Az elbocsátott légió

1958. december 16-án reggel Flórián kiment az angyalföldi Hámán Kató fűtőházba. A portán Lendvai Miklóst kereste – erre a névre szólt az ajánlólevele –, a portás felszólt telefonon, majd átküldte az üzemmérnökségre.

Az üzemmérnöki irodán Flóriánt egy negyven év körüli, zsíros arcbőrű és zsíros, fekete hajú férfi fogadta. A férfi tudatában volt, hogy külseje könnyen elhanyagoltnak tűnhet, ezért mind testére, mind öltözékére nagy gondot fordított. A munkaköpenyből kilátszott sötétbarna osztrák nyakkendője és borostyángombokkal összefogott, fehér kézelője, a szűk üzemmérnöki irodát összekeveredő kölni-, pitralon- és samponszag töltötte el. A mérnök Flórián belépésére felállt az íróasztal mögött, és mosolyogva kezet nyújtott:

– Üdvözlöm, már kérdeztem, hogy megérkezett-e? Lendvai Miklós vagyok.

Kézszorítása szívélyesebb volt, mint a helyzet indokolta volna, Flórián idegenkedve viszonozta. Leültette vendégét, és egy termoszból kávét töltött neki, ő maga nem ivott, figyelmesen és meghatottan nézte Flóriánt:

– Nem ismer meg?

– Nem. Találkoztunk valahol?

– 1956. október 29-én a Dohány utcai zsidó templom temetőjében. Én egy sírkő mögött feküdtem.

Flórián bólintott, emlékezett erre a délutánra. Éppen akkor sikerült egy másik autót szerezni – a régi Opel Olympia szénné égett a hűvösvölgyi lejtőn –, de a motorja nehezen indult, azt javítgatta behúzódva a Rákóczi út egyik mellékutcájába. Már majdnem befejezte a munkáját, mikor egy hirtelen csoportosulást vett észre a Bástya vendéglő előtt, közelebb ment, a tömeg félkörbe fogott egy bőrkabátos férfit, akit azzal vádoltak, hogy ávós tiszt.

A férfi egy ideig válaszolgatott a kiáltásokra, de mikor a tömeg éle túlságosan közel nyomult hozzá, előrántotta a revolverét, és ezzel próbálta fedezni a visszavonulását. Már majdnem sikerült átjutnia a Rákóczi út túlsó oldalára, mikor egy utána küldött lövés eltalálta. Megingott, és csak annak köszönhette megmenekülését, hogy egy szovjet tankoszlop, amely a Dunától a Keleti pályaudvar felé vonult, elzárta mögötte az úttestet.

Néhány perc múlva Flórián utánament a kocsijával. Végighajtott a Dohány utcán, tudta, a férfi nem kockáztatja meg, hogy valamelyik házban segítséget kérjen, viszont egyre erősebben vérző sebével aligha mehetett messzire.

A zsidó templom utcára nyíló temetőjének kapuját nyitva találta, bement a keleties hangulatú udvarra, melynek háttéri lezáró falát vörös tégla félívek tagolták, és körülnézett. Egy sír csenevész fűzfája mögött ott feküdt a bőrkabátos férfi. Flórián a Vas utcai kórházba vitte, sem a harcok során, sem a későbbiekben nem találkozott vele újra.

Hihetetlennek tűnt, hogy az az ájultságában is riadt, sovány sebesült azonos lenne ezzel a joviális, mosolygó mérnökkel, de természetesen nem volt oka kételkedni Lendvai szavaiban. Bólintott:

– Örülök, hogy nem történt baja.

– Még sokszor eszembe jut. Tudja, mi volt a legrosszabb? Mikor hátrafelé kellett átmennem a Rákóczi úton, minden lépésnél azt hittem, hogy felbukok valamilyen gödörben, és akkor rám rohannak – kezét Flórián karjára tette. – Vagyunk egypáran, akik azóta keressük magát. Ez a dolog nem olyan, hogy köszönettel el lehetne intézni, de egyszer majd beszélünk erről is.

Flórián elhúzta a karját:

– Ne gondolja, hogy azért csináltam, mert rajongok az Ávóért. Az a barátom, aki ide küldött, biztos elmondta, mennyi bajom volt magukkal.

– Tudom, de így talán még szebb.

Elhallgatott. Flórián, hogy megtörje a csendet, találomra megkérdezte:

– És ide hogy került?

Lendvai legyintett:

– Erről majd máskor. Remélem, sokszor találkozunk még, nem muszáj itt, bent a városban is összejöhetünk, nagyon örülnék, ha egyszer vendégül láthatnám. De most foglalkozzunk a maga ügyével, adnék egy gyakorlati felvilágosítást. Maga nálunk fog dolgozni, órákon belül az egész fűtőház tudni fogja, hogy tiszt volt. Elképzelheti, hogy nem én fogom megmondani nekik, de az ő elhárító szolgálatuk jobb, mint annak idején a miénk volt. Azt is tudnia kell, hogy egy mozdonyvezető vagy fűtő szemében maga is ávós, itt ez a szó már régen azt jelenti a közhasználatban, hogy kommunista. Ha az Ávó emlékét támadják, ezek mindig az egész rendszerre gondolnak. Lehet, hogy magát ez nyomasztja, de jobb, ha tudja, hogy ez a helyzet.

– Nem érdekes.

Flórián egy pillantást vetett a falra szerelt órára, és felállt:

– Van még valami elintéznivalónk?

– Nincs, tulajdonképpen végeztünk. Legyen szíves, menjen át a munkaügyi osztályra, ott majd megkapja a beosztását. Sajnos egyelőre csak egy elég vacak helyet tudtam szerezni, de kapun belül van, később megpróbálok valami mást. Ha bármiben segíthetek, keressen fel.

A munkaügyi irodában egy gépelt lapon elérakták a könnyűgépkezelői munkakörrel kapcsolatos előírásokat. Flórián tudta, hogy a vasút nem tartozik a kiemelt bérezésű üzemek közé, mégis meglepődött, mikor háromszáz forinttal kevesebb fizetést ajánlottak fel, mint régi helyén az útépítőknél. A többi munkafeltétel is kedvezőtlen volt, havonta csak két szabadnap esett vasárnapra, a munkaruha kihordási idejét szokatlanul hosszan, két évben szabták meg, az olaj gyorsan szétette a vékony anyagot, így a második évben már a saját ruháját kellett viselni.

Flórián mégis szó nélkül aláírta a felvételi lapot, bár könnyűgépkezelői vizsgával máshol is elhelyezkedhetett volna, de ez bizonyos időbe tellett volna, és egy napot sem akart munka nélkül Zsófia terhére élni.

Végigvezették a Fűtőház sárban úszó udvarán. Az egykor fedett mozdonyszín egyik szárnyát még 1944-ben lebombázták, azóta sem építették fel, a romok nagy része is ott hevert még elhordatlanul, a mozdonyok a szabad ég alatt áztak.

A megmaradt félszárny is erősen megrongálódott, a tetőt szabályellenesen gyúlékony kátránypapírral vonták be, de az eső így is behullott, a kályhánál gőzölgő ruhájú szerelők melegedtek. A műhelyek sárga klinkerit kövezetét és az ablakokat vastag olaj és szénmocsok borította, már reggel is csak a hatalmas kézilámpák fényében lehetett látni valamennyire.

Flórián megkérdezte a kísérőjétől, hogy miért hagyják ennyire leromlani az épületet, de az csak széttárta a kezét: a tervek szerint tizenöt éven belül villamosítva lesz az ország egész vasúthálózata, nincs értelme pénzt beleölni egy gőzös fűtőházba.

A raktárban átvette a felszerelését, bár megtehette volna, hogy csak a következő napon foglalja el a helyét, Flórián nem élt ezzel az engedménnyel. Átment abba a használaton kívüli vagonba, mely egyszerre szolgált fürdő- és öltözőhelyiségül, és felvette a munkaruhát.

Munkahelyét hátul, a szénrakodásnál jelölték ki, itt halmozódott fel a fűtőanyagkészlet, a mozdonyok itt töltötték fel széntárlóikat. Flórián közeledtére a rakodók leengedték a lapátjukat, és figyelmesen megnézték új társukat. Arcuk, mozgásuk, a rövid bekecsek és kötött ujjasok, melyekkel átfogták rongyos kék cejg ruhájukat, egyformán jelezték, hogy vidékről bejáró parasztemberek.

A bemutatkozás után Flórián nekilátott a munkának. A lapátokon kívül egyetlen gép, egy német markoló végezte volna a rakodást, de most mozdulatlanul vesztegelt az ideiglenesen összeácsolt tető alatt. Mivel a szenet a csupasz földről kellett felszednie, nem pedig betonalapról, ahogy az előírások szóltak, a markoló gyakran elromlott, utolsó kezelője is használhatatlan állapotban hagyta hátra.

Több mint egy hét telt el, amíg Flóriánnak sikerült rendbe hoznia a gépet. A szerelékesládát üresen találta, pótalkatrészeket hiába igényelt, a régi, törött alkatrészeket kellett összehegesztenie, és visszaszerelnie. Ezek nem bírták az igénybevételt, bár Flórián csak kapacitása hatvan-hetven százalékával terhelte meg a markolót, és működés közben állandóan ellenőrizte, a gép ezentúl is csak ritkán fejezte be üzemképesen a napot.

A munkát hamarosan megszokta, sőt megszerette, de munkatársaival nem barátkozott össze. Először csak azzal keltett viszolygást a rakodókban, hogy béna karja ellenére sem viselkedett nyomorékok módjára, elutasított mindenféle segítséget. Nem vett részt az ugratásokban, és nem ivott a szénhalmok között rejtegetett borosüvegből.

Később – úgy, ahogy Lendvai megjósolta – elterjedt a hír, hogy Flórián valaha ávós tiszt volt, akkor az ellenszenv már határozott formát öltött, „téglá”-nak, beépített embernek tartották, és jelenlétében elkerültek minden kényesebb témát.

Csak egy öreg szerelő próbált barátságot kötni vele, régi szociáldemokrata volt, még vagy tíz évvel ezelőtt leváltották műhelybizalmi tisztségéről, és ezért rokon lelket érzett Flóriánban.

Mivel ezek a fenntartások a munka menetét nem zavarták, Flóriánt nem érdekelte, hogy így alakult a kapcsolatuk. Napok teltek el anélkül, hogy a legszükségesebbet leszámítva, egyetlen szót szólt volna valakihez. Délben idegenekkel ebédelt egy asztalnál az üzemi étkezőben, a többiek hazulról hoztak magukkal ennivalót, munka után pedig ő maradt utolsónak a rakodótéren, nem hagyhatta másnapra a markoló megjavítását.

Egy műszakban dolgoztak, éjszaka a mozdonyfűtők az előkészített kupacokból egyedül rakták meg a széntárlókat, a műhelyek is rég kihaltak, csak a mozdonyvezetők gyülekező körletéből vetődött valamennyi fény az udvar tócsáira, mikor Flórián befejezte a munkát, és átment a fürdőbe.

A fürdővizet egy kiöregedett mozdonykazánban melegítették a lebombázott, régi igazgatósági épület kéménye mellett, és csövekben vezették be a vagonba. Flórián legtöbbször már langyos vízben mosakodott, a szóda alig habzott olajos bőrén. Mikor végzett, felöltözködött, aktatáskáját szíjon a vállára akasztotta, kabátja jobb ujját zsebre dugta, és elindult.

Zsófia azokban a napokban, mikor Pesten a minisztériumban dolgozott, minden este megvárta őt, eleinte a fűtőház előtti autóbuszmegállónál, de Flórián nem akarta, hogy hóban-sárban kint toporogjon az utcán, megkérte a portást, engedje be a fedett előtérbe.

Mikor meglátta Zsófiát, egész nap összehúzott homlokán fellazultak a ráncok, és elmosolyodott. Zsófia elébe jött, és megcsókolta, kabátja ráncairól lesöpörte a ráhullott szén- és koromszemcséket.

Mire kiértek az utcára, a csúcsforgalom már lefutott, a húszas jelzésű busz üresen járt Pest felé, de nem szálltak fel. Lesétáltak néhány megállót, ilyenkor beszélték meg a napot. Zsófia vacsorát főzött, utána csak ritkán mentek el hazulról, a kályha mellett ültek, és beszélgettek, vagy Flórián a rádió kereső nyilát csavargatva zenét próbált kifogni. Kilenc órakor a férfi altatót vett be, és lefeküdt.

Szabadnapjaik alig különböztek a hétköznapoktól, néha nem is azonos időben kapták ki. Flórián ilyenkor is hajnalban kelt fel, járkált a lakásban, segített Zsófiának, utána olvasgatott. Délután sétára indultak, általában azokat az új létesítményeket nézték meg, melyek Flórián börtönévei alatt épültek. Zsófia csodálkozott, hogy a férfi még a huszadik egyforma lakótelepet is változatlan érdeklődéssel nézi végig.

Moziba gyakran mentek, de színházjegyet Zsófia csak egyszer vásárolt. Flórián fegyelmezetten, szótlanul végigülte a divatos amerikai dráma három felvonását, de arcán látszott, hogy a színdarab és a szünetben az ünneplő ruhás közönség nyüzsgése jobban kifárasztotta, mint a munkaidő tíz órája. Ezután Zsófia nem tett több kísérletet, hogy színházba vigye.

Sem barátaik, sem rokonaik nem voltak, legalábbis olyanok, akikkel tartották volna a kapcsolatot. Levelet is ritkán kaptak, többnyire csak hivatalos nyomtatványok érkeztek az asszony nevére, néha-néha színes kubai üdvözlő kártyák Englisch doktortól.

A szilvesztert otthon kettesben töltötték, mikor Flórián éjfélkor megcsókolta, Zsófia nem tudott mást kívánni magának, mint hogy a következő év is ilyen békében, a munkahely–esti séta–lakás nyugodt háromszögében folyjon le.

Egyik január végi szabadnapján Flórián megkérte Zsófiát, hogy menjen ki vele a Kerepesi temetőbe, a rádióban hallott az újonnan felavatott Munkásmozgalmi Panteonról, és szerette volna megnézni.

A bejáratnál álló, félig nyitott virágpavilonban két szál vörös rózsát vásárolt, nem akart érdeklődni az elárusítónőtől merre van a Panteon, a virágot bal kezébe szorítva, találomra vágott neki az aszfaltozott útnak, Zsófia egy-két lépésnyire lemaradt mögötte.

Az úttól balra egy csoportos síremléket vettek észre, azt hitték, hogy ez az, amit keresnek, közelebb léptek hozzá. Két körben mintegy százötven betonkockát helyeztek el, nyers, szürke színükkel az első sztálinvárosi lakótelepek falaira emlékeztettek. A körök közepén stilizált koporsó állt, oldalán egy felírás jelezte, hogy az 1956. október-novemberi harcokban elesett katonák emlékére állították fel.

A fehér murvával felszórt belső tér üres volt, csak egy szemüveges asszony és kisfia szedegette össze a bokrok között a koszorúkról letépett, vörös szalagokat. Megvető tekintetet vetett Flóriánékra, mintha ők is az ismeretlen sírgyalázók közé tartoztak volna.

A betonkockákról már peregtek le a ráírt nevek és rendfokozatok betűi, Zsófia csak nehezen olvasta ki őket:

– Nézd, mennyi alhadnagy fekszik ezen a szárnyon! Biztos akkor avatták fel őket.

Hátuk mögött megszólalt egy vontatott férfihang:

– Nem, asszonyom, ők közkatonák voltak, csak a haláluk után léptek elő tisztté.

Csodálkozva fordultak vissza, divatos, keskeny karimájú kalapot és laminált, zöld sportkabátot viselő férfi állt mögöttük. Bólintott Flórián felé:

– Ha másutt nem, a temetőben mindig találkozunk.

Zsófiának kezet csókolt:

– Lendvai Miklós vagyok, a férje munkatársa. Engedjék meg, hogy ezen a helyen én legyek a kalauzuk.

Lassú léptekkel továbbindultak.

– Hogy befejezzem az előbbit: a tiszteket egy rendfokozattal léptették elő haláluk után.

– Maga gyakran kijön ide? – kérdezte Zsófia.

– A vasárnapot minden ember a családja körében tölti. Az én egyik családom itt fekszik körben.

A sor közepére értek, a betonkockákon egyre sűrűbben bukkantak fel rendőrtiszti rendfokozatok.

– Ilyen sok rendőr halt meg 56-ban?

– Nem. Tapasztalatom szerint a rendőrök mindig mindent megúsznak. Ők is ávósok voltak.

– Akkor miért nem ezt írják ki a sírra?

– Szemérem, asszonyom, puszta szemérem. Tavaly kék virágokat ültettünk a sírra, a temető gondnoksága hivatalosan kiszedette, célzásnak tartották az ávós paroli kék színére.

Az egyik sírra mutatott:

– Őt például épp egy rendőrtiszt ölte meg a Rákóczi téren, a felesége szeretője. Két évet kapott az illető, aztán hagyták disszidálni.

– Miért?

– Miért ne? Ávóst megölni nem bűn.

Flóriánhoz fordult:

– Sok az ismerős név?

– Nem tudom. Arcokra inkább emlékeznék.

– Egyébként kerestem magát, Flórián, bent, az üzemben. Egy meghívást akarok átadni.

– Kitől?

– El fogja fogadni. Osváth Feri bácsi szeretne beszélni magával.

Flórián arca mosolyra húzódott:

– Él még?

– Ő ugyanezt kérdezte, mikor mondtam, hogy maga nálunk dolgozik. A jövő héten találkozunk vele, ha megfelel péntek este.

Visszatértek a kör alakú térség bejáratához:

– Innen hová mennek tovább? Ha ötvenhatos ellenfeleink érdeklik, itt fekszenek balra, meg fogja ismerni a sírjukat a virágokról és a mécsesekről.

– Rajk sírját szeretném látni.

– Ott fekszenek az emlékszobor előtt. Rajk, Pálffy, Szalai, Szőnyi.

Útközben Zsófia a fejfákat nézegette, az iskolai könyvekből ismert költők nevei tűntek fel, és a temető számára hirtelen megtelt verssorokkal, néhányat önkéntelenül ki is mondott. Arra rezzent fel, hogy Flórián hirtelen megáll egy földre fektetett márványlap előtt.

A férfi kezével tolta le a havat a feliratról: Rajk László 1909–1949, kibontotta a rózsákat a papírból, és a sírra fektette. Néhány pillanatra feszesen kihúzta magát, és szembenézett a széllel, aztán intett Zsófiának, hogy indulhatnak.

Hazafelé a villamoson keveset beszélt, csak azt kérdezte meg: megtalálták-e Vertig József, a ferences pap holttestét a hegyi víznyelő gödörben, ahová még 1956 novemberében ásták el. Zsófia nem tudta, de megígérte, hogy utánanéz.

– De egyáltalán, hogy jutott eszedbe? – kérdezte Zsófia.

– Sokat gondolok rá.

– Én is, a világ sokkal megbízhatóbb volna, ha ő még élne valahol.

Flórián otthon sem tudott megnyugodni, nem vacsorázott, és korán lefeküdt. Zsófia aggódva figyelte, éjfél is elmúlt, mikor hallva, hogy Flórián még mindig forgolódik, felkönyökölt az ágyon:

– Átmehetek hozzád?

– Gyere.

Odabújt a férfihoz, és átölelte:

– Miért nem alszol?

– Gondolkozom. Nagyon összejött.

Esti beszélgetéseiken Flórián mindvégig elkerülte, hogy régi börtönügyei kerüljenek szóba, mintha még mindig kötelezőnek tartott volna valamilyen szolgálati fegyelmet és titoktartást. Zsófia most érezte először, hogy szívesen beszélne ezekről az eseményekről, megpróbált egy kérdéssel segíteni:

– Ez a Lendvai régen ávós volt?

– Igen.

– Tulajdonképpen mi volt az Ávó?

– 1945-ben, mikor megszervezték az új rendőrséget, azon belül kialakítottak egy államvédelmi osztályt. Minden kapitányságon és magasabb rendőri szervezetben dolgozott néhány államvédelmi nyomozó, de akkor még csak éppolyan osztálynak számítottak, mint például a közlekedésrendészet, és még alá voltak rendelve a rendőrkapitánynak. A létszámuk sem volt túl nagy, egy-egy vidéki politikai incidenshez csak nyolc-tíz embert tudtak leküldeni.

– Nem lett volna jobb, ha így marad végig?

– Nem maradhatott így, több okból sem. Fennállt a harmadik világháború veszélye, újjá kellett szervezni a fegyveres erőket. A békeszerződés meghatározta, hogy hány emberből állhat a magyar hadsereg, már nem emlékszem pontosan a számra, talán húszezret engedélyezett – ha egy külföldi követ jött, alig lehetett összehozni egy díszszázadot a fogadására –, viszont azt nem szabta meg, hogy az államvédelem hány katonát tarthat fegyverben. Ezért külön hatósággá kellett szervezni az Ávót, azonkívül egy kézbe kellett összehozni a különféle elhárító szervek munkáját is, akkor alakult meg az Államvédelmi Hatóság.

– Ki szervezte meg?

– Gyakorlatilag Péter Gábor. Tíz osztályra bontotta a Hatóságot, ebből kettő hírszerzéssel, illetve kémelhárítással foglalkozott, a többi az egész termelés és a társadalmi élet területén végzett elhárító munkát, külön osztály foglalkozott például a közlekedéssel, a nehéziparral és így tovább. Engem, azt hiszem, a hármas, a katonai osztály emberei tartóztattak le.

– Mikor?

– 1949-ben.

– Miért?

Flórián felnézett:

– Oncs beszélt róla, nem emlékszel?

– Akkor sem értettem meg, amit mondott.

– Nagyon messziről kellene kezdeni. Tudod, mi volt a Rajk-pör?

– Hallottam róla, de nem tudom pontosan.

– Pontosan? Senki sem tudja pontosan.

– Azt mondd el, ami rád tartozik.

Flórián megpróbált kitérni:

– Beszéljünk erről máskor.

– Inkább most, nem tarthatod örökké magadban.

Flórián beharapta az alsó ajkát, tekintete nyugtalanul siklott végig a mennyezeten:

– Hogy magyarázzam el neked? Mikor a Szovjetunió szakított Titóékkal, vagy fordítva, ki tudja már, mindegyik népi demokratikus országban látszatpereket rendeztek. Be akarták bizonyítani, hogy Titóék nem maradnak meg saját határaikon belül, hanem az egész béketáborban imperialista összeesküvéseket szerveznek. A per fővádlottjául mindig egy-egy magas állású vezetőt választottak ki, hogy minél nagyobbnak tűnjön a veszély. Csehszlovákiában Slánskyt, Bulgáriában Kosztovot, Albániában Koci Dodzét, nálunk Rajk Lászlót. A pert egyúttal arra is felhasználták, hogy a többi belső ellenféllel vagy ellenséggel végezzenek. Hozzácsapták a vádlottakhoz a szociáldemokratákat, frakciósokat, cionistákat, nemzetiségi vezetőket, de az első számú vádlottak mindig a kommunisták voltak.

– És Rajk ártatlan volt?

– Tartott fenn kapcsolatot jugókkal, ő volt a Magyar–Jugoszláv Társaság elnöke, de semmivel sem állt közelebb hozzájuk, mint például az ország hivatalos vezetői. Rendőrspiclinek, a spanyol háború provokátorának pedig – ahogy a vádiratban írták – talán maga Rákosi sem tartotta.

– És miért éppen őt választották ki?

– Rákosi és a körötte álló vezetők idegenből tértek haza, meg voltak győződve, hogy aki a háború alatt Magyarországon élt, az megbízhatatlan, mert megfertőzte a fasiszta propaganda. Ez Rajkra is vonatkozott. Nem számított, hogy Rajk azért volt itthon, mert az illegális mozgalomban dolgozott.

– És a vezetők közül senki sem állt ki érte?

– Nem.

– De hát kellett hogy legyenek barátai, vagy legalább olyanok, akik ismerték.

– Az illegális mozgalomban 1944-ben Péter Gábor volt Rajk személyi testőre, hosszú hónapokig laktak együtt egy zuglói munkáslakásban, és mégis Péter Gábor lett a pör egyik szervezője. Aztán néhány évvel később Péter Gábort is elkapta a gépszíj, cionista összeesküvésért börtönbe került.

– Cionista volt?

– Úgy, ahogy Rajk jugoszláv kém. Lehet valami törvény, hogy ami aljasságot megengedhetőnek tartunk mással szemben, az előbb-utóbb velünk is megtörténik.

Flórián egy pohár vizet kért, hosszú kortyokban ivott:

– Rajknak azt is bűnéül rótták fel, hogy soviniszta beállítottságú volt.

– És Rajkot hogy lehetett rábeszélni, hogy elvállalja ezt a szerepet?

– Becsapták. Azt mondták neki: pártfeladat, hogy végigcsinálja ezt a pört. Kötelessége eljátszani szerepét, nagy szolgálatot tesz a nemzetközi munkásmozgalomnak.

– A tárgyalást hallottam a rádióban, úgy beszélt, mintha betanulta volna.

– Igen, készült rá. Az egész per olyan volt, mint egy színházi előadás, még azt is begyakorolták, hogy a vádlottak önérzetesen biccentsenek a bíróság felé, nehogy megfélemlített embereknek látsszanak.

– Halálra ítélték őket?

– Igen, mikor kihirdették az ítéletet, Rajk nyugodt volt, hűvös és zárkózott. Átvitték társaival együtt egy Conti utcai börtönbe. Most egy nyomtatványraktár van ott. Vidékről hoztak fel őrszemélyzetet, megkérdezték őket, ki tartja magát túlságosan érzékenynek vagy idegileg gyengének, mert nehéz feladat vár rájuk. Hárman léptek vissza. Ott, a börtönudvaron állították fel az akasztófákat. Eljött Gerő, Farkas Mihály, volt két-három nő is. Először azt a magyarosított nevű szerb férfit vezették elő. Kiabálni kezdett, és hogy a környéken ne hallják meg, lent, a pincében bekapcsoltak két motoros szivattyút. Utána Szalai következett, elegánsan, szó nélkül vette tudomásul az ítéletet. Mikor végeztek velük, akkor jött Rajk.

Flórián arca eltorzult, a fogai közül lökte ki a szavakat:

– Ki voltam rendelve én is a kivégzésre, de nem mentem el, évek múlva lent, Recsken beszéltem valakivel, aki látta. Szürke ruha volt Rajkon, kihajtott, fehér ing, új, barna cipő, jókedvű volt, mosolygott. Vele Farkas Mihály személyesen is beszélt a kivégzés előtt. Rajk vállalta szerepét, mindenre bólintott, mindent tudomásul vett. Azután meglátta az akasztófákon a zsebkendővel letakart arcú holttesteket. Állt egy pillanatig, majd magától ment a harmadik akasztófa alá, és azt mondta: Éljen a Szovjetunió! Éljen a párt! Éljen magyar hazám! Ezek voltak utolsó szavai. A bal kezét hátrakötötték, hogy az orvos könnyebben meg tudja állapítani majd a halált. Hat ávós katona vitte ki a holttestét Gödöllőre, az országút árkában ásták el, Pálffy Györggyel, Szőnyivel és Szalaival. Mikor exhumálni akarták, Péter Gábort kellett kihozni a börtönből, ő mutatta meg, hol a sír.

Zsófia fogai összekoccantak

– Szörnyű. És te hogy kerültél bele?

– Rajk még élt a börtönben, mikor már egymást követték a pörök. Legalább háromezer embert tartóztattak le, akiket különböző okokból Rajkék bizalmasainak hittek. Tiszteket, köztük sok tábornokot, politikusokat, újságírókat. Soknak a neve be van vésve a Panteon falába. De elvittek olyanokat is, mint a Katonai Térképészet vezetői.

– Téged miért tartóztattak le?

– Engem már rég számon tartottak: Rajk emelt ki tisztiiskolára, ő volt az egyik ajánlóm a pártban, aztán nem mentem el a kivégzésre, nem hittem el azokat a kisfilmeket, amiket tiszti gyűléseken vetítettek nekünk Rajk bűnösségéről. Nem tartóztattak le rögtön, előbb még leküldtek a jugoszláv határra megcsinálni az ötszáz méteres határsávot, buldózerrel ki kellett irtani mindent, házakat, fiatal gyümölcsfákat. Két embert adtak mellém, azt hitték, megpróbálok majd átlépni Jugoszláviába, és akkor lelőhetnek. Mikor nem tettem meg ezt a szívességet, csak akkor fogtak le. Összeállítottak valamilyen vádiratot, már nem emlékszem mindenre belőle, azt hiszem, külföldi követségek embereivel találkoztam, fegyverrel láttam el egy összeesküvő csoportot, mely vezető pártmunkásokat akart meggyilkolni, meg egy titkos fotóműhelyt rendeztem be kémjelentések továbbítására. Persze minden vádponthoz gyártottak bizonyítékokat, a fele elég lett volna a kötélhez, két ávós őrmester volt a népi ülnököm, simán halálra ítéltek.

– És mikor változtatták meg az ítéletet?

– Soha, én még mindig halálra vagyok ítélve, sőt papíron ki is végeztek. Nem emlékszel, erről is mesélt Oncs a fürdőben?! De mintha már az első pillanattól fogva nem gondoltak volna rá, hogy felakasszanak. Meghagyták a kanalamat, pedig ha a kanál nyelét kifenem, elég könnyen fel tudtam volna vágni az ereimet, közös cellába tettek, halálos ítéletnél ez is szokatlan. Aztán lekerültem a recski bányába, ami azért furcsa, mert itt csak internáltak voltak, aztán felvittek a Sátorhegyre, és ott maradtam 1956 októberéig. És ennyi az egész, a többit már tudod.

– Sokan meghaltak közületek?

– Nem tudom, és azt hiszem, senki sem tudja pontosan. Lehet, hogy csak ötszáz vagy annyi sem, az egy tízmilliós ország számára még nem tragédia, egy járványban is elpusztulnak ennyien. Csak az a baj, hogy nehezen található újra ilyen ötszáz ember.

Flórián ép karjára támasztotta a tarkóját:

– Emlékszel a Robinsonban arra a részre, mikor búzát vet az elhagyott szigeten?

– Nem. Miért jutott az eszedbe?

– Az első évben alig maroknyi magja van, nem eheti meg, mert el kell vesse újra mindet, és csak három vagy négy év múlva süthet kenyeret. A mi forradalmunk rossz Robinson volt, már az első évben nem is hogy megette, de felégette a kalászokat, és ha vetni akar, nem tudom, honnan vesz ilyen minőségű magokat.

Egyik este Flórián másodmagával jött ki a munkahelyéről, egy furcsán előrehajló fejű, elhízott, de láthatólag még most is kivételesen erős rendőrtiszt kísérte. A portásfülke előterében várakozó Zsófia megrémült, azt hitte, hogy valamiért letartóztatták Flóriánt, de mikor odaértek, a rendőrtiszt félszegen meghajolt, és bemutatkozott:

– Jenőfi János vagyok.

Kiléptek a kapun, Jenőfi nem tudta, hova álljon, zavartan próbált helyezkedni, végül Zsófia bal oldalára került. Zsófia most vette észre, hogy a jobb szeme üvegből van, azért tartja olyan mereven a fejét. A megállóban bocsánatot kért a zavarásért, és el akart köszönni, de Flórián visszatartotta:

– Vacsorázz velünk.

– Nem mehetek, Piroska vár otthon, nagyon ideges. Gyertek ki ti hozzánk.

Újból meghajolt Zsófia előtt:

– Megkérném, ha nincs jobb programjuk.

Zsófia fáradt volt, de látta, hogy Flórián szívesen menne, így beleegyezett. A Sashalom felé tartó autóbuszra szálltak, Zsófia leült, kinézett az ablakok mellett elmaradó, sötét grundokra, közben a két férfi beszélgetését hallgatta.

A felszabadulást követő években Jenőfi és Flórián együtt végezték el a tiszti iskolát, utána is hasonló beosztásban dolgoztak, de Jenőfi a konstruált pörök idején elkerülte a börtönt, bírái beérték annyival, hogy megfosztják tiszti rangjától. 1956 novemberében részt vett az első karhatalmi alakulat harcaiban, november kilencedikén a Mester utcai iskola visszafoglalásánál a felkelők kilőtték a jobb szemét. Sokáig kórházban feküdt, utána a rendőrség tűzrendészeti osztályára helyezték. Biztonsági szemléket tartott gyárakban és üzemekben, ellenőrzései során eljutott a Hámán Kató fűtőházba, és hátul, a szénrakodó részlegnél összetalálkozott Flóriánnal.

Leszálltak az autóbuszról, sötét utcákon botorkáltak végig, lépéseikre lapuló kutyák ugrottak fel a kerítés mellől, és vonítva kísérték őket, Zsófia Flóriánba kapaszkodott. Már elfogyott lábuk előtt a kövezett járda, az útra kiszórt hamu összekeveredett az olvadó hóval, és kohógáz-szagot árasztott.

Jenőfi kinyitott egy léckaput, sárban úszó, kopár udvaron mentek át, néhány csupasz fán kívül csak egy miniatűr díszvár romjai törték meg a sivárságot. Az udvar közepén földszintes, hosszú ház állt, leginkább régi uradalmi cselédszálláshoz hasonlított, nyolc-tíz lakásra oszlott.

Jenőfi becsengetett az egyik lakás ajtaján, és előreengedte a vendégeit. Sovány, szőkére festett asszony fogadta őket, Jenőfi felesége, őt Flórián sem ismerte, bemutatkozott, az asszony tétován nyújtott kezet. Idősebb volt az uránál, korát még jobban hangsúlyozták a nyakán kiduzzadó erek és az asztmatikus betegségre valló, húzó lélegzetvétel.

Már itt az előszobában érezni lehetett a rosszul szigetelt falakból áradó dohszagot, mely bent, a szobában tovább erősödött. Jenőfi hellyel kínálta Zsófiáékat, majd egyenruhájának zubbonya helyett melegítő felsőrészt húzott, és kiment a konyhába. Feszengő csend támadt. Zsófia próbálta megindítani a beszélgetést:

– Régi házasok?

– Még csak két éve, hogy összekerültünk. Akkoriban én egy budai MÉH-boltban dolgoztam, Janiék hozzánk hordták a tűzrendészetről a kiselejtezett nyomtatványokat. A harmadik vagy negyedik találkozásunknál Jani randevút kért tőlem. Nekem akkoriban egy másik férfi udvarolt, egy öreg tisztviselő, én nem akartam járni vele, de fenyegetődzött, hogy megöl. Nem tudtam kihez fordulni, csak sírtam, mikor egyik éjszaka álmomban megjelent az édesanyám, és azt mondja: ne félj, Piroska, én innen is vigyázok rád, küldök neked valakit, aki megvéd. Én mindjárt tudtam, hogy Jani az, akit szegény anyám megjósolt. Megvárt a bolt előtt, beültünk a „Búsuló Juhász”-hoz, csak az előtérben kaptunk helyet, mert bent, a nagyteremben esküvői vacsorát tartottak. Jani azt mondja: na, nemsokára nekem is meglesz az esküvőm! Felháborodtam: maga vőlegény, és velem randevúzik? De ő csak nevetett: megtehetem, mert magát veszem el feleségül.

Ettől az emléktől most is meghatódott, elmosolyodott, Zsófia irtózva és szánakozva látta, hogy kiaszott arcán csak a bőr torlódik össze a pofacsontok körül, kétoldalt mély horpadást keltve, de rögtön utána az asszonyt elöntötte az indulat:

– Nekem el kellett jönnöm a szép, svábhegyi albérletemből, nem kaptunk sehol se lakást, csak itt, az Isten háta mögött. Mert a Jani olyan élhetetlen, mondtam is neki, hogy mások semmit sem tettek a rendszerért, csak kinyitották a szájukat, mikor már semmi, de semmi veszély sem volt, és most mégis budai villában laknak. Neki pedig az egyik szemét kilőtték, a másikat kiszúrták száztíz forinttal.

– Milyen száztíz forinttal? – kérdezte Flórián.

– Ennyi nyugdíjat kap a szeméért.

Jenőfi kezében egy tálcával visszajött a konyhából, az asszony észrevette, de nem törődött vele:

– Itt vergődünk, én hiába próbálok otthont teremteni, nézzék, még arra is vigyáztam, hogy az állólámpa és a csillár gyertyái egyformák legyenek, kifestettem, de a víz feljön a falakba, pereg a vakolat.

Jenőfi a hideg sült húst, keménytojást, a kenyeret és a pálinkát lerakta az asztalra, csak a szája sarkából szólt rá az asszonyra:

– Még nem unod?

– De igen, ha akarod tudni, unom az egész nyomorult életemet.

– Nem biztos, hogy ez a vendégeket érdekli.

– Engem sem érdekel. Én egy építőmester lánya vagyok, az apám sohasem vállalta, hogy kriptát épít, nekem pedig már életemben kriptában kell laknom.

Verte az asztalt:

– Miért hoztál ide? Más is elvett volna feleségül, a Haraszti, annak a híres színésznőnek az apja is udvarolt nekem.

Jenőfi felnézett a rakosgatásból:

– Ha vered az asztalt, úgy kidoblak az ablakon, mint tegnap az a néger kosaras a labdát.

– Te paraszt!

– Na most már tűnj el, mert betakarlak.

Az asszony a szája elé kapta a kezét, és kifutott a konyhába. Jenőfi megdöbbenve nézett utána, mintha csak most fogná fel, hogy erősebb szavakat használt a kelleténél, de igyekezett egykedvűnek mutatkozni, vállat vont:

– Majd visszajön, ha akar. Mi volna, ha mindenki elkezdene sivalkodni: nekem ez fáj, nekem az fáj?!

Töltött a poharakba, aztán sült húst rakott Flórián és Zsófia tányérjára. A poharat Zsófia egészségére emelte, és kiitta, de a hangulat egy vonásnyira sem engedett fel, hallatszott, hogy Jenőfiné fel s alá járkál a konyhában. Zsófia nem bírta tovább ülve, felkelt, és nézegetni kezdte a falra kiakasztott fényképeket. A házaspár néhány képe után egy katonai egységet és parancsnokait ábrázoló csoportfelvételt talált:

– Kik ezek?

– A mi régi tiszti iskolás szakaszunk.

Zsófia megkereste a képen Flóriánt, a legfelső sorban állt, bár majdnem tíz év telt el a felvétel óta, az arca alig változott, csak a képen még vékony bajuszt viselt.

– Mikor vágattad le a bajuszodat?

– Még bent, a börtönben.

– Nem akarod megnézni magad?

– Nem.

– És a többiekkel mi történt?

Jenőfi Zsófia mellé állt, és egymás után rámutatott a lassan már kifakuló arcokra:

– Meghalt, ő is, kivégezték, ő ma igazgató, nem tudom, mi van vele, meghalt, meghalt.

Zsófia megborzongott:

– Hányan maradtak meg a szakaszból?

– Én úgy tudom, kilencen, de már csak én vagyok fegyveres testületnél. 1956 végén, 57 elején még hárman voltunk: én, a Lackovics Feri és a Krajcs. Novemberben ők is megsebesültek, Lackovicsnak a bokáját lőtték meg, Krajcsnak a könyökét, egyik sem gyógyult meg rendesen.

– Szegények, hogy viselték el?

Zsófia rögtön megbánta a kérdést, félt, hogy Flórián a saját sérülésére vonatkoztatja, de Flórián nem gondolt erre, érdeklődve figyelt.

– Nehezen. Mind a ketten fiatalok voltak, nőtlenek, attól féltek, hogy nyomorékon nem kapnak majd feleséget. Mikor kijöttünk a kórházból, kifizették nekünk a biztosítást vagy kártérítést, már nem tudom, minek nevezték, nem is mentek haza, kértek, hogy menjek velük mulatni. Minden este berúgtunk, és éjszaka csavarogtunk a városban. Feri és Krajcs vékony gyerekek… – magyarázótag megmutatta őket a csoportképen – … mégis mindenkibe belekötöttek, ismeretlen járókelőkbe, villamoskalauzokba, még az újságárusokba is: szemét fasiszták. Én próbáltam csillapítani őket, de ők verekedni akartak. Persze mind a kettőjüket megtépték volna, ezt már nem hagyhattam, én is beleszóltam, kiosztottam a kádereket. Utána szidtam Feriéket: mire való ez, meglátjátok lebukás lesz a vége, de nem hallgattak rám. Egyszer a Körúton felszedtünk egy nőt, akit két rendőr is szeretett volna megszerezni, már egy órája mentek utána. Nem akartak beleegyezni, hogy elvigyük előlük, ebből is verekedés lett, kijött értünk a riadóautó. Mondom, akkor még katonák voltunk, bevittek minket a HM-ügyeletre, a lelkünkre beszéltek: ne igyunk, ne verekedjünk, ez méltatlan hozzánk, szégyent hozunk arra a rendszerre, amelyért pedig az életünket és az egészségünket is hajlandók voltunk feláldozni, és így tovább. Elküldtek minket üdülni Karlovy Varyba, Feri és Krajcs itt is csinálta tovább a cirkuszt. Bementünk a legelőkelőbb vendéglőbe, rendeltek háromszor százötven kisfröccsöt, a pincérek azt hitték, valami családi bankett készül, de ők megitták egyedül. Berúgtak, most a cseh rendőrökkel kezdtek ki. Én már untam az ügyet, szerettem volna kiszállni belőle, de ha elválok Feriéktől, nem maradt volna senki, akihez egy szót is szólhattam volna. Akkor ismerkedtem meg Piroskával.

Jenőfi elhallgatott, és a konyha felé figyelt, de bent a lépések koppanása már megszűnt, megkérte Zsófiát:

– Legyen szíves, nézzen be hozzá.

Zsófia átment a konyhába. A szemet bántóan éles, fehérre meszelt falak és fehérre festett konyhabútorok között csak egy színes csomó látszott: a sarokba behúzódott asszony szőke haja és piros pongyolája, didergett az idegességtől és a nedves hidegtől. Zsófia közelebb lépett az asszonyhoz, kezét a vállára tette:

– Jöjjön be, Piroska.

– Nem megyek, nem bírom tovább.

– Magának se volna szabad ennyire idegeskedni. Egész biztos, hogy elcserélik majd a lakást egy jobbra.

– Higgye el, engem a lakás nem érdekel, nekem mindegy, hogy az asztma öl meg, vagy itt egy tüdőgyulladás.

– Akkor miért veszekszenek?

Az asszony lehalkította a hangját:

– Az igazi okot nem merem kimondani. Mikor összeházasodtunk, Jani szakított a régi barátaival, ült idehaza, és szépítgette a lakást, festett, mázolt, megjavította a bútorokat. Olyan boldogok voltunk, azt hittem, elfelejtette már az 1956-os dolgokat. De egy félév óta megváltozott. Csak akkor jön haza, ha botrányt csapok, itthon nem szól hozzám, néz maga elé, mint egy őrült, még éjszaka is felkel, és áll az ablaknál.

– Mit gondol, mi történt vele?

– Bent, a munkahelyén nagyon megalázzák, éreztetik vele a múltját, pedig ez a szerencsétlen sohasem csinált semmit. Mindenki az ő rovására viccelődik. Egyedül érzi magát, attól félek, hogy visszaszokik a régi barátai közé, akikkel együtt csavargott, a Krajcs és a Lackovics, tudom, hogy már találkozott is velük.

Könyörögve nézett Zsófiára:

– A maga ura sokkal nyugodtabb embernek látszik, szóljon neki, hogy beszéljen Janival, helyeztesse le magát vidékre, ott, messze a várostól jobb lenne nekünk, a barátai is békén hagynák. Az egész életét odaadta a rendszerért, ennyit megérdemelne. Szól majd az urának?

– Igen, szólok. Azt hiszem, most már vissza kell mennünk.

Az asszony bólintott, és megtörölte az arcát.

Bent a szobában az asztalon álló pálinkásüveg már félig kiürült, Jenőfi felszabadultabbnak látszott, a felesége elé jött, és megcsókolta. Hellyel kínálta Zsófiát, de ő az órájára nézett: fél tizenegy elmúlt, kérő pillantást vetett Flóriánra, a férfi felkelt:

– Mennünk kell.

A házaspár megpróbálta marasztalni őket, de hamarosan kiderült, hogy Zsófiáéknak még így is igyekezniük kell, ha el akarják érni a városba tartó utolsó autóbuszt. Jenőfi elemlámpát fogott, és visszakísérte őket, velük várakozott a megállóban.

Otthon, miközben lefekvéshez készülődtek, Zsófia megkérdezte:

– Miről beszéltetek, amíg én kint voltam a konyhában?

– Panaszkodott. Nem tudja, hogy éljen.

– A felesége megkért: beszéld rá, hogy helyeztesse le magát vidékre.

Flórián vállat vont:

– Mi változik? Vidéken még többet inna.

– És sehogy se lehet segíteni rajta?

– Nagyon szeretne gyereket, de a feleségének valami női baja van, nem szülhet.

Zsófia letette a párnát, melyet a kezében tartott, és átölelte Flóriánt:

– Ugye, mi sohasem fogunk így veszekedni?

– Nem.

Zsófia a férfi arcára emelte a tekintetét:

– Kérdezhetek valamit?

– Igen.

– Nem akarod, hogy legyen egy gyerekünk?

Flórián elfordította a fejét:

– Nem akarom.

– De miért? Nézd meg: mindenki, még öreg emberek, de még a vakok is hogy akarnak gyereket! Nekünk miért ne lehetne? Hiszen te is fiatal vagy még, fel tudnánk nevelni.

– Én nem akarok. Az az egy vigaszom van, hogy a kín, amit magamban hordozok, a halálommal legalább véget ér. Minek meghosszabbítani még egy életre?

Eltűnődött:

– Ha gyerekem volna, ő is ki lenne szolgáltatva mindennek, aminek én.

– Minek?

– Ha úgy adódik, bármit megtehetnének vele. A sírban se tudnék nyugodtan feküdni, hogy én vagyok felelős érte, és nem segíthetek rajta.

– De hát az élet nemcsak szörnyűségekből áll!

– Igaz, nemcsak szörnyűségekből.

Megsimogatta Zsófia arcát:

– Nagyon haragszol rám? Akarod, hogy elmenjek?

– Ne beszélj ilyen bolondságokat. Én mindig veled akarok élni, csak azt hittem, neked is könnyebb lenne, ha volna egy gyerekünk.

Elfordult, és visszalépett a rekamiéhoz, megigazította Flórián párnáját.

Lendvai beváltotta ígéretét, a következő pénteken műszaki megbeszélés ürügyén áthívta Flóriánt, és közölte vele: egykori tanáruk, Osváth Ferenc este várja őket. Lendvai nem sokkal korábban fejezte be a napi munkát, de kérte, hogy ne az üzemmérnöki irodában találkozzanak – el akarta kerülni, hogy bárki is felfigyeljen a kapcsolatukra –, egy zuglói eszpresszóban várta meg Flóriánt. Mikor megérkezett, azonnal fizetett, és elindultak. Flórián a trolibuszmegálló felé akart menni, de Lendvai a hóban elmerülő Városligetre mutatott:

– Egyszerűbb, ha itt átvágunk.

Sietve haladtak a letaposott úton.

– Szívesen megittam volna valamit magával – mondta Lendvai –, de már így is elkéstünk. Hatkor kezdődött az előadás.

– Milyen előadás?

– Eszperantó tanfolyam, ott tanít Osváth Feri bácsi. Azt tudja, hogy az öreget még 1946-ban letartóztatták, 56-ig bent volt. Abból az eresztésből őt kapcsolták le elsőnek, és ő maradt bent utolsónak. Most sem rehabilitálták, a párttagságát és az állását sem kapta vissza, a lányát sem engedik elhelyezkedni.

– Miért?

– Van valami indokolás. Állítólag a háború alatt Horthy rendőrségének spicliskedett, de maga tapasztalhatta, milyen könnyen osztogatják a „spicli” címet. Én nem mondom, hogy az öreg sohasem „köpött” a csekély húsz év alatt, amit börtönben töltött, de azt csak érettségi előtt álló diáklányok képzelhetik, hogy egy tapasztalt elhárítással szemben végig hallgatni lehet. És még mindig neki a legjobb a szórása, ha egy embert kiadott, legalább ötöt megmentett. Ha egyszer érdekli, majd elmondom, hogy például Rákosi Mátyás kiket árult el, megvan a régi jegyzőkönyv, minden lapon Rákosi aláírásával. Állítólag a mi fűtőházunk névadóját, Hámán Katót is ő buktatta le. Lehet, Rákosi éppen azért csukatta le Feri bácsit, mert ő még bent, a horthysta bíróságon látta ezt az aktát.

– És miért nem tisztázzák az ügyét legalább most?

– Puszta kényelem. Túl nagy munka volna átírni a párttörténetet. Most műszaki szövegeket fordít, abból él, illetve nyomorog. Tíz mai vezető közül nyolc az ő tanítványa volt, de egyikük sem segítene rajta. Igaz, ő nem is kér segítséget.

Egy fekete törzsű fákkal szegélyezett, havas tisztásra értek, Lendvai egy biccentéssel jelezte, hogy balra kell fordulniok, Angyalföld irányába.

– Maga honnan ismeri Feri bácsit? – kérdezte Flórián.

– Tanított nálunk, negyvenkilenctől ötvenháromig.

– Hogyhogy? Hiszen 1946-ban letartóztatták!

– Bent, a börtönben. Sokáig Péter Gábor „házi rab”-ja volt, a Sztálin út hatvanban tartották. A Hatóság fiatal tisztjei számára szemináriumot szerveztünk, és ő vezette.

– Előadás után kórusban köszöntek neki, és visszaküldték a cellába?

Lendvai nevetett:

– Pontosan. Nagyjából ezzel a szemináriumi gárdával találkozik majd este, akad persze egypár kültag is. Nem kell külön mondanom, hogy ma már egyikük sem dolgozik a Belügynél, legtöbbjüket a pártból is kizárták, de aki bent maradt, arra sem bíznak felelős pártmunkát.

– Maga a vezetőjük?

– Nem, itt nincs vezető, és nincs alárendelt.

– Milyen rangja volt a Hatóságnál?

Lendvai, mielőtt válaszolt volna, körülnézett az elhagyatott környéken:

– Őrnagy voltam.

– Őrnagy? Az elég nagy szó, maguknál nem jutott minden ötven emberre egy tábornok, mint a hadseregben.

Lendvai tenyerével egy kategorikus vonalat húzott a levegőbe:

– Nagy halakra ezzel együtt ne számítson, rajtam kívül talán még két régi őrnagy jár ide, a többiek alacsonyabb rangú tisztek voltak. A nagy halak vagy ma is nagy halak az államapparátusban, a külkereskedelemben, és nem kockáztatják az állásukat azzal, hogy szóba állnak velünk, vagy betegek, és örülnek, ha meleg szobájuk és szabályos székletük van, vagy lezüllöttek. Visszatérve az öregre: pénzt nem fogadna el tőlünk, azért találtuk ki ezt az eszperantó tanfolyamot.

Kiértek a Városligetből, egy gyárfalakkal szegélyezett úton haladtak tovább. A tanfolyam egy üzem kultúrházában működött, mely összeépült az üzemmel, de külön utcai bejárata is volt. Valaha felvonulási épületnek használhatták, erre vallottak a vékony paneles falak és az egész épületen végigfutó folyosók, melyekből egy irányba, jobb kéz felé nyíltak a különböző helyiségek.

Belépésükre a portásfülkéből egy középkorú férfi nézett ki, köszönt, és kérdő pillantást vetett Lendvaira, a mérnök Flórián vállára tette a kezét:

– Velem jött.

A férfi bólintott, és továbbengedte őket. Lendvai az utolsó előtti szobába nyitott be, a kétszárnyas ajtóból ítélve valószínűleg ez volt a legnagyobb méretű helyiség a kultúrházban. Az előadás már valóban elkezdődött, a táblánál egy ősz hajú, alacsony termetű, fehér vonalazású kék ruhát viselő férfi állt, az ajtónyitásra sem fordult vissza, háttal a teremnek magyarázott, és írt:

– „Most puszta aztán igazán a puszta.” Itt kezdődött a probléma. Az eszperantóban a „puszta” csak melléknévként fordul elő: csupasz, üres. Megpróbáltam főnevesíteni.

A teremben hat asztal mellett mintegy húszan-huszonöten foglaltak helyet. Flórián Lendvai mellé, a leghátsó asztalhoz ült le, körülnézett: sehol sem látott ismerős arcot. Bólintott asztaltársai felé, aztán bal karjára támaszkodva, meghatottan figyelte a tábla előtt álló öregembert.

Osváth aláhúzott egy szót a táblán, és megtörölte krétás kezét:

– Tehát az én fordításom „most puszta aztán igazán a puszta” helyett azt jelentette: „most csupasz aztán igazán az aktkép”. Semmi sem lehet tökéletes, uraim.

Mikor visszafordult, azonnal észrevette és felismerte régi tanítványát, elmosolyodott, de győzött benne a pedagógus fegyelme, csak ráhunyorított Flóriánra, és folytatta a magyarázatot.

Néhány perc múlva az első asztaltól felkelt egy hallgató, és óvatos léptekkel kifelé indult, távoztában kezet nyújtott Lendvainak:

– Szevasz, mennem kell, majd legközelebb beszélgetünk.

Lendvai Flórián felé fordulva magyarázóan megjegyezte:

– Tóth százados, most a Kenyéripari Vállalatnál dolgozik, mint sofőr. Állandó éjszakás, kilencre már bent kell lennie. Ötvenhat decemberében még letartóztatott egy miniszterhelyettest, mert kijárási tilalom idején az utcán találta.

Az előadás negyed tízkor ért véget, a társaság nem távozott el, kisebb csoportokra válva beszélgettek. Osváth belekarolt Flóriánba, és elvitte magával. Lendvai csatlakozott hozzájuk, bár őt az öregember nem hívta. Végigmentek a kongó folyosón – a kultúrházban ezen az estén nem tartottak más rendezvényt, az igazgató ugyancsak egykori ÁVH-s tiszt volt, a tanfolyam hallgatói közé tartozott –, egy jól fűtött irodában ültek le.

– Hogy van, Feri bácsi?

– Nagyon örülök, hogy látom magát, Flórián. Mikor is találkoztunk utoljára?

– 1946 szeptemberében a tiszti iskolán.

– Meg fogom mondani, mi volt az utolsó előadásom témája! – Osváth összeráncolta a homlokát: – Lenin: Állam és forradalom?

Flórián nem emlékezett rá, de úgy gondolta, az öregembernek szüksége van erre a bizonyításra önmaga előtt, így inkább rábólintott:

– Igen, az volt.

Osváth a homlokára ütött:

– Van itt egy arzenál?! Hanem maga nagyon sovány, Flórián. A gyomrával van valami baj?

– Nincs. A börtönből senki sem jön ki gyomorsav-túltengéssel.

– Hiába, a rendszeres élet.

Osváth nevetett, és széles mozdulatokkal végigtapogatta a zsebeit:

– Odaát hagytam a szemüvegemet, megtenné nekem, Miklós, hogy elhozza?

Ahogy Lendvai kiment, Osváth arcáról eltűnt a joviális mosoly:

– Beszélnünk kell, Flórián, okvetlenül, de itt nem lehet.

Osváth sietve írt egy füzetlapra:

– Itt a címem és egy telefonszám, ahol napközben megtalálhat. Addig is vigyázzon, ha visszamegy közéjük.

Flórián alig tette el a papírt, mikor Lendvai benyitott, nem találta meg a szemüveget. Osváth széttárta a karját:

– Pedig én aludni se látok szemüveg nélkül. Haza kell mennem, otthon van egy pótszemüvegem.

Elbúcsúzott, Flórián nem akart csatlakozni hozzá, feltételezte: Osváth nem szeretné, ha magukra vonnák a figyelmet, Lendvaival együtt visszatért az előadóterembe. Bent már felbontottak két üveg pálinkát, csészékből és vastag peremű mustárospoharakból ittak. Flóriánnak is töltöttek, senki sem kérdezősködött neve vagy személyi körülményei után, jelenlétére elegendő magyarázatnak tekintették, hogy Lendvai hozta magával. Flórián csak belekóstolt az italba, nekitámaszkodott az asztal szélének, és figyelte a beszélgetést.

Hatan-heten álltak ebben a csoportban, ahogy szavaikból kiderült, valóban egyikük sem szolgált fegyveres testületnél. Ketten-hárman fizikai munkát végeztek, mások iskolában vagy vidéki hivatalokban dolgoztak, akadt olyan, aki rendszeresen százötven kilométert utazott, hogy részt vegyen a tanfolyamon. Flórián csodálkozására politikai témák egyáltalán nem kerültek elő. Egy volt főhadnagytársukról beszélgettek, házat akart építeni, majdnem mindenki jelentkezett, hogy szabadnapján segít neki.

A másik csoporttól egy alacsony, kövér, gondosan fésült, szőke férfi jött át, az arcok hirtelen felderültek, láthatólag ő volt a társaság tréfamestere.

– Van valami új sztorid, Pocok?

– Van. Képzeljétek el: a múlt szombaton esküvőn voltam, valaha elég jóban voltam a menyasszonnyal, megkaptam mind a három meghívót, vagyis a tanácshoz is, a templomba is, vacsorára is. Az egyházi esküvőt kint tartották a herminamezei református templomban, megállok hátul, felveszem a terepszínű pofámat, és imádkozok.

– Te tudsz imádkozni?

– Azt nem, de ha lassan mondom magamban a Vasas 1944-es összeállítását, az úgy hangzik, mint a Miatyánk: Aknavölgyi, Nádas, Pósa, Nagy I., Nagy II., Szomolányi…

Megvárta, amíg a nevetés elcsendesedik:

– Egyszer csak baromi ismerősnek tűnik a pap hangja, felnézek, tudjátok ki volt? Laborcz Feri, az a százados, aki az egyházi vonalon dolgozott. Ő is észrevett, persze nem szóltunk, csak az esküvő után kiballagtunk a templomkertbe:

– Hát te hogy kerülsz ide?

– Kitettek a Belügyből, valahol csak el kellett helyezkednem.

– De pont itt?

– Azt tudod, hogy eredetileg felszentelt pap voltam?

– Azt tudom, csak azt nem tudom, mit szólnak a híveid ahhoz, hogy öt évig az Államvédelmi Hatóságnál dolgoztál?

– Gondolhatod, hogy nem számoltam be róla, úgy van elkönyvelve, hogy Dél-Amerikában jártam téríteni.

Félt, hogy elárulom, meg akart vesztegetni, felajánlotta: legyek presbiter, elintézi, hogy kapjak havi ötszáz forintot.

– És elfogadtad?

A férfi nevetve legyintett, és továbbment a következő társasághoz, Lendvai nézett utána:

– A legtehetségesebb és legjobb minősítésű operatív tisztek közé tartozott.

Kezükben a pohárral félrehúzódtak, Flórián hátát a falnak támasztotta:

– Hol dolgozott?

Lendvai elmosolyodott:

– Aki valaha a Hatóságnál dolgozott, könnyebben megmondja, hol vesztette el a szüzességét, mint a régi szolgálati beosztását, de jól van, maga előtt ne legyenek titkaink. A katonai elhárításnál volt. Maguknak érdemes volna beszélgetniük, sok érdekeset mondhatnának egymásnak. Ötvenhat októberében egyike volt a legaktívabb embereinknek. Talán hallotta, hogy a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége csapatai ott álltak az osztrák határon. Pocok lement Győrbe, és ott megszervezte a védelmi vonalat a betörés esetére.

– Mikor rúgták ki?

– Tavalyelőtt. Állítólag 56 decemberében jogtalanul használt fel egy út mentén leállított autót. Persze ez csak hamuka, a kocsiért sohasem jelentkezett a tulajdonosa, talán még most is ott áll az Árpád-híd alatt, a Sztálin-garázs valamelyik sarkában.

– És mi volt a valódi ok?

– Egyik miniszterünket, a név persze közömbös, 1951-ben letartóztatta a Hatóság, bent tartották két évig. Ötvenhat után visszakerült a régi posztjára, első dolga volt bekéretni magához azoknak az ávéhás tiszteknek a névsorát, akik azon az osztályon teljesítettek szolgálatot, ahol ővele foglalkoztak. Az osztályvezető őrnagyot nem bántották – ki tudja miért? –, ő most is bent dolgozik az államapparátusban, jelenleg egy súlyos problémája van, hogy Balaton mellett vagy a Mátrában építsen-e víkendházat, bűnbak viszont kellett, kirúgták Pocokot, mert ő csak főhadnagy volt.

– Most hol dolgozik?

– Abban a gyárban, ahonnan 1946-ban kiemeltük mint lakatost. Most diszpécser. Azért valamennyit haladt előre.

Zsófia ezen a napon vidéki kiküldetésben járt, és éjfél előtt aligha érkezhetett haza, de Flórián már tíz óra felé elköszönt, és felvette a kabátját, Lendvai csatlakozott hozzá. Flóriánnak nem először tűnt fel, hogy a mérnök milyen gondot fordít a külsejére, de most látva, milyen gonddal igazítja el a ráncokat a sálján, nem tudott visszafojtani egy megjegyzést:

– Maga nagyon elegáns, Lendvai.

A mérnök keze megállt:

– Ezt miért mondja?

– Maga csakugyan nagyon ad magára.

– Higgye el, sokkal boldogabb volnék meleg flanellingben, vastag, puha pulóverekben, csámpás nadrágokban, melyeket nem kell levetni, ha délután lefekszem a díványra. Sajnos, nem tehetem meg.

– Miért ne tehetné meg?

– Nem azért, mert Almássy téri proligyerek voltam. Alacsony vagyok, hasra hízom és zsíros a bőröm, szívesen lennék elhanyagolt külsejű paraszt vagy városi csavargó, ha az emberek elfogadnának annak. Csakhogy épp a legfontosabb ellenségeim nagyon jól tudják, hogy én nem paraszt vagyok vagy csavargó, hanem valami egészen más. Tudom, gyűlölnek, bármit is csinálnék magammal, de számomra nagy megnyugvás, hogy ha valami rosszat mondanak rólam, mindig kénytelenek hozzátenni: „de az igaz, hogy rendesen öltözködik”.

Megigazította a kalapját:

– Horthy nem volt hülye, nem bánta, ha a tisztjei nem olvasták a „Mohács”-ot vagy a „Tetemre hívás”-t, de azt megkövetelte tőlük, hogy olyanok legyenek, mintha skatulyából húzták volna ki őket. Ebben az országban ez imponál.

Együtt mentek ki az autóbuszmegállóhoz, a szabad térségen vágott a szél, mindketten begombolták kabátjuk legfelső gombját. Lendvai maga elé nézve megkérdezte:

– Osváth Feri bácsi mikorra hívta meg magát?

Flórián megdöbbent:

– Honnan tudja? Figyelt minket?

– Miért kell ahhoz külön figyelni? Nem véletlenül akart kettesben maradni magával. Egyébként nagyjából tudom, Feri bácsinak mi a véleménye rólunk, soha nehezebben nem fogadtak el segítséget, mint ő tőlünk. Magát le fogja beszélni, hogy még egyszer betegye a lábát közénk. De ezzel együtt a legkomolyabban ajánlom: menjen el hozzá. Feri bácsi a legérdekesebb próféta a magyar munkásmozgalom testamentumából. Negyvenkét éves vagyok, de életemben, ha kétszer vagy háromszor fogott el az az érzés, hogy egy nagy emberrel találkoztam, és az egyik ezek közül éppen ő volt.

A kanyaron túl feltűnt egy autóbusz, Lendvai kezet nyújtott

– Majd meg fogom keresni. Kézcsókom a feleségének.

Április elején hirtelen kitavaszodott, színes melegítős gyerekek játszottak az ablak alatti homokozómedencében, Zsófiáék lakásába a szél újra besodorta a szemközti dohánygyár édeskés „Darling” illatát.

Flórián testileg és idegileg is erősen leromlott a tél folyamán, a tavaszi változások sem rázták fel komor egykedvűségéből. Majd minden este később jött haza, eljárt a pénteki eszperantó tanfolyamra, ezen kívül külön terhet jelentett számára, hogy a Nyugati pályaudvaron megkezdődött a könnyűgépkezelői továbbképző tanfolyam, melyen munkakörénél fogva neki is részt kellett vennie. Hetenkint kétszer tartottak előadást, ezeken a napokon csak éjfél után került ágyba, három-négy órát aludt.

Ha Flóriánra nézett, Zsófia szinte szégyellte tavaszi jókedvét. Kiszállásokra is szívesebben járt, mint ősszel, világosban indultak el, és még világosban értek vissza. Vidéki útjairól mindig hozott valamit Flóriánnak, legtöbbször a piacon vett korán érő retket és zöldhagymát, kis hegyi falvakban barnára pácolt héjú juhsajtot vagy fürtökben felaggatott, összeaszott szőlőt. Néha maga is annyira megkívánta, amit vett, hogy szégyenkezve megkóstolta, aztán a hátsó ülésre rakta a csomagot, nehogy még egyszer hozzányúljon.

Egyik este mosakodás közben Zsófia apró pörsenést vett észre a bal szeme alatt. Bár nem nyúlt hozzá, sőt megpróbálta púderrel leszárítani, a pörsenés gyorsan növekedett, hamarosan szemölcshöz hasonlított, körötte a szem alatti, lágy bőr észrevehetően megsötétedett. A bőrgyógyászaton tavaszi vitaminhiánnyal magyarázták, és citromos krémet írtak fel Zsófiának, ha ettől sem múlna el, kilátásba helyezték, hogy leoperálják a szemölcsöt. Az orvos csak rutinból kérdezte meg: volt-e már hasonló szemölcs az arcán, Zsófia nemet intett, de magában bólintott, hirtelen megértette, honnan származik ez a furcsa bőrtisztátalanság.

Még hat vagy hét évvel ezelőtt, mikor teherbe esett Vajnától, akkor is éppen ezen a helyen ütközött ki egy szemölcs. Borzongva gondolt vissza életének erre az időszakára. Nem tarthatták meg a gyereket, de törvény tiltotta a terhesség megszakítását. Ilona – Vajna nővére, az ápolónőképző intézet igazgatónője – elintézte, hogy mégis elvégezzék a műtétet. Zsófia napi munkája után bent maradt a kórházban, balszerencséjére egy olyan orvos keze alá került, aki már hosszú ideje ajánlatokat tett neki, most a műtét során végig gúnyolódott vele. A terhesség megszűntével a szemölcs is hamarosan eltűnt, és a bőr kékes elszíneződése is felszívódott.

Zsófia utánaszámolt a kis naptárában, ez is igazolta feltevését. Néhány napig tétova örömben élt, de ezt hamarosan elfojtotta magában, emlékezett Flórián szavaira, hogy nem akar gyereket, ezek után elkerülhetetlenül úgy tűnt volna a terhesség bejelentése, mintha kényszerítő eszközökkel próbálná megerősíteni kapcsolatukat.

Zsófia el is szánta magát a műtétre, bár tudta, mit kockáztat, harmincéves koron felül, két küret után aligha tud többé kihordani egy gyereket. Úgy tervezte, Flóriánnak meg se mondja, hogy teherben volt, mikor néhány nappal a műtét kitűzött időpontja előtt a férfi megkérdezte:

– Az a szemölcs a szemed alatt nem javul?

– De, már kezd visszahúzódni.

Zsófia találomra megfogott egy terítőt, és mintha dolga volna vele, ki akart menni a konyhába, de Flórián visszatartotta:

– Még most se tudják, mitől van?

– Nem.

Flórián maga felé fordította Zsófia arcát:

– Nincs valami komolyabb bajod?

Zsófia nem tudta megállni, hogy ne beszéljen a gyerekről, de úgy érezte, ez a beszélgetés mindkettőjük számára kevésbé lesz fájdalmas, ha úgy tünteti fel, mintha már túlesett volna a műtéten:

– Gyereket vártam.

– És?

– Elvétettem.

– Miért nem szóltál nekem?

– Azt mondtad, úgysem akarsz.

– Azért jobb lett volna, ha szólsz.

A férfi felkelt, és a rádióhoz ment, bekapcsolta, a keresőnyilat végigcsavarta a skálán, valami távoli állomáson tánczenét talált, úgy tett, mintha ezt hallgatná. Arckifejezése emlékeztetett a felkelés régi éjszakáira, mikor látszólag nyugodtan ült a pavilon nagy bőrkanapéjában, de egy pillanatra sem feledkezett meg üldözőiről. Zsófia mögéje állt:

– Mégis szeretted volna, ha megtartom?

– Nem. Minek?

Visszafelé csavarta a rádió keresőjét. Zsófia egyre jobban sajnálta meg nem születő gyerekét, kapcsolatuk kezdete óta, most először fogta el harag Flórián iránt:

– Mit lehetne adni neked, ami örömet okoz? Amire nem vonod meg a vállad?

Flórián nem válaszolt, csak merően nézte Zsófiát, akit egyre jobban felingerelt ez a nyugodt és reménytelen tekintet. Belékapaszkodott a férfi ép bal kezébe:

– Hogy lehet téged megvigasztalni, ha egy gyerek sem kell?

– Engem nem kell vigasztalni.

– De hát akkor mi kell neked?

– Semmi, semmire sincs szükségem.

Zsófia tehetetlenül próbált belekötni a férfiba:

– Miért vagy most is ilyen nyugodt?

– Az is baj?

– Igen, mert nem azért vagy nyugodt, mert hiszel magadban vagy bennem, hanem azért, mert mindent reménytelennek látsz. Nincs vesztenivalód, és nem érdekel semmi. Nálad még az is különb, aki legalább az italhoz ragaszkodik, vagy a lóversenyhez.

Zsófia sírni kezdett:

– De hát nem szabad gyűjteni a haragot és a bánatot. Más azt a pillanatot várja, mikor végre boldog lehet, te pedig azt, mikor az életed már jóvátehetetlenül el lesz rontva, jóvátehetetlenül, és akkor leszel majd elégedett. Így nem szabad élni.

– Nem tudok másképp.

– De legalább akarnád.

– Nincs kedvem hozzá.

Arca hirtelen ellágyult, megsimogatta Zsófia haját, és megcsókolta. Zsófia már fellélegzett, azt hitte, hogy a veszekedés elsimult, de Flórián kiszabadította magát az ölelésből, és kiment a konyhába. A vékony falon áthallatszott, ahogy leemeli bőröndjét, és a padlóra teszi. Zsófia berohant, a férfi már berakta ingeit a bőröndbe, bal kezében régi zöld kardigánját tartotta. Zsófia átölelte, de ő nem viszonozta az ölelést, merev arcában csak félrehúzódó szája mozgott:

– Engedj elmenni.

– Nem engedlek.

– Neked nincs közöd ahhoz, ami velem történt, te élhetsz nyugodtan. A végén te fogsz belepusztulni az én bajaimba.

– Nem engedlek elmenni. Ha nem akarsz gyereket, elvétetem, és inkább sohasem szülök.

Flórián csodálkozva nézett rá:

– Még megvan? Él?

– Igen.

Flórián sokáig mozdulatlanul nézett rá, Zsófiának úgy tűnt, mintha az arcvonásaiból akarná megfejteni gondolatait, végül is elmosolyodott, a zöld kardigánt ledobta egy székre. Átfogta Zsófiát, a régi bőr karosszékhez vezette, ő maga a szőnyegre ült le, és a fejét nekitámasztotta az asszony térdének. Zsófia mégsem érzett megkönnyebbülést, most sem volt biztos benne, hogy a férfi valóban akarja-e a gyereket, vagy csak iránta érzett szeretetből és szánalombál egyezett bele?

Flórián szeretett volna beszélni Lendvaival, de egész héten hiába figyelte asztalát az ebédlőben, a mérnök nem jött be, később megtudta, hogy beteget jelentett. Pénteken munka után bement a zuglói eszpresszóba, szokásukká vált, hogy az eszperantó tanfolyam előtt itt találkozzanak, és együtt vágnak át a Városligeten.

Lendvai most is ott ült a sarokasztalnál, Flórián csodálkozva látta, hogy sötét szemüveget visel, és arca két helyen is be van ragasztva. Mikor kiléptek az eszpresszóból, megkérdezte:

– Mi történt magával?

– Azt tudja, hogy elküldtek átvenni az új Diesel-vontatókat a fűtőház részére. Bent a Mávagban az egyik mérnökről kiderült, hogy valaha az ügyfelünk volt. Még 1951-ben került be a Hatóságra, mert egy tetszetős kis robbanó szerkezetet helyezett el a Dimávag központi kapcsolótelepén. Persze megkapta a magáét, az ilyen akciókat sehol a világon nem szeretik. Most felismert, és nekem esett, törleszteni próbált. Erősebb, mint én, ha nem tanultam volna judót, csúnyán hazavág.

Levette a szemüvegét, bal szeme alatt is egy ütés sötét nyoma látszott:

– Ennyi azért marad.

– És aztán mit csinált?

– Átvettem a vontatót. Mit csináltam volna? Jelentsem fel? – Lendvai vállat vont. – Lehet, hogy a végén engem csuktak volna le. Nem, senkire sem lehet számítani ilyen ügyekben. Minden reggel együtt utazom az autóbuszon egy másik régi ügyfelemmel, megáll velem szemben, és merően néz rám, semmi kétségem sincs, hogy a legkisebb zűr első napján kitekerné a nyakamat. Őt is jelentsem fel?

Már bent jártak a városligeti sétányokon, a Liget megszokott nyári képét mutatta, a lámpa alatti padokon kártyáztak, a sötétebbeket összebújó szerelmespárok foglalták el. Lendvai vidáman nézett körül:

– Na de hát ez már kegyetlenség!

– Micsoda?

– Figyelje meg, lenyírták a bokrok legalsó ágait, minden oldalról be lehet látni. Hogy bújjanak el bennük a szerelmespárok? Valaha én is sűrűn előfordultam ezekben a bokrokban, tudom értékelni őket.

Flórián szótlanul lépkedett a mérnök mellett, nehezen találta meg mondanivalójához a megfelelő formát:

– Azt akarom mondani magának, hogy én többet nem jövök erre a tanfolyamra.

Lendvai megállt:

– Miért nem?

– Nézze, itt többről van szó, mint az eszperantóról.

– Nem, nincs többről szó! Látott valami jelet, vagy mondott valaki magának valamit?

– Elég, ha én úgy érzem. És ezt én nem akarom vállalni.

A mérnök feszülten figyelte Flórián arcát:

– Kérdezhetek valamit? Feri bácsi beszélte le magát?

Flórián el akarta kerülni, hogy az öregembert kellemetlen helyzetbe hozza, bár Osváth csakugyan kérte rá, hogy szakítsa meg kapcsolatát Lendvaiékkal. Azt bizonygatta, hogy az egész eszperantó tanfolyam nem más, mint egy szervezkedés első fázisa, éppúgy az erők gyűjtését és szelektálását szolgálja, mint a háború előtti hasonló tanfolyamok. Márpedig – mondta az öregember – ebben az országban sokféle szervezkedésnek van táptalaja, fasisztának, vallásosnak, talán még a szabadkőművességnek is, de egy ávós szervezkedés teljesen reménytelen, semmiféle rokonszenvre vagy támogatásra nem számíthat. Flórián most sietve lezárta ezt a témát:

– Nem, én nem is említettem az ügyet Feri bácsi előtt.

– Akkor miért?

– A feleségem teherben van, szeretném felnevelni a gyereket, és minden mást leállítok az életemben.

Lendvai ingatta a fejét:

– Nem értem magát, Flórián. Tudja, hogy nekem is van egy fiam és egy lányom, a feleségem meghalt, egyedül nevelem őket, de sohasem gondoltam rá, hogy alapvető kérdésekben érvként használjam fel őket magam előtt. Maga sem köthet különbékét, Flórián, de persze nem akarom befolyásolni. Mi mindig szívesen látjuk magunk között, de ha valaki valami jobbat ajánl, fogadja el. Hozzánk csak akkor jöjjön, ha már végképp nem tud máshova menni. – Kezet nyújtott. – Egyébként gratulálok, Flórián, remélem szól majd, ha meglesz a gyerek.

Az útelágazásnál elváltak, Lendvai sietős léptekkel indult a Váci út felé.

Zsófia és Flórián 1959 júliusának első szombatjára jelentkezett be a kerületi tanács házasságkötő termébe. Flórián Jenőfit hívta el tanúnak, Zsófia a maga részéről Englischt szerette volna, a főorvos ugyanis azt írta, hogy a nyáron hazajön, legalábbis szabadságra, szinte az utolsó percig vártak rá, az esküvő előtti estén kérték csak fel Jenőfinét.

Zsófia akkor már terhessége ötödik hónapjában járt, állapota erősen meglátszott, illetlennek találta volna, hogy fehérbe öltözzön, kék kismamaruhát vett fel, és menyasszonyi csokor helyett is csak egy szál fehér rózsát fogadott el Jenőfitől.

Fél órával a kitűzött időpont előtt érkeztek, de a házasságkötő terem előszobájában már ott várakozott az utánuk következő fiatal cigánypár, melyet szmokingba öltözött férfiak és rózsaszín ruhás koszorúslányok kísértek. Lenéző fintorral vitatták meg maguk között Zsófia szegényes öltözékét, de Zsófia már megszokta, hogy ruháival nem tudja megnyerni az emberek tetszését, mosolyogva nézett vissza rájuk.

A hivatalsegéd kinyitotta a terem ajtaját, és egy széles mozdulattal behívta őket, a hangszóróban felhangzott a nászinduló, Zsófia megremegett, és csak nehezen tudott felemelkedni a helyéről.

Bent, a teremben megrekedt a hőség, így még áthatóbbá vált a padlóviasz és a nehéz bársonyterítők porszaga, de Zsófia alig érezte, az anyakönyvvezető hozzájuk intézett szavait sem értette, csak a fülében megmaradt éneklő hangsúlyból gondolta később, hogy a nemzeti szalagos férfi beszéd közben valószínűleg gyakran idézett verseket.

Zsófia úgy érezte: ez a perc élete csúcspontja, mintha gyerekkora és fiatalságának első évei csak azt az egy célt szolgálták volna, hogy ide eljuthasson, köszönetet mondott minden véletlenért, mely Flórián felé sodorta. Félt, hogy a férfi számára ez a perc nem ugyanezt jelenti, egyik kezét a szék karfájára fektette, a másikkal belekarolt Flóriánba, szerette volna látni az arcát, de Flórián mereven maga elé nézett. Mikor az anyakönyvben aláírták a bejegyzést, szokás szerint megcsókolták egymást, Flórián tekintete csók közben is elsiklott az ő arca mellett.

Jenőfinek vissza kellett térnie a munkahelyére, megbeszélték, hogy este találkoznak, és felmennek egy budai hegyi vendéglőbe, most csak a szemközti bisztróban ittak meg egy üveg bort. Elbúcsúztak, Zsófiának nem volt kedve hazamenni, a hatodik emeleti lakás fölött még egy padlás sem szigetelte az erős napsütést, a mennyezet közvetlenül átvette a cserepek izzását, és ontotta a hőséget, kérte Flóriánt, hogy inkább sétáljanak végig a városba vezető fasoron.

A bor felszállt Zsófia fejébe, séta közben a férfi karjába kapaszkodott, és halkan dúdolt, egy utcai árusnál cseresznyét vett, két kétágú fürtöt a fülére akasztott. Aztán lassan elfáradt, csak akkor élénkült fel újra, mikor a Dunához értek, lesietett a part menti lépcsőn, leterítette a kardigánját, és leült. Csukott szemét a nap felé fordította, azt hitte, Flórián ott ül mellette, fejét megszokott mozdulattal a vállára akarta támasztani, de nyaka hátracsuklott, felnézett: a férfi fenn maradt a lépcső tetején. Kinyújtotta a karját:

– Gyere ide.

Egy uszály húzott végig a folyó közepén, látszottak a lakókabin előtt játszó gyerekek és magot csipegető tyúkok, egy asszony, aki a korlát mellett ülve krumplit hámozott, integetett feléjük.

– Nem volna jó elmenni ezzel az uszállyal? – kérdezte Zsófia.

– Mi változna?

– És ha egyedül mehetnél?

A férfi mosolyogni próbált:

– Már meguntál? Még csak két órája esküdtünk.

– Azt hiszem, inkább te untál meg. Egész nap egyszer sem néztél rám.

Zsófia még mindig az uszályt figyelte: a híd alá ért, hosszan és élesen dudált, úgy, hogy a mozdulatlan, kék levegő is remegni látszott fölötte, majd lassan besiklott az acéltraverzek alá. Flórián átnyúlt a bal kezével, és megsimogatta Zsófia arcát:

– Ne haragudj, nem érzem jól magam.

– Te ne haragudj, nem kellett volna szólnom. Láttam rajtad, hogy kivagy. Éjszaka is olyan volt az arcod, mint mikor először jöttél hozzám, és ott aludtál a karosszékben.

Zsófia megfogta a férfi állát:

– Önző voltam, hogy magamnak akartalak? Jobb lett volna neked, ha akkor mi nem találkozunk az országúton?

– Nem hívhattál volna el, ha én nem akarok veled menni.

– És szeretsz még?

– Szerettelek az első perctől, és most mondom neked, hogy szeretni foglak mindig, bármi történik is velem.

Zsófia felnézett:

– Mi történne?

– Semmi, ne beszéljünk róla.

Átölelte Zsófia vállát:

– Úgy készültem rá, hogy egyszer elmondok neked mindent, és most az egészből alig jut valami az eszembe. El akartam mondani neked, hogy te vagy az életem utolsó menedéke, meg akartam köszönni neked a gyereket.

– Ugye örülsz neki?

– Igen, mikor mondtad, hogy mégis megszületik, akkor az egyszer éreztem úgy, hogy sikerült kitörnöm a börtönből. – Merően nézte Zsófiát: – Megszülnéd akkor is, ha egyedül kellene felnevelned?

– El akarsz menni?

– Nem akarok elmenni, de egyedül is vállalnád?

– Megszülném akkor is, ha egyedül maradok, ezt a gyereket én akarom magamnak. Persze, azért jó lenne veled lenni.

Flórián lehajolt hozzá, és megcsókolta, sokáig ültek összeölelkezve, csak a túlpartról áthallatszó esti harangszóra rezzentek fel. Hat óra volt, el kellett indulniuk hazafelé, hétre beszélték meg a találkozót Jenőfiékkel.

Zsófia legszívesebben valamelyik kisvendéglőbe ment volna, de Jenőfi taxit rendelt, és a Hármashatárhegy étterembe irányította. Jenőfiné ruhája is szokatlanul ünnepélyes volt: fehér nyloncsipke kiskosztümöt viselt, feltehetőleg nem tudta, hogy ebben a ruhában még sápadtabbnak látszik.

A kocsi gondosan karbantartott erdei ösvényeken futott, Zsófia lecsavarta az ablakot, és figyelte a tájat, a több nyelven kiírt útjelző táblákról úgy érezte, mintha külföldön járnának. Az étterem előtt csak az úttesten tudott megállni a kocsi néhány pillanatra, a fehér murvával felszórt parkolóhelyet ellepték a külföldi és hivatali rendszámú autók.

Zsófia még sohasem járt hasonló helyen, a nyitott teraszon is olyan óvatosan rakta a lábait, mintha egy fedett teremben haladna, ahol lépései túlságosan erős visszhangot keltenének. Egyforma érdeklődéssel nézegette a mázas cserépedényekbe kitett pálmákat, a hűtővödröket és a zenészek piros szmokingját. Jenőfi viszont félvállról beszélt az eléjük siető pincérrel, és elfoglalt az alacsony kőkorlát mellett egy angol zászlóval megjelölt asztalt, fölényes mozdulattal utasított vissza minden vitát. Zsófiában megfordult a gondolat, hogy ezzel a magatartással Jenőfi talán csak a bizonytalanságát próbálja ellensúlyozni.

A zenekar már játszott visszafogott hangzással, mintha nem akarná illetlenül magára vonni a figyelmet, a kirakott terítékek fém evőeszközei mégis halkan zengtek tőle. Zsófia a kőpárkányra könyökölt, és lenézett a völgybe, elképzelte, hogy lent áll valaki, és bámulja őket, amint esznek a kivilágított teraszon, próbálta kitalálni, mit gondolhat róluk ez az elképzelt személy, mozdulatai önkéntelenül is megfontoltabbak és lassúbbak lettek.

Mire megvacsoráztak, besötétedett, és az utolsó szabad székeket is elfoglalták a teraszon. A főpincér felajánlotta nekik, hogy Zsófia állapotára való tekintettel menjenek be a fedett belső helyiségbe, de az asszony jól érezte magát a hűvösödő levegőn, csak a vállára kért egy vékony plédet. A főpincér, aki szerette volna felszabadítani az asztalt, elégedetlenül nézett rájuk, összébb tolta a szomszédos asztalokat, és még egyet beszorított, erre tette rá a kis angol zászlót.

Flórián és a két nő bort ivott, Jenőfi viszont Hubertus likőrt rendelt, Zsófia meglepődött:

– Maga szereti az édes italokat, Jani?

– Igen. Figyelje meg, ha valaki gyerekkorában nem ehetett elég cukrot és csokoládét, az felnőtt korában majdnem mindig Hubertust iszik. Mintha be lehetne pótolni.

Felhajtotta a poharát, és még egy Hubertust hozatott:

– Igyunk pertut, Zsófia.

– Jó.

Koccintottak, Zsófia nevetve csókolta meg Jenőfi megereszkedett, piros arcát:

– Szerbusz. Mire igyunk?

– Szerbusz. A gyereketekre. – Jenőfi forgatta a poharát: – A gyerek az egyetlen dolog a világon, aminek értelme van. A többi mind marhaság.

Jenőfiné összerázkódott, Zsófia észrevette, és megpróbálta másfelé terelni a témát:

– A maga szülei, illetve a te szüleid mik voltak?

– Nem ismertem őket, egyéves koromban lelencnek adtak, kulákoknak dolgoztam 1945-ig. Mindig azt képzeltem: ha lesz egy fiam, annak megadok mindent, ami nekem hiányzott.

Az asszony felugrott a helyéről, és magából kikelve kiabálta:

– Nem tehetek róla, hogy nem lehet gyerekem!

Összefogva a vállára terített kardigánt, ingadozó léptekkel kifutott a teraszról, a sötét erdő felé, Jenőfi utánasietett. Flórián és Zsófia úgy tett, mintha nem venné tudomásul a jelenetet, és a feléjük forduló arcokat, szótlanul fogták egymás kezét.

A figyelem lassan elterelődött róluk. A terasz bejáratánál feltűnt egy négytagú társaság, elöl egy fiatal szemüveges nő jött, két elegánsan öltözött, kimért magatartású férfi fogta közre, éles fejhangon angolul beszéltek, majd kissé lemaradva egy divatos „alpakka” ruhát viselő, de a nemtörődömségig laza és kényelmes mozgású férfi követte őket.

Zsófia szemben ült a közeledőkkel, a társaság utolsó tagja ismerősnek tűnt számára, biztos volt benne, hogy valahol már látta középen váratlanul megtörő sasorrát, teljes önbizalomra valló, elengedett mozdulatait, de csak akkor ismerte fel, mikor a férfi leült, és az étlap olvasásához feltette a szemüvegét: Oncs Gábor volt, annak a felkelő osztagnak a parancsnoka, mely 1956 novemberének elején letartóztatta és az elhagyott fürdőépületbe vitte őt és Flóriánt.

Összehúzódott a gyomra, első képtelen érzését, mintha Oncsnak még mindig hatalma volna fölöttük, és dönthetne a sorsukról, rögtön felváltotta a reális félelem: mit fog tenni Flórián, ha szembetalálkozik egykori ellenségével?

Meg akarta akadályozni ezt az összecsapást, arra gondolt, rosszullétet színlel, és megkéri Flóriánt, hogy menjenek haza, de amíg Jenőfiék nem térnek vissza, nem hagyhatták el a teraszt. Flórián észrevette arcán a rémületet:

– Valami bajod van? Kérsz valamit?

– Nem, nincs semmi. Csak egy kicsit elszédültem.

Flóriánt nem elégítette ki a válasz, körbejártatta a tekintetét, derékból már egészen visszafordult, még mindig nyugtalanul figyelve, mikor felismerte Oncsot:

– Ő az?

Zsófia belékapaszkodott:

– Ne szólj neki, az Istenre kérlek, ne szólj.

Flórián nem próbálta kiszabadítani magát, bal karjával az asztalra könyökölt, és figyelt. Alig kétméternyire tőlük Oncs lassan, de jó étvággyal vacsorázott, csak néha tett egy-egy megjegyzést, ez mindig derültséget váltott ki a társaságból. Viselkedésükből ítélve Oncs lehetett a házigazda, a két férfi külföldi vendég, a nő pedig hivatalos kísérő.

Zsófia nem bírta a feszültséget, egyre gyakrabban nézett a bejárat felé, de nem látta visszatérni Jenőfiéket:

– Menjünk, Flórián, majd kint megvárjuk őket.

Flórián nyugodt hangon válaszolt:

– Miért mindig mi menjünk el? Most talán mégsem lövethet főbe minket.

Még egy üveg bort rendelt, épp töltött a poharakba, mikor tekintete összeakadt Oncséval. Zsófia legnagyobb meglepetésére az egykori felkelő parancsnok nem jött zavarba, hogy felismerte őket, egy mozdulattal bocsánatot kért a társaságától, és átlépett az ő asztalukhoz:

– Megengedik, hogy leüljek?

Flórián megdöbbenve húzta össze a szemét, Oncs nem várta be, amíg hellyel kínálják, leült, bólintott Zsófia felé:

– Maga nagyon csinos lett, asszonyom. Összeházasodtak?

Zsófia nem mert válaszolni, Oncs levette a szemüvegét, és játszott vele:

– Ha valamilyen tárgyat a fejemhez akar vágni, inkább menjünk ki, mert itt bent nagyban rongálná a tekintélyemet a vendégeim előtt.

– A mi ügyünket nem lehet elintézni egy borosüveggel.

– Maga még mindig itt tart? Apropó, borosüveg.

Egy poharat kért, és töltött magának:

– Engedelmükkel, majd beszállok a cechbe. Különben rossz helyre címezte a fenyegetését, énrám lesújtott az igazság ökle, meglakoltam bűneimért. Leültem a két évet. Csodálkozna, mennyire megváltoztak a börtönök ahhoz az időhöz képest, mikor együtt voltunk Recsken, egyes helyeken állítólag pizsamát is adnak.

– Nem érdekel.

– Elég helytelen. Ezek nagyon hasznos felvilágosítások, az ember sohasem tudhatja, mikor kerül be újra. – Ivott a poharából: – Aztán amnesztia, jelenleg az Energetikai Minisztérium külügyi osztálya. És maga? – Flórián kérges, olajtól, széntől megsötétedett kezére nézett – úgy látom, nincs vezető állásban.

Oncs Zsófiához fordult:

– Maga, asszonyom, nem tudná rábeszélni, hogy elfogadjon egy rendesebb állást?

– Nem.

– Kár, szerettem volna segíteni magukon. Szabad tudnom, hogy egyáltalán mit akar?

– Nem tartozik magára.

Oncs lemutatott a városra:

– Nézze, ott lent, a völgyben már senkit sem érdekel a mi ügyünk. Sohasem kerül sor semmiféle Nagy Leszámolásra, és ennek örüljön, mert ha mégis megcsinálják, akkor az elsősorban megint maga ellen fog irányulni.

Flórián csendesen válaszolt:

– Nem akarok beszélgetni magával, Oncs, szeretném, ha elmenne az asztalunktól. Nincs szükség, hogy mentegesse magát.

Oncs felállt:

– Rendben van, de búcsúzóul szeretném megóvni egy tévedéstől. Én nem akartam bocsánatot kérni magától, és bevallani tévedéseimet. Én nem tévedtem semmiben, és minden, ami ma és holnap történik, engem igazol.

– Én magam is azt hiszem – mondta Flórián.

Zsófia nem bírta tovább, az idegességtől felkavarodott a gyomra, a szék karfájába kapaszkodva felkelt, és kiment a teraszról. A parkolóhely szélén, a kocsik mögött nekitámaszkodott a kerítésnek, de hiába próbált hányni, csak hörgő levegő futott végig a torkán. Könnyektől szivárványos szempilláin keresztül a fehér murvazúzalékot látta, most vette észre, hogy ugyanolyan, mint az, amellyel a Kerepesi temetőben az ávós sírok belső köre van felszórva.

Később Flórián megtalálta őt, és tenyerébe fogta a homlokát.

Mire visszatértek a teraszra, Jenőfi és felesége már ott ült az asztal mellett. Nem veszekedtek, de ezúttal elmaradt a megszokott érzelmes összeölelkezés. Zsófia próbálta menteni a helyzetet, megdicsérte a fehér nyloncsipke kiskosztümöt, de az asszony ettől sem engedett fel.

Már csak néhány percig maradtak együtt, amíg Jenőfi fizetett, és taxit rendelt, a szomszédos asztalnál Oncs és társasága még be sem fejezte a vacsorát.

Terhessége előrehaladtával Zsófia mind nehezebben viselte el, ha egyedül kellett töltenie az estét. Félt az üres lakásban, mikor Flórián a szakmai tanfolyam miatt későbben jött haza, ő sem feküdt le, kihúzódott a konyhába, és olvasni próbált.

A lift csak az ötödik emeletig járt – annak idején éppen ezért kapta meg olcsóbban az egyetlen hatodik emeleti lakást –, a liftajtó gyakran csapódott, Zsófia minden alkalommal letette a könyvet, és várta Flórián közeledő, ismerős lépéseit.

Egyik este már kapuzárás után, de korábban, mint Flórián haza szokott érni, a lift megállt az ötödik emeleten. Elmosódó párbeszéd hallatszott, egy idegen felvilágosítást kérhetett a liftet kezelő házmestertől, aztán felfelé indult. Végigkopogott a szárítókamra előtti folyosórészen, és becsöngetett Zsófiáék ajtaján.

Zsófia megijedt, nem akarta elárulni, hogy otthon van, lábujjhegyen ment ki az előszobába, a második csengetésnél legyőzte félelmét, és kinyitotta a kis figyelőablakot. Az ablak keretében hajlott hátú, középkorú férfi tűnt fel, mögötte nem égett a villany, Zsófia bizalmatlanul kérdezte:

– Kit keres?

A férfi elmosolyodott, levette a kalapját, és közelebb hajolt az ablak rácsához, leheletéből erős szalmiákcukorszag áradt, feltűntek az arcába vágódó, éles ráncok:

– Nem ismer meg, Zsófia?

– Úristen, maga az, Jenő?!

Zsófia kapkodva kinyitotta a zárat, és beengedte Englisch doktort, átölelte, aztán kissé eltolva magától, végignézett rajta. A főorvoson semmilyen jel sem mutatta, hogy éveket töltött el Kubában, arcszíne egy vonással sem lett barnább, alsóajkát most is töprengően beharapta, mintha így akarná visszatartani magát, hogy valamilyen gúnyos és kockázatos megjegyzést tegyen, csak őszülő, fekete haját szívta ki világosabbra a nap.

– Maga semmit sem változott, Jenő.

– Ez az előnye, ha valaki korán öregszik.

Angol feliratú, csecsemőrajzzal díszített, nagy nylon csomagot nyújtott át Zsófiának – az asszony megírta neki, hogy gyereket vár:

– Egy garnitúra szerelés a jövevénynek, és egy üveg Gilbey rum maguknak.

Bőrgombos trencskó felöltőjét, melyet még annak idején a „Christián Pál” klinikán is viselt, a fogasra akasztotta, és engedte, hogy Zsófia belekarolva végigvigye a lakáson. A konyhában kötöttek ki.

– Mit enne?

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Zsófiának eszébe jutott a főorvos egyik régi szokása: éveken keresztül minden éjszaka palacsintát evett a Club kávéházban.

– Most az egyszer nem menekül – mondta –, sütök magának palacsintát.

– Azt köszönettel elfogadom, de nem tart túl soká? Maga nem éjszakázhat.

– Öt perc alatt meglesz, teszek bele szódabikarbónát és tejet. Maga addig bontsa fel a rumot.

Keverni kezdte a tésztát. Englisch mosolyogva ült le egy hokkedlire, dugóhúzót kért, édes rumszag áradt szét a konyhában. Három pohárba töltött:

– Pimpernel?

– Tanfolyamra jár, de nemsokára itthon lesz.

– Hogy él?

– Sokszor fáradt, nagyon nehéz a munkája.

Englisch legyintett:

– Ez az ő számára nem veszélyes, Krupp-acélból van. A fizikai fáradtság még egy kicsit be is tokozza az idegeit. Megnyugodott már?

– Nagyon örül a gyereknek, pedig sokáig nem akarta. Ha megszületik a kicsi, még könnyebb lesz neki, azt hiszem, Flórián igazi apatípus.

– Igen, maguk egyenesben vannak – felemelte a kezét –, ha kérhetem, ne töltse meg semmivel a palacsintát, üresen szeretem.

Lassan, minden látható elégedettség nélkül ette a tésztát, majd bólintott köszönetül, és eltolta maga elől a tányért. Zsófia leült az asztalhoz, ivott egy kortyot:

– Meséljen valamit.

– Mit meséljek?

– Mi történt magával kint?

– Semmi. Itthon negyvenhat évig sikerült elkerülnöm, hogy történjen velem valami, azt hiszi, Kubában kevésbé vigyáztam?

– És a kubai nők? Nem nősült meg?

Englisch maga elé nézett, lassan forgatta a poharát:

– Azt hiszem, ezt nem kellett volna kérdeznie, Zsófia.

Feszélyezetten hallgattak, mindketten megkönnyebbültek, mikor kint, az előszobaajtóban megfordult a kulcs, kisvártatva Flórián lépett be, a vendég láttára csodálkozva összevonta a szemöldökét, de utána azonnal felismerte Englischt:

– Üdvözlöm, doktor. Hazajött?

– Haza.

Kezet szorítottak, sokáig nézték egymást.

– Mikor találkoztunk mi utoljára, Pimpernel?

– Rég, ötvenhat novemberében, mikor elvittek minket a felkelők.

– Igen, emlékszem rá. Valami Ond vagy Oncs volt a vezetőjük.

Zsófia vacsorát kínált, de Flórián elhárította, koccintott Englischsel:

– Mi van Kubában?

– Nem tudom, kint elvesztettem az arányérzékemet.

– De hát mégis a történelmet látta.

– Nekem hiába mutogatják a történelmet, én sajnos akkor is Englisch Jenő maradok a nyolcból, csak saját kis házi sütetű bölcsességeimet tudom eladni, legfeljebb magasabb szinten. – Englisch ujja hegyével kopogott az asztalon: – Különben érdekes dolog ez. Ha meghallják, hogy Kubából jöttem, mindenkinek felcsillan a szeme, mintha valami régi szerelmétől hoztam volna levelet. Funkcik, befutott rossz költők, katonák, egyetemi tanárok, olyanok, akikről az ember nem is képzelné, hogy valami is érdekli még őket a forinton és a titkárnőjükön kívül, előveszik a reprezentációs konyakot, és arról faggatnak, csakugyan olyan közvetlen ember-e Fidel Castro, szépek-e a kubai nők, és az utolsó kérdésük mindig az: milyen a forradalom? Mitől van ez, Pimpernel?

– Nagyon jól tudja, doktor, hogy valaki minél jobban fél saját országában minden változástól, annál jobban tud lelkesedni más országok forradalmáért, főleg, ha az az ország elég messzire fekszik az övétől.

Englisch elismerően bólintott:

– Bravó, Pimpernel, maga egy félelmetes alkalmi léleklátó, nagy lelki bajaimban csak magához fogok fordulni. Csakugyan lényegesen könnyebb egy idegen nép forradalmával rokonszenvezni, mint a sajátunkéval. Külföldön általában könnyebb. Itthon sohasem merek leülni egy kávéház teraszára, mert a járókelők megbámulnak: honnan van nekem erre pénzem és időm, mikor nekik nincs, vagyis osztályharcot vívnak velem. Külföldön viszont nem félek ettől, az ő osztályharcukból fel vagyok mentve. De azért az igazságnak tartozunk annyival, hogy ezek a mi forradalom után sóvárgó embereink kint csakugyan jobban éreznék magukat. Főleg, ha tízezer forint fölött keresnének havonként.

Távolban egy gyári kürt éjfelet fújt.

– Azt hiszem, Zsófiának már aludnia kellene.

– Holnap szabadnapom van – mondta Zsófia –, maradjon még egy kicsit. Ha álmos, főzök egy kávét.

– Köszönöm, nem kérek. Az én álomhozó szellőim csak reggel fél négy tájban szoktak fújni. Inkább igyanak velem még egy kis rumot. Nem akarok potyázni a magukéból, hagyok itt helyette egy bontatlant – mondta, és kiment az előszobába, táskájából egy másik üveget hozott be, ezúttal Baccardi márkájút. – Tudja, Pimpernel, ki nem találná meg a helyét Kubában sem?

– Ki?

– Maga. Ez sokszor eszembe jutott odakint.

– Arra gondol, hogy ott, Kubában a vidám, táncos embereket szeretik, és ő nem az? – kérdezte Zsófia.

– Ezen még lehetne segíteni, beíratnánk például egy tánciskolába, az eb sokkal mélyebben van elhantolva. Dolgozott kint Kubában velünk egy spanyol orvos: José Modesto.

– A neve ismerős.

– A bátyja: Juan Modesto már történelem, a Spanyol Köztársaság utolsó tábornoka volt. José is részt vett a polgárháborúban, Franco győzelme után Angliába menekült, ott egy angol egyetemen szerezte meg az orvosi diplomát. A világháborúban egy ejtőernyős kommandót vezetett, a háború után két évig dolgozott egy londoni kutatóintézetben. Mikor az United Fruits légiói megtámadták Guatemalát, beállt Arbenz hadseregébe. Többé nem is tért vissza Európába, bujkált egypár évet, majd ott volt a legelső „szakállasok” között. Das lebt sich, nem? Életrajza azonos a szabadságháborúk történetével.

Englisch hátradőlt a széken, és félig lehunyta a szemét:

– Mondom, egy ideig az ő keze alatt dolgoztam egy tábori vándorkórházban. Eleinte csak munka közben találkoztunk, vacsora előtt össze szokott gyűlni a társaság inni valamit, dumálni, énekelni, de José Modesto sohasem jött le közénk. Először arra gondoltam, hogy nem szeret túlságosan minket, a megváltók ritkán vannak elragadtatva azoktól, akiket meg kell váltaniuk. Vagy túl sokat tud bizonyos dolgokról, és fáradt ahhoz, hogy minden szavára külön vigyázzon. Ő egy kis kertet csinált a sátra körül, esténként abban dolgozott, kukoricát vetett, virágokat, amilyen magot talált. Én szerettem volna beszélgetni vele, néha megálltam a kert szélén, és néztem őt, megkérdeztem: minek ez? Hiszen holnap vagy a jövő héten el kell hagynunk ezt a környéket, és a vetés magára marad, az egész csak illúzió! Mindegy – mondta –, ő már nem tud meglenni az állandóság illúziója nélkül. Aztán persze továbbment nemcsak a mi kórházunkból, de Kubából is, minden iskolában felolvasták utolsó levelét a forradalomról, most fent harcol valahol a Cordillerákban vagy Afrikában. Ki tudja?

Elgondolkozva dörzsölgette az arcát:

– Miért is hoztam elő az egészet? Ja igen, Modesto mondott valamit, amiről maga jutott az eszembe, Pimpernel. Modesto talán már tudta az indulás időpontját és a repülőgép nevét, mely átfuvarozza egy másik országba, mikor egyik este elvittem neki egy köteg orvosi szaklapot, hazulról küldték utánam. Érdeklődve nézegette, és azt mondta: sajnálom, hogy nem lett jobb orvos belőlem. Azt hittem, szerénykedik: maga elég jó szakmát választott, parancsnok, a hivatásos forradalmár az emberek képzeletében minden más foglalkozás fölé emelkedik, éppúgy mint a skolasztikában a filozófia a többi tudományok fölé. Elmosolyodott, és azt mondta, hogy véleménye szerint az embereknek ez a kategóriája hamarosan megszűnik majd, illetve úgy átalakul, hogy több vonásban különbözik majd az eredeti modelltől, mint amennyiben hasonlít rá. A forradalmaknak sokkal nagyobb szükségük lesz mérnökökre, orvosokra, szakemberekre, mint forradalmárokra. Magának mi a véleménye erről, Pimpernel?

Flórián megfeszült felsőtesttel előrehajolt, mintha hosszabb beszédre készülne, de aztán meggondolta magát:

– Nekem erről nincs véleményem, doktor. Az én életemben véget ért az az idő, mikor ilyenekkel foglalkoztam.

– Mégis, elméletileg mit szól hozzá?

– Először is, mi az, hogy forradalom és forradalmár? Az emberiség kezdete óta mindenki, aki elégedetlen a fennálló helyzettel, és erőszakos eszközökkel változtatni akar rajta? Ha jól belegondol, ez semmit sem jelent.

– Modesto a huszadik századbeli hivatásos forradalmárokra gondol, akik nagyjából az első munkáspártokkal egy időben jelentek meg, már értve ezen a modern marxista pártokat. Ennek a típusnak az a jellemzője, hogy mindenhez ért, vagy legalábbis érteni akar, mintha egy minden zárat egyformán nyitó kulcs volna a kezében. Egy anyagból való, csak a helytől és az időtől függ, hogy milyen formát ölt: lehet komisszár típus, szervező-konspiráló vagy antimilitarista újságíró. Ha a véleményemet kérdezi róla, én is azt hiszem, hogy ez a kategória túlhaladott.

– Miért?

– A kettéosztott világ szülte, és a világ nem maradhat túl soká kettéosztva. Nem akarok magának a technikai fejlődés robbanásáról beszélni, de a gépek egyszerűen nem engedik tovább, hogy az emberek szellemi lövészárkokban éljenek. Most hazafelé keresztülrepültem a fél világon, minden drót aknazár régen túlhaladott ócskaságnak látszott. – Elgondolkozva hozzátette: – Persze az igaz, hogy a technikai változások még sokáig nem változtatják meg a zászlók színét.

Flórián felállt, az ablakhoz ment, és kibámult a füstben úszó Dohánygyárra:

– A jövő a gazdasági szakembereké és a világot összekötő reformoké? Lehet, sőt biztos. De engem ez a jövő nem érdekel.

– Ezt nem lehet érzelmi szempontból nézni.

– Nem is azért mondtam, mert nekem ez a jövő ellenszenves. Egyszerűen azért, mert nem következik be olyan hamar, hogy néhány százmillió ember fenn ne akadna a drótokon, melyek nemcsak az ország határain húzódnak, hanem az országon belül is, terror, hatalmi érdek, nyomor, csoportok és osztályok önzése. Őrajtuk nem segít egyetlen humanista mérnök vagy közgazdász sem, csak az olyan anakronisztikus jelenségektől várhatnak valamit, mint a hivatásos forradalmárok. Nem, nem érdekel a jövő – mondta indulatosan –, ha hülye és nevetséges is leszek száz év múlva azoknak a szemében, akik visszabámulnak ránk. Teljesen mindegy, hogy milyen voltam.

– Ha minden mindegy, akkor mi számít?

– A forradalom nagyobb, mint mi, akik végrehajtottuk. Mindegy, hogy rosszul ejtettük az idegen szavakat, vagy ódivatú volt az egyenruhánkon a váll-lap.

Zsófia szerette volna lecsillapítani Flóriánt, de tudta, hogy minden megnyugtatási kísérlet csak még jobban felingerelné. Aggódva nézett segítségért Englischre, a főorvos mosolygott:

– Mára elég volt, nem hiszem, hogy akad még két ember ebben az országban ma éjszaka, aki a forradalomról vitatkozna. Még pont három pohárra telik az üvegből.

Megitták, aztán Englisch elköszönt, Zsófia kapkodva vette fel a kabátját, mindenképpen ő akarta lekísérni. Szótlanul mentek le a lépcsőn, Zsófia csak lent, a liftben kérdezte meg:

– Mi a véleménye Flóriánról? Nagyon kivan?

– Nem olyan vészes.

– De látja, most is milyen ingerült volt.

– Én vagyok az oka, el kellett volna kerülnöm ezt a témát.

A lift leért a földszintre, a kapu előtt a lépcsőházban még egyszer megálltak:

– Vigyázzon magára, Zsófia, és a gyerekre – mondta Englisch.

– Mikor jön el hozzánk legközelebb?

– Még nem tudom, Zsófia. Itthon is rendelkezési állományban maradok, akármelyik pillanatban újra elküldhetnek. Őszintén szólva, nem szeretnék a saját bőrömben lenni. Ha lehet, eljövök újra, ha közben el kell utaznom, majd írok egy levelet Damaszkuszból vagy Kairóból. Remélem, a gyereke majd gyűjti a bélyegeket.

Kezet csókolt, aztán kilépett az utcára, magas, szikár alakja még hajlottabbnak látszott a frissen locsolt aszfalt visszaverődő fényeiben.

Mikor Zsófia visszaért, Flórián még mindig ott könyökölt a konyhaasztalon, arcán a fáradtságtól elmélyültek a ráncok. Hagyta, hogy Zsófia átfogja a fejét, homlokát a nő mellének támasztotta, és megkérdezte:

– Mikor unom már meg ezt az örök egyetlen vitát? Miért nem tudok elfelejteni mindent?

Jenőfiék házassága a Hármashatárhegy vendéglőben történt botrány után többé nem tért vissza a régi kerékvágásba. Az asszony nem állt szóba a férjével, nem fogadta el a pénzt, és nem főzött neki. Jenőfi lefogyott, és tartásában is összeesett. Zsófia meglepődött, úgy képzelte: kapcsolatukban a férfi az erősebb fél.

Esténként Jenőfi gyakran eljött Flóriánék lakására, leheletén mindig erős italszag érződött. Láthatóan nehezére esett beszélni, evett valamit, megkérdezte Zsófiától, hogy van, és körülbelül mikorra várják a gyereket, aztán üldögélt az asztal mellett, egy idő után minden különösebb ok nélkül felkelt, és elment.

Augusztus végén Zsófiáék tízezer forint kártalanítás ellenében megkapták a lakásukkal szomszédos szárítókamrát. A lakók ezt amúgy sem használták, mivel a legtöbbjüknek már volt centrifugája. Szerették volna, ha még a gyerek megszületése előtt rendbe tudnák hozni a helyiséget, munka után Flórián segített a kőműveseknek, sőt Jenőfi is beszállt. Amíg véste a falakat vagy meszelt, megnyugodott, sőt jókedvűen fütyörészett, Zsófia arra gondolt: nagy megkönnyebbülés lenne Jenőfi számára, ha mindvégig hatalmas fizikumának megfelelő munkát végezhetne.

Jenőfi el szokta hívni magával Flóriánt, a ház földszintjén működő eszpresszóban ültek le, a főhadnagy Hubertust ivott, és kérte barátját, hogy jöjjenek el hozzájuk Zsófiával, abban reménykedett, hogy ők ki tudnák békíteni a feleségét. Flórián nem szívesen tette ki Zsófiát az esetleges izgalmaknak, csak Jenőfi egyre sűrűbben ismétlődő könyörgésére egyezett bele, hogy az asszony születésnapján kimenjenek Sashalomra.

A születésnap estéjén, mikor Flórián kijött a fűtőházból, Jenőfi taxival várta a kapunál, Zsófia már ott ült a hátsó ülésen. A főhadnagy boldog volt, és izgatott, többször elmondta, hogy a felesége mennyire várja Flóriánékat, kifelé menet megállította a taxit, kávét, italt és egy csokor rózsát vásárolt.

A nap még erősen sütött, mikor kiértek Sashalomra. Zsófiának melege volt, de az ablakokat nem engedhette le, mert a taxi felverte a port az elhanyagolt utcákon, mikor megálltak, lélegzetét visszatartva ment be a ház udvarára.

A ház most sokkal barátságosabbnak látszott, mint télen, mikor először jártak itt. A kerítés mellett nyíltak a jázminok, Zsófia felnyúlt, egy alacsonyabb ágról letépett egy fürtöt, beleszagolt, aztán kismamaruhájának felső gomblyukába tette.

Jenőfi karján a csomagokkal előresietett, szabad kezével kopogott, de hiába ismételte meg többször is, belülről senki sem válaszolt. Tanácstalanul fordult hátra.

– Biztos lement a Közértbe, még vásárol valamit – mondta Zsófia.

Jenőfi lerakta a csomagokat, és benézett a kulcslyukba:

– Bent van a kulcs a zárban.

– Lehet, hogy alszik.

– Nem alhatott el, pontosan tudta, mikor jövünk.

Öklével megdöngette az ajtót, a zajra előjöttek a szomszédok, de egyikük sem tudott semmit az asszonyról. Jenőfi nekifeszítette vállát az ajtónak, a repedező fából száraz porfelhő áradt szét, majd egy éles csattanással kiugrott a zár nyelve. Félrehajtotta a belső ajtót helyettesítő, zöld nyári függönyt, bent a szobában a kopott, nagy karosszékben ott ült Jenőfiné.

Az asszony fehér csipkéből készült kiskosztümjét viselte, haját rendbe hozatta, és sápadt arcát is kifestette, ettől még merevebbnek tűnt halott testének utolsó mozdulata, ölében egymásra hulló kezei. Vér vagy zúzódás nyoma nem látszott rajta, a halál okát semmi sem árulta el, csak Zsófia érezte meg a szoba levegőjének enyhe keserűmandula-szagát, szemével követte Jenőfiné ujjainak irányát, észrevette a karosszék alá begurult halálfejes műanyag flakont.

Az asztalon egy cédula hevert: „Születésnapomon megyek el, hogy sohase feledj el. Isten veled, Jani!” Jenőfi elolvasta, de még mindig képtelen volt felfogni, mi történt. Az asszonyhoz lépett, felemelte, az ágyra tette, megpróbálta élesztgetni, rákiáltott Zsófiáékra:

– Mit álltok itt? Menjetek orvosért!

Flórián kiment a lakásból, Zsófia félretolta Jenőfit, hogy lekösse valamivel, borogatást készíttetett vele. Megvizsgálta az asszonyt, a szívműködés és a lélegzetvétel már órákkal azelőtt leállhatott, a végtagokat elmerevítette a kezdődő görcs, és az ajkak kékesen elszíneződtek, de Zsófia úgy tett, mintha még kétségei volnának. Ki akarta húzni az időt addig, amíg Flórián visszatér, sejtette, hogy a halál bejelentésére Jenőfi össze fog roppanni.

– Mi van? – kérdezte Jenőfi.

Rövid ingujjas férfi lépett be, orvosi táskával a kezében, Zsófia átengedte neki a helyét az ágy mellett. Az orvos egy gyors pillantással felmérte az asszony külsejét, óvatosan megszagolta nyitott száját, és felemelkedett:

– Cián, gyorsabb, mint az áram. Sajnos, értesíteni kell a rendőrséget.

Jenőfi letérdelt a halott mellé, megfogta a gyűrűkkel díszített, sovány kezet, és megcsókolta, ahogy előrehajolt, ünnepi fehér ingének gallérja felcsúszott megapadt, vörös nyakán. Csak egy nyugtató injekció után lehetett elvinni az ágy mellől.

Flórián megbeszélte Zsófiával, hogy néhány napig kint marad Sashalmon, és vigyáz barátjára. Másnap este azonban, mikor munka után kiment hozzá, nem találta otthon Jenőfit, később is hiába kereste, csak a temetésen találkoztak újra.

A koporsót már kihozták a ravatalozóból, és a kocsi az asszony rokonaival körülvéve már elindult a sír felé, kongott a kápolna harangja, mikor az út végén feltűnt Jenőfi. Nem egyedül jött, két oldalán két vékony, rosszul öltözött, negyven év körüli férfi haladt, egyikük a lábát, másikuk a könyökét mozgatta mereven. Távolról követték a menetet. Zsófia megdöbbenve kérdezte Flóriántól:

– Kik ezek?

– Lackovics Feri és a Krajcs. Ővelük csavargott együtt, mikor ötvenhétben kijött a kórházból.

– És most visszament közéjük?

Flórián nem válaszolt.

Jenőfi tíz-tizenöt méterre a sírtól megállt. A szertartás alatt a rokonság alig figyelt a papra, gyűlölködő pillantásokat vetett hátrafelé. Mikor a koporsót kötélen leengedték, és megdobbant a gödör fenekén, Jenőfi ki akarta tépni magát két kísérője szorításából, de azok teljes erejükkel belekapaszkodtak, megfordították, és elindultak vele visszafelé az úton.

Flórián Zsófia karjára tette a kezét:

– Várj meg a villamosnál. Utánuk megyek.

– Ne menj, Flórián.

– Beszélnem kell velük.

Sietve vágott egykori tiszti iskolás társainak nyomába. Krajcs és Lackovics minél hamarabb el akarták vinni Jenőfit a temetőből, szinte futólépésben haladtak. Flórián, ha nem akart feltűnést kelteni, nem csökkenthette a hátrányát. Szerencséjére Jenőfiék bementek a temetővel szemközti „Búfelejtő” vendéglőbe. A kis kerthelyiségben ültek le, sört rendeltek, mikor a pincér elment, egy magukkal hozott konyakosüveg szájáról letépték a papírt, Krajcs kisujjával belökte a dugót, ittak, majd a maradékot az asztal alá állították.

Flórián megállt az asztal mellett, és bal kezével a barna foltos terítőre támaszkodott. Megjelenése nem hozta zavarba a társaságot, Krajcs az egyik székre mutatott:

– Ülj le, Flórián, mit iszol?

Flórián Jenőfihez fordult:

– Szeretnék beszélni veled.

– Az lehet. Én viszont nem akarok beszélni veled. Minek jöttél utánunk?

Flórián leült az asztal mellé, és ő is kért egy korsó sört. Krajcs nyújtotta felé a konyakosüveget is, de Jenőfi félretolta a kezét:

– Ne kínáld, neki nem kell. Neki erre nincs szüksége – most már kiabált –, menj el innen, ne avatkozz bele a mi életünkbe. Örülj, hogy neked sikerült.

– Mi sikerült nekem?

– Minden. Feleséged van, gyereked, nyugalmad van. Menj el innen, ne játszd meg nekünk a lélekmentő prófétát.

Krajcs bólintott:

– Igen, az lesz a legjobb, ha elmész, ne velünk foglalkozz. Mi nem tehetünk semmiről, áldozatok vagyunk.

Flórián legyintett:

– Szeretnék végre egy embert látni, aki azt mondja: ezért én vállalom a felelősséget, ennek én vagyok az oka. Az egész ország teli van áldozatokkal.

– De mi tényleg elvesztettünk mindent, Flórián.

Lackovics közbeszólt:

– Nem akarunk veled vitatkozni, semmi közünk sincs hozzád. Menj el, vagy ülj át egy másik asztalhoz.

Flórián felkelt:

– Mégis szeretnék veled beszélni, Jani.

Mikor Jenőfi nem válaszolt, tehetetlenül vállat vont: – Azért, ha akarsz majd, gyere el hozzánk – és kiment a vendéglőből.

Szeptember közepén kezdődtek meg a továbbképző tanfolyam vizsgái, a tanfolyamon részt vevők legtöbbje szabadságot vett ki erre a hétre, de Flórián nem akarta igénybe venni a megmaradt néhány napot, októberre, Zsófia szülésének idejére tartogatta. A tankönyvet és az új gépek működését szemléltető vázlatokat bevitte magával a fűtőházba, és a markoló rövid munkaszüneteiben tanulgatott.

Már túlesett az írásbeli vizsgán, a szóbelit megelőző este, otthon átismételte a tételeket. A szokottnál korábban lefeküdtek, de lefekvés előtt Flórián még átment a szárítókamrából kialakított, új kis szobába, és rendezgette a bútorokat, már minden készen állt a gyerek fogadására.

Mióta Zsófia teherben volt, együtt aludtak, az asszony ágyát áthozták a túlsó szobából. Éjszaka Flórián arra ébredt, hogy megreccsen a parketta, felnézett: Zsófia gyomrára szorított kézzel kiment a konyhába, összeharapott fogai közül elfojtott nyögés szűrődött ki. Flórián várt néhány percig, arra gondolt, hogy az asszonyt hányinger vagy valamilyen görcs fogta el, és orvosságot szed be, de mikor Zsófia nem tért vissza, papucsba bújt, és utánament.

Zsófia az asztal mellett ült, kezét a hasára szorítva előregörnyedt, Flórián megfogta a vállát:

– Mi van?

– Lehet, hogy megjön.

– Már?

– Hamarabb jön, mint vártuk. Menj le az ötödik emeletre, pont alattunk lakik az a fiatal ügyvéd, telefonálj tőle orvosért. Én már megbeszéltem vele.

Az ügyvédnél ki volt kapcsolva a csengő, és a kopogásra sem nyitott ajtót, Flórián nem tudta, van-e másnak is telefonja a házban, nem akart időt veszíteni, lefutott az utcára. Szerencséjére az eszpresszó még nyitva tartott, fel tudta hívni az ügyeletet.

Visszament a lakásba, megtörölte Zsófia izzadtságban úszó arcát, az előre becsomagolt bőröndöt spárgára fűzve jobb vállára akasztotta, és ép kezével támogatva az asszonyt, levitte a ház elé.

Meleg, nyár végi éjszaka volt, Zsófia mégis dideregve ült a ház előtti kis padon, hiába takarta be Flórián két vastag pléddel. Simogatva próbálta lecsillapítani az asszony testén végigfutó, ideges rándulásokat, de azok egyre sűrűbben ismétlődtek, Zsófia már nem tudta visszafojtani a jajgatását.

Megérkezett a mentőautó, Flórián is beszállt. Útközben a mentőorvos Zsófia pulzusát figyelte, csak egy kérdést tett fel: hányadik hónapban van, mikor megtudta, hogy a nyolcadikban, összeráncolta a homlokát.

Az autó Zsófiát egy józsefvárosi klinikára szállította, Flórián megvárta, amíg elhelyezik, megnyugodott, hogy az asszony épp egy volt tanítványának gondozásába került. Próbálta megérdeklődni az orvostól, mikorra várható a szülés, egy százast adott a portásnak, hogy bármi adódik, hívja fel őt a pályaudvaron, majd még egyszer bement a terembe, és megcsókolta Zsófiát, megígérte, hogy legkésőbb délig visszajön.

Az idő már hat óra felé járt, a vizsga nyolckor kezdődött, Flóriánnak haza kellett menni, hogy magához vegye jegyzeteit és munkaruháját. Otthon a termoszból, amelyet Zsófia még este bekészített, teát töltött magának, de csak állva itta meg, a lakás üresnek és elhagyatottnak tűnt az asszony nélkül.

A gépkezelők gyakorlati vizsgájára a Nyugati pályaudvar külterületén, majdnem a Ferdinánd híd alatt, a raktárak közti szabad részen került sor, csak itt találtak megfelelő helyet a hatalmas munkagépek mozgatásához.

A raktár előtt már gyülekeztek a vizsgázók, nyolc óra felé megérkeztek a vizsgáztató bizottság tagjai. Lendvai is megjött, mielőtt bement volna az irodába, odalépett Flóriánhoz:

– Hogy van a felesége, Flórián?

– Éjszaka bevittem a kórházba, tőle jövök. Szeretnék visszamenni hozzá.

– Nem akar elsőnek vizsgázni?

– Meg lehetne csinálni?

A mérnök legyintett, és csakugyan Flóriánt szólították elsőnek. Néhány új, főleg földmunkáknál használatos gépet kellett bemutatnia működés közben; „Elán” cseh daru- és kotrógépet, scräpereket, RSO 9 mintájú német rakodót.

Flórián jó minősítést kapott, nem várta meg az oklevelek kiosztását, visszament a klinikára. Zsófiát már átvitték a vizsgálóba, Flórián leült a folyosón. Néhány perc múlva Englisch doktort látta kilépni a teremből.

– Jónapot, doktor. Hogy került ide?

– Egy ismerős átszólt, hogy behozták Zsófiát. Jöjjön ki a parkba, sétáljunk egyet, vagy inkább igyunk valamit?

A kórház büféjében felbontatott egy üveg bort:

– Őszintén szólva megijedtem, mikor meghallottam az ügyet. Zsófia szülését amúgy is túl sok hendikep terheli. Harmincéves elmúlt, volt egy nőgyógyászati ügye, és most a nyolcadik hónapban szül.

– Az nagyon rossz?

– A koraszülés sohasem jó, de a statisztika szerint a nyolcadik hónap még a hetediknél is kedvezőtlenebb.

– Valami baj van Zsófiával?

– A kollégák szerint nem lesz különösebb komplikáció. Délután még visszanézek.

Flórián kiitta a poharát, és visszament a vizsgálóterem elé, a bor a fejébe szállt, hátradőlt, tarkóját nekitámasztotta a sima, hideg falnak. Próbálta elképzelni, mi lesz, ha Zsófiát valami baj éri? Már a gondolatra is félelem és bánat töltötte el, de ugyanakkor feltámadt benne egy furcsa elégedetlenség is, hogy a sorsa ilyen mértékben függ egy másik embertől. Meg akarta büntetni magát ezért a gondolatáért, de bárhogy is keresett, nem talált olyan szokást vagy szórakozást, amelyről lemondani komoly büntetést jelenthetett volna számára. Ezen maga is elmosolyodott, aztán úgy határozott, hogy egy hétig nem iszik feketekávét.

Tizenegy óra felé kihozták Zsófiát, és gördülőágyon átvitték a szülőszobába. Flórián megfogta a kezét, és végigkísérte a folyosón. Az asszony megpróbált uralkodni magán:

– Hogy sikerült a vizsga?

– Jól.

– Itt maradsz?

– Igen.

– Egyél valamit.

A szülés csak délután háromkor indult meg, addigra Englisch is visszaérkezett. Bement a szülőszobába, időnként kiszólt a folyosón járkáló Flóriánnak, később ezek a jelentések elmaradtak.

Flórián nem tudta, hogy egy szülés általában mennyi ideig tart, de úgy gondolta, ez nagyon elhúzódik. Öt óra felé már nem bírta tovább, meg akarta kérdezni valamelyik ápolónőtől, mikor Englisch kijött. Már levette fehér köpenyét, vörösre izzadt arcát zsebkendőjével törölgette. Belekarolt Flóriánba, és újra a büfé felé vitte:

– Meg kell mondanom magának, Flórián – először szólította így Pimpernel helyett –, a szülés nem sikerült.

– Zsófia?

– Őneki nincs semmi baja, sok vért vesztett, de pótolták, most alszik. A gyerek viszont agysérvvel és légzőszervi elégtelenséggel született.

– Meghalt?

– Nem. Inkubátorban van, de nem élhet túl sokáig, legfeljebb egy-két napig. Egyébként, kisfiú. Meg akarja nézni?

– Igen.

– Akkor menjünk át a műtőbe.

A kisfiú átlátszó műanyag lap alatt feküdt, szokatlanul sűrű, fekete haja között látszott az agy vörös kitüremkedése, mely az oxigén által szabályozott lélegzetvétel ritmusában lüktetett. Flórián közelebb hajolt a műanyag laphoz, összeszoruló szívvel látta a kis arcon a fájdalomtól eltorzuló vonásokat. Felemelkedett:

– Nem lehetne valamilyen műtétet? A pénz nem számít, vagy ha vér kell, adnék…

Englisch átfogta a vállát:

– Nem lehet hozzányúlni, Flórián. Ahogy felnyitnák a bőrét, elvérzik. Menjünk.

Kint a folyosón kérdezte meg:

– Milyen nevet akarnak adni neki? Be kell jegyezni az anyakönyvbe.

Zsófia álmában egy nagy kiterjedésű, mocsárral borított mélyedés partján állt. Lent, a rothadó káka és sás között kiütköző, sárgásbarna, felkavart szabad vízfelületeken furcsa lapos tárgyakat vett észre, leginkább hatalmas, felfúvatlanul leterített gumiállatokhoz hasonlítottak.

A foltos színezésű, különféle alakú testek a hullámoktól segítve egyre közelebb úsztak a parthoz, Zsófiának úgy tűnt, mintha élnének és mozognának. Ezt álmában is szörnyú fenyegetésnek érezte, bizonygatta magában, hogy csak a mocsár felszínén végigfutó áramlások mozgatják őket, de az állatok a szeme előtt fúvódtak fel mind nagyobbra, testük felvette eredeti színét, méretét, alakját. Akadt köztük tigris, farkas, hatalmas égővörös kakas, rák kék emberi szemmel és néhány régi iskolás könyvben, lexikonban látott szörny: páncélos halak, gyíksárkányok.

Hullámokban rohanták meg a partot, tipró lábuk csapódásától visszafelé futott a mocsár vize és száraz, kemény kőzet tűnt fel a sár alatt. Akiknek sikerült felkapaszkodniuk, üvöltve rohantak a szárazföld felé, Zsófia érezte arcán a szelet, de nem mert visszafordulni, hogy ne lássa pusztításukat.

Egy fekete-barna foltos, macskaszerű állat maradt utolsónak, odajött Zsófiához, mellső lábai között villamos főzőlapot hozott, a lapot ismeretlen forrásból eredő elektromos feszültség táplálta, ellenállás-spiráljai vörösen izzottak.

Az állat először az égető szálakra tette a mancsát, és sokáig rajta tartotta – Zsófia álmában is megértette, hogy ezzel azt akarja bebizonyítani: nemcsak a mocsár vize, de a tűz sem árt neki, aztán a főzőlapból kiálló két zsinórt emelte fel és fogta össze, minden változás nélkül tűrte az elektromos ütéseket.

Letette a főzőlapot, és ő is megindult a szárazföld belseje felé, nyugodt, kényelmes mozgása több fenyegetést hordott magában, mint társainak összefogott, üvöltő rohama.

Flórián nem vette igénybe az előre bejelentett szabadságot, másnap reggel a szokásos időben bement a fűtőházba, és felvette a munkát. Rakodótársainak nem szólt a történtekről, ők azt sem tudták, hogy Zsófia teherben van.

Ebédnél Lendvai szokása ellenére odajött Flórián asztalához:

– Lehet gratulálni? Fiú vagy lány?

Flórián nem válaszolt, keze megállt, mozdulatlanul tartotta a levesbe mártott kanalat. A mérnök megértette, hogy baj történt, nem kérdezett tovább, de este megvárta Flóriánt az autóbuszmegállóban:

– A feleségéhez megy a kórházba?

– Igen.

– Utána van valami dolga?

– Nincs.

– Jöjjön el hozzánk, akármilyen későn, nem számít. Elbeszélgetünk, a gyerekeim is kíváncsiak magára. Itt a címem – egy névjegyet adott át Flóriánnak –, vagy ha máshol akar találkozni, hívjon fel, benne vagyok a telefonkönyvben.

Flórián forgatta ujjai között a kartonlapot, évek óta nem látott névjegyet, határozatlanul bólintott, és elköszönt Lendvaitól. A klinika mellett csokoládét és virágot vásárolt Zsófiának, bár nem volt látogatási nap, beengedték. Mielőtt bement volna a kórterembe, megkereste az osztályos orvost, és érdeklődött a gyerek után. Megtudta, hogy a kisfiú, akit Zsófia kívánságára Gábor névre kereszteltek, délelőtt meghalt.

Flórián egyenes lépésekkel, de találomra ment néhány lépést a folyosón, amíg egyedül maradt, az ablak keresztfája felé fordult, hogy ne lássák az arcát. Szíve mélyéből bánta, hogy túlélte a börtön és a fegyveres harc éveit, és nem értette, milyen bűnt követett el, amiért el kellett viselnie az újra és újra visszatérő szenvedéseket, melyekhez ezentúl mindig hozzájárul a halott gyerek emléke.

Sajnálta Zsófiát, úgy találta, mindkettőjüknek jobb lett volna, ha kapcsolatuk nem kezdődik újra. A nő férjhez ment volna, ő pedig tovább vándorolt volna az útépítő lakókocsival, ahol egyedül élt, és biztonságban érezte magát. Ha csak az indulataira hallgat, még ezen a napon elhagyta volna a várost, de tudta, hogy Zsófiának most szüksége van rá.

Megdörzsölte az arcát, megvárta, amíg lélegzetvétele újra szabályossá válik, és megkérdezte a folyosón végigsiető ápolónőt:

– Bemehetek a feleségemhez? Nem zavarok bent?

Az ápolónő, aki a képzőben Zsófia tanítványa volt, ránézett, és barátságosan befelé intett:

– Ugye, maga a Zsófi néni férje? Menjen csak nyugodtan.

Zsófia egy négyágyas szobában feküdt, az ajtóval szemben jobb kézre. Ünnepi alkalmakra tartogatott virágos hálóingét viselte, arca szokatlanul sápadt volt, a sírástól szeme alatt felhólyagzott a bőr. Kezében egy újságot tartott, de nem olvasott. Flórián a virágot és a csokoládét az éjjeliszekrényre tette, megcsókolta az asszonyt:

– Szerbusz, Zsófi néni.

Zsófia átkarolta a nyakát, és magához húzta, sírt. Flórián érezte az arcán szétkenődő könnyeket.

– Nem haragszol?

– Miért haragudnék?

– Olyan szörnyű, hogy meghalt. Olyan szép gyerek volt, mindenki azt mondja, úgy szerettem volna.

– Ne sírjál.

Zsófia megpróbált erőt venni magán, megszagolta a rózsát, aztán Flóriánra nézett:

– Ugye, lesz még gyerekünk?

– Lesz.

– Nem, te nem akarod még egyszer.

Flórián nem tudott mit felelni, megsimogatta az asszony haját:

– Kérsz valamit? Hozzak fel a Közértből?

– Nem kérek semmit. Te ettél?

– Igen, bent, a Fűtőházban. Meddig kell még bent maradnod?

– Még tíz-tizenkét napig.

A dada kerekes bölcsőben egy gyereket hozott be Zsófia szomszédjához, kérte Flóriánt, hogy menjen ki, mert az asszony szoptatni akar.

– Addig várok kint a folyosón.

– Ne várj, menj haza – mondta Zsófia –, fáradt vagy.

Flórián megsimogatta az arcát:

– Holnap eljövök, ugyanebben az időben. Vigyázz magadra.

Mikor Flórián hazaért, rendbe tette a lakást, néhány percig üldögélt az elhagyatott konyhában, érezte, hiába feküdne le, altatóval sem tudna elaludni, újra felvette a kabátját, és lement az utcára. El akarta kerülni a környékbeli parkokat és a Duna-parti sétányokat, a város belseje felé indult, a Petőfi-hídon átsétált a pesti oldalra.

Szeptemberhez képest szokatlanul meleg és párás volt a levegő, Flórián megszomjazott. A vásárcsarnok mellett beállt a kocsmába, és egy korsó sört váltott magának. Ahogy a zsebébe nyúlt a pénzért, kezébe akadt Lendvai névjegye, többször is elolvasta a rányomtatott szöveget, de nem tudta eldönteni, felkeresse-e a mérnököt. Szerette volna lezárni ezt a napot, még egy korsó sört vett, abban bízott, hogy elálmosodik, és hazamehet lefeküdni, de az italtól csak még nyomottabbá vált a hangulata.

Most, hogy hiányzott Zsófia vigasztaló közelsége, Flórián elengedte magát, feje előrebukott, inai megfeszültek, egyszerre érezte minden régi sérülését. Testén alig volt néhány ujjnyi hely, mely ne viselte volna törések vagy zúzódások nyomait, az ivópultra könyökölve megpróbálta lelazítani a hátát és a vállát.

Megkoccant az ivópult zöld műanyag borítója, egy sovány, vörös arcú nő tette le mellé a poharát, maga elé morgott:

– Mióta Imre meghalt, azóta én sem vagyok ember.

Lassan beszélt, minden szót külön kitartva, mintha vigaszt találna ebben a hanghordozásban. Néhány perc múlva egy szállítómunkás jött oda hozzá, ruhájának keserű zöldség- és földszaga jelezte, hogy a vásárcsarnokban dolgozik. Hallgatta a nő morgását, majd közbeszólt:

– Én ismertem az Imrét. Nagyon rendes ember volt.

Át akarta ölelni, de a nő ellökte a tapogató kezet:

– Marikát nem szabad bántani!

Egy helyben állva, de elszántan dulakodtak, a szállítómunkás látva, hogy nem bír a nővel, a fogai közül élesen szembe köpte, és minden sietség nélkül kiment a kocsmából. Flórián a megdöbbenéstől nem tudott közbeavatkozni, undora csak fokozódott, látva, hogy a nő közömbösen megtörüli az arcát, mintha természetesnek tartaná azt, ami történt vele. Flórián figyelő tekintetét érdeklődésnek vette, ivott a poharából és rákacsintott:

– A szerelemre! Nem a barátságra, a szerelemre! – Néhány tánclépést tett: – „Nem vagyok egy tedd ide, tedd oda legény…”

Flórián kiment az utcára, a kocsma előtt a falra szerelt villanyóra még mindig csak fél nyolcat mutatott, állt néhány pillanatig, aztán elindult Lendvaiék Baross utcai lakása felé.

A mérnök és családja egy régi, valaha elegánsnak számító bérház második emeletén lakott, a lépcsőházat megvilágító lámpások oldalában megmaradt egy-egy színes máriaüveg, az emeleti pihenők padlózatán különféle mozaikképek voltak kirakva, a függőfolyosó szárnyait díszes csapóajtók zárták le.

Az ajtó mellett, melyen réztáblára vésve ott állt Lendvai Miklós neve, egy kis szobában égett a villany, Flórián, miközben becsöngetett, önkéntelenül odanézett, a függönyön keresztül egy hegedű fölé hajló fiatal lányt látott, valami könnyű, dallamos számot játszott, Flórián nem ismerte a címét.

A csengetésre Lendvai jött ki, széles mosollyal nyújtott kezet:

– Örülök, hogy eljött. Hogy van a felesége?

– Köszönöm, jobban.

– Menjünk be. Itt van különben Pocok is, remélem, nem zavarja.

Bent, a szobában a szendvicsestállal és borral megterített asztal mellett ketten ültek, Pocokon, az eszperantó tanfolyamról ismert alacsony, kövér, szőke hajú egykori tiszten kívül egy tizennyolc-húszéves fiú, aki Flórián belépésére felkelt, és elfogódottan bemutatkozott:

– Lendvai Endre vagyok.

– A fiam a maga legnagyobb tisztelője a világon – mondta a mérnök –, maga a példaképe, pontosan ötvenszer mondatta el velem az életrajzát.

Előbb négy pohárba töltött, aztán hirtelen eszébe jutott, és egy ötödiket is letett az asztalra.

– Judit is rögtön bejön, a lányom, a feleségem halála óta ő vezeti a háztartást, tanul is.

– És hogy bír egyszerre ennyit? – kérdezte Pocok.

– Szigorú napirendet tart, most például hegedű gyakorlás van előírva.

– Sikerült gyerekei vannak.

– Sajnos hamar elveszítem őket. Judit negyedéves a technikumban, megy le a Tiszához szakmai gyakorlatra, Endre pedig a jövő hónapban bevonul – kesernyés mosollyal hozzátette – Pápára.

Flórián nem értette a hangsúlyt.

– Mi a különbség?

– Nem tudja, mi van Pápán?

– Nem.

– Most ott vannak a lapátos katonák, a megbízhatatlan szülők gyerekei.

Pocok rátámadt Lendvaira:

– És miért nem tudod elintézni, hogy máshová kerüljön? Annyi összeköttetésed azért még maradt.

A fiú közbeszólt:

– Én oda akarok menni.

Lendvai arcán aggodalommal és büszkeséggel széttárta a karját:

– Látod, Pocok, mit csinálhatok? Endre, légy szíves, szólj át a húgodnak, hogy legyen egy kicsit háziasszony.

Mikor a fiú kiment, suttogva hozzátette:

– Ilyen vad és kemény karakter. Mikor ötvenhatban kerestek engem a felkelők, Endrét a két lábánál fogva lógatták le az erkélyről, hogy mondja meg, hol vagyok, de ő nem szólt egy szót sem. Aztán az iskolában is sok baja volt abból, hogy ávós az apja, sokáig nem ült vele senki egy padba. Féltem őt Pápától, nagyon rossz hely, azt mesélik, minden évben öngyilkos lesz egy-két katona, de remélem, Endre ki fogja bírni.

A hegedűjáték, mely eddig távolról, de folyamatosan beszűrődött, elhallgatott, kisvártatva egy magas, sovány, fekete hajú lány nyitott be, kreol arcában világítottak szokatlanul nagy fehérjű, barna szemei. Kézfogás közben figyelmesen nézett Flórián arcába:

– Judit vagyok. Örülök, hogy eljött hozzánk.

– Légy szíves, főzzél kávét.

A máskor fegyelmezett, fölényes Lendvai gyerekei között lágyan, majdnem érzelmesen viselkedett, megsimogatta a kávéfőző fölé hajló lány haját:

– Nagyon fog hiányozni, ha elmegy.

Pocok koccintott Flóriánnal:

– Egészségére. A héten találkoztam egy közös ismerősünkkel.

– Kivel?

– Redő ezredes elvtárssal, ha jól vagyok értesülve, 1950-ben ő ítélte el magát.

Flórián csodálkozott, hogy Pocok ismeri Redőt, az ezredes nem ávós volt, a katonai bíráságon dolgozott:

– Hol találkoztak?

– Kiváló helyen, a Honvédelmi Minisztériumban, 1956. október végén. Néhányan a katonai elhárítóktól, akik nem buktunk le rögtön, a hepaj elején szerveztünk egy kis akciócsoportot, és bevettük magunkat a minisztérium ötödik emeletére. Persze nem kék parolit hordtunk ávós tiszti rangjelzéssel, hanem sima honvéd gimnasztyorkát. A legtöbb tiszt bent azt hitte, sima sorkatonák vagyunk, és úgy is bántak velünk, engem egy hadnagy egyszer el akart küldeni, hogy mossam fel a folyosót. Én sajnos túl önérzetes voltam, visszanyomtam a kezébe a vödröt: mosd fel te, pajtás.

Kivárta, amíg a nevetés elhallgat, ivott egy korty bort:

– Szóval sorozatban történtek a balhék. Ekkor odajött hozzánk a maga Redő barátja: elvtársak, ez így nem mehet tovább, szereztünk maguknak tizenkét honvédtiszti zubbonyt, és adunk hozzá tiszti igazolványt is, csak a képüket kell beragasztani, volt ott egy őrmester, meg is csinálta a fotókat. Feszítettünk az új ruhákban, azt hittük, ofék vagyunk, másnap reggel – ha nem hiszi, még él egy-két tanú, elhívhatjuk őket – ki volt rakva az összes rólunk készült fénykép a Szabad Nép-székház ablakába – akkor épp Dudásék tanyáztak ott –: „Az ávósok katonatiszti ruhába bújnak, így próbálják álcázni magukat.” Én nem mondom azt, hogy Redő adta oda nekik a képeket, de hogy tudott az ügyről, azt biztos. Persze hogy még aznap begyűjtöttek minket a felkelők, és vittek a Fő utcába.

– De később Redőt is letartóztatták!

– Igen, a felkelők között rossz volt az együttműködés, az egyik csoport nem tudott róla, hogy valaki milyen szolgálatot tett a másik csoportnak. Különben abban a budai fürdőben, ahol maguk is voltak a feleségével, mindent elmondott, amit csak tudott. Megtaláltuk a jegyzőkönyvet.

– Most mi van vele?

– Mi volna? Megtartotta a régi rangját a hadseregben – Lendvai fiához fordult –, lehet, hogy pont ő tart majd előadást nektek, milyen büntetés jár azoknak, akik ellenforradalmárokkal működnek együtt.

– És ezt miért nem jelentik be a minisztériumban? – kérdezte ingerülten a fiú.

Pocok legyintett:

– Azt hiszed, nem tudják? Gyere, inkább elmagyarázok neked néhány dolgot, hogy kell viselkedni a laktanyában. Legalább az első héten ne csukjanak le.

Átültek a sarokba egy kisasztal mellé, az egykori tiszt kis vázlatokat rajzolt egy jegyzetblokk lapjaira. Lendvai leemelt egy szendvicset a tálcáról:

– Még nem is mondtam: megküldték a jegyzőkönyvet a kiegészítő vizsgáról, október elsejétől százötven forinttal emelkedik a fizetése, de bent a Fűtőházban nem tudnak képzettségének megfelelő munkát biztosítani. Most van egy lehetőség, a Munka Törvénykönyve szerint ilyen esetben, ha akar, fél éven belül állást változtathat, és a vállalat köteles hozzájárulni. Hogy érzi magát a szénrakodásnál? Nem unja még?

Flórián vállat vont:

– Már untam az első nap, és ha kell, kibírok még tíz évet éppen így.

– Volna egy sánsz, nem mostanra, hanem áprilisban, éppen a fél éven belül maradnánk. Lent, a Tiszánál, Tiszasebes és Tiszalád között elkezdődik egy kísérleti építkezés a nagy öntöző rendszerrel kapcsolatban. A tervezők már most leutaznak, Judit is megy velük, tavaszra indul meg a földmunka, az összes olyan gépet bevetik, amikkel a tanfolyamon foglalkoztak. Ehhez hasonló munka sehol az országban nem folyik. Egy darabig gépen dolgozna, aztán műszaki állományba kerülne, lényegesen értelmesebb dolog, mint a „Trumanok”-ba szenet pakolni.

Közelebb húzta a székét Flóriánhoz:

– De nemcsak ezért az egyért ajánlom magának ezt a helyet, ott, lent olyan emberek közé kerülne, akikkel jól érezné magát. Most vasárnap szabadnapos lesz?

– Igen.

– Nem jönne el velünk egy rövid kirándulásra? Bemutatnám az építkezés egy-két jövendőbeli vezetőjének.

– Délután be kell mennem a kórházba a feleségemhez.

– Korán indulunk. Legkésőbb négyre visszaérünk, de ha úgy alakulna, maga bejöhet valamelyik közbeeső állomásról is. Sajnos, ezekkel az emberekkel én is csak ilyen kiránduláson találkozom.

Bár éppen ezen az estén neki is megfordult a fejében a gondolat, hogy elhagyja a várost, Flórián nem tudta, mit válaszoljon:

– Sok dologtól függ, nem tudom.

Elkészült a feketekávé, Judit kitöltötte, és körbekínálta. Pocok nevetve hárította el:

– Csak akkor, Judit, ha rausedylt is ad hozzá.

A lány Flórián elé is letette a kávét, aztán leült, a mérnök átfogta a vállát. Flórián az órára nézett: csak néhány perc hiányzott a tizenegyhez.

– Lassan mennem kell.

– Még mindig nem válaszolt, hogy eljön-e velünk vasárnap? Judit, rád talán jobban hallgat.

Judit halkan és komolyan mondta:

– Nagyon kérem, jöjjön el.

Endre is odajött az asztalhoz:

– Szeretnék beszélni magával, mielőtt bevonulok. Addig úgysem engedjük el, amíg meg nem ígéri.

Flórián bólintott:

– Rendben van, eljövök, de most már tényleg haza kell mennem.

Lendvai kezet nyújtott:

– Majd holnap megmondom, hol és mikor találkozunk. Judit, kísérd ki a vendégünket.

Kimentek az előszobába, a lány nem nyitotta ki rögtön az ajtót, állát behúzta kék magas nyakú pulóverébe:

– Mi történt a gyerekével?

– Meghalt.

A lány elsápadt:

– És mi ott bent fecsegtünk, hülyéskedtünk magával.

– Nem történt semmi.

– Úgy szégyellem magam. Hadd kísérhessem el, legalább a megállóig.

– Nem kell, legyen szíves, engedjen ki.

– Elkísérem magát, nem mehet el így.

Anélkül hogy beszólt volna apjának, Flóriánnal együtt kiment a lakásból, szótlanul lépkedett mellette a villamosig, ott egy bólintással elköszönt, de Flórián még sokáig látta a járdaszigeten magas, vékony alakját.

Vasárnap reggel esett az eső, Flórián azt hitte, hogy a kirándulás elmarad, csak a biztonság kedvéért ment el a megbeszélt helyre a Margit-híd budai hídfőjéhez. Csodálkozva látta, hogy a Hév-állomás épületének eresze alatt ott áll Lendvai két gyerekével, köröttük pedig tíz-tizenkét tagú társaság beszélget.

Judit elébe sietett, sárga bélésű, fekete anorákot viselt, és feszes, fekete pantallót:

– Jó, hogy hamarabb jött, elérjük a korábbi Hévet.

– Tulajdonképpen hová megyünk?

– Apu egyik régi barátjának a nyaralójába – Judit a Hév-állomás falára kiakasztott térképen mutatta az útvonalat –, a Hévvel Békásmegyerig, aztán az Ezüsthegy, Nagykevély, Kevélynyereg, és onnan fél órára van a ház.

Flóriánt meglepte a lány tájékozottsága:

– Maguk ilyen gyakran járnak túrázni?

– Igen, apu azt mondta, az ember két olyan dolgot adhat a gyerekeinek, amit nem lehet elvenni tőlük: a műveltséget és a fizikai edzettséget. Már négyéves koromban vitt magával túrázni vagy úszni. Menjünk oda a többiekhez.

Elhaladtak egy pad előtt, melyen egy öreg házaspár ült, Flórián hallotta, hogy a férfi megjegyzi:

– Nézd, milyen szép haja van ennek a kislánynak.

– Mit akarsz? Nekem is volt valaha.

Flórián most nézte meg először figyelmesebben a lány haját, olyan tömött és fényes volt, hogy még az esős, homályos időben is felcsillantak rajta az állomásépület neonlámpái.

A Lendvai családon kívül Flórián senkit sem ismert a társaságból, mely többnyire harminc-negyven év közötti házaspárokból állott. Biccentett feléjük, azok mosolyogva viszonozták az üdvözlést, de nem mutatkoztak be, és láthatólag azt sem igényelték, hogy Flórián megmondja a nevét. Kezet fogott Lendvaival és a fiával, majd egy sarokban meglátta Pocokot, a férfi most is egy anekdotát mesélt, szokásától eltérően visszafogott hangon, nem akarta, hogy idegenek is hallják. Flórián szerette ezeket a történeteket, néha többet tudott meg belőlük, mint hosszú beszélgetésekből, közelebb húzódott:

– Tegnap bent, a gyárban beállít hozzánk egy káder: kérem, én leszerelt katona vagyok, nem tudok elhelyezkedni, a Szűcs Ferenc elvtárs küldött magához, legyen szíves, szerezzen nekem valami állást itt, a gyárban.

– Rendben van – mondom –, mindenkit érhet baleset. Milyen rangja volt a hadseregben?

– Hadosztályparancsnok.

Persze vakarództam:

– És van valami szakmája? Esztergályos, lakatos?

– Nincs, kérem, semmi.

– Akkor mihez ért?

Felcsillant a káder szeme:

– Vállalom, kérem, hogy huszonnégy óra alatt megszervezem Budapest védelmét.

A nevetésbe beleszólt egy érkező Hév-szerelvény kürtjele, vállukra akasztották a sportzsákjaikat, és elindultak. A vonat csak Békásmegyerig ment, a turisták többsége a Szentendréig közlekedő járatot várta, a nagy, modern kocsiban rajtuk kívül csak néhány, szombat éjszakai mulatságból hazatérő fiú szundikált.

Flórián elgondolkozva nézegette társait, szerette volna tudni, köztük van-e a tiszai építkezés jövendőbeli vezetője, vagy csak később találkozik vele, de nem akarta nyíltan megkérdezni.

Lent a kalauz sípjával már leadta az elnyújtott indítójelzést, mikor egy hangos csoport törtetett fel a lépcsőn, és benyitott a kocsiba. Ruházatuk egyformasága, mely szinte uniformisként hatott, még ezen a turistavonaton is feltűnést váltott ki. A férfiak háború előtti fazonú, térdnadrágos, kötéssel díszített vadászöltönyt hordtak, a nők is kemény szövetből készült, sportos szabású kosztümöt.

A társaság legfiatalabb tagja negyvenöt év körül járhatott, a legidősebb talán már a hatvanat is betöltötte, de valamennyiük mozgásán látszott a gondosan megőrzött fizikai kondíció, szélfútta arcuk nyugodt volt és magabiztos, nevetésüknél feltűnő fogsoruk pedig ép volt és hiánytalan.

A kocsi közepéig jöttek, egészen azokig az oszlopokig, ahol Flóriánék ültek. A társaság vezetője magas növésű, vékony férfi, karján emlékplakettekkel borított turistabottal, vállán szőrmedíszítésű, zöld kenyérzsákkal, itt hirtelen megtorpant, tekintete összeolvadt Lendvaiéval, néhány pillanatig merően nézték egymást. A férfi, hogy megindokolja a megtorpanást, megigazította a kalapját, láthatólag szívesen visszafordult volna, de a mögötte állók miatt nem tehette, így hirtelen meggyorsítva a lépteit, a kocsi első peronjára ment.

Lendvai csak az első megállóban, az Árpád-hídnál fordult hátra, a vadászruhás társaság itt leszállt, és átment egy másik kocsiba. Endre is észrevette a jelenetet:

– Ki volt ez, apu?

– Feith százados, régi jó ellenségek vagyunk. Valaha a Horthy def.-nél dolgozott, mikor 41-ben lebuktam, az ő keze alá kerültem. Művelt, finom ember, tudja kívülről a „Sasfiók” tükörmonológját, de nem volt az a tahó jutasi őrmester, aki szadistább lett volna nála. A felszabadulás után nem bírt magával, egy futballmeccsről hozták be ellenséges agitációért. A fiúk tudtak az ügyről, mondják: bejött a te embered.

Előrehajolt, és suttogva mondta, hogy csak Pocok és Flórián értse:

– Magamra akartam szignáltatni az ügyét, hogy valamit leverjek rajta, de aztán meggondoltam magam: mégsem ez az elintézési mód. Bár meg kell mondanom, nehezen ment a meggyőzés.

Fennhangon folytatta:

– Azóta nem láttam. Közben, úgy látszik, a futballmeccsről kiszokott a hegyekbe.

Pocok bólintott:

– A legtöbb régi horthysta dekás kijár. Itt nincsenek annyira szem előtt, szabadabban mernek dumálni.

– Ennyit tanultak a mi régi mozgalmi túráinkból.

– Ha a mai belügyiseknek volna egy csöpp érzékük a szakmához, itt, az erdőben, a bokrok alá szerelnének fel lehallgatókészüléket. Legfeljebb néhány kétszemélyes lóversenyt is felvennének a szalagra.

Ahogy kiértek a faluból, és a hegyi úton mentek tovább, az oszlop hosszan elnyúlt, két-három tagú csoportokra bomlott, Flóriánhoz Lendvai fia csatlakozott. Endre történésznek készült, érettségi után két évig nem vették fel az egyetemre, jelenleg egy angyalföldi gyárban dolgozott lakatosként, de reménykedett benne, hogy ha majd leszolgálta a katonaidőt, sikerül bejutnia legalább a levelező tagozatra.

A fiú nagyon tisztelte Flóriánt, elfogódottan kezdte a beszélgetést, de később felengedett, következetesen és sokat kérdezett. Kérdései szinte kivétel nélkül a felszabadulástól 1956-ig tartó időszakra vonatkoztak. Bár az események értékelésében érződött Lendvai hatása, a fiú tájékozottsága mégis meglepte Flóriánt:

– Magát pont ezek az évek érdeklik?

– Igen. És nemcsak mint történészt. Én rossz időben születtem, szívesebben éltem volna abban a korban, mint apu.

– Lehet, hogy megbánná, ha teljesedne a kívánsága.

– Nem vagyok naiv, meg tudom mondani, mennyit keresett akkor egy munkás, és mit vehetett érte.

– Nem túl sokat.

– Mégis egyszerűbb volt az élet, adva voltak a frontok, és nem arra ment el az energia nagy része, hogy megkeressük: hová tartozunk, és kire kell lőni.

Az úttól jobbra egy felhagyott kőbánya karéjában nagy csoport középiskolás korú fiú dolgozott. A kőbánya romba dőlt, régi őrházát próbálták rendbe hozni, esővel küszködő, nyílt tűz mellett köveket faragtak, habarcsot kevertek, egyikük a tető ácsolatát szegezte. Az őszies időben is fürdőnadrágra vetkőztek, jókedvük és lendületes munkatempójuk mutatta, hogy a házat önként, talán a saját használatukra építik. Flórián intett feléjük.

– Jó dolog.

Endre arcán látszott, hogy Flórián megjegyzését válasznak tekinti az ő előbbi szavaira, hevesen magyarázott tovább:

– Régen én is beszálltam ilyesmibe, három hónapig dolgoztam azon a házon is, ahová megyünk, de ezeket a közös bulikat nem szeretem. Az előbb csodálkozott, hogy én szívesebben éltem volna a maguk fiatalkorában. Lehet, hogy azt gondolja: megjátszom magam. Mondja meg őszintén, erre gondolt?

– Nem, eszembe se jutott.

– Nem kívánom magának, de ha csak egy évet töltene közöttük – visszamutatott az építőkre – vagy hasonlók között, elhinné, amit mondtam. Maga csak a lelkesedésüket látja, nyugodjon meg: pontosan tudják, melyik felén van a kenyér megkenve vajjal. Mint a törökök a várostromnál a pajzsot, ők úgy tolják a karriervágy előtt a fiatalságukat: a tettetett felháborodásukat a világ állapotán, kidekorált illúzióikat, aztán ha fent vannak a várban, akkor már semmi sem érdekli őket.

Előbbre lépett, hogy félig szembeállhasson Flóriánnal: – Ígérjen meg nekem valamit. Én két év múlva leszerelek, akkor vasárnap jöjjön ki velem ide, ha egyetlenegyet itt találunk azok közül, akik most a házat építik, beismerem, hogy hülye vagyok. De meg fogja látni, hogy még a ház is tönkremegy.

A felhők lassan felszakadoztak, mire a Kevélynyeregre értek, kisütött a nap. Bementek a turistaházba, ennivalót és bort vettek. A nagyterem sarkában ott ült a Héven látott társaság, ők valamilyen rövidebb úton jöhettek. Színes asztalkendőkre kirakták a tízóraijukat, és beszélgettek, gátlástalanul hangos szavaikat Flóriánék is megértették. Egy volt kollégájukról tárgyaltak, akit háborús bűneiért most, tizenöt évvel később állítottak bíróság elé.

– Már csak az van hátra – mondta Feith, a csoport vezetője –, hogy a sírjukból is kiássanak embereket, és felakasszák őket.

Lendvai úgy tett, mintha nem hallotta volna, fizetett, és visszamentek a kint várakozó társasághoz. Mikor a fia megkérdezte, hogy miért nem szólt közbe, csillapító kézmozdulatot tett:

– Majd figyelmeztess otthon, hogy adjam oda neked Heine: „Légy gyáva” című versét.

A turistaházat elhagyva néhány percig még a zöld kockával jelzett úton mentek, majd áttértek egy mezei ösvényre, mely viszonylag magasan, alig néhány méternyire a hegygerinc szintjétől vezetett, végig leláttak a baloldalt fekvő erdőkre és kis falvakra. Az ösvényen ritkán járhattak, előttük egyetlen friss lábnyom sem látszott, hallatszott a fákról pergő vízcsöppek loccsanása az avaron.

Lejjebb talajba ékelődött, mohos sziklán egy fehér galamb ült – senki sem értette, hogy került fel ide az ötszáz méter fölötti magasságba –, nyakát mereven tartva nézett maga elé, akkor sem repült fel, mikor a társaság odaért a sziklához. Judit szétmorzsolt és elészórt egy fél zsömlét, de a galamb nem evett belőle.

– Beteg – mondta Pocok –, egyszer láttam egy fácánt, az is berepült a mocsárba meghalni, ott ült egy zsombékon egyedül, aztán lelőtték.

Egyre szűkebb oldalösvényekre fordultak be, majd az út hirtelen kiszélesedett, és a végén feltűnt egy magányos épület. Túl nagy volt ahhoz, hogy víkendháznak lehessen nevezni, két szintre oszlott, frontszélessége is meghaladta a nyolc métert, de nem hasonlított a szokásos hegyi villákhoz sem, falaiba rendkívül sok terméskövet építettek be, ettől arányai túlságosan vaskossá váltak, hiányoztak az erkélyek és a padlótól mennyezetig érő ablakok is. A házon semmiféle díszítés sem látszott, csak az ablakokat fedő rácsokat festették be vörösre míniummal, Flóriánra mégsem tett kellemetlen benyomást, úgy érezte, mintha valamilyen katonai létesítmény előtt állna.

Alacsony, szikár, hatvan év körüli férfi jött ki a házból az érkezők fogadására, vastag, kötött kardigánt viselt, lovaglónadrágot és csizmát. Mindegyik vendégével kezet fogott, és mint régi ismerőseihez szólt néhány szót, Juditot és Endrét megcsókolta. Flórián oldalt húzódva nézte az üdvözlést, Lendvai átfogta a vállát, és előrehozta:

– Ő az „árvízi hajós”, Énekes elvtárs.

Az öregember meglepődve figyelt fel:

– Maga az? Sokkal öregebbnek képzeltem. Hány éves?

– Harminchét.

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, majd szeretnék beszélni magával.

Juditba és egy másik nőbe karolva előrement, valamilyen viccet mondott, amin partnerei hangosan felnevettek.

A ház belülről is hasonlított valamilyen katonai szálláshelyre, tisztán és célszerűen rendezték be, de hiányzott mindenfajta dísz és polgári kényelem. A kis előtérben a vendégek levetették átázott cipőjüket és harisnyájukat – majdnem mindenki hozott magával egy vastag tartalékzoknit –, gurtnipántos, fatalpú sarukba léptek át, és bementek a konyhába.

A sarokban butángázzal működő tűzhely égett, egy fiatal, szemüveges nő főzött rajta, hamarosan kiderült, hogy Énekeshez tartozik, de Flórián mindvégig nem tudta megállapítani, hogy a felesége-e vagy a lánya, neki adták oda a menedékházban vásárolt bort és élelmiszert.

Nem sokkal később még egy kisebb, hat emberből álló csoport érkezett, Flórián csak egyiküket ismerte, Tóth Pált, azt a kenyérszállításnál dolgozó sofőrt, aki mindig korábban ment el az eszperantó tanfolyamról, hogy még időben beérjen a munkahelyére. Mikor ebédhez terítettek, az emeletről lejött még két férfi, velük együtt körülbelül húszan voltak. Egy-egy asztal mellé öten ültek le.

Sűrű babgulyást és túrós tésztát ettek, ebéd után felmentek az emeletre. Ez a szint három kisebb szobára oszlott, berendezésük turistaházak közös hálóira emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy vaságyak helyett heverők álltak itt. Ez az emelet szükség esetén legalább negyven embernek nyújthatott szállást. Kályha csak a középső szobában égett, viszont halomban álltak a vastag és puha műanyag takarók.

Felbontották a borosüvegeket, körülöttük kisebb beszélgető társaságok alakultak ki. Flórián nem találta a helyét, megállt a falra erősített könyvespolc előtt, és nézegette a könyveket, talált egy munkásmozgalmi dokumentumgyűjteményt a Tanácsköztársaság emlékeiből, levette és belelapozott. A névmutatóban nagyapjának, Smidt Mihálynak a nevét kereste, de nem volt bent a betűrendes mutatóban. Megnézte a cattarói lázadásról szóló részt, majd az ellenforradalmárok monitorjai ellen vívott csatát, ahol Smidt Mihály mint az ütközet sorsát eldöntő kommandó egység parancsnoka harcolt, de egyik helyen sem tettek róla említést. Becsukta a könyvet, és visszatette a helyére.

Pocok jött oda hozzá:

– Keresett valamit benn?

– Igen.

– És megtalálta?

– Nem.

– Csodálkoztam volna. Ezeknél a könyveknél előbb azt szokták eldönteni, hogy mi maradjon ki belőle, csak aztán határozzák el, hogy miről szóljon. Néha jobb is így. Én például szívesen elengedném azt, amit rólunk írnának.

– Az ávósokról?

– A hazaáruló ávósok „városban maradt” alcsoportjairól.

– Mit jelent az, hogy „városban maradt”?

– Maga nem ismeri ezt a felosztást? 57-ben a Hatóság megmaradt emberei két csoportra oszlottak annak alapján, hogy hol töltötték el a hepaj idejét. Az arisztokrácia az lett, akik kimentek az erdőbe, a szovjet csapatokhoz Budakeszire, Zugligetbe, a gyávák pedig mi, akik bent maradtunk Pesten, akár azért, mert tényleg próbáltunk összehozni valamilyen akciót, akár azért, mert féltettük a családunkat. A „városban maradtak”-nak aztán nem sok babér termett a szakmában. Előbb meg kellett hallgatnunk a legendákat, hogy éltek ők kint, az erdőben tavalyi almán és komiszkenyéren, aztán sorra kitettek minket.

Flórián körülnézett:

– Ebben a házban mindenki oda tartozott?

– Mindenki – kivéve magát.

Lendvai jött föl a lépcsőn:

– Ráér egy kicsit? Énekes elvtárs szeretne beszélni magával.

Énekes a konyhaasztalnál ült, vele szemben a tisztből lett sofőr, Flóriánt és Lendvait a két oldalára ültette:

– Volna kedve lemenni a tiszai építkezésre?

Flórián meglepődött:

– Arról volt szó, hogy tavasszal.

– A dolog hamarabb aktuális. El lehet intézni, hogy már most állományba vegyék magukat – állával a sofőr felé mutatott –, együtt lennének, Pali most rossz helyen van, ki akarom hozni onnan. Van valami akadály? Miklós azt mondta, hogy magát elengednék a vasúttól.

– Igen, de a dolgot meg kell beszélnem a feleségemmel, most kórházban van.

– Le akarja vinni magával? Egyelőre nem lehet szó róla. Talán később lesz rá lehetőség.

– Most még nem tudok semmit sem mondani.

– Szeretném, ha minél hamarabb döntene.

Töltött a poharakba, ettől a mozdulattól félrecsúszott kardigánjának az ujja, Flórián megdöbbenve látta, hogy Énekes mindkét csuklóján csontig ható, vastag forradások tűnnek fel.

– Ötvenhatos emlék. Dorogon elfogtak az ellenforradalmárok, ott egy autó után kötöztek, jó rövid kötélen, és felfuttattak Pestre. Ha nem tudtam futni, húztak.

Flóriánra nézett:

– Tudom, mi nem tetszik magának – mondta, bár Flórián arca semmiféle véleményt nem tükrözött –, az, hogy épp Dorogon kaptak el. Maga arra gondol: na ez az ávós is berezelt, nem mert Magyarországon maradni, ahol a jég zajlott, hanem át akart szökni Csehszlovákiába.

Hogy elfojtsa idegességét felkelt, és járkálni kezdett a konyha hosszában, ujjait hátul összefonta:

– Nincs értelme, hogy megpróbáljam bebizonyítani magának: az átlagosnál kevesebb félnivalóm volt, nem tartoztam az exponált vezetők közé, akik az ünnepségeken felültek a színpadra. Lett volna hol laknom, van egy hely, ahol még 1944-ben bujkáltam, még ma sincs felderítve. Egyszerűen azért kellett volna átjutnom Csehszlovákiába, mert parancsot kaptam rá. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Dorogon fogtak el.

Lendvai közbeszólt:

– Aki benne élt a dologban, az mind tudja magáról, hogy mit és miért csinált, a kívülállóknak pedig kár magyarázni.

– Köszönöm, Miklós, de maga is nagyon jól tudja, hogy mennyire nem így van ez – Énekes Flóriánhoz fordult –, csak egy biztos, ha a dolgok megismétlődnének, semmiféle hatalom nem tudna elküldeni engem az országból.

Flórián bólintott, és az asztal lapjára szegezte a tekintetét. Bár egyetlen napja sem múlt el anélkül, hogy 1956-ra gondolt volna, és ő maga is lehetségesnek tartotta egy újabb felkelés kitörését, mégis ellenszenvesnek találta Énekes bizonyítási szándékát. Ezzel a revánsvággyal nem először találkozott, Jenőfi beszélt arról neki, hogy a katonaság és a rendőrség számos régi tisztje, ha berúg, arról ábrándozik, hogy valamiképpen eloszlassa az 1956-os csőd emlékét. Flórián nem szerette ezt a magatartást, úgy érezte, az illetők személyes sérelmeiket sokkal fontosabb dolgok elé tolják.

Tudta, hogy az öregember szavait valójában nem is őhozzá intézi, hanem a tekintélyét próbálja erősíteni Lendvai és a sofőr előtt, akik valaha a beosztottai lehettek. A fiatal, szemüveges nő is előjött a tűzhely melletti félhomályból, ahol eddig észrevétlenül cigarettázott, és rajongó arccal figyelte Énekest, aki szemmel láthatólag élvezve indulatait, egyre mélyebbre merült a témába.

Énekesben az volt a szokatlan Flórián számára, hogy gyűlölete elsősorban az Államvédelmi Hatóság régi áruló tisztjei ellen irányult. Többször is megemlített egy esetet, hogy két százados, akik állítása szerint még mindig fegyveres testületnél dolgoznak, elárulták a felkelőknek a Széchenyi-hegyi titkos gyülekezési körletet, és megölték a ház gondnokát: egy fiatal őrmestert.

– Mi bajuk volt ezzel a fiúval? Kiskatona volt, a lőtéren előtte robbant fel a kézigránát, levitte a fél lábát, ha a Hatóság nem ad a kezébe kenyeret, éhen hal. Kinek vétett ez a fiú?

Haragja lassan lecsillapult, Flórián elérkezettnek látta az időt, hogy lezárja a beszélgetést. Valamivel később el is indult, a rövidebb, Óbuda irányába vezető utat választotta, hogy még maradjon ideje átöltözni, mielőtt bemegy Zsófiához a kórházba.

Zsófiát több mint két hétig tartották bent a józsefvárosi klinikán, a szülésnél végzett műtét nyomai csak lassan múltak el, még otthon, elbocsátása után is pihennie kellett. Flóriánnak összeszorult a szíve, ha az asszonyra nézett: erősen lefogyott, csak a szemhéja maradt duzzadt, arcáról eltűnt a régi egészséges szín. Magába zárkózott, esténként ritkán ült le a rádiót hallgató Flórián mellé, ilyenkor is csak néhány percig beszélgettek. Mintha bocsánatot akarna kérni magatartásáért, rendkívül gondosan szolgálta ki Flóriánt, a vacsorához mindig készített valamilyen süteményt vagy gyümölcsöt, de ő maga nem evett belőle. A közös hálóból átköltözött a szárítókamrából átalakított szobába, ahol régi terveik szerint a gyerek lakott volna.

Flórián abban bízott, hogy ha újra dolgozni kezd, valamennyire feloldódik majd a bánata, de Zsófia hangulatában a munka sem hozott változást, sőt a tél közeledtével mindinkább magába húzódott, a minisztériumból egyenesen hazajött, elmaradtak a régi, mindennapos séták.

Életükben az jelentette az egyetlen változatosságot, ha Englisch doktor eljött hozzájuk. Aggasztotta Zsófia állapota, úgy bánt vele, mint egy idegorvos a betegével, a beszélgetések után az asszony mindig megkönnyebbült kissé.

Englisch sosem jelentette be előre a látogatását, többnyire hét-nyolc óra felé érkezett, egy december eleji szombat estén is ebben az időpontban csöngetett be a hatodik emeleti lakásba. Egy huszonöt év körüli, vékony, kifestett nővel jött, Zsófia még a Christián Pál klinikáról ismerte Englisch partnernőjét, a laboratóriumban dolgozott, elvált asszony volt, és régi kapcsolat fűzte a főorvoshoz.

Englisch sötétkék ruhát viselt, és megszokott pulóvere helyett fehér inget és nyakkendőt. Már annyit ihatott, amennyitől egy átlagos ember rég berúgott volna, neki csak a mozdulatai váltak túl szélessé, és a szokásosnál lassabban beszélt:

– Essünk túl a bemutatkozás nehézségein. Ezt a hölgyet Kondornak vagyis Kohn d’Ornak vagyis arany Kohnnak hívják, de lehet Sárinak is szólítani, az úr pedig régi barátom és harcostársam, Philippe Saint-Just, a forradalom utolsó bástyája.

Zsófia meg akarta kínálni őket, de Englisch leintette:

– Flancra nem adunk. Mennyi idő alatt tudnának felöltözni? Lent vár a taxi.

– Hová megyünk?

– Valamilyen mulatóba.

– De hát mi nem készültünk rá.

– Holnap vasárnap van.

– Flóriánnak be kell mennie dolgozni.

Englisch felemelte a karját:

– Nem tűrök ellenkezést.

A szoba közepén állva sürgette őket, hogy minél hamarabb elkészüljenek, Sári a falhoz támaszkodott, és izgatott fejhangon nevetett. Zsófia nem értette Englisch magatartását, csak ritkán ivott annyit, hogy meglásson rajta, és ilyenkor nem szokta elhagyni azt a helyiséget, ahol berúgott, mert feltételezése szerint a környezetváltoztatás fokozza az ital hatását.

Lent Englisch a sofőrre bízta, hogy válassza ki a megfelelő helyet. A sofőr attól tartott, hogy a néhány éjszaka is nyitva tartó pesti szórakozóhely ezekben a szombat esti órákban túlzsúfolt, inkább egy nemrég megnyílt budai szálloda bárjába vitte őket.

Ezt a helyiséget még valóban nem fedezte fel a közönség, mikor Englischék beléptek, csak az egyik asztalnál ültek vendégek, ők is a zenészek barátai voltak. Mintha a gyér üzletmenet rezsijét a világításon akarnák behozni, nem gyújtották meg a parkettba épített, színes körtéket, sem a szecessziós mennyezeti forgó üveggömböt, helyette a sarkokban égett négy bántóan éles fényű falikar. Ebben a megvilágításban feltűntek az alig elkészült falakban felkúszó, barna vízfoltok, ahol a székek gyakrabban nekiütődtek, már a vakolat is lehullott.

Englisch magához intette a pincért:

– Egy szívességet kérnék öntől, barátom. Legyen szíves, gyújtsa meg az összes létező lámpákat. Ha ezt soknak tartja, akkor elolthatja a sarkokban azt a négy katafalkot – megnyugtatólag hozzátette –, az áramfogyasztásban mutatkozó különbözetet természetesen beleszámíthatja a cechbe.

A pincér elnézést kért, és megbeszélte az ügyet a háttérben álló üzletvezetővel, hosszadalmas halk vita következett, majd teljesítették Englisch kívánságát. Hogy a falak homályba borultak, és a padlót színes fénycsíkok osztották szeletekre, a helyiség sokkal hangulatosabbnak tűnt. Ezután Englisch már hajlandó volt rendelni, a pincér egy itallapot tett elé:

– A legkülönbözőbb alkalmi italaink vannak.

– Tartozom egy vallomással magának: gyűlölöm az alkalmakat. Véleményem szerint az alkalom nem más, mint az unalomnak és a hülyeségnek egy különlegesen sűrű koncentrátuma. Eddig világos?

A pincér bizonytalanul bólintott:

– Igen.

– És azokra az alkalmakra, amikor nincs semmiféle alkalom, tudniillik most ez a helyzet, mit tudna ajánlani? Elképzelhető-e például, hogy én itt, az asztalnál mixeljem össze szerény italunkat? Hozzon nekem egy üveg skót whiskyt, egy üveg száraz vörös bort, ha kérhetek kevés citromot, borsot és jégkockákat.

A pincér kihozta a rendelést, Englisch csakugyan maga keverte ki az italt:

– Kint, Kubában kérdezték, hogy mit akarok inni, és én a közép-európai italkultúrámmal szégyenletes kudarcot vallottam. Nem kérhettem egri Medocot, vagy ahogy Bécsben: zwei achtli Rotweint, csak olvasmányaimból emlékeztem egy használható mondatra: valami szárazat szeretnék. Aztán elsajátítottam az élen járó technikát, most egy francia kompozíciót mutatok be, a neve: consolation mistique, misztikus vigasztalás.

Zsófia megkóstolta a keveréket, friss, enyhén fanyar, savanykás íze volt. Közben újabb és újabb vendégek érkeztek, a zenekar is játszani kezdett, a táncparkett benépesült. Englisch egyik kezét Zsófia, a másikat Flórián vállára tette:

– A fiatalok menjenek táncolni.

Addig erőszakoskodott, amíg valóban fel nem keltek. Zsófia a parkettnek asztalukkal átellenes oldalára vezette Flóriánt, ahol eltűnhettek a többi pár között, és hozzábújt:

– Emlékszel, mikor táncoltunk utoljára?

– Valamikor ötvenhat októberében vagy már november elején? Az a kis orvos vitt át minket a könyvtárba.

– Már három éve.

– Mi változott azóta?

– Biztos nem úgy volt, de én úgy emlékszem, akkor még olyan sok mindent szerettem. A könyveket, a munkámat, a sétákat. És akkor még a gyerek, a gyerek… – sírni kezdett, Flórián magához szorította, és lassan egy helyben forogtak. – Veled is más volt. Úgy vártalak minden este, most pedig úgy járunk a lakásban, hogy vigyázunk, ne érjünk egymáshoz.

– Mit csináljak?

– Nem tudom – Zsófia megtörölte az arcát, és megcsókolta a férfit –, ne haragudj.

A zenekar egy gyors számra váltott át, visszamentek az asztalhoz, Englisch épp egy újabb adagot töltött a mixelőbe:

– Egy saját ihletésű koktélfantázia következik, kedvenc könyveim egyikéről neveztem el: „Mourir pour Danzig?” „Meghalni Danzigért?” Így, kérdőjellel.

– Miért beszélsz egész este franciául – kérdezte Sári –, csak nem készülsz külföldre?

Englisch ránézett:

– Sokat élesedett a megfigyelő képességed, Renard. „Meghalni Danzigért?” Ez a kérdőjel nagy szolgálat az emberiségnek, addig ugyanis hasonló kijelentések után csak felkiáltójel fordult elő. Nápolyt látni, és meghalni! Meghalni Madridért! Ugyanakkor ez egy rendkívül szerény kérdőjel, nem akar senkit lebeszélni arról, hogy meghaljon tetszés szerinti városokért, csak felhívja a figyelmet, hogy azért lehet gondolkozni az ügyön.

Ivott a koktélból, de Flóriánnak az volt a benyomása, hogy Englisch percről percre józanabbá válik, hanyatt dőlt a székén, és a mennyezeti forgó üveggömböt figyelte. Néhány perc múlva Zsófia és Sári kimentek a mosdóba, arca felélénkült, halkan, de izgatottságát alig leplezve mondta Flóriánnak:

– Egész este arra vártam, hogy négyszemközt maradjunk, Flórián, egy nagyon fontos ügyben kell beszélnem magával. Ma reggel kaptam meg az utasítást: január végén el kell utaznom Conakryba. Két évre.

– Egyedül megy?

– Nem, viszek egy kórházi vezető stábot is, nagyjából azokat, akikkel Kubában voltam. Nagyjából, mert egy-két ember azért lemarad. Így például üres a főnővéri státus. Nekem megvolna a jelöltem, maga tudja, hogy kire gondolok.

Flórián nem válaszolt, Englisch az asztalra könyökölt:

– Megkérdeztem az illetékeseket, mit szólnának Zsófiához. Ők örömmel fogadnák. Jó szakember, és megbízható jellem.

– Neki már szólt?

– Nem. Először magával akartam beszélni.

– Miért velem? Nem én mennék Conakryba.

– Két okból is. Egy: maga hozza a nagyobbik áldozatot, Zsófia végül is meglátja Afrikát, ami azért nem mindenkinek adatik meg, ismerősök között fog dolgozni, érdekes munkát, maga pedig itt marad a magyar ugaron, és hosszú időre elveszti az egyetlen embert, aki jelent magának valamit. Ezt semmiképp sem volna méltányos figyelmen kívül hagyni. Kettő: Zsófia azt fogja tenni, amit maga akar.

– Ha rajtam múlik, nem megy el.

– Ezt nem mondhatja komolyan, ennél sokkal jobban szereti Zsófiát.

Flórián Englisch arcába nézett:

– Meg van győződve doktor, hogy Zsófiának jót tenne?

Englisch széttárta a karját:

– Ilyesmiben csak sejtelmek vannak, de a testvéremnek sem tudnék jobbat ajánlani. Az biztos, hogy beteg, és itthon nagyon sokáig nem gyógyulna meg.

Flórián összeharapta a száját:

– Ha magának ez a véleménye, akkor nincs mit gondolkozni rajta. Beszéljen vele.

Mikor a nők visszatértek, Englisch töltött a poharakba, és azonnal előhozta az ügyet:

– Emlékszik, Zsófia, mikor mentem Kubába, hívtam magát. Akkor azt mondta: itthon akar maradni, hogy ha Flórián előkerül, legyen hová mennie. Most újra hívom, Conakryba kellene jönnie, az ottani magyar kórházba vezető nővérnek, és most nem fogom respektálni az érveit, nem nyugszom addig, amíg igent nem mond. Két évről van szó.

Zsófia ijedt és csodálkozó kézmozdulatot tett:

– De hát hogy mehetnék én el?! Nem hagyhatom itt Flóriánt.

– A férjével már beszéltem.

Zsófia Flóriánra nézett:

– És te mit mondtál?

Flórián arcát elöntötte a vér, úgy érezte, túl könnyen beleegyezett abba, hogy elváljon az asszonytól:

– A doktor azt mondta, hogy jót tenne neked.

– Hogy élhetnénk mi két évig távol egymástól? Flórián, nincs olyan sok két évünk.

Englisch közbeszólt:

– Érzelmekkel, jövővel-múlttal nem szabad érvelni, Zsófia, a dolgok mindig hic et nunc érdekesek, itt és most. Megmondom magának nyíltan: ha folytatja a jelenlegi életmódját, fél éven belül idegkórházba kerül, és onnan még úgy sem tud vigyázni Pimpernelre, mint Conakryból. Nem ringathatja örökké az üres gyerekágyat, azért is hoztam el magukat ide, mert abban a nyomott lakásban képtelenség életről, változásokról beszélni.

Zsófia nem felelt, belekapaszkodott Flóriánba, újra és újra visszatérő remegés rázta. Sári próbált még valamilyen közömbös témát találni, de a beszélgetés nem élénkült fel többé. Englisch fizetett, és elhagyták a bárt, a szálloda előtt elváltak, Englisch nem hozta szóba a döntést, de hosszas és komoly pillantással búcsúzott el Flóriántól.

Esett a hó, és rögtön el is olvadt, az aszfalt kikopott gödrei megteltek vízzel, de Zsófia nem akart villamosra szállni. A Feneketlen tó mellett vágtak át, Flórián nézte, hogy ereszkednek le a hópelyhek a fagyott fejű, kibomlott buzogányokra, a horgászpadokon is megült a hó, fehéren nyúltak bele a zöldes, sűrű vízbe.

Hirtelen egy kis szárcsa tűnt fel, melyet még nyár elején hoztak ide az Állatkertből, és elfelejtették bevinni a téli szállásra – előző évben egy hattyút hagytak kint –, megnyesett, fekete szárnyaival megpróbált felemelkedni, de csak egy-két métert csúszott a víz színén, aztán behúzódott a part mellé.

Mikor hazaértek, a ház földszintjén még nyitva találták az eszpresszót.

– Gyerünk be – mondta Zsófia –, még szeretnék inni valamit.

Bent Zsófia megcsúszott a mozaikkal kirakott padlón – melyben egy-egy kivillanó fehér kő úgy hatott, mintha elszórt papírdarab lenne –, és nekiütötte a térdét egy asztal sarkának. Elhárította Flórián segítségét, kérte, hogy hozasson neki egy fél cseresznyét.

– Csak azt az egyet mondd meg, Flórián, hogy jobb lesz-e neked, ha én elmegyek?

– Nem erről van szó.

– De igen. Csak akkor megyek el, ha te akarod. Ha rajtad enyhül a nyomás.

– Azt hiszem, el kell menned, Zsófia.

– Jól van, elmegyek – mondta, és lassan, két kézre fogva a poharat, kiitta a pálinkát.

Az elkövetkező hat hétben szinte minden órára jutott valami tennivaló. Zsófiának el kellett intézni a szolgálati útlevelét, megkapta a kötelező oltásokat, munkaköpenyt és néhány könnyű ruhát csináltatott, esténként pedig középiskolás francia tudását próbálta felfrissíteni.

Mindent megtett, hogy Flóriánt tehermentesítse, elintézte esti étkezését, szennyesének mosatását, kiment a temetőbe, és két évre előre befizette a kisgyerek sírjának ápolási költségeit. Flóriánnak az volt az érzése, hogy szándékosan köti le magát ennyire, el akarja kerülni, hogy ideje maradjon a töprengésre.

Az időjárás miatt a gép indulását kétszer is el kellett halasztani, Zsófia a harmadik alkalommal – 1960. január 29-én is – abban a tudatban ment ki Ferihegyre, hogy esetleg most sem utazhat el.

Flórián kikísérte, Englisch doktorral és Sárival az étterem ablakában ültek le, és onnan figyelték, hogy a repülőtéri személyzet egy használaton kívüli hőlégsugaras motorral próbálja felolvasztani a kifutópálya jegét. Cseh sört ittak, a sör Englisch szerint biztosabban megvéd a repülés ártalmaitól, mint bármiféle gyógyszer, de Zsófia, aki most állt első légi útja előtt, ezzel sem tudta lecsillapítani remegő gyomrát, hol kiterítette, hol összehajtotta fehér zsebkendőjét. Englisch észrevette:

– Miért nem élvezi a helyzetet, Zsófia? Az egyetlen szabadság, melyet a modern világ nyújtani tud, az a néhány óra, mikor késik a repülőgép.

– Én nem tudok mit csinálni ezzel a szabadsággal.

– Az sem érdekli, hogy három óra múlva Párizsban lesz?

– Nem.

Sári, aki Flóriánhoz hasonlóan csak kísérőként jött ki a repülőtérre, közbeszólt:

– Én mindent megtennék, hogy elmehessek. A fél életemet odaadnám, ha felülhetnék a gépre.

Fejük fölött megszólalt a megafon, és útlevélvizsgálathoz kérte a párizsi gép utasait. Englisch felállt, Zsófia csodálkozva nézett rá:

– Ezek mi vagyunk?

– Igen, úgy látszik, Párizs mégis fogad minket.

Előrement Sárival, Flórián felvette Zsófia útitáskáját – a többi holmit már napokkal azelőtt beadták a repülőtér kéziraktárába –, Zsófia csak most értette meg, hogy visszavonhatatlanul elérkezett az indulás ideje. Bár tudta, hogy lehetetlent kér, mégis kimondta:

– Gyere velem.

– Nem mehetek.

– Akkor gyere ki utánam. Legalább egy hétre. Onnan kintről elintézem az útlevelet. Kijössz?

– Igen.

A vámzóna bejáratánál Zsófia még egyszer megcsókolta Flóriánt:

– Sohasem látlak többé.

– Ne félj, nemsokára találkozunk. Talán még ezen a nyáron.

Zsófia lehajtott fejjel besietett a kaput őrző, két egyenruhás nő között. Flórián kiment a teraszra, és a korlátnak dőlve figyelte a vámépület kijáratát. A magyar kórházi küldöttség egy csapatban jött ki, felülről Flórián csak tömör, barna kontyáról ismerte meg Zsófiát. Felemelte a kezét, és félhangosan kimondta:

– Isten veled.

Flórián még azon a héten kikérte a munkakönyvét, csak azért jött be még egy napra, hogy a rakodógépet és szerelékeit átadja az utódjának. Mikor ezzel végzett, összecsomagolta holmiját, olajtól szétmart munkaruháját a kazánba dobta, és megfürdött, úgy hagyta ott a fűtőházat, hogy senkitől sem búcsúzott el. Megkönnyebbült, mikor kilépett a kapun, csak most érezte meg, mennyire nyomasztotta a gyanakvó, ellenséges környezet, melyben több mint egy évet kellett eltöltenie.

A munkaügyis felhívta a figyelmét, hogy sürgősen menjen át új munkahelyére, a Vízműépítő Vállalathoz, mert ha egy napnál többet hagy ki, megszűnik a munkaviszony folytonossága, és elveszít bizonyos kedvezményeket. Flóriánt ez nem érdekelte túlságosan, de mivel amúgy sem tudott volna mit kezdeni a délelőttjével, megfogadta a tanácsot.

Lejelentkezett Énekesnél, aki a műszaki főosztályt vezette, Énekes leültette Flóriánt, és iratait egy hivatalsegédre bízta, hogy intézze el a felvétel formaságait. Megkérdezte, hogy most akarja-e kivenni a fűtőháznál összegyűlt szabadságát, mely meghaladta a három hetet is, de Flórián csak három napot kért.

Megpróbálta kipihenni magát, reggelenként tovább maradt az ágyban, délfelé céltalan sétára indult, vagy moziba ment, este pedig beült abba a kis vendéglőbe, ahol Zsófia befizette neki a vacsorát. A pincéreken kívül naphosszat senkivel sem beszélt, mégsem zavarta az egyedüllét. Gyakran gondolt Zsófiára, már az a néhány nap, mely a ferihegyi búcsúzás óta eltelt, elég volt ahhoz, hogy feloldja ingerültségét az asszonnyal szemben. Megbékélten idézte fel becsukott szemhéján Zsófia képét, most éppúgy szerette, mint együttélésük első hónapjaiban.

Mikor felvette a munkát, egyelőre a vállalat újpesti telepén helyezték el, ide érkeztek folyamatosan a tiszai építkezésnél bevetésre kerülő gépek. Együtt dolgozott Tóth Pállal, az egykori főhadnaggyal, aki a kenyérszállító vállalattól került ide, és aki a továbbiakban is társának volt kijelölve. Az az udvarias, de tartózkodó hangnem alakult ki közöttük, melyet Flórián már a többi régi ávósnál is megszokott.

Egy hónap volt még hátra a tiszai építkezés földmunkáinak megkezdéséig, ezalatt Flóriánéknak el kellett sajátítaniuk valamennyi gép kezelését. A saját munkájuk elvégzése mellett rájuk várt az a feladat is, hogy lent, az építkezésen betanítsák a többi gépkezelőt.

Március másodikán reggel a miskolci személyvonattal utaztak le Tiszaládra. Abban állapodtak meg, hogy az indulási oldal újságkioszkja előtt találkoznak, már rég elmúlt a megbeszélt idő, de Tóth nem jelentkezett, Flórián kénytelen volt egyedül kimenni a peronra. A homályos üvegcsarnokban a szerelvények sötét ablakokkal vesztegeltek, csak az első sínpáron álló két nemzetközi expressz volt kivilágítva, az étkezőkocsiban éppen akkor terítették meg az asztalokat.

Flórián megkereste a vonatját, előrement, talált egy üres kupét, bőröndjét felrakta a hálóba, alig helyezkedett el, a vonat elindult. Mikor elhagyták a csarnokot, és nyílt pályán futottak tovább, csak néhány percre lett világosabb, az eget hamarosan sűrű hófelhők takarták el.

Az étszolgálatostól két szendvicset és feketekávét vett, evés közben még egyszer elolvasta Zsófia néhány napja érkezett első levelét. Az asszony megérkezésükről és munkájuk kezdetéről számolt be, a levél hangja friss volt, és szinte jókedvű, Flórián örült, hogy Zsófia megtalálta a nyugalmát.

Hátradőlt, és gondolatok nélkül figyelte az elmaradó tájat, Gödöllőt elhagyva, nagy pelyhekben megeredt a hó. Flórián arra rezzent fel, hogy kivágódik az ajtó, és Tóth lép be a kupéba, erősen ittas volt, de próbált természetesen viselkedni:

– Elkéstem, ne haragudjon, már bejártam az egész vonatot.

Leült, kabátja zsebéből elővett egy kétdecis konyakosüveget, és ivott belőle, aztán Flórián felé nyújtotta:

– Kér?

– Köszönöm, nem.

– Sajnos, épp rossz periódust fogtam ki most az utazásra. Ismeri maga azt a kifejezést, hogy dypsománia? Ez azt jelenti, hogy rohamszerű, periodikus alkoholizmus. Hónapokig kibírom ital nélkül, de ha rám jön, egyszerűen nem tudok megállni, és seggrészegre iszom magam. Előre elnézését kérem, bármit is mondok vagy csinálok.

– És nincs valami gyógyszer vagy kezelés?

– Elég, ha annyit mondok, hogy az orvos, akihez mentem, szintén dypsomániás? Persze rendezett családi élet, olyan munka, amit az ember kedvvel csinál, optimizmus javítana a helyzeten. De hát ezt nem árulják patikában. Maga most ezért lenéz engem?

Flórián vállat vont:

– Az egész ország iszik, csak nem mindenki nézi meg a lexikonban, hogy melyik alkoholista csoporthoz tartozik.

Tóth újból elővette a konyakosüveget, Flórián neki akarta adni megmaradt szendvicsét, de ő elhárította:

– Köszönöm, nem vagyok éhes. Egyébként az öreg Énekes jól elzavart minket az Isten háta mögé. Még legalább annyi jó van benne, hogy magával kerültem össze, és nem valamelyik régi „fegyvertársammal”. Állatiul unom őket. Különben nem ússzuk meg, jön majd utánunk egy fél zászlóaljnyi kék parolis, még az üzemi konyha étlapírója is régi ávós lesz. Az öreg Énekes ott lent gyűjti össze a régi embereit. Csak azt az egyet nem értem: maga milyen alapon kerül le? Besorolt közénk?

Flórián tiltakozott:

– Nem tudtam, hogy erről van szó. Most magától hallom először.

Tóth bólintott, de látszott, hogy nem hiszi el Flórián magyarázatát.

– Mindegy, azért nem rossz gyerekek, meg fog barátkozni velük. Hol kell átszállnunk?

– Kál-Kápolnán.

– Keltsen fel, ha odaérünk. Megpróbálok aludni.

Tarkóját a zöld műbőr párnának támasztotta, és elaludt, a kupé megtelt sűrű lakk szagára emlékeztető italpárával. Flórián kiment a folyosóra, az ablak előtti keresztrúdra támaszkodott, és elgondolkozva bámult ki a hóesésbe. Bár a teste még mindig őrizte az ávósoktól kapott ütések nyomait, és idegeiből sem múlt el az emléke annak a hat évnek, melyet börtönben töltött, Tóth mégis ávósnak tartja őt. Bántotta és elkeserítette a tudat, hogy senkinek sem magyarázhatja el ezt a különbséget.

Kinyitotta egy ujjnyira az ablakot, hagyta, hogy átfújja a nedves szél, keserűsége lassan elmúlt, visszaemlékezett Lendvai szavaira: az ávós elnevezés használata kitágult, ma már sokan a rendszer minden hívére alkalmazzák olyan jelentésben, amit ő is vállalhat. Azt is be kellett látnia, hogy az utolsó időben, Zsófiát kivéve, csak az egykori ávósok törődtek vele és segítettek rajta.

– Rendben van – dünnyögte maga elé –, hadd legyek ezentúl ávós.

Kál-Kápolna előtt felkeltette Tóthot, és átszálltak a Kisújszállás felé tartó helyi vonatra. Az egész vonat öt vagy hat vagonból állott, gőz vagy villany helyett szabályos vaskályha fűtötte, a kemény sárga faüléseket parasztok, Miskolcról hazatérő munkások és diákok foglalták el. Csak egy cigányokkal zsúfolt kocsiban találtak helyet, a cigányok temetésre mentek, műanyag fóliába csavart koszorúkat és csokrokat hoztak magukkal. Tóth ivott valamennyit, és újra elaludt.

A vonat – talán harminc-negyven kilométeres sebességgel – kietlen tájon haladt, a felszántott, fekete agyag sziklányi darabokban állt össze, máshol még el sem kezdték a szántást, betakarítatlanul ott maradt a kukoricaszár és a nagy, foltos takarmánytök. Soha nem látott állomások nevei tűntek fel, az állomásépületek homlokzatára villany helyett üvegdobozba zárt viharlámpa volt felszerelve, a kezelő zöldre festett falétrán mászhatott fel hozzá. Falvak csak a láthatár szélén látszottak, a bekötőutakat vigasztalan sár borította.

Ahogy közeledtek a Tiszához, valamivel dúsabb lett a növényzet, erdős-bokros réteken szabadba telepített fácánok és foglyok röppentek fel a vonat kürtjeleire, tollazatuk színe Flóriánt tarka ágyneművásznakra emlékeztette.

Később a vasúti pálya egyvágányúvá vált, több mint negyed órát várakoztak a szembejövő vonatra, már fél kettő is elmúlt, mikor megérkeztek Tiszaládra. Végigmentek a falu főutcáján, csak egy sor műkőlapból épített járda emelkedett ki a sárból, sokszor félre kellett állniuk, hogy előreengedjék a kerékpárosokat.

A Vízműépítő Vállalat kirendeltsége, melyhez Flóriánék is tartoztak, a kultúrházban helyezkedett el. A már lent dolgozó stábból csak egy mérnököt és néhány helybeli adminisztrátort találtak bent, az irodában, valamilyen mérési adatokat vezettek az építési naplóba. A mérnök ebédjegyet adott nekik, és átküldte őket a falu kisvendéglőjébe, azt ígérte, mire visszaérnek, elintézi a szállásukat is.

Flórián csak a levest ette meg, nem tudta magába erőszakolni a menüben adott birkapörköltet. Tóth is alig kóstolta meg az ételt, már kiürült a magával hozott konyakosüveg, mivel alig volt pénze, nem a vendéglőben ivott tovább, szemközt, a földműves-szövetkezeti bolt oldalában egy szabad kocsma működött, biciklire támaszkodó parasztok állták körül a nyitott mérőpultot, itt ivott meg egy deci pálinkát.

A kultúrházból egy adminisztrátornő kísérte el őket a szálláshelyükre. Flórián lakókocsira, legjobb esetben valamilyen nyári konyhára vagy udvari melléképületre számított, meglepődött, mikor kiderült, hogy egy teljes kétszobás házat kapnak, melyet egy Sajószentpéteren dolgozó és ideiglenesen oda is települt család adott bérbe a vállalatnak havi ezer forintért. A tulajdonos a bútorok nagy részét is otthagyta, a konyhában villanyfrizsider zümmögött, és használni lehetett a háromlapú rezsót is, a vállalat csak néhány sodronyos ágyat és szürkére festett fém öltözőszekrényt adott. Flóriánékon kívül még hat-hét ezután érkező embert akartak elhelyezni a házban.

Flórián, amíg lehetett, külön szobában akart lakni, átengedte a belső, kisebb helyiséget Tóthnak, aki anélkül, hogy levetkőzött volna, végigdőlt a frissen húzott paplanon, ő maga a nagy szoba ablak melletti ágyára pakolt. Meg akart mosdani, az udvaron levő kút vize zavaros és szennyezett volt, Flórián két kannával lement a falu egyetlen artézi kútjához. Meg is borotválkozott, gumicsizmát húzott, az irodában kért egy építési vázlatot és egy kerékpárt, és lehajtott a Tiszához.

Végigsétált az árvízvédelmi töltésen, próbálta egyeztetni a vázlaton megjelölt pontokat. Csak a határszelvények szélén látott egy-egy földbe vert jelzőkarót, a terület egyébként semmiben sem különbözött a tizenöt-húsz kilométer hosszúságban kanyargó gát többi szakaszától. Az ártér felőli oldalt hosszan lefutó, már ilyen korai időben is kizöldülő cserjés borította, savanyú talajában néhány agyaggal borított fa is megkapaszkodott, a mentett oldalon a falu felé sárga agyagos dűlők húzódtak, lakóépület csak egy látszott: a gátőr háza, melyet istállók, szertárak és egy nyitott tábori kemence fogott körül.

Flórián nézegette a vázlatot, de a jelzésekből nem értette meg az elvégzendő munka természetét, összehajtogatta a papírt, és zsebre vágta. Nem volt kedve hazamenni, elindult a töltésen a távoli Tisza-híd felé, maga mellett tolta a kerékpárját. A töltés átvette a nekicsapódó hullámok ritmusát, cipője talpán keresztül is érezte, hogy ring a döngölt agyag.

Hetek teltek el, amíg Flórián megismerkedett az építkezés céljával és megvalósításának részleteivel. A már meglevő árvízvédelmi gát felhasználásával és új töltésekkel egy nagyméretű víztározót kellett kialakítaniuk, ezt kísérletnek szánták, a tapasztalatokat a tervezett tiszai vízilépcsőknél akarták felhasználni.

Az építkezés első szakaszába a munkaterület megtisztítása tartozott, kivágták és elszállították az ártéri fákat, lebontották a gátőr házát, újat emeltek neki a tervezett töltésen túl, csak aztán kezdődtek meg a tulajdonképpeni földmunkák.

Flórián azt hitte, hogy Sztálinvároshoz, Kazincbarcikához és más régebbi nagy vállalkozásokhoz hasonlóan ez az építkezés is gyors és lendületes tempóban folyik majd. Elcsodálkozva látta a tervekben a lazán, nagy ráhagyásokkal megszabott határidőket. Egy mérnök később elmagyarázta neki, hogy hiába volna fontos a vízilépcsők minél gyorsabb felépítése – ez a környék az ország legmélyebb és legszárazabb része, szikes és fekete agyagos földjein csak öntözéssel lehetne magasabb termést elérni –, a hasonló beruházások nem látványosak és nem térülnek vissza olyan gyorsan, mint például a könnyűiparban. Csak a sorozatban pusztító aszályos nyarak után szokták napirendre tűzni a vízilépcsők ügyét, akkor sem túl nagy meggyőződéssel, ezt bizonyították a tiszaládi gátépítés kísérőjelenségei is.

A bérszinteket alacsonyan szabták meg, a falu termelőszövetkezetében az öreg parasztok többet kerestek, mint amennyit az építkezés a kubikusoknak fizetni tudott. Két brigád már az első elszámolási napon otthagyta a gátat, azon túl is állandó munkáshiánnyal küszködtek.

A szükséges személyzetet is csak nagy nehézségek árán tudták összeszedni. Az országban még csak egy vízilépcsőt építettek az ötvenes évek elején Tiszalökön, jórészt fogságba esett magyar SS-katonákkal, akik azóta már rég kiszabadultak, a vállalat pedig, mely ezt a munkát végezte, feloszlott, és az akkori irányító gárda nagy része más területekre került. Énekes jól mérte fel a helyzetet, mikor arra számított, hogy az általa ajánlott, jórészt szakképzetlen emberek is meg fogják találni itt a maguk helyét.

Flórián reggel hatkor ment ki a Tiszához, előbb egy bulldózert vezetett, később rábízták az egyik töltésszakasz gépi munkáinak irányítását, már besötétedett, mikor kerékpárján visszaért a faluba. Ritkán jutott hozzá, hogy ebédeljen, az étkezési utalványt esténként váltotta be, vacsora után elüldögélt az asztal mellett, csak ilyenkor találkozott a többi szakaszon dolgozó társaival.

Majd minden második-harmadik napon feltűnt egy-egy újonnan érkezett ember, akik elhelyezkedésük után tájékozódó sétára indultak, és bejöttek a vendéglőbe, a falu egyetlen világos pontjára. Tóth Pál, aki egy asztalnál ült Flóriánnal, gyakran talált köztük ismerősöket, sőt régi barátokat, odahívta őket magához. Flórián nem vett részt ezekben a beszélgetésekben, olvasott vagy levelet írt, hallgatta a cigányokat – hetenként két este játszottak –, nyolc órakor kifizette a vacsorához elfogyasztott pohár sörét, és hazament.

A kis ház, ahol eleinte csak ketten laktak Tóthtal, az elmúlt hetek alatt megtelt, a két szobában minden fekhelyet elfoglaltak már, sőt az udvari kis nyári konyhába is beraktak egy ágyat egy mérnöknő számára.

Mint a ház többi lakója, valaha ez a mérnöknő is az Államvédelmi Hatóságnál dolgozott, főhadnagyi rangban, alakja fiatalosan feszes és kisportolt volt, de indulatoktól felszántott arca jelezte, hogy már negyven év körül jár. Lánynevét használta – Lakatos Irmának hívták –, Flórián csak Tóth Páltól tudta meg, hogy férjezett. Flórián gyanúsnak találta a magyarázatként elmondott történetet, hogy a nő csak azért ment férjhez, mert egy külföldi akcióra küldték, és hajadonként nem kapott volna útlevelet, maga a Hatóság szervezte meg gyors esküvőjét egy idősebb mérnökkel.

Irma hamarosan a kis társaság középpontjává vált, anyáskodva bánt régi tiszttársaival, meghallgatta panaszaikat, és vigasztatra őket, a kis nyári konyhában minden este ült egy-két vendég, Flórián azonban nem tudta eloszlatni iránta érzett bizalmatlanságát.

Ahogy tavaszodott, és enyhült az idő, úgy növekedett a munkanapok hossza és intenzitása, április végén nagyjából kialakultak a töltések jövendő körvonalai, a kísérleti víztározó építkezése második szakaszába lépett. Bár megmaradt néhány kubikus, a munkahelyek nagy részét szerelők és technikusok vették át.

Egyik este Flórián tizenhét-tizennyolc éves fiúkat és lányokat látott a vendéglő egyik asztalánál, ruházatuk és viselkedésük mutatta, hogy pestiek, a cigányoktól slágereket rendeltek, és táncolni kezdtek a hátsó oszlopok közti szabad részen.

– Kik ezek?

– Valamilyen technikumi hallgatók – mondta Tóth –, itt töltik le a termelési gyakorlatukat.

Flórián napirendre tért a dolog fölött, felbontotta Zsófia levelét, melyet már reggel óta tartogatott a tárcájában, hogy nyugodt körülmények között olvashassa el. Alig jutott túl a megszólításon és a bevezető szavakon, mikor valaki a vállára tette a kezét, felnézett: magas, vékony, fiatal nő állt mellette, a lámpa épp a háta mögül világított, így csak nehezen ismerte fel Lendvai Juditot.

– Jó estét – mondta a lány –, már kerestem bent, az irodában.

Tóth felugrott, és hellyel kínálta a lányt:

– Sokáig marad?

– Egy hónapig – Judit a táncoló csoport felé intett –, velük jöttem. Szabad a maguk asztalánál vacsoráznom?

Még ki sem hozták az ételt, mikor Tóth egy újabb ismerőst fedezett fel, bocsánatot kért, és átült hozzá. A lány Flóriánra nézett:

– Miért nem jött el többé hozzánk?

– Nem nagyon tudtam volna miről beszélgetni. Endre bevonult?

– Igen, Pápára került a lapátos katonákhoz. Maga hogy érzi magát itt, Ládon? Nem bánta meg, hogy lejött?

– Minden egyszerűbb, mint Pesten.

– Merre dolgozik?

– Kint, a töltésen. A szivárgó rendszer árkait húzzuk.

– Megpróbálom én is odakérni magam.

A cigányok befejezték a zenét, a technikumi társaság leült, hívták maguk közé Juditot.

– Oda kell mennem hozzájuk, de holnap találkozunk. Viszontlátásra.

Flórián bólintott, és tovább olvasta Zsófia levelét.

A lánynak nem sikerült elintéznie, hogy Flórián munkacsoportjába kerüljön, így csak a vacsoránál találkoztak. Judit lelkendezve beszélt az építkezésen látottakról, Flórián szótlanul hallgatta, közömbös arca felingerelte Juditot:

– Maga nem érzi a romantikáját annak, amit csinál?

– Nem.

– És más munkáiban sem érezte?

– Soha. Mindig irigyeltem azokat, akiknek munka közben marad idejük, hogy el legyenek ragadtatva önmaguktól.

– De hát ha a munka csak kötelesség, akkor magának ki parancsolja meg, hogy dolgozzon? Maga már túl van azon, hogy valakinek engedelmeskedjen.

– Lehet.

– És akkor egyáltalán mi öröm marad?

Flórián vállat vont, és jelezve, hogy nem akarja folytatni a vitát, felállt az asztal mellől.

– Én is hazamegyek – mondta a lány.

Közös távozásuk csendes, de észrevehető feltűnést keltett, Tóth rá is kacsintott Flóriánra. Kint, azt utcán nem égtek a lámpák – sohasem lehetett tudni, mikor kapcsolják ki a közvilágítást –, Judit botorkálva járt a kikopott betonlapokon.

– Nem haragszik, ha magába karolok?

– Nem, nyugodtan.

A keskeny úton csak úgy mehettek egymás mellett, ha Judit szorosan hozzábújt Flórián vállához.

– Tóthék április 30-án rendeznek egy bulit. Nem jön el?

– Nem hívtak, nem is tudtam róla.

– És ha én hívom?

– Nehéz dolog, Judit. Nem véletlenül felejtettek el szólni nekem.

– Ne törődjön vele. Jól fogjuk érezni magunkat. Ugye eljön?

Flórián kényszeredetten bólintott. Megérkeztek a házhoz, melyben a lány lakott. Flórián kézfogással akart elbúcsúzni, de megdöbbenésére Judit lehúzta magához a fejét, hosszan megcsókolta, aztán belökve a kerítés kapuját befutott a házba, felsőtestét futás közben is egyenesen tartotta, melle alig rezdült a fekete pulóverben. Még be sem csukódott mögötte a ház ajtaja, mikor Flórián már továbbment.

Felkavarta Judit váratlan csókja, mióta húszéves korában felvette az egyenruhát, mindig nehezen szánta rá magát, hogy kapcsolatot kössön, Zsófia előtt csak egyetlen tartós, komoly viszonya volt.

Még 1948-ban, fiatal tiszt korában a parancsnoka egyszer behívatta magához, és megkérdezte, miért nem nősül meg? A kommunisták ellen gyakran felhozták azt a vádat, hogy szét akarják zülleszteni a családi élet normális kereteit, épp a kommunista tiszteknek kellene meggyőző ellenpéldát mutatniuk. Bár ez a kívánság természetesen távolról sem számított parancsnak, az akkor huszonhárom éves Flórián igaznak érezte, és lelkiismereti kötelességének tartotta, hogy eleget tegyen neki.

Alig egy éve élt fönt Pesten, a nap szinte minden óráját lefoglalta a tanulás és a szolgálat, gátlásai még nem oldódtak fel, a ritka szórakozási alkalmakat sem használta ki, néhány vele együtt iskolára került falusi lányon és a bajtársait meglátogató rokonokon kívül alig ismert nőt, ezek közül pedig egyet sem talált megfelelőnek.

A parancsnoki szobából kijövet megakadt a szeme a titkárnőn, huszonnégy-huszonöt éves, vékony, fekete nő volt, Lóth Magdának hívták. Apja, Lóth Dezső a Tanácsköztársaság vezetői közé tartozott, a forradalom bukása után Moszkvába emigrált.

Flóriánnak már régebben megtetszett a zárkózott, de kedves és művelt nő, de csak most, a parancsnoki figyelmeztetés hatására merte rászánni magát, hogy randevút kérjen tőle. Sokáig jártak együtt, úgy tervezték, hogy összeházasodnak, de ahogy a Rajk-pört követő hullámok Flóriánt is elérték, Magda szakított vele. Flórián nem haragudott ezért, belátta, számára az öngyilkossággal lenne egyenlő, ha fenntartaná ezt a kapcsolatot. 1956 októberében, mikor kiszabadult a börtönből, és feljött Pestre, kereste Magdát a régi lakásukon, de a nőnek nyoma veszett.

Az elmúlt éveket Zsófia töltötte ki, Flórián még sohasem érzett olyan nyugalmat és biztonságot, mint mellette, hitt benne, és akarta, hogy kapcsolatuk folytatódjon Zsófia hazatérése után.

Sajnálta Juditot, és nem értette, hogy a lány mi vonzót találhat benne, majdnem húsz év különbség volt köztük, és Flórián tudta magáról, hogy valódi koránál is idősebbnek látszik. Csak az az egy magyarázat kínálkozott, hogy Lendvai szőtt olyan legendákat az ő személye köré, amelyek megzavarhatták a lányt. Flórián elhatározta, hogy a lehetőséghez képest el fogja kerülni Juditot, és ha mégis sor kerül egy újabb beszélgetésre, elmondja véleményét az egész ügy értelmetlenségéről.

Hazaért, az udvari nyári konyhában most is égett a villany, Lakatos Irmánál ma este is társaság gyűlt össze. Flórián lefeküdt, elalvás előtt még olvasott néhány oldalt.

Április 30-án Flórián elkérte a vállalati motorcsónakot, és kirándulásra ment. Felhúzott a tiszabalsai híd romjaihoz, a hidat még a háborúban robbantották fel a visszavonuló németek, azóta egy komp bonyolította le a forgalmat a folyó két partja között.

Kiszállt, megnézte a híd épen maradt bejárati pilonját, a roncsolt testen még látszott a robbanásnál megégett, felkunkorodó festék. Flórián végigsétált az ártéri úton, itt háborítatlanul éltek azok az állatok, melyeket Tiszaládon kiirtottak vagy elkergettek a gépek. Madarak tűntek fel, szitakötők, a sötét fák alatt kráterszerű belső tavak alakultak ki, egy-egy ormótlan kő gátolta a lefolyásukat, csak a peremükön nyomódott bele a puha talajba néhány régi, talán még előző évi gumicsizmás lábnyom, a vízben ebihalak és siklók úszkáltak. A magas fűvel benőtt csapásokon pókháló ringott, a vékony szálakon vízcseppek ültek meg, messziről úgy látszott, mintha az egész hálót üvegből fonták volna.

Felkapaszkodott a töltés oldalán, és lemosta a gumicsizmáját, szeretett volna enni valamit, de a kis, part menti csárdában csak májkonzervet, vékony sózott szalonnát tudtak adni, és készételként üveges pacalpörköltet, melynek tetején összegyűlt a barna zsír, inkább egy szelet kenyeret kért, és sört ivott.

Sokáig elüldögélt a csárda előtti padon, mely úgy volt elhelyezve, hogy a rajta ülők a komp és a vonat érkezését is láthassák, már hat óra is elmúlt, lement a nap, mikor újra beszállt a motorcsónakba. Nem akart sietni, úgy gondolta, ha kilenc felé ér haza, Judit már nem fogja keresni, és nyugodtan, egyedül töltheti el az estét. Ellökte magát a parttól, de nem kapcsolta be a motort, csak a víz sodrására bízta magát, úgy számolt, ennek a segítségével óránként három-négy kilométert tesz meg.

Végigterített egy pokrócot a csónak padlózatán, hanyatt feküdt, és gondolatok nélkül bámulta, hogy tűnnek fel az első csillagok. Vékony füst szivárgott a víz fölé, valahol tűz égett, de Flórián nem emelte fel a fejét, hogy megnézze. Gyerekkora május elsejéire gondolt, nagyapja az ünnep előtti este megborotválkozott, felvette sötét ruháját, mellénye zsebébe betűzte olcsó krómozott óráját, kézen fogta őt, és bementek Miskolcra. Szokásban volt, hogy a szervezett munkások egy csoportja bent, a Munkásotthonban töltse ezt az éjszakát. Az udvaron tűz égett, sokan körülülték, és szalonnát sütöttek, de Flórián nem ment oda hozzájuk, a lángok fényében nagyapját nézte, az öregember beszélgetett régi társaival, vagy énekelt, kihúzta magát, arcáról eltűnt az állandó tic-szerű rángás, olyan volt, mint forradalmi történetei hősei, akikről esténként mesélt Flóriánnak. És hajnal felé, az udvar mélyén megszólalt egy dob, pergésére valamennyien beálltak a sorba, és elindultak, hogy a város szélén találkozzanak a többi felvonulóval.

Valamelyik távoli faluban nyolcat harangoztak, Flórián felkönyökölt, és kinézett a partra, bal oldalt már látszott az épülő gát sziluettje, mögötte a falu. Vagy a távolságot becsülte fel rosszul, vagy a magas víz hozta a szokásosnál gyorsabban.

Kikötött, és leadta a motorcsónakot a parti őrnek. Még korainak találta, hogy hazamenjen, sétára indult a faluban. Ebben az évben ez volt az első valóban meleg, nyárias este, a kétnapos ünnepre hazajöttek az idegenben dolgozó munkások és diákok is, a főutcán nemcsak a gyalogjárdát, de a kocsiutat is ellepték az emberek.

Az egész falut betöltötte az iskolából és a KISZ-klubból áradó tánczene, a betonozott iskolaudvaron táncoltak a párok, az udvart szinte kettéosztotta az első világháborús emlékmű bevetődő árnyéka, egy fegyverére támaszkodó katona alakja. A párok ráléptek az árnyékszuronyra és a púpszerűen ormótlan hátizsákra.

A tanács földszintes épületével szemközt, egy utcai lámpa alatt egy öregember kézikocsira rakott ruháskosárbál édességet árult, csak ritkán vásároltak tőle egy-egy grillás csemegét vagy sósborszesszel töltött cukrot, az öreg nem is kínálta áruit, a lámpaoszlopnak dőlve elmerült gondolataiban.

Flórián még akart várni egy félórát, bement a vendéglőbe, a nagy teremben a község és az építkezés vezetői mulattak, Flórián hátul, a söntésben ült le. Az asztalnál két gumicsizmás, de fehér inget viselő kubikos azzal foglalkozott, hogy a sörösüvegekről óvatosan lefejtették a címkét, tekercsbe hajtva bedugták az üvegbe, és egy hosszú ceruza segítségével megpróbálták a belső falra ráragasztani. Vihogva előre élvezték a sörgyári üvegmosók elképedését.

Kilépve a vendéglőből újra megcsapta arcát a Tiszáról fújó, meleg szél, változatlan erővel harsogott a tánczene, az iskolaudvarból már kijött néhány pár, és a sötét fáknak támaszkodva beszélgettek. Az utcán nem csökkent az ünneplőbe öltözött sétáló tömeg, bár a két kocsmát és a cukrászdát is megtöltötték, énekszó hallatszott ki, úgy tűnt, mintha a falu már hónapok óta készült volna, hogy ezen az estén kitombolja magát.

Flórián igyekezett minél hamarabb elhagyni a népes főutcát, csak az elhagyatott piactéren lassította le a lépteit. Elnyomta magában a feltörő bánatot, hogy mint életében már annyiszor, ma este is kívül maradt az ünneplő közönségen, ilyen estéken világosan érezte életének reménytelen elmúlását.

Vigasztalásul a könyvre próbált gondolni, amely az ágya mellett feküdt, Joseph Conrad kisregényeit hozta ki a könyvtárból, úgy gondolta, ma a szokottnál tovább olvas majd, másnap reggel nem kell korán kelnie.

A kis, kétszobás házban és az udvari épületben nem égett fény, Flórián megkönnyebbült: lakótársai máshová mentek át ünnepelni. Benyitott a nagyszobába, és meggyújtotta a villanyt, délután még itt járt a takarítónő, kicserélte az ágyneműt, és halomba rakta az asztalon összegyűlt újságokat, a csomó tetején egy három évvel ezelőtti „Kanadai Magyar Munkás” példány feküdt, melyről senki sem tudta, hogy került ide, minden újonnan érkező ezt olvasta el először.

Meleg volt, úgysem tudott volna elaludni, Flórián csak a cipőjét vetette le, és végigdőlt az ágyon. Felnyitotta a zöld fedelű könyvet „A Nárcissus négeré”-nél:

„De Singleton csupán gyermeke volt az időnek; egy elhamvadt, feledésbe ment nemzedék emlékének magányos őrzője. Társai, akik némaságát értenék, már elhagyták – társai, akik tudták, hogyan kell élni a lét határán túl és az örökkévalóság látványán innen. Erősek voltak ők, miként erősek mindazok, akik nem ismernek sem kételyt, sem reményt…”

Meghallotta, hogy kinyílik az udvari kapu, letette a könyvet, csodálkozott, hogy valaki már ilyen korán hazatér. Kopogtak a szoba ajtaján:

– Ki az?

Judit lépett be:

– Jó estét. Azt ígérte, hogy eljön velem a bulira. Már olyan régen sétálok itt a ház körül, de csak most láttam meg, hogy ég a lámpa.

Flórián felült az ágyon:

– Nincs kedvem mulatni.

– Akkor én sem megyek.

A lány leült egy székre, kinyílt hosszú, zöld horgolt nyári kabátja, alatta mélyen kivágott, bordó aranyszálas ruhát viselt.

– Ennek nincs értelme, Judit. Én nem vagyok megfelelő partner tizennyolc éves lányoknak.

– Az szép magától, hogy legalább a feleségére nem hivatkozik.

– Őt is mondhatnám.

– De hát milyen szerelem az, hogy elengedi őt évekre?! Maga szabadulni akart tőle.

– Lehet, de nem azért, hogy mással kezdjek.

– Én nem is akarok a helyébe lépni. Mit kértem magától? Jöjjön el velem egy bulira, mert csak magával érezném jól magam. Olyan buta és csúnya vagyok, hogy egy estére sem lehet elviselni engem? Ha nem jön el, egész éjjel itt fogok ülni magánál. Komolyan mondom.

Flórián vállat vont, bosszantotta a szerep, melyre rákényszerült, naivnak és tetszelgőnek érezte a magatartását:

– Jól van, de menjen ki a konyhába, amíg átöltözöm.

Tóth Pálék túl a falu határán az Állami Gazdaság régi földszintes irodaépületében gyűltek össze. A Gazdaság nem tartotta érdemesnek tatarozni a házat – olyan rossz állapotban volt, hogy a közelben elhaladó vonatok rezgésére néha foltokban vált le a vakolat –, inkább Lád főterén építettek egy újat, és ezt átadták a Vízműépítő Vállalatnak munkásszállás céljára.

A lakók a kettős ünnepre hazamentek, mint később kiderült, a házban csak három egykori államvédelmis maradt, ők hívták meg magukhoz a társaságot.

Az országúttól egy feltúrt kavicsösvény vezetett be a házig, már messziről látszott, hogy valamennyi ablakot becsukták, és mögöttük alig néhány lámpát gyújtottak meg. Flóriánék az ajtót is zárva találták, csak hosszas zörgetésre nyílott ki.

Lakatos Irma tűnt fel az ajtóban, körülötte dohányfüst és italszag tódult ki, megcsókolta Juditot, és ha Flórián önkéntelenül hátra nem lép, őt is megcsókolja.

– Úgy örülök, hogy mégis eljöttek.

A társaság a hálóteremnek használt nagy szobában zsúfolódott össze, tizenöt-húszan lehettek, vörös bort és vízszínű törkölypálinkát ittak. Az új vendégek belépésére elhallgattak – hiszen Flórián nem tartozott a meghívottak közé –, majd az egyik ágyról felkelt egy fehér inges, kibontott nyakkendőjű férfi, Flórián csak közelről ismerte fel benne Tóthot, poharat nyomott a kezükbe, és koccintott velük, rövidesen folytatódott a megszakadt társalgás.

Juditot azonnal elsodorták mellőle – a kis oldalsó helyiségben magnetofon szólt, és táncolni lehetett, és eddig Irmán kívül csak két nő volt, Pestről lejött hozzátartozók. Flórián leült az egyik ágy szélére, körülötte fel-felcsattant az ének, egymást követték a régi indulók és az ötvenes évek elejének mozgalmi dalai. Flórián is meghatódott, énekelni nem szeretett, csak magában dünnyögte a dallamot.

Kezében egy pohárral Lakatos Irma ült le mellé, ivott egy kortyot, aztán ujját végighúzva az ágyterítő mintázatán, megkérdezte:

– Maga miért haragszik rám?

Flórián el akarta kerülni a vitát:

– Miért haragudnék? Semmi bajom sincs magával.

– Nem igaz. Gyanakodva néz rám, és be sem jön abba a szobába, ahol én vagyok – önkínzó és gúnyos mosoly ült ki az arcára, természetellenesen kifestett szeme kitágult. – Lenéz engem? Azt hiszi, bűnös vagyok, vér tapad a kezemhez? Vegye tudomásul, hogy hiába voltam ávós, a Rajk-pör után engem is lecsuktak, csak nem Recskre kerültem, mint maga, hanem Állampusztára. Lehet, hogy sokkal közelebb álltam Rajkékhoz, mint maga, mikor kijöttek Kispestre, a pártbizottságra, utána mindig benéztek hozzánk, és az anyám lángost sütött nekik.

Újra ivott, Flórián nem szólt közbe, látta, hogy Irma szándékosan lovalja magát indulatba, ki akarta várni, amíg tisztázódik a nő valódi mondanivalója.

– És én sem álltam be a janicsárok közé. Százezer forint rehabilitációt kínáltak, még mindig ott van a bankban. Azt akarták, hogy visszamenjek, nem sok olyan elhárító tisztjük van, mint én, három diplomát szereztem, nyelveket tudok, vívni, síelni, célba lőni, de én sohasem fogok egy asztalhoz ülni azokkal, akik magukhoz ölelik legjobb bajtársaim gyilkosait. Nem engedtek elhelyezkedni, a kurvák és zsebes lányok, akikkel együtt voltam Állampusztán, azok vittek be magukkal a takarítóvállalathoz, és a Belügy még onnan is kirúgatott.

Még be sem fejezte a mondatot, mikor az asztalnál, melyre az italokat rakták, veszekedés tört ki. Valaki egy régi református énekbe kezdett – valószínűleg részegségből vagy tréfából –, de a mellette álló, zsidó származású társa provokációnak fogta fel, és a „Sömá jiszróél”-lal próbálta túlharsogni. Irma felugrott, és néhány csendes, de határozott szóval szétküldte a veszekedőket, aztán visszajött:

– Higgye el, semmi más nem köt már az élethez azon kívül, hogy ezeken a szerencsétleneken segítsek. Bent, a Belügyben is megmondtam, csak abban az egy esetben vagyok hajlandó visszamenni, ha az ő ügyüket is felülvizsgálják.

– Igen, ezt ők is érzik, és szeretik magát.

Irma hátradőlt, és becsukta a szemét:

– Rettenetesen fárasztó. A lelkük mélyéig meg vannak sértve, és ez tönkretette az idegeiket, az önbizalmukat, elveszi az erejüket. Van olyan köztük, régi megbízható elvtárs, kitűnő minősítéssel, aki vallási mániába esett, egyházi adót fizet. Tudja, hányszor kellett úgy viselkednem, mintha szerelmes lennék beléjük, hogy visszaadjam az önbecsülésüket? Jöjjön, mutatok valamit.

Kivitte Flóriánt a konyhába, behúzta maguk mögött az ajtót, és egy kitépett kockás noteszlapot vett elő:

– Olvassa el.

Flórián a lapot a falra szerelt lámpához emelte:

Flórián csodálkozva engedte le a papírt:

– Maga gyereket akar Tóthtól?

– Nem, nincs is vele viszonyom.

– Akkor mire való ez az írás?

– Tóth nagyon rossz passzban volt, öngyilkosságról képzelődött, csak úgy lehetett átmenteni őt egy bizonyos estén, ha engedtem, hogy ilyen dolgokról beszéljen. Ezt a nyilatkozatot is ő akarta megírni.

Kezét Flórián felé nyújtotta:

– Ha mi ketten összefognánk, Flórián, még többet tudnánk segíteni rajtuk. Szeretném, ha barátok lennénk.

Ez a beszélgetés Flóriánt az első pillanattól taszította, Irma hivalkodása szenvedéseivel, homályos ügyei és az a szemforgató önteltség, mely áradt a szavaiból. Bizonytalan rossz érzése a nő iránt határozott gyanúvá erősödött, úgy tett, mintha nem venné észre a kinyújtott kezet:

– Nem vagyok barátkozó természet. Ne haragudjon, meg kell keresnem Juditot.

A lány már várta a nagyszobában:

– Hol volt?

– Menjünk, Judit.

– Maradjunk még egy kicsit. Mi történt?

Flórián nem szólt, csak egy utálkozó mozdulatot tett, a lány vigasztalta:

– Ne törődjön vele, csináljunk úgy, mintha csak mi ketten lennénk itt.

A sarokban megint új dalba kezdtek:

– „Jedan, dvá, jedan, dvá, omládina Titová…”

– Mi ez? – kérdezte Judit.

– Ez volt a nemzetközi vasútépítő brigádok egyik indulója, még 1946-ban, Jugoszláviában.

– Egész este indulókat énekelnek. Maguk ennyire szerették?

– Minden korosztály szeret valamilyen zenét. A miénk az induló volt, a maguké a twist, nem tudom.

– Én sem tudom.

– Hogy lehet az?

– Én más vagyok, mint a többi tizennyolc éves. Nekem már tizennégy éves koromban felnőttnek kellett lennem, mikor anyu meghalt, én tartottam össze a családot, és emellett tanultam. Többet is, mint az iskolában kellett: zenét, angolt, németet. Én nem jártam bálokba, és nem ültem be az eszpresszóba a barátnőimmel végigbeszélgetni az estét. Minden percről el tudok számolni – összekulcsolta a kezét a térdén –, igen, különb vagyok, mint bármelyik tizennyolc éves lány, akit ismertem. Nem tart beképzeltnek?

– Nem, maga rendes lány.

– De mondja meg, mihez kezdjek ezzel a különbséggel, nem vonulhatok félre, nem csinálhatok szobrot magamból, hiszen minden, ami érték, csak úgy ér valamit, ha visszakerül az emberek közé. Kinek adjam azt, amin gondolkoztam, amit képzelek? – Flóriánra nézett. – Miért nem kellek magának?

– Elmegyek, Judit.

– Ez magának nem jár semmi felelősséggel, csak addig marad velem, ameddig akar.

– Nem akarom elkezdeni sem.

– És miért fél, ha egyszer olyan biztos magában?

– Unom már kipróbálni, hogy mennyit bírnak el az idegeim.

– Én itt maradok – mondta a lány, és ügyetlen nagy kortyokat ivott a pálinkáspoharából. Flórián ránézett, tudta, hogy hiába figyelmeztetné, bólintott:

– Ahogy akarja.

Flórián kiment a házból, az út fölött meleg, fojtogató köd lebegett, sietve tette meg az utat hazáig a már elcsendesedett falun keresztül. Ágyán ott hevert a nyitott könyv, tovább olvasta a leírást Singletonról, az öreg kormányosról, bár minden szót már-már kívülről tudott:

„Bárdolatlan volt, de nem is lehetett más – nem ismerte az emberi vonzalmak édességét, nem az otthon menedékét, de a keskeny, sötét sírgödörtől sem kellett rettegnie. Az utódok már az elégedetlen föld felnőtt gyermekei. Kevésbé gonoszok, de kevésbé ártatlanok is, kevésbé pogányok, de talán kevésbé hivők, és ha megtanultak beszélni, megtanultak siránkozni is…”

Sokáig olvasott, csak akkor oltotta el a lámpát, mikor meghallotta Lakatos Irma és a vele együtt hazatérő férfiak éles nevetését.

A kísérleti víztározó építkezése befejeződött, a gátak és a beépített műszerek megfeleltek az előzetes próbákon, megkezdődött az árasztás. A Tiszán két motoroshajó horgonyzott le az építkezés magasságában, szivattyúkkal átemelték a vizet a töltésen. A hatalmas területen naponta csak néhány centit emelkedett a víz, majdnem két hét telt el, amíg elérte a tervezett magasságot.

A munkatempó ebben az időszakban erősen lelassult, csak kisebb javításokra volt szükség, a mintegy háromszáz embert összevonták öt nagy lakókocsiba, és a kocsik környékén töltötték el az ügyeleti időt. A kényszerű tétlenség nem tett jót nekik, bekéredzkedtek vagy beszöktek a faluba, és ittasan tértek vissza a gátakra.

Flórián is rászokott, hogy valahányszor bemegy a központi irodába, megigyon egy üveg lengyel sört. A sörnek furcsa muskotályos mellékíze volt, az erős napsütésben Flórián néha meg is szédült tőle. Naponta már öt-hat üveggel is elfogyasztott, éjszakánként, ha felriadt álmából, sokszor tett szemrehányást magának: ez teljesen értelmetlen – ismételgette –, nem szabad többet innom napi két üvegnél. Néhány napig fegyelmezte is magát, de nem tudta elviselni a ládi főutca nyomott hangulatát, és minden fordulónál újra ivott.

Tóth Pálon is erőt vett az az időszaki alkoholizmus, melyet ő dypsomániának nevezett, a rohamok közti nyugodt periódus egyre rövidült, egy hónapban egy hetet sem bírt ki ital nélkül. Részegségében egy botrányt is provokált.

Az építkezésen dolgozott egy talajvízszint-süllyesztő brigád, mely régi magyar SS-katonákból állt. A hadifogolytáborban tanulták ki ezt a szakmát, és szabadulásuk után is folytatták, több mint tízéves gyakorlatukkal versenytárs nélküli specialistáknak számítottak. A tiszaládi építkezés is akkor jött lendületbe, mikor hosszas huzavona után végül mégis sikerült kikérni őket a vállalat központjától.

Öten voltak, hallgatag, de erős gyakorlati érzékű emberek, közülük a legfiatalabb is betöltötte már a negyvenedik évét. Dunántúli sváb környékről származtak, de mindannyian Tiszalökön nősültek meg, itt töltötték ugyanis fogságuk idejét, és szabadulásuk után is ezt a falut jelölték ki számukra kötelező tartózkodási helyként. Ládon mindegyikük önálló lakást követelt magának, mert elhozták a családjukat is. Az asszonyokat elhelyezték a vállalat irodáiban, gyerekeiket pedig beíratták az iskolába, és hogy a munkahelyek állandó változása ellenére se veszítsenek évet, összefogtak, és közös házitanítót szereztek nekik. Otthon, Tiszalökön berendezett házat hagytak, valamelyik családtag őrizetére bízva, de itt is vásároltak bútort, televíziót, motorkerékpárt.

Kiváltságokat igénylő, hallgatagon is fölényes magatartásuk sok ellenséget szerzett nekik, különösen az egykori ávéhások csoportja figyelte őket gyanakodva. Összecsapásokra azonban nem került sor – lehet, hogy csak a munka természete miatt, amely a talajvízszint-süllyesztő brigádot elkülönítette a többiektől –, de most a kényszerű tétlenség egy helyre kényszerítette őket.

Flórián nem tudta, min tört ki a veszekedés Tóth Pál és a svábok között, a faluból visszatérve, már a gátról látta, hogy az egyik lakókocsi mellett sűrű kupac verekszik a letaposott füvön. Tíz-tizenkét ember támadt a brigádra, Tóth Pál mellett néhány ávéhás és a legrosszabbul kereső kubikosok, a többiek nem avatkoztak bele, széles karéjban állva figyelték a verekedést.

Flórián lerohant a töltésről, de hiába próbálta szétválasztani a párokat, azok egyre kíméletlenebbül törték egymást, csak nagy nehezen talált néhány embert, akik segítettek neki a rendcsinálásban.

A verekedés résztvevőit beidézték az irodába, mindkét fél azt állította, hogy a másik provokált, a semleges munkások közül senki sem volt hajlandó tanúskodni. A vezető mérnök szerette volna elsimítani az ügyet, de a brigád elégtételt követelt: bocsássák el azonnal Tóthot és még négy társát. Mivel ezt nem tudták keresztülvinni, a postáról felhívták a vállalat budapesti központját, és új munkahelyre kérték magukat, családjukkal együtt hamarosan elhagyták Tiszaládot.

Flóriánt ez a botrány aggodalommal töltötte el, és jobb szerette volna, ha valamilyen formában megbüntetik Tóthékat, attól tartott, hogy ezek után vérszemet kapnak, és szabadon kiélik eddig még úgy-ahogy megfegyelmezett indulataikat.

Idegenkedett attól, hogy megpróbálja meggyőzni Tóth Pált azokról a veszélyekről, melyeket magatartásuk felidézhet, már rég nem hitt benne, hogy magyarázat vagy jóindulat megváltoztathatja erőszakos szándékukat, mégis belement egy beszélgetésbe. Tóth látszólag figyelmesen hallgatta végig, de Flórián látta rajta, hogy nem veszi komolyan, és ezt mutatták a megismétlődő botrányok is.

Elszánta magát, és levelet írt Énekesnek, úgy gondolta, ő az egyetlen ember, aki hatni tud rájuk.

Énekes még azon a héten lelátogatott, hivatalosan azért, hogy mint a műszaki főosztály vezetője megvizsgálja a víztározón végzett munkákat, és döntsön a felszabaduló gépek további felhasználásáról. Flóriánt kérte maga mellé kísérőnek, de egy-egy mérnök és technikus is csatlakozott hozzájuk, akik különböző problémákat akartak megbeszélni a központ emberével. Már dél is elmúlt, mire végeztek az ellenőrzéssel, ebéd után Énekes és Flórián motorcsónakkal kimentek a nyílt Tiszára, ahol végre tanúk nélkül beszélhettek.

Flórián beszámolt a botrányokról, és kérte az öregembert, hogy figyelmeztesse Tóthot és társait. Énekes felháborodott:

– Köszönöm, hogy szólt, le fogom törni a szarvukat. Végeredményben nem kéjutazásra küldtem ide őket. Lakatos Irmát nem figyelmeztette az ügyre?

– Nem gondoltam rá.

Énekes felfigyelt:

– Valami bajuk van egymással?

Flórián kelletlenül hallgatott, az öregember megrázta a fejét:

– Nincs igaza, Flórián, Irma nagyon rendes, használható ember. Bátor és ügyes. Sohasem felejtem el az első akcióját, mikor 1947-ben szétrobbantotta a Műegyetemen a nyilas diákszervezkedést. Kitette a gomblyukába a szárnyas síléceket.

– Az mit jelent?

– Ez volt akkor az illegális nyilasjelvény. Száll a sí, egybeolvasva Szálasi. Elfogadták Irmát Erdélyből menekült úrilánynak, felderítette az összes kapcsolatokat. Ritka bravúr volt. És azóta is csak a legjobbakat mondhatom róla.

Flórián vállat vont:

– Lehet. Én nem tudok közös hangot találni vele.

– Próbáljon egy kis erőszakot tenni magán, higgye el, megéri. De nemcsak ezért jöttem le most Tiszaládra, már régóta szeretnék beszélni magával. Hoztam valamit, aminek örülni fog – lassú mozdulatokkal kutatta végig sportzakója zsebeit –, elképzelheti, milyen fáradság volt, először is megtalálni, utána pedig ellopatni az archívumból. Három ember foglalkozott vele egy fél évig.

Belső zsebéből kivett egy összehajtogatott, gondosan átkötözött borítékot, felbontotta: egy vörös, vászonkötésű, ötágú csillagos lobogó rajzával díszített, régi Magyar Kommunista Párt-tagkönyv került elő belőle, Flórián felé nyújtotta:

– Nézze meg, talán ismerős.

Flórián kinyitotta a tagkönyvet, az évektől és a raktárak dohos levegőjétől megfakultan saját nevét és adatait látta a belső lapon, fiatalkori, még bajuszos fényképét, alul pedig Rákosi sokszorosított, indigószínű aláírását.

– Ez az én régi tagkönyvem?

– Igen, kész csoda, hogy ennyi idő után meg lehetett találni.

Flórián belelapozott a könyvbe, három bélyeggel teleragasztott oldal után üres lapok következtek:

– De én ezt leadtam 1948-ban a pártegyesülésnél, és MDP-tagkönyvet kaptam.

– Azt csatolták a maga vádanyagához, és azzal együtt eltűnt. Lehet, hogy 1956-ban égették el.

Flórián becsukta a könyvet, de nem engedte el:

– Nekem adhatná?

– Én akartam kérni, hogy fogadja el.

Énekes áthajolt a csónak peremén, kihalászott egy úszó zöld ágat, egyenként tépdeste le róla a leveleket:

– Talán jobb is, hogy épp ez a tagkönyv került elő, ennek a pártnak tiszta és romlatlan az emléke. A bajok később kezdődtek, abban az időben még maga és én is egyetértettünk. Mit gondol, nem érkeztek el újból ezek az idők?

– Ezt mire érti?

– A rendszernek ma éppúgy szüksége van ránk, mint 1945-ben vagy 1946-ban, mikor még nem dőlt el a hatalom sorsa.

Flórián fanyarul mosolygott:

– Védjék meg a rendszert a kedvencei: a hivatalnokok és a funkcionáriusok. Esetleg az élen járó műszaki értelmiség is segíthet nekik. Már unom, hogy ha baj van, mindig minket eresztenek el a láncról.

Énekes visszadobta a csupasz ágat:

– A rendszernek nincsenek kedvencei, épp az a legnagyobb hibája, hogy nem tartotta fontosnak lekompromittálni az embereit. Nem követelt tőlük szerepléseket, kiállást, nyilatkozatokat. Ha holnap kitörne egy balhé, mondjuk, egy katonatiszt egyszerűen ledobhatja az egyenruháját, fehér inget vehet föl, és bárhol szónoklatokat tarthat: drága magyar testvéreim. Ahelyett, hogy fogcsikorgatva és átkozódva, de ne maradjon más választása, mint hogy odafeküdjön mellénk a barikádra.

– Mit ér az ilyen ember?

– Többet, mint képzeli. Még ha gyáva, és nem is csatlakozik hozzánk, de legalább egy puskával kevesebb lesz a barikád túloldalán.

– Nem érdekel.

– Nem igaz. És amit az előbb mondott, hogy védjék meg mások a rendszert, maga lemond erről az ismétlődő megtiszteltetésről, azt sem gondolhatta komolyan. Ez alól nem kaphatunk felmentést, akárhogy is alakul a személyes sorsunk.

Flórián még mindig a kezében tartotta a piros fedelű párttagsági könyvet, fedelén két vastag törésnyom húzódott, ujjaival próbálta kiegyengetni.

– Gondolhatja, hogy én sem vagyok elkényeztetve a rendszertől – mondta Énekes –, a lehető legnyugodtabb lelkiismerettel ölbetett kézzel figyelnék minden változást, ha fel tudnám tenni, hogy valami jobb következik. De nem lehetnek illúzióink, Magyarország nem Anglia, itt változások esetén nem becsületbíróságok ítélkeznek, patikamérlegre téve az érveket, hanem pillanatok alatt vér folyik.

Flórián közbe akart szólni, de eszébe jutott, hogy nem is olyan régen, szinte éppen ezekkel a szavakkal magyarázta el a helyzetet Zsófiának. Énekes komoly, majdnem ünnepélyes arccal beszélt tovább:

– Minden eddiginél sötétebb fasiszta erők készülődnek. Talán nincsenek is sokan, de már kinőttünk abból a tévedésünkből, hogy valamilyen akció csak akkor válik veszélyessé, ha már egymillió emberre átterjedt. Kis összefogott, elszánt erők mozgatják a társadalmat, és ezek a számok bármikor tudnak nullákat vonzani maguk után. Ezt megtanulhattuk volna a saját párttörténetünkből is, Lenin még akkor sem volt abszolút erőfölényben, mikor a forradalom már áttört.

A csónak már fent járt velük a Tisza-híd roncsai körül.

– Kiszálljunk? – kérdezte Flórián.

– Vissza kell mennem Pestre, vár a kocsi.

Flórián nagy ívben visszafordította a csónakot, Énekes az órájára nézett, orvosságot vett be, és ivott a vizesüvegből:

– A harmincas évek elején Németországban éltem, akkor láttam azt, ami most nálunk folyik: egy szégyenlős államot, mely nem mer élni a hatalmával, és átengedi a pozíciókat saját eljövendő gyilkosainak. Sajnos, Weimar óta keveset változtak az idők, akkor is a Rotfront embereivel voltak tele a börtönök, ma is annak kell kockáztatnia, aki nem támadja, hanem védi az államot. A módszerek talán annyit finomultak, hogy ma már nem mindig küldik börtönbe az illetőket, néha beérik annyival, hogy múzeumba rakják. Vagyunk néhányan, akiknek mégis vállalni kell ezt a sorsot. Nem akar közénk tartozni, Flórián?

Flórián már hónapok óta sejtette, hogy egyszer valamilyen formában fel fogják tenni ezt a kérdést, most mégsem tudott mit válaszolni. Énekes megnyugtatólag intett:

– Ne képzeljen valami romantikus szervezkedést, milyen akcióra is készülhetnénk mi? Csak annyi az egész, hogy ha baj lesz, tudjuk, kire számíthatunk, és hol találjuk meg az embereinket. Nincsenek illegális nyomdáink és titkos tagkönyveink, azt az egy régit kivéve, amit most magának visszahoztam. Nem akarok semmiféle nyilatkozatot magától. Tudom, hogy pontosan megértette, miről van szó.

Flórián maga elé nézett, és nem válaszolt. Este otthon a régi tagkönyvet fehér papírba takarta, és a belső zsebébe tette.

Már a legközelebbi napokban megmutatkoztak Énekes látogatásának következményei, Flóriánt meglepte a titoktartásnak az a nagy fokú hiánya, mellyel az öregember az ügyet lebonyolította. Lakatos Irma egy elejtett mondattal jelezte: tud arról, hogy Flórián visszakapta régi MKP-s tagkönyvét, egyik este pedig Tóth Pál ült le a vendéglőben Flórián asztalához. Mint az utóbbi időben mindig, most is be volt rúgva, duzzadt, vörös nyelve gyakran a fogai közé csúszott, alig lehetett érteni a szavait:

– Tudja, maga, ki vagyok én? Ha én 1956-ban meghalok, utcát neveznek el rólam, úgy látszik, az a baj, hogy életben maradtam. Most mindenki hősködik, de én voltam az egyetlen, aki be mertem menni a Kilián-laktanyába a felkelők, a kulákkatonák közé. Én derítettem fel a védelmi állásokat, lefényképeztem mindent, és visszaszöktem Gödöllőre, az oroszokhoz. Mikor november negyedikén megindult a támadás a Kilián ellen, én mentem a tankok előtt nyitott gépkocsiban, és jeleztem a célokat – elkapta Flórián kabátját, és kiabálni kezdett –, ezerszer, egymilliószor meghalhattam volna, és maga bemószerolt engem! Maga, akit a barátomnak tartottam. Tudja, mi maga? Egy nyomorult kripli.

Flórián egy rántással kiszabadította magát:

– Vigyázzon a kezeire, mert magára borítom az asztalt.

– Maga szólt Énekesnek, vagy nem?

– Igen, én voltam, nem lehetett tűrni, amit csinált.

– Azt csinálok, amit én akarok.

– Vegye tudomásul, hogy a maga botrányaiba negyven-ötven ember is belebukhat. Menjen el innen, és őrjöngjön a saját számlájára.

– Majd megláttuk, hogy ki fog elmenni innen.

– Nem vitatkozom magával.

– Ahogy fölkelünk ettől az asztaltól, én többé nem akarom megismerni magát.

– Rendben van, de még egyszer mondom: ez nem jelenti azt, hogy ezentúl bármit csinálhat.

Hamarosan kiderült, hogy Tóth nem törődik sem Flórián, sem egykori parancsnoka figyelmeztetésével, nem változtatott életmódján. Mind több időt töltött együtt Lakatos Irmával, június végén a ház lakóinak legnagyobb megdöbbenésére végképp ki is költözött a kis nyári konyhába. A nyitott ablakon kihallatszottak éjszakai szóváltásaik és részeg énekük, Tóth egyre inkább Jenőfire és züllött társaira emlékeztette Flóriánt.

A tiszaládi volt ávéhás tömb kettévált, három-négy ember csatlakozott Tóthékhoz, és átvette az életformájukat is, a többiek Flórián köré csoportosultak. Ezek még nem adták fel a reményt, hogy a mellőzés évei után, melyeket eleve kijelölt, alacsony fizetéssel járó állásokban kellett eltölteniök, még visszatérhetnek képességeikkel arányban álló pozíciókba, és úgy hitték, ehhez több segítséget adhat Flórián munkában szerzett jó híre és egész nyugodt életvitele.

Tekintélyének hirtelen növekedése magát Flóriánt is meglepte, ha kértek tőle valamit, mindig megpróbált segíteni, de szokatlanul érezte magát a rákényszerített vezéri szerepben.

Énekes többször is lejött Tiszaládra, megpróbálta eltüntetni a csoporton belüli szakadást, de kísérletei nem jártak eredménnyel. Az öregember a viták során használt érveivel és magatartásával sokat veszített Flórián szemében. Kiderült, hogy kielégíti a szervezet formális fennmaradása, lelkét elzárja az elől, hogy végiggondolja a szervezet valódi nehézségeit.

Énekes gyengesége fokozta a Flóriánra háruló terheket, egyik beszélgetésükön Flórián közölte az öregemberrel, hogy szeretne átmenni egy másik, Ládtól lehetőleg távol eső munkahelyre. Énekes hallani sem akart erről, kijelentette: Flóriánra itt még fontos feladatok várnak, de nem magyarázta meg, hogy mire gondol.

Lassan elmúlt a nyár, a kísérleti víztározón befejeződtek a felmérések és az adatok összegezése. Az építők néhány kilométerre kelet felé vonultak a Tiszán, megkezdődött a tervezett vízilépcső munkálatainak előkészítése.

Flóriánt ismét új munkaterületre helyezték. Tervbe volt véve, hogy az építkezés egy olasz gyártmányú „Titánia” réselőgépet kap, a gép használatával járó műszaki módszerek Magyarországon még nem voltak kikísérletezve, egy fiatal mérnökre és Flóriánra bízták, hogy a gyakorlati munka megkezdése előtt nézzék át a rajzokat és a rendelkezésre álló dokumentációt.

Otthon, a túlzsúfolt szobában nem tudott volna tanulni, rászokott, hogy estéit az irodában töltse – az építkezés központja Ládon maradt, a tervek szerint a következő év tavaszáig. Általában egyedül volt bent, a rendelkezések szerint a rádiótelefon kezelőnőjének is bent kellett volna tartózkodnia, de Flórián elvállalta, hogy felveszi az esetleg érkező hívásokat, tíz órakor pedig lezárja a készüléket.

A tanulás a teljes csöndben is nehezen ment, Flórián úgy tapasztalta: az agya sokkal nehezebben fog, mint a vasúti átképző tanfolyamon. Ha végképp nem tudta már figyelmét a műszaki rajzokra kényszeríteni, felállt, az ablakhoz lépett, és kibámult a sötét utcára. Újra és újra felmerült benne a gondolat, hogy harminchét éves korára miért terheli meg idegeit ilyen külön munkával?

Egy október eleji estén is ott állt megszokott pihenő helyzetében, homlokát az üvegnek támasztva, mikor meghallotta a rádiótelefon szaggatott búgását. Felvette a kagylót, és lejelentkezett, a központ épp az ő nevére küldött egy távmondatot: Zsófia azt üzente, hogy holnap reggel érkezik, és kérte, hogy ő is utazzon haza.

Flórián megörült, szíve mintha egy hosszú, feszült merevségből engedett volna fel, kinyitotta az ablakot, és egy mélyet lélegzett. Augusztus végén kapott ugyan egy levelet Zsófiától, melyben azt írta, hogy talán sikerül hazajönnie néhány napra egy kórházi felszereléseket szállító repülőgéppel, de a dologból nem lett semmi. Úgy látszott, hogy az asszony csak az egy év leteltével térhet vissza Conakryból.

Flórián az órájára nézett: fél tíz volt, mind a két irányba elment az utolsó vonat, és már nem találhatta helyükön a vállalati sofőröket sem, akik esetleg bevitték volna a miskolci gyorshoz, csak reggel indulhatott el. Tanulni azonban már nem maradt türelme, összepakolta a jegyzeteit, kivárta a tíz órát, aztán bezárta a rádiótelefont, és elhagyta az irodát.

Máskor, ha ilyen időben vetődött haza, a házban már mindenki aludt, csak a nyári konyhában szokott fény égni, most épp fordítva, az udvari épület állt sötéten, és a nagyszoba csillárja világított. Flórián nem bánta, hogy ébren talál még néhány későig olvasó vagy beszélgető embert, arra gondolt, így legalább megüzenheti feletteseinek, hogy haza kellett utaznia.

Meglepődésére tizenöt-húszan gyűltek össze a szobában, szinte az egész csoport, mely Flóriánt tekintette vezetőjének. Egymás szavába vágva számoltak be róla, hogy Tóth Pált este letartóztatta és elvitte négy nyomozó, akik Miskolcról jöttek ki autóval – a faluban csak egy rendőr teljesített szolgálatot, egy körzetfelelős őrmester. Vele egyidejűleg Lakatos Irma is eltűnt, de azt senki sem tudta biztosan, hogy Tóthtal együtt szállították-e el?

Átküldtek egy embert a rendőrőrsre, hogy érdeklődje meg a letartóztatás körülményeit. Kiderült, hogy Tóthot kint, a gáton, a kis őrépületnél fogták el, engedély nélkül pisztolyt tartott magánál, meg is próbálta használni, de kiütötték a kezéből. Ennél többet az őrmester sem közölt.

Töprengve kutatták a letartóztatás okait. Meglehetősen távol tartották magukat Tóthtól, de a munkahely és a falu szűkre zárt keretei között okvetlenül értesülniük kellett volna arról, ha valami újabb botrányba keveredik, ilyenről viszont nem hallottak, legalábbis az utolsó napokban.

Hajnalig együtt maradtak abban reménykedve, hogy Lakatos Irma mégis hazatér, de hiába vártak rá. Négy órakor Flóriánnak indulnia kellett, megállapodtak, hogy Pesten felkeresi Énekest, és tájékoztatja a történtekről, ha pedig megtud valamit, rádiótelefonon értesíti a többieket.

A vonaton Flórián megpróbált elfeledkezni Tóth Pál ügyéről. Zsófiára gondolt, a sáros fülkében a sistergő, repedt gőzfűtés mellett ülve, felidézte magában az asszony bőrének könnyű fenyőillatát, egy-egy arckifejezését, most érezte meg, hogy mennyire hiányzott neki Zsófia. Útközben többször is megkérdezte a kalauzt: nem lesz-e késésük?

A pályaudvarról felhívta Ferihegyet, de a repülőtéren még nem tudtak a kérdezett gép érkezéséről. Énekest is hiába kereste a vállalat központjában, még nem jött be. Flórián bevásárolt, és elindult hazafelé, rendet akart rakni az elhagyott lakásban.

A házuk előtt egy férfi sétált, szürke, külföldi szivacskabátot viselt, figyelmes pillantást vetett rá, Flórián értetlenül nézett vissza, kedve lett volna megkérdezni, hogy mit akar? Felment a lépcsőn, kinyitotta a lakást, utoljára augusztusban járt itthon, állott, meleg volt a levegő, egy őszibarack, melyet a konyhaszekrényen felejtett, megbarnult és megereszkedett.

Teát tett föl, amíg a víz melegedett, megborotválkozott, és összekészítette a szennyest. Épp az ingét gombolta, mikor csöngettek, mindenről elfeledkezve kirohant, de nem Zsófia állt az ajtó előtt, hanem két harminc-harmincöt év körüli férfi. Zavartan nézett rájuk:

– Kit keresnek? – csak most vette észre, hogy egyikükkel már találkozott a ház előtt, ez a háttérbe húzódva hagyta beszélni a társát.

– Ön Smidt Flórián?

– Igen, az vagyok.

A férfi felmutatta vörös kötésű rendőrségi igazolványát:

– Sajnos, velünk kell jönnie.

– Milyen ügyben?

– Velünk nem közölték.

– De hát annyit csak tudnak, hogy vádlott vagyok vagy tanú?

– Nem. A mi feladatunk csak annyi, hogy bekísérjük önt. A lakást pedig le kell zárnunk.

– Ma érkezik haza a feleségem külföldről, nem tud majd bejönni. Szeretnék leadni egy kulcsot a házmesternél.

– Ez egyelőre ne aggassza.

A nyomozó nem tudta elfojtani a mosolyát, Flórián azonnal megértette: a távirat Zsófia érkezéséről csak ürügy volt, hogy Pestre csalják.

– Jó trükk volt, uraim, bár nem értem, hogy miért volt erre szükség. A feleségemet kihagyhatták volna az ügyből. Parancsoljanak, az irataim, ha jól emlékszem, ilyenkor így szokás.

Személyi igazolványát és a régi, középen megtört párttagsági könyvét a nyomozók felé nyújtotta.

Flóriánt az N. utcai börtönbe vitték éppúgy, mint az 1950-es első letartóztatása után. Tudta, hogy a legközelebbi sorsát már az eldönti, hogy az autó hol áll meg, ha befordulnak a bal oldali utcába, akkor a börtönirodába kísérik, és egy órán belül valamelyik cellában ül. Megkönnyebbült, mikor a főlépcsőn mentek tovább, majd átvezették az emeleti hídon, az ügyészi kihallgatóirodák felé.

Az irodában, az asztal mögött egy magas, fiatal férfi ült, a divatos antilopkabátból kilátszó, vastag mozgékony csuklói elárulták a sportolót, épp telefonon beszélgetett valakivel, egy legyintéssel várakozásra intette a belépőket, Flóriánék akarva-akaratlanul végighallgatták, hogy állapodik meg az esti randevújában.

Letette a kagylót, jelentést kért a nyomozóktól, akik századosnak szólították, közben végigmérte Flóriánt, szeméből és arcfintoraiból olyan fölényeskedés áradt, hogy Flórián ingerült lett tőle, pedig előzőleg elhatározta: megőrzi passzivitását és egykedvűségét.

– Szóval ő az – mondta –, elmehetnek, elvtársak.

Mikor magukra maradtak, egy almát kezdett enni, szabad kezével egy széket csúsztatott végig a parkettán Flórián felé:

– Csüccs. Nézze: a meccs el van vesztve, mindenki lebukott, papa, mama, nagymama. Magát ott fönt szeretik, nem tudom, miért, szolgálati titok, de magának elmondom: az az utasítás, hogy az ügyét elkülönítve kezeljük, a legnagyobb tapintattal.

Az alma csutkájával célba dobott, de lepattant a szemétkosár pereméről, elégedetlenül csettintett:

– Romlanak a reflexeim. Magát éppúgy letartóztathattuk volna Ládon, mint Tóth elvtársat, aztán maga is tölthetne egypár napot a miskolci börtönben, és jöhetne fel rabomobillal Pestre. Az új „rabok” még annyira sem kényelmesek, mint a régiek voltak, külön szűk fülke mindenkinek, egy beépített szék, felállni csak meghajolva lehet. A nyomozókra, akik kimentek magáért, van valami panasza? Gorombák voltak, vagy tiszteletlenek?

– Nem volt semmi baj.

– Az az utasítás, hogy ha mód van rá, még ma engedjük haza. Persze, ez már nemcsak rajtunk múlik.

Flórián felnézett:

– Megmondaná, hogy miért hoztak ide engem: Milyen ügyben?

– Nagyon szívesen – belelapozott egy jegyzőblokkba –, illegális szervezkedés, államellenes összeesküvés, de szerepel még tiltott fegyverviselés, hivatali hatalommal való visszaélés, hatósági közeg elleni erőszak és egyéb nyalánkságok.

– És ebből mi vonatkozik énrám? Tanú vagyok vagy gyanúsított?

A százados úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést, papírt fűzött be az írógépbe, lekopogtatott néhány szót:

– Ne húzzuk az időt, a személyi adatokat majd beírom később, most csak a lényeget. Mikor és hol lépett kapcsolatba Énekes Pállal?

– Azt kérdeztem, hogy gyanúsított vagyok-e?

– Most akarja tudni? Ebben a pillanatban?

– Igen. Addig nem felelek egyetlen kérdésre sem.

– Én el akartam kerülni, hogy kiélezzük a szitut, de ha ragaszkodik hozzá, tekintse magát gyanúsítottnak. Persze, ha értelmesen vall, lehet, hogy mint tanú távozik.

Flórián felkelt, kirántotta a gépből a papírt, összegyűrte, és az asztalra dobta:

– Maga engem nem vallathat. Ezt a játékot egyszer már eljátszották velem magánál nagyobb fiúk.

A százados is felállt, csak nehezen fékezte magát:

– Kikérem magamnak ezt a hangot. Vegye tudomásul, hogy én most itt a Magyar Népköztársaságot képviselem.

Flórián csodálkozó arcot vágott:

– Maga a Magyar Népköztársaság?! Örülök, hogy találkoztunk, már rég szerettem volna beszélni magával.

– Ne szemtelenkedjen, mert nagyon ráfázhat.

Flórián legyintett:

– Mit csinálhatnak velem?

– Kaphat négy évet, ha minden jól megy, ötöt is.

– Adjanak hatot, le sem kell ülnöm. Épp annyival adós nekem az állam. Halálra meg nem ítélhetnek, mert egyszer már halálra vagyok ítélve. Nincsenek kártyáik.

– Én a maga helyében nem lennék olyan biztos ebben.

– Unom a vitát, vagy engedjen haza, vagy tartóztasson le.

– Ahogy parancsolja.

A százados kiszólt a két nyomozónak, és átkísértette Flóriánt a börtönbe.

Rövid, inkább csak formális orvosi vizsgálat után Flóriánt egy kétszemélyes cellába rakták. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Flórián arcáról eltűnt a kihívó mosoly, most érezte meg, hogy a lábai remegnek, leült a hokkedlire, fejét bal tenyerébe támasztotta. Mindvégig nem hitte, hogy valóban le merik tartóztatni, fokról fokra tört fel benne a düh és az elkeseredés. Máskor hasonló esetben megpróbálta mérsékelni magát, hogy idegeit kímélje, de most már nem törődött ezzel, tudta: élete utolsó nagy összecsapása előtt áll, és többé nem kell takarékoskodnia az erejével.

Mivel amúgy is tilos volt járkálniuk a fényes linóleumon, Flórián papírt és ceruzát kért, jegyzeteket írogatott magának. Készült a kihallgatásokra és az esetleges bírósági tárgyalásra, attól tartott, ha nem fogalmazza meg előre a gondolatait, elfelejt valamit, vagy a feltett kérdések összezavarják. Igyekezett felmérni minden várható helyzetet, egyik lapot a másik után írta tele, ez a foglalatosság megnyugtatta, és az idő is gyorsabban telt.

Cellatársával nem kezdett beszélgetést. A cella másik lakója az oroszlányi bányában dolgozott mint lőmester, bemutatkozásnál Flórián megjegyezte a nevét: Lengyel Lászlónak hívták.

A lőmester unatkozott, a tilalmakkal nem törődve hanyatt dőlt az ágyon, és énekelt, aztán fel s alá sétált. Kivárta, amíg Flórián elfáradva leteszi a ceruzát, leült mellé. Tenyerét kézfogásra nyújtotta:

– Üdvözletem – mondta, és ezzel a mozdulattal egy fél cigarettát adott át.

– Nem szoktam, csak ritkán.

– Azért most az egyszer rágyújthat.

Kinyitott egy könyvet, a közepében összegyúrt kóc parázslott, széles sávot égetve a lapok között. Ráfújt, az izzás úgy felerősödött, hogy rá tudtak gyújtani, utána Lengyel visszatette a kócot a könyvbe.

– Engem már nem fog följelenteni a könyvtár.

– Olyan hamar szabadul?

– Igen, olyan hamar – és Lengyel mutatóujjával nyakán körbefutó kötelet jelzett –, fölfelé.

– Biztos?

– Százegy százalék. Ezt egyébként maga is tudhatja, ha jól vagyok értesülve, „szaktársak” vagyunk. Államellenes összeesküvés satöbbi, bár az én minősítésem, azt hiszem, súlyosabb.

Flórián nem vitatkozott, egy bólintással ráhagyta. Lengyel előredőlt a hokkedlin, és a füstöt a szellőzőnyílás irányába fújta:

– Pedig a rendszer tulajdonképpen hálás lehet nekem. Kikísérleteztem nekik egy olyan keverési arányt, ami a tízszeresére emeli a bányászati robbanóanyagok hatásfokát. Fenn, a Vértesen egy fél liter leves fecnikre szedett szét egy tíztonnás sziklát. Egész biztos licencet kérnek rá, és el fogják adni külföldön nehéz dollárokért.

– Hol akarták felhasználni ezt a robbanószert?

Lengyel gyanakodva nézett rá:

– Honnan tudja, hogy többen voltunk?

– Egy ember nem csinálhat összeesküvést.

– Ez igaz, de miért érdekli magát?

– Ha nem akar, ne beszéljen.

Lengyel legyintett:

– Igaz, mindegy, már rég papíron van, és kinek mondjam el, ha nem magának. Nyolcan voltunk a csoportban, az ügyész elvtárs még a legkisebb papírt is végigfurkászta, hogy legalább egyikünknél kimutathasson valami grófi vagy burzsoá beütést, de nem sikerült. És csupa fiatal, lelkes gyerek. Kidolgoztuk a menetrendet, először a bicskei orosz emlékművet akartuk felrobbantani, nem lett volna túl nehéz feladat, elég rosszul világítják – Lengyel Flórián ceruzájával rajzolt egy üres lapra –, egy ilyen akasztófavázzal a nyakába raktunk volna két töltetet. Ha ez sikerül, akkor jött volna a tatai páncélos laktanya vagy egy orosz katonai vonat. Kiképeztem a fiúkat, már összegyűjtöttük a robbanóanyagot is, mikor a legjobb barátom feljelentett, nem kombináltam bele, hogy a feleségem szeretője volt, és el akart tenni az útból.

Szétmorzsolta a csikket, a W. C.-kagylóba szórta:

– De nem baj, maradtak néhányan, akik tudják, mi történt velünk, és az én jó barátom meg fogja kapni a magáét. Nálunk könnyen leszakad egy ácsolat, és ki sem tudják válogatni az embert a szén közül. Na de elég is, beszéljünk másról.

Egy pillantást vetett Flórián jegyzeteire:

– Mit ír?

– A tárgyalásra készülök.

– Engem nem érdekel a tárgyalás, kegyelmet sem fogok kérni. Ettől a rendszertől nekem nem kell kegyelem.

– Tulajdonképpen mi baja van magának a rendszerrel?

– Ezt kérdezte az ügyészem is – Lengyel egy elképzelt affektáló hangot utánzott –, magának kitüntetései vannak, saját háza, szép gyerekei, jól keresett. Mivel volt elégedetlen? Azt mondtam: ez a rendszer nekem nem adhat annyit, hogy ne gyűlöljem. Minden pozícióba zsidókat és kommunistákat ültet, akik belülről teszik tönkre a magyarságot…

Flórián közbeszólt:

– Ezt hagyja abba.

– Maga zsidó?

– Nem vagyok zsidó, de ezt a szöveget már unom. Túl sok embertől hallottam.

Lengyel a mellére tette a kezét:

– Azt hiszi, hogy én antiszemita vagyok? Nincs igaza. Én kétféle zsidót ismerek, az egyiket úgy hívom magamban: mezei zsidó, ezek kisemberek, soha semmi bajom nem volt velük. Maga tudhatja, hogy egy zsidónak börtönbe vagy bányába kerülni felér egy halálos ítélettel, a többiek agyonszekálják. Egyszer láttam Vácon, hogy löktek le egy zsidót a börtön lépcsőjén, negyven lépcsőfokot esett, és egy kéz se nyúlt utána. Én mindig megvédtem az ilyen mezei zsidókat, ha lehetett, a munkában is magam mellé vettem őket, ha nem hiszi, adhatok egy csomó címet. De a gőgös zsidókat utálom. Az biztos, ha lett volna mód, egypárat hazavágtunk volna.

Lengyel nehezen csillapodott le, újból rágyújtott:

– A kommunistákról pedig, a mi kommunistáinkról jobb, ha nem beszélünk. Nincs gyökerük az országban, még annyi sem, mint a zsidóknak. Azt is megmondtam, hogy ha kimennének az oroszok, egyetlen puska sem dördülne el a rendszer védelmében. Magának mi a véleménye?

Flórián a Lengyelhez hasonló embereket már a recski táborban megutálta, éjszakánként undorodva hallgatta, hogy dicsekszenek szabotázsakcióikkal és gyilkosságaikkal:

– Lehet, nem tudom biztosan. Viszont itt valami sajtóhiba lesz, mert én is kommunista vagyok.

Lengyel hitetlenkedve nézett rá:

– Maga kommunista? És akkor hogy került ide?

– Úgy látszik, a dolgok bonyolultak.

Lengyel széttárta a karját:

– Én nem haragszom magára, mert kommunista, az eszme szép, nem tehet róla, hogy mit csináltak belőle. Különben is, aki ide jut, az nekem mind testvérem.

– Nekem semmi közöm sincs magához azon kívül; hogy most egy cellában vagyunk.

– Hanem kihez van köze? Azokhoz, akik lecsukták? Ahogy elnézem magát, elég otthonos itten, nem először van a börtönben, így van?

– Ez miért fontos?

– Hányszor kell még lesittelni magát, hogy megértse, miről van szó? Maga is kommunista, a börtönőr is kommunista? Higgye el, ez a szó már rég nem jelent semmit, csak arra való, hogy az olyanokat, mint maga, hülyítsék vele. Nekem egyszerű: a kommunisták az ellenségeim, világos, hogy felakasztanak, magára pedig ha akarnak, rá is parancsolhatnak: elvtárs, a párt úgy akarja, hogy akaszd fel magad. Megspórolják a hóhért.

Flórián nem jutott hozzá, hogy válaszoljon, kinyílott az ajtó, és a házimunkás lépett be:

– Magánál kell majd megrendelnem az utolsó vacsorámat? – kérdezte Lengyel.

– Nálam is lehet. Mi kell?

– Főzzenek nekem túrós csuszát egy jó ötliteres lábossal. És ne tegyenek rá töpörtyűt, mert érezni akarom a tészta ízét – kanalával felkavarta a csajkájában az ételt –, kíváncsi vagyok arra a híres siralomházra, ahol feltálalják majd azt a túrós csuszát. Azt hiszem, semmi különös, egyszerű szabadulószoba. Maga, elvtárs, lakott már valaha szabadulószobában?

– Nem.

– Engem párszor már beraktak. A javítóban gyerekkoromban, aztán a katonaságnál, a börtönben. Mikor letelt az idő, az utolsó este leadtuk a szerelést, és átöltöztünk civilbe, akkor már nem vittek vissza a többiek közé, hanem egy külön szobába raktak. Nem tudom már pontosan, hogy miért volt ez, biztos azért, hogy ne zavarjam a többieket, és ne vihessek ki üzeneteket. A siralomház lesz az én utolsó, az én végleges szabadulószobám.

Lengyel letette a csajkát:

– Még valami eszembe jutott arról, amiről az előbb vitatkoztunk. Én Makó mellett születtem, egy kis faluban, lakott nálunk egy öreg paraszt, aki 1919-ben beállt a szegedi fehér hadseregbe, Horthy első katonái közé. Végigharcolta Horthyval a Dunántúlt, aztán visszajött a faluba, és gazdálkodott tovább a maga tíz holdján, de ezer jelből látszott, hogy a kormányzó nem felejtette el. Vitézzé ütötték, minden évben meghívták Pestre, ingyen újságot küldtek neki, amíg élt, tekintélye volt a faluban, mindenki előre köszönt neki.

– Ezt miért mondja?

– Mert lent Oroszlányban viszont láttam öreg kommunistákat, akik nyolcszáz vagy ezer forintból éltek, a bányászkolónia legócskább házaiban. Mindenki lenézte őket, és ők mindenkitől féltek. Ötvenhat októberében nem volt senki, aki legalább egy pisztolyt adott volna nekik, a régi felhagyott aknákban bujkáltak. A gyerekek bekenik szarral a lakásuk kilincsét, és ők hiába mennek a rendőrségre panaszkodni. Mit akarnak a kommunisták, ha elejtik a saját embereiket, ki vegye őket komolyan?

Lengyel legyintett, és visszafeküdt az ágyra, Flórián újra kézbe fogta a ceruzáját, nehéz szívvel folytatta feljegyzéseit.

Egyik nap, már a kihallgatások második hetében, Flóriánt nem a sportoló külsejű századoshoz vitték, hanem egy másik folyosószakaszra, egy ötven körüli, kopasz, villogó fehér műfogsorú őrnagyhoz. Az őrnagy épp egy apró darabokra vágott sonkás zsömlét evett, néhány kedélyeskedő mondat kíséretében Flóriánt is megkínálta, de ő elhárította. Mikor befejezte, összesöpörte a morzsákat, gondosan letörölte az asztalt, és csak utána rakta ki az iratokat.

– Teljesen érthetetlen előttem, hogy keveredett maga ebbe az ügybe. Ha jól tudom, maga nem volt ávós?

– Nem.

– Csak azért tévedhetett így el, mert nem ismerte azokat az embereket, akik valóban a Hatóság fő erejét alkották. 1945-ben és a következő években még inkább a Hatóság szipkázta magához az ország legtehetségesebb és leglelkesebb fiatal kommunistáit: jogászokat, katonákat, tudósokat. Most, amikor java részük visszatért az eredeti hivatásához, ez világosan látszik, a szakmájuk legjobb nevei közé tartoznak, akár kibernetikusok, akár nemzetközi üzletkötők, akár kabarészerzők. Nem nyithatja ki úgy a tévét, hogy egy este legalább egyiküket ne lássa nyilatkozni vagy szerepelni a képernyőn.

Az őrnagy elmosolyodott:

– Ha pedig véletlenül a nyomozó szerveknél maradtak, ott sem tartoznak az utolsók közé. Ha akarja, mondhatok egy példát.

Flórián megértette, hogy az őrnagy saját magára gondol, megdöbbenve kérdezte:

– Maga a Hatóságnál dolgozott?

– Igen, de ez most nem érdekes. Higgye el nekem, hogy azok az emberek, akikkel magát összehozta a véletlen, a Hatóság harmadik-negyedik garnitúrájába tartoztak. Nem bíztak rájuk nagyobb feladatokat, mint hogy hozzanak be egy pohár vizet, vagy menjenek ki egy házba, és ügyesen tudakolják meg a házmestertől, hogy egy bizonyos ember mikor szokott hazajárni. Legjobb esetben Dé-tisztek voltak egy közepes nagyságú alakulatnál. Én magam például talán kettőt vagy hármat ismertem közülük személyesen.

Az őrnagy mutatóujját előreszegezve, komoran bólintott:

– Azok, akik valóban felelősséget éreznek a Hatóság iránt, sohasem mentek volna bele egy ilyen szervezkedésbe. Egyes vezetők amúgy is csak ürügyre várnak, hogy a megmaradt ávéhásokat is kitehessék a helyükről, most fegyver van a kezükben: megmondtuk, hogy nem lehet bízni bennük, most is szervezkednek.

– Persze, ennek a harmadik-negyedik garnitúrának is megvannak a maga érdemei – mondta Flórián.

– Például mi?

– Például ők nem az irodákban éltek, mint az első garnitúra, hanem kint, az utcán, az üzemekben, ők fogták fel testükkel az emberek gyűlöletét. És ötvenhatban is ők véreztek el, nem tudom, hány ezredes vagy vezérőrnagy esett el.

Az őrnagy türelmetlen mozdulatot tett:

– Ez lehet, hogy így van, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy veszélyes helyzetbe hozták, erkölcsi értelemben véve elárulták régi bajtársaikat.

Belelapozott az iratokba:

– Nem akarok rosszmájú lenni, de ebből az egész szervezkedésből is hiányzik a koncepció. Semmi újat nem tudtak kitalálni, átvették a Hatóság régi tízes felosztását. Legfeljebb annyi a különbség, hogy változatosabb formákat alkalmaztak, olyanokat, amelyek összhangban álltak a helyi körülményekkel és főleg a résztvevők illúzióival.

Egy piros-fehér-zöld kartonlapot vett ki a dossziéból, és az asztalra tette. Flórián megnézte: a papír vágása és kidolgozása mutatta, hogy házilag készítették az igazolványt és kézzel nyomták rá a Magyar Kommunista Párt feliratot is.

– Ezt Csepelen szedtük össze, ott illegális pártsejteket szerveztek, ott ennek vannak hagyományai. De alakítottak értelmiségi vitaklubokat is a Hazafias Népfront vagy a Pedagógus Szakszervezet égisze alatt, vagy úgy, ahogy maguk eszperantó tanfolyamot rendeztek. Persze a szervezkedés gerincét nem a darukötözők vagy a segédkönyvtárosok jelentették, hanem a különféle fegyveres testületeknél dolgozó tisztek. A hadsereghez és a rendőrséghez éppúgy megtalálták az utat, mint a belső karhatalomhoz vagy a pénzügyőrséghez. Kit ismert maga ezek közül?

A következő kérdésekből kiderült, hogy Flóriánnak szinte minden kapcsolatát felderítették Énekestől kezdve, Lendvain át, egészen a tiszaládi ávéhás-csoportig, de rajtuk kívül elhangzott több olyan név is, melyet Flórián sohasem hallott, és a nyomozótiszt arcára épp ezeknél a neveknél ült ki a legfeszültebb kifejezés, némelyiket rendfokozatával együtt századosként vagy őrnagyként említette. Flórián csak arra gondolhatott, hogy az illetők abba az elszánt, központi irányító csoportba tartoznak, melyről Énekes a tiszai csónakúton beszélt.

Mivel Flórián nem válaszolt a kérdésekre, az őrnagy az eddigi bizalmaskodó hangnemből fenyegetődzésbe csapott át, a trükkökből, amiket felhasznált, kiderült, hogy nyomozói képességei talán még a közepes szintet sem érik el. Flórián hiába gondolt arra, hogy ennek voltaképpen örülnie kellene, mert ez megkönnyíti az ő helyzetét, mély elkeseredés fogta el, hogy a rendszer egy ilyen fontos posztra nem tud különb embert állítani.

Kihallgatás után visszakísérték a cellába, Flórián nem folytatta a jegyzetek készítését, azon töprengett, ki és hogyan buktatta le a szervezkedést?

Feltételezte, hogy társai közül többen is ismerik az illető nevét, de nem tudott kapcsolatot teremteni velük. Eddig a börtönben még eggyel sem találkozott, a kihallgatásokra egyedül vitték, ha épp akkor ment el mellettük egy másik rab az őreivel, neki arccal a fal felé kellett fordulnia. A régi eszközökhöz – melyekre még első fogsága idejéből emlékezett –, a vízvezeték csövein leadott morzejelzésekhez vagy a falnak szorított ivópoharak „telefonjaihoz” nem folyamodhatott cellatársai és egyéb körülmények miatt, egyetlen esélyt maradt: a házimunkás.

Flórián tudta, hogy a házimunkások legtöbbször a börtönigazgatóság bizalmi emberei, valószínű, hogy a rájuk bízott üzenetet leadják az irodában, de neki nem volt vesztenivalója. Ételosztásnál néhányszor elfogta a házimunkás tekintetét, farkasszemet nézett vele, aztán egy kis cédulát dugott a csajka fülébe: „Ki volt a spicli?”

Másnap vacsoránál nyílt az ajtó, a házimunkás letette a csajkát Flórián elé, a nyitott ajtóban ott állt egy őr is, így a házimunkás csak egy szemhunyorítással jelzett. Mikor kimentek, Flórián végignézte az edényt, a fülébe elrejtve egy összesodort cédulát talált, kibontotta: „Vigyázzon, L. I. spicli.”

Beidegződött óvatosságból vízzel olvashatatlanná kente a szöveget, apró darabokra tépte és a foszlányokat szétosztotta zsebeiben. Nem volt oka kételkedni az üzenetben, egyébként is csak saját régebbi sejtelmeit erősítette meg. Hogy kézhez kapta Lakatos Irma viselkedésének természetes kulcsát, átkozódva tett szemrehányást magának, amiért nem lépett fel határozottabban ellene.

Hirtelen eszébe jutott még egy momentum, melyen feltétlenül meg kellett volna akadnia. A nő egyik éjszakai beszélgetésükön azt mondta, hogy a Rajk-per után Állampusztára került. Nem értette, miként felejthette el, hogy ebben az időben csak civil elítélteket vittek a Harta melletti büntetőtelepre, ha egy volt ávós mégis odakerült, az csak spicli lehetett. Ezek tevékenységét pedig Flórián jól ismerte, ha Recsken vagy Rostallón elterjedt a hír, hogy a rabok kitörésre készülnek, mindig néhány új, nagy hangú, de riadtan figyelő foglyot dobtak be közéjük.

Flórián egyetlen mentséget talált a maga számára: nem gondolta volna, hogy az elhárítás most is ilyen módszerekhez folyamodik. Indulata tovább fokozódott, órák hosszat járkált a cellában, egy gyűlölködő mondatot dünnyögve maga elé.

Az első jegyzőkönyv lezárását követő napon Flóriánt a fedett sétahelyiség helyett, ahol csak egyedül járkálhatott, az udvarra vitték le. Flórián beállt a hátra tett kezű sorba, és körülnézett. Hét-nyolc emberrel előtte Lendvai lépkedett, a fordulókban oldalról látszott. A mérnök, aki régebben kínosan ügyelt a megjelenésére, most elhagyta magát, haja csapzottan és zsírosan hullott le, nem borotválkozott meg, és nem törődött a ruhájával sem.

Flórián okvetlenül beszélni akart vele, kiállt a sorból, úgy tett, mintha a cipőfűzőjét igazítaná, hosszú várakozása béna jobb keze miatt nem tűnt fel az őrnek, és úgy állt vissza, hogy Lendvai mögé kerüljön. Halk sziszegéssel hívta fel magára a mérnök figyelmét:

– Mi van?

Lendvai nem fordult vissza, lehajtott fejjel válaszolt:

– Endre meghalt.

– Hogy?

– Lelőtték.

Az őr észrevette a beszélgetést, és előreküldte Lendvait, Flórián nem tudhatott meg többet az ügyről. A délutáni kihallgatáson könyörgött a nyomozó tisztnek: mondja el, hogy történt.

Endre lent, a pápai laktanyában mint nem teljesen megbízható katona nem kapott fegyvert, ezt megalázónak találta, és mindenáron fegyverhez akart jutni. Az egyik tanteremből ellopott egy oktatópisztolyt, melyet különféle beleütött kerek résekkel, alkatrészek megcsonkításával tettek használatra alkalmatlanná. Eldugta a pisztolyt, és megvárta, amíg a kutatással járó botrány elül. Endre mint lakatos szakmunkás a laktanya épület-karbantartó műhelyében dolgozott, külön sarkot rendezett be magának. Takarodó után is gyakran lejárt ide, fém asztali és állólámpákat készített a tiszteknek, ilyenkor nem zavarták, biztonságban dolgozhatott. Behegesztette a pisztolyon ütött réseket, kicserélte a levágott ütőszeget és a többi működésre képtelen alkatrészt. Mikor rendbe hozta a kis méretű pisztolyt, töltényeket szerzett hozzá, belső zsebet varrt a zubbonyába, és állandóan magával hordta.

A nyomozó tiszt szavaiból Flórián nem tudta pontosan kivenni, hogy Endre csakugyan részt vett-e a szervezkedésben, vagy inkább csak rutinszempontból, apja személye miatt vált gyanússá, de mikor a fiú meglátta a letartóztatására küldött őrsöt, előrántotta a pisztolyt és tüzelt. Három katonát lőtt le, amíg egy géppisztolysorozat vele is végzett.

A fiú halála minden eddig kiállt szenvedésénél mélyebben érintette Flóriánt. Hosszú napokig apatikusan ült a priccsén, a kihallgatás során egyetlen kérdésre sem válaszolt többé.

A magyar kórházi küldöttség egy csoportja, melynek tagjai között Englisch doktor és Zsófia is ott volt, 1961. január 20-án érkezett vissza Conakryból Budapestre. Zsófia már akkor izgalomba jött, mikor meglátta a gép szárnya alatt a főváros pálca és félkör alakban elhelyezkedő fénysugarait, legszívesebben felkelt volna, és az ajtóhoz siet, hogy elsőként szálljon le.

A repülőtéren csak néhány szóval búcsúzott el társaitól, és kisietett az előcsarnokba, abban reménykedett, hogy Flórián megkapta a táviratát, és kijött elé, de a férfit nem látta ott a várakozók között. Már több mint két hónapja nem kapott levelet Flóriántól, megerősödtek rossz sejtelmei, hogy valami baj történt.

Sári, Englisch barátnője megcsókolta, de Zsófia nem állt le vele beszélgetni, kiment az épület elé, taxit keresett, de már valamennyit lefoglalták. Szerencsére Englisch, akit mint a küldöttség vezetőjét szolgálati kocsi várt, felajánlotta, hogy hazaviszi. Zsófia berakta bőröndjét a csomagtartóba, és a hátsó ülésre szállt be, elöl nem fért volna el a több mint egy méter magas „Bambi” figurával, melyet Flóriánnak hozott.

Útközben folyton a sebességmérőt figyelte, Englisch az oldalsó fogantyúba kapaszkodva hátrafordult:

– Sajnos nem mehetünk gyorsabban, Zsófia.

Zsófia elmosolyodott:

– Nem baj, most már hazaérünk.

– Szóval nem akar visszajönni Conakryba?

– Nem, Jenő, ez az egy év épp elég volt. Úgy látszik, megöregedtem, de már csak itthon szeretek lenni. És nem tudom, Flórián mit szólna hozzá, hogy folyton más földrészen élünk.

– A távolság és a magány nem szokott ártani a házasságoknak. Tapasztalati tény, hogy azok a házaspárok, melyekből valamelyik fél hosszabb időt töltött börtönben, általában ragaszkodnak egymáshoz, ha újra összekerülnek. De végül is maga tudja, Zsófia, van egy hónapja rá, hogy gondolkozzon, én egyelőre nem szólok róla a minisztériumban.

Az autó lefékezett Zsófiáék háza előtt:

– Nem jönnek fel egy pillanatra?

– Most nem akarunk zavarni, de ha megfelel, este egy félórára felnézünk.

A házmesterlakásban Zsófia csak egy kislányt talált otthon, ő adta oda a kulcsot. Kinyitotta az ajtót, csodálkozva látta, hogy minden fel van forgatva, a szekrényből kilógnak a ruhák és az ágyneműhuzatok, a könyveket összevissza halomba dobálták a polcon. Zsófia tudta, hogy Flórián nem hagyhatta ilyen állapotban a lakást, azt hitte, betörő járt itt, kapkodva ellenőrizte, hogy nem hiányzik-e valami?

Kevéssel később feljött a házmester, és közölte vele, hogy Flóriánt elvitték, és házkutatást tartottak. A rendőrség naponta kereste Zsófiát, egy cédulát hagytak, hogy megérkezése után azonnal jelentkezzen. A cédulán a századosnak a neve állt, aki elsőként foglalkozott Flórián ügyével.

Zsófia újból felvette a kabátját, és elment a Fő utcába. A százados órákig faggatta Flórián különböző kapcsolatairól, csak a kihallgatás végén mondott néhány szót a letartóztatás okairól. Zsófia megkérdezte, meglátogathatja-e Flóriánt, vagy legalább csomagot küldhet-e neki. A százados széttárt karral közölte, hogy Flóriánt viselkedése miatt összkedvezmény-megvonással büntették.

Zsófia kábultan hagyta el a bíróság épületét. Otthon, a kapuban összetalálkozott Englischékkel, már jöttek lefelé a lépcsőn. Megdöbbentek Zsófia arcától, bevitték az eszpresszóba, Englisch tárcájából elővett egy idegcsillapító-tablettát, és belédiktálta az asszonyba, Zsófia így is csak nehezen tudta elmondani, hogy mi történt:

– Mit csináljak?

Englisch elgondolkozva ingatta a fejét:

– Nem tudom. Valami olyan embert kellene keresni, aki elmagyarázná az illetékeseknek, hogy Pimpernel már megszenvedte a magáét, szálljanak le róla.

– Maga ismer valakit?

– Én sok olyan embert ismerek, aki megtehetné, de elképzelhető, hogy egy sem lesz köztük, aki megteszi. Azt hiszem, sokkal hamarabb kiállnának egy rablógyilkos mellett.

– Hogy mondhat ilyet?

– Ez az igazság, Zsófia. Akkor legfeljebb lágyszívűséggel vádolhatnák őket, így viszont valami egészen mással. Ki fogja exponálni magát államellenes összeesküvőkért, különösen, ha ávósok is szerepelnek az ügyben? Meg fogom próbálni, Zsófia, de ne várjon gyors eredményt.

Zsófia sorra járta összes olyan befolyásosnak látszó ismerősét, akiről feltételezte, hogy segíthet Flóriánon. Mindegyiknél beigazolódott Englisch jóslata, a kezdeti lelkesedés azonnal lelohadt, mikor megismerték az ügy természetét, Zsófia nem kapott többet néhány bizonytalan ígéretnél.

A kudarcok sorozata után egy éjszaka felötlött benne Oncs neve. Emlékezett rá, hogy a vendéglőbeli találkozásuknál az egykori felkelő parancsnok felajánlotta támogatását.

Másnap felhívta Oncsot az Energetikai Minisztériumban, de kiderült, hogy már elkerült onnan, a Külügyminisztériumban dolgozik. Nem sikerült megszerezni a közvetlen számát, így csak hosszú telefonálgatás után érte el. A kezdeti meglepődés után a férfi előzékenyen viselkedett, felajánlotta, hogy ha Zsófiának megfelel, már aznap délben találkozhatnak a minisztériummal szemközti eszpresszóban.

Mikor Zsófia belépett, Oncs már ott ült az egyik ablak melletti asztalnál, szemüvegét ujjai között forgatva, egy nagy formátumú nyugati újságot olvasott. Felugrott a helyéről, és kezet csókolt az asszonynak.

– Maga a régi natúr szépség, Zsófia. Tulajdonképpen magát kellene megmutatni a külföldieknek, hogy van valami valódi is ebben a sztaniol országban.

Oncs figyelmesen végighallgatta Zsófia elbeszélését, nem látszott rajta meglepődés, vagy ismerte már Flórián sorsát, vagy azt a benyomást akarta kelteni, az asszony karjára tette a kezét:

– Meg fogja látni, Zsófia, hogy egy régi jó ellenség többet ér száz közepes barátnál. Ha megengedi, néhány percre magára hagyom, le kell bonyolítanom néhány telefont, és ez a presszó nem túl alkalmas rá.

Több mint egy óra múlva tért vissza, levert arccal ült le Zsófia mellé:

– Sajnos, a helyzet rosszabb, mint gondoltam, két okból is. A nyomozás és a kihallgatások már befejeződtek, elkészült a vádirat, az ügy közvetlenül tárgyalás előtt áll. Ebben a periódusban én már nem tudok közbelépni, és azt hiszem, más se tudna. A másik zűr még nagyobb: Flórián összeveszett mindenkivel, akivel csak lehetett, az ügyét a lehető legrosszabb indulattal tálalják a bíróság elé.

– Mit gondol, el fogják ítélni?

– Ez sajnos, biztosnak látszik, de korántsem mindegy, hogy mennyit kap. Akivel beszéltem, azt mondja, hogy a büntetési tétel egy és hat év között ingadozik.

– Hat év?

– Nem kell a legrosszabbra gondolni. Sokkal valószínűbb az alsó határ. Ha megkapja a harmadot, tulajdonképpen semmit sem kell ülnie.

– Nem beszélhetnék vele? Csak egy félórára. Már több mint egy éve nem láttam.

Oncs kifordította a tenyerét:

– Nekem ugyanazt mondták, mint magának, a szabályok szerint be kellene engedni magát beszélőre, de Flóriántól a magatartása miatt megvontak minden kedvezményt. Ezen talán lehet változtatni, ha sikerül valamit elérnem, küldök egy táviratot magának.

Még egy kávét hozatott, rákönyökölt az asztalra:

– Különben nem hiszem, hogy túl sokat el tudna érni, ha beszélne is Flóriánnal. Maga tudja, hogy mi egy ideig együtt voltunk Recsken, ő ott is csak egyetlen taktikát ismert: a legélesebb ellenállást, két lábra állított óriási tagadószó volt. És lehet, hogy a maga módján igaza is van. Ha engedné kibillenteni magát az egyensúlyi helyzetéből, okvetlenül fejre áll, mert a lavírozásban nincs gyakorlata. Ha esetleg bejutna hozzá, gondolja meg, hogy mit tanácsol neki.

Az elkövetkező napokban Zsófia többször is felhívta Oncsot, de ő egyelőre semmilyen eredményről nem tudott beszámolni, megismételte ígéretét, hogy ha valami történik, azonnal táviratot küld. Sorra járta a többi helyet is, ahonnan protekciót remélt, de most már nyíltan visszautasították.

Zsófia képtelen lett volna beilleszkedni a hivatal légkörébe, engedélyt kért a feletteseitől, hogy otthon végezhesse a munkáját. Jelentést írt a guineai magyar kórház egyéves tevékenységéről, összefoglalta a noteszában feljegyzett adatokat. Az adatok gépies sorozata nem kötötte le különösebben, éppúgy mint terhessége idején, most is felfigyelt a liftajtó minden csapódására az ötödik emeleten, de Englischék látogatásait leszámítva, senki sem jött felfelé a lépcsőn.

Egyik este női cipősarkok éles koppanását hallotta meg, Zsófia letette a tollat, és kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót. A folyosón egy magas, vékony fiatal lány közeledett, kendőjét divatos turbánba kötötte, fehér lakkcsizmát viselt, egész megjelenésének ellentmondott a világosszürke kabát kihajtójába tűzött, fekete szalag. Mikor a lakás elé ért, minden tétovázás nélkül megszólította az asszonyt:

– Jó estét, maga Zsófia?

– Igen, én vagyok.

– Lendvai Judit vagyok – a lány kezet nyújtott –, apám Flóriánnal dolgozott együtt a fűtőházban, biztosan hallotta a nevét. Szeretnék beszélni magával.

Zsófia bevezette vendégét a szobába, megszokott háziasszonyi mozdulattal süteményt és almát rakott elé. Judit megrázta a fejét:

– Köszönöm, nem kérek.

Retiküljéből egy kis, sűrűn teleírt cédulát vett elő. Bár a megszólítás és az aláírás is hiányzott, Zsófia rögtön felismerte a nyitott alakú, szálkás betűket, Flórián nem tudott hozzászokni a balkezes íráshoz: „Élek, ne félj, nem lesz semmi baj. Nagyon szeretnélek látni, nem tudom, hogy sikerül elintézni. Próbálj meg levelet írni, hátha odaadják. Ha valaki megfenyeget, ne törődj vele, téged nem mernek bántani. Nagyon szeretlek, vigyázz magadra, és ne haragudj rám, nem tehettem másképpen.”

– A börtönből hozta ki egy férfi, aki most szabadult – mondta Judit.

– Üzenetet nem küldött?

– De igen. Arra kéri magát, hogy ebben az ügyben ne forduljon senkihez sem segítségért, ügyvédet se fogadjon, nem akarja – egy pillantást vetett a megdöbbent Zsófiára –, vagy már szólt is valakinek?

– Igen.

– Ki az illető?

– Többen is vannak, de csak egy ígérte meg, hogy segít. Oncs István, a Külügyminisztériumban dolgozik.

– Ő az, aki ötvenhatban letartóztatta magukat?

– Igen – Zsófia mentegetődző mozdulatot tett –, nem tudtam másnak szólni, nagyon rendesen viselkedett. Megígérte, hogy elintézi a látogatást.

Judit kitört magából:

– Az ellenségeihez fordult? Nincs magában semmi büszkeség?

– Nincs. Ha arról van szó, hogy segítsek Flóriánon, akkor nincs bennem büszkeség.

– Ő ezt nem fogja megbocsátani magának.

– Nekem akkor is meg kellett tennem.

– Nem kellett. Én sokkal többet vesztettem, mint maga: meghalt a bátyám, az apámat is letartóztatták. Elvesztettem mindenkit, és mégsem aláztam meg magamat azzal, hogy az apám ellenségeitől koldulok kegyelmet.

Zsófia el akarta mondani, hogy ő is egyedül maradt, de úgy érezte, nem illendő dolog a szenvedések mértékéről vitatkozni, amúgy sem szakíthatta volna félbe Judit indulatosan feltörő mondatait.

– Nekünk éppen úgy kell viselkednünk, mint nekik ott, bent. Értse meg, hogy ebben az ügyben nem az apám, Flórián vagy a többiek a vádlottak, hanem azok, akik parancsot adtak a letartóztatásra. Ezt ők is jól tudják, kényelmetlen dolog nekik elítélni azokat az embereket, akiknek a rendszer annyit köszönhet. Szívesen kiegyeznének velük, egy ígéretért vagy egy vallomásért már ma kiengednék őket, de ebbe nem szabad beleegyezni.

– Miért nem?

– Ennek a pörnek figyelmeztetésnek kell lennie, hogy árulás történt, az ellenség vér nélkül elfoglalta azokat a pozíciókat, amiket ötvenhatban erőszakkal sem tudott. Ez a pör szent dolog, és magának nincs joga különbékét kötni.

– Engem nem érdekel az egész. Flórián nem tartozik magukhoz, nem volna igazságos, hogy mindig ő kerüljön bajba. Ne haragudjon, nem akarom megbántani az apját, de 1949-ben, mikor Flóriánt letartóztatták, ő nem ment vele a börtönbe – idegesen simogatta az asztalterítő ráncait. – Én igenis az ördöghöz is el fogok menni, hogy segítsek Flóriánon.

Judit arcára megvető fintor ült ki:

– Tudja, mi lesz ennek az eredménye?

– Mi?

– El fogja veszíteni Flóriánt. Lehet, hogy sikerül kihoznia a börtönből, de a kapuban hiába várja majd, el fogja fordítani a fejét, és elmegy maga mellett.

Zsófiának feltűnt, hogy a lány állandóan a keresztnevén említi Flóriánt, de most nem akart törődni ezzel, megrázta a fejét:

– Nem baj. Én meg leszek elégedve, ha látom, hogy kijön, és nem lett hősi halott idegen emberek érdekében. Neki is joga van a saját életéhez – nyugodt pillantást vetett Juditra. – Ha pedig Flórián úgy gondolja, hogy én rosszul viselkedtem, és el akar hagyni, egy szóval sem fogom visszatartani őt.

Flóriánék tárgyalására március végén került sor, a Fő utcai bíróságon. Az újságok nem írtak az ügyről, és a tárgyalóterembe is csak a Belügyminisztérium által kiadott különleges engedéllyel lehetett belépni. Arra a tárgyalási napra, amelyiken Flórián is a bíróság elé lépett, Oncs szerzett belépőt Zsófiának.

Zsófia már nyolckor, egy órával a cédulán feltüntetett időpont előtt ott ült a bírósággal szemközti eszpresszóban, és figyelt ki az utcára, azt hitte, hogy erre fogják elvezetni Flóriánt. Háromnegyed kilenckor átment a bíróságra, a terem ajtajában álló őr sokáig vizsgálta az igazolványt, mielőtt beengedte volna.

Bent Zsófia körülnézett, a széksorok már megteltek, de ismerőst sehol sem látott, önkéntelenül is feszesebb mozdulattal ült le. Pontosan tíz órakor vonult be a bíróság, az elnök, az ügyész és a két ülnök is civil ruhát viselt, Zsófia csodálkozott, úgy képzelte, hogy ezeket a feladatokat katonák látják majd el.

Flóriánra fél tizenegy után került sor, Zsófia aggódva figyelte, hogy az amúgy is sovány férfi mennyire lefogyott. Inggallérja, melyet nem szorított össze nyakkendő, körben elállt a nyakától, a megapadt bőrön lüktettek a vastag erek. Flórián is észrevette őt, rámosolygott, és kérdőn felhúzta a szemöldökét, Zsófia egy fejbólintással jelezte, hogy nincs semmi baj, Flórián a bírói asztal elé állt, kezében egy köteg teleírt papírlapot tartott.

A bevezető kérdésekből Zsófia úgy vette ki, hogy Flórián kihallgatása már az előző napon megkezdődött, és csak időhiány miatt szakadt félbe. Az elnök a tiszaládi volt ávéhás csoport ügyét kutatta, Zsófia feszülten figyelt, a néhány levelet leszámítva, ő is keveset tudott Flóriánnak az építkezésen eltöltött idejéről.

A férfi nyugodtan válaszolt a kérdésekre. Fegyelme nem a bírái előtt álló rab megalázkodása volt, úgy viselkedett, mintha majd egy magasabb parancsnokság előtt kellene beszámolnia itteni magatartásáról. Minden mozzanatot fontosnak ítélt, többször is előfordult, hogy megkérte az elnököt: ismételje meg a kérdést, mert nem értette pontosan.

A vita akörül folyt, hogy a tiszaládi csoport milyen kapcsolatban állt az egész mozgalom vezetőivel, tevékenységük államellenes szervezkedésnek tekinthető-e? Flórián azt mondta, hogy fel sem merült ez a gondolat, a csoportot csak baráti szálak és a közös munka fűzte össze. Az ügyész nem fogadta el a vallomást, kérte, hogy hívassák be a vád tanúját: Lakatos Irmát.

Szemüveges, katonásan egyenes tartású, sötétszürke angol kosztümöt viselő nő lépett be a terembe. Az emelvény elé állt, és a bevezető formaságok után válaszolt az ügyész kérdéseire, neveket, időpontokat sorolt fel, hol és kik tettek rendszerellenes kijelentéseket, hosszan beszélt a május elsejét megelőző éjszakáról a tiszaládi állami gazdaság volt irodaházában, azt állította, hogy akkor alakult meg az egykori ávéhásokból az ellenállási szervezet, amely terrorakciókat tűzött ki célul, távlatilag pedig a fennálló rendszer erőszakos megváltoztatását.

– És ki volt ennek a csoportnak a vezetője? – kérdezte az ügyész.

– Smidt Flórián – mondta a nő maga elé nézve.

Az elnök Flóriánhoz fordult:

– Ehhez mit szól?

– Nem igaz.

Az elnök gúnyosan kérdezte:

– És most mondja meg: miért higgyünk inkább magának?

– Semmiért. Maguk nagyon jól tudják, hogy ez a nő spicli, azért küldték le Tiszaládra, hogy kémkedjen. Egész biztos, hogy neki fognak igazat adni. Ez rendben is van, de minek játszanak színházat?

Az elnök az asztalra vágott:

– Megtiltom ezt a hangot. Egyelőre mi ítélkezünk maga fölött, és nem maga fölöttünk.

– Maguknak nincs joguk ítélkezni, énfölöttem ebben az országban senki sem ítélkezhet.

Flórián hat nap magánzárkát kapott a bíróság megsértéséért, elvezették, de a szünet után ismét vele folytatódott a tárgyalás. Zsófia aggódva látta, hogy a férfi elsápadt, inge megsötétedik az anyagon átütő izzadtságtól. A bírák is észrevették Flórián rosszullétét, engedélyezték, hogy ülve felelhessen a kérdésekre.

Az elnök a tárgyi részletek tisztázása után a szervezkedés ideológiai alapjairól faggatódzott, erre Flórián megtagadta a választ. Az elnök után az ügyész kért szót:

– Maga, ha jól tudom, fegyveres testületnél dolgozott.

– Igen, katonatiszt voltam.

– Akkor magának pontosan kellett tudnia, milyen akcióban vesz részt, és ennek ellenére belement. Nem volt lelkiismeret-furdalása?

Flórián halványan elmosolyodott:

– Lehet, nem emlékszem rá.

– Számomra az a legérthetetlenebb, hogy tudta érzelmileg elintézni magában, hogy fegyveres akcióra készüljön az ország ellen, amelyet valaha védett? Úgy gondolom, hogy az ország védelmezőjének lenni nem egyszerű munkaviszony, mint egy alkalmazotté vagy egy tisztviselőé, hanem életre-halálra szóló lelkiismereti szerződés.

Flórián felszólítás nélkül felállt, és bal kezével megszorította a szék karfáját:

– Nem tudom, de ha valóban szerződésről van szó, nem én szegtem meg először. Engem, és mondhatom, minket, az „ország és a rendszer védelmezőinek” nagy csoportját, áldozatul dobták oda az úgynevezett nemzeti egység érdekében. A csendes, morális terror légkörében éltünk, és élünk ma is. Ha gyárakban és hivatalokban vagy bármilyen más munkahelyen is dolgozunk, gyanakvás és gyűlölet vesz körül, és az állam egyetlen lépést sem tesz, hogy megvédjen minket, sőt mi vagyunk a társadalom egyetlen rétege, mellyel szemben következetes megtorló és háttérbe szorító rendszabályokat mer alkalmazni. Fele ennyi eréllyel már rég fel lehetett volna számolni az országban a titkos fasizmust vagy a huligánokat.

Az elnök rendre utasította, hogy ha ebben a hangnemben beszél tovább, megvonja tőle a szót. Flórián zsebkendőjével megtörülte a homlokát, mély lélegzetet vett:

– A mi sorsunk persze nem új jelenség a világ történelmében. Olyan ez, mint amikor a szánkót üldözik a farkasok, és az utasok lelöknek valakit maguk közül, hogy amíg azt eszik a farkasok, nem szaladnak őutánuk.

Az elnök utoljára figyelmeztette Flóriánt, de ő nem törődött vele:

– Nem tudom pontosan, hogy egy-egy ilyen akció régebben milyen megkönnyebbülést, hány évre szóló lélegzetvételt szokott jelenteni, de most a mi feláldozásunk önmagában nem biztosít nyugalmat. Nem nyerik meg vele a nép rokonszenvét…

Az ügyész közbevágott:

– Miért, magukat talán annyira szerette a nép? Ezt maga sem gondolhatja komolyan.

Flórián nem hagyta megzavarni magát:

– Senki sem fog arra gondolni, hogy ez nagylelkűség maguktól, így próbálnak közeledni a néphez. Mindenki meg lesz győződve, hogy nem önszántukból, hanem végső kényszerűségből kellett így cselekedniük. Ebben az országban mindenféle kedvezményt és jóindulatot a gyöngeség jelének tekintenek. Saját maguk alatt vágják a fát, mikor minket elpusztítanak, a védelmi vonalat számolják fel állásaik előtt. El fog jönni az idő, mikor tíz körmükkel ásnák ki a mi holttestünket…

Az elnök ennél a mondatnál megvonta a szót Flóriántól, és kivezettette a teremből, a férfi távozóban búcsúzóul még odaintett Zsófiának. Zsófia felkelt, és utánasietett abban a reményben, hogy beszélhet vele egypár szót, de mire ki tudott jutni a széksorok közül, Flóriánt már elvitték az őrei.

Zsófia attól félt, hogy ezzel a magatartásával Flórián végképp elrontotta az ügyét, megkönnyebbült, mikor egy héttel később az ítélethirdetésnél kiderült, hogy a vádlottak közül Flórián kapta a legalacsonyabb büntetést: két év börtön, és meghagyták számára a harmad lehetőségét is. Zsófia reménykedve írta fel magának: „Flórián 1962 februárjában szabadul.”

Karácsony előtt két nappal Zsófia hivatalos értesítést kapott, hogy Flórián büntetésének hátralevő részét az Elnöki Tanács kegyelemből eltörölte, és ezzel a határozattal egyidejűleg megtették az intézkedéseket a szabadon bocsátására. Zsófia felhívta az Igazságügy-minisztériumot, hogy megkérdezze Flórián szabadulásának közelebbi időpontját. Nem kapott pontos választ, csak annyit, hogy mindenképpen az ünnep előtt, de lehet, hogy csak Szenteste napján engedik ki, a börtönök általános szokása szerint reggel, de az is előfordulhat, hogy délben vagy délután.

A Fő utcai börtön és a Gyűjtőfogház után Flórián büntetésének utolsó hónapjait Vácon töltötte. Ebből a városból félóránként indult vonat vagy autóbusz Budapest felé, így Zsófia nem tudta, mikor és hová menjen ki Flórián elé.

A várakozás első napján Flórián nem érkezett meg, Zsófia fokozódó izgalommal várta a Szentestét. Már előzőleg meghívta Englischéket vacsorára, most örömét és idegességét a főzéssel próbálta lekötni. Pulykát sütött, gesztenyés tortát és Englisch kedvéért palacsintatésztát is kevert.

Fél ötkor végzett a munkával, felöltözött, és kibámult az utcai ablakon, kint nagy pelyhekben esett a hó, egyelőre még vékony rétegben takarta el az utcát úgy, hogy látszott rajta keresztül a kövezet kockás mintája, az autóbuszok, mint egy fátylat emelték fel maguk után.

Englisch és Sári hat órakor jött meg, Zsófia mosolyogva mondta nekik:

– Még egy vendéget hívtam.

– Kit?

– Flórián hazajön.

Englisch megcsókolta az asszony arcát:

– Gratulálok, Zsófia – táskájából kirakta az ajándékait, kiemelt közülük egy harminc-negyven centis gárdistának öltöztetett katonafigurát –, még szerencse, hogy készültem rá. A rendíthetetlen műanyag katonát neki hoztam.

Zsófia bent, a szobában terített meg, leültek az asztal mellé.

– Mit hozhatok?

– Egyelőre semmit – mondta Englisch –, várjuk meg Pimpernelt. Mikor jön?

– Ha legkésőbb, vagyis délután szabadult, még akkor is haza kell érnie hétre. De legalább egy pohár bort igyanak.

Englisch felbontotta a borosüveget, és töltött:

– Kíváncsi vagyok, hogy hatott rá a börtön?

– Biztos nagyon megváltozott.

– Ebben ne reménykedjen, Zsófia. Az angyal régen úgy mutatta neki az ötágú csillagot: „in hoc signo vinces”, most pedig úgy, hogy „in hoc signo moriaris”, ebben a jelben fogsz meghalni, az ő szemében ez nem jelent változást.

– Ne beszéljen a halálról.

– Igaza van, bocsásson meg, Zsófia.

Csöngettek, Zsófia kifutott az előszobába, és kinyitotta az ajtót, de a folyosón csak egy fiatal postásküldönc állt, láthatólag mérges volt, hogy megzavarták az estéjét, egy levelet hozott. Zsófia, merev ujjakkal kotorászva a fogason felakasztott kabátja zsebében, borravalót adott neki, és becsukta az ajtót. Még ott, az előszobában feltépte a borítékot.

Zsófia nekitámasztotta homlokát a hűvös konyhaajtónak, úgy érezte magát, mintha hosszú ideig haladt volna erős széllel szemben, és most már nem vinnék tovább a lábai. Englisch is kijött az előszobába:

– Mi történt?

Zsófia szótlanul nyújtotta fel a levelet. Englisch elolvasta, aztán átfogta az asszony vállát, bekísérte a szobába:

– Ne legyen szomorú, Zsófia, vissza fog jönni Pimpernel. Szereti magát, és itt van az otthona. Egyszer kopogni fog az ajtaján, éppúgy, mint három éve, és itt marad magánál.

– Nem – mondta Zsófia –, már nem jön vissza többé, és nincs a világon olyan erő, mely megvédhetné a lelkét a halottaktól, a kísértetektől, akiket magában hordott. Már nincs miért várnom rá – mondta Zsófia, és kinézett az ablak mögött kavargó hóesésbe.

1968. június 2.