni úgy, hogy másokat letapossak, még akkor sem, ha az illetők régi ellenségeim.

Elfordult, percek teltek el, amíg lecsillapodott:

– Valaha mondtam magának, Anna, hogy ne akarjon belőlem nagy embert csinálni, sokkal egyszerűbb, ha beéri azzal, ami vagyok. Akaratom ellenére feltuszkolt a lépcsőn, de én sajnos itt is csak úgy tudok viselkedni, mintha még mindig lent lennék.

Anna zavartan nézett vissza:

– Ezt miért mondja? Tudom.

– Akkor jól van. Lassan indulnunk kell, holnap korán kelek.

A bíróság határozata tisztázta Károlyit az összes régi vádak alól, de ezzel a rehabilitációs eljárásnak csak az első szakasza ért véget. A konkrét tennivalókat: a párttagság visszaállítását, a kártérítést és az elhelyezkedését bent a Pártközpontban kellett megbeszélnie.

Régi tagkönyvét megsemmisítették, vagy elkallódott valamelyik archívumban, újat állítottak ki neki, szó nélkül beleegyezett abba is, hogy a kártérítés összegét harmincezer forintban állapítsák meg, vita csak akörül alakult ki, hogy milyen állásba helyezzék.

Károlyi szeretett volna valamilyen középiskolába vagy kollégiumba kerülni, de ezt tárgyalópartnerei jelentéktelen beosztásnak találták. Előbb egy építőipari vállalat igazgatói székét ajánlották fel, aztán egy külkereskedelmi cég irányítását, de Károlyi kitért előle. Hosszú vita után egy újonnan indított hetilap, a Szabad Ég Alatt szerkesztői tisztét kínálták fel. Károlyi először meglepődött, majd rövid habozás után elfogadta.

– Szerkesztett már valaha újságot? – kérdezte János, mikor Károlyi döntéséről értesült.

– Nem, de Magyarországon csak idő kérdése, hogy valaki szerkesztő legyen. Én is pont olyan jól és pont olyan rosszul fogom csinálni, mint a többiek. Csak egy dolog aggaszt.

– Mi?

– Szabad Ég Alatt. Egy újság neve legyen könnyen megjegyezhető, rövid és ragozható.

– És a Tartós Békéért, Népi Demokráciáért?

– Azt hiszi, hívta így valaki is ezt a lapot? Én próbáltam mást ajánlani a Szabad Ég Alatt helyett, de a vezetőknek ez tetszett. Márpedig a vezetők érintése életveszélyes.

– És a munkatársak?

– Abban szabad kezet kaptam egy bizonyos fokig.

Károlyi Jánosra nézett:

– Legyen maga az első, akit hívok. Ha minimális kedve van az újságíráshoz, szeretném, Jancsi, ha átjönne a laphoz.

János elfogadta az ajánlatot. Örült, hogy otthagyhatta régi munkahelyét, az Antifasiszta Szolidaritási Liga a dogmatikus erők egyik utolsó fellegvára maradt, és ő végképp lehetetlenné vált egykori támogatói szemében, mikor megtudták, hogy Nagyezsda elköltözött tőle.

Mintha ellenfelei is csak Nagyezsda távozására vártak volna, hamarosan megindult a támadás Altschuler ellen. Megtudta, hogy a Petőfi Kör és más burkoltan ellenzéki csoportosulások megbeszélésein gyakran felmerül az ő neve, és éles kirohanásokat intéznek ellene. Az öregember sokáig nem törődött ezzel, sőt büszke is volt rá, elvhűsége és szilárdsága bizonyítékának tekintette, de egy Szabad Nép-cikk váratlanul más megvilágítást adott az eseményeknek.

A cikk, mely a fiatal értelmiség megmozdulásaival foglalkozott, több ponton is bírálta a vitában felmerülő témákat és a módot, ahogy megtárgyalták, de Altschuler ügyét minden helytelenítő kommentár nélkül említette meg. A párt központi lapjában megjelent cikket hivatalos véleménynek kellett tekinteni, Altschuler megértette, hogy kiszolgáltatták ellenségeinek, szabad célpontul jelölték ki.

Hamarosan megbizonyosodott, hogy mások is így értelmezték a Szabad Nép utalását, hivatalos kapcsolatai egész mélységükben és magasságukban meginogtak. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy Altschuler nem kapott meghívót a minisztériumban rendezett megbeszélésekre, melyben pedig beosztása alapján joga lett volna részt venni, felettesei nem foglalkoztak felterjesztéseivel, mindent megtettek, hogy kivegyék a kezéből az intézkedési jogot, egyelőre még anélkül, hogy az állásából elmozdították volna.

Pozíciójának megingását beosztottai is észrevették. Régebben Altschulernak elég volt néhány percre beülni a tárgyalóterem utolsó sorába, hogy egyetlen figyelmeztető szó nélkül is a tervezettnél súlyosabb ítélet meghozatalára kényszerítse a bírákat, most egész tekintélye kevésnek bizonyult ehhez.

A katonai bíróságok számos olyan ügyet tárgyaltak, melyek minősítését az aktuális politikai események napok alatt megváltoztathatták. A bírák semmiképpen sem akarták kompromittálni magukat egy hatalomváltozás esetére, így az ítéletek a kiszabható büntetési tételek alsó határán mozogtak, és a bírák Altschulerral szemben sem engedtek álláspontjukból.

Az öregember teljesen elszigetelődött, hetek múltak el anélkül, hogy bárki is felhívta volna. Egyik este, már június elején, Noszter Németh jelentkezett nála telefonon, kérte, hogy másnap nyolc óra felé jöjjön el hozzájuk vacsorára. Altschuler csodálkozott a meghíváson, eddigi közömbös kapcsolatuk nem jogosította fel ilyesmire Noszter Némethet, vissza akarta utasítani, mikor beszélgetőpartnere megemlítette, hogy a jelzett időpontban Simon is ott lesz nála. Simon Altschuler barátjának, Szemjon Jurjevics Znamenszkijnek volt a beceneve, az öregember ezek után elfogadta a meghívást.

Régi szokása szerint másnap munka után nem ment haza, hanem bent maradt a hivatalban. Most már nem olvasott periratokat, elveszítette érdeklődését a törvényszéki ügyek iránt. Mintha már elhagyni készülne irodáját, rendet rakott íróasztalának fiókjaiban és a páncélszekrényben. Legtöbb feljegyzését elégette, csak néhány hivatalos írást vett magához, így a fegyvertartási engedélyét.

Háromnegyed nyolckor a portás felszólt, hogy a kocsi a bíróság előtt várakozik. Altschuler bezárta az iroda ajtaját, és lement:

– A Szent István parkba – mondta a sofőrnek.

Noszter Németh túl későn került be a vezető rétegbe, már nem kaphatott helyet valamelyik rózsadombi villában, kárpótlásul a háború előtti polgárság legelegánsabb környezetében választhatott magának lakást. A négyszobás, harmadik emeleti lakás valaha a Chorin család egyik tagjának tulajdonába tartozott.

Noszter Németh már várta az elnököt, a csengetésre ő maga nyitott ajtót. Sötétszürke ruhát viselt, kék inget és gyöngyös mintájú nyakkendőt. Altschuler, aki valaha szabómesterséget tanult, selyemfiúsnak találta az öltöny szabását, eszébe jutott egy régi megjegyzés, hogy ahová Noszter Németh látogatóba megy, az összes cselédlány szerelmes lesz bele.

Kimentek az erkélyre, az volt a lakás leghangulatosabb része, mélyen benyúlt az úttest fölé, úgy, hogy aki lenézett, a Dunát látta maga alatt. Az egyik színes hátú széken ott ült a szürke tweedruhás Znamenszkij, ősz haja lobogott a szélben, a háziasszonnyal beszélgetett. Mikor meglátta a belépő Altschulert, letette a poharat, és elébe sietett, orosz módra háromszor arcon csókolta, belékarolt, és a szomszédos székre ültette le.

A két öreg férfi valaha együtt dolgozott Moszkvában, a Komintern egyik irodájában, Znamenszkij épp Altschulertól tanult meg magyarul. Azonos időben fogták őket perbe, itt útjaik elváltak, mert Altschuler elmenekült az ítélet és a koncentrációs tábor elől, de a háború végén a hadseregben újra találkoztak. Znamenszkijt Sztálin halála után rehabilitálták, és áthelyezték Budapestre külügyi szolgálatba. Azóta gyakran összejött régi barátjával. Altschuler nem értette, hogy most mért kellett éppen Noszter Németh lakását választani a találkozó színhelyéül.

A lakás nagy nappali szobájában vacsoráztak. A teríték és a tálalás módja alig különbözött a lakás régi polgári urainak szokásaitól, így például a poharakat rájuk aggatott porcelánjelek különböztették meg egymástól: csillag, gomba vagy lóhere, de a felszolgáló cselédlányt Noszter Németh elvtársnőnek szólította, és ragaszkodott hozzá, hogy a kávét velük együtt, az asztalnál igya meg.

A vacsora alatt Znamenszkij kedvéért oroszra fordították a szót, de mikor vacsora után átmentek Noszter Németh dolgozószobájába, Altschuler magyarul kezdett el beszélni. A találkozó gyanút keltő helyszíne miatt Znamenszkijt is ellenfelének tekintette a mai estén, és nem akarta megadni néki azt az előnyt, hogy az anyanyelvét használhassa.

Znamenszkij szivarra gyújtott, és néhány Nagyezsdára vonatkozó kérdés után a tárgyra tért:

– Elnézésedet kérem, Józsi, amiért idehívattalak, de ha bent a követségen vagy nálad, fent a Rózsadombon rendeztük volna ezt a találkozót, holnap már mindenki tudna róla. És erre semmi szükség sincs.

Altschuler megértette, hogy Znamenszkij nem akarja vagy nem meri vállalni, hogy együtt lássák őket. A szíve mélyéig megbántódott, de ezt egy mozdulattal sem juttatta kifejezésre.

– Azért választottam ezt a helyet – folytatta Znamenszkij –, külön előny, hogy Németh elvtárs jól ismeri a te helyzetedet, annál is inkább, mert hasonlít az ő helyzetéhez.

Noszter Németh, aki egy fekete pokróccal letakart heverőn ült, a szoba egyetlen hangsúlyozottan puritán bútordarabján, bólintott. Altschuler elhúzta a száját, újabb sértésnek tekintette, hogy Noszter Némethtel egy csoportba sorolják:

– Mi az a helyzet?

– Mind a kettőnk ellen hajtóvadászat folyik – mondta Noszter Németh –, ugyanazokon a helyeken és ugyanazokból az okokból.

– Vannak más céltáblák is.

– De mi vagyunk az egyetlenek, akiken nem segít az „önkritika”. Mi nem mehetünk át egy látványos fordulattal az ellenség táborába.

Altschuler kitört magából:

– Legyen szíves, Noszter, hagyja már ezt az állandó közös nevezőt. Mi nem vagyunk azonos szinten. Én azért nem tehetek fordulatot, mert még soha életemben nem csináltam. Magának meg már nincsen hová.

Noszter Németh nem válaszolt, sápadtan hátrakönyökölt a heverőn. Znamenszkij élvezte barátja indulatos szavait, mosolyogva beszélt tovább:

– Nincs értelme a veszekedésnek, nem azért jöttünk itt össze. Nézd, Józsi, jobb, ha én mondom meg neked: napok kérdése, hogy leváltsanak téged a törvényszéken.

Altschuler megpróbált uralkodni az arcán:

– Ez már befejezett ügy?

– Igen. Voltunk néhányan, akik megpróbáltunk tartani téged, egy darabig ment is, de most már nem lehet tovább. Nagy a nyomás alulról, valakit fel kellett áldozni, hogy lecsöndesedjenek.

– És miért pont engem?

– Mert téged javasoltak felülről.

– Értem – Altschuler kifordította a tenyerét –, és akkor mi marad hátra? Mit tehetek még?

– Vágj elébe a dolgoknak: mondjál le, mielőtt megkapnád a papírt. Két-három napod van rá.

– Nem, ezt a szívességet nem teszem meg.

– Pedig sok előnnyel járna. Megőriznéd a szimpátiát magad iránt, és a tekintélyedet. Szabad maradna a kezed, és több erkölcsi alapod lenne majd a visszatérésre.

Altschuler felállt:

– Még egyszer mondom: nem teszem meg azt a szívességet ellenségeimnek, hogy önként félreállok. Hagyni kell a dolgokat megtörténni, ha én magamtól mondok le, semmi nyoma nem marad annak, hogy itt valójában mi történt. Igenis, tisztelt ellenségeim piszkítsák be a kezüket azzal, hogy ilyen eszközökhöz nyúlnak.

A következő héten Altschuler kézhez kapta a nyugdíjaztatását közlő hivatalos levelet. Nyugodtan olvasta végig, elmosolyodott, mikor oda ért, hogy összesen tizenegy szolgálatban eltöltött évet állapítottak meg neki, több mint negyven éve dolgozott a munkásmozgalomban, életét mindig alárendelve a szervezett cselekvés céljainak. A nyugdíj összegével: háromezer forinttal viszont meg volt elégedve.

Egyelőre nem nevezték ki az utódját, addigi helyettesének adta át az ügyeket. Megtudta: a bíróság dolgozói gyűjtőívet köröznek, hogy valamilyen ajándékot vásároljanak neki, titkárnője útján leállíttatta a gyűjtést, és abba sem egyezett bele, hogy búcsúztató ünnepséget tartsanak. Ezt a döntést Altschulernak nemcsak pusztán az elvei sugallták, hanem jelezni kívánta, hogy távozását átmenetinek tekinti. Mikor július hetedikén kilépett a bíróság kapuján, senki sem tudta, hogy másnap már nem jön be.

Mint ahogy megjósolták, az Altschuler elleni akció nem ért véget a nyugdíjaztatásával. Berendelték a Belügyminisztériumba, közölték vele: visszavonják fegyverviselési engedélyét, és felszólították, szolgáltassa vissza a revolverét. Altschuler erre is számított, a fegyvertől semmiképpen nem akart megválni, jó előre elrejtette, most azt válaszolta: csak a páncélszekrénye kiürítésénél jött rá, hogy elkallódott, vagy ellopták. Hogy késleltesse az eljárás megindítását, ő tett feljelentést ismeretlen tettes ellen.

Napirendjében nem tudta kitölteni azt az űrt, amit a munka kiesése okozott. Reggelente változatlanul fél hatkor kelt, evett valamit, és sétára indult a még alig ébredező városban. Néha egészen délig járkált, csak a Városmajor vagy a Városliget padjain ült le néhány perces pihenőre. Sohasem jutott az eszébe, hogy szót váltson valamelyik öregemberrel, aki mellette olvasgatott, sakkozott, vagy tétlenül sütkérezett a napon, nem talált magában semmi közöset velük.

Ehhez úgy kellett volna élnem, mint ahogy ők éltek – gondolta.

Esős napokon lejárt a Szabó Ervin Könyvtárba, itt dolgozott egy régi barátja, aki el tudta intézni, hogy Altschuler a folyóiratteremben külön, félreeső asztalt kapjon, és a „tilos” osztályról is felhozatta neki a kért anyagot.

Altschuler leggyakrabban a két világháború közti időszak folyóiratait lapozgatta: a Nyugatot, a Tolnai Világlapját, Bethlen grófnő Ünnepét, Móricz Kelet Népét és az Új Időket.

Ezeket az éveket a Szovjetunióban töltötte, és a magyar életet csak erősen átszűrt kommentárokból ismerte. Most számára meglepő események sorozatával találkozott. Csodálkozva olvasott a népi-polgári mozgalom néhány kezdeményezéséről, mely nemzeties formájával távol állt tőle, de haladó tartalmát el kellett ismernie. A Vági-féle Magyar Szocialista Munkáspárt működéséről is most tudott meg közelebbi adatokat. Változtatnia kellett régi elképzelésein, hogy a Horthy-korszakban az illegális Kommunista Párton kívül nem létezett más haladó szervezet.

Augusztus elején újabb intézkedéseket hoztak Altschuler ellen. Kinevezték utódját a Legfelsőbb Katonai Bíróság elnöki székébe, ezzel egyidejűleg kötelezték őt, hogy hagyja el a rózsadombi villát, melyet szolgálati lakásnak minősítettek. Nem ajánlottak fel másik lakást, Altschulerra akarták hárítani, hogy szerezzen magának, csak nehezen tudta kiverekedni, hogy egy cserelakást utaljanak ki a számára.

Mindössze két cím közül választhatott, mindkettő a pesti oldalra szólt, az egyik a VIII. kerületi Aurora utcába, de Altschuler idegenkedett ettől a környéktől – a háború előtt itt működtek a kuplerájok –, csak a másik helyet nézte meg.

Ez a lakás a Zichy Jenő utcában volt, egy régi építésű ház harmadik emeletén, egy kivándorló öreg házaspár adta le, azóta hatóságilag zárolva, üresen állt. A házmester felnyitotta a pecsétet, Altschuler végigjárta a helyiségeket.

A festés mindenütt megkopott, a csapokat és a fürdőszobát is elhanyagolt állapotban hagyták hátra. A két szoba ablakai a keskeny utcára nyíltak, a szemközti házakban könyöklők könnyen beláthattak hozzá, viszont a szobák tágasak és magasak voltak, zöld cserépkályha állt bennük, és az ajtók-ablakok mérete és elhelyezése is megfelelőnek látszott.

Altschuler nézte lábnyomait a padlót borító vékony porrétegben, eltöprengett: erőltesse-e tovább a dolgot, vagy érje be ezzel a lakással? Úgy gondolta, jobbat aligha kaphat, csak további megaláztatásoknak teszi ki magát.

Telefonált a minisztériumba, hogy elfogadja, a házmesternél pénzt hagyott, megkérte: hozassa rendbe a lakást. A Belügyminisztérium siettetni akarta az átköltözést, saját alkalmazásában álló iparosait küldte át, azok alig egy hét alatt elvégezték a munkát.

Altschuler minden fájdalom nélkül csukta be maga után a rózsadombi villa kapuját, életének itt töltött szakasza semmivel sem tűnt boldogabbnak, mint a megelőzők vagy a most következő, sőt mintha egyszerűbb, barátságosabb életformába tért volna vissza.

Beült a nagy bútorszállító kocsi vezetőfülkéjébe Ilonka mellé – az öregasszony a Zichy Jenő utcába is követte Altschulert –, inkább kíváncsian, mint szégyenkezve figyelte, hogy reagálnak távozására a sorompóval lezárt utca lakói, akik a meleg időkben kertjükben sütkéreztek.

A rehabilitációs pör után Károlyi érezhetően elhidegült Mester Annától. Esténként sokszor nem volt kedve otthagyni a vendéglőbeli társaságot, előfordult, hogy Jánossal küldött üzenetet a lakásán rá várakozó Annának.

A nő egyre ingerültebben fogadta az elmaradások hírét, a harmadik vagy negyedik alkalommal ki is tört magából.

– Nem fogom megvárni, elég volt!

Felvette a kabátját, és kesztyűjét is felhúzta, Jánosra nézett:

– Maga marad?

– Mi keresnivalóm van itt?

Együtt mentek ki az utcára. János azt várta, hogy Anna a villamosmegállónál majd elköszön tőle, de meglepetésére vele tartott.

– Nem megy be a vendéglőbe, Miklóshoz? – kérdezte János.

– Nem. Rám szánna egy órát? Menjünk sétálni.

– Merre?

– Mindegy, fel a hegyre.

Egy kövezett, kiépült utcán indultak el fölfelé, János Anna bosszús arcára nézett, és nem tudott visszafojtani egy megjegyzést:

– Emlékszik, hogy mikor sétáltunk utoljára együtt?

– Igen, mikor felvitt Károlyihoz a hegyre.

– Azt hiszem, nem így képzelte az ügyet.

– Milyen ügyet?

– Miklós lassan kicsúszik a maga kezéből, már rég nem azt teszi, amit maga kigondolt. Én a kezdet kezdetén megmondhattam volna magának, ha felébreszti Károlyit, és visszaküldi politizálni, nagyon kell vigyáznia, hogy el ne veszítse őt.

– Mondja meg őszintén, Jancsi, van valakije Miklósnak?

János legyintett:

– Csodálkoznék, ha volna, Károlyi tulajdonképpen fatökű, nem érdeklik különösebben a nők. Nem akarom bántani az önérzetét, de maga helyett akkor jöhetett volna egy sokkal szebb vagy sokkal csúnyább nő, éppúgy beleszeretett volna, sőt egy csúnyábbnak talán jobban is örült volna. Azokkal kevesebb baj van, alkalmazkodóbbak, háziasabbak.

Anna arcára teljes bizonytalanság ült ki, János megsajnálta:

– Menjen vissza a lakásba, lehet, hogy Miklós korábban hazajön.

– Nem megyek. Most várjon ő.

Elhagyták a beépült környéket, az út két oldalán már csak egy-egy nyaraló látszott. Felmentek egy fehér kővel kirakott szerpentinen, mely a Táncsics-kilátóhoz vezetett. Fent a tetőn egyedül voltak, erősen vágott a szél, János levette a kabátját, és a nő vállára terítette. Nekitámaszkodtak a korlátnak, és átnéztek a Dunára: a pesti oldalon alig látszott néhány élesebb fénypont, még a Körút fénytengelye sem törte át a sötétséget.

– Azt hiszem, igaza van – mondta Anna –, de maga nem tudja elképzelni, mennyit kínlódtam Miklóssal. El akarta pusztítani magát, minden órában újra vissza kellett adni az életkedvét. És mikor már állt a talpán, rá kellett beszélni, hogy visszatérjen az emberek közé. Irtózott a politikától, el akart bújni valahol a hegyek között vagy az erdőben. Úgy kellett bánni vele, mint egy gyerekkel, éjszakánként tartottam az ölemben a fejét, vigasztaltam, magyaráztam neki. Úgy örültem, mikor elindult: részt vett azon a vadászaton, az első gyűléseken, aztán egyszer csak minden kicsúszott a kezemből.

– Ne tegyen magának szemrehányást. Más is ugyanígy járt volna a maga helyében.

Anna ujjával ábrákat rajzolt a könyöklő kőpárkányára:

– Talán hagynom kellett volna, hogy magától induljon el, nem kellett volna ennyire biztatnom őt. Gyanakvó lett, nem beszéli meg a dolgait velem. És én sem számíthatok rá. Tudja, miért akartam ma este beszélni vele?

– Történt valami?

– Kirúgtak a táncegyüttestől. Őmiatta, Károlyi Miklós szeretője nem dolgozhat a Belügy egyetlen részlegén sem. Öt évig küzdöttem, amíg eljutottam idáig, és most minden oda van, az utcára kerültem. És Miklós még ma sem hagyja ott azt az átkozott vendéglői társaságot.

– Ne legyen igazságtalan, Károlyi nem tudja, hogy mi történt magával.

– Ha tudná, sem sietne. Gyűlöl.

– Miért gyűlölné?

– Mert láttam, milyen volt a kezdet kezdetén, és nem tudja megbocsátani, amit tettem érte. – Belekapaszkodott János vállába. – Jancsi! Olyan idegen, olyan más, mint mi, nem volt egy közös gondolatom Miklóssal. Ő nem létezik a maga számára, úgy figyeli saját magát, mint egy idegent. Ha mégis tesz valamit magáért, vagy örül valaminek, lelkiismeret-furdalása van. És mi értelme van az egésznek, ha lemondunk az örömről?

János fürkészve nézte a sírástól rázkódó nőt: nincs-e valami rejtett cél a viselkedése mögött? Elfogadta, de nem viszonozta Anna simogatásait, kezével a saját ingébe kapaszkodott, nehogy egy kezdeményező mozdulatot tegyen, és mikor Anna túl szorosan bújt hozzá, eltolta magától. A nő belekapaszkodott:

– Vigyél el valahová.

– Most nem lehet.

– Miért?

– Amit kezdtél, végig kell csinálnod. Károlyi mindent meglátna rajtad.

– Nem érdekel, veled akarok lenni.

János összerázkódott, és felemelte a fejét:

– Jól van, menjünk.

Egymásba kapaszkodva futottak le a szerpentinen, a hegy lábánál taxiba ültek, János saját lakásának címét mondta be. Nem akart feltűnést kelteni a szomszédja előtt, a lakótelep szélén szálltak ki a kocsiból, János előrement, és meghagyta Annának, hogy öt perc múlva jöjjön utána.

Néhány mozdulattal rendet rakott, a bárszekrényből poharakat és egy üveg pálinkát vett elő, alig húzta ki a dugót, mikor megszólalt a csengő. János kinyitotta az ajtót, Anna sietve belépett.

Töltött a pálinkából. Anna kivette a poharat a kezéből, és átölelte, olyan erővel szorította, hogy János csak nehezen kapott levegőt. Kiszabadította a karját, és kigombolta Anna blúzát, a fekete kombiné pántja a mell súlyától ráfeszült a vállára, de a melle feszesen, egyenesen állt, mikor János ujja hegyével hozzáért, érezte, hogy emelkedik még magasabbra.

Az egész sima és izmos női testből az egészség és erő János számára oly idegen illata áradt. Úgy tűnt neki, Anna egy másik világba tartozik, fiatal, köteges izmú férfiak tulajdona, és ő csak valamilyen tévedés folytán, jogtalanul tartja a karjai között.

Összeszedte magát, tudta, hogy fölényt és erőt kell mutatnia, összefonódott testük ingott a szoba közepén.

– Szoríts magadhoz – suttogta Anna.

Karjában nem volt elég erő ahhoz, hogy meghajlítsa Anna hátát, inkább ő simult szorosabban a nő melléhez. Botorkálva mentek végig a szobán, rázuhantak a széles franciaágyra, fölöttük megrázkódott a polc, és a vázából kiszáradt virágok szirmai hulltak rájuk.

Mikor szétváltak, Anna pálinkát kért, mohón ivott, és újra magához húzta Jánost, száraz, forró tenyerével végigsimította az arcát:

– Olyan régen szeretlek, irigyeltelek mindenkitől. Távolról indultunk el, és nem tudtunk egymásról, de kezdettől fogva közös volt a sorsunk. Az Isten halálra ítélt minket: te beteg voltál, nekem nem lehetett gyerekem, a férjem ököllel ütött. Mindenki más tudomásul vette volna, hogy halálra van ítélve, de mi mindig tovább tudtunk menni, a mélyből, mindenkinél mélyebbről törtünk fel.

Anna szeme kitágult, hangja felerősödött, arcára rajongó kifejezés ült ki. János megértette, hogy a nő nem egyszerű szerencsevadász, hanem megszállottja a karriervágynak, fanatizmusa alig különbözik az idegbajtól. Nem ítélte el, sőt, még közelebb érezte magához, saját sorsából is emlékezett rá, hogy a látszólag leküzdhetetlen akadályokon csak a legvégső tartalékok bevetése segítette át, és ez a magasfeszültség a nőnél is megtette a maga romboló hatását az idegekre.

– Mindent el tudunk érni, amit akarunk. Csak el kell határoznunk, és feljutunk a csúcsra.

– És mi van ott fenn a csúcson? Sztálin volt a legnagyobb és a leghatalmasabb ember a században, és a múltkor olvastam egy nyugati újságban, hogy egész életében nem volt egy nyugodt perce sem.

– Te nem beszélhetsz így, neked győznöd kell, a mi életünk nem állhat meg egy mocsárban, úgy, mint másoké. Mi értelme lett volna mindennek, amit eddig csináltunk?

Mester Anna átköltözött és bejelentkezett János lakásába. Jól érezte magát új környezetében, az utcára sem járt le, sárga díszítéses, kék melegítőjében sétált a szobákban, főzött, átrendezte a bútorokat, vagy ha megunta a munkát, hasra fekve olvasgatott.

Ha meghallotta a kulcs zörgését a zárban, nem ment János elé, kinyújtott karral hívta magához. Ugyanazzal a nyugodt elégedettséggel ölelkezett, ahogy sétált vagy olvasott. Lelassította a mozdulatok ritmusát, nem szólt, merev, kissé bandzsító szemei befelé figyeltek, mintha egy más számára felfoghatatlan dalt követne hangról hangra, karjainak szorítása is eszerint változott, csak a csúcspont után hagyta el magát.

Az ölelkezések szüneteiben János végigsimította Anna nedves, meleg bőrét, ujjai alatt érezte, hogy a reflexek még most, a pihenés perceiben is remegnek.

Egyik este Anna megkérdezte:

– Ki fogja megmondani Miklósnak? Akarod, hogy én?

– Nem, bízd csak rám.

Bár János úgy érezte, csak a saját tulajdonát vette vissza, mikor Annát elvitte, mégiscsak nehezen találta meg a formát, hogy jelentse be az ügyet Károlyinak. Azt viszont semmiképp sem akarta, hogy Anna akár csak színlelésképpen, de továbbra is fenntartsa régi kapcsolatát, több mint egy hét telt el, amíg megfelelő alkalmat talált.

A nyomdában a Szabad Ég Alatt levonatait javítgatták, az egyik szünetben János elérkezettnek érezte az időt.

– Akarok mondani valamit magának, főnök.

– Valamelyik cikkről?

– Nem, magánügyben. Anna hozzám költözött.

Károlyi meglepődött, de hamarosan úrrá lett magán, és ez, úgy látszott, nem is kerül különösebb erőfeszítésébe:

– Értem. Én ebben a kapcsolatban mindig mindent becsomagolva tartottam, vártam, hogy mikor kell mennem. Anna haragszik rám?

– Nem haragszik. Nagyon hálás mindenért.

– Mondja meg, én is köszönök mindent – Jánosra nézett. – Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de szeretném, Jancsi, ha továbbra is barátok maradnánk. Tudna olyan arcot vágni, mintha nem történt volna semmi?

– Nem lesz nehéz, maga nagyon rendesen viselkedett.

– Ne mondjon bókokat, mert kénytelen leszek viszonozni. Maga ebben az ügyben kétszer is lekötelezett engem. Annát akkor hozta, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, és akkor viszi el, mikor már nehéz lett volna továbbra is együtt maradnom vele.

Károlyi a kezét nyújtotta:

– Tegyünk úgy, Jancsi, mintha még mindig azon az építkezésen dolgoznánk, a parasztkőművesek között. Jöjjön, menjünk át a büfébe. Igyunk meg egy üveg sört.

Ahogy elrendezkedett Altschuler az új lakásban, hívta haza Nagyezsdát. A lány a nyári szabadság idejére sem akart hazajönni, kérte apját, hogy inkább ő látogasson le a K.-i intézetbe. Indulás előtt telefonon beszéltek, Altschuler megkérdezte, mit vigyen magával. Nagyezsda régi képeslapgyűjteményét kérte, és tíz-tizenöt olcsó babát.

A lány az állomáson várta, külseje aggodalommal töltötte el Altschulert: Nagyezsda arcban lefogyott, szeme alatt szerteágazó ráncok tűntek fel. Altschuler rossz érzése csak fokozódott, mikor meglátta, hogy lánya a nevelői szobájában nem rakta ki a régebben elmaradhatatlannak számító albumokat, szobrokat, dísztárgyakat.

– Úgy élsz itt, mintha minden órában tovább akarnál menni. Miért nem teszed kényelmesebbé ezt a kis szobát?

– Jobb így nekem, apus – és hogy lezárja a témát, belekarolt az öregemberbe –, gyere, nézzük meg a gyerekeket.

A kis betegek pavilonjai egy nagy park mélyén, egészen a hegy lábánál helyezkedtek el. Az építők a maguk módján próbálták felélénkíteni a pavilonok külsejét és belső berendezését is, sok világos műanyag lapot ragasztottak fel, otthonos, alacsony lábú, kevés személyre méretezett bútordarabokat választottak ki, minden sarkot játékok foglaltak el. Altschuler mégis megdöbbent, mikor belépett, kezét az arcára szorította.

A gyerekek az asztalok mellett ültek, jóval többen voltak, mint amilyen létszámra a pavilont tervezték, néhányuknak nem jutott szék sem, a padlóra terített pokrócokra telepedtek le, vagy a falnál támaszkodtak.

Hat-tíz évesek voltak, mindegyikük gyógyíthatatlan nyomorék. Botok és mankók álltak az asztalok mellett, fémszerkezetek villogtak a lábukon. Egyforma kék intézeti melegítőt viseltek, a lányok hajába is egyforma vékony szalag volt kötve.

Nagyezsda belépésére egyszerre fordultak az ajtó felé, és csak a megszokott fegyelem tartotta vissza őket, hogy ne siessenek oda a nevelőnőjükhöz, de így is integettek, suttogtak felé, mindegyik szerette volna felhívni magára a figyelmet.

Nagyezsda sorra járta az asztalokat, és kiosztotta a képeslapokat és a babákat. A gyerekek elhallgattak az örömtől, és hitetlenkedve forgatták kezükben az ajándékot. Altschuler aránytalanul nagynak érezte az örömüket.

– Máskor nem szoktak kapni?

– Megkapnak minden szükségeset, de azon kívül semmit. Minden holmijuk az intézeté, nekik nincsen semmijük, most ezen a képeslapon vagy babán kívül.

– Szörnyű.

Nagyezsda vállat vont:

– Nem olyan szörnyű. Ha te nem vagy, én is így nőttem volna fel.

Néhány percig még ott maradtak a pavilonban. Altschuler örömmel látta, hogy Nagyezsda beleilleszkedett az intézetbe, megtalálja a megfelelő hangot a gyerekekkel, és a felettesei is meg vannak elégedve vele.

Visszatértek a nevelői szobába, Nagyezsda ide hozatta fel az ebédjüket. Evés közben anekdotákat mesélt nevelőtársairól és a gyerekekről, de ha elhallgatott, áthatolhatatlan szomorúság ült ki az arcára, és Altschuler érezte, milyen erőfeszítéssel kerüli el, hogy János iránt érdeklődjön.

Altschuler, hogy feloldja ezt a feszültséget, inkább maga kezdett el beszélni a vejéről. Nem akart illúziókat kelteni Nagyezsdában, így nem szépített a valóságon, elmondta, hogy János nem jelentkezik nála, csak hallomásból ismeri a tevékenységét, és néha olvassa a cikkeit az újságban.

Nagyezsda arca felragyogott, hogy végre a férjéről beszélhetett:

– Apus, minden nappal, amit itt töltök, közelebb kerülünk egymáshoz, erősebb lesz a kapcsolatunk. Tudom, hogy én is hiányzok őneki, de ezt az áldozatot meg kell hozni a szerelmünkért.

Altschuler nem kezdett vitát, nem tudta megítélni: e nélkül az illúzió nélkül kibírná-e a lánya az intézeti életet?

A vendéget az intézet mikrobuszával vitték le az állomásra. Nagyezsda lekísérte, és vele maradt a vonat indulásáig. Altschuler felajánlotta: elintézi, hogy felhelyezzék egy pesti nevelőintézetbe, de Nagyezsda egyelőre elhárította az ajánlatot:

– Ki kell várnom a megfelelő időt, amikor visszatérhetek. Nem szabad elsietni, mert mindent elronthatok. De már nincs messze.

– Miből látszik majd, hogy eljött az idő?

– Én érezni fogom, apus.

– Mégis szeretném, ha szólnál nekem előtte – mondta Altschuler, és lehajtott fejjel elindult a vonat felé.

János korábban ért haza, mint Mester Anna, aki ezen a délutánon köszönt el régi tánccsoportbeli barátnőitől. Mikor ki akarta nyitni az ajtót, megdöbbenve látta, hogy belülről egy másik kulcs van a zárban. Idő kellett hozzá, amíg megértette, hogy Nagyezsda hazajött. Nem tudta, mit csináljon, de nem gondolkodhatott sokáig, Anna bármelyik pillanatban megjelenhetett a lépcsők alján, becsengetett.

Meg-megbotló lépések hallatszottak, aztán az ajtó kinyílt, Nagyezsda állt vele szemben, várakozó mosollyal. Mióta utoljára találkoztak, lefogyott, arca a felrakott festéktől még sápadtabbnak látszott. Mosolya eloszlott János ingerült tekintetétől:

– Szervusz. Írtam neked, hogy hazajövök. Nem kaptad meg?

János szidta magát hanyagságáért, hogy már napok óta nem nézte meg a bejáratnál felszerelt levélszekrényt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Nagyezsda, ne haragudj, de most el kell menned.

– Miért?

– Valaki jön hozzám.

– De hát az a nő, Erzsi azt mondta…

– Nem ő, egy másik. Nemsokára itt lesz.

János attól tartott, hogy Nagyezsda megmakacsolja magát, vagy botrányt rendez, de az asszony arcán csak bánat és tanácstalanság látszott.

– Hová menjek ilyenkor?

– Menj el az apádhoz.

– Hozzá nem mehetek. Most jöttem el tőle. Mit szólna? Egész biztos rosszul lenne.

– Akkor is el kell most menned.

– De hát az enyém is a lakás.

– Holnap reggel neked adom az egészet, de most menjél.

Lent a lépcsőház alján lépések koppantak, János belépett az előszobába, és behúzta maga mögött az ajtót.

– Elkéstünk. Vidd be a holmidat a konyhába, és zárd be az ajtót, nem akarok még egy olyan jelenetet, mint a Magyar László utcában. Amíg mi bent leszünk a szobában, kimehetsz. Ha akarsz, reggel visszajöhetsz, és mindent megbeszélünk.

– Nem jövök vissza – mondta Nagyezsda –, élj nyugodtan.

János befutott a szobába, sietve bedobálta Nagyezsda holmiját a bőröndbe, és kihozta a kabátját is, közben csak a szeme sarkából látta, hogy a nagy asztal vacsorára van terítve. Alig rakta le a bőröndöt, mikor megszólalt a csengő. Még egy pillantást vetett Nagyezsdára figyelmeztetőül, hogy el kell hagynia a lakást, aztán kiment ajtót nyitni.

Átölelte Annát, és nem engedte, hogy körülnézzen, bevezette a szobába, még néhány percig le akarta kötni a nő figyelmét, a terített asztalra mutatott:

– Tessék, legyél háziasszony.

Bekapcsolta a rádiót, hogy felfogja Nagyezsda távozásának zaját, de a készülék még be sem melegedett, mikor hallatszott a konyha-, majd az előszobaajtó óvatos csukódása.

Nagyezsdának csak reggel indult a vonatja K. felé, az éjszakát kint töltötte a pályaudvaron. Az idő erősen lehűlt, de az asszony a ballonját sem bírta magán tartani, kötött kabátját is kigombolta. Most nem fogta el az a görcsszerű idegesség, mint mikor Jánossal és Bóna Erzsivel találkozott a Magyar László utcai ház kapuja előtt, de szomorúságát már nem enyhítette semmiféle remény.

Reggel felszállt a vonatra, és leutazott K.-ba, de tudta, a munka nem ad majd vigasztalást, ha kinyitja nevelői szobájának szürkére festett ajtaját, mögötte semmiféle meglepetés nem várja. Továbbra is levezette foglalkozásait, a gyerekek megérezték, hogy kedv és érdeklődés nélkül teszi, többé nem fogadták bizalmukba, csak a legelesettebbek húzódtak ezentúl is mellé.

Minden más munkáját lemondta, abbahagyta a továbbképző előadásokat, melyeket az alacsonyabb végzettségű nevelők számára tartott, és a testvérintézetbe sem járt át konzultálni a hasonló beosztásban dolgozó pedagógusokkal. Esténként behúzódott a szobájába, csak az asztali lámpát gyújtotta meg, és lefüggönyözte az ablakot, nem akarta, hogy valaki meglássa, itthon van, és bekopogjon hozzá.

Könyveket és egy üveg konyakot készített ki magának, bent a városban vásárolta, nem törődve azzal, hogy egész K.-ra kiterjedő pletykatémát szolgáltat. Tíz óra felé már kiürült a hétdecis üveg, Nagyezsda alig látta a táncoló betűket, tenyerébe támasztotta égő arcát.

Gondolatai apja körül jártak, ismerte az ellene indított hajszát, úgy találta, az ő élete külön teher az öregember vállán, emiatt fojtogató szégyen fogta el, papírt keresett, hogy írjon neki, de a toll már néhány betű után kicsúszott a kezéből.

Ha nem került rá az ügyelet, a vasárnapjai is így múltak el. Nagyezsda néha arról is megfeledkezett, hogy átmenjen ebédelni, vagy hideg ételcsomagot kérjen, ilyenkor csak kekszet vagy száraz süteményt evett.

A visszatérését követő harmadik vasárnap délutánján kopogtak Nagyezsda ajtaján. Nem nyitotta ki, a kopogás megismétlődött, végül valaki beszólt:

– Vendégei jöttek.

Nagyezsda megvárta, amíg a léptek eltávolodtak, csak akkor ment ki a folyosóra, pörkölt kávét rágott, hogy ne érződjön rajta a konyak szaga. Csodálkozott, és aggodalommal töltötte el ez a rendkívüli látogatás, apja egyébként telefonon vagy táviratban be szokta jelenteni érkezését.

Kint az udvaron körülnézett, annyira csak az apjára számított, hogy csak közvetlen közelről vette észre Józsa Dánielt és a mellette álló fiatal, szőke nőt. Összeölelkeztek, aztán az orvos bemutatta a partnerét:

– Teri.

A kézfogásnál Nagyezsdának feltűnt, hogy mindketten karikagyűrűt viselnek.

– Dani! Ti összeházasodtatok?

– Még nem – belekarolt Nagyezsdába, és sétára indultak a városba vezető jegenyesoron –, épp azért jöttünk, hogy meghívjunk az esküvőre.

– Mikorra tervezitek?

– Október elejére. Felviszünk kocsival.

Nagyezsda megszorította Teri kezét:

– Olyan boldog vagyok. Ünnepelni akarok. Meghívlak titeket az Arany Csikóba, ez a létező legelőkelőbb hely K.-ban.

A máskor üres, hodályszerű terem ezen a vasárnap délutánon megtelt – a fővárosból szerződtetett tánczenekar játszott –, a pincér csak nehezen tudott asztalt szerezni nekik. Nagyezsda pezsgőt és vörösbort hozatott:

– Még sohasem próbáltam együtt, de azt mondják, nagyon jó.

Bár magán érezte az orvos figyelő tekintetét, sokat ivott, jókedve lett, kifaggatta a lányt, hogy ismerkedett meg Danival. A történet nem sokban különbözött a főnök és női beosztott között kialakuló szokásos kapcsolattól – Teri laboránsként dolgozott Józsa keze alatt –, Nagyezsda mégis meghatódott, örült, hogy megoldódott fogadott testvérének élete.

– De most már nem csavarogsz tovább?!

– Nem, visszamegyek a régi helyemre, a Róbert Károly körúti kórházba.

– És hol fogtok lakni?

– Apus azt mondja, amíg nem kapunk külön lakást, költözzünk hozzá, az egyik szobát nekünk adja. Te beleegyezel, Nagyezsda?

Nagyezsda tudta, hogy a magas képzettségű és szolgálati minősítésű orvos akár azonnal szerezhetne lakást, csak azért megy a Zichy Jenő utcába, hogy vigyázzon az öregemberre.

– Nagyon rendes vagy, Dani, hogy nem hagyod apust egyedül. Így nekem is sokkal könnyebb.

Megszólalt a zene, Nagyezsda táncolni küldte Józsáékat, mikor elmentek az asztaltól, újra pezsgőt és vörösbort rendelt. Ivott, ingatta a fejét a zene ütemére.

Dani egyedül jött vissza az asztalhoz.

– Valami baj történt? – kérdezte Nagyezsda.

– Csak ami ilyenkor szokásos: elszédült – a férfi mosolygott –, a negyedik hónapban van.

– Boldog vagy?

Dani nem válaszolt, hosszan, komolyan nézett Nagyezsda szemébe, csak akkor fordult el, mikor menyasszonya visszatért az asztalhoz, de a zavart csönd még sokáig nem oldódott fel.

Már besötétedett, mikor felálltak, Nagyezsda kapkodva nyitotta ki az erszényét, háromszázötven forintot fizetett, a visszajáró pénzt a pincérnek adta. Mikor felállt, megcsúszott a kövön, és elesett, csak nehezen tudott fölkelni.

A fiatal pár elkísérte Nagyezsdát, jókedvük volt, útközben összehajolva énekeltek. Az intézet kapujában búcsúztak el egymástól, Nagyezsda és Teri, féltve rúzsukat, csak óvatosan csókolták meg egymást.

– Te is adj egy levegős puszit – mondta Nagyezsda Dánielnek, és behunyta a szemét. Bal arcán érezte a férfi ajkát, a csók olyan hosszan tartott, hogy mind a ketten zavarba jöttek. Nagyezsda néhány tréfásnak szánt mondattal próbálta feloldani a helyzetet, aztán besietett a kapun.

A zárt helyen még jobban a fejébe szállt az ital, szobájában leült az asztal mellé, és homlokát tenyerébe támasztotta:

– Dani szeretett engem – mormogta maga elé –, Dani szeretett engem.

Nagyezsda boldog volt, tudta, hogy soha, semmilyen köze sem lesz Danihoz, ez a felismerés mégis visszafelé bevilágította elmúlt napjait. Ez az öröm kellett – mondta magában –, hogy meg tudjak halni.

Búcsúleveleket írt az apjának és Jánosnak, de ezt az utóbbit eltépte, a foszlányokat is elégette. A maradék konyakban altatót oldott fel, a halálos adag kétszeresét, mert még részegen is irtózott egy sikertelen öngyilkosságtól.

Megitta a keveréket, és végigfeküdt az ágyon. Utoljára az apját látta becsukott szemhéja alatt, megmozdult, hogy felkeljen, de azzal nyugtatta meg felgyorsulva verő szívét, hogy Dani vigyázni fog az öregemberre.

Mikor megkapta a táviratot, mely lánya halálhírét közölte, Altschuler bement a szobába, az ablak oldalának dőlt, és nézte az utcát. Egy kézmozdulattal elküldte Ilonkát, aki csak néhány lépéssel távolodott el, aggódott, hogy gazdája leveti magát az ablakból. Altschuler sokáig állt egy helyben, majd látszólag minden ok nélkül megrázkódott, kalapját kérte, és kiment a pályaudvarra.

Kora este érkezett meg K.-ba, bevezették a kis nevelői szobába, ahol Nagyezsda lakott. Altschuler felemelte a lepedőt a halott arcáról, szinte szigorú pillantást vetett rá, aztán visszatakarta. Az igazgató adta át neki a lánya búcsúlevelét.

– Miért van feltépve? – kérdezte az öregember.

– A rendőrség bontotta fel.

Altschuler zsebre tette a levelet. Engedélyt kért, hogy használhassa az intézet telefonját. Először a Belügyminisztériumot hívta fel, elintézte, hogy adják ki neki Nagyezsdát az egyébként előírásos boncolás nélkül, aztán kocsit rendelt, amellyel a holttestet felviheti Budapestre.

Az autóra várni kellett, lánya szobájába ült be. Az igazgató beszélgetést próbált kezdeményezni, de látva, hogy az öregember egy mondatára sem válaszol, kiment a szobából. Mikor magára maradt, Altschuler elővette és kisimította lánya levelét.

Altschuler letette a levelet, odament az ágyhoz, és még egyszer megnézte a lányát. Nagyezsda arcát nem torzította el a merevség, lecsukott szemhéja alatt mintha nyugodtan és várakozóan figyelt volna.

Igen, szegény – gondolta a bíró –, megérdemelted a könnyű halált. Millió év múlik el, amíg újra olyan valaki születik, mint te voltál. De azt ne kívánd, hogy ne álljak bosszút.

Lépteket hallott, még egyszer megcsókolta Nagyezsda arcát, és óvatosan betakarta. Az igazgató jött vissza, közölte, hogy a helyi temetkezési vállalattól sikerült egy hűtőberendezéssel ellátott kocsit szerezni, és elintézte a szállítással kapcsolatos formaságokat is, de néhány iratra szükséges Altschuler aláírása. Az öregember bólintott, és kiment a szobából.

János nem halt bele a lövések okozta sérüléseibe, de még el sem hagyta a kórházat, mikor Altschuler ellen már teljes erővel kibontakozott a büntetőeljárás. Még az újságok megtorlást követelő cikkei sem indokolhatták azt a gyorsaságot, hogy letartóztatásának negyedik hetében, 1956. október 24-ére kitűzték ügyében az első tárgyalást.

A tárgyalást megelőző napon Altschulert átvitték a börtön borbélyához, le kellett vágatni hátul hosszúra nőtt haját. Leült a forgatható, támla nélküli székbe, hagyta, hogy a rab borbély a nyakába tegye a fehér kendőt.

A borbély egy pillantást vetett a börtönőr felé, aki a karján lógatva fegyverének szíját, újságot olvasott a sarokban, és közelebb hajolt Altschulerhoz.

– Hogy van, elnök elvtárs?

Altschuler felnézett:

– Maga ismer engem?

– Hogyne ismerném, maga varrt a nyakamba kilenc évet államellenes propagandáért. Nem emlékszik rám?

– Nem emlékszem mindenkire, aki előttem állt.

– Én viszont nem felejtettem el magát.

– Kár ijesztgetnie, egyetlen jogtalan ítéletet sem hoztam. Biztos vagyok benne, hogy maga is megérdemelte, amit kapott.

– Az mindegy, kilenc évet ellopott az életemből.

Az őr rájuk szólt, hogy fejezzék be a beszélgetést, a borbély katonásan bólintott, de míg Altschuler nyaka fölé hajolt, tovább suttogott:

– Nem kár levágni ezt a szép hajat? Annál jobban töri majd a kötél a nyakát.

Altschuler nem válaszolt, figyelte a tükörben az olló mozgását, attól tartott, hogy a borbély szándékosan belenyír a hajába. Ahogy nagyjából megfelelőnek találta a fazont, felkelt, és jelentkezett az őrnél.

A három hét alatt többször is találkozott olyan rabokkal, akik emlékeztek rá a bíróságról, vagy éppen ő ítélkezett fölöttük. Mindannyian a borbélyhoz hasonló módon sértegették, a házimunkás csíkokra tépte mosásba adott fehérneműjét, ételéből, kenyéradagjából elvettek, és csak a különzárka mentette meg Altschulert a testi inzultustól.

Nem próbált panaszt tenni az őröknél, azok, ha akartak volna, akkor is aligha tudtak volna segíteni. A kinti változások hatására a börtönben is fellazult a fegyelem, éjszakánként kikopogták a vízvezetékcsövön, hogy legkésőbb egy hónap múlva valamennyien kiszabadulnak.

Altschuler nem tartotta kizártnak, hogy ez valóban bekövetkezik, gyakran eltöprengett a lehetséges következményeken. Bár a rabok jó részét nem politikai jellegű ügyekben ítélték el, nem lehetett kétséges, hogy mindannyian a rendszer politikai ellenségeként kerülnek ki majd innen és a többi börtönből, és kint az utcán senki sem vizsgálja majd meg indítékaikat.

Mindenképpen meg kellene akadályozni ennek a nagyszámú és elszánt hadoszlopnak az akcióba lépését, egy konfliktus esetén a börtön legszigorúbb őrzésével, és ha erre nincs mód: a veszélyes állomány megsemmisítésével. Ezt Altschuler akkor is helyesnek találta volna, ha ő maga is a halálraítéltek közé kerül.

Az országban nem volt olyan fórum, ahol meghallgatták volna elképzelését. Altschuler mégis mindent gondosan feljegyzett. Foglalatosságát csak a takarodót jelző csengőszóra fejezte be. Lefeküdt, de nyitott szemmel töprengett tovább. Gondolatai lassan átterelődtek a lányára, hogy bosszút állt érte, a fájdalma is megenyhült, Nagyezsda arca elmosódó fény keretében, de megbékélt mosollyal merült fel benne.

Október 23-án éjfél körül megélénkült a börtön, izgatott, gyors jelzések futottak végig a vízvezetékcsövön, és a zárka falán is áthallatszott a hangos vitatkozás. Altschuler hiába várta, hogy lecsillapodjon ez a nyugtalanság, a zaj és a feszültség egyre erősödött.

Bár a börtönszabályzat tiltotta, Altschuler felkelt és felöltözködött, nem akarta alsóruhában várni a bekövetkező eseményeket. Az ablakhoz állt, és kinézett az udvarra, az őrség ott is teljes készültségben várakozott, fényszórókkal pásztázták a falakat. Altschuler sokért nem adta volna, ha megtudhatja a felindulás okait, ugyancsak a szabályok ellenére kinyitotta az ablakot.

Messziről halkan, de felismerhetően lövések hallatszottak, Altschuler próbálta megállapítani, milyen irányból és milyen távolságból, mikor a celláján megcsikordult a vasretesz, és kinyílt az ajtó. Az őr a folyosóról intett, hogy jöjjön vele, látszólag észre sem vette, hogy Altschuler felöltözött, és az ablakot is kinyitotta.

A börtönirodába mentek, az ügyeletes tiszt mellett Znamenszkij állt, belépésükre előrejött, úgy látszik, már korábban elintézhetett minden formaságot, mert most csak átfogta Altschuler vállát, és az udvaron álló autóhoz vezette. Sietve elhagyták a börtönt.

– Az utolsó pillanatban kaptam meg a papírt – mondta –, holnap reggel már nem tudtalak volna kihozni.

– Mi történt?

– Kitört a felkelés.

Altschuler megremegett:

– Lehetetlen.

Már a város belterületén jártak, Znamenszkij lecsavarta a kocsi ablakát, tisztán hallatszottak a nem is túlságosan távoli dörrenések.

– Most még csak a Rádiónál lőnek, de hogy reggel mi lesz, senki sem tudja. Még ma éjszaka leköltözünk Szolnokra, elintéztem, hogy velünk jöhess. Nem lesz túl kényelmes, de ki lehet majd bírni.

A sötét utcákból a kocsi hirtelen kikanyarodott a Körútra, Altschuler kinézett az ablakon. A Szabad Nép-székház előtt és más kereszteződésben is felborított villamosok, teherautók égtek, imbolygó fényükben emberekkel megrakott teherautók vonultak. Jelszavak harsantak fel, melyeket a tömeg vagy átvett, vagy csak egy-egy ember ismételgetett tovább.

Kocsijukon magyar rendszámtábla állt, Znamenszkijék mégsem kockáztatták meg, hogy hosszabb vesztegeléssel magukra vonják a figyelmet, egy néptelen utcán továbbhajtottak a Sztálin út felé. A Zichy Jenő utcánál Altschuler előreszólt:

– Álljatok meg, légy szíves. Hazamegyek.

– Megőrültél? Az elsők között leszel, akit a felkelők elvisznek.

– Akkor is, meguntam a menekülést, Simon. Mi keresnivalóm van nekem Szolnokon? Itt pedig még hasznomat vehetik. Ki tudja?

Znamenszkij a sofőrhöz fordult:

– Ne törődjön vele.

Altschuler barátja karjára tette a kezét:

– Köszönöm neked ezt az erőszakot, de annyit meg fogsz tenni a barátságunkért, hogy megengeded: én válasszam ki, hol és mikor akarok meghalni.

Znamenszkij intett, és a kocsi megállt a kopott, ötemeletes ház előtt. Mindketten kiszálltak, orosz módra háromszoros csókkal búcsúztak el egymástól. Altschuler becsengetett, Znamenszkij a kocsi oldalának dőlve figyelte, amíg kijött a házmester, és kinyitotta a kaput.

Józsa Dániel mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy Altschuler lemenjen az utcára, az öregember csak október 26-án kora reggel tudott kiszökni a lakásból. Biztonságával csak annyit törődött, hogy egy sötét szemüveget tett fel, egyébként lassú, kényelmes léptekkel járt, és a csoportosulások mellett is megállt.

Próbálta megállapítani: van-e még valahol szervezett ellenállás a felkelőkkel szemben, de amerre járt, csak egy-egy megsérült ház, füstölgő autó vagy feltépett úttest emlékeztetett a harcokra. Az EMKE mögött köpennyel letakart, halott orosz katonákat látott, sárgás agyvelejük kifolyt az aszfaltra, Altschuler rosszul lett, és csak sokára tudta folytatni az útját.

Megütötte a fülét egy mondat, hogy a Pest vidéki Pártbizottság Dózsa György úti épülete előtt még folynak a harcok, Altschuler gondolkodás nélkül elindult arrafelé. Mellékutcákon vágott keresztül, a környék viszonylag nyugodt képet mutatott, a téri sétányokon fiatal nők gyerekkocsikat toltak végig, néhány öregember a padokon ülve kártyázott, de ahogy leért a Pártbizottság épületéhez, többé nem látott embert, az utat a Városliget felől géppuskasorozatok pásztázták végig.

Altschuler egy kapumélyedésből figyelte a felkelők géppuskáinak torkolattüzét, egy pillanatnyi szünetet kihasználva a bejárathoz osont és becsöngetett. Ismerte az őrség parancsnokát, az mégis sokáig nézegette igazolványait, mielőtt beengedte volna.

A félszakasznyi katonai őrségen kívül alig húsz-huszonöt ember tartózkodott az épületben. Altschuler tájékozódni próbált, hogy juthatna fegyverhez. Felment az első emeletre, itt az egyik szobában szabályszerű kiképzés folyt, a védők közül néhányan nem értettek a fegyverek kezeléséhez.

Altschuler egy dobtáras géppisztolyt kapott, az oktató röviden elmagyarázta a célzás módját, megjegyezve, hogy a fegyver balra és kissé felfelé hord, megmutatta, hogy kell levenni és megtölteni a tárat, bővebb magyarázatra már nem maradt idő, mert a Városliget felől megélénkülő tüzelés új támadás kezdetét jelezte.

Az öregembert visszaküldték a földszintre, az oldalszárnyon, az egykori portásfülke ablaka mögött foglalt el lőállást, fedezékül néhány homokzsák szolgált, melyet egy megfordított régi bőrfotelben helyeztek el. Rajta kívül még egy férfi tartózkodott a szűk helyiségben, az íróasztalon feküdt, és géppisztolyát maga elé engedve figyelte az ablak előtti teret, az ajtó csikordulására visszanézett: Károlyi Miklós volt.

Altschuler megtorpant, utoljára akkor találkozott Károlyival, mikor az mint vádlott állt bírói emelvénye előtt. Károlyi élvezte a helyzetet, mosolyogva intett:

– Tessék befáradni. Nem hozott valami ennivalót?

Altschuler átnyújtotta az élelmiszercsomagot, melyet az előtérben adtak neki, Károlyi kivette az egyik szelet rántott húst, és nagy falatokban enni kezdett.

– Hát összekerültünk – mondta Altschuler –, nem képzeltem volna.

– Nincs jelentősége, ebben az épületben jelenleg legalább tíz olyan védő van, aki valamelyik másik védőt elítélte, lefokozta, vagy hivatali hatalmával visszaélve megverte. Ez itt most nem a leszámolás ideje. Ha akarja, a legünnepélyesebben megesküszöm, hogy nem haragszom magára.

Altschuler kinézett az ablakon: egy kórház elhagyatott kertjére lehetett látni, egyelőre nem vett észre semmiféle mozgolódást.

– Mi lesz itt?

– Attól függ, hogy azok odaát mennyire veszik komolyan az ügyet. Géppuskával és gyalogos rohammal nem juthatnak semmire, ahhoz túl nyílt a terep a ház előtt, de ha aknavetőt vagy páncélosokat hoznak, darabokban szedik le a plafont a fejünk fölül. De ráérünk majd akkor izgulni.

Egy újságpapírral megtörölte a száját:

– Nem akarok beleszólni a családi ügyeibe, de nem volt szép, ahogy elbánt Flanderával.

– Maga nem ismeri az ügyet, meg kellett bosszulnom a lányomat.

– Maga hisz a bosszúban? Tegyük fel, hogy engem most megöl egy neveletlen golyó, és ezért valaha ezer embert kivégeznek. Arányos bosszú ez?

– Miért ne volna arányos?

– Egymillió tonna emberi hús sem ér fel egy gondolattal, ami nem született meg. Ezért a bosszú sem lehet kárpótlás.

– És mit csináljunk az ellenségeinkkel?

– Semmit, tudomásul kell vennünk őket.

– És maga most mégis fegyvert tart a kezében.

– Ez más ügy. Azok ott a Városligetben nem az én ellenségeim, hanem a rendszeréi, és nekem most a rendszert meg kell védenem. Ez az utolsó szolgálat, amire még kötelezve vagyok, erre is csak magam kötelezem magamat. Ha élve hagynám el ezt az épületet, új világ kezdődik, jogomban áll a saját életemet élni, úgy, mint akármelyik másik embernek. De ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Oda nézzen!

A Pártbizottság mindhárom utcai frontjával szemben tankok jelentek meg, tornyukon nemzetiszínű zászló lobogott, ágyúik csövét az épület felé fordították.

– Most mi lesz?

– Legjobb tudomásom szerint egyetlen páncélelhárító fegyver sincs az épületben. A többit ki lehet számítani.

A tankok leadták az első sortüzet, a portásfülke falát is találat érte, sűrű vakolatpor terjengett. Károlyi nagyot nyelt, és végigfeküdt az íróasztalon.

– Azt olvastam, hogy a katonák ilyenkor különféle mély értelmű üzeneteket szoktak egymásra bízni. Maga nem óhajt valami hasonlót?

Nem jött válasz. Károlyi oldalt nézett: Altschuler a hátán feküdt, halántékán érte egy repeszdarab, azonnal meghalt. Károlyi nem mozdulhatott a helyéről, mert a tankok mellett géppuskák is bekapcsolódtak az ostromba. Károlyi lövésre emelte a géppisztolyát, és hunyorogva figyelte, hogy az előkészítés után mikor indul meg a gyalogos tömegek támadása.