Magányos pavilon

Ezerkilencszázötvenhat október 26-án az Egészségügyi Minisztérium Forradalmi Bizottmányának küldönce egy bizalmas körlevelet vitt végig a budapesti kórházakon. Útközben a városmajori templomnál tűzzel borított szakaszhoz ért, a felkelők a hegyekből leszivárgott államvédelmis osztagot fogtak körül a park bokrai között. A küldönc nem akarta megkockáztatni, hogy egy eltévedt géppisztolysorozat őt is eltalálja, inkább visszafordult, és a meredek mellékutcákon haladt tovább.

Már esteledett, mire a küldönc kijutott útjának utolsó állomására, a hűvösvölgyi, doktor Christián Pálról elnevezett klinikára. Becsöngetett, az elősiető portásnak felmutatta a megbízólevelét, mivel vissza kellett térnie állomáshelyére, és nem akarta kivárni, amíg a portás kinyitja a magas, vörös téglafalba ékelt kapu számtalan zárát és lakatját, lehívatta az éjszakai ügyeletes nővért – a kórház magasabb beosztású vezetői ugyanis már rég hazamentek.

Kisvártatva a vezető nővér megjelent a főépület ajtajában. Ahogy jött lefelé a lépcsőn, magas és telt felsőtestét egyenesen tartotta, csak tömör barna kontya ingott a lépések ütemére. Mikor közelebb ért, a kaput megvilágító lámpa fényében látszott, hogy szelíd melle már lazulni kezd, a lába vastagabb, mint alakjához illene, de arcbőre még érintetlenül tiszta, átengedi a vér játékát.

A küldönc férjes asszonynak nézte, meglepődött, mikor az átvételi elismervényre lánynevet írt alá: a vezető nővért Nagy Zsófiának hívták. Anélkül hogy a hivatalos megbeszélésen túl egyetlen szót is vesztegetett volna a küldöncre, visszament a lépcsőn az épületbe.

Zsófia nem bontotta fel a körlevelet. Az igazgatónak vagy az igazgató helyettesének címezték, és doktor Englisch Jenő, akinek mint ügyeletes főorvosnak jogában állt volna felnyitni, még nem jött vissza a városból, jóllehet az ügyelet az előírások szerint már este nyolc órakor megkezdődött.

Végigment a főépület folyosóján, benézett a kórtermekbe: az éjszakai villanyoltás már megtörtént, csak a kék lámpa égett a termek elején. Zsófia belépésére az éjszakás nővér felemelkedett, és rövid jelentést tett. Mivel meglehetősen messzire esett a harcok csomópontjaitól, a Christián Pál klinika szokásos életmenetét nem zavarták meg az események.

A csöndes folyosóra csak a könyvtárteremből szűrődött ki zaj. Az orvosok közül néhányan nem jártak haza esténként, telefonon kimentették magukat, és behúzódtak a könyvtárba. Heverőket hurcoltak be, magnetofont szereztek és italt, a hatalmas kettős termet csak egy mennyezet felé fordított, gyűrűs nyakú asztali lámpa világította meg. Zsófia tudta, hogy a fiatalabb nőbetegek lámpaoltás után felkelnek, felöltöznek, a fürdőszobában kifestik magukat, és beosonnak a könyvtárterembe, a fojtottan szóló magnetofon nem tudta elnyomni éles, fejhangú nevetésüket.

Zsófia határozottan szokott intézkedni minden feladatkörébe tartozó ügyben (az ápolónőképzőt évfolyamelsőként végezte el, azért is nevezték ki még harmincéves kora előtt vezető nővérnek), most mégis olyan szégyenérzés fogta el, hogy szótlanul haladt el a könyvtárterem ajtaja előtt, bár úgy érezte, kötelessége lenne legalábbis megpróbálni a rend helyreállítását.

Elfordult a folyosón balra, és benyitott az ügyeleti szobába. Leült a telefon mellé, hogy ellenőrizze a működését, felhívta a „pontos idő”-szolgálatot: háromnegyed tizenegy volt, utánaigazította az óráját. Amikor elhallgatott az időjelző női hang, Zsófia nem tette le rögtön a kagylót, a membrán zúgásából más, távoli vonalakból beszűrődő beszélgetések foszlányait próbálta kivenni.

Mióta a harcok kitörtek, Zsófia ebben a kora éjszakai órában egyre gyakrabban hallott végtelenbe nyúló telefonbeszélgetéseket: szerelmi vallomásokat (ezeknél elpirult és haját hátrasimította a füle mellett), bár akik ezeket a vallomásokat tették, nem mertek nekivágni a sötét, kóborló fegyvereseket rejtő utcáknak, hogy szerelmüket felkeressék, az elmaradt ölelést inkább égető, buja szavakban élték ki. Máskor kétségbeesett panaszkodásokat vett ki, mintha a beszélő hirtelen haláltól félne, és még egyszer bizonygatni akarná, hogy valaki valamikor méltatlanul bánt vele, azért ment tönkre az élete, de legtöbbször hozzá hasonlóan őrködő emberek dünnyögő, csendes beszélgetését hallotta távoli otthonukkal.

Ilyenkor Zsófia úgy érezte, részt vesz a beszélgetők életében, mikor azok tanácstalanul tűnődtek, szeretett volna közbeszólni, hogy felajánlja segítségét, de tudta, úgysem hallanák meg hangját.

Kifáradt a zúgás mélyén botorkáló hangok megkülönböztetésében, visszatette a kagylót, felállt, homlokát nekitámasztotta az ablaknak, és kibámult a sötét kertre. A hold egy pillanatra kiszabadult a felhők őrizetéből, a fák között felvillant egy fehérre meszelt magányos pavilon: Zsófia lakóhelye.

1954 végén, mikor apja meghalt (tornatanár volt egy dunántúli városban), Zsófia eladta a vidéki ház rájutó fele részét, árából átalakíttatta a régi portáspavilont, mely elhagyatottan állt a kert végében – ugyanis a klinika főbejáratát áthelyezték az új szárnyépület elé, és az addig használt kis vaskaput bezárták. Megkapta a pavilonhoz tartozó raktárhelyiséget is, lebontotta a válaszfalakat és itt élt a rendbe hozott, kényelmes szobában, gyerekkora bútorai, edényei, evőeszközei és hímzett párnái között, a városba csak akkor ment be, ha hivatalos ügyeket kellett elintéznie.

Arra rezzent fel, hogy lent csikorogva kinyílik a klinika utcai kapuja. Englisch jött fel a lépcsőn, kézben hozta a kalapját, a lámpafény megcsillant kopasz feje búbján. Zsófia megigazította magán a köpenyt, és meglepődve, hogy az idő már ilyen későre jár, egy pillantást vetett a csuklójára, de még csak néhány perccel múlt tizenegy. Englisch máskor csak éjfél után szokott megérkezni, megmagyarázhatatlan eredetű szokásai közé tartozott, hogy már évek óta minden éjszaka palacsintát evett a körúti Club kávéházban.

A főorvos megállt kint az ügyeleti szoba ajtaja előtt, egy műanyag flakonból néhány szem apró szalmiákcukrot szórt a tenyerére, és elrágta, fogai ugyanis erősen romlottak. Belépett, felakasztotta a fogasra elegáns, de erősen kopott bőrgombos trencskóját, és legyintett:

– Zárva. Forradalom miatt a palacsintasütés szünetel. Gott schütze Österreich.

Felvette a körlevelet:

– Ez?

– Motoros küldönc hozta a minisztériumból.

Englisch szemével átfutott a sorokon, aztán a papírt az asztalra dobta:

– Új Pimpernel, Zsófia.

– Én azt sem tudom, ki volt a régi Pimpernel.

– Egy báró Orczy Emma regényhős, a francia forradalomban mentette a halálra ítélt arisztokratákat. Ez egy kommunista Pimpernel, autóval összeszedi a haldokló ávósokat, és kórházba viszi őket, azt írja a körlevél, már legalább harmincat megmentett négy nap alatt. Úgy látszik, minden terror megteremti a maga kétségbeesett ellenterroristáját.

Még egyre a körlevél felé mutatott:

– Ha jelentkezik nálunk, nem szabad segítenünk, értesítenünk kell a felkelőket.

Odaállt az ablak elé, Zsófia érezte az üvegről visszacsapódó leheletének szalmiákcukor szagát. A távoli Városmajorban talán utoljára felerősödtek a géppisztolysorozatok. Englisch bólintott, és minden szót külön hangsúlyozva megismételte:

– Gott schütze Österreich.

– Ezt ki mondta?

– Belőlem nem néz ki?! Egyébként Schuschnigg mondta, egy régi osztrák miniszterelnök. Mikor Hitler megtámadta Ausztriát – akkoriban Bécsben éltem –, Schuschnigg beszédet tartott a rádióban. Mit mondjak magának: olyan pillanat volt, hogy még egy politikus sem tudott hazudni. Nyíltan bevallotta, csak arra képes, hogy Isten oltalmába ajánlja az országot. Isten óvja Ausztriát. Ez, sajnos, a későbbiekben kevésnek bizonyult. Másnap menekülnöm kellett, Zágrábban aztán utolértek, az volt a szerencsém, hogy bécsi SS-fiúkkal akadtam össze, ismertek a lóversenyről, páncélossal hoztak el a magyar határig.

A távoli sorozatok elhallgattak, Englisch, aki a Városmajor mellett tért vissza a klinikára, megértette, hogy a körülzárt államvédelmi osztag ellenállása megtört.

– Vége, vége.

Felnyitotta a gyógyszeres szekrény ajtaját, és egy éteresüveget vett ki:

– Palacsinta helyett. Képtelenség úgy elmúlni egy napnak, hogy egyetlen kiemelkedő pillanat sem akad benne.

Megemelte az üveget:

– Parancsol?

Zsófia rázta a fejét, Englisch legyintett.

– Nincs igaza.

Egy kevés étert öntött a vattára, aztán mélyen beszívta, Zsófia elszoruló torokkal kérdezte:

– Csakugyan jó?

– A legtisztább részegség: kocsma, italszag és gyomorégés nélkül. Az összes nagy táncos ezt használta.

Az éter pillanatok alatt felszívódott, a főorvos arcára ünnepélyes részegség ült ki, felső ajkát, melyet eddig mereven leszorított, hogy ne lehessen látni rossz fogait, felengedte, többé nem beszélt sietősen, hanem mintha maga is élvezné a szavait, mielőtt kimondta őket, megforgatta a nyelve hegyén:

– Tanulták a képzőben, hogy mit írt Moreau a kábítószeres részegségről?

– Nem.

– „Úgy tűnik, mintha a nap besütne az ember agyába és megvilágítaná a gondolatait, nem bántják többé a múlt helyre nem hozható hibái és meg nem bosszult sérelmei, az élet egy pillanatra elegendő célnak látszik ahhoz, hogy éljünk.”

– Más cél nincs?

– Mi volna?

A könyvtárban új tekercset tettek fel a magnóra, a tánczene felerősödött, Englisch az elválasztófalra mutatott:

– Vagy az. Vagy amit maga választott: reactiv psychosis, lelki zsírpárnahizlalás.

Végignézte Zsófiát.

– Ami sajnos kezd átterjedni a fizikumra is. Miért nem tesz ellene valamit?

– Mit tegyek?

– Ajánlom, hogy engedje be magához Vedlik doktort. Úgyis ott áll egész éjszaka a pavilon előtt, és könyörög magának.

– Honnan tudja?

– Amikor elfogyott a cigarettája, mindig feljön hozzám, cigarettát kér és tippeket, hogy mit suttogjon be magának a kulcslyukon. Ha véletlenül valami szellemességet mond, kéretik az én számlámra írni. Tényleg, Zsófia, miért nem engedi be? A nemi élet a létező legjobb hasizomgyakorlat, garantáltan megvéd az elhízástól.

Zsófia nem válaszolt, Englisch felemelte a kezét, és gúnyos hangon folytatta:

– Tudom, magának titkos, régi szerelme van, ott őrzi a fényképét minden könyvben, amit olvas. Miért nem megy el őhozzá?

– Már mondtam, hogy megnősült, évek óta nem is láttam.

– A fegyverek és a közeli halál jelenléte más távlatot ad a szerelemnek, ez a háború és forradalmak egyetlen pozitív vonása. Az anyagi értékek devalválódnak, hiszen egyik pillanatról a másikra elpusztulhatnak, az érzelmi élet felszabadul a nyomásuk alól, a kapcsolatok éppoly természetesek lesznek, mint a vademberek között. Akár a haldokló tífuszbeteg, utolsó menedékként mindenki a nemi szervébe kapaszkodik. Mostanában különb dolgok is újrakezdődnek, miért pont a maga ügye volna kivétel?

Az orvoson kezdett elhatalmasodni a részegség, mondatainak lendülete megtört, lehajtott fejjel mormogott maga elé:

– Micsoda szégyen, micsoda nyomor, hogy másokat ajánlok magának, Zsófia. Magam helyett. Lassan vesztettem el magát, Zsófia, a fogaim zománcával együtt, még mielőtt megismertem volna. Emlékszem sarkokra, ahol nem kellett volna befordulnom, öt-tíz percekre, amiket ki kellett volna bírnom egyedül. Volt egyszer egy kulcsom egy lakáshoz, bedobtam a csatornába, de utána egy másikat kértem a nőtől. Milyen tetű olcsón adjuk el a megváltást. Most pedig ne szóljon hozzám, fáj a fejem és szédülök. Valamit valamiért.

Englisch végigdőlt a heverőn, csak a feje rándulásából látszott, hogy hullámokban fut végig rajta a fájdalom. Arcát a heverőt borító lepedőre fektette, és többé nem nézett fel. Zsófia azt hitte, hogy elaludt, de amikor be akarta takarni egy pokróccal, Englisch keze megmozdult és nemet intett, Zsófia visszaült az asztal mellé.

Elővette a továbbképző tanfolyam litografált jegyzetét, bár sohasem gondolt arra, hogy más legyen, mint ápolónő, diplomája megszerzése után is folyton tanult. Ez kötötte le a szabad idejét, szorongva gondolt rá, hogy mihez kezd majd az estéivel, ha véget ért a tanfolyam, de a vezető megnyugtatta: demonstrátorként dolgozhat majd az előadók mellett. Úgy tervezte, ma este a kórházak gazdasági ügyvitelének előírásait veszi át, de gondolatai szertefutottak.

Englischre nézett, mikor látta, hogy a főorvos alszik, a jegyzet közepéből egy fényképet vett elő: egy fiatal, de magas homlokú, energikus férfit ábrázolt, Vajna Istvánt, Zsófia első és egyetlen szerelmét. Ez az egy kép maradt meg róla, mindig odatette az anyag végére, amit aznap el akart végezni, addig, ha fájt is a szeme, mindig elolvasta, hogy megláthassa Vajna arcát.

Máskor órákig el tudta nézni ezt a fényképet, ha egyedül volt, néha beszélt is hozzá, most azonban elrontotta hangulatát, hogy Englisch gúnyolódott rajta. Mintha a kép elvesztette volna titkos hatóerejének egy részét, Zsófia most vette észre először a fényes mázba belevágódó finom törésvonalakat, melyek a sarkok felé már nyílt repedéssé váltak. A képet visszatette a jegyzet közepébe és megpróbálta figyelmét a tananyagra összpontosítani.

Valamivel később, hogy kint az utcán a lámpák elhalványodása éjfelet jelzett, Zsófiának úgy tűnt, egy autó halad el a klinika előtt. Mivel csak rövid ideig hallotta, aztán hirtelen abbamaradt, azt képzelte: az álmossága csalta meg, végigdörzsölte az arcát, majd szórakozott mozdulattal rendet rakott maga előtt az íróasztalon.

Az asztal egyik kulcsra zárható fiókjában tartotta néhány személyes holmiját, melyet olykor elő szokott venni, és nézegetett. Most is kirakta maga elé anyja egykori dísztollszárát, a végében négy kis nagyítóüveg alatt Maria Zell nevezetességeit lehetett látni. Egy számtalan mintával teleszőtt parasztkendőt összehajtogatott a vasalt élek mentén, az egyik sarkán kifoszlott a varrás, tűt keresett elő, hogy megöltse. Szeptemberben, amikor odahaza járt, megígérte a húga kislányának, hogy karácsonyra neki adja a tollszárat és a kendőt, azóta mindig úgy vette a kezébe, hogy búcsúzott tőle. Eltűnődött, hogy lassan elfogynak körülötte a tárgyak, melyeket szeretett, és semmi sem kerül a helyükre. Arra rezzent fel, hogy váratlanul kivágódik az ügyeleti szoba ajtaja.

Először a klinikai portás jött be, vállán átvetette egy sebesült katona karját. A katonát állon találta egy sorozat, feje tehetetlenül ingott, köpenyének gallérját az alvadt vér hozzátapasztotta a bőréhez. Letépett parolinja helyén csak néhány kiálló zöld cérnaszál és egy keskeny kék posztócsík maradt a szöveten, ez elárulta, hogy azok közé az államvédelmis katonák közé tartozik, akik elhagyott hegyi víkendházakban, feltört ajtajú garázsokban bujkáltak, és a fán maradt vagy vesszőkosarakban hagyott gyümölcsökből éltek, ők próbáltak meg kitörni a Városmajor felé.

A klinika személyzete már napokkal ezelőtt utasítást kapott, hogy ávóst nem részesíthet kezelésben, Zsófia nem értette, miért hozta be a portás mégis a katonát. Magyarázatként egy férfi jelent meg mögöttük, aki bal kezében pisztolyt tartott.

Helyenként kifakult, helyenként megsötétedett feles viharkabátján sehol sem látszott vérfolt, mégis sokkal többet hozott magával az elkeseredett és kíméletlen harcok levegőjéből, mint a sebesült katona. Arcát a sötét borosta tövében olajfoltok és sűrű füst kormos nyomai borították. A szeme vérben állt, szemhéja gyakran megrebbent, próbálta benedvesíteni a száraz és égő szemgolyót, Zsófia látta rajta, hogy legalább négy-öt napja nem aludt. Bár eső már rég nem esett, bakancsára hajtott vastag harisnyáján mégis sárfoltok száradtak, és ahogy Zsófia végignézte, vérnyomokat is vett észre rajta: nadrágszárán oldalt átütött a vér.

A férfi mély, rekedt hangon megszólalt:

– Hol van az orvos?

Felemelte a pisztolyt, és megismételte a kérdést:

– Hol van az orvos?

Englisch feltámaszkodott a heverőn, oldalt megmaradt haja előrehullott az arcába:

– Üdvözlöm, Pimpernel, már vártam.

– Honnan tudta, hogy jövök?

– Megéreztem.

– Nem érdekelnek az érzései. Keljen fel.

– Reménytelen. Be vagyok rúgva. Maga nem fogja elhinni, de én most duplán látom magát.

A férfi Zsófiára nézett, tőle várta, hogy megerősítse Englisch szavait. Zsófia bólintott.

– Akkor maga fogja bekötözni.

– Ávóst nem szabad.

– Itt van két tanú, hogy kényszerítettem rá.

– Akkor sem.

Az ismeretlen pisztolya csövét bal kezének görcsös mozdulatával a nő felé fordította:

– Akkor meghal. Semmivel sem nagyobb kár magáért, mint érte. Hármat számolok. Egy, kettő…

Zsófia a férfira nézett: szemének rebbenéséből megérezte, hogy három után sem húzná el a pisztoly billentyűjét, csak tehetetlenül tartaná rá a fegyvert. Megsajnálta, odalépett a műszerszekrényhez, gézt, vattát és koffein-injekciót vett ki.

A férfi összehúzott szemmel figyelte minden mozdulatát, mielőtt beadta volna az injekciót, kivette a kezéből és megnézte. A katona fokozatosan magához tért, kihagyó lélegzetvétele szabályossá vált, kinyitotta a szemét. Az ismeretlen egészen közel hajolt az arcához, és lassan, tagoltan megkérdezte:

– Tudsz járni?

– Tudok.

A férfi jobb kezével kihúzta a telefon dugóját, a készüléket a sarokba vágta, úgy, hogy a kagyló összetört. Ez a mozdulat fájdalommal járhatott, mert a kíntól előregörnyedt, és fegyveres kezét a jobb vállához szorította, de rögtön kiegyenesedett, végigmérte a portást, Englischt, végül Zsófiának intett:

– Maga velünk jön. Ha nem történik semmi, a kaputól visszajöhet. Menjen előre.

Amerre elhaladtak, a cipősarkok ütemes koppanására kinéztek az éjszakás ápolónők, mikor meglátták a fegyveres férfit, visszahúzódtak a kórtermekbe, és kulcsra zárták belülről az ajtót. Zsófia hallotta, hogy a katona káromkodik a fogai között.

Lent a kapu előtt egy ósdi típusú, kétajtós Opel Olympia állt (ennek zaját hallotta Zsófia félálomban), hűtőjére egy nemzetiszínű zászlót drótoztak, oldalain keresztül-kasul rajtahagyták nyomaikat a lövedékek, mint ahogy a próbára felvett ruhán ottmarad a szabó szaggatott krétajelzése. Az ismeretlen óvatosan a katona vállára tette a kezét:

– Tudsz vezetni?

– Tudok.

– Ülj be. Vigyázz: a motor szét van lőve, könnyen bedöglik.

– Te nem jössz

– Nem. Vigyázok, hogy ne mehessenek rögtön utánad.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és benyomta az önindítót, hogy ettől a fáradtságtól is megkímélje a sebesültet, majd mikor az autó elindult, csendesen utánaszólt:

– Hagyd ott valahol a kocsit. Túl sokan ismerik.

Az autó eltűnt a fordulóban, a férfi leült a kapu melletti félkör alakú benyíló kőpadjára, ahova látogatási napokon az alkalmi virágárusok szokták kirakni cserép és bádog köcsögjeiket. Bár mióta a harcok kitörtek, többé nem jöttek el áruikkal, a benyíló sötét sarkában még ott maradt néhány derékba tört, elszáradt szegfű. Az ismeretlen nekitámasztotta tarkóját a falnak, hogy feladatát elvégezte, merev arcából eltűnt a feszültség, pisztolyát letette maga mellé és intett:

– Rendes volt magától, hogy mégis adott injekciót. Visszamehet.

Zsófia felvett a kőpadról egy száraz szegfűt, és zavartan forgatta:

– És maga?

– Pihenek egy kicsit, aztán megyek tovább.

Lehunyta a szemét, teli szájjal vette a levegőt, és elaludt. Zsófia tehetetlenül nézte, hátrafordult, mintha a klinika felől várna segítséget. A kórtermek sötét ablakain lebegtek a függönyök az ajtónyitásoktól, tudta, hogy az ápolónők összegyűlnek a folyosón, és valamelyikük bejelenti az orvosoknak, hogy mi történt. Megrázta az alvó férfi vállát, az csak sokára nyitotta ki a szemét, majd újból behunyta:

– Mi van?

– Menjen el. Idehívják a felkelőket.

– Jó. Elmegyek.

A férfi felkelt és imbolyogva elindult, de néhány lépés után nekidöntötte a fejét a vörös téglakerítésnek. Zsófia utánament, megállt mögötte:

– Hova megy?

– Nem érdekes. Van hová.

– Hová?

– Nem tudom.

Még mindig behunyt szemmel, bizonytalanul előremutatott, keze a mozdulattól merev eséssel lehullott a törzs mellé.

– Hány óra van?

– Negyed kettő.

– Negyed kettő? Akkor elkéstem.

– Honnan?

– Egy helyet meg lehetett volna próbálni. Mindegy. Negyed kettő.

– Menjen fel az utcán, ha ott elfordul, balra a bokrok között el tud bújni.

A férfi nem mozdult, vacogni kezdett, Zsófia hozzáértette a homlokához a kezét:

– Istenem, maga lázas.

A férfi összeszedte magát és elindult, a nővér ment mögötte.

– Hová megy?

Ráfogta a pisztolyát:

– Menjen vissza a kórházba. Nem fogja rám hozni őket.

Közeledő teherautó zaja hallatszott. A férfi kutatóan körülnézett, aztán megértve, hogy a menekülés most már reménytelen, leeresztette a fegyverét, kiugratta a tölténytárat, és megszámolta a töltényeket. Zsófia csöndesen mondta:

– Menjen előre, forduljon be a sarkon, a falban lesz egy kis vaskapu. Kinyitom magának.

Anélkül hogy megvárta volna a választ, sarkon fordult, és visszasietett a klinikára. Nem ment be az épületbe, a lépcső előtt megállt, végignézte az ablakokat, úgy látta, sehonnan sem figyelik, átvágott a kerten. A holdfényben világított a földdel feltöltött betonmedence szegélye, lépései elhaltak a sűrű fűben. Útközben az egykori portáspavilon faláról (ahol most ő lakott) leakasztott egy kulcsot, majd a gazzal benőtt, elhanyagolt ösvényen az oldalsó vaskapuhoz sietett.

A kapu előtt senki sem állt, Zsófia azt hitte, hogy az ismeretlen ott maradt a főbejáratnál, vagy pedig másfelé menekült. Kinyitotta a kaput, és a keskeny utca közepére állt, cipőtalpán keresztül is érezte, hogy a vékony útburkolat alatt a csatornában rohanva fut le a szennyvíz. Végignézett az utcán, a férfi most fordult be a sarkon, ujjaival a téglafal rovátkáiba kapaszkodott. Zsófia eléje ment, és a pavilonhoz támogatta.

– Menjen be, zárja magára az ajtót. Nemsokára én is jövök. Most vissza kell mennem a klinikára.

A férfi behúzta maga után a ház ajtaját.

Zsófia vigyázott, hogy semmilyen nyom ne árulja el, merre járt. Újból bezárta a vasajtót, visszaakasztotta a kulcsot a szögre, menet közben lekapkodta harisnyájáról és köpenyének szegélyéről a beakadt bogáncsokat.

Visszakerült a kerítés mellett, hogy úgy tűnjön, mintha a főkapun jött volna be. A feljárati lépcsőnél két fiatal, nemzeti karszalagos fegyveres állt, igazoltatták, majd bekísérték az épületbe, ugyanazon a folyosószakaszon haladtak végig, amerre alig negyedórával azelőtt az ismeretlen férfi támogatta a sebesült katonát. Az ügyeleti szoba előtt megálltak, bentről élénk zsivaj hallatszott ki, az egyik felkelő intett Zsófiának, hogy menjen be, de ő sokáig tétovázott, mielőtt lenyomta volna a kilincset.

Bent a kis szobában nem tartózkodtak fegyveresek, de legalább kilenc orvos vitatkozott ülve vagy beszéd közben fel s alá járkálva, a könyvtárteremben tartott alkalmi mulatságról jöttek át, a szobát már eltöltötte a leheletükből áradó rumszag. Zsófia tekintetével Englischt kereste, de a főorvos fejét a szekrény oldalának döntve aludt.

Zsófia megjelenésére a vitatkozók elhallgattak, a szoba közepén sétálók oldalt húzódtak, és valamennyien az ablak irányába fordultak, onnan várták az események menetének további irányítását. A függöny mellett egy férfi támaszkodott neki a falnak, most előjött a sarokból és belépett a szoba közepén szabadon hagyott, megvilágított térbe, mosolyogva köszönt:

– Jó estét.

Csak egy nemzetiszínű szalag jelezte, vastag, ezüstös szürke, puha anyagú felöltője karján, hogy valószínűleg ő a klinikán tartózkodó felkelő egység parancsnoka, a külseje egyébként nem vallott katonára. Lassú, kicsit hanyag mozdulatai, középen váratlanul megtörő szellemes sasorra, egész magatartása sokkal inkább emlékeztetett egy fölényes állásban levő orvosra vagy egyetemi tanárra. Levette szemüvegét, megdörzsölte a szemét, és biccentett:

– Oncs Gábor vagyok.

Zsófia csak sokára tudta viszonozni a köszönést:

– Jó estét. Nagy Zsófia.

Hogy sikerült megszólalnia, Zsófia elfogódottsága kissé felengedett, de most se mert hosszabban a férfira nézni, csak egyszer-egyszer emelte rá a tekintetét. Oncs feltette a szemüvegét, és rágyújtott, öngyújtója átlátszó falú benzintartályában két apró dobókocka feküdt, megrázta őket, úgy látszik, meg volt elégedve az eredménnyel, mert mosolyogva szippantott a cigarettájából:

– Úgy tudom, nővérke, maga találkozott utoljára az emberünkkel.

Zsófia most, hogy szemtől szembe került a veszéllyel, hirtelen megnyugodott, gátlásai elmúltak, el volt szánva, hogy mindenképpen megvédi magát és a pavilont, a férfi rejtekhelyét. Sokáig gondolkodott, végül is határozatlanul rábólintott Oncs szavaira, belátta, semmiképpen sem tagadhatja le, hogy ő vált el utolsónak a férfitól.

– Mi történt azután, hogy maguk hárman kimentek a klinikáról?

Zsófia életében eddig talán tízszer sem hazudott, most csodálkozva figyelte saját szavait, maga is megdöbbent attól a történettől, amit kitalált:

– A sebesült katona beszállt a kocsiba, a másik pedig, akinél a revolver volt, hátramaradt…

– Miért?

– Nehogy valaki az autó után mehessen. Mikor a kocsi elért a sarokig, rám fogta a fegyvert, és kényszerített, hogy menjek vele, a sarkon ő is beszállt. Aztán én visszajöttem.

Oncs körülnézett a szobában:

– Mi a véleményük: valószínű ez?

Zsófia úgy tett, mintha megsértődne:

– Én nem hazudok.

Oncs megismételte a kérdést:

– Valószínű ez?

– Szerettem volna látni magát, maga nagyon bátor ember, mit csinál, mikor pisztolyt fognak magára, hogy kötözzön be egy ávóst? Meg merte volna tagadni úgy, mint Zsófia?

Mindannyian csodálkozva fordultak a hang irányába: Englisch beszélt, jóllehet az éter okozta kábultságból még mindig nem tért magához, fejét nem tudta elmozdítani a szekrény oldalától.

– Ha nem hiszi el nekem, kérdezze meg a portástól.

Englisch sokáig állta Oncs tekintetét, aztán újból behunyta a szemét. Oncs tovább kérdezett:

– És ez mit bizonyít?

– Nincs joga kételkedni abban, amit Zsófia mond.

– Sajnálom, uram, de van jogom.

Eltöprengett, bólintott, nyilvánvalóan nem tartotta érdemesnek kiélezni a helyzetet.

– Rendben van. A nevét nem sikerült megtudnia?

Zsófia nemet intett, Oncs felvette az asztalnál a körlevelet, melyet a motoros küldönc hozott és átfutotta:

– Ebben is csak annyi áll, hogy hol Kiszelyi Antal, hol Pap Gábor, hol Bóné András névre szóló igazolványokat szokott felmutatni. Nem baj, meg fogjuk tudni a valódi nevét is, túl sok nyomot hagy maga után.

Begombolta a kabátját.

– Itt, azt hiszem, végeztem, még a kertben szeretnék körülnézni. Önöknek jó éjszakát kívánok és további jó szórakozást. A nővérke, ha megtenné, hogy elkísér.

Zsófia vigyázott, hogy Oncs és a nyomukba szegődő két fegyveres ne lássa egész testének remegését, de hamarosan kiderült, hogy a felkelők szinte csak a forma kedvéért járták végig a sötét kertet. Egyikük kipróbálta a kis oldalsó vaskaput is, Zsófia magában hálát adott óvatosságának, amiért előzőleg bezárta, semmi jelet sem találtak, mely ellentmondott volna az ő vallomásának, hamarosan visszatértek a főkapuhoz.

Oncs egy intéssel elküldte embereit, mikor azok felmásztak a teherautóra, Zsófiához fordult:

– Kérhetek valamit?

– Tessék.

– Ha közös ismeretlenünk helyében volnék, én mindenképpen visszatérnék erre a klinikára. Ha másért nem, a maga kedvéért.

Zsófia megpróbált mosolyogni:

– Ez bók?

– Igen.

– Köszönöm, de nem hiszem, hogy visszajönne, hiszen tudja, hogy keresik. Lehetetlen.

– Mégis, ebben a lehetetlen esetben felhívna minket telefonon? Magának hiába ígérnék ezért pénzt, nincs is pénzem, de az talán érdekli, hogy közös ismeretlenünknek is hasznára válik, ha találkozna velem. Megígéri?

Zsófia határozatlanul bólintott:

– Igen.

Oncs egy telefonszámot adott át Zsófiának, kezet csókolt, aztán beült a vezetőfülkébe, a sofőr indított, a teherautó hamarosan eltűnt az út hajlatában.

Zsófia visszasietett az ügyeleti szobába, az orvosok már átmentek a könyvtárterembe, átszűrődött a tánczene, csak Englisch aludt itt, fejét még mindig a szekrény oldalának támasztva. Zsófia a gyógyszertárlóhoz lépett, végiggondolta, hogy az ismeretlen férfinak mire lehet szüksége: koffein- és penicillin-injekciót vett ki, hozzá fecskendőt, majd eszébe jutott, hogy nadrágszárát oldalt átütötte a vér, kiemelt egy csomag vattát és gézt is. A gyógyszereket két csomagba pakolta össze, hogy ne nyomják ki feltűnően köpenyének zsebeit, egyiket a zsebkendőjével takarta le, a másikon rajta tartotta a kezét.

Megvárta, amíg a folyosó és a kórtermek környéke elcsendesedik, akkor felkeltette Englischt, bejelentette, hogy a kiállott izgalmaktól rosszul érzi magát, az orvos – úgy, ahogy Zsófia előre is gondolta – pihenni küldte.

Lassú léptekkel indult el, néha megállt és kezét a homlokára szorította – mintegy igazolásként, ha az egyik folyosóra nyíló ajtóból valaki utánanézne – de kiérve az épületből, járása felgyorsult, a fák között már futott, tömött zsebei neki-nekiütődtek a hasának. A hold már csak félig állt ki a hegyek mögül, homályosan fénylett, mintha a másik fele sötét vízben merült volna el. Az ösvény mélyedéseit feltöltötte a homály, Zsófia lába néha mélyre csúszott a sűrű avarban, bokája megrándult, cipőjébe föld szóródott bele a mélyedés pereméről.

A pavilon előtt megállt, kezét a mellére szorította, szeme könnyes lett a rohanástól, és a levegő égette felhevült torkát. Levette zsebkendőjét az orvosságok tetejéről, benyúlt a zsebébe, hogy nem törtek-e össze az ampullák, aztán végigtörölte a homlokát. Hamarosan lehűlt, érezte, hogy egy hideg izzadságcsepp gördül végig a két melle között, felsőtestét igyekezett mereven tartani, hogy a borogatásra emlékeztető blúz ne érjen hozzá.

Néhány mondatot próbált megfogalmazni magában, azt akarta bejelenteni az ismeretlen férfinak, hogy szívesen segített neki, most is bekötözi, de azonnal menjen, és többé ne is térjen vissza, mert nem akar börtönbe kerülni miatta. Végigsimította homlokába hulló, átnedvesedett haját, és fellépett a pavilonhoz vezető három lépcsőfokon.

A kulcs nem fordult a zárban, próbaképpen lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. Bent a szobában semmilyen zaj vagy mozgás nem törte meg a csendet, Zsófia bizonytalanul beleszólt a sötétbe:

– Van itt valaki?

A kérdésre senki sem válaszolt, Zsófia bezárta maga mögött az ajtót és felgyújtotta a lámpát. Csak a szőnyeg felhajtott sarka, az asztal közepére tett kulcs és a nehéz földszag emlékeztetett arra, hogy valaki járt itt. Kint a kert fölött már elhalványodott a hold, ahol a felhők egymásba értek, a réseken átderengett a szürke világosság. Zsófia lenyomta a fém asztali naptár karját, csendes kattanással a 27-es szám ugrott a 26-os helyére.

Felvette a pizsamáját, megágyazott, de nem feküdt le, hanyatt dőlt apja régi bőrfoteljében, melynek karján rajtahagyta a rávarrott ezüst hamutartóját, jóllehet senki sem járt hozzá látogatóba, ő maga pedig nem dohányzott. Betakarta magát a paplannal és találomra benyúlt a könyvek közé: a Peer Gynt akadt a kezébe, melyet Englisch ajándékozott neki még az elmúlt év karácsonyán. Olvasott egypár sort, aztán összehajtotta a könyvet, a mellére fektette, és lehunyta a szemét.

Emlékezett rá, hogy gyerekkorában, mikor nagyanyja eljött hozzájuk, színházba vitte őt, éppen a Peer Gyntöt játszották. Fent a színpadon egy öreg asszony állt, és sírós hangon kérdezte valakitől:

– „Peer Gynt ki volt?”

Zsófia most újból hallotta ezt a hangot, csak a szája mozgásával utána mondta:

– „Peer Gynt ki volt?”

Aztán oldalt fektette a fejét, érezte a hamutartó biztonságos szivarszagát, még hallotta, hogy a kertész krákogva nekiindul seprűjével a sétányoknak, teste lassan átmelegedett, és elaludt.

Kint a pavilon előtt már sötétedett, mikor Zsófia felébredt, és az asztalon álló órára nézett: a kerek számlapot a világító mutatók hosszában pontosan kettéosztották, hat óra volt, több mint egy fél napot átaludt. Olyan csend vette körül – csak a feltámadó szél vert néha száraz leveleket az ablak üvegéhez –, hogy arra gondolt, vasárnap van. Nem kelt fel rögtön, kétoldalt begyűrte a paplant a háta mögé, és kinyújtózkodott, a karosszék erre a mozdulatra rugózni kezdett, Zsófia a pizsamán keresztül is érezte, hogy a vastag, sima bőr átmelegedett alatta.

Távolról, talán a Duna túlsó partjáról, tompa ágyúdörgések hallatszottak, Zsófia felült a karosszékben és a fésűjéért nyúlt. Eszébe jutott, hogy nem vasárnap van, hanem szombat, ötödik napja folynak a harcok. Mivel éjszaka korábban otthagyta az ügyeletet, nem tudta biztosan, hogy a másik vezető nővér, akinek reggel le kellett volna váltania őt, bejött-e? Elhatározta, hogy megnézi.

Felöltözködött, megágyazott, kinyitotta az ablakot, a függönyöket összehúzta rajta, hogy a szél ne fújja be a port. Bezárta maga után az ajtót, egy pillantást vetett a kulcstáblára, először azt hitte, az ismeretlen magával vitte a pavilon hiányzó kulcsát, de eszébe jutott, hogy letette az asztalra. Hátrasimította a haját a füle mellett, és lement a lépcsőn.

A másik vezető nővérrel már a földszinten találkozott, kolléganője bejött rendes időben, így Zsófiának nem kellett helyette végigjárni a kórtermeket. Az ebédről viszont lekésett. A konyhaszemélyzettől nem akart szívességet kérni, attól tartott, ez, ha kismértékben is, de tovább lazítaná az amúgy is felbomló kórházi fegyelmet, úgy gondolta, inkább a büfében vesz valami ennivalót.

Sietve vágott át a folyosókon, nem emlékezett pontosan: hánykor zár a büfé, még nyitva találta, bár csak alig egy-két vendég állt a pult előtt. A portás, aki éppen feketekávéját itta, egy gondosan összehajtogatott cédulát adott át neki. Zsófia kibontotta:

„Kérem, jöjjön fel hozzám. Englisch.”

Meglepődött. Englisch nem szokott cédulákon üzenetet küldeni. Anélkül hogy ennivalót vásárolt volna, felment az orvos szobájába.

Englisch az ablaknál ült, meghallotta, hogy nyílik az ajtó, intett hátrafelé:

– Üdvözlöm, Zsófia, gyújtsa meg a villanyt.

Csikkekkel teli hamutartót forgatott az asztallapon, a hamutartó neki-nekikoccant egy pohárnak, melyben áttetszően tiszta folyadék állt. Zsófia azt hitte, víz, csak amikor leült az asztal mellé, akkor csapta meg az orrát a pálinkaszag.

– Kóstolja meg.

– Mi ez?

– Szilvórium. Vedlik doktor úr szerencséltetett az előbb, ő hozta. Ha ez nem zavarja különösebben, igyon egy kortyot. Én nem ittam bele.

– Nem kívánom.

– Szeretném, ha inna.

Zsófia ivott egy kortyot, összerázkódott az erős szesztől, és köhögni kezdett, letette a poharat. Englisch mosolyogva hátradőlt, hintázott a szék hátsó lábain.

– Mit szól hozzá, hogy Pimpernel megjelent az éjszaka? Hóna alatt egy haldokló gallussal.

– Mit gondol, miért csinálhatja?

– Nem tudom, milyen okok indították el, de a rágalom képleteit már akkor megfogalmazták ellene, mikor ő talán még meg sem született: „A bátorság nem más, mint a szokásosnál nagyobb adag gyávaság leplezése.” Vagy: „Valaki azért harcol, mert kompenzálni akarja fogyatékosságait, melyek a normális életre különben alkalmatlanná teszik.” Ennek a szimbólummá kidolgozott formája a púpos SS-legény. Én nem hiszem, hogy igazuk van.

– Miért nem hiszi?

– Először is azért, mert utálom azokat az embereket, akik kidolgozták ezeket a magyarázatokat. Kényelemből vagy gyávaságból lemondtak a világ valódi megértéséről, csak annyit hajlandók felfogni a jelenségekből, amennyi igazolja az életüket. Az ízlés egyébként is önvédelmi kategória.

– Magánál is?

– Általában nálam is, de ebben az egyben nem. Bármilyen lelki nyomorban élek, ott még nem tartok, hogy képmutatásnak tartsam mások erényeit, csak azért, mert belőlem hiányzanak. Akadhatnak emberek, akik olyan tisztán halnak meg, amilyen tisztán másnak megszületni sem sikerül. Másodszor…

Eltűnődött:

– … ezt maga nem biztos, hogy megérti, pedig ez a fontosabb. Hogy magyarázzam? A cselekvés valahogy ellentétben áll az emberi társadalom egész felépítésével, az élet folyamatos, alacsony feszültségű keringésében minden cselekvés szabálytalan, őrültségnek tűnik, és lehet, hogy valóban a lélek pillanatnyi rövidzárlatából származik. Viszont az az igazság, hogy a legkisebb pozitív társadalmi cselekvés is többet ér, mint egy könyvtár társadalomelmélet. Minél hatalmasabb erő ellen harcol az illető, annál magasabb számmal szorozza be a történelem önmagában lehet, hogy teljesen jelentéktelen tettét. Ezt nekem elhiheti, Zsófia, mert bennem még sohasem volt bátorság szembeszállni semmi hasonlóval, tehát a kérdésnek mintegy szakértője vagyok.

Hosszú, nyugodt pillantást vetett Zsófiára, úgyhogy a lány zavarában kocogni kezdett az asztal üveglapján.

– Ezt a férfit gönnolnám magának Zsófia.

– Nekem? Miért?

– Kellően izgága ahhoz, hogy megakadályozza magán a lelki zsírpárnák terjedését. Talán még a testiekét is. Különben azt hittem, hogy az éjszakát magánál töltötte.

– Honnan veszi?

– Maga nem volt rosszul, amikor elkéredzkedett tőlem, akkor viszont hova ment?

– Ideges voltam, szerettem volna pihenni.

– Reggel jelentette a másik vezető nővér, hogy hiányzik három ampulla és egy fecskendő a szekrényből.

– Egy ampullát beadtam az ávósnak.

– De hová lett a másik kettő? Azt fölösleges mondanom, hogy magamra vállaltam. Mondom, azt hittem, hogy magánál volt az éjszaka, de később beláttam, hogy tévedtem. Ugyanis Pimpernel meghalt.

Nem nézett Zsófiára, egymás után húzta végig a gyufaszálakat a doboz oldalán, lassan és füstölögve égtek.

– Ezek az én fáklyáim érte.

– Hogy halt meg?

– A portás látta reggel itt lent a Petőfi-orom aljában. Szénné égett. Oltott mésszel öntötték le. Ha meggondolom, nem is csúnya halál.

Zsófia kezét az arcára szorította, Englisch sajnálkozó mozdulatot tett:

– Tudom, Zsófia, hogy fáj, de gondoljon arra: valójában alig ismerte. Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik az arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját. Ezeknek ne ugorjon be, Zsófia.

– Értem – mondta Zsófia –, csak arra olyan rossz gondolni, hogy az arcát is leöntötték mésszel.

Hosszú ideig ültek egymás mellett, Englisch sorra dobálta be a hamutartóba a leégett gyufaszálakat. Zsófia mereven nézte, mikor a gyufaszálak elfogytak, felkelt:

– Elmehetek?

– Kérem. Mást nem akartam mondani. Talán ezt sem kellett volna.

Zsófia mintha megfeledkezett volna arról, hogy ennivalót akart vásárolni a büfében, egyenesen hazament. A szoba már teljesen kihűlt, mégsem zárta be az ablakot, összefonta karjait a mellén és fel-alá járkált a középen álló asztal mellett.

Úgy rémlett neki, még napokkal ezelőtt meg akart keresni valamit a holmijai között, már nem emlékezett rá, mit, de bizakodott, hogy keresés közben majd eszébe jut. Kipakolta a szekrényt és az asztal fiókjait, minden egyes darabot a kezébe vett és sokáig nézett. A szekrényben már elveszettnek hitt apró zsebkendőre akadt rá, a könyvek között nagyanyja régi, német nyelvű karácsonyi üdvözlőlapjaira, de egyik sem oldotta fel szorongását, hogy elfelejt valamit.

Csak egyszer szakította félbe a monoton keresést, mikor a könyvespolcot borító csipkézett papír alatt megtalálta Vajna István egyik elveszettnek hitt, régi fényképét, máskor sokáig nézegette volna, de most csak egy türelmetlen pillantást vetett rá, és becsúsztatta egy üres fényképtartóba.

Átnézte levetett ruháit. Mikor a köpenyéig jutott, meglepődött, hogy mennyire ki vannak tömve a zsebei, már elfelejtette, mit rakott belé, sorra kitette az asztalra az ampullákat, a fecskendőt, a vattát, a gézt, a zsebe alján megtalálta az elszáradt szegfűt, melyet tegnap este az ismeretlen férfival beszélgetve forgatott az ujjai között.

Lefeküdt a bontatlan ágyra, könnyei átmelegítették arca alatt a vékony ágyterítőt. Próbálta kitalálni, milyen körülmények között éghetett el a férfi teste. Arról nem hallott, hogy a harcok során valahol is lángszórót használtak volna, a puskalövések és a géppisztolysorozatok viszont általában még a ruha anyagát sem gyújtották meg, csak úgy történhetett, hogy valami zárt helyre szorították be őt, ahol a gyújtogatás vagy robbanás folytán tűz keletkezett.

Felült, nedves és hideg arcát két tenyerébe fogta. Hová vehette be magát az ismeretlen férfi üldözői elől a Petőfi-orom alján, ahol a portás látta a holttestet? Magánlakásba aligha fogadták be, ha mégis befogadták volna, valószínűleg meg sem találják az összeégett lakásban, s ha meg is találják, nem vette volna senki azt a fáradságot, hogy kivigye az utcára. A kis erdei autóbuszmegálló-épületek vasból és üveglapokból állnak, nem foghatnak tüzet, a Petőfi-orom alján más zárt keretekről, ahol tűz törhetett ki, Zsófia nem tudott.

Hátha egy autóban érték utol? Ez látszott a legvalószínűbbnek, hiszen a motor felrobbanása valóban elégetheti az autó – lehet, hogy különben is sebesült, menekülésre képtelen – utasát. De miért hitte a portás, hogy éppen a klinika éjszakai látogatójának holtteste fekszik ott, hiszen amikor ő látta, már vastag mészréteg borította nemcsak a ruháját, de az arcát is, egyetlen jellemző vonást sem lehetett felismerni rajta.

Csak azért gondolhatta – jutott eszébe Zsófiának –, mert nem az utast, hanem az autót ismerte fel bizonyos jelekből, vagy típusáról vagy formájáról, esetleg épen maradt számtáblájáról. Viszont a kocsiban nem a férfi ült, hanem az ávós katona, akit kezelésre hozott be a klinikára, miért hitte mégis a portás azt, hogy a férfi égett bent a kocsiban?

Zsófia az ágyterítő rojtjait az ujja köré csavarta, és úgy meghúzta, hogy mély, fájdalmas árkokat vágtak a bőrébe, de nem is érezte a fájdalmat. Nemcsak az eszével, hanem szinte egész testével kereste a feleletet. Hirtelen átvillant rajta: a portás nem tudhatta, hogy a férfi a kezelés után nem ült vissza a kocsiba, mert a portás az ügyeleti szobában maradt, a továbbiakról csak az ő vallomásából értesülhetett, ő pedig azt mondta a felkelőknek, hogy az ávós katona a következő sarkon bevárta a férfit az autóval.

Nem mert hinni a következtetéseiben, remegő lábakkal felkelt, magára kapta a kabátját, és átszaladt a főépületbe. A portást nem találta meg a lépcső melletti fülkében, nyolc órakor bezárta a kaput és lement az alagsori kultúrterembe filmet nézni. Bár a műsort a harcok kitörése óta nem cserélték – a küldönc, aki kerek fémdobozban az új filmeket szokta hozni, nem jelentkezett –, legalább negyedszer vetítették ugyanazt az olasz vígjátékot, mégis megtelt a kultúrterem, Zsófia a tömegben csak ölében tartott, sildes sapkájáról ismerte fel a portást.

Kihívta a folyosóra és kikérdezte. Kiderült: csak messziről látta a kocsit – melyet valóban típusáról ismert fel –, még azt sem tudta megállapítani, hogy egy vagy két mésszel leöntött halott ül az elgörbült kormánykerék mellett. Zsófia egy tízforintost adott neki, és visszaengedte a terembe.

Mikor belépett a pavilonba, összeborzongott, csak most érezte meg, mennyire kihűlt a szoba. Fogta a mázas, virágokkal díszített szeneskannát, és tüzelőt hozott a pavilon mögé épített sufniból. Begyújtott, ahogy a kályhacső átmelegedett, és nem szállt többé a füst, becsukta az ablakot. A szobában már korábban rendet rakott, most csak az ágyneműt igazította meg, melyet összenyomott, mikor belevetette magát, és teríteni kezdett.

A szekrény legalsó polcán molyoktól védő olajfacsokrok között, egy vászonlepedőbe pakolva tartotta anyjától örökölt asztalnemű garnitúráját, Zsófia talán már az ötödik nemzedék volt, melyet ezek a kéziszőttesek kiszolgáltak. Mióta beköltözött a pavilonba, még egyszer sem nyitotta ki a portól védő fehér vászonlepedőre kötött bogot, most vett ki először egy abroszt és két szalvétát.

A súlyzóval szabályozható lámpát egész alacsonyra engedte le, a villogó fehér terítőt világította meg, a szoba sarkai körben homályban maradtak, csak ha a lámpa ernyője meglibbent, Zsófia mozdulataitól vagy kontyának érintésétől, akkor vetődött fény az ezüsttel díszített almazöld falra. Tenyerével megpróbálta elsimítani a terítőn a hajtogatástól támadt árkokat – nem sikerült, hogy eltakarja, rájuk tette a szalvétákat.

A komódszerű kis szekrényhez lépett, ide szokta elrakosgatni az élelmiszereket – néhány tej- és húskonzervet, melyet a vöröskeresztes csomagokból kapott, egy üveg évek óta megőrzött eperlekvárt, teteje már megkeményedett és cukorrá vált, ahogy letette az asztalra, a vastag szilárd réteg alatt a lekvár még folyékonyan maradt levében megbarnult egész eprek mozdultak meg, mint kirakati akváriumokban alvó halak, ha valaki megkocogtatja rájuk az üveget. Sajnálta, hogy elfelejtett kenyeret venni a büfében, csak egy asztalkendőbe csavart, morzsálódó fél kalácsot talált a fiók sarkában.

Még egyszer végignézett a szobán, mindent rendben talált, átment a függönnyel eltakart kis benyílóba, kezet mosott, mikor meghallotta, hogy a pavilon előtt megroppannak a száraz levelek. Visszaakasztotta a törülközőt a fémkarra, hátrasimította a haját a füle mellett, és az ajtóhoz lépett.

Az ismeretlen férfi lent állt a legalsó lépcsőfokon, homlokával a falnak támaszkodott. Feje előrehajolt, háta megfeszült, mintha tovább akarna menni, de nem volna ereje hozzá. Az ajtó nyitódására felnézett:

– Jó estét.

– Jó estét – mondta Zsófia, és borzongva összefogta magán a ruhát –, beengedték?

A férfi nem válaszolt, újból lehajtotta a fejét. Zsófia a kis vasajtó felé nézett: néhány vonásnyira tárva volt, az ismeretlen nyilvánvalóan álkulccsal, talán meglapított vastag dróttal nyitotta ki.

– Nem jönne fel?

– Nem tudok.

Zsófia lement érte, átnyúlt a hóna alatt, tenyerével megérezte a kiugró, sovány csontokat. A férfinak fájdalmat okozott a járás, minden lépcsőfokon megállt, és mély lélegzetet vett. Bent a szobában nekitámaszkodott a falnak, és nem jött közelebb, úgy látszik, még a leeresztett lámpa fénye is bántotta a szemét. Végignézett az asztalon:

– Kit vár?

– Senkit. Nem éhes?

– Azt kérdeztem, ki jön?

– Énhozzám soha nem jön senki. Ha kezet akar mosni, ott van a vízcsap a függöny mögött.

Az ismeretlen átment a benyílóba, hallatszott, ahogy lassan, erőlködve kinyitja a csapot:

– Melyik a maga törülközője?

– Mind az enyém.

– Melyikbe töröljem a kezem?

– Amelyikbe akarja.

Zsófia leült az asztal mellé, megigazított egy konzervdobozt, egy kiskanalat, aztán a kezét az ölébe fektette. A férfi előjött a függöny mögül, bent a benyíló tükre előtt vízzel lesimította fekete haját. Újból a falnak támasztotta a fejét, kutatóan nézte Zsófiát, de nem tudta sokáig nyitva tartani vérben álló szemeit, szempillái meg-megrebbentek.

– Üljön le – mondta Zsófia és a szekrényhez lépett. Mintha valami dolga akadt volna ott, matatni kezdett a polcokon, nem akarta zavarni az ismeretlent az evésben. Mire visszafordult, a férfi már letette a kést, és a villát, merev felsőtesttel ült a széken.

– Ugye, milyen különös egy vacsora kenyér nélkül?

A férfi hallgatott.

– Tegnap hová ment?

– Egy garázsba. Ismertem a vezetőjét.

– Nála maradt?

– Tegnap reggel elvitték. Köszönöm.

– Mit köszön?

– A vacsorát.

– Nincs mit.

– Csak a hold, a hold lemenne már.

Zsófia nem értette, miért mondja ezt, kinézett a függöny résein: a felhők eltakarták az eget. Megértette, hogy a férfi a láztól félrebeszél, de úgy tett, mintha nem venné észre.

– Miért fél a holdtól?

– Túl világos van. Szereznem kell egy autót, át kell mennem Pestre.

– Muszáj most?

– Ott vannak a sarkon a fal mellett. Hátha még él köztük valaki.

– De hiszen járni sem tud.

– Engedjen el.

Kirántotta karját Zsófia szorításából, és elindult. Néhány lépés után megingott, ha Zsófia nem fogja fel, végigvágódott volna a padlón. Szemhéjai fennakadtak, óriásira megnőtt szeme fehérje kifordult, elvesztette az eszméletét, magával tehetetlen testét Zsófia a nagy bőr karosszékbe emelte.

Előkereste a szekrény fiókjából a még tegnap magával hozott injekciókat, kibontotta a férfi viharkabátjának az övét, és óvatos mozdulatokkal levette róla. A viharkabát alatt zakót nem viselt, mintha sietősen kapkodva vagy menekülés közben öltözött volna fel. Mikor az ingét gombolta ki, a férfi keze tiltakozóan megrebbent – magához tért egy pillanatra, vagy szemérmessége átütött még az öntudatlanságon is –, de aztán keze koppanva leesett a bőrszék karfájára.

Az ing alatt megszürkült, áporodott kötések borították a testét, a férfi saját maga rakta fel őket vagy valamilyen alkalmi ápoló, mert a hevenyészett kötések beleragadtak a sebekbe. Zsófia vizet melegített a kályhán, és leáztatta a vérfoltos gézeket és rongyokat. Jobb vállán egy géppisztolysorozat vágott át – Zsófia most értette meg, hogy a férfi miért a bal kezében tartotta a fegyvert –, és nem maradt a bőrén egy tenyérnyi hely sem, ahol ne látszott volna ütődések vagy karcolások fekete nyoma. Kitisztította a sebeit, és bekente kenőccsel, majd bal kezével kicsit előredöntötte a felsőtestét, másik kezével gézt tekert a férfi jobb vállára.

A férfi idegeinek feszültsége csak lassan engedett fel. Fölkelt a karosszékből, és elindult az ajtó felé, birkózni kellett vele, hogy ne menjen ki meztelen felsőtesttel a pavilon elé. Karjaiban alig volt erő, Zsófia le tudta szorítani kezeit a teste mellé, a férfi elharapott szavakkal könyörgött neki, hogy engedje el. Majd lehorgasztott fejjel állva elaludt, hagyta, hogy visszavezessék a székhez, de néhány perc múlva felriadt, bekötözött jobb vállának dőlve újból és újból felemelkedett. Nekirugaszkodásainak lendülete egyre csökkent, csak valamilyen öntudatlan elszántság vitte előre. Zsófia úgy érezte, egy géppel vagy motorral harcol, melynek lendítőkereke lassan leáll, de azért nem mozdult a férfi mellől. Mikor hatni kezdtek az injekciók, az arca megnyugodott, Zsófia csak akkor ült le a kályha mellé.

Cipője orrával egy papírba rúgott bele, felemelte a padlóról és megnézte. Csak az aláírt nevekből találta ki, hogy az újságból kivágott képek Rajkot, Pálffyt, Szőnyit és Szalait ábrázolják, Zsófia különben nem sokat tudott róluk, a képekre emlékezett, temetésük napján hozták az újságok, fent az első oldal jobb sarkában.

Akkor a temetés idején kihaltak az utcák a klinika körül, a házak nyitott ablakain kihallatszott a felerősített rádiók hangja – melyek mintha egyetlen készülék sokszorosan visszaverődő visszhangjai lettek volna –, mint néhány évvel azelőtt a nagy futballmérkőzések idején. Zsófia egy ablakban könyökölt, hallgatta a közvetítést (úgy rémlett neki: a bemondó valódi hangjánál jóval mélyebb fekvésben beszélt), mikor lent az elhagyott utcán egy botra támaszkodó öregember ment fölfelé a hegyek közé. Kenyeret és kockacukrot evett, mint az öreg munkások, akiket Zsófia gyerekkorában látott kijönni a vidéki város fonodájának kapuján, fürkészve nézett körül, mintha a rádiók hangszórói őt fenyegetnék. Tartása és a szegényes csomag, melyet a kezében hozott, jelezte, hogy korát és erejét meghaladó harcokra készül, majd eltűnt a fák között, melyek fölött hol kisütött a nap, hol széltépte szürke felhők takarták el az eget. Zsófiának a hegyekbe tartó öreg férfiról apjának egy régi mondása jutott az eszébe: „A hegy a harcosok örök menedéke, a földet, ha lapos volna, elborítaná a zsarnokság.”

A fényképet úgy hajtogatták össze, hogy Rajk arca került legfelülre, a viharkabát zsebéből csúszhatott ki. Zsófia eltűnődött, melyikből, aztán találomra becsúsztatta a belső zsebbe, ahol az irattárcát sejtette.

Visszaült a kályha mellé, didergett, átkarolta a kályha langyos, kék zománcát. Az egész éjszakát így töltötte el, félálomban, ha blúzán keresztül hűlni érezte a kályhát, becsukott szemmel rárakott egy-két lapát szenet. Időnként elfelejtette, hogy rajta kívül más is tartózkodik a szobában, felriadt az idegen lélegzetvételre. Meglátva a férfit, eszébe jutott, hogy mi is történt voltaképpen, felsóhajtott, visszasimította a haját a füle mellett, felkelt és megigazította a bőr karosszéken a pokrócot. A férfi csikorgatta a fogait, mintha álmában is tovább küszködne valamivel.

Még öt óra sem lehetett, mikor Zsófia arra ébredt, hogy megcsikordultak a karosszék rugói. Az ismeretlen férfi felkelt, úgy látszik, nem akarta, hogy észrevegye a készülődését, mert óvatos mozdulatokkal öltözött fel. Ha a jobb vállába belenyilallt a fájdalom, mélyen, kapkodva szedte a levegőt. Átment a szobán, Zsófia csak akkor szólt utána, mikor az ajtóhoz ért:

– Ha akarja, vigye el a külső kapu kulcsát.

A férfi nem lepődött meg, hogy Zsófiát ébren találja, megállt, és homlokát nekitámasztotta az ajtó függönyének.

– Nem kell. Nem jövök vissza többé.

Zsófia nem szólt, a férfi hozzátette:

– Ne higgye azt, hogy szükségem van magára. Senkire és semmire nincs szükségem.

– Én nem hiszek semmit. Cserélje a vállán a kötést, mert vérmérgezést kaphat. Ha tud, menjen orvoshoz.

A férfi sokáig állt egy helyben, egyszer visszafordult, de csak lehorgasztotta fejét, és elment. Zsófia utánanézett, aztán felöltözködött ő is, át kellett vennie az ügyeletet.

Ezen a vasárnapon (1956. október 28-án) a betegek látogatói a szokott időpontnál jóval korábban érkeztek. Már tizenkét órakor ott ácsorogtak a klinika előtt: nekitámaszkodtak a vaskapunak, vagy az utca túlsó oldalán rakták le kis ételcsomagjaikat a padok kőbakjaira, melyekről október elején leszerelték a deszkákat. Sokan hoztak szőlőt két-három kilós nagy papírzacskókban, jóllehet a szőlő szezonja már elmúlt, és az ára harminc forint fölé emelkedett. Hogy mégis kilószámra hozták, abból Zsófia megértette: lent a városban a pénz értéke fokozatosan csökken.

Zsófia fizetéséből apródonként félrerakott háromezer forintot, hogy karácsonykor ajándékokat vihessen haza szülővárosába és egy új kabátot is akart venni magának. Tudta, otthon megfigyelik majd a ruházatát és megszólják, ha a tavalyi kabátját viseli. Most megfordult a fejében: be kellene vásárolni, hátha a pénz közben végképp elértéktelenedik, de nem érzett kedvet, hogy lemenjen a városba nyitva tartó boltokat keresni, úgy gondolta, ha nem tud venni ajándékokat, egyszerűen nem megy haza, hanem a klinikán tölti a karácsonyt.

Maga is meglepődött, milyen könnyen elhatározta magát, nem érzett lelkifurdalást, sőt örült, hogy megszabadult a hosszú, pletykás otthoni vizitektől, ahol folyton ölelték-csókolták őt, süteménnyel tömték, ugyanakkor titokban sajnálkoztak fölötte, és lenézték, amiért eddig még nem sikerült férjhez mennie. Zsófia inkább azon csodálkozott, hogy eddig miért járt haza karácsonykor, hiszen ezeket a dolgokat már korábban is éppilyen pontosan tudta. Az élet, úgy látszik, egyszerűbb és tisztább lesz – gondolta, és becsukta az ügyeleti szoba ablakát.

A látogatók a szokottnál korábban el is távoztak, hogy még világosban hazaérjenek, fél ötkor, mikor Zsófia átment a klinika konyhájára a vacsorát ellenőrizni, már a takarítónők söpörték össze utánuk a folyosókon hagyott összegyűrt újságpapirost és lehullott morzsákat.

Útközben benyitott egy-egy kórterembe: a tiszta ágyhuzatok és fertőtlenítő szagán keresztül is mindenütt érezni lehetett a szőlő illatát. A betegek megkínálták, Zsófia először nem akarta elfogadni, de aztán mégis kivett egy fürtöt az egyik zacskó tetejéről. Csak egy kis szálat akart venni, de szerteágazó kocsányú, tömött szemű, hatalmas fürt akadt a kezébe, zavarában elpirult, a betegek legnagyobb derültségére, akik nem is engedték, hogy kisebbre cserélje át. A szőlőt papírba takarta és fél nyolckor, váltás után magával vitte.

Útközben Vedlik doktorral találkozott, a fiatal orvos az igazgatói szobából lépett ki. Zsófia köszönt, és el akart menni mellette, de Vedlik szorosan megfogta a karját, Zsófia lehajtotta a fejét, mereven figyelte az orvos mozdulatait. Vedlik sokszor megpróbálta lerohanni, míg az ő kezét műszerek foglalták le, bár csak a válláig ért Zsófiának, s alakjához képest rendkívül erős volt, mielőtt egyetemre került, évekig dolgozott kohó mellett. Zsófia máskor ha kék-zöld foltok árán, de mindig kiszabadította magát Vedlik szorításából, most megtűrte magán a férfi kezét, mert félt, hogy dulakodás közben elejtené a szőlőt. Vedlik lenyelte összegyűlt nyálát és a könyvtárterem ajtaja felé mutatott, amely mögött most kapcsolták be a magnetofont.

– Jöjjön be, szeretnék beszélni magával.

– Beszéljen mással.

– Értse meg, vannak dolgok, amiket csak magával tudok megbeszélni.

– Engedje el a kezemet.

– Maga lenéz engem? Amiért nem vagyok borbélyreklám?

A folyosó végéről kerékzörgés hallatszott, egy ápolónő közeledett az ételszállító kézikocsival. Zsófia otthagyta az orvost, Vedlik megfogta a kilincset, de nem ment be a könyvtárba, Zsófia már a lépcsőknél járt, mikor meghallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

A pavilonban még nem hűlt ki a kályha köpenye, ahogy kinyitotta az ajtót, a huzattól felvöröslött a rostélyon a parázs. Két darab brikettet rakott rá, hátha fa nélkül is meggyullad, aztán rendezgetni kezdett a szobában. Kiszellőztetett, letörölgette a port, melyet, ha a szél szemközt fújt, mindig besodort a pavilonba, megtöltött vízzel egy széles szájú befőttesüveget, és belerakta a szőlőt. Takarítás után meg akarta nézni a tüzet, de közben meghallotta, hogy a brikett lángra lobban, hamarosan érződött is a melege.

Zsófia a bőrfotelbe kuporodott és bekapcsolta a rádiót, csak néhány pillanatig maradt a keresőnyíllal a „Budapest” jelzésen. Kodály „Zrínyi szózatát” énekelte egy férfikórus, de épp egy fölfelé ívelő dallamrész közepén félbeszakították az adást, és közleményt olvastak fel a kormány új személyi összetételéről.

Továbbcsavarta a keresőt, egy ideig két állomás között hagyta, hogy a szelíd hálózati zúgás elfeledtesse vele a megszakított, fölfelé ívelő dallamot, csak aztán keresett másik adást. Akár jobbra, akár balra tekerte azonban a jelzőt, svéd, angol, német, olasz és ismeretlen eredetű szavak közül mindenütt ugyanazok a nevek ugrottak elő, melyek a budapesti rádió közleményében szerepeltek. Zsófia elmosolyodott, olyan hihetetlennek tűnt előtte, hogy a számtalan rádióállomás mind azzal az országgal foglalkozik, amelyhez ez a magányos pavilon, sötét kert és a szemközt alvó klinika is hozzátartozik.

Már kétszer-háromszor végigfutotta az egész skálát, mikor rábukkant egy állomásra, mely Beethoven „Hegedűversenyét” közvetítette. Valamilyen távoli vagy kísérleti adó lehetett, mert a hang erőssége ingadozott, néha teljesen el is hallgatott, ilyenkor Zsófia igazított egy vonásnyit a keresőn.

Az első tétel végén felcsattant a taps, majd a szólista újból hangolt. Zsófia felkelt, a teáskannát teliengedte vízzel, és feltette melegedni a kályhára. A hegedűverseny második tételének közepén szólalt meg a síp a teáskanna csövében, Zsófia teát szórt a sárgaréz szűrőre, ráöntötte a forró vizet, majd feltöltötte a kannát és visszarakta a kályhára. Még a víz újból meg sem melegedett, mikor az ismeretlen férfi benyitott a pavilon ajtaján.

– Jó estét – mondta Zsófia –, hideg van kint?

– Fúj a szél.

– Rögtön kész a tea. Üljön addig a kályhához.

A férfi meglazította viharkabátjának övét.

– Maga tudta, hogy visszajövök?

– Gondoltam.

– Miből?

Zsófia nem válaszolt. Ujjai hegyét hozzáértette a kannához, elég melegnek találta, friss teát tett a szűrőre, és telitöltötte a másik előkészített csészét. Két szelet kenyeret, melyet a vacsorától hozott el magával, megkent vajjal, felbontotta a lekvárt, és nagy, egész epreket rakott a kenyérre. Fejével intett a férfinak, hogy üljön az asztalhoz:

– Kikapcsoljam a rádiót?

– Nem kell. Mi az, amit játszanak?

– Beethoven: Hegedűverseny. Ismeri Beethovent?

A férfi lassú, nagy harapásokkal evett:

– Még nem hallottam a zenéjét, csak kétszer vagy háromszor. A tisztiiskolán olvastam róla. Lenin azt mondta Gorkijnak, hogy nem szereti hallani Beethoven műveit, mert elfogja a megbocsátás vágya az emberek iránt.

– És az miért baj?

– Mert úgyis túl sokat megbocsátanak az embereknek. Köztük egy csomó olyan dolgot, amit egyáltalán nem lehet megbocsátani.

– Azt hiszem, az emberek nem törődnek azzal, hogy mi megbocsátunk-e nekik. Legalábbis én mindig úgy éreztem, hogy nekem nagyobb szükségem van az emberekre, mint nekik énrám. Maga nem így gondolja?

– Nem, de ez most mindegy.

Letette az üres teáscsészét az asztalra, Zsófia elébe tolta a befőttesüveget, melyben a szőlőfürt lebegett. A férfi belenyúlt érte, az üveg domború hajlata felnagyítva mutatta a tenyerén végighúzódó zöld bőrkeményedéseket, a megszakadt erek csomóit, a vöröslő ráncokat, melyek felszakadtak valamilyen erőfeszítéstől, és még alig hegedtek be. Zsófia, bár hozzá volt szokva a sebek látványához, rémülten kérdezte:

– Mi történt a kezével?

A férfi mintha nem értené a kérdést, maga felé fordította a tenyerét, aztán elmosolyodott:

– Kőtörés, a kéz nem tudja megszokni. Félóránként eltörik a kalapács nyele, és minden kalapácsnyél máshol tépi fel a bőrt. Most különben nem azért szakadt fel. Fönt, Rostallónál felrobbantották a síneket, vasúti hajtányon jöttem le a hegyekből két megszökött rabbal. Mindegyikünk hajtott három póznát, tudniillik amíg három póznát el nem hagytunk a hajtánnyal, akkor váltottuk egymást, ez elég nagy táv, a vas feltépi az ember kezét.

Legyintett, jelezve, hogy nem akar többet mondani erről.

Zsófia elfogódottan kérdezte:

– Ma merre járt?

– Amerre szoktam. Érdekes: ma reggel találkoztam egy másik autóval, az is szedett fel sebesülteket.

– Ki lehetett rajta?

– Nem tudom.

A férfi körülnézett a szobában, észrevette Vajna István fényképét a ráma üveglapja alatt.

– A vőlegénye?

– Nem. Az első szerelmem volt.

– Bocsánat.

– Már nem számít.

Zsófia a férfira nézett:

– Akarja, hogy beszéljek róla?

– Ha maga akar.

– Ismerősnek nem mondanék semmit. De maga ma vagy holnap elmegy, és már most is olyan, mintha nem lenne itt.

Elmosolyodott:

– És azt hiszem, még mindig jólesik, ha beszélhetek róla.

– Hol ismerkedtek meg?

– Az ápolónőképzőben. Az igazgatónőnek volt az öccse. Feljött vidékről, költő akart lenni. A nővére elintézte, hogy bent lakhasson a képzőben. Egy kis alagsori szobában a kazánház mellett.

Zsófia tétova kézmozdulatot tett, mintha előre érezné, nem tudja majd pontosan kifejezni magát.

– Nem volt senkije. És megkérte a nővérét, hogy szerezzen neki egy lányt. Ő nem mert szólni senkinek.

– És a nővére magát szerezte neki?

– Igen, engem. A lányok közül egyedül nekem tetszett. Pipázott, csizmát hordott, szélesen és lassan beszélt, mint a parasztok.

– Mi volt az apja?

– Református pap.

– Gondoltam, hogy ilyesmi.

– Én nem ismertem, csak Pista mesélt róla. Nem szerette az apját, sok baja volt miatta, mint osztályidegent az egyetemre se vették fel. Mit is mondtam utoljára? Igen, szóval a lányok közül csak nekem tetszett. Volt benne valami riadtság, mintha sohasem érezné magát biztonságban, meg akartam védeni valamitől, most már nem tudom, mitől. Lehet, hogy akkor se tudtam. Négy évig szerettem őt. Eleinte nagyon bátran élt: elment segédmunkásnak, éjszaka írta a verseit. Én virrasztottam vele, nekem mondta el őket.

– Jó költő volt?

– Igen, azt hiszem, nagyon jó költő volt. Sok szép napot töltöttünk el együtt, nyáron néha kint aludtunk egy csónakházban. Aztán egyszerre csak megváltozott.

– Miért?

– Nem tudom, nem bírta a nyomort, sokat szenvedett. Azt szokták mondani: a szenvedés nemesíti a jellemet, de én azt hiszem, hogy árt neki, legfeljebb, ha a jellem nagyon erős, akkor nem teszi tönkre. Pista nem volt erős jellem. Abbahagyta a munkát, elégette a verseit, nem is írt többé, csak cikkeket, azok meg is jelentek az újságban. Aztán állást kapott a minisztériumban, és elment tőlem. Azt hiszem, ez így szokott lenni, én megértem őt, ahány zeneszerző-életrajzot olvastam, mindegyiknek volt egy fiatalkori szerelme, akit el kellett hagynia a karrierért. Pista nem átlagember.

Zsófia elfordította az arcát.

– Aztán még egyszer-egyszer visszajárt, utoljára az esküvője előtti éjszaka, úgy látszik, egészen sárba kell taposni a régi szerelmet, hogy meg tudjunk szabadulni tőle. Aztán kezdtem elfelejteni őt, lassan, nagyon lassan. Először még minden szerda este eszembe jutott – szerdán szakítottunk –, aztán már csak minden hónap tizenötödik napján, aztán összevissza: néha mindennap, néha pedig hetekig egyetlenegyszer sem.

– Arra nem gondolt, hogy egyszer visszajön?

– Ha visszajönne? Azt hiszem, nem tudnánk mondani semmit. Ha három napig ülnénk egymás mellett mozdulatlanul, csöndben, végiggondolnánk mindent, ami velünk történt, egymással és egymás nélkül, akkor talán már a harmadik este meg tudnánk szólalni.

Zsófia elmosolyodott:

– A harmadik este? Hülyeség, nem? Miért pont a harmadik este?

A férfi a sötét ablaküvegre nézett:

– Nemsokára hajnalodik.

– Még csak fél kettő van. Nem akar aludni egy kicsit?

– És maga?

– Én mostanában csak hajnal felé szoktam elaludni. Mit adjak: pokrócot vagy paplant?

– Mindegy.

– Attól függ, mennyire fázik.

Zsófia pokrócot is, paplant is vitt a bőrfotelhez. A férfi becsukott szemmel hagyta, hogy párnát tegyen a háta mögé és betakarja. Zsófia nem beszélt hozzá, a kis olvasólámpát gyújtotta meg, és visszahúzódott a kályha melletti székre. A férfi arcát a fotel támlájára fektette, és nem nézett fel többé. Zsófia átölelte a kályhát, és elgondolkozott azon, amit régi szerelméről mondott az ismeretlen férfinak.

Mióta Vajna István szakított vele, csak otthoni legjobb barátnőjének beszélt róla háromszor vagy négyszer. A vallomások után süteményt ettek, és ittak egy-két pohárka likőrt, talán ez okozta, hogy lelke kiszabadult a szomorúság szorításából, énekelt és tréfás mozdulataival megnevettette a barátnőjét, de ahogy magára maradt húga fűtetlen vendégszobájában, még erősebben rátört a fájdalom. Arcát a hideg fali hímzéshez nyomta, és méltatlan dolognak érezte, hogy nem tudja szótlanul elviselni sorsát. Szíve görcsbe állt, mint a kő, bár Istenben gyerekkora óta nem hitt, imádkozott, hogy reggel ne kelljen felébrednie és folytatnia elhagyott, magányos életét. Órák teltek el, míg a fájdalma megenyhült, csuklani kezdett, megdörzsölte zsibbadt lábait, ahogy erőre kapott, kiment a konyhába, begyújtott a tűzhelybe, és reszkető kezeit kiterjesztette a lángok fölé.

Most nem fogta el olyan érzés, hogy nem kellett volna beszélnie, az alvó férfira nézett és elmosolyodott. Hosszú évek után először könnyű és tiszta öröm töltötte el, arra gondolt, meg kellene vizsgálni: van-e joga hozzá, nem követi-e majd egy még sötétebb, feloldhatatlan bánat, de most nem akart tűnődni ezen.

Nem tudta, mennyi ideje aludhatott el, csak a kályha kihűlő zománcából gondolta, hogy egy-két órája, amikor Vedlik doktor felcsavarta a pavilonban a villanyt. Nyomában négy-öt orvos és fiatal nőbeteg tódult be a szobába, valamennyien részegek voltak, a sort Englisch zárta be. Zsófia felugrott, hogy visszatartsa őket, de már elkésett a közbelépéssel, Vedlik a bőr karosszékhez lépett és megrázta az alvó férfi vállát:

– Halló.

Az ismeretlen férfi felébredt, végignézte a betolakodókat, közben Zsófiára vetett egy pillantást, mintha meg akarná vizsgálni, mi köze van ehhez az eseményhez. (Zsófia elcsodálkozott, hogy fáradt tekintete közvetlenül ébredés után sem vált zavarossá.) Megértve, hogy az erőszakos szembeszegülés nem járhat sikerrel, várakozóan Vedlik arcába nézett. Az orvos előrenyújtotta a kezét:

– Iratokat.

– Nincs.

– Hogyhogy nincs?

– A börtönben nem adtak. Egyébként … – mondta a férfi és egy kerek fémlapot dobott az asztalra. Vedlik felemelte, úgy hogy Zsófia is látta: a korongba egy nyolcjegyű szám volt vésve.

– Mi ez?

– Azt hiszem, mindenki tudja, ezt kapják a rabok igazolvány helyett.

– Miért került börtönbe?

– Ahhoz magának semmi köze sincs.

Englisch dünnyögve megjegyezte:

– Nem értem magát, Vedlik, nem látja, hogy nevetségessé válik? Most tisztára olyan, mint a hűvösvölgyi szatírok.

Vedlik hol Zsófiára, hol az ismeretlenre nézett, végül úrrá lett magán, szélesen elmosolyodott, és kezet nyújtott a férfinak:

– Gratulálok. Jöjjenek át egy kicsit hozzánk a könyvtárba. Van magnó, lehet táncolni is.

Zsófiához fordult:

– Most már remélem, maga is átjön.

– Jó, csak előbb szeretnék átöltözni.

Vedlik az órájára nézett:

– Most fél három, ha fél négyig nem érnek át, visszajövünk magukért.

Újból megszorította az ismeretlen férfi kezét, akivel példája nyomán az egész részeg társaság kezet fogott. Englisch, aki utolsónak maradt, mosolyogva köszönt el tőle:

– Üdvözlöm, Pimpernel, maga a második versenyző, akinek sikerült a feltámadás. Sőt, azt hiszem, megjavította az izraeli színekben induló Jézus Krisztus háromnapos világcsúcsát is.

Kifelé menet egy Zsófia számára ismeretlen verset dünnyögött maga elé:

– „A világ magassági versenyének ő a bajnoka

Örök pupilla Krisztus …”

Zsófia a függöny résein nézett utánuk, mikor Englisch eltűnt a fák között, intett a férfinak:

– Szabad az út. Azért jó lesz, ha siet, mert visszajöhetnek.

A férfi sietve húzta fel a cipőjét. Zsófia kinyitotta a szekrénye fiókját, és a zsebkendők alól elővette a háromezer forintot, melyet karácsonyi ajándékokra tett félre:

– Nem kell pénz?

A férfi meglepődött:

– Pénz? Minek?

– Hátha akar venni valamit.

– Maga nem tudja, mit beszél.

– Úgyis elveszti az értékét, infláció lesz.

– Akkor se kell.

Felvette a viharkabátját, Zsófiára nézett:

– Mit mond nekik, ha visszajönnek, miért mentem el?

– Azt mondom, hogy szégyenlős.

– Ne vicceljen.

– Nem viccelek.

– És ha rájönnek, hogy ki voltam? Túl sokan láttak a múltkor.

– Nem fognak rájönni.

– Akkor magát viszik el a felkelők.

Kibontotta a viharkabátja övét:

– Itt maradok.

– Az én kedvemért ne maradjon.

– Nem a maga kedvéért. Lehet, hogy maga szeret áldozatokat hozni, de értem nem fog.

A férfi megpróbálta eltüntetni a pecséteket a kabátjáról, de aztán reménytelenül legyintett.

– Ebben nem mehet át. Van egy sima zöld kardigánom, azt talán felvehetné.

A férfi felpróbálta, megnézte magát a benyíló tükre előtt, majd félszegen megkérdezte Zsófiától:

– Hogy áll?

– Nagyon csinos benne. Magának adnám, kár, hogy ellenkező irányban gombolódik. Mehetünk?

– Még akarok kérdezni valamit.

– Tessék.

– Hogy hívják magát? Legalább ezt tudnom kell odaát.

– Zsófia. Nagy Zsófia.

– Maga tudja az én nevemet?

– Nem.

– A keresztnevemet megmondhatom: Flórián.

Magyarázólag hozzátette:

– Erre magának is szüksége lehet.

Zsófia bement a benyíló függönye mögé, sokáig nézett szemközt magával, majd előkereste a rúzsát (évek óta nem használta, alig tudta kicsavarni a menetét), és egy vékony vonással kihúzta a száját. Előjött, fejét oldalt döntve, kis, szomorú mosollyal nézett a férfira, hogy mit szól hozzá. Flórián bólintott:

– Jól áll. Sokkal színesebb az arca.

Elindultak a főépület felé. Az égbolt még alig szürkült, Zsófia összehúzott szemmel nézte maga előtt az utat, de így is megbotlott néha a gödrökben. Flórián segíteni akart, merev, szabálytalan mozdulattal belekarolt, Zsófia azonban kihúzta a karját:

– A nő szokott a férfiba karolni – mondta és tenyerét rátette a zöld kardigán ujjára.

A könyvtárterem egymásba nyíló két nagy terme közül csak az elsőben égett egy fölfelé fordított gyűrűs nyakú állólámpa, ennek a fénye alig hatolt át a másik terembe, ahol a magnetofon hangjára táncoltak, néhány pár pedig a homályba vesző sarkokban feküdt a behurcolt rekamiékon. Vedlik Zsófiáék elé jött, átfogta Flórián vállát, és az asztalhoz vezette, melynek üveglapján egymásba érő lucskos karikákat hagytak a poharak.

– Mit iszol?

Flórián Zsófiára nézett:

– Mit iszol?

Zsófia elmosolyodott:

– Azt, amit te.

Vedlik Allasch likőrt töltött neki, Zsófia ivott egy kis kortyot, aztán megszagolta az italt:

– Kömény – mondta, a poharat két tenyerébe fogta, és Flóriánra nézett, aki merev arccal figyelte a másik szobában táncoló párokat.

– Ne légy olyan szomorú.

Vedlik rábólintott:

– Sohasem fogom elfelejteni, Zsófia, hogy elvitték magát az orrom elől.

– Talál másik nőt.

– Tudom, hogy találok, talán még jobb nőt is, mint maga. Maga nem is azért volt fontos nekem. Mikor bekerültem Angyalföldről az egyetemre, és kezdtem úgynevezett társaságba járni ide és oda, nekem csak a magas termetű úrinők tetszettek. Miért? Azért, mert én nem tetszettem nekik.

– Pedig maga elég jóképű fiú.

– Jóképű? Talán lóképű. Mindegy! Mondom, nem tetszettem nekik két okból sem: alacsony voltam és proli. Én igyekeztem annyit megdönteni ezekből a szép dögökből, amennyit csak tudtam, ezt úgy neveztem magamban, hogy bosszú a proletariátusért.

– Bosszú a proletariátusért?! Grosszartig! – mondta Englisch, aki ennél a mondatnál jött elő az egyik sötét sarokból, és letelepedett az asztal mellé. Vedlik folytatta:

– Tudja az Isten, lehet, hogy nem is hülyeség ez az elnevezés, csakugyan volt benne valami bosszúféle, hiszen ilyen szép, hosszú lábú nők nem teremnek a fűben, táptalaj kell hozzájuk: kultúra, ellátottság, fényűzés, és ezt honnan vették? Csakis onnan, hogy a munkás harmincéves korára meggörbült a nyomortól.

Vedlik ivott egy kortyot, mielőtt lenyelte volna, sokáig forgatta az italt a szájában. Bár végig nem emelte fel a hangját, Zsófia még sohasem látta őt ilyen szenvedélyesnek és elmerültnek.

– Ha sétáltunk az utcán, mindig belülre kellett kerülnöm, hogy ne látsszak mellettük olyan alacsonynak, ugyanis – nem tudom, észrevették-e már – a járda belül a fal mellett két centivel magasabb, hogy az esővíz a kocsiút felé folyjon.

Vedlik görcsösen nevetni kezdett:

– És miket hazudtam nekik! Úristen, miket hazudtam! Csak az volt a fontos, hogy az első mondat megdöbbentse őket, akkor mindent elhittek. „Te olyan vagy, hogy ha rákötöznének egy lavinára, akkor is magadba tudnád fogadni, akit szeretsz” – és ilyen marhaságoktól elkezdett ködösödni a szemük. Hajnalban, mikor felkeltem mellőlük, és mentem hazafelé a vasúti töltésoldalban a ruha alatt még vizes testtel, folyton azt mondogattam magamban, hogy én a senkik senkije, egy telepi mosónő fia, akit anyja gyerekkorában fejbe vágott, ha egy könyvet mert venni a kezébe, behoztam az indulási előnyöket: a fürdőszobát, a könyvtárat, a jó modort…

– A legutolsót még nem sikerült teljesen behoznia – jegyezte meg Englisch.

– Ez nem is furcsa, mert maga volt a példaképem.

– Szóval én is úrinő voltam magának? – kérdezte Zsófia, de ahogy Flóriánra nézett, megbánta a kérdést, a férfi elfordult, és tenyerével eltakarta a száját.

– Igen, meg mertem volna esküdni akármikor, hogy maga is könnyű és vékony kombinékat hord. Azért lettem némileg osztályáruló, mert nem tudtam elviselni a proli lányokon a fényes, vastag kombinéket. Még sokáig élhetek, Zsófia, de nem hiszem, hogy akad majd valami, ami kárpótol azért, hogy maga nem lett az enyém.

Tekintetét Flóriánra emelte:

– De ezt most már megbocsátom magának.

Egy részeg fiatal nő hajolt oda az asztalhoz, Vedlik vállára tette a kezét:

– Ha senkinek sem kell a Gyuszi, én elviszem.

Vedlik felkelt és meghajolt:

– Mulassanak jól. A meghajlást hogy csináltam?

– Kitűnően – mondta Englisch. Mikor Vedlik átment a másik szobába, a főorvos mentegetődző kézmozdulatot tett:

– Nem akarom feltartani magukat.

Körülnézett és csak akkor folytatta, mikor meggyőződött, hogy senki se figyeli őket:

– Ma is kaptunk egy körözvényt, talán érdekli. Azt tudja, hogy már működik egy második Pimpernel is?

– Láttam messziről.

– Azt mondják, egy katolikus pap.

Elgondolkodott:

– Ketten vállalták a harcot: egy istenhivő és egy kommunista. Úgy látszik, az emberiségnek ez a két legjobb alfaja. Két osztag felkelő keresi magukat.

Felállt a helyéről:

– Vigyázzon, hogy ne kerüljön a kezük közé, mert megbánja, hogy feltámadt, éppúgy, mint említett kollégája, a kitűnő izraeli versenyző. Jó mulatást.

Mikor magukra maradtak, Zsófia meg akart szólalni, de Flórián felemelte a kezét:

– Erről ne beszéljünk. Egyelőre még nem kaptak el.

Hallgattak. A belső szoba ajtajában feltűnt Vedlik alakja, átnézett táncpartnere vállán és intett feléjük:

– Miért nem mentek táncolni?

Zsófia felkelt, és kézen fogta Flóriánt:

– Gyere.

Átmentek a homályos belső helyiségbe, megálltak egymással szemben, Flórián mosolyogva megjegyezte:

– Ennek egy akadálya lesz. Nem tudok táncolni.

– Próbálja meg az én kedvemért, majd én vezetek. Most úgyis lassú szám megy, az könnyebb.

Flórián esetlenül átfogta Zsófia derekát, a lány tenyerével irányította a mozgását. Flórián tánc közben oldalt fordította a fejét, és a köröttük mozgó párokat nézte, Zsófia visszafordította:

– Tessék a szemembe nézni. Jól érzi magát?

– Jól.

– Tudja, mikor voltam utoljára táncolni?

– Rég?

– Öt éve még a képzőn. Akkor még én voltam a társaságban a legfiatalabb, itt pedig talán én vagyok a legöregebb.

– Én öregebb vagyok.

– Még szerencse, hogy maga itt van.

A magnetofonszalag kifutott, visszamentek az előterembe, az egyik sarokba húzódtak, fejüket nekitámasztották a könyvespolcnak, Zsófia mosolygott:

– Végre egyszer mind a ketten ébren vagyunk. Eddig hol maga aludt, hol én.

Flórián Zsófiára nézett:

– Nagyon rendes volt hozzám.

– Miért köszöni? Többé már nem jön?

– Nem.

– Ha megbántottam valamivel, ne haragudjon rám.

– Nem bántott meg.

– Akkor miért?

– Nekem más dolgom van.

– És ha ezek az idők elmúlnak, majd ha újra béke lesz, akkor eljön?

– Béke lesz? Slágerfilozófia.

– Mi az, hogy slágerfilozófia?

– Mikor filozófiát tanultam, úgy éreztem: az a legnehezebb munka, hogy egy valódi gondolatról lehántsuk a sablonokat, az érzelmességet. A sláger pedig ezeket a forgácsokat szedi össze. „Az emberek jók”, „ha vársz hűségesen, a szerelmed visszatér”, „a bajok elmúlnak és boldogok leszünk”. És így tovább.

Zsófia lehajtotta a fejét:

– Igaza van, jobb is így. Mindig féltem, hogy csinálok valamit, amiért megutál vagy meggyűlöl. De ugye, most jó véleménye marad rólam?

Flórián nem válaszolt.

– Mondja meg, ez nekem nagyon fontos.

– Igen, jó véleményem marad magáról.

– Köszönöm. És köszönöm azt is, hogy eljött hozzám. Higgye el, most már nem lesznek üresek az estéim. Tudja, mennyit fogok én gondolni magára? Eszembe jut, ahogy bejött a klinikára…

– Ne sírjon.

– Nem sírok.

Zsófia megtörölte az arcát. Kint a klinika előtt már virradt, és mintha a világosság felébresztette volna az eddig alvó fegyvereket, egymást keresztező, távoli sorozatok döreje hallatszott.

– Indulnia kell.

– Igen, indulnom kell.

Flórián felállt, automatikus mozdulattal össze akarta húzni derekán az övet, csak aztán vette észre, hogy most Zsófia zöld kardigánját viseli.

– Át kell mennünk a kabátért. Csak hogy szabadulunk innen?

– Én előre megyek, maga majd jöjjön utánam.

Feltűnés nélkül kiosontak a könyvtárteremből. A pavilonban Flórián le akarta vetni a kardigánját, de Zsófia intett:

– Tartsa magán, kezd lehűlni az idő.

A férfi töprengett, majd magán hagyta a kardigánt, és a tetejére húzta fel a viharkabátot. Zsófia hátat fordított és úgy csinált, mintha keresne valamit a szekrényben. Kezeit végighúzta a hűvös lepedőkön, várta, hogy meghallja az ajtó csukódását, de az egyre késett.

Visszafordult: Flórián ott állt előtte. Sokáig mereven nézett rá, aztán két tenyerébe fogta az arcát és megsimogatta. Zsófia beledörzsölte arcát a bőrkeményedésekbe és a megszakadt erek csomóiba, felsóhajtott:

– Istenem, ó, Istenem.

Flórián leengedte a kezét, kiment a szobából, és behúzta maga után az ajtót. Lépései megkoccantak a pavilon előtti lépcsőkön, majd olyan csend lett, hogy Zsófia meghallotta a fülében lüktető vér zúgását.

Zsófia másnap – 1956. október 29-én – is megterítette az asztalt, ennivalót készített, befűtött, és a kályha mellé húzódva várakozott. Ha a ház előtt megzörrent egy levél, már felriadt, az ablakhoz lépett és kinézett a sötétbe.

Nyolc óra felé lépések koppantak a lépcsőn, Zsófia felugrott, de csak a portás jött át bejelenteni, hogy egy alkalmi mentőautó néhány sebesültet hozott fel a városból, az Új Szent János kórház már nem tudta befogadni őket. Zsófia felsóhajtott, felvette a köpenyét, és kiment a portással a kapu elé. Bár ők sem rendelkeztek szabad hellyel, nem akarta visszaküldeni a saját vérükben ülő embereket, kiüríttette az igazgató szobáját, aki a harcok kezdete óta nem jött be a klinikára, és ágyakat állíttatott fel a számukra.

Zsófia átment a sebesültekhez, akik között három katona is volt, beszélgetésbe kezdett velük, abban reménykedett, hogy közvetett módon valamilyen hírt kap Flóriánról, de hiába terelte a szót újból és újból a sebesült államvédelmiseket mentő autóra, egyikük sem tudott róla semmi közelebbit. Elbeszéléseik az egyre kegyetlenebbé váló harcokról mégis felizgatták Zsófiát, sietett vissza a pavilonba.

Olvasni próbált, de közben folyton kifelé figyelt, csak összefutó betűket látott maga előtt. Felkelt, idegesen járkált az asztal körül, kibírhatatlanul melegnek érezte a szobát, kinyitotta az ablakot, a csendes éjszakában távoli géppisztolysorozatok hallatszottak, Zsófia becsukta az ablakot.

A kilencórás harangszó után elszánta magát, hogy lemegy a városba. Sietve felöltözködött, egy receptlap hátára felírta: „Visszajövök, várjon meg, ha éhes, egyen”, a lapot az asztalra tette, a villanyt égve hagyta, és az ajtót sem csukta be maga mögött. Nem akarta, hogy távozása magára vonja a portás figyelmét, inkább az oldalsó kis vaskapun ment ki.

Kint az utcán megállt és eltűnődött, merre induljon, az autóbusz a felkelés kitörése óta nem járt, és úgy hallotta, hogy sötétedés után a villamosok sem jönnek fel a Hűvösvölgyből. Gyalogosan vágott neki a városba vezető útnak, úgy képzelte, valamelyik hídon átmegy Pestre, és megpróbál közelebb jutni a harcok színhelyéhez.

Félt az utcát szegélyező vadgesztenyefák alatt, egy-egy ág furcsa árnyéka előtt megtorpant, inkább a kocsiúton haladt tovább, bár itt is csak néha vetődött rá a kövekre egy-egy lámpa fényköre. Néhány keresztutcával lejjebb a városból felfelé tartó emberekkel találkozott, mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőlük, szótlanul elsiettek mellette, majd kihalt lett az út.

A Fogaskerekű vasút állomása előtt egy halott öreg férfi feküdt, kopott, de gondosan kikefélt kabátján csak a válla alatt látszott egyetlen folt: egy eltévedt golyó helye, amely megölte. Zsófia borzongva fordította el a fejét, néhány lépéssel lejjebb egy másik holttest zárta le az utat, arcát nem lehetett látni, mert valaki letakarta kitárt személyi igazolványával, de agyveleje híg tojássárgára emlékeztető tócsává állt össze az aszfalton. Zsófia alig tudta visszafojtani feltörő hányingerét, a széles utca torkolatában kiégett tankok álltak, félt, hogy köröttük újabb halottakat látna, inkább betért egy mellékutcába.

A piacnál közeledő autó zúgását hallotta, félrehúzódott az úttestről, beállt egy bódé árnyékába. Az autó hamarosan feltűnt a tér sarkán, Zsófia meglepődve látta, hogy nem személyautó, mint a motorja zajából gondolta, hanem kis háromkerekű teherautó, amilyet a szerelők szoktak építeni maguknak, vagy kertészeknek gyümölcsszállításra kocsitemetőből kiemelt roncsokból.

Az autó közvetlenül a bódé mellett haladt el, szinte lépésben, mintha sofőrje nem akarná megerőltetni a motort, így Zsófia jól láthatta, hogy a karosszéria még csak félig lett rendbe hozva, az alapozó szürke festék borítja, de máris súlyos rongálódások látszanak rajta: összeütközések és géppisztolysorozatok nyomai, egy lófejre emlékeztető sárga agyagfolt megvillant a lámpafényben. Zsófia kíváncsi pillantást vetett a vezetőre; ötven év körüli, sovány férfi volt, de gyerekesen sima arcába még alig rágódott bele egy-két ránc, mintha élete gondok nélkül, teljes harmóniában folyt volna le. Zsófia épp tovább akart indulni, mikor a vezetőfülke átellenes sarkában hirtelen észrevette Flóriánt.

Kilépett a bódé árnyékából, és a kocsihoz sietett, visszafogott hangon próbált megszólalni, hangja a kihalt piactéren mégis kiáltásként hangzott:

– Flórián.

A férfi felemelte a fejét, intett a vezetőnek, hogy álljon meg, és kilépett a kocsiból. Komoran nézett Zsófiára:

– Mit keres itt?

Zsófia zavartan simította hátra a haját:

– Le kellett jönnöm. Kórházi ügyben.

– Most már hazafelé tart?

– Igen.

– Elmehetnénk magához?

A vezető felé intett:

– Ketten. Csak ma éjszakára. De ha magának kellemetlen, mondja meg.

– Nem kellemetlen, jöhetnek.

– Szálljon be.

Zsófia beült a sofőrfülkébe, a vezető felé fordult, arra gondolt, be kellene mutatkoznia, de a vezető ezt nem tarthatta fontosnak, mert ő sem mondta meg a nevét, csak elmosolyodott, bólintott köszönésül, majd újra elindította a kocsit. Útközben egyikük sem szólalt meg, már a klinika közelében jártak, mikor Flórián megkérdezte:

– Hol lehetne hagyni az autót?

– Hátul van egy bokros rész.

Megkerülték a klinikát, és egy kis hegyi ösvényre fordultak be, a vezető leállította a motort, a könnyű kocsit betolták a bokrok közé, a keréknyomokra lábukkal száraz leveleket hajtottak rá. Várakoztak néhány pillanatig, hogy érkezésük nem keltett-e feltűnést, majd Zsófia előrement. Kinyitotta az oldalsó kis vaskaput, körülnézett és intett a bokrok felé.

Ő lépett be elsőnek a pavilonba is, elrakta az asztalon hagyott receptlapot, nem akarta, hogy a férfi megtudja, várta őt. Alig süllyesztette be a zsebébe a cédulát, már Flórián és a vezető is beért. Sietve bezárta utánuk az ajtót.

– Üljenek le és egyenek.

Behúzta az ablakon a függönyt, és néhány darab fával próbálta felébreszteni a rostélyon a parazsat, mikor a vezető megszólalt a háta mögött:

– Van-e kifogása az ellen, asszonyom, hogy evés előtt elmondhassak egy rövid imát? Természetesen csak magamban.

Zsófia meglepődve fordult vissza:

– Kérem, ahogy akarja.

A vezető Flóriánra nézett, látva, hogy ő sem tiltakozik, ujjait összefonta, állát a mellére támasztotta és elmormolta az imát. Szótlanul megvacsoráztak, közben a szoba átmelegedett. A vezető engedélyt kért, hogy levethesse régimódi burberry felöltőjét, alatta pecsétes fekete zakót viselt. Egy szivart keresett elő, de hiába tapogatta végig a zsebeit gyufa után, Zsófia meggyújtott egy papírszeletet, és azzal adott neki tüzet. A vezető biccentett, majd kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, felhőkben fújta a szivarfüstöt.

– Nem tudom, van-e még valamilyen értelme a konspirációnak? Én szeretném, ha őszintén és nyugodtan beszélgethetnénk. Ennyivel talán tartozunk háziasszonyunknak a kitűnő vacsoráért.

Flórián nem válaszolt. Az arcán látszott, hogy felesleges komédiázásnak tartja a vezető szavait, de a vezető ezt egyszerűen nem vette tudomásul, leverte a hamut szivarjáról és vidáman bólintott:

– Tacentes consentire videntur.

Felállt és mintha most találkozna Zsófiával, meghajolt előtte:

– Vertig József ferences rendi szerzetes vagyok.

Visszaült, és egy mélyet szívott a szivarjából:

– Ilyenkor történeteket szoktak mesélni, én egyetlen történetet tudok: a saját életemet. Nem tudom, mire kíváncsi belőle?

Zsófiának most jutottak eszébe Englisch szavai, csodálkozva nézett Vertigre:

– Maga az a pap, aki autóval menti a sebesülteket?

– Szeretném hinni, hogy én csak egyike vagyok az ilyen papoknak.

Zsófia kinyújtotta a kezét Vertig felé:

– Nagyon örülök, hogy eljött hozzám.

Önkéntelenül hozzátette:

– És annak is örülök, hogy szivarozik, apám halála óta hiányzik nekem a szivarfüst.

Vertig megszorította Zsófia kezét:

– Én is nagyon örülök, hogy megismerhettem.

– Hogy jutott eszébe, hogy ilyesmire vállalkozzon?

– A „vállalkozás” túl szép fogalom, mert feltételezi, hogy szabad akaratból cselekszem, megkérdeztek: akarom-e és én vállaltam, holott erről szó sem volt. Szívem és természetem szerint ehhez hasonló nagy bőrkarosszékekben szivaroznám agyon az életet, de valahányszor a latensen mindig meglevő társadalmi üldözés, mely hol az egyik, hol a másik csoport vagy réteg ellen irányul, nyílt és véres formát ölt, nekem le kell tennem a szivaromat, és akcióba kell lépnem, mintegy belső parancsszóra.

Bocsánatkérően intett:

– Meg kell jegyeznem, hogy ilyen indokolást, mint „belső parancsszó” másoktól semmilyen cselekedetre sem fogadnék el magyarázatként, hiszen ha ezt az indítékot teljes értékűnek tekintjük, egyetemes feloldást adhat minden bűn alól, én mégsem tudok megfelelőbbet mondani. Honnan származik bennem a düh minden erőszak ellen, mely védteleneket támad, az irtózás a gyilkosok arcára kiülő kéjtől és attól a pillanattól, mikor az élet megszűnik a rángó testben, és a fennakadt szem már közömbösen tudomásul veszi a saját halálát? Nem tudom, újra csak azt mondom, nem tudom, hogy került belém ez a vonás, mely semmiképp sem áll összhangban puha és kényelmes természetemmel, de kétségtelenül létezik, és ha jól számolom, tizenkét év alatt már harmadszor késztet arra, hogy kiálljak az üldözöttekért.

Szivarja közben kialudt. Zsófia egy papírszelettel újból meggyújtotta. Vertig biccentett köszönésül, majd egy mosolygó pillantást vetett Flóriánra:

– Bizony, kolléga úr, én már régebben dolgozom ebben a szakmában. Ha kívánja, nagyon szívesen megosztom a tapasztalataimat.

Flórián elhúzta a száját, nem lehetett tudni, lekicsinylőleg, vagy pedig a pap szavai hatottak rá, és el akarja rejteni megindultságát:

– Nekem elég, ami velem történt. Különben sem hiszem, hogy még egyszer sor kerül ilyen munkára.

– Semmi sincs, amit annyira kívánnék magának, mint hogy ne kelljen visszavonnia ezeket a szavait. Igaz, első alkalommal még én is meg voltam győződve, hogy utoljára csinálom. Ez még 1944-ben volt, néhány más pappal együtt bejártam a pesti gettóba, kollégáim kereszteltek, néhol egész házakat térítettek át. Én ezt két okból is helytelennek találtam: a vallásnak nincs szüksége árukapcsolásra, értem ezen azt, hogy a keresztség felvétele a menekülés reményével járt, másrészt mint később kiderült, a keresztlevelek úgysem segítettek senkin, ezért én le is váltam erről a csoportról.

Zsófia közbekérdezett:

– És mihez kezdett? Fegyvert fogott?

– Én pap vagyok, esküt tettem, hogy nem nyúlok fegyverhez, azt hiszem, különben sem sokra mentem volna egy puskával vagy pisztollyal, más eszközökhöz kellett folyamodnom. Még a háború előtt működött Pesten egy német könyvbarát szövetség, ha jól emlékszem: Deutsche Buchgesellschaftnak hívták, én is eljárogattam az olvasótermébe, és valahogy megőriztem a tagsági jegyét. Igen jól mutatott, fölül a birodalmi sassal, alul három nagy pecséttel, ennek az olvasójegynek csináltattam egy celofán tokot, amitől végképp úgy nézett ki, mint egy Gestapo-igazolvány. Éjszakánként megálltam egy Duna-parti ház sarkánál, a nyilasok szinte minden órában kihoztak a gettóból egy-egy csoportot, és a parton felállítva belőtték őket a folyó jégtáblái közé. Sajnos, csak néhányukon tudtam segíteni. Előléptem, felmutattam az olvasójegyet, elmormogtam: Deutsche Buchgesellschaft, majd közöltem, hogy a német parancsnokság megbízásából túszokat viszek magammal, akiket megtorlásként a bombatámadásokért nyilvánosan végzünk ki. Szerencsére egyik nyilas sem értette meg az igazolvány szövegét, így mindig sikerült kiemelni egypár embert a csoportból. A gyerekeket vittem magammal, de ez nem ment könnyen, harcot kellett vívnom értük a nagyszülőkkel, akikre az elhurcolt apák és anyák bízták rá őket, az öregek féltek, hogy nem tudnak majd elszámolni velük, nem sejtették, hogy alig öt perc múlva a géppisztolysorozatok levesznek öreg vállaikról minden felelősséget.

– Hány gyereket hozott ki?

– Körülbelül százötvenet. Egy részüket jó és bátor emberek vették magukhoz, meg kell mondanom: nagyon kevés ilyen embert találtam. Itt szereztem életem legfontosabb tapasztalatait az emberi segítőkészségről. Egyetlen sikeres életvitelű család sem volt hajlandó vállalni a kockázatot, csak olyan férfiak és asszonyok segítettek, akik az életben már súlyos vereséget szenvedtek, és hátralévő éveiktől sem várhattak túl sok jót. Betegek és szegények, emberek, akiknek életpályájukat megtörte egy baleset vagy börtön, utcai lányok és sokgyerekes apák, egyedül hagyott, nyomorgó öregasszonyok, a magány és a szenvedély foglyai. Krisztus naponta százszor feltámadt kis külvárosi házakban és bérkaszárnyákban, és százszor elutasították házmesterek, urak, iparosok.

– Miért van ez így? – kérdezte Zsófia.

– Nem tudom pontosan, legyen elég egy hasonlat. Ha megfigyelt valaha kettéfűrészelt élőfát, láthatta, hogy tömegében érzéketlen, halott anyag, geszt, alig néhány milliméternyi az érzékeny, változásokra reagáló réteg. Azt hiszem, ilyen a társadalom is, ezt a réteget azok az emberek alkotják, akiknek már nincs mit veszteniük, minden nagy mozgalom, mely kockázatvállalást igényel a társadalommal szemben, csak őrájuk támaszkodhat.

Vertig egy vonalat húzott a levegőbe, mintha jelezni akarná, hogy befejezte ezt a témát:

– Mondom: ők nem voltak sokan, majdnem száz gyerek énrám maradt, ezeket a rend nevelőintézetében helyeztem el, és napközben én magam foglalkoztam velük. Megértették a helyzetüket, és alkalmazkodtak hozzá, csendes beszélgetésben teltek el a napok. Ezek a beszélgetések számomra nem kevés meglepetéssel és örömmel jártak, a gyerekek között számos, átlagon felüli intelligens akadt, úgy tudom, néhányan közülük később nagy karriert futottak be mint írók, zenészek, mérnökök, eredetiségük mindenesetre már akkor kiütközött kérdéseikben, megfigyeléseikben, gondolataikban. Sajnáltam, amikor a háború után el kellett válnom tőlük, egy zsidó szolidaritási szervezet kivitte őket Svájcba.

Vertig Flóriánra nézett:

– Akkor – mondom – még én is azt gondoltam, mint most maga, hogy többet erre nem kerülhet sor, és néhány évig az események alakulása is csak megerősített ebben a meggyőződésemben. Az életmentésért magas állami kitüntetést kaptam, küldöttségek tagjaként kijutottam külföldre, és ami számomra még többet jelent, kineveztek a rend könyvtárának vezetőjévé, ez mentesített a lelkigyakorlatok nagy részétől, végre könyvek között tölthettem el az időmet.

Mintha újból felidézné magában ezeket az időket, elhallgatott, máskor átható pillantása eltompult, de aztán hirtelen észrevette magát, még egyet szívott a szivarjából, és elnyomta az ezüst hamutartóban:

– 1948 végén azonban feloszlatták Magyarországon a megmaradt szerzetesrendeket is, mi, ferencesek sem kerülhettük el a közös sorsot, az állam lefoglalta összes létesítményeinket – beleértve természetesen a könyvtárat is. Számomra és még néhányunk számára, akik magas világi kitüntetésben vagy tudományos elismerésben részesültünk, külön út nyílott: ha lemondunk papi hivatásunkról, megmaradhatunk a helyünkön. Nem tudok haragudni társaimra, akik ezt az utat választották, belátom, döntésük sokkal logikusabb és természetesebb volt, mint az én elutasító válaszom, képességeiknek megfelelő helyen maradva jobban szolgálhatták a tudományt és ezen keresztül az egész társadalmat. Most már nem is tudom pontosan, miért határoztam így, magam előtt anyámra hivatkoztam. Szegény parasztasszonynak az volt az egyetlen büszkesége, hogy a fia pap, de ez a magyarázat sántított, hiszen a papi hivatásomat így sem folytathattam, nem engedtek elhelyezkedni egyetlen egyházi intézménynél sem. Sokkal inkább befolyásolhatott az a méltányossági meggondolás, mely öntudatlanul ugyan, de egész életemen végigkísért: azoktól az emberektől, akikkel a sors, ha formálisan is, de szövetségbe sodort, csak nyugodt és szerencsés időszakban válhatok el, a bajban nincs jogom számomra kedvező külön utakat választani. A döntés helyességét rögtön beigazolta az a tény, hogy félreértették, ez csak a valóban meggondolt és alapos döntésekkel fordulhat elő, a felületes és elhamarkodott döntéseket mindenki pontosan megérti. A kormánybiztos rendszer elleni bizalmatlanságnak fogta fel, bár ismétlem, nem ebből származott, a rend néhány tagja pedig – nálam jóval fiatalabbak és bátrabbak, akik továbbra is papnak tekintették magukat – papi elhivatottságom jelének. Ők kijártak a külvárosokba és falvakba hittant tanítani, amiért tíz-tizenöt év börtön járt azokban az időkben, hívtak maguk közé, és megvetően néztek rám, amiért én nem vállalkoztam erre. Egyik régi hívem, egy cselédlány szerzett nekem állást, egy idős hölgy kutyáira vigyáztam naphosszat, mosdattam, sétálni vittem őket, és főztem rájuk. Ezen a helyen keresett meg egy falumbeli paraszt, és a segítségemet kérte. Csodálkoztam, hiszen – emlékezetem szerint – ez az ember a legmódosabb gazdák közé tartozott, nem tudtam elképzelni, hogy én, a kutyamosó miben segíthetnék rajta. Kiderült, hogy kuláklistára tették, gyűjtik ellene az adatokat, attól tartott, hogy otthon hamarosan letartóztatják, kért: szerezzek neki Pesten állást és lakhelyet. Jól megvoltam a kutyáimmal, nem akartam beleártani magam a politikába, de a kulák elbeszéléséből kihallottam a gyilkolni vágyó fogak csattogását, és akárcsak 1944-ben, most sem maradhattam közömbös. Azt hittem, könnyebb feladatra vállalkoztam, mint mikor zsidó gyerekeket mentettem, hiszen ha le is leplezik a segítségnyújtást, ezért már nem járt felkoncolás, legrosszabb esetben az állását veszíthette el az illető, de a részvétlenség és a félelem éppolyan jeleivel találkoztam, mint régen. Érdekes, azok zárkóztak el kérésem elől a leginkább, akik különben szinte nyíltan a rendszer ellenségeinek vallották magukat, meg kellett értenem, hogy ez a szembenállás nem egy mélyebben humanista felfogásból származik. Most is csak egy nehéz sorban élő, megtört embernek köszönhettem – gyógyíthatatlan ekcémában szenvedett, ha víz ért a kezéhez, csontig beszakadt a bőre –, hogy sikerült elhelyeznem a parasztot egy olyan építkezésre, ahol eltűnhetett az őt figyelő szemek elől. Ennek az ügynek valahogy híre ment, hasonló helyzetű, de számomra ismeretlen emberek kerestek fel, hogy segítsek rajtuk, volt, aki állást akart, a másik szeretett volna átjutni a határon. Nem mindegyiknek tudtam teljesíteni a kérését, de mindent megtettem, ami tőlem tellett: hivatalnokokat vártam meg a kapu előtt, vasúti fékezőket vesztegettem meg, hogy engedjenek elbújni külföldre tartó vonatok alvázán egy-egy embert, hamis igazolványokat szereztem. Egyáltalán nem csodálkoztam, mikor egyik éjszaka két civil ruhás nyomozó rám törte az ajtót. Innen kezdve a történet már nem túl érdekes: letartóztatás, börtön, 1954-ben kiszabadultam, az egyház visszafogadott, újra pap lettem, most pedig harmadszor mentek embereket, bár ugyanolyan meggondolásból, mint első alkalommal.

Vertig körülnézett:

– Kicsit sokat beszéltem, ígérem, hogy ma este már hallgatni fogok. Legyen szíves, asszonyom, adjon egy pohár vizet.

Flórián kezeit, melyek eddig eltakarták az arcát, letámasztotta az asztalra:

– Ha csak udvariasságból fejezte be, és még van mondanivalója, szeretném, ha folytatná.

– Miről beszéljek?

– Ha jól vettem ki a szavaiból, lehetségesnek tartja, hogy a jövőben is kell menteni embereket éppolyan vagy hasonló körülmények között, mint most.

– Igen, lehetségesnek tartom a legközelebbi és legtávolabbi jövőben egyaránt.

– Például?

– Például? Tegyük fel, ma éjszaka bejönnek az orosz tankok a Népligetből, Törökbálintról és a többi helyről, ahol most várakoznak, katonái répát esznek, elsöprik az ellenállást, és holnap már a felkelőknek lesz szükségük a segítségre. Esetleg éppen…

A pap elhallgatott és bocsánatkérően mosolygott.

– Mi az, hogy esetleg? – kérdezte Flórián –, miért nem fejezi be a mondatot? Azt akarta mondani, hogy esetleg éppen velem szemben kell megvédenie őket?

– Igen, természetesen csak a példa kedvéért, hogy egy ilyen viszonylag egyszerű társadalmi képlet milyen bonyolult formában jelenhet meg. Úgy tudom kifejezni, hogy az erőszak lehetőségei végtelenek.

– És maga szerint mi ennek az oka?

– Még azokban az években, mikor különféle delegációkkal külföldön jártam, egyszer eljutottam Auschwitzba is. Az ember ronda állat, uram, hétmillió halott maradványait nézegetve is hízelegni akartam a hiúságomnak, szerettem volna felfedezni valamit ebben a szörnyű városban, amit csak én fogtam fel, előttem senki más, tudtam, azt mélyebb emlékként viszem magammal, mint az idegenvezető bármelyik tájékoztató adatát. Ezért siettem el a hajhegyek, az összeszáradó gyerekcipők, a halomban álló műlábak mellett, ahol a látogatók a leghosszabban elidőztek, míg végül is eljutottam ahhoz a hatalmas tárlómedencéhez, ahol a halottak fogkeféit gyűjtötték össze. Itt megálltam, és sokáig néztem a fogkeféket, Európa minden országából hozták ide őket a szerencsétlenek, a fa, a fém és áttetsző műanyag nyeleken ott láttam Németország, Franciaország, Svédország, Magyarország, Hollandia és még ki tudná felsorolni, hány ország híres gyárainak és cégeinek a nevét, szimbólumát Európa egész kultúrájának.

Flórián a fejét rázta:

– Persze a kultúra nem azonos a fogkefével.

– De igenis, az átlagember számára azonos, és itt pedig végképp azonossá vált. A fogkefe volt az egyetlen tárgy – talán a zsidó imaeszközöket és a Bibliákat leszámítva –, mely többé-kevésbé nélkülözhető lett volna a szerencsétlenek számára, és ők mégis magukkal cipelték a marhavagonokban sok ezer kilométeren keresztül. Öntudatlanul is segítséget vártak tőle, mint összes eddig eltelt napjaik jelvényétől, melyeket a reggeli és esti fogmosás fogott keretbe, útlevélnek tekintették, mely igazolja kulturáltságukat, és azt hitték, mint embervoltuk bizonyítékát felmutathatják majd a Halál előtt, megóvja őket mindentől, ami ehhez méltatlan. Magukat nem kell emlékeztetnem rá, hogy a fogkefe éppúgy nem segített rajtuk, mint a négereken a tökből kivájt istenek, semmit sem tehettek az ellen, hogy gazdáikból enyvet és szappant főzzenek. A delegáció többi tagja már elment, de én ott álltam továbbra is homlokomat az üveglapnak támasztva. Megértettem, és soha többé nem akartam elfelejteni, hogy ebben a medencében is halott nyugszik, éppúgy, mint a tábor mögötti szelíd fák alatt a tömegsírokban, és még azoknál is kevésbé feltámasztható halott: a hit a kultúra megoltalmazó erejében. Az előbb azt mondta: a kultúra nem azonos a fogkefével, nos, szélesítsük a kört: nyugodtan feküdhetett volna abban a tárlóban a fogkefék helyén Paganini hegedűje, Shakespeare tragédiáinak eredeti quarto kiadása vagy Leibnitz monas-elméletének kézirata (ezt azért mondom, mert az egyik fogkefe nyelén „Leibnitz” cégjelzés állt), mindez egy vonásnyit sem segített volna a gazdáikon, ők is a járt úton, a krematóriumban végezték volna. Sohasem voltam nagy véleménnyel logikai képességeimről, csak a környezetnek, az adott pillanatban jelenlevő hatalmas inspiráló erőnek köszönhettem, hogy módszeresen tovább tudtam gondolkodni. Ha a kultúráról, melyet mint az emberi élet leglényegesebb tartalmát állították elénk legfogékonyabb éveink színhelyén: otthon és az iskolában, ha a kultúráról kiderül, hogy csak díszlet, akkor mit takar? Nyilvánvalóan az egyedüli társadalmi lényeget, a hatalmat vagy pontosabban az államot. A jövő tehát attól függ: van-e az állam felépítésében valami biztosíték, garancia, hogy többé nem rúgja fel a díszletet, és nem küldi halálba polgárainak egy részét? Nos, uram, én bárhogy töprengtem, nem találtam ilyen biztosítékot. Mert az állam minél inkább állam, azaz erői összefogottabbak, szervezése alaposabb, hatalma kizárólagos, annál inkább kézben tartja polgárainak életét, és a tapasztalat azt mutatja, hogy annál könnyebben fel is áldozza ezeket az életeket saját biztonságának vagy hatalmi céljainak érdekében. Pap vagyok, uram, társadalmi ismereteim kezdetlegesek és idejét múltak, de ha tudós lennék, talán akkor sem tudnék magyarázatot adni, miért történik ez így? Ki láthat bele állásukat féltő emberek hazug vallomásaiba, félrevezető, aljas statisztikákba, nagy magányosok gondolataiba, akiket képességeik az igazság kutatására rendeltek, de ők sértődöttségükben szívesebben vigasztalták magukat lírával. Az Egyház rossz anya volt, elismerem, uram, de utódja, a totális állam, éppúgy mostohája maradt az embereknek. A kenyérért és ágyért, melyet biztosít, bármelyik pillanatban az életet követelheti cserébe. Mindegyik állam természetében benne rejlik az 1944-eshez vagy a mostanihoz hasonló nyílt és véres erőszak, hiába apellál vele szemben a kultúrára, a humanizmusra vagy emberi szolidaritásra, semmi mást nem lehet ellene szegezni, mint az erőszaknak egy másik fajtáját, ahogy például most maga is, én is tesszük. Ha teljesen alá tudnám rendelni magam ennek a feladatnak, melyet már harmadízben végzek, de mint mondtam, természetemnél fogva alkalmatlan vagyok rá, mindenekelőtt a fizikai kondícióm megőrzésével törődnék többet. Szomorú is, nevetséges is, uram, hogy egy etikai jellegű harcban nagyobb hasznát vehetem a rendszeres reggeli torna által biztosított állóképességemnek, mint Aquinói Szent Tamás összes művei ismeretének. De úgy rémlik, erről más formában már beszéltem, végképp ez volt az utolsó mondat, amit ma este megengedhettem magamnak, az eddigiekért is elnézését kérem, asszonyom, ha lenne olyan jó és töltene nekem egy csésze teát.

De Flórián tovább kérdezett:

– Amit mondott, az csak a már kialakult államokra vonatkozik, vagy azokra is, melyek ezután születnek meg?

Vertig, mielőtt válaszolt volna, bocsánatkérően Zsófiára mosolygott:

– Az Államra, bármely időben.

– És miért nem lehet azt feltételezni, hogy az emberek megértik az erőszaknak ezt a veszélyét, birtokukba veszik az államot és önmaguk védelmére formálják át?

Vertig ünnepélyesen, elgondolkozva mondta maga elé:

– Azért, mert az állam hű kifejezője az emberi természetnek, alapvetően gonosz és pusztítani vágyó. Éppolyan naivság lenne az állam megjavulását remélni, akár az emberét.

Flórián bólintott:

– Igen, kezdettől fogva arra gondoltam, hogy maga lenézi az embereket, és a részvét, amit érez irántuk, ugyanaz, mintha egy kutyát látna, melyet a társai halálra akarnak marni.

Zsófia rémülten nézett a papra, azt hitte, sértődötten fog tiltakozni, de Vertig nevetett, és széjjeltárta a kezeit:

– Jól fogalmazni mindig életveszélyes, ha másért nem, azért, mert az ellenfelet is ugyanerre ösztönzi. Én valóban nem találok nagy különbséget az emberek javára a kutyákkal szemben, de ez természetesen nem az én felfedezésem. Ez rejlik kedvenc filozófusaim tanításainak a mélyén, csak így nyíltan kimondaniuk társadalmi és könyvkereskedelmi szempontból egyaránt lehetetlen.

Flórián felkelt, és a sötét ablakhoz lépett:

– Maga úgy ismerte meg a dolgokat, hogy volt bátorsága részt venni bennük, ez az egyetlen megismerés, amiben én is hiszek, de egy hiba van a gondolataiban.

– Bár csak egy volna.

– Ne társalogjunk. Azt mondtam, egy hiba van az elgondolásaiban, mégpedig az, hogy az államot ellenségének tekinti, de a felfogása azonos vele. Éppúgy csak rablásra, gonoszságra képes gyanús állatnak tartja az embert, mint azok az államok, melyekről beszélt, hiszen az ember lenézése az erkölcsi alapja minden erőszaknak és elnyomásnak. Ellentmond saját magának is, ha ilyen az ember, akkor miért kell megmenteni, hiszen csak a méltó sorsa teljesedik be rajta?

A pap a fejét csóválta:

– Maga összetéveszti a személyes cselekvést és az etikai meggyőződést, ez két dolog, és nem szükségszerűen esnek egybe. Mint ahogy a pesszimista filozófia nem jelent okvetlenül rossz kedélyt vagy gyomorsavtúltengést, sőt úgy figyeltem meg, hogy ezek a filozófusok általában vidámabbak és szellemesebbek, mint a társadalmilag pozitív kollégáik, talán mert nem nyomasztja őket az állandóan bizonyításra szoruló tétel az ember nagyszerűségéről. Visszatérve: ha tízszer így meg lennék győződve a dolgok teljes reménytelenségéről, személyemben akkor is kötelezve érezném magam, hogy megpróbáljak segíteni az üldözötteken.

Udvariasan bólintott Flórián felé:

– Persze az a legszerencsésebb alapállás, mikor ez a két dolog fedi egymást.

Flórián haragosan megrázta a fejét:

– Nincs mód, hogy fölényben érezzem magam magával szemben, nemcsak azért, mert tegnap este felszedett az autójára, és megmentette az életemet, bár megtörténhetett volna fordítva is, munkánk hasonló volt, nagyjából azonos környéken jártunk.

Zsófia csak ezekből a szavakból tudta meg a két férfi találkozásának körülményeit, szerette volna megkérdezni, pontosan hogy történt, de nem merte megzavarni a beszélgetésüket.

– Fölényem oka az lehetne, hogy én, amit teszek, egy magasabb cselekvés részének tartom, egy közösséghez tartozom, ha ezt a közösséget nem is tudom megmutatni magának, nem kételkedem abban, hogy most is létezik. Fegyverként megkaptam tőle a hitet, hogy az ember még csak a gyerekkorát éli, és valaha éppoly kevéssé fog hasonlítani a mi hibáinkra vagy ha úgy tetszik, bűneinkre, mint mi a barlanglakókra. Eljön az idő, mikor a maga bátor és rokonszenves gondolatait múzeumba vagy könyvtárakba küldik, és tudósok hosszú éveket töltenek el majd azzal, hogy megértsék azt, ami sajnos ma még olyan nyilvánvaló.

Vertig mosolygott, ő is az ablakhoz lépett, kezét rátette Flórián vállára:

– Semmit sem szeretnék annyira, mint múzeumba kerülni, legfeljebb még annyit, hogy a szomszédos üvegszekrényben magát helyezzék el, mint nem kevésbé rokonszenves, bátor, de érthetetlen tárgyat. De sajnos erre nem fog sor kerülni, mert magát a pincében fogják őrizni, a „tilos” osztály „letagadott történelem”-részlegén egy nagy vasládában, amire csak annyi lesz felírva: „Egyszerű vagy mezei forradalmár a XX. századból, a láda felbontása mindannyiunk számára életveszélyes.”

Mindketten elnevették magukat, majd a pap az órájára nézett:

– Legközelebb maga fog beszélni, de most már fél négy van, egy óra múlva világosodik, el kell indulnunk.

Két keze közé fogta Zsófia tenyerét, és meghajolt:

– Köszönök mindent. Tíz napja ezek voltak az első nyugodt óráim, de azt is mondhatnám, hogy tíz éve. Ha szüksége lesz rám: bármikor, bármit.

Előrement, az ajtóból még visszafordult:

– Kihozom a kocsit a bokrok közül.

Flórián is készülődött, Zsófia fel akarta venni a kabátját, hogy kikísérje, de a férfi intett:

– Maradjon, nem kell hogy meglássák.

Meghúzta viharkabátján az övet, aztán sokáig szemben állt a lánnyal:

– Vigyázzon magára.

– Maga is.

Behallatszott a kis teherautó dohogása.

– Mennem kell, ha tudok, holnap eljövök.

– Ne ígérje meg, az rossz jel.

– Miért?

– Eddig sohasem mondta, és mindig eljött.

– Jól van.

Flórián kilépett az ajtón.

A következő napon Zsófia csak délfelé ment át a klinika főépületébe. Megdöbbenve látta: a folyosón eldobott almacsutkák és szalámihéjak hevernek, a műanyag padlón vékony porréteg jelezte, hogy aznap még nem takarítottak. Felelősségre vonta az ügyeletes nővért, de ő vállat vonva fogadta a figyelmeztetést, célzásaiból Zsófia csak nagysokára értette meg, hogy a nővér látta valamelyik éjszaka Flóriánnal, és ezek után képmutatásnak tartja, hogy éppen ő beszél az előírások megsértéséről.

Zsófia lehajtotta a fejét, nem vitatkozott tovább, megkereste a takarítónőt, és ő maga adta ki az utasítást. Bár amerre elhaladt, mindenütt látta a fegyelem fokozódó lazulásának jeleit: a szemétbe szórt orvosságtablettákat, a személyzet elhanyagolt, piszkos öltözékét, a munkaidő önkényes megrövidítését, többé már nem érzett annyi bátorságot magában, hogy szólni merjen. Tudta, a pletyka már el kellett hogy terjedjen az egész klinikán, és könnyen ugyanolyan válaszokat kapna, mint előbb az ügyeletes nővértől. Elhatározta, ha az állapotok rendeződnek, megpróbálja elintézni az áthelyezését.

Mintha idegességét akarná levezetni, szinte futva ment végig ellenőrző útján. Közben azzal vádolta magát, hogy közvetve ő is felelős a klinikán uralkodó állapotokért, mert ha Flóriánt nem fogadja be magához, most teljes meggyőződéssel és csorbíthatatlan tekintéllyel léphetne fel a rendbontók ellen. De nem támadt fel benne semmiféle lelkiismeret-furdalás, ezen meglepődött, el is mosolyodott, és lelassította a lépéseit.

Két órakor a klinika kis teherszállító autója bement a városba, gyógyszer- és fehérnemű-utánpótlást kellett felhoznia valamelyik raktárból. Eredetileg Englisch volt kijelölve kísérőnek, de a főorvos látta, hogy Zsófia ezen a délutánon kényelmetlenül érzi magát bent a klinikán, ezért átengedte a helyét.

Mikor elhagyták a klinika környékét, Zsófia megkönnyebbülten dőlt hátra az ülésen. Kinézett az oldalablakon: ugyanazon az úton haladtak, melyen ő tegnap éjszaka gyalog próbált lejutni a városba, de az út most a délutáni napfényben barátságosnak tűnt.

Mintha ki akarnák használni az esők előtti szép napokat, kétoldalt majdnem mindegyik kertben dolgoztak a tulajdonosok: épületek oldalát javítgatták, bekenték kátránnyal a fák sebeit, összegyűjtötték az avart és elégették a kert sarkában, a nyers füstszag még az autó résein is beszivárgott.

Zsófiáék alig hagyták el a hegyi dűlőt, megérezték, hogy a táj nyugalma csak látszólagos. A lőtéren tömeg gyűlt össze, a gondnok levágta és kiárusította három hízóját, a kivájt lőkatlan visszhangzott a bárd csapásaitól, öregasszonyok és gyerekek cipelték szét a húst vájdlingokban. A dombokról pedig kosaras emberek kapaszkodtak lefelé, szőlőt, diót és szilvát hoztak, a meredek ösvényen gyakran megcsúsztak, és a földre hullott egy-egy maréknyi gyümölcs, de senki sem hajolt le érte.

Lejjebb sétáló párok jöttek a kocsival szemközt, a ráérő és kipihent embereket nézve Zsófia ismét arra gondolt, hogy vasárnap van – ez az érzés a felkelés kezdete óta szinte mindennap felmerült benne. Megkérdezte a sofőrt, vajon fogadják-e majd őket a raktárban? A sofőr sem tudta pontosan, milyen nap van, úgy gondolta, valószínűleg hétfő, de nem is érdekelte különösebben, feltételezte, hogy a raktárban állandó ügyeletet tartanak.

A raktár kapuját azonban zárva találták, csak hosszas csengetésre került elő egy portás. Nem volt hajlandó kiszolgálni Zsófiáékat, azt állította, hogy készleteik különben is kifogytak, igénylésükkel átküldte őket egy alkalmi raktárba, melyet az Ápolónőképző Intézetben rendeztek be. A képző épülete a Duna túlsó partján feküdt, és ha átmennek, azt kockáztatták, hogy sötétedésben kell visszatérniük a klinikára, mégis nekivágtak az útnak, Zsófia mindenképpen meg akarta szerezni a hiányzó takarókat és gyógyszereket.

A Képző előtt négy ponyvával letakart teherautó vesztegelt, ők is beálltak a sorba, Zsófia kiszállt, a sofőr kérte, hogy igyekezzen minél hamarabb végezni. Zsófia sietve vágott keresztül a kongó előcsarnokon, melynek egyik sarkában az ő képe is ott lógott a diplomázó növendékek hat évvel ezelőtti tablóján. Azóta már járt itt néhányszor, az esti továbbképző némelyik előadását a második emeleti klubszobában tartották, de még mindig ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint növendék korában, mikor éjszakánként a portás figyelmét kijátszva megpróbált észrevétlenül beosonni a kazánházi folyosóra, ahonnan Vajna István kis szobája nyílt.

Elpirult, haját hátrasimította a füle mellett, és hogy Vajna emlékét eloszlassa magában, régi iskolatársnőire gondolt, akikkel három évet töltött együtt ebben az intézetben.

Érettségi után kerültek a képzőbe, legtöbben azért választották ezt a szakmát, mert származásuk miatt nem vették fel őket az egyetemre. A régi, vidéki úriosztály legszebb fiatal lányai gyűltek össze itt, titokban reménykedtek, hogy mégsem kell majd ápolónőként dolgozniok, továbbtanulhatnak, vagy egy orvos elveszi feleségül őket. Életre fel nem készített, puha természetű lányok voltak, Zsófia látta lassan elzülleni őket. Nem tanulhattak tovább, és egyiküket sem vette orvos feleségül, nem tudtak új célt kitűzni maguk elé, gyanús öreg férfiakra, szobrászokra, vendéglői zenészekre, pincérekre bízták magukat, sokan közülük kábítószerekre szoktak rá, melyhez viszonylag könnyen hozzájuthattak, és idegrohamukban már harmincéves koruk előtt öngyilkosok lettek. Ahogy felidézte magában emléküket Zsófia, most sem tudta visszatartani a könnyeit. Belátta: nem a jó tulajdonságainak köszönheti, hogy ő elkerülte ezt a sorsot, hanem egyedül szerencséjének, hiszen a többiek szebbek, érdekesebbek, műveltebbek voltak, mint ő.

Felszaladt a lépcsőn, úgy gondolta, hogy az ideiglenes raktárat csak a nagy előadóteremben rendezhették be, és valóban abból az irányból hallatszott a fojtott zsivaj. A folyosó csak oldalról, a beton arabeszk díszítések résein kapott világosságot, már ebben a kora délutáni órában elborította a homály. Hirtelen kinyílt az előadóterem ajtaja, és villanyfény vetődött végig a folyosón. Magas, pulóvert és csizmát viselő férfi lépett ki, vállán egy nagy papírládát hozott, több részletet Zsófia nem vehetett ki, mert az ajtó becsukódott utána, és a fény megszűnt.

Néhány lépés után egymás mellé értek, a férfi megállt Zsófia előtt:

– Szerbusz.

A hangról Zsófia rögtön felismerte Vajnát, és a homályban is láthatókká váltak számára a férfi arcvonásai. Már évek óta nem találkoztak, és nem számított rá, hogy szerelmük régi színhelyén akadnak össze. Ajka zsibbadni kezdett a hirtelen idegességtől, csak akadozva tudta viszonozni a köszönést:

– Szerbusz.

Tovább akart menni, de Vajna letette a papírládát a folyosó párkányára, és megállította:

– Hogy vagy?

– Jól.

– Visszaköltöztem ide.

Intett a kazánházi folyosó felé:

– Minden olyan, mint régen. Nem jönnél be egy percre?

– Nem. Haza kell érnünk még sötétedés előtt.

– Férjhez mentél?

– Nem, de a sofőr vár kint a kocsival.

– Hol dolgozol? Még mindig a Christián klinikán?

– Igen.

– Holnap este otthon vagy?

– Nem.

– És holnapután?

– Nem lakom bent a klinikán. A környékről járok be.

– Kár. És mi volna, ha most itt maradnál? A sofőr hazatalál egyedül is. Mindjárt szólok neki.

– El akarok menni. Hagyjál.

Zsófia kiszabadította magát Vajna szorításából, és besietett az alkalmi raktárterembe. Megpróbált erőt venni magán, de a személyzet megdöbbent arcán látta, hogy nem sikerült, elfogadott egy pohár vizet, és leült, míg az igényelt holmikat összecsomagolták. Nem akart egyedül kimenni a folyosóra, megkért valakit, hogy hívja be az utcán várakozó sofőrt.

Hóna alatt négy takaróval Zsófia a sofőr háta mögé húzódott és a nyomában lépkedett, amíg ki nem értek a házból. Leszegett fejjel a kőpadló mintázatát figyelte maga előtt, hogy az esetleg oldalt álldogáló Vajnának ne legyen módja megszólítani őt, így nem is tudta megállapítani, várta-e a férfi egyáltalán.

Zsófia behúzódott a vezetőülés sarkába. Azzal próbálta megnyugtatni még mindig szabálytalanul verő szívét, hogy bizonygatta magának: erélyesen és megingások nélkül viselkedett Vajnával szemben. Az viszont elkeserítette, hogy hazugságra kényszerült, bár belátta, csak úgy térhetett ki a további találkozások elől, ha azt mondja, nem lakik bent a klinikán. Megborzongott, ha arra gondolt, hogy újra kezdődnének azok a randevúk, melyek szakításuk óta szabálytalan időközökben, de elég gyakran megismétlődtek, és csak Vajna házassága vetett nekik véget.

Már valóban besötétedett, mire visszaértek a klinikára. Zsófia megkérte a sofőrt, hordja be a csomagokat. Hazasietett, kulcsra zárta maga mögött a pavilon ajtaját, kabátját levetette, és felakasztotta a fogasra, a nagy mosófazékban vizet tett fel melegedni, aztán leült. A szék karfájára varrt hamutartóban még ott hevert a pap elnyomott szivarja, a halvány, lebegő dohányszag az elmúlt éjszakát és Flóriánt juttatta Zsófia eszébe, lassan megnyugodott. Felkelt és kitakarította a szobát, söprés közben megtalálta Flórián börtönből származó fémkorongját, mely, úgy látszik, kihullott a férfi zsebéből, hogy ne felejtse el visszaadni, feltűnő helyre: a könyvespolc sarkára tette.

Beleértette ujját a mosófazékba: a víz már felmelegedett, megfogta a fazekat és átvitte a benyílóba. Zsófia fürdőszobája nem volt bekötve a főépület kazánjának melegvíz-hálózatába, ha fürödni akart, maga hordta a kádba a meleg vizet. Másik vizet rakott fel fejmosáshoz, mielőtt belépett volna a kádba, végigsimított magán, úgy érezte, a bőre szokatlanul meleg. Egy pillanatig arra gondolt, hogy lázas, de a szíve egyenletesen, nyugodtan vert.

Sokáig fürdött, csak akkor szállt ki a kádból, mikor a víz ringásától kissé szédülni kezdett. Megtörülközött, pongyolát vett fel és áthozta a szobából a tiszta meleg vizet, felét a bedugaszolt mosdóba öntötte. Sampont és ecetet keresett elő a faliszekrényből, a sampont habbá dörzsölte benedvesített haján. Megmosta, majd az ecetet a meleg víz másik felébe öntötte, és leöblítette vele a haját. Átdörzsölte a törülközővel, haja az ecettől laza lett és fényes. Ollóval levágta a hajszálak végét és – amit máskor nem szokott csinálni – bekente dióolajjal. Hogy ne hagyjon nyomot a párnahuzaton, bekötötte a fejét éjszakára.

A szekrényben válogatott a hálóingek között, végül is azt a hálóinget vette fel, melyet otthoni látogatásaira szokott magával vinni. Tudta, hogy a hálóingét odahaza majd éppúgy megtárgyalják a háta mögött, mint egyéb ruhadarabjait, ezért még két évvel ezelőtt megvette a legdrágább hálóinget, melyet a Váci utcai maszek fehérnemű-készítők kirakatában látott. Tulajdonképpen nem szerette, mert túlságosan mélyen ki volt vágva és a vékony ingben amúgy is úgy érezte magát, mintha meztelen volna, de mivel a hazatérés ünnepi alkalmával szokta felvenni, most is összeszorította torkát az elfogódottság, bár nem tudta volna okát adni, miért.

Lefeküdt, ahogy a takaró hozzányomta bőréhez a síkos, hideg anyagot, most is megborzongott, de aztán a hálóing fokozatosan átmelegedett. Még gondolt arra, hogy olvas egypár sort, karja megmozdult, de végül mégsem nyúlt ki a meleg paplan alól.

Éjfél után meghatározhatatlan időben arra ébredt fel, hogy lejjebb csúszott róla a paplan és a kivágott hálóingben fázik a válla. Betakarózott, de nem aludt el újból, befelé fordult és nézte a falra vetődő bizonytalan világosságot. A kendő álmában lecsúszott a fejéről, érezte frissen mosott hajának ecet- és diószagát.

Zsófiának eszébe jutott, hogy egy nyáron, még évekkel ezelőtt, mikor Vajna Istvánnal kint lakott a csónakházban – akkor ébredt fel így a hideg hajnali széltől. Óvatos mozdulatokkal, hogy az alvó Vajnát ne ébressze fel, kiment a csónakház előtti kertbe. Összefogta karjait a mellén, állt a hajnali rohanó felhők alatt, úgy érezte, mintha valamilyen hőstettre vagy önfeláldozásra most adódna az utolsó lehetőség, holnap esetleg már alkalmatlanná válna rá. Feszülten kereste: mi volna az, ami kielégítené a lelkét, végül megette a kert egyetlen fáján növő egyetlen barackot, melyre pedig a tulajdonosnő külön vigyázott. Utána sokáig sétált a folyó mellett, csak akkor ment vissza a csónakházba, mikor teljesen átfagyott.

Most ébredéskor nem bántották ezek a gondolatok, de a feszült várakozás most is eltöltötte. Felhúzta magához a térdeit, meggyújtotta a kis asztali állólámpát, megnézte az időt, kibírhatatlannak találta, hogy még órákat kell feküdnie reggelig. Eloltotta a lámpát, de a kapcsolóját nem engedte el, azt ütögette, közben összefüggéstelen szavakat ejtve. Aztán éppolyan hirtelen, ahogy jött, feloldódott az idegessége, elengedte a kapcsolót, kinyújtózkodott az ágyban, még egyszer megfordult, és elaludt.

Reggel, mikor belépett a klinika főépületébe, a portás felkapta a fejét, és hosszan nézett utána.

Zsófia már a kerti út legelejéről meglátta, hogy a pavilonban ég a villany, és egy férfi elmosódó körvonalai vetődnek rá a függönyre. Megremegett a térde, megállt, tarkóját nekitámasztotta egy út menti fa derekának, de tekintetét nem vette le a világos ablakról. A férfi árnyéka újból és újból végigsétált a függönyön, az asztal hosszában sétált fel s alá.

Zsófia, hogy elfoglalja a kezeit, lehajolt, felemelt a földről egy száraz falevelet, két tenyere között összemorzsolta, a törmeléket mozdulatlanul előrenéző arcához vitte és megszagolta, finom cserszaga Zsófiát hirtelen kinyitott új szekrények szagára emlékeztette. A törmelék beletapadt nedves tenyerébe, lesöpörte és elindult, útközben visszaszorította a füle mellett kiszabadult lengő hajfürtöt.

Lenyomta a kilincset, a férfi bent a szobában, úgy látszik, nem hallotta meg a zajt, mert tovább sétált az asztal mellett, csak akkor állt meg, mikor Zsófia belépett. Bár a lány már kintről, függönyre vetődő árnyékáról felismerte Vajnát, most mégis megdöbbent, nem merte elengedni a kilincset, Vajna jött közelebb, megállt előtte, a kezét nyújtotta, sokáig mosolygott, akkor sem hagyta abba, mikor látta, hogy Zsófia nem veszi át a mosolyt.

– Üdvözlöm.

Hangjából Zsófia megérezte: a férfi azt hiszi, ha akarna, sokkal bizalmasabb üdvözlést is megengedhetne magának, ezt a formát csak azért választotta, hogy ezzel a játékos távolodással még jobban hangsúlyozza kapcsolatuk bizalmasságát.

Zsófia összeszorította az öklét, de nem tudta összeszedni magát annyira, hogy szóval vagy magatartásával a férfi értésére adja: viszonyukat nem lehet ott folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagyták. Gyomrát ideges remegés fogta el, attól tartott, hányni fog, hogy rosszullétét leplezze, elfogadta Vajna kézszorítását, de rögtön utána megpróbálta kiszabadítani a kezét:

– Ne haragudj, vissza kell mennem.

– Nem kell visszamenned.

– De, éjszakai ügyeletes vagyok.

– Nem vagy ügyeletes, megkérdeztem a portástól.

A férfi bal kezének egyetlen mozdulatával félretolta Zsófiát, bezárta az ajtót, majd a kulcsot becsúsztatta a hátsó zsebébe. A kulcs megcsörrent valamilyen fémtárgyon, Zsófia a Vajna arcán átfutó kelletlen fintorból kitalálta, hogy revolvert tart ott. Kigombolta vastag síöltönyének kabátját, oldalzsákjából szalámit és néhány zsömlét vett elő.

– Főzzél teát.

Zsófia feltette a kannát a kályhára, hátat fordított a szobának, csak a rugók csikordulásából hallotta meg, hogy Vajna leült a bőrfotelbe.

– Ne ülj oda.

– Miért ne? Valaki más szokott?

Körülnézett:

– Szóval mégis itt laksz? Mindenesetre megtisztelő, hogy ennyi idő után még érdemesnek tartottad, hogy hazudjál nekem. Régóta laksz itt?

– Két éve.

– Ezek az otthoni bútoraid?

– Igen.

– Otthon már nem kellettek?

– Meghalt az apám.

– Meghalt? Ő, ugye tornatanár volt?

– Igen.

– Most egyedül élsz?

– Igen.

– Nincsenek udvarlóid?

– Nincsenek.

– Senki?

– Senki.

– A portás valami titokzatos éjszakai látogatóról beszélt. Ez sem igaz?

Zsófia nem válaszolt. A kanna sípolt a kályhán, leemelte, teát töltött egy csészébe. Vajna felnézett:

– Te nem iszol?

– Bent vacsoráztam a klinikán.

A férfi vastag szeleteket vágott le a téliszalámiból, asztali késsel evett, mégis úgy használta, mintha bicskát tartana a kezében. Zsófia tudta, hogy öntudatlanul még mindig szalonnát evő parasztokat utánoz, bár életében már valószínűleg elmúlt az az időszak, mikor hasonlítani próbált hozzájuk. Elmosolyodott és eszébe jutottak a közös régi éjszakai étkezések az ápolónőképző intézet kis alagsori szobájában, ahol a férfi lakott.

Ha a szomszédos kazánházban befűtöttek, a falnak támasztott szekrény háta átmelegedett, száraz deszkái időnként megzendültek és a szekrény tetején a tiszta tejesüvegben tartott ivóvíz felszínét ellepték az apró buborékok. Vajna akkor is éppilyen mereven támasztotta rá a hüvelykujját evés közben a kés tompa oldalára, de bőréből most már eltűntek a fekete olajos horzsolások, melyeket a csavarfejek éles pereme vágott rajta, tenyere megfehéredett és asszonyosan kipárnásodott.

Vajna többé nem keltette fel Zsófia szánalmát, hogy odalépjen hozzá és két karjával átfogva hasához támassza a férfi fejét. Régen, a kazánház melletti kis szobában órákig dédelgette így, Vajna közben elaludt és kezei automatikusan ismételték azt a munkamozdulatot, melyet aznap egész műszak alatt végzett. Mintha álmában visszatért volna a sötét pinceműhelybe, kezei hol svédfogók végeit szorították össze, hol egy láthatatlan csavart húztak szorosabbra egy elképzelt kulccsal. Zsófia néha próbálta megállítani a kezek mozgását, de azok tovább folytatták tevékenységüket, meg-megrebbentek a tenyerében, sőt egy erőteljesebb rándulásnál ki is tépték magukat a szorításból.

Zsófia keresgélt az emlékei között, hogy kire hasonlított az akkori Vajna István. Úgy tűnt neki, sokkal jobban emlékeztetett Flóriánra, mint erre az asztal mellett vacsorázó férfira, akinek arcvonásai már fellazultak, homloka megnőtt, hogy a haj egyenes határvonalát megtartsa, borotválta a fénylő bőrön előrenyúló éket, pulóvere pedig öbölszerűen kitágult hasa fölött. Ez a testi elernyedés mintha a lélek bizonytalanná válását is jelezte volna, Vajna hol sokáig figyelt maga elé, hol szándékolt élénkséggel ide-oda fordította a tekintetét, tempósra fogott mozdulatain átütött az idegesség.

Zsófia, hogy eloszlassa feltörő félelmét, Flóriánra gondolt. Tekintetével sorra vette a bőrfotelt, ahol aludt, a széket, melyen vacsora közben ült, szeme a könyvespolcra tévedt, megdöbbenve látta, hogy a tetején ott fénylik a kerek fémkorong, melyet Flórián a börtönből hozott magával. Elindult felé, de a szőnyeg sarkánál megállt, megérezte, hogy Vajna figyeli. Visszafordult, abban reménykedett, a férfi nem veszi észre a korongot.

Vajna eltolta maga elől a csészét, és járkálni kezdett a szobában, menet közben, mintha véletlenül tenné, ujjai hegyével hozzáért Zsófia csuklójához, utána kíváncsian ránézett. Mikor látta, hogy Zsófia arca telefut vérrel, lehajtotta a fejét és mosolyogva továbbment, Zsófia szembefordult vele:

– Miért jöttél ide?

– Errefelé jártam…

– Most ne gúnyolódj, miért jöttél?

– Mert nem akartam úgy meghalni, hogy még egyszer ne lássalak.

A hang száraz, vontatott lejtéséből érződött, hogy a férfi előre megfogalmazta magában ezt a mondatot, Zsófia mégis meghatódott. Le akarta küzdeni meghatottságát, kényszeríteni próbálta figyelmét, hogy vegye tudomásul a férfi idegen kölniszagát, a mozdulatokat, melyek számára idegenek voltak, mert más nő mellett alakultak ki, de a szeme jóvátette a változásokat a férfi külsején. Ugyanakkor érezte, hogy nem szabad elhagynia magát, Vajna arcába nézett:

– Ezen a mondaton mennyit gondolkoztál?

– Sokat, nagyon sokat. Mióta eljöttem tőled.

Tekintetét Zsófia arcára emelte:

– Akkor rontottam el az életemet.

– Mit akarsz? Karriert csináltál.

Vajna legyintett:

– Én és a karrier! Akkor még nem tudtam, hogy a rendszer dicsőítésének megvan a maga misekönyve, a rendszert csak meghatározott emberek védhetik meghatározott körülmények között, ha valaki nem ismeri a formulákat, rögtön gyanússá válik. Én őszintén hittem és őszintén beszéltem, azért ki akarták törni a nyakamat. Az én utamon mindig jutott keresztbe egy gerenda vagy egy vizesárok. Amit mások, „a nép sűrűjéből jöttek” ajándékul megkaptak: az érvényesülés lehetőségét, azért nekem fel kellett áldoznom az ifjúságomat. Én voltam az, akin ezek a képmutatók be akarták bizonyítani, hogy Magyarországon megszűnt a régi típusú karrier, míg az ő embereiket nem is kapitalista, de középkori módszerekkel, tehetségük előzetes bizonyítása nélkül a nulláról százra ugratták elő, én sohasem ugorhattam egyszerre két fokot. Mint a sportolók, csak minősítési sorrendben haladhattam előre rajtengedélyestől a sportmesteri címig, és ehhez minden ellenfelemet le kellett győznöm.

Felemelte a fejét:

– Te nem ismerhetted az én első ellenfeleimet. Mikor otthagytam apámékat, mert nem akartam többé a békéscsabai pap egyik fia lenni és végigjártam az óvatos ellenzékiség útját, mint a bátyám, inkább beálltam az Állami Gazdaságokba zsákolni, hogy egy legyek a nép közül, és ha kell, feláldozzam értük az életemet, a parasztok szemben bólogattak, nagyon szép, nagyon jó, de ha elfordultam, kiröhögtek: na, a pap fia jó helyre került, és az én hátamra tették a szakadt, ömlő zsákot.

Elhúzta a száját, és bólogatott:

– Ez volt az én első gyakorlati leckém nép- és osztálytanból. Mikor felkerültem Pestre, a gyárban a szerelők sem bántak velem különbül, sajnálkoztak rajtam, megdolgoztattak, de ha elbújtak a gyár pincéjében inni és beszélgetni, sohasem vittek magukkal, az ő munkájukat is nekem kellett elvégeznem. Akkor már tudtam, hogy érzik rajtam az idegenséget, ez az idegen szag sohasem fog elmúlni rólam, és ha élni akarok, meg kell szeretnem magamban azt, ami elválaszt az úgynevezett „egyszerű emberektől”. Behúzódtam a sötét műhely sarkába, hallgattam a fali dobozokban zörgő patkányokat, és azt magyaráztam magamnak, hogy ez az egész szívemet eltöltő csalódás és fájdalom nem számít. Még nincs semmi veszve, ez még csak az első menet, és a mérkőzések három meneten keresztül tartanak. Ellenséges közönség és rosszindulatú pontozóbírák előtt az első menetben nekem csak arra kell vigyáznom, hogy ki ne üssenek, és megőrizzem magam a harmadik menetre, mikor az ellenfelem már kifáradt, és az én nagyobb technikámnak érvényesülnie kell.

Közelebb lépett Zsófiához:

– Sokáig tartott, de megértettem magammal, hogy az első menet, az illúziók felmérése véget ért.

– Akkor hagytál el engem?

– Igen, akkor hagytalak el téged. Most már mindegy. Ha megkérdezel, már nem is emlékszem arra az emberre, aki elégette a verseit, és életében először protekciót keresett, hogy bekerülhessen egy újsághoz, még a mellékutakon elébe került bátyjának kioktatásait is hajlandó volt meghallgatni ezért. A második menetet is végigálltam, akkor már én is ütöttem. Húszéves koromban nem vettek fel az egyetemre, mint osztályidegent, sírva jöttem ki az aulából, és megfogadtam, hogy még harmincéves korom előtt tanítani fogok ezen az egyetemen. Mikor kezdett nevem lenni az újságnál, elintéztem, hogy meghívjanak marxizmus-leninizmus előadónak. Álltam a katedrán, és lenéztem a hallgatók padsoraira, ahova engem nem engedtek be, és bár évek óta vágyódtam erre a pillanatra, most nem éreztem semmi elégtételt, sőt az egész hátralévő küzdelem, maga a győzelem is jelentéktelennek, hiábavalónak látszott. Azt hittem, ez a lelki holtpont éppoly velejárója a második menetnek, mint az elsőnek a bekapott ütések, megpróbáltam magam átlendíteni rajta, de nem sikerült. Nem tudtam rábeszélni az idegeimet, hogy továbbra is komolyan vegyék ezt a harcot a karrierért. Ültem bent a szerkesztőségben fontos megbeszéléseken, és egyszerűen elfelejtettem, hol vagyok. Rád gondoltam, és úgy éreztem, mindaz, amit elértem, nem ér annyit, mint egyetlen óra, amit régen veled töltöttem. Nem tudtam dolgozni sem, minden kifutott a kezem közül, visszakerültem oda, ahonnan elindultam, az ápolónőképző kis szobájába.

Váratlanul, gyors mozdulattal megfogta Zsófia kezét:

– Veled akarom elkezdeni a harmadik menetet, te visszahozod majd a szerencsémet.

– Hagyjál.

Vajna nem törődött Zsófia ellenkezésével, kigombolta csuklóján a köpenyt és a fehér blúz ujját, végigcsúsztatta tenyerét a karján. Zsófia megremegett, de a férfi nem emelte fel a tekintetét:

– A bőröd a leghűségesebb, az még emlékszik rám.

Átfogta a derekát, Zsófia megpróbált kiszabadulni a vékony, erős karok szorításából, ökleit a férfi mellének támasztotta, és hátralépett, de Vajna követte. Zsófia tarkója nekikoccant a falnak, kontyából kiesett a csat, és haja szétbomlott a vállán, a férfi csak egyik kezével ölelte, a másikkal maga felé fordította az arcát, és megcsókolta. Fokozatosan jutott el a szájáig, Zsófia leengedte a karjait és tehetetlenül tűrte, csak akkor jajdult fel, mikor Vajna beleharapott az ajkába.

Mikor Vajna keze a blúz legfelső gombjához ért, Zsófiának úgy tűnt, hogy a kertben, a pavilon előtt jár valaki. Kitépte magát a szorításból, és összefogta elöl a köpenyét:

– Valaki jár kint.

Vajna kinézett:

– Nincs kint senki.

– De én hallottam.

Oda akart lépni az ablakhoz, de a férfi újra átfogta, sokáig birkóztak egy helyben állva. Vajna az ágy felé szorította, gáncsot vetett neki, egy pillanatig lebegtek a levegőben, aztán rázuhantak az ágyra. Zsófia behunyta szemét, és kezével eltakarta az arcát.

Ölelkezés közben a férfi halkan, de kivehetően számolt magában, mozdulatai sorrendjét mindig attól tette függővé, hogy meddig jutott el a számolásban. Zsófia emlékezett rá viszonyuk utolsó éveiből, hogy az ölelkezés Vajna számára, a kezdő pillanatokat leszámítva, érdektelen, nem tud közös ritmust kialakítani a társával, sőt valószínűleg nem is akar, ezt helyettesíti nála a gépies számolás, mely a kapcsolatnak legalább a látszatát fenntartja.

Évekkel ezelőtt Zsófia mindent megpróbált, hogy kilendítse Vajnát ebből az állapotból; becézte, sokáig és egyfolytában beszélt hozzá, de Vajna nem válaszolt a szavaira, szemének üveges merevsége elárulta, nem Zsófiára figyel, hanem befelé, mozdulatlan, elsápadt arcában csak a számokat mormoló ajkai éltek. Összeölelkezve is különváltak, gondolataik egyre messzebb kerültek egymástól, Zsófia megfigyelte magán, hogy ujjai hegyével néha kikopogja a férfi hátán szívverésének ritmusát.

Most, míg a számok egyhangú pergését hallgatta, Zsófiában újra felmerült a régi, szorongó rémkép, mintha mindketten egy kéttestű, harmadik lénnyel szeretkeznének, aki kettőjük között foglal helyet, a Vajna felé forduló teste nő alakú, az őfelé forduló férfi alakú, az venné fel mozdulataikat és az viszonozná.

Vajna megszólalt:

– Szeretsz?

Zsófia szemét elfutotta a könny:

– Ne kérdezz, kérlek, ne kérdezz.

Már régen egymás mellett feküdtek, mikor Zsófia vállát még mindig rázta a zokogás. A férfi nem törődött vele, karjait összefonta a feje alatt, és tekintetét végigjártatta a mennyezeten.

– Miért nem válaszoltál?

– Mire?

– Mikor azt kérdeztem az előbb, hogy szeretsz-e?

– Azért, mert nem szeretlek.

– Mikor te megkérdeztél régen, hogy szeretlek-e, bennem mindig volt annyi udvariasság, hogy azt mondjam: igen, szeretlek. Pedig én se szerettelek.

Fölkelt az ágyról, begombolta szürkéskék síruháját. Felfedezte a könyvespolc tetejére rakott fémkorongot, szeme felcsillant, halkan füttyentett:

– Rab, méghozzá politikai.

Az ágyhoz lépett:

– Mit tudsz róla?

– Semmit. Add vissza.

– Szóval ő a titokzatos éjszakai látogató. Egy politikai rab, aki most is csak éjszaka mutatkozik, pedig a többiek fegyencruhában grasszálnak a Körúton. Érdekes, érdekes.

– Mit akarsz tőle?

– Hogy hívják?

Megrázta Zsófia vállát, hogy a lány most se szólt, visszadobta az ágyra:

– Rendben van.

Zsófia nem emelte fel a fejét a párnáról, a férfi távozását csak abból vette észre, hogy nyitva hagyta maga után az ajtót. Kisírt arca fázott a huzattól, a bútorokba kapaszkodott, úgy ment el az ajtóig, kétszer elfordította benne a kulcsot.

Átment a benyílóba, sokáig mosdott, de a víz nem nyugtatta meg. Visszajött, körülnézett a szobában: az ágynemű négy sarka magasan, lazán állt, csak a közepén nyomott bele testük egy nagy keresztformát.

Zsófia tekintete megakadt az ablaküvegen, melyet vékony porréteggel vont be a szél. Kívülről valaki ujjhegyével nagy nyomtatott betűket rajzolt a porba:

ITT VOLTAM

Zsófia, mikor közelebb lépett, csak akkor látott meg alatta egy bizonytalan F betűt.

Leült a hideg kályha mellé, és karjaival átfogta a hideg, kék zománcot.

Nem vette észre, hogy az ablak fokozatosan kivilágosodik, majd újra besötétedik, csak déltájban hallotta, hogy a portás járkál a pavilon előtt, nyilván valamilyen szolgálati ügyben akarta áthívni, többször is beszólt, rángatta a kilincset, míg végül belátta, hogy dolga végezetlenül kell távoznia.

Zsófia az idő múlását csak azon érzékelte, hogy ujjai hegyével többször is végigsimította a száját, ajka a harapott sebtől egyre jobban feldagadt. Néha a nyelvét is hozzáértette, úgy tűnt neki: a sebnek savanyú, fémes íze van. Mikor lüktetni kezdett, Zsófia felkelt, és vizes zsebkendőt tett rá, aztán visszaült a kályha mellé, megkereste a zománcon azt a részt, melyet arcával már átmelegített, újból odatámasztotta a fejét.

Kora délután megeredt az eső, csak néhány csepp gördült végig az ablakon, Flórián porba rajzolt betűinek határán lelassult a futásuk, és megálltak, a vízcseppek hamarosan átlátszó keretbe fogták az ujjvonásokat:

ITT VOLTAM

A kinti nedves hideg beszivárgott a pavilonba is, de Zsófia nem kelt fel a helyéről, ajkán az egyre forrósodó seb fűtötte az egész testét, ha mozdulatlanul ült, akkor sem fázott. Érezte, hogy kezd belázasodni.

Akár kint az elsötétült égen a felhők, a kusza gondolatok egymást érték Zsófia agyában. Járkálni kezdett a szobában, sietős lépéseivel hamar elmérte a rövid utat a bútorok között, mivel újból és újból falhoz ért, a szoba hihetetlenül szűknek tűnt előtte.

Két tenyerébe fogta az arcát, és teljes erejével összeszorította, de a fájdalom se tudta visszatartani a lázas képeket: egy-egy naptól megvilágított tájat vagy emléket torz, töredékes gondolatok követtek. A legjobban az kínozta meg, hogy úgy érezte, mintha gondolatai közepén egy elmosódó idegen arc figyelné őt, akinek külön el kellene magyarázni minden felvillanó emlékképet, honnan származik, milyen élmények tapadnak hozzá, de az arc elmosódó vonásai meg sem rezdülnek, nem lehet tudni, beérte-e ezzel a magyarázattal.

Mikor az ajtón kopogtak, először azt hitte, hogy ezt is csak képzeli, de a kopogtatás rövid idő múlva megismétlődött:

– Ki az?

– Én vagyok.

Zsófia csak nehezen ismerte fel Flórián hangját, mélyen és zavarosan szólt. Elöntötte a szégyen, úgy érezte, nem tudna a férfi szemébe nézni:

– Ne haragudjon, beteg vagyok. Nem engedhetem be.

Az ajtóhoz simulva hallgatta, hogy kint a férfi megfordult és lemegy a lépcsőn. Lépései hamarosan elhaltak, Zsófia magára maradt. Elképzelte, hogy a férfi esetleg soha többé nem tér vissza, sietve a vállára kapta a kabátját, és utánaszaladt.

Az utolsó lámpánál, ahol az utca már beletorkollott a bokros hegyoldalba, Flórián ott ült az úttest szegélykövein, mintha melege volna, viharkabátját letette maga mellé. Zsófiát szilvóriumszag csapta meg, olyan töménységű, hogy emlékeztetett a szilva eredeti szagára. Flórián sokat ihatott, erre vallott egyébként az is, hogy lazított derekának merev tartásán, és egy letört faággal rajzolgatott maga elé az utca köveire. Zsófia közelebb lépett hozzá:

– Jöjjön be.

– Nem mehetek.

A kis háromkerekű teherautó felé intett:

– El kell temetnem őt.

Együtt léptek oda a kocsihoz, Flórián kinyitotta az ajtót, mélyen behajolt az ülés fölé, és kiemelte Vertig holttestét. A halál sem torzította el a pap arcának nyugodt, harmonikus kifejezését, még azt se lehetett megállapítani, hol találta el a golyó, Zsófia sírni kezdett:

– Ó, istenem.

– Ne sírjon.

Flórián bevitte a holttestet a fák közé, egy nyíltabb részen, ahol a fák sűrű sötétsége engedett, és a homály szabálytalan körvonalú holdfényes pásztákkal váltakozott, letette az avarra. Egy ág leveleinek árnyékát éppen az arcára vetette, az ágat néha meglebbentette a szél, a levelek árnyéka is megrezzent ilyenkor, Zsófiának úgy tűnt, mintha Vertig csak aludna, és lélegzete ingatná a leveleket.

Flórián visszament a kocsihoz, egymáshoz verődő vasak csörrenése jelezte, hogy a szerszámosládában válogat, egy feszítővasat hozott magával, ásót nyilván nem talált. Lábával félresodorta az avart, és a vas csúcsát belevágta a földbe. Gyökeret találhatott el, mert a vas visszapattant, Flórián felszisszent, és a szeme összehúzódott a fájdalomtól. Zsófia az árnyékban meghúzódó esővíznyelő gödörre mutatott:

– Talán oda.

– Oda?

– Csak most, majd visszajövünk érte.

Flórián a rúddal kiszélesítette a félkör alakú gödröt, majd a halottat a száraz, apró rögökkel borított földre fektette. A gödör oldalain alig látszott az előző napi gyér eső. Leeresztette a vasat, és Zsófiára nézett:

– Tud imádkozni?

– Imakönyv kellene.

Flórián egy fekete kötésű imakönyvet hozott a kocsiból. Zsófia a holdfény felé fordította, és összehúzott homlokkal keresgélt benne:

– Zsoltárok, szertartások. Melyiket olvassam?

– Nem tudom.

A könyvbe néhány különálló, kézírásos lap volt betűzve.

– Ima a gyermekért, ima a hősért, ima azért, aki tengerre szállt, ima…

– Ima a hősért.

– Nagyon aprók a betűk.

– Menjen le a lámpához.

Zsófia lement az útra, egy pillantást vetett Flóriánra, aki a vasrúdra támaszkodva a gödör mellett állt, majd visszafordította tekintetét a könyvre, és felolvasta az imát. Utána visszament a tisztásra, és egy faággal segített betemetni a sírt. Flórián vállán a seb felszakadt a megerőltetéstől, a vér átütötte zöld kardigánját.

– Átvérzett, jöjjön, bekötözöm.

Zsófia lehajolt és felvette az út szegélyéről a viharkabátot, szokatlanul nehéznek tűnt, megfordította: a zsebéből egy félig telt üveg állt ki. Vigyázva, hogy az üveg ne csússzon ki, a kabátot a karjára fektette, másik kezével – már megszokott mozdulattal – átnyúlt a férfi válla alatt, segítve a járásban. Flórián az út közepéről még visszanézett a sírra.

Bent a pavilonban Zsófia tiszta kötést rakott a férfi vállára. Flórián leült az asztal mellé, kivette a zsebéből az üveget:

– Adjon poharakat.

Töltött mind a kettőjüknek, koccintásra emelte a poharát, közben Zsófia arcába nézett. A lány érezte, hogy tekintete megakad az ő harapástól felduzzadt ajkán, melyen talán a fogak nyoma is kivehető, és poharat lendítő keze megtorpant. Zsófia lehajtotta a fejét, és a poharat tétován a melle elé tartotta, arra rezzent fel, hogy Flórián pohara hozzákoccan az övéhez.

– Igyon, Zsófia.

Bár a szilvórium égette a torkát, Zsófia kiitta a poharat. Az ital rögtön a fejébe szállt, túlságosan nagy erővel rakta le a lábait, mintha a padlózat egyenetlen volna, átment a szobán, majd leült a kályha mellé.

– Tudja, miért borzasztó, hogy a pap meghalt?

– Miért?

– Mert azt hittem, ha maga bajba kerül, ő az utolsó pillanatban majd megjelenik és megmenti újból.

Flórián letette a poharat:

– Azt mondja, borzasztó, hogy a pap meghalt, én azt hiszem, nincs benne semmi borzasztó. 1944-ben megmentett százötven gyereket, aztán kiállt a kulákokért, lehet, hogy nem volt igaza, de azért amit jónak érzett, ki mert állni, és még most öreg korában is volt bátorsága harcolni, egyszóval kihasználta az összes lehetőségét, nem vitt felesleges erőt magával a sírba. Mire jött a halál, addigra pont úgy kifáradt, hogy nem mondott mást, csak hogy jól van így, rendben van. Ő nem próbál majd visszajönni a föld alól, hogy pótolja, amit életében elmulasztott. És nincs szüksége rá, hogy akik tovább élnek, mint ő, utólag jóváhagyják az életét.

Újra töltött Zsófiának, a lány két kézzel fogta a poharat, mintha kávéscsészét tartana, ivott egy hosszú kortyot, letette, majd utánanyúlt és megigazította úgy, hogy pontosan az asztalterítő egyik kör alakú mintájának közepére kerüljön. A férfi csendesen beszélt tovább:

– A börtönben egy tanárral dolgoztam egy brigádban, valami Oncsnak hívták. Okos ember volt, bejárta a világot, értett az élethez. Ő mondta nekem, az ember háromféle módon felelhet arra, ami a világban történik; beleegyezik, ellenáll, vagy öngyilkos lesz.

– Nem nagy választék.

– Még ehhez a választáshoz is kevesen jutnak el. A legtöbben kényszerből vagy félelemből, vagy mert más példát nem látnak maguk előtt, feladták a választás lehetőségét, különbékét kötöttek. Elbújnak egy sarokba, isznak, kertészkednek, zenét hallgatnak, halálra dolgozzák magukat, vagy gyereket csinálnak.

Zsófia megbántva kérdezte:

– A gyerek is csak annyi, mint az ital?

Flórián nem törődött Zsófia közbeszólásával, valószínűleg meg sem hallotta:

– És én mindig azt az embert szerettem, aki a három lehetőség közül az ellenállást választotta. Szembeszállni nagyobb erőkkel, persze nem a vagyon vagy gyilkosságok védelmében, olyan, mint a magaslati levegő, tisztán tartja az ember lelkét. Emlékezzen csak erre a papra, milyen nyugodt volt, jókedvű, és milyen szépen beszélt.

– Englisch azt mondta, hogy maga is ilyen.

Flórián legyintett, és visszatért eredeti témájához:

– Igaz, van értelmetlen ellenállás is, mikor valaki azért száll szembe a dolgokkal, mert nem tud mit kezdeni velük, és ez az ellenállás megadja neki a fölénynek legalább a látszatát. Ezeket az embereket csak az tartja lábon, hogy ellenszél fúj velük szemben, erre támaszkodnak, ha a szél elállna, saját tehetetlenségüktől arcra esnének.

Zsófia kezdett elálmosodni. Flórián mondatai lassan kavarogtak a fejében, néha önkéntelenül kimondott egy-egy szót belőlük. Flórián megrezzent:

– Mit mondott?

– Azt hiszem, részeg vagyok. Nagyon sajnálom. Szeretném még hallgatni magát.

– Lefeküdne?

– Igen, de nem mozog a lábam.

– Majd segítek.

Flórián egy párnát rakott a bőr karosszékbe, utána Zsófiát a székhez vezette, levette róla a ballont, amit a pizsama fölé kapott fel, és lefektette. Zsófia nekitámasztotta fejét a párnának, érezte, hogy a férfi ráterít egy paplant. A lány Flórián kezéért nyúlt, két tenyerébe fogta, majd az érdes, keményedésekkel és szakadásokkal borított bőrt az arcához húzta. Egy pillanatra felnyitotta a szemét, a férfi komor, változatlan arccal nézett maga elé, mintha ivás közben fokozatosan kijózanodott volna.

– Ugye, reggelig itt marad?

Flórián bólintott:

– Igen.

– Ha majd feljön a nap, már itthagyhat, csak sötétben félnék felébredni.

A lány arcát Flórián tenyerébe fektette és elaludt.

Másnap délelőtt, valamivel tíz óra után – Zsófia éppen az anyagigénylést állította össze – kopogtak az ügyeleti szoba ajtaján, majd be sem várva a választ, Englisch doktor lépett be.

– Jó napot, Zsófia – mondta. Körülsétált a szobában, visszaérve az ajtóhoz, hirtelen kinyitotta és kinézett a folyosóra. A szoba előtt egy ápolónő állt, kezében műszerekkel megrakott tál, megdöbbent arca is elárulta, hogy hallgatódzott. Englisch ránézett:

– Magát hívják „Luxus” Verának?

– Igen.

– Ha jól tudom, azért, mert csak külföldiekkel szokott lefeküdni, és egymagában több valutát ad le a Nemzeti Banknak, mint az IBUSZ. Most miért nem használja ki az alkalmat? Minden sarkon talál egy külföldi újságírót. Nincs talán ideje?

– Nincs.

– Akar szabadnapot?

– Nem.

– Takarodjon.

Az ápolónő erősen a sarkára lépve elment, Englisch kulccsal zárta az ügyeleti szoba ajtaját, sőt a kulcslyukra is ráfordította a kallantyút.

– Sajnos, vállalnia kell, Zsófia, hogy kompromittálom. Olvassa ezt el, a sofőrrel ma reggel küldték be a városba.

Egy géppel teleírt papírlapot vett elő a zsebéből, és az asztalra tette, negyedik vagy ötödik kópia lehetett, mert a betűk kissé összemosódtak rajta. Zsófia végigolvasta: egy feljelentés volt ellene. A több mint húsz aláíró, akik között ápolónők, orvosok, sőt néhány beteg neve is szerepelt, azzal vádolták, hogy ávósokkal tart fenn kapcsolatot, sőt feltételezhetően ő maga is az államvédelmi hatóság beépített embere. Zsófia letette a papírt, és kétségbeesetten kérdezte Englischtől:

– Mondja, miért jelentettek fel engem? Mi hasznuk van belőle?

– Semmi, Zsófia, éppen az bizonyítja teljes önzetlenségüket.

Az orvos az ablaknak támasztotta arcát – Zsófiának most tűnt fel először, hogy Englisch bármilyen szobában tartózkodik is, rövid idő múlva az ablakhoz megy, mintha a falak közelsége nyomasztaná –, ujjai hegyével puhán kopogtatott az üvegen.

– Ezerkilencszáznegyvennégy elején találkoztam a Gestapo egyik részlegének a vezetőjével – még a bécsi lóversenyről ismertem –, ő mesélte, hogy a Gestapo egyetlen országban sem kapott annyi feljelentő levelet, mint Magyarországon. Ebben a tekintetben nem panaszkodhatott a Vörös Hadsereg politikai osztálya sem. Meg vagyok győződve, ha fordul a helyzet, a maga feljelentőit legalább hatszázan fel fogják jelenteni, ez úgy látszik, éppolyan nemzeti jellemvonásunk, mint hogy lóra termett nép vagyunk.

Felemelte az asztalról a feljelentést:

– Én a negyedik másolatot szereztem meg. Elküldték a minisztériumba, a Főigazgatóság Forradalmi Bizottmányának, a harmadik nem tudom, hova került, de nagyon meg lennék lepve, ha nem a felkelők egyik parancsnokságára, talán Szabó bácsihoz, talán följebb. Most vitték le, legkésőbb holnap reggel itt lesznek az embereik. Nem volna rossz, Zsófia, ha legalább néhány napra eltűnne innen.

– Nincs hová.

– Akarja, hogy keressek valamilyen szállást?

– Nem kell.

– Igen, gondoltam is. De egy dolgot meg kell tegyen, Zsófia: figyelmeztesse Pimpernelt, ne jöjjön többé ide. Őszintén szólva nem hiszem, hogy magának valami különösebb baja eshet, de Pimpernel nagyon érdekelné őket.

Englisch Zsófia keze fölé hajolt és megcsókolta, mikor felemelte fejét, mosolygott:

– Tudja, Zsófia, hogy magából az utolsó héten klasszis nő lett? A lelki zsírpárnák visszafejlődtek, sőt valami kevés a testiekből is. Úgy látszik megfogadta a tanácsomat.

Zsófia nem akarta magára vonni a gyanút azzal, hogy hamarabb abbahagyja a munkát, az előírások szerint este nyolckor adta át a szolgálatot, utána a pavilonba sietett. A kis állólámpát gyújtotta meg, amely csak a szoba közepét világította be, az ablakhoz osont és kinézett. Tekintetével többször végigkutatta a kert bokrait és fáit, de semmilyen jel nem mutatott arra, hogy figyelnék a házat. Égve hagyta a lámpát, és az oldalsó kis vaskapun kisurrant a kertből.

Tudta, hogy Flórián, ha autóval jön, nem a széles, modern autóúton közelíti majd meg a klinikát, mert ez az út a főbejárathoz vezet, hanem egy makadámúton vág át a Petőfi-ormon keresztül. Zsófia most ugyanezen az úton sietett végig, lent az orom alján behúzódott a sötét autóbusz-váróhelyiségbe.

A levegő erősen lehűlt, a vasrámákon pikkelyes dér fehérlett, rányomta ujja hegyét, kis kerek foltokban feltűnt a rozsdás vas eredeti színe. Zsófia tudta, hogy reggelre a dér már beborítja az egész hegyoldalt. Nem messze tőle az árokban még ott hevert annak az autónak a roncsa, amelyben az ávós katona benneégett, néha egy-egy levél lehullott rá, és megzörrent az összeolvadt csúcsokon.

Zsófia olyan erősen figyelte a Pestről az orom aljába vezető útszakaszt, hogy észre sem vette az orom tetejéről közeledő Vajna Istvánt, csak akkor rezzent fel, mikor megszólította:

– Elfogták, Zsófia, bent a pavilonban. Nem tudtam megmenteni. Érted jöttem.

Zsófia vissza akart fordulni, de Vajna megragadta a karját:

– Ha visszamégy, elvisznek téged is.

– Te árultad el – mondta Zsófia. Szabad kezével Vajna arcába ütött, orron találta a férfit, aki szédelegve hátralépett, Zsófia futva indult neki az emelkedőnek, útközben puskák és pisztolyok csövei villantak elő a bokrok közül, megértette, hogy Flóriánt tőrbe csalták.

A klinika kerítésénél az egyik fegyveres előlépett a fedezékből, és feltartóztatta a lányt, a kis oldalsó vaskapuhoz vezette. A kapu téglaoszlopának Oncs támaszkodott neki. A férfi most is ugyanazt a keskeny karimájú kalapot és puha, vastag felöltőt viselte, a karján nemzetiszínű szalaggal, mint mikor első alkalommal nyomozott Flórián után. Biccentett:

– Jó estét. Hiába vártam a telefont. Nem bízott a jóindulatomban?

– Nem.

– Sajnálom. Persze a találkozásra így is sor kerül, de az ő számára sokkal rosszabb beosztásban. Fogadjon el tőlem egy tanácsot: minden esélyt csak egyszer szoktak felkínálni.

Oncs emberei őrizetére bízta Zsófiát, meghagyta, hogy csak a megbeszélt jelzésre engedjék utána. Hátsó zsebéből revolvert vett elő, két fegyveres csatlakozott hozzá. Benyitott a pavilonba, felgyújtotta a villanyt, Zsófia távolról is ki tudta venni az eseményeket. Flórián az asztal mellett ült, fejét két karjára támasztva aludt.

Oncs a vállára tette a kezét, Flórián felrezzent, körülnézett, majd látva a rászegeződő fegyvereket, bólintott. Bár az egyik felkelő géppisztolya csövével felfelé mutatott, nem volt hajlandó felemelni a karját. Oncs megmotozta, a viharkabát zsebéből egy pisztolyt és egy maroknyi töltényt vett ki, az asztalra dobta, majd kinyitotta az ajtót, és intett a vaskapunál elhelyezkedő fegyvereseknek, hogy engedjék utána Zsófiát.

Ahogy belépett, Flóriánra nézett, a férfi feléje fordult, és alig észrevehető mozdulattal üdvözölte. Zsófia megkönnyebbült, attól tartott, Flórián azt hiszi, neki is része van a lebukásban. Oncs kiküldte a fegyvereseket.

– Tegyünk úgy, mintha sohasem találkoztunk volna, rendben van, uram?

Flórián nem válaszolt, Oncs kezével először Zsófiára, majd Flóriánra mutatott:

– Nem tudom, mennyire ismerik egymást, azt hiszem, inkább Önt kell bemutatnom.

Jegyzetblokkot vett elő a zsebéből, és belenézett:

– Smidt Flórián főhadnagy, bár a rangja nem fontos, hiszen lefokozták. Egyike annak a hétszáz parasztfiúnak, akiket Rajk 1946-ban összeszedett szerte az országban és tiszti iskolára küldött. Úgy látszik, a tehetségesek közé tartozott, mert az iskola elvégzése után a belső karhatalmi erőkhöz került, a legfontosabb objektumok őrségének parancsnoka lett, ugyanakkor Rajk kedvence. A Rajk-per után letartóztatják, az újságok közlik a hírt, hogy át akart szökni Jugoszláviába, és menekülés közben agyonlőtték. Azóta minden kimutatásban mint halott szerepel. Idegen név alatt kerül börtönbe, majd más büntetőtáborokba. Az 1953-as új kormányprogram után sem bocsátják szabadon, bizonyos vezetők megakadályozzák ügyének felülvizsgálását. Börtönből internálótáborba küldik. Része van abban a ritka szerencsében, hogy bezárják mellé egykori bíráit és börtönőreit. 1956 elejét még mindig egy kőfejtő telepen tölti, október huszonnegyedikén feljön Budapestre.

Oncs Zsófiára nézett:

– A többit, azt hiszem, már maga is tudja. Az adatok pontosak?

Flórián nem felel, töprengő arccal nézett maga elé, nyilvánvalóan nem akarta megerősíteni Oncsot abban a hitében, hogy értesülései megfelelnek a valóságnak. Oncs legyintett:

– Nyugodjon meg, tudom, hogy nem a levegőbe beszélek.

Zsebéből elővette Flórián börtönből származó fémkorongját, és felmutatta. Zsófia elsápadt, bizonyossá vált benne, hogy Vajna vezette Flórián nyomába az üldözőket. Oncs a tárcájából egy másik fémkorongot emelt ki.

– Van még egy ilyen korongom, nézze csak meg, kisasszony, az ezres és a százas ugyanaz, ami azt jelenti, hogy az illető a táboron belül egy brigádban dolgozott hősünkkel. Mit gondol, kié volt?

– Nem tudom.

– Az enyém.

Körülnézett:

– Ez a hely nem alkalmas rá, hogy tovább beszélgessünk. Velem jön.

Biccentett Zsófia felé:

– Maga is.

Zsófia átkarolta Flórián vállát, és segített neki felemelkedni a székről, aztán várakozva felnézett rá, a férfi rekedt hangon megszólalt:

– Indulhatunk.

Bal kezével megfogta Zsófia kezét, és elsőnek lépett ki a pavilonból. Nyugodt léptekkel mentek az utcai kapu előtt várakozó teherautóig, mintha nem is vennék észre, hogy minden mozdulatukat rájuk szegeződő géppisztolycsövek ingása kíséri.

A teherautó a budai Diána-fürdő épülete előtt állt meg, a felkelők és Flóriánék kiszálltak. A fürdő homlokzatán nem égett lámpa, porlepte színes ablakai mögött egyébként is elhagyatottnak látszott, Zsófia úgy emlékezett, hogy ezt a fürdőt még évekkel ezelőtt átalakítás végett bezárták.

Oncs csöngetett a régimódi vaskapun, kevéssel később fény gyúlt bent az épületben, hallatszott, hogy a kulcs elfordul a zárban.

Egy valaha díszes mozaik kövezetű előcsarnokba léptek be, a változatlan utcai fronttal ellentétben itt már látszottak az átalakítás nyomai, a falakba néhány helyen hornyot véstek, az egyik sarokban néhány ládát tornyoztak egymásra, mellé korhadt farácsokat és összevissza hajlott zuhanyrózsákat dobtak.

Oncs előrement, befordult az egyik folyosóra, melyről szürke ajtók nyíltak az egykori fürdőfülkékbe. Fürdővendégek már évek óta nem járhattak erre, por fedte a halványan világító tejüveg burákat, az ablakkereteket, lépéseik nyomán is porfelhő szállt fel a kövezetről, torkuk kiszáradt tőle, de Zsófia így is érezte, hogy a falakból még mindig árad az olcsó, illatosított szappan szaga. A folyosó végén Oncs megállt egy fehérre festett ajtó előtt, melyen rajta maradt még a „kabinos” tábla.

– Itt maradnak.

Zsófiát és Flóriánt a kísérő fegyveres őrizetére bízva, Oncs sarkon fordult és visszasietett a porban kirajzolódó cipőnyomokkal borított kövezeten. Rövid tétovázás után Zsófia lenyomta a kabinosi fülke kilincsét, és beléptek.

Bent egy mennyezetről csupasz drótszálon lelógó körte világított. A helyiség jóval tágasabb volt a vártnál, a szolgálati asztalon és székeken kívül még egy szekrény, dívány és polc is állt itt, de a szőnyegek, párnák, terítők és más berendezési tárgyak hiánya arra vallott, hogy a fülkében senki sem lakik állandóan, vagy ha lakott is, már régebben kiköltözött.

A fülkében most csak egy sötét ruhás férfi tartózkodott, a díványon feküdt, karjait-lábait magához húzva. Az ajtó nyitódására felnézett, de rögtön el is fordult, jelezve, hogy nem akar beszélgetni az újonnan jöttekkel, és mozdulatlanul meghúzódott a fal melletti félhomályban. Zsófia nem csodálkozott ezen, úgy gondolta, a férfi is hozzájuk hasonló módon kerülhetett ide a fürdőfolyosó kabinosi fülkéjébe.

Flórián nem törődött alkalmi szobatársukkal, az ablakhoz ment, felágaskodott, és ép bal kezével megrángatta a rácsot, de az nem engedett, végigtapogatta a falakat, és csak akkor ült le, mikor megbizonyosodott, hogy a menekülésre semmiféle lehetőség nem kínálkozik, rákönyökölt az asztal sarkára. Zsófia közelebb húzta a székét, és suttogva megkérdezte:

– Mi lesz?

Flórián vállat vont:

– Nem tudom.

– Fél?

– Nem.

A férfi nem vette át a suttogást, rendes, megszokott hangján beszélt, nem törődve azzal, hogy a nekik hátat fordító fogolytársuk hallja szavait.

– Ha van igazság, akkor ennek az éjszakának könnyebbnek kell lenni a számomra, mint bármelyik éjszakának életemben, olyan hosszú ideje készülök rá.

– Mióta?

– Már nagyon régen, gyerekkorom óta. Maguk tanultak történelmet az ápolónőképzőben?

– Igen.

– Hallott a Sankt Georg zászlóaljról?

– Nem hallottam.

– Cattarónál 1917-ben fellázadtak a matrózok, elfoglalták a hajókat és az egész cattarói öblöt, felhúzták a vörös zászlót – először Ausztria–Magyarországon. Ott szolgált a nagyapám is a Sankt Georg zászlóaljnál. Azután jött a megtorlás: repülőgépek, „Kronherzog Rudolf” csatahajó, Horthy a „Viribus Unitis”-en, a „VI. Károly”, a Lovcsenről, az öböl egyik hegyi bástyájáról pedig nehéztüzérség lőtt. A tisztek újból elárulták a hajókat: a Gea, a Schwarzenberg és a többiek kilőtték a fehér rakétákat, csak a Sankt Georg vette fel a harcot. Akkor egy találat megölte a parancsnokot, a Sankt Georg megpróbált kifutni, hogy legalább nyílt vízen pusztuljon el, de az öböl bejáratánál Horthyék elfogták.

– És a matrózokkal mi történt?

– Húszat kivégeztek. Mikor már ott feküdtek halomban az árbocnál, egy tiszt meghozta a halottaknak a király kegyelemlevelét. Kivégzéseknél mindig így volt szokás, azt akarták kifejezni vele, hogy a király mindig ad kegyelmet, de néha későn érkezik. Volt, akit Szerbiában mozdonyok elejére kötöztek, hátha a partizánok így nem lőnek majd a vonatra, a többieket pedig levitték a hegyi börtönökbe a Lovcsen alá, hónapokig álltak a hideg iszapban, egészségesen többé egyikük sem jött fel. Montenegróba kerültek kényszermunkára, a hegyek csúcsán építettek utat fél adag élelemmel, kétszázból száznyolcvan ember már meghalt, mikor eljutott a hír, hogy itthon kitört a forradalom. A megmaradt húsz matróz áttörte magát egész Szerbián, őbelőlük alakult meg a Smidt Mihály-kommandó. Ők verték le a ludovikások lázadását, ők harcoltak az ellenforradalmárok monitorjai ellen. Aztán 19-ben újra találkoztak Horthyval. Nagyapám tízévi fegyházat kapott.

– Nem is ment haza többé?

– De, valamennyit leengedtek a büntetéséből. 1928-ban került haza a falunkba, a háborút is beleszámítva tizennégy év után. A fegyházban megzavarodott, azt mondták, azért, mert gumibottal vagy homokzsákkal rávágtak a fejére hátulról. Amúgy is nehezen éltünk, ő még külön nyűg volt a családon, apám, nagybátyáim, sőt nagyanyám, a felesége mindig előhozták, hogy tizennégy évig magunkra hagyott minket. Csak én szerettem. Napközben kimentem vele a földekre, együtt dolgoztunk, a fejemre tette a régi matrózsapkáját – már alig lehetett elolvasni rajta a betűket: Sankt Georg –, nekem adta a lábszárvédő tekercsét is. Mikor jöttünk hazafelé, megvédtem őt a gyerekek ellen, akik tudták róla, hogy megzavarodott, látták, a saját családja is gúnyolja, azt hitték, nekik is szabad, gyakran megdobálták. Este azután megmosakodott, felvette a tiszta ingét, és mesélt. Azt hiszem, nem tudta pontosan, hogy ki vagyok, néha a fiának gondolt, ilyenkor arról beszélt, hogy törvénytelen születésű volt, és ezért az iskolában az utolsó padban kellett ülnie, kérdezte, hogy ezt éreztették-e velem is? De leginkább azt hitte, hogy régi matróztársa vagyok, és eszerint beszélt velem. Nekem tetszett, hogy matróznak hisz, ott ültünk egymás mellett, és mintha magam is éltem volna már Cattaróban, láttam volna a forradalom jelvényét, egy festményt a cukrászda kirakatában: egy szabad granicsár fáklyával felrobbantja az ellenség lőporos tornyát, és maga is ott vész. Húsz éve hallottam a történeteit, de ami ez alatt a húsz év alatt történt velem, nem tűnik olyan fontosnak, mint ezek a történetek.

– Soha nem akart úgy élni, mint a többi ember?

– Soha. Mindig tudtam, hogy nem nekem való.

– Miért nem?

– Ez úgy lehet, hogy az ember nem alkalmas mindenre. Van, aki csendre született, békére, ezek százezer fajtáját ismerik az örömnek, egész életük úgy alakult, hogy mindenből az örömöt fogják fel, nem tudnak betelni vele. Azt hiszem, a legtöbb ember ilyen, és ez így van jól. De énnekem nyugalmat mindig csak a harc adott, úgy is lehet mondani: a szenvedés, amelynek célja van, ennek viszont több fajtáját ismerem, mint mások az örömnek.

Fogolytársuk, akiről nem lehetett tudni, hallgatta-e Flórián szavait vagy sem, felkelt a díványról, ujjaival idegesen visszafésülte homlokába hulló haját, és sétálni kezdett a fülke hosszában. Merev tartása civilben is elárulta a katonát, valaha telt, indulatos arca az utóbbi napokban hirtelen lefogyott, álla alatt üresen lógott a bőr, és bár talán még negyvenéves sem volt, szemét mély ráncok gyűrűje fogta körül. A lámpa fénykörébe érve megpróbálta leverni sötét ruhájáról a port, mely a dívány huzatáról rakódott rá.

Zsófia nem talált a férfin semmi feltűnőt, megdöbbenve látta, hogy Flórián tekintete elváltozik, harag és gúny ül ki az arcára:

– Üdvözlöm, alezredes, ha nem akar egy hazaárulóval egy szobában tartózkodni, szíveskedjék csöngetni a személyzetnek.

A sötét ruhás férfi megállt:

– Ki maga? Én nem ismerem magát.

– Én viszont ismerem, Redő alezredes, ha jól emlékszem.

– Hol találkoztunk?

– Maga volt az ügyész 1950 tavaszán azon a tárgyaláson, mikor a katonai bíróság halálra ítélt engem. Nagyon szépen beszélt, ha véletlen nem az én bőrömről van szó, én is gratuláltam volna magának.

Flórián Redő hangját utánozta:

– „Ezért a hazaárulásért kevés az egyszeres halál.”

Elmosolyodott, de csak a szája körül, szeme gúnyos és fenyegető maradt:

– Nyugodt lehet, végigpróbálták rajtam az összes halált, ami a rendelkezésükre állt. Egyébként Smidt Flórián vagyok.

Redő próbált uralkodni magán, de arcát elsötétítette a hirtelen feltörő vérhullám, rátámaszkodott az asztal sarkára. Lassan összeszedte magát, kiegyenesedett:

– Ezt az ügyet most akarja elintézni?

– Nem akarok elintézni semmit, még arról az elégtételről is lemondtam volna, hogy most egy cellába zárjanak magával. Ez semmit sem old meg és semmit sem tesz jóvá. Csak egyetlen kérdésem volna.

Flórián az ajtó előtt őrködő fegyveresekre mutatott:

– Miért nem tudtak velük szemben is olyan bátran és könyörtelenül viselkedni, mint velünk szemben?

– Maga mikor szabadult ki?

– Tíz napja.

Redő legyintett:

– Akkor nem láthatta az aljas árulásoknak azt a sorozatát, ami idáig vezetett.

– Ki árult el kit?

– Értse meg: sem az idő, sem a helyzet nem alkalmas erre.

– De az idő és a helyzet nem is lehetne alkalmasabb. Holnap reggel már csak Szent Péterrel beszélhetjük meg a dolgot.

– Gondolja, hogy meg merik csinálni?

– Miért ne? Kitől kell félniük? A város minden utcáját a hatalmukban tartják.

Redő idegesen dörzsölte a kezeit:

– Nincs maguknál valamilyen ital?

– Nincs.

Redő kinyitotta a szekrényt, a legalsó polcon porral lepett üvegek álltak, sorban kirakta őket a padlóra, végül is talált egy üveget, melyben maradt néhány ujjnyi zavaros ital, felhajtotta. Bár a fülke falaiból áradt a hideg, kigombolta magán az inget.

– Rendben van. Beszélgessünk. Ha akarja, bocsánatot kérek, amiért magát és társait elítéltük. Bár nem haltak meg és nem kerültek börtönbe olyan sokan, mint egyesek gondolják, talán még négyszázan se voltak, de azt elismerem, hogy bátor és egyéni típust alkottak a munkásmozgalom történetében. Sok embert szerettem maguk közül, és mindig is elismertem, hogy maguk tették a legtöbbet az újjáépítésért és a hatalomért folytatott harc éveiben. Mindenképpen különbet érdemeltek volna megtörtént sorsuknál, sajnos, a társadalmakat úgy rendezték be, hogy az ilyen eltűnések mindig kegyetlenebbek a méltányosnál. De a bocsánatkérés nem változtat egy alapvető tényen, a maguk bukása, eltűnése a társadalom életéből szükségszerű volt.

– Miért?

– Ha véget ér egy háború, a világ nem tudja rögtön tudomásul venni a békét, jönni kell olyan embereknek, akik fél szívükben még a háborút hordják, katonák, fél szívükben pedig a békét, építenek. Különleges alkatú emberek ezek, lelkük olyan izmokból fonódik össze, mint a rövidtávfutók lába, gyors és hihetetlen fokú erőfeszítésre képes, a háború és béke közti félálom éveiben évtizedek munkáját tudták elvégezni. De mikor a világ végre felfogja, hogy béke van, az alapok már felépültek, a hatalom szilárd, ezek az emberek feleslegessé válnak, mert a lelkük csak rövid lejáratra és bizonyos feladatok elvégzésére van berendezve, éppúgy, mint – hogy egy másik példát mondjak – a tiszavirág, melynek testében nincs bélrendszer. És ha egy tiszavirág véletlenül életben marad a nász után, be kell látnia, hogy csak tévedésből él, és nem vállalhatja, mondjuk, egy vízilépcső felépítését.

Flórián indulatosan rázta a fejét:

– Mi nem tiszavirágnak jöttünk, ha volt valaha ebben az országban olyan gárda, melyet valóban a nép küldött, azok mi voltunk.

– Innen ered második hibájuk. Számtalan személyes kapcsolatuk folytán a népet felbontották személyes sorsok faktoraira, és ez megengedhetetlen. A nagy építések és nagy társadalmi vállalkozások kora nem tűri, hogy a számokat nevekkel helyettesítsük be, csak a számok használhatók, akinek neve van, az saját magával törődik.

– Ezt ismerem, ez már elkezdődött az én időmben, csak nem olyan nyíltan, ahogy most maga elmondta. A kettős taktika! A gyűléseken udvaroltak a tömegeknek, maguk között pedig öntudatlan csordának tartották, mellyel szemben a fegyelmezés minden formája megbocsátható, legfeljebb az elkövetkező harmadik-negyedik nemzedékben bíztak, melyet már ők maguk neveltek.

– Ma is azt állítom, hogy azt az emberanyagot, melyet mi kaptunk a Horthy-rendszertől, csak ilyen taktikával lehetett vezetni.

– Ilyennel se lehetett, ha lehetett volna, maga most nem állna itt egy kabinosi fülke közepén.

– Ez nem bizonyít semmit, még az sem, ha kivégeznek engem. Aki életben marad közülünk, az holnap vagy egy év múlva újból megkezdi a munkát. Változatlanul.

Redő mosolygott:

– Nem fogja elhinni rólam, de én jezsuita gimnáziumba jártam. Szegény parasztgyerek voltam, és egyedül őhozzájuk vettek fel tandíj nélkül, ingyenes kollégiumi ellátással. Hittanból már nem sokra emlékszem, de a rend jelszavát sohasem felejtem el: „Nunquam reformata quia nunquam deformata.” Sohasem kellett megreformálni, mert sohasem deformálódott. Azt hiszem, a mi taktikánk is ilyen.

– Abban a percben, mikor maguk újrakezdik „változatlanul”, újrakezdik a munkájukat azok az erők, melyek most megdöntötték az államot, és csak idő kérdése lesz, hogy ismét megtegyék.

A folyosón léptek közeledtek a fülke felé, Redő összerázkódott, és sietve közbeszólt:

– Most nincs erre idő.

Zsófiához fordult:

– Hármunk közül maga a legvalószínűbb, hogy kikerül innen. Megkérem, menjen el a feleségemhez, mondja meg neki, én üzenem: ha még lehet, vétesse el a gyereket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ilyen körülmények között még egy gyerekkel is megnehezítse a sorsát. Kérjen valakitől egy igazolványt, ne a saját nevén feküdjön be a kórházba. Jegyezze meg a címünket: Redő Gáborné, Mechwart tér 21.

Zsófiának alig maradt ideje, hogy elismételje magában a címet, mikor kinyílt a fülke ajtaja, és három fegyveres lépett be, vezetőjük intett Redőnek:

– Velünk jön.

– Hová?

– Meg fogja tudni. Maguk ketten, ha akarnak, lefekhetnek, a szekrényben találnak takarót.

Elvezették Redőt, az alezredes a küszöbről még egyszer visszafordult és ránézett Zsófiára, mintha megismételné kérését, hogy a lány adja át az üzenetet a feleségének, majd Flóriánék magukra maradtak.

– Mit gondol – kérdezte Zsófia –, véletlenül csukták most magukat együvé?

– Nem hiszem, találtak volna még egy szobát. Vagy őt akarták megpuhítani vagy engem. De mindegy, ne beszéljünk róla tovább.

A szekrény legfelső fachjában néhány pokróc és vastag fürdőlepedő hevert. Zsófia egy súrolókefével lesöpörte a port a díványról, s megágyazott:

– Feküdjön le, Flórián.

– Feküdjön le maga.

Tétován álltak a dívány előtt, Zsófia tudta, hogy neki kell határozottnak lennie:

– Elférünk rajta ketten is. Menjen belülre, akkor a bal oldalán fekhet.

A hideg fülkében Flórián csak a viharkabátját és a cipőjét vette le, Zsófia is ruhástul bújt be a takaró alá. Szembefordult a férfival, hozzábújt és átölelte. Flórián szólalt meg:

– Nem volt szerencséje velem.

– De én úgy érzem, szerencsém volt.

– Más nőt színházba visznek, én meg börtönbe hoztam magát. De holnap talán kiengedik.

– És magát?

– Nem tudom. Ha már nem látjuk egymást: sok szerencsét, legyen boldog.

– Én nem leszek boldog.

– De igen, a világ boldog lesz, ha nem hittem volna ebben, el se indultam volna az utamon. Maga sem marad egyedül, talál majd egy rendes embert, akit megérdemel, gyerekei lesznek…

– Miért nem találkoztunk tíz évvel ezelőtt?

– Nem lehetett.

– Úgy szerettem volna magával élni.

– Én is. De aludjon, nemsokára reggel lesz.

Zsófia még közelebb bújt Flóriánhoz, arcát bedugta a zöld kardigán ráncai közé, és hallgatta a férfi egyenletes, nyugodt szívverését, ettől a szabályos ritmustól lassan elálmosodott, és elfeledve a környezetet, ahol díványuk áll, elaludt.

Másnap, 1956. november 3-án Oncs délelőtt tíz óra felé jött be a kabinosi fülkébe. Kenyeret, felbontott húskonzervet, csokoládét és teát hozott magával, az asztalra tette:

– Nem akarnak velem reggelizni?

Flórián az ablakhoz ment, és hátat fordított, Oncs Zsófiát kínálta:

– Maga sem eszik?

– Nem.

Oncs vállat vont:

– Ne haragudjanak, én eszem, savas a gyomrom, és pontosan be kell tartanom az étkezési időpontokat.

Kitöltötte a teát:

– Meg kell mondanom: ez a túlzott érdeklődés nem a maga személyének szól, hanem a helynek, melyet elfoglal. Ebből a maga érdeme csak annyi, hogy nem véletlenül került oda. Beszélgetni szeretnék magával, de ehhez az is kellene, hogy maga válaszoljon.

– Mit akar?

Oncs kinézett a folyosóra, arrébb küldte a fülke előtt őrködő fegyvereseket, és halkabbra fogta a hangját:

– Csak arról van szó, hogy két bőrt szeretnének lehúzni magáról, lead egy hasznos nyilatkozatot arról, hogy abbahagyja a sebesültek mentését, utána mindig a falhoz lehet állítani. Én megmondtam bent a parancsnokságon, hogy maga erre nem lesz hajlandó.

Zsófia nem értette, Oncs miért igyekszik megnyerni Flórián rokonszenvét, a férfi feszült tartásából megérezte: formát keres, hogy kifejthesse valódi mondanivalóját.

– Nem vállalok mészárosmunkát sem kicsiben, sem nagyban. Különben is több közöm van magához, mint hozzájuk.

Elgondolkozott:

– Természetesen nem a külsőnkre vagy az ízlésünkre értem. A XX. század létrehozott egy hadsereg fölötti hadsereget, a felfegyverzett humanistákat. Fegyveres voltuk teljesen esetleges és önkéntes jellegű, az adott társadalmi helyzet őket az egzisztenciájukban ritkán fenyegeti, elméletileg tehát lehetséges volna, hogy távol tartsák magukat a harctól, gyakorlatilag azonban lehetetlen, mert csak puskával lehet folytatni azt, amit tollal vagy ecsettel elkezdtek. Tragikumukat növeli, hogy már minden kapcsolatukat elveszítették az emberekkel, akiknek segítségére elindulnak. Ez vonatkozik rám is, de magára is, nem hiszem, hogy van valakivel élő viszonya vagy barátsága.

Könnyedén meghajolt Zsófia előtt:

– Persze önön kívül, asszonyom. És mégis vissza kell mennünk azon a kicsinyes önzéssel kikövezett úton, melyen fiatalságunk minden erejét elpazarolva kiverekedtük magunkat az emberek környezetéből. Ezt a hadsereget én úgy hívom magamban, hogy Armée Candide, hófehér hadsereg. Mint önálló hadsereg soha nem létezett, de tagjai ott voltak a század minden nagy háborújában, ahol az emberiség érdekeit kellett megvédeni, attól az Októberi Forradalomtól, a spanyol polgárháborún keresztül egész eddig az októberi forradalomig. Bár mindig az első sorokban harcoltak, és csekély létszámukhoz képest aránytalanul sok embert veszítettek az idők folyamán, nem voltak azonosak azzal a hadsereggel, melynek kötelékébe tartoztak, mintha csak az Armée Candide láthatatlan igazolványát hordanák a zsebükben. A csaták végével nem fogadták el sem a diktátori, sem a hivatalnoki állásokat, visszatértek könyveikhez és alapvető megvetésükhöz az ember iránt.

Oncs befejezte az evést, kését megtörölte a kenyérmaradékban:

– Persze most fel kellene mutatnom a láthatatlan igazolványt. Származásom nem fogja megnyerni a rokonszenvét, családunk tulajdonába tartozott a fél Tiszántúl, a tanító ki is számította, hogy az Oncs birtok a világ egész területének mérhető és kifejezhető része, nem is kell olyan túl sok nulla a tizedespont után.

Flórián elhúzta a száját:

– De maga már tizennyolc éves korában Marxot olvasott, és kommunista röpcédulákat terjesztett.

Oncs nevetve tiltakozott:

– Nem, én „A tőkét” még máig sem tudtam elolvasni, ha az akkori olvasmányaim érdeklik: Bergson, Kirkegaard és mindenekelőtt Montaigne. A világképem azonos volt minden tizennyolc éves kétségbeesett „nem”-ével, talán csak abban különböztem tőlük, hogy mindannyiuknál jobban vágytam valamilyen „igen”-re. Ezt az én esetemben nem úgy kell érteni, hogy az ember az első, számára kényelmes és hasznos ideológiára azt mondja: igen, ezt kerestem. Ezek a keresők általában olyan meggyőződéseket szoktak megtalálni, melyeket maguk rejtettek el önmaguk elől, és ez a kis ál-keresgélés csak ahhoz kell, hogy illúzióik megbéküljenek anyagi érdekeikkel.

Felemelte a fejét:

– Nem fogadom el az objektivitás mértékének azt, hogy az ember mennyire nézi le saját magát, én büszke vagyok rá, hogy már tizennyolc éves koromban az Armée Candide-hoz tartoztam, bár akkor természetesen még azt sem tudtam, hogy ez a fogalom létezik. A spanyol forradalom első hírére otthagytam az egyetemet, azt hiszem, én voltam az egyetlen magyar, aki saját pénzén és csakis önmaga megbízásából utazott el Spanyolországba. Igaz, hogy akkoriban épp Hollandiában éltem. Nem fogadtak be a Nemzetközi Brigádba, valószínűleg provokátornak tartottak, bár nem is nagyon vonzódtam közéjük. Ha egészen őszinte vagyok, egy fehér vászondarabra felfestettem volna a kardokat tartó zöld oroszlánt, az Oncs család nemesi jelvényét, de ennyire nyíltan mégsem fejezhettem ki, hogy a saját lobogóm alatt akarok harcolni, beálltam egy anarchista különítménybe. A mi harcainkat nem nevezték ki hivatalos legendának, mint a huescai ütközetet vagy a Tibidóbo-csúcsot, de magának nem kell bizonygatni, hogy a háborúk nem mindig ott a legvéresebbek, ahol a filmhíradó a felvételeit készíti.

Flórián eljött az ablaktól, láthatólag érdekelte Oncs elbeszélése.

– Spanyolországért irigylem magát.

– Igen, az volt a legtisztább stáció. A bukás után én is a vernét-i fogolytáborba kerültem, apám értem jött, haza akart vinni. Mivel irtóztam a zárt helyektől, abba beleegyeztem, hogy kihozzon a táborból, de Párizsban összevesztem vele, és otthagytam. Nem akarom untatni életem további állomásaival, hogy kerültem a francia partizánok közé, hogy jöttem haza 1946-ban, és hogy csuktak le 1949-ben mint francia kémet, a börtönből különben is kell hogy emlékezzen rám. Ennyit is csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem különböző életünk közös alapjait: a Szembeszegülést és a Szolgálatot. Nem tudom pontosan, de úgy képzelem, hogy a maga módján a ferences pap – requiescat in pace – sem állhatott túl messzire tőlünk.

– Ami engem illet, nem tartozom ahhoz a hófehér hadsereghez, melyről beszélt az előbb. Ahogy én ismerem a történelmet, maguk mindig el tudtak menni az utolsó vonattal, mely a menekülőket vitte, én nem mentem el, és nem is akartam túlélni a forradalmat, amely engem felnevelt. Ha ennek nem hisz, gondoljon arra, hogy tegnap este éppen maga vette el tőlem a revolvert és letartóztatott, börtönőr és elítélt pedig nem tartozhat ugyanahhoz a hadsereghez, erre már a börtönben is megtanítottak. Harmadszor: én itt nem idegenek háborújában vettem részt, hanem a magaméban. Befejeztem, nincs több mondanivalóm a maga számára.

– Igen, körülbelül ezt a feleletet vártam magától, de kedves elvtársam, akár tetszik magának, akár nem, ehhez a hadsereghez tartozik, csak, sajnos, az iránytűje adott esetben száznyolcvan fokot, azaz pont egy arcvonalat tévedett. Ide tartozik már csak azért is, mert a régi hadsereg nem létezik többé.

Zsebéből néhány papírlapot keresett elő, még egyszer megnézte, aztán átnyújtotta Flóriánnak. Zsófia csak annyit látott, hogy a lapok egyik oldalát egymásba érő piros bélyegek borítják, a másikat pedig vastag, töredező csirizréteg.

– Tudja, mik ezek?

Flórián nem felelt, forgatta a lapokat az ujjai között.

– Párttagsági könyvekből kitépett lapok, persze a fedelét nem ragasztották ki, mert azon rajta volt a nevük. Nézze meg, mit fizettek! Havi száz, százötven forintot, tehát legalább négy darab ezres körül kerestek. Ezek nehezebb fiúk voltak, mint maga, ha ők kiragasztották a tagsági könyvüket egy bedeszkázott kávéházra, akkor, higgye el: nincs feltámadás. Titokban azt reméltem, hogy ezt Redő alezredes elvtárs is megérteti magával, azért zártam mellé.

Felemelte a kezét:

– Tudom: „a mi becsületünk nem függvénye mások aljasságának”, de hát a maga megszállottsága is kell hogy függjön valamitől. Fogcsikorgatva, de maga is meg kell hogy változtassa az elveit, ha kiderül róluk, hogy nem szolgálják a népet. Ha erre nem hajlandó, végképp olyanná válik, mint egy vár, amelyből nem tudnak kijönni a katonák.

– Azt akarja mondani, hogy ezek a suhancok és nemzetiszínű karszalagos házmesterek jelentik a népet?

– Ne nézze le a suhancokat, a házmestereket, és mindenekelőtt ne nézze le a nemzetiszínű karszalagot. Az életem talán elegendő bizonyítéknak, hogy nem vagyok nacionalista, de ma már belátom, hogy a nacionalizmus a kis népek önvédelme elsősorban a többi kis és nagy nép nacionalizmusával szemben. Bármilyen irányban lépi át a határt, öt kilométer után már érezni fogja, külföldre kell utazni, hogy az ember felfedezze magában a nemzeti büszkeséget, pontosabban az erkölcsi kényszert, hogy szolidaritást vállaljon azokkal, akikkel egy sorsközösségbe tartozik.

Oncs felkelt, és indulatos lépésekkel sétált a kabinosi szoba hosszában:

– Én hamarabb szabadultam, mint maga, körülnéztem az országban, sőt kijutottam Ausztriába és Németországba is, tehetek összehasonlítást. Higgye el, megdöbbentett, hogy milyen nagy az előnyük, és ez a különbség napról napra növekszik. Reménytelen volna abban bízni, hogy majd fokozatos fejlődéssel hozzuk be a hátrányt – a fokozatos fejlődésben különben sem hitt még egyetlen forradalmi ideológia sem –, egyetlen hatalmas ugrással, tizenkét órás munkanapokkal, vasárnapok nélkül végigrobotolt évekkel kell utolérnünk Európát. De ilyen munkát az emberek nem vállalnak parancsszóra, hitet kell adni nekik, és ebben az országban már minden hitet kompromittáltak a nemzeti büszkeségen kívül. Ez egyesítheti a hivatalok és gyárak embereit, a könyvtárakat és kocsmákat, mérhetetlen erőforrásokat szabadít fel ez a szó, hogy magyar.

– Ez nem új trükk, egy elmaradt népnek, mely minden történelmi ütközetét elveszítette, azt szuggerálni, hogy ő a legkülönb a világon. Ezt a nép mindig el is hiszi, Horthynak is sikerült, ezért voltak például a Reichstag utolsó védői magyar csendőrök, sőt még Rákosi is megpróbálta a maga módján, de túlságosan ügyetlenül. Mit tehetnék én ezért a nemzeti büszkeségért?

– Ha maga szervezkedne, lapot adna ki, röpcédulákat gyártana, hogy megrémült funkcionáriusokban tartsa a lelket, kijárna vitatkozni a gyárakba a munkástanácsok jogköréről, vagy akár lopna százezer forintot, senki egy lépést se tett volna maga után. De maga egy nemzeti forradalom aranyfedezetét: a személyes bátorság romantikáját devalválja azzal, amit tesz. Ezt nem lehet eltűrni, mert azzal a veszéllyel jár, hogy mozgásba hoz olyan erőket, melyek önmaguktól sohasem lendültek volna akcióba. Ezt maga indította el az átkozott autójával, és magának kell megállítani.

– Miért „kell”?

– Értse meg végre, hogy maga nem tartozik a nagyszakállú kommunista szentek közé, maga ennek a mozgalomnak legföljebb a balekja volt. Magára a nyomorgó és reményt vesztett magyar paraszt tart igényt, neki tartozik felelősséggel.

– Sohasem hittem el, hogy nagyszakállú kommunista szenteket és a magyar paraszt sorsát külön lehet választani. Ha csak ezt akarta mondani, befejezheti.

– Ahogy akarja.

Flórián megrántotta viharkabátja szélét, meghúzta az övet, és Zsófiához lépett:

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra, Flórián.

– Egész biztos találkozunk még.

– Igen, én is azt hiszem.

Flórián lehajolt, és megcsókolta Zsófia arcát, utána Oncsra nézett, jelezve, hogy készen áll:

– Mehetünk?

– Semmi akadálya. Én csak egy darabon kísérem magát, bent a városban át kell adnom egy másik parancsnokságnak. Nagyon sajnálom, hogy így történt a dolog, félek, ők a szembenállást nem intellektuális oldalról fogják majd fel.

Flórián kilépett a folyosóra, a két fegyveres szótlanul mögéjük állt, Zsófia addig nézett utánuk, míg el nem tűntek az előcsarnokban.

Zsófiát még aznap délután szabadon bocsátották, megkérdezte, mi történt Flóriánnal, de az őrök válaszul csak vállat vontak.

Kint az egyik újság címlapján Flórián nevét látta, kapkodva pénzt keresett elő, és megvette, a lap Vajna István riportját közölte Flórián letartóztatásáról, de ez a riport sem tartalmazott semmit Flórián további sorsáról.

Eltelt november és december nagy része anélkül, hogy Zsófia bármilyen hírt is kapott volna Flóriánról. Gyakran gondolt rá, hogy érdeklődni kellene valahol, de nem tudta elképzelni: ki adhatna felvilágosítást?

Csak egyetlen kísérletet tett, még december elején bement a rendőrségre, azt állítva, hogy szolgálati ügyben van rá szüksége, elkérte a felkelés halottainak kivonatos listáját, többször is végignézte a névsor „S” betűjét, de legnagyobb megkönnyebbülésére Smidt Flórián neve sehol sem szerepelt.

Bár elkerült minden beszélgetést, ahol Flórián ügye felmerülhetett volna, a klinikán – talán Vajna riportjának hatására – mégis elterjedt a hír, hogy a felkelés ideje alatt egy ávós tisztet rejtegetett. Ez a vád minden lappangó gyűlöletet felszabadított Zsófia iránt, a folyosón gyakran rátámadt egy-egy orvos vagy ápolónő, az ebédlőben senki sem ült le az asztalához.

Ahogy elhalványodott a felkelés emléke, lassanként ez a gyűlölködés is feloldódott, de Zsófia úgy tett, mintha nem venné észre ezeket a változásokat, örült, hogy kapcsolatát környezetével a szolgálati utasítások meghallgatására és továbbadására korlátozhatja.

Ritkán mozdult ki hazulról, a kályha mellett ült és olvasott, vagy a rádiót hallgatta, ebből a meleg sarokból figyelte, hogy tűnnek el a kertben az ősz utolsó nyomai. Ha a szél megrázta a bokrokat, a verebek között néha sosem látott csonttollú madarak rebbentek fel, Zsófia úgy gondolta, Északról menekülhettek a fagy elől. Az eső mindennap egy vonással sötétebbre áztatta az avart, míg Erzsébet-nap után az első hó be nem takarta, csak a fák tövében villant fel még zölden és pirosan néhány lehullott alma.

December közepén ment le a városba először a harcok után, bár semmi jel sem tette valószínűvé, hogy Flórián épp karácsonykor jelentkezik majd, Zsófia mégis meg akarta vásárolni számára ajándékait.

A hullákat, a kiégett tankokat, a szétvert Sztálin-szobrot már eltakarították a Körútról, de a közepén tornyosuló utcakő-barikádok, melyek közeibe törött szemüveg, női ballonkabátok öve, töltények üres hüvelyei és számtalan más apró tárgy hullott bele, megértették Zsófiával, hogy a harcok itt lent sokkal hevesebbek voltak, mint ahogy ő fent a hegyekben elképzelte.

Míg sorra járta a félig üres boltokat a gyér áruk között válogatva, indokolatlannak találta reményét, hogy Flórián még él, hiszen a rendőrségen is azt mondták, hogy a halottak listája még nem teljes, száz, esetleg kétszáz névvel is szaporodhat, eszébe jutott, Vertig holttestéről sem tud senki, változatlanul ott fekszik a víznyelő gödörben. Fennáll az az eshetőség is, hogy a férfit hamis neveinek egyikén temették el. Zsófiából kiszállt minden erő, leengedte a pult üvegére a színes sálat vagy pulóvert, és maga elé meredve sokáig tűrte a többi vásárló asszony lökdösődését, csak amikor a kiszolgálónő is rászólt, mutatott rá találomra valamelyik darabra.

Karácsonyfát fent a hegyen egy csavargótól vásárolt, aki valószínűleg a hűvösvölgyi faiskolából lopta. Szenteste napján szolgálatban volt, de többször is szakított egy-egy fél órát, hogy átsiessen a pavilonba a fát feldíszíteni. Szolgálat után munkatársai hívták magukkal az ebédlőbe, ahol a személyzet karácsonyfáját állították fel és közös vacsorát rendeztek, Zsófia nem ment velük, néhány embernek futólag boldog ünnepeket kívánt, és vacsora helyett hideg ételcsomagot kért.

A kis házban már minden előkészítve várta, csak a magával hozott ételt rakta ki még a tányérokra. Körülnézett, magányában nem volt mihez igazodnia, nem tudta eldönteni, mikor és milyen jelre gyújtsa meg a gyertyákat, az ablakhoz lépett, egy pillantást vetett a kertre, de sem az utcai, sem az oldalsó kis vaskapu felől nem közeledett senki az utakon, csak néhány megmaradt hófolt világított halványan a fák között.

Felsóhajtott, a gyufa lángjával sorra meggyújtotta a gyertyák kanócait, majd egy csillagszóróhoz értette a lángot. Mikor az utolsó szikrák is átpattantak az ágak között, kitette a fa alá ajándékait: a színes férfipulóvert, egy bőrkesztyűt és egy kis ólomkatonát, ivott egy kortyot az előre megtöltött pohárból, aztán lábait maga alá húzva lekuporodott a bőrfotelban.

Nem vette észre, hogy a gyertyák lassan leégnek, a láng belekap az ágakba, de hamarosan kialszik, és szemközt, a kivilágított ebédlő függönyén is fokozatosan leáll a mozgó árnyékok játéka. Csak akkor rezzent fel, mikor lépések koppantak a feljárati lépcsőn, felugrott és kinyitotta az ajtót: Englisch doktor állt kint a sötétben, könyökével kis csomagot szorított magához.

– Én vagyok – mondta –, jó estét.

Zsófia csak bólintott, nem maradt ereje, hogy viszonozza a köszönést. Az orvos a kis csomaggal, melyben szokásához híven valószínűleg most is könyvet hozott, a fenyőfához lépett, meglátta a pulóvert és a bőrkesztyűt, eltűnődött, majd ajándékát nem melléjük, hanem az asztalra tette:

– Azt hittem, átjön az ebédlőbe.

Hogy nem kapott választ, megkérdezte:

– Elmenjek?

Zsófia erőt vett magán:

– Nem, dehogy, üljön le. Boldog ünnepeket.

Englisch leült, a már sötét fenyőfáról letörte egy gyertya jégcsap alakúvá dermedt maradványát, és gombóccá gyúrta ujjai hegyén:

– Ünnepek? Sohasem voltak ünnepeim, és ha nekem nincsenek, miért volnának másoknak? Legföljebb ők – jogos önvédelemből – nem vallják be. Az emberek a hétköznapokat csak az ünnep ígéretében tudják elviselni, többnek hiszik egyszerű munkaszünetnél, márpedig valójában nem több. Az ünneptől valamit várnak, amit az ünnep nem adhat meg, és ha rájönnek erre, ez a felfedezés számukra kibírhatatlan. Ha megnézi Európa bármelyik statisztikáját, megláthatja: vasárnapra esik a legtöbb öngyilkosság.

– Mit lehet csinálni akkor az ünnepekkel?

– Az emberiség nagy jótevője volna, aki végre eltörölné az ünnepeket, elkezdenénk dolgozni életünk legelején, mondjuk, tizennyolc éves korunkban, és dolgoznánk szünet nélkül, amíg csak bírunk, az idegrendszer be tudna állni a jótékony egyhangúságra, nem kellene minden hét végén és ünnepen kétségbeesett szenzációkereséssel bizonygatni önmagának, hogy ez a nap különbözik a többitől.

Zsófia egy tálcán bejglit és bort tett Englisch elé, az orvos megtörölte kezét a gyertya után, és vett a süteményből. Zsófia mosolyogni próbált:

– Ha tudom, hogy átjön, inkább palacsintát sütök.

– Jó lett volna. Az egész városban réges-rég nem kapni éjszaka palacsintát. Aznap maradt ki először, mikor Pimpernel megjelent.

Englisch a fenyőfa alatt heverő színes pulóverre nézett:

– Kapott valamilyen hírt róla?

– Nem.

– Menjen el a Központi Bejelentőhivatalba, úgy hallottam, már működik, bárhol is él valaki az országban, ott nyoma van.

– Nem megyek.

– Miért?

– Mert ha megkérdezem, hol él, esetleg azt felelik, sehol, meghalt.

– És nem jobb biztosat tudni?

– Nem.

– Akarja, hogy elmenjek én a Bejelentőhivatalba, és magának csak akkor szóljak, ha Pimpernel él?

– Nem akarom. Legjobb esetben adnának magának egy címet: itt lakik Budapesten a szomszéd házban, vagy fent északon a Sátorhegy tetején, hogy mehetnék el hozzá? Ha él és nem keres meg, azt jelenti, hogy nem akar találkozni velem. Tudom, hogy nem szeretné, ha kutatnánk utána.

– Így akar várni?

– Így, ne gondolja, hogy nagyon nehéz.

Englisch ivott egy kortyot, aztán felkelt és sétálni kezdett a szobában, valahányszor elment Zsófia mellett, a nőt megcsapta a szalmiákcukor édes szaga.

– Meg kellene tanulnia temetni.

Zsófia a fejét rázta:

– Én nem tudok temetni. Ha tudnék, először saját magamat temetném el.

– Ez a temetés már elkezdődött, egyik este rázárja magára ezt a kis pavilont, és soha többé nem lesz ereje, hogy kinyissa. Itt válik majd szoborrá ebben a bőr karosszékben kuporogva.

Zsófia vállat vont:

– Hová menjek?

Englisch megállt Zsófia előtt:

– Tegnapelőtt behívattak a minisztériumba, közölték velem, hogy jövőre orvosokat és ápolónőket küldenek ki Kubába, én leszek az egyik vezetője ennek a kórháznak. Jöjjön el velünk. Magának jó a szakmai minősítése, ha jelentkezik, biztos belekerül a csoportba. Ha mégis felmerül valamilyen akadály, szívesen segítek.

Sietve hozzátette:

– Ne értsen félre, ez nem burkolt szerelmi ajánlat. Ha annak szántam volna, pár kilométerrel arrébb, Honoluluba hívnám.

Zsófia elmosolyodott:

– Nem gondoltam erre, de Honoluluba se mennék.

Englisch legyintett:

– Van ideje tűnődni, ha meggondolta magát, egy fél évig még szólhat. Adna még egy pohár bort?

Zsófia töltött, Englisch meg-megállva ivott:

– Ne higgye, hogy valaki is hálás lesz magának, amiért ide bezárkózik, a magány nem termel értéket, sőt minden nappal, melyet ebben a pavilonban tölt el, egyre alkalmatlanabbá válik, hogy bárkin is segítsen, például Pimpernelen, ha él, és valaha visszatér magához. Mondjak erről egy mesét, Zsófia?

– Igen.

– A palack, melybe egykor nagy és hatalmas szellemet zártak be, olyan sokáig feküdt a part menti homokban, hogy mire az idegen megérkezett, és leszedte a palack szájáról a bűvös pecsétet, már nem talált benne semmit, a szellem közben megette saját magát. Az idegen pedig – mit is tehetett volna bánatában – elvitte a palackot a MÉH-hez.

Letette a poharat, két ujjával búcsút intett, aztán kilépett a pavilonból.

Zsófia bekapcsolta a rádiót, Bach orgonaműveket játszottak, ez a zene máskor feloldotta idegességét, de most nem tudta összeszedni a figyelmét, néhány perc után elzárta a készüléket. Englisch szavain gondolkozott, rosszul esett neki, hogy az orvos ezt a pavilont egy kriptához hasonlította, magában ellenérveket keresett, de aztán belátta, hogy Englisch kívülről és mégis jól ismerve minden körülményt, pontosabban ítélheti meg a helyzetet, mint ő maga.

Mintegy bizonyítékként eszébe jutott, hogy az utolsó hetekben már megint túlságosan gyakran ült a kályha mellett, minden gondolat nélkül maga elé meredve, éppúgy, mint azokban az időkben, mielőtt Flóriánt megismerte volna, azt pedig mindenképpen el akarta kerülni, hogy életének ez a szakasza visszatérjen.

Felugrott, a tükörhöz sietett, és sokáig figyelte magát. Mindig az arcán mérte le a belső változásokat, most úgy tűnt neki, mintha lelke elkényelmesedését jelezve, arca újból egészségtelenül megtelt volna.

– El kell menni innen – mondta félhangosan, és úgy nézte a megszokott falakat, mintha már ebben az órában búcsúznia kellene tőlük.

Ezerkilencszázötvenhét márciusában Zsófia letette utolsó vizsgáját a vezetőnővér-továbbképző tanfolyamon, a következő szabadnapján bement a minisztérium személyzeti osztályára, hogy nem akar többé a Christián Pál klinikán dolgozni.

A személyzetis két új állást ajánlott: vagy elmehet az Egészségügyi Módszertani Intézetbe tudományos munkatársnak, vagy a minisztériumba kerül, instruktorként vidéki kórházakban ellenőrizné és irányítaná a kezdő ápolónők oktatását. Zsófia a másodikat választotta, hiába figyelmeztették, hogy ez a munka fáradságos, sok utazással jár.

Zsófia először azt szerette volna, ha már áprilisban otthagyhatná a klinikát, de később kiderült, hogy legalább hat hétre van szüksége, ügyeinek lezárásához. Legtöbb gonddal a pavilon járt, melyet Zsófia mint lomraktárt vett át, de most már szolgálati lakásnak számított – ide kellett beköltöznie majd az új vezető nővérnek is. Zsófia nem maradhatott itt tovább, és nem is akart itt maradni, csak azt kérte a klinika gazdasági vezetőjétől, hogy térítsék meg költségeinek egy részét, amibe a pavilon átalakítása került, végül is tízezer forintban egyeztek ki.

Április közepén kivette a szabadságát, és lakás után nézett. Összesen huszonhétezer forintja volt, reménytelennek látszott, hogy ennyi pénzért főbérleti lakást tudjon venni, de Englisch összehozta őt egy vidékre lehelyezett orvossal, aki átengedte helyét Zsófiának egy szövetkezeti öröklakás-építő akcióban.

A tervek szerint május végére kellett elkészülni a lakásoknak, de az orvos szerint ez a határidő el fog húzódni legalább augusztusig. Zsófia erre a három hónapra is hiába próbált albérletet szerezni, szinte az utolsó pillanatban vette ki egy ismerős hegyi öregasszony fa víkendházát. Ide csak néhány személyes holmit vihetett magával, bútorait le kellett adni megőrzésre az egyik raktározó vállalatnál.

Május másodikán jelentkezett új munkahelyén, megkapta a beosztását: hetenként átlag három napot dolgozott bent a minisztérium oktatási osztályán, három napot pedig vidéki kórházakban töltött.

Zsófia hosszú ideig élvezetesnek találta ezeket a kiszállásokat, szülővárosán és Budapesten kívül szinte semmit sem ismert az országból, az ellenőrzés és megbeszélés után megfürdött – otthon a víkendházban még vizet sem tudott melegíteni –, majd sétára indult a városba.

Néhány hónap után azonban belátta, hogy ezekben az ismeretlen városokban is utoléri a bánat, mely elől hazulról elmenekült, sőt itt még környezetének megszokott tárgyai sem enyhítik. Egy-egy pillanat – mely látszatra semmiben sem ütközött ki a dolgok szabályos menetéből –, egy kertben égő levélcsomó füstje, egy üres üzletben tétlenül fel-alá sétáló elárusító, hazafelé tartó sötét szekerek nyikorgása a szokottnál is erősebben éreztették vele a magányosságot. Esténként már nem járt sétálni, a kórházi vendégszobák fehérre festett bútorai között nem tudott mit kezdeni az idejével, ha ellenőrzés után még indult vonat Pest felé, vállalva az éjszakai utazást, inkább hazament.

Közben lassan elmúlt a nyár, fent a víkendházban meleg esték után hajnalra már erősen lehűlt a levegő. Zsófia didergett, de nem tudta rászánni magát, hogy kibújjon a takaró alól, csukott szemmel kinyújtotta karját, és valamilyen ruhát keresett, melyet magára vehetne. Még reggel nyolc óra felé is dideregve ment le a dérrel belepett füves csapáson, esténként pedig félt hazamenni, ha kinyitotta az ajtót, perzselő hideg csapta meg.

Ha Pesten tartózkodott, naponta kijárt az épülő szövetkezeti házhoz, már az orvos által jelzett időpont is elmúlt, de a ház még nem készült el. Zsófia parketthalmok és cementzsákok között bukdácsolt a lépcsőházban, a hatodik emeletre pedig fel sem engedték.

Végül október elején a többi új tulajdonossal együtt az építővállalat irodájában megkapta a lakás kulcsait. A vállalati megbízott kérésére csoportosan mentek át a házba, a bejárat előtt fényképfelvételt készítettek róluk a vállalat reklámalbumába. Zsófia nem vonhatta ki magát a fényképezés alól, amúgy is feltűnést keltett, hogy az összes lakástulajdonos közül egyedül őt nem kísérték családtagok, észrevette, néhány asszony már most féltékenyen néz rá, mintha eljövendő vetélytársat sejtene benne.

A tabló legszélére húzódott, a megbízott üdvözlő szavai után maga elé engedte a tömeget, bár a kulcskötegben ott lógott a lift kulcsa is, gyalog indult meg fölfelé a lépcsőn.

Mivel Zsófia – illetve még elődje, az orvos – tette le induláskor a legkisebb összeget, ő kapta az egyetlen hatodik emeleti lakást, közös folyosóról nyílt a ruhaszárító kamrával, de Zsófia örömére ez a folyosó tágas és világos volt.

A lakás ajtaját natúr világosbarnára festették, a levélszekrény fölé egy fekete-arany névtáblát szereltek fel: „Nagy Zsófia”. Zsófia elfogódottan nyitotta ki a Wertheim-zárat. Először a konyhába ment be, óvatosan végighúzta ujja hegyét a beépített szekrények lakkozott deszkáin, majd az ablakhoz lépett és kinyitotta.

A szél éppen szemből fújt, a Dohánygyár felől édes, pácolt dohányszagot sodort be, mely a háború előtti Darling cigaretta illatára emlékeztette Zsófiát. Mélyebben kihajolt: közvetlenül az ablak alá kis parkot telepítettek, egy teherautóról homokot lapátoltak a beton medencébe.

Zsófia megállt a szobaajtó előtt, nem akart rálépni a frissen beeresztett parkettára, óvatosan nekitámaszkodott az ajtófélfának és benézett. A két szoba – melyek között nyitva hagyták a nagy, négyszárnyas üvegezett elválasztóajtót is – így üresen rendkívül tágasnak tűnt. Zsófia gondolatban elhelyezte bennük meglevő bútorait, de úgy találta, az egyik szobába mindenképpen új berendezést kell majd vásárolnia.

Kiszámolta: hozzávetőlegesen harmincezer forintot kell majd a lakásra költenie, nem is számítva a havi nagy összegű törlesztést, életének elkövetkező négy-öt évében a fejét sem tudja felemelni ez alatt a súly alatt. Úgy képzelte, mire az utolsó szőnyeg és kispárna a helyére kerül, ő már be fogja tölteni a harmincötödik évét, elveszti már minden lehetőségét, hogy sorsán változtasson, ebben a két szobában lesz végképp eltemetve az élete.

Szeretett volna kiszaladni a lakásból, vagy legalábbis beszélgetni valakivel, de senkit sem hívhatott el magához, húga megsértődött, amiért karácsonykor nem ment haza, azóta a leveleire sem válaszolt, bent a minisztériumban kollégáit alig ismerte. Englisch pedig még a nyár végén elutazott Kubába.

Így csak állt tehetetlenül az ajtófélfának támaszkodva, mikor feloldódott testében az idegek szorongató görcse, lement a házzal szemközti papírboltba, és egy tekercsnyi csomagolópapirost vásárolt, hogy letakarja a szobák parkettkockáit.

Ezerkilencszázötvennyolc november 11-én, egy hétfői napon Zsófiának egy kis Szabolcs megyei kórházba kellett leutaznia. Az előző héten szinte megállás nélkül esett az eső, de vasárnapra kissé felszakadtak a felhők, Zsófia ki akarta használni a kedvező időt, ezért előrehozta az eredetileg csak szerdán esedékes ellenőrzést.

A minisztérium néhány új gépkocsit kapott, ez lehetővé tette, hogy Zsófia is autóval mehessen vidéki kiszállásaira. Ezen a napon is, mint legtöbbször, egy középkorú, gyomorbajos sofőrt osztottak be mellé, aki le akart szokni a dohányzásról, fogai között állandóan egy mentollal töltött szipkát tartott, nikotinéhségében néha órákig sem szólalt meg.

Reggel napsütésben indultak el Pestről, még a gyomorbajos sofőr is jókedvűnek látszott, elfogadta Zsófia kínálását, és egy körtét evett megszokott száraz kekszéhez. Zsófia kinézett az oldalablakon: a hosszú esőtől újra kizöldült a fű, de a beszántott földek, a szalmával körültekert nyomóskutak és a kertek karóin üresen lebegő rongyszalagok már jelezték a tél közeledését.

Alig hagyták el Ceglédet, mikor szemközt kelet felől sötét és összefüggő felhők úsztak az országút fölé, bár még nem esett, az eddig mozgékony táj hirtelen elnéptelenedett. Bent a kocsiban is megrekedt a levegő, a sofőr fájdalmas arccal tapogatta a gyomrát, azt mondta, valószínűleg a körte ártott meg neki, kínlódva víz nélkül lenyelt egy kanálnyi szódabikarbónát, szája sarkába dugta a mentolos szipkát, és többé nem szólt.

Megkoppantak az első cseppek is a szélvédő üvegen, hamarosan kitört a vihar, besötétedett, a sofőr ajánlatára behúzódtak egy országút menti rétescsárdába. A csárda körül már számtalan személy- és teherautó állt, vezetőik ellepték a kis belső helyiség asztalait, Zsófiáék csak nehezen találtak szabad széket.

Elterjedt a hír, hogy Szolnokon túl az eső megrongálta az utakat, ez az akadály, mely a sofőröket felmentette a felelősség alól, különös szabadságérzettel töltötte el a kocsmát. A mindennapok megszokott fegyelme – akár forradalmak és halálos balesetek idején – feloldódott, nem törődve a formákkal, mindenki a számára legkényelmesebb helyzetet foglalta el, volt, aki az asztal szélére ült, mások egy sarokban hajoltak össze csoportosan, vagy kiszöktek a konyhába, és a pincérnőknek udvaroltak.

A sofőrök mintha feladták volna a reményt, hogy hamarosan továbbindulhatnak, majdnem valamennyien ittak, egyik-másik asztal mellett már egész láda üres sörösüveg állt. A részegek kigombolták rövid bőrkabátjukat, ordítoztak és a mellüket döngették. A savanyú izzadság- és italszagot Zsófia hamarosan elviselhetetlennek érezte, kiment a csárda félig fedett teraszára.

A gyomorbajos sofőr csak jóval később jött ki utána, azt ajánlotta, forduljanak vissza, mert ha Szolnokon keresztül is jutnának, az utak valószínűleg feljebb is megrongálódtak, és a korán leszálló sötétségben talán még Debrecenbe sem tudnak beérni. Az eső közben lassan elállt, Zsófia kérte a sofőrt, hogy mégis induljanak el eredeti céljuk felé, a sofőr szótlanul begyújtotta a motort, de az arcán látszott: a nő eljátszotta nála maradék jóindulatát is.

Valóban, az eső sok helyütt gödröket mosott az elhanyagolt makadámutakba, Zsófia újból és újból összerázkódott, de nem szólt, tudta: a sofőr szándékosan viszi bele a kocsit ezekbe a döccenőkbe, csak akkor mosolyodott el, mikor a sofőr arcán is feltűntek a rosszullét jelei.

Püspökladány után az országút olyan mértékben megrongálódott, hogy le kellett zárni, a forgalmat ideiglenesen egy félig kész műútra terelték át. A teherautók visszafordultak, csak néhány könnyű személykocsi kockáztatta meg, hogy ráhajtson az alig lehengerelt, süppedékeny talajra, a sofőr meg se kérdezte Zsófiát, beállt ebbe a kocsisorba.

Zsófia elszoruló szívvel nézte, hogy az autók kerekei feltépik az épülő utat, keresztülhajtanak kint hagyott léceken, szerszámokon, egymást előzni akarva, az országút kiásott szegélyét is ledöntik, arra gondolt: az út építői szinte elölről kezdhetik majd a munkát. Részvevő szemével a munkásokat kereste, de végig a vonalon nem állt kint senki, az eső elől fedél alá húzódhattak, vagy talán haza is mentek.

Az autó már az épülő útszakasz végén járt, mikor Zsófia egy kerekes útépítő lakókocsit vett észre. A kocsiban már égett a villany, a kivetődő fényben kint az úton egy férfi talicskát tolt. Jobb karja béna lehetett, mert csak bal kezével fogta a talicska szarvát, merev jobb vállára egy hurokban végződő madzagot kötött, és a hurkot ráakasztva a talicska szarvára, megemelte, egy kézzel meglepő ügyesen tartotta egyensúlyban. Feszült tempóban dolgozott, mintha egyedül akarná helyrehozni mindazt a kárt, melyet a vég nélkül vonuló autóoszlop okozott az útban.

Zsófiát megdöbbentette ez a szokatlan látvány, csak késve fogta fel, mennyire ismerősnek tűnt ez a férfi, a kocsi akkor már elhagyta az épülő utat, és újból rátért az országútra. Kétségbeesetten kapaszkodott bele a sofőr vállába:

– Álljon meg, kiszállok.

– Nem vagyok hajlandó várni magára.

– Akkor menjen el.

Zsófia meg sem várva, amíg az autó lefékez, kiugrott, árokba lépett, elvágódott a síkos agyagon, a mögöttük jövő autókból kiabáltak felé, de nem értette, mit, felkelt, rohant az útépítő kocsiig. Lihegve, szabálytalanul verő szívvel állt meg a talicskázó férfi előtt:

– Jó estét, Flórián.

A férfi zúzott követ rakott a talicskájába – merev karját a villázásnál éppoly ügyesen használta, mint az emelésnél –, előbb végzett a munkájával, csak aztán nézett fel. Zsófia úgy találta, arca még jobban lefogyott, fekete hajába kétoldalt felfelé vonuló ék vágódott bele, tekintete még zárkózottabb, még szigorúbb lett:

– Miért jött utánam? Mit akar?

Zsófia szemét elfutotta a könny:

– Higgye el, nem akarok magától semmit, csak nagyon örülök, hogy él.

Nem akart sírni, de szívének minden dobbanásával fokozódott benne a keserűség, végül is nem fojthatta vissza a torkából feltörő csukló sírást. Arcát eltakarta tenyerével, és el akart menni, de nem tudta megmozdítani a lábát. Csak sokára nézett fel: a férfi mozdulatlanul állt az út szélén, ép bal kezével a villa nyelére támaszkodott. Zsófia megtörülte az arcát:

– Ne haragudjon, nem akartam jelenetet.

– Jól van.

– Viszontlátásra.

Roskadozva elindult, néhány méteren keresztül még figyelt hátrafelé, de nem hallatszottak mögötte lépések, Flórián nem jött utána. Zsófia lehajtott fejjel ment tovább, mikor a sofőr rászólt, összerezzent, nem gondolta, hogy megvárja. Beszállt a kocsiba, intett: forduljanak vissza Pest felé.

Várakozniok kellett, míg a szemközti kocsioszlop véget ér, mert a félig kész úton csak egy irányba haladt a közlekedés. Zsófia behúzódott az ülés sarkába, és megpróbálta átgondolni előbbi találkozását Flóriánnal. Felidézte szavait, sőt mozdulatait is, nem követett-e el valamit, ami kiválthatta a férfi haragját, de nem emlékezett semmire, amit akár a legtávolabbról is félre lehetett volna magyarázni. Így viszont érthetetlennek találta Flórián viselkedését, mert feltételezve azt is, hogy időközben elfelejtette őt, néhány kedves szót elvárhatott tőle.

A Debrecen felé tartó oszlop utolsó kocsija is felkapaszkodott az országútra, a rendőr beengedte a műútra az átellenes kocsisort. Zsófiáék újból elhaladtak az útépítő lakókocsi előtt, bárhogy figyelt, nem látta kint az út szélén Flóriánt.

Fölélénkült, abban reménykedett, hogy Flórián azért hagyta abba a munkát, mert a találkozás őt is megviselte, talán meg is bánta előbbi magatartását. Ez a halvány remény elég volt ahhoz, hogy Zsófia a műút túlsó végén ismét kiszálljon, és hazaküldje az autót.

Benézett a lakókocsi ablakán: Flórián az asztal mellett olvasott, Zsófia kopogtatott, majd benyitott, megállt az ajtónál:

– Nem tudtam így elmenni, beszélnünk kell.

– Miről?

– Mi történt magával?

Flórián közömbösen a vállára nézett:

– Kiderült, hogy az egyik golyó bement a csontig, megbénult a forgó.

– És nem lehet segíteni rajta?

– Most már nem. A harcok után bevittek a kórházba, azt mondták, ha rögtön bekerülök, meg lehetett volna próbálni valamilyen operációt, így még az is szerencse, hogy nem kellett levágni a karomat. Bár nem tudom, milyen szerencse, ha úgyse tudom használni semmire.

Bal kezével egy másik széket emelt az asztal mellé:

– Üljön le.

Zsófia leült. Csak most nézett körül a lakókocsiban: fából és bádoglemezből készült, a vaskályha most sem tudta átfűteni, a háttérben kopott öltözőszekrények és három kétemeletes ágy állt. Az ágyakon vastag szürke pokrócok érintetlennek látszottak.

– Hányan laknak itt?

– Most csak négyen, a többiek a környékről járnak be. Most nincs itt senki, a múlt héten szabad szombatunk volt és még nem jöttek vissza.

– Maga rendesen dolgozik velük?

– Nem hagynak, pedig bírnám akár egy karral is. Gépkezelő vagyok, ha a gép nem megy, akkor őr és konyhás. Itt a közelben nincs üzlet, a faluban pedig csak akkor adnak kenyeret, ha az ember visz cserébe lisztet. Mindennap be kell mennem a városba, aztán befűtök, melegítek vizet a mosdáshoz, néha vacsorát főzök. Ma csak magamnak főztem, de van elég, nem akarja megkóstolni?

Egy ronggyal megfogta a vaskályhán fortyogó lábost, melyben a paprikás krumpli főtt, és az asztalra tette. A fiókba nyúlt tányérokért, mintha bizonyítani akarná, hogy béna keze nem zavarja, túlságosan könnyed mozdulatokkal vette ki a tányért, kicsúszott a kezéből, és összetört a padlón. Flórián ingerülten tolta arrébb lábával a cserepeket.

– Elmegyek innen, ha ennek az építkezésnek vége, elmegyek.

Zsófia kivette a kezéből a másik tányért, és ő rendezgetett tovább. A szalvétával, melyben uzsonnáját hozta magával, megterített, szedett mindkettőjüknek a paprikás krumpliból, szétosztotta a hazulról hozott húst és szőlőt is. Flórián szótlanul tűrte a gondoskodást, kibámult a sötét ablakon, mikor Zsófia jó étvágyat kívánt, bólintott, egykedvűen megfogta a kanalat és enni kezdett. Zsófia beszélgetni próbált:

– Már régen itt dolgozik?

– Már tavasz óta. Ez az ötödik munkahelyem, de még sehol sem maradtam ennyi ideig. Szeretem az utakat.

– De télre nem maradhat kint, megfagyna ebben a kocsiban.

– Majd bemegyek.

– Hová?

– Még nem tudom, beállok egy garázsba vagy gépállomásra. Van könnyűgépkezelői papírom.

Zsófia összeszedte az edényeket, mivel mást nem talált, a lábosban tett fel vizet, mikor megmelegedett, mosogatni kezdett:

– Magának nem kellene így élnie. Miért nem jelentkezik valamilyen hivatalos helyen?

– Miért jelentkezzem?

– A múltkor olvastam az újságban, hogy egy kórházban felfedezték a Köztársaság téri pártház két védőjét, akiket már halottnak hittek. Mind a kettőt kitüntették és…

Flórián öklével az asztalra vágott és felugrott a helyéről, Zsófia ijedten fordult vissza: a férfi már ott állt előtte, mintha nem akarná, hogy más is meghallja a szavait, bár a lakókocsiban senki sem volt rajtuk kívül, közel hajolt Zsófiához, és visszafogott hangon beszélt, de indulatos szemei világítottak sovány, megviselt arcában:

– Én nem akarok hős lenni, arra talán jó leszek, hogy aláírjam a bizonyítványukat, mert én láttam a hősiességüket. Emlékszem az üres utcákra, az eldobott fegyverekre, a falra szegezett párttagsági könyvekre. És most itt furikáznak el az úton előttem, akkora kocsikban, mint egy autóbusz, az ablakban bársonyoroszlán, a hátsó ülésen fiatal titkárnő. De ha megint reng az ég, megint nem lesznek alatta.

Visszaült, és arcát ép bal kezébe támasztotta. Zsófia végzett a mosogatással, megtörölte a kezét, és térdére vette Flórián zakóját, melyre a leszakadt gombot vékony dróttal erősítették fel, meg akarta varrni, de a férfi kitépte a kezéből:

– Jól van ez így, ne játssza meg a háziasszonyt.

Zsófia visszatette a kabátot a szék karfájára, de ezzel sem tudta megbékíteni a férfit, aki továbbra is indulatosan nézett rá:

– Minek tölti itt az idejét? Már igazán eleget jótékonykodott.

– Igaza van, jobb, ha elmegyek.

Zsófia megkötötte a kendőjét:

– Most is csak azt tudom mondani: nagyon örülök, hogy él. Nem zavarom többé.

Tétován a kezét nyújtotta, de a férfi ép bal keze nem mozdult meg, így Zsófia csak bólintott, mély szégyen fogta el, ki akart fordulni a lakókocsi ajtaján, mikor Flórián hátulról átölelte, és magához húzta a fejét. Zsófia sírt:

– Ugye, azért nem jöttél vissza, mert beteg lett a kezed?

Hátrafordult, hogy lássa a férfi arcát, Flórián bólintott, Zsófia tovább kérdezte:

– És büszke vagy rá?

A férfi nem válaszolt, de tekintetén érződött, hogy valóban meg van elégedve a magatartásával.

– Ne hidd azt, hogy jót tettél velem, mert nem jöttél vissza. Lemondani valakiről nem nagy áldozat, sokkal nehezebb vállalni valakit, élni vele.

Belekapaszkodott a férfi vállába:

– Szeretsz engem?

– Szeretlek.

– Felejts el mindent, jogod van hozzá, hogy a saját életedet éljed. Gyere el velem.

Flórián ingatta a fejét:

– Jobb nekem egyedül.

– De majd ha az út elkészül, vagy télen, eljössz hozzám?

– Lehet, lehet, hogy elmegyek.

Az asztalon álló órára nézett:

– Indulnod kell.

– Nem maradhatnék itt?

– Elkísérlek az állomásra.

Felkelt, és hagyta, hogy Zsófia rásegítse vállára a kabátot.

Flórián december közepén kopogtatott be Zsófiához, kezét régi viharkabátjának zsebébe dugva állt az ajtó előtt, mikor Zsófia beljebb hívta, egy kis bőröndöt emelt fel a kőről és behozta magával.

Zsófia elmosolyodott: a férfi éppúgy ismerkedett a lakással, mint ő a beköltözéskor, először a konyhába nyitott be, sokáig nézett ki az ablakon, csak aztán ment át a szobába. Mikor a nő megkérdezte tőle: tetszenek-e az új bútorok, bólintott, de inkább a régi bőrkarosszékbe ült le, a kis bőröndöt most is maga mellé tette.

Elmondta, hogy nem sokkal találkozásuk után kikérte a munkakönyvét az útépítőktől, és feljött Pestre. Egy vasutas ajánlatára jelentkezett a MÁV budapesti igazgatóságán, itt elfogadták az útépítőknél szerzett könnyűgépkezelői jogosítványát, bár a szabályok szerint el kell majd végeznie egy speciális vasúti átképző tanfolyamot, a munkaerőhiány miatt már másnap reggel munkába áll az angyalföldi Hámán Kató fűtőházban.

Zsófia elvette a karosszék lábától a kis bőröndöt, melyben Flórián magával hozta a holmiját, könyveit, néhány darab fehérneműt és a régi zöld kardigánt, melyet még ő adott, a szekrény egyik üres polcára tette, csak a pizsamát hagyta kint. Látta, hogy Flórián fáradt, teleengedte a kádat meleg vízzel és fürödni küldte. Nem akarta zavarni a férfit, megágyazott neki a rekamién, aztán kihúzódott a konyhába. Magával vitte Flórián munkaruháját, tűt keresett, és bevarrta a foszladozó repedéseket.

Varrás közben egyszer felkelt és benézett a szobába, Flórián már aludt, az asztalra néhány különösen szép és nagy almát tett ki, ajándéknak szánhatta és így akarta átadni, Zsófia egy almát kivitt magával. Mikor végzett az utolsó repedéssel is, kikefélte a zsebekből az összegyűlt morzsákat és kócot, aztán felakasztotta a munkaruhát az előszoba fogasára.

Az ablakból látta, hogy a házzal szemközt még nyitva tart a Közért, lesietett, és tízórait vásárolt másnapra Flóriánnak, egy nylonzacskóba rakta, majd tűnődve megállt a szoba közepén, de bárhogy törte is a fejét, nem talált már semmi tennivalót.

Ő is megfürdött, felvette vékony, kivágott hálóingét, melyet régi otthoni látogatásain viselt, óvatosan összehúzta a két szobát elválasztó négyszárnyú ajtót, magának a kis szobában az új rekamiéra ágyazott. Még sohasem feküdt rajta, a kemény rugózat nyomta a derekát, sokáig forgolódott, amíg el tudott aludni.

Álmában Zsófia egy megáradt folyót figyelt, a híd korlátjára támaszkodva. A víz még zölden letört ágakat, szekerek oldalát és kivehetetlen körvonalú tárgyakat forgatott a híd előtti szürke örvényekben, majd egy hirtelen rántással átcsapta őket a híd alatt, ahová Zsófia már nem láthatott utánuk. Az ár tetején hirtelen egyméternyi hosszú deszka közeledett, a deszkán egy fehér kakas állt. Zsófiának úgy tűnt, hogy a kakas érti a fenyegető veszedelmet, de lenézi reménytelen helyzetét, és nem próbál menekülni. Lábait mereven megfeszítette, hátravetette piros taréjos fejét és kukorékolt, a víz mintha tisztelte volna bátorságát, nem küldte örvénybe, hagyta, hogy szabadon csússzon át a híd alatt. De eltűnése, a híd mögül még egyszer felhangzó kiáltása mégis olyan szomorú volt, hogy Zsófia megrázkódott és felébredt.

Csak a nagyobbik szobában fűtött be, és a becsukott szárnyas ajtó nem engedte át a meleget, Zsófia vállai áthűltek. Felhúzta magára a paplant, és a csöndben megpróbálta kivenni Flórián lélegzetvételét, de nem hallotta. Felvette a pongyoláját, és lábujjhegyen átment a másik szobába.

Flórián nem rezzent fel az ajtó nyitására, az arcára borulva aludt, háta alig mozdult meg, csak néha vett egy mély sóhajtással levegőt, ilyenkor egész teste megrándult, bal kezét ökölbe szorította. Zsófia nem akarta egyedül hagyni őt, visszament a kis szobába, behozott két pokrócot, és a paplanját, megágyazott magának a szőnyegen Flórián rekamiéja mellett. A férfi nemsokára hátára fordult, lélegzése is egyenletesebbé vált, Zsófia megnyugodva újból elaludt.

A rekamié rugóinak megroppanására ébredt, Flórián bal könyökére dőlve feltámaszkodott:

– Mi történt?

– Azt hittem, rosszul érzi magát.

– Nincs semmi. Hány óra?

Zsófia az óra világító számlapjára nézett:

– Negyed négy.

– Hétre be kell mennem.

– Beállítom a csengőt.

Flórián kinézett az ablakon:

– Milyen sötét az ég, esni fog a hó.

– Miről álmodott? Olyan volt az arca, mint mikor először jött hozzám, és ott aludt a karosszékben.

– A büntetőtáborban jártam, sorakozót fújtak, mentünk ki a fejtésbe, a sziklák közé. Ha idegesen fekszem le, mindig erről álmodok. Valaki előre megmondta, hogy így lesz, hiába szabadulunk ki, idegeinkben magunkkal visszük majd a börtönt. Ki mondta ezt?

Elmosolyodott:

– Persze, a költő. Fejben írta a verseit, minden reggel elismételte őket és szétosztotta köztünk versszakonként, hogy ha valaki előbb szabadul, mint ő, menjen el a feleségéhez és mondja el neki.

Mormolni kezdte:

„Mint Jekyll doktor naplóját a gonosz Hyde elől,

Úgy zártam el szerelmed én a fájdalom elől”. Ez jutott rám. Ki ez a doktor Jekyll és Hyde?

– Nem tudom, úgy emlékszem, valamilyen regényhősök.

– Ő is meghalt, a költő – mondta Flórián –, pedig ő szabadult közülünk a leghamarabb, ő szavalta el az összes verset a feleségének. Nem tudott beleilleszkedni az életbe. Bent a táborban egészséges volt, a nagy transzportőrszalagnál dolgozott, hatvankilós köveket emelgetett és bírta, kint egy íróasztal mellett ült és megbetegedett. A kórházban találkoztam vele, utoljára akkor, mikor épp a műtőbe vitték. Megállította a guruló ágyat és elbúcsúzott tőlem. Mit is mondott? Igen, olyanok vagyunk, mint a mélytengeri halak, lent a tengerfenéken kibírtuk, mert a víz nyomása ellen kialakítottunk magunkban egy ugyanolyan erős belső nyomást, de ha felhoznak minket a felszínre, ahol a külső nyomás megszűnik, a belső feszültség szétvisz minket.

– És az az asszony, akihez a verseit írta?

– Egypárszor járt bent nála a kórházban, akkor láttam, egy szőke nő volt. Az utolsó napokban végig ott ült a költő ágyán, de nem tudott segíteni rajta.

– És én tudok magán?

Flórián visszafeküdt:

– Nem lett volna szabad eljönnöm ide. Én csak bajt hozhatok magára, higgye el, jobb lesz, ha elmegyek.

– Hova menne?

– Az, ami legrosszabb volt 1956-ban, még nem múlt el. Nem békíti meg őket a nagyobb fizetés, vagy hogy nyugati tánczenét hallgathatnak. A hatalmat akarják most is, a teljes hatalmat. Ha a felkelés megismétlődhetne, most már nem használna semmiféle álcázást, sokkal véresebb és célratörőbb lenne. Lent kellene élnem a mélyben, a sűrűben, ahol a fenyegetések születnek. Nem tudom, mit tehetnék ellenük, de talán az is jelentene valamit, hogy egyáltalán ott vagyok.

– Ki törődik ilyesmivel? Nézzen körül: öröklakást vesznek, külföldre utaznak.

– Lehet, de az is lehet, hogy az egyik nap romhalmaz lesz a lakásukból, és felgyújtják az autójukat.

– És ha nem így lesz? Ha csak maga képzeli?

– Akkor őrült vagyok. De én nem adhatok magamnak felmentést, akik pedig adhatnának, azok már rég halottak.

Lassan, akadozva beszélt:

– Csak el tudnám felejteni azokat a könyveket, melyek arra tanítottak, hogy minket küldött a Sors helyreállítani a társadalom nagy egyenlegét, szegények és gazdagok között. Szemem előtt örökké ott maradnak a szavak, melyek először magyarázták meg nekem az élet törvényeit. Ha nem húzódna össze a szívem ma is azoknak a mondatoknak szépségétől, amelyeket 1956-ban meggyalázni láttam, akkor talán még én is tudnék úgy élni, mint a többi ember. De így nem békülhetek meg, mert elpusztultak társaim, akikkel elindultam. Meghaltak a börtönben, vagy elestek a város utcáin. Nem békülhetek, mert magam is nyomorék lettem, nem fogadhatok el sem pénzt, sem állást, mert az árulás lenne a halottak ellen. Mégiscsak az a vágy tart életben, hogy ha a rendszert újból baj fenyegetné, újból visszatérjek kocsin vagy gyalog és újra segítsek rajta.

Felkönyökölt:

– Megérti maga ezt?

– Igen.

– Ugye, jobb volna, ha elmennék?

– Nem, nem engedlek el. Veled akarok élni, akármi is történik.

Zsófia felnyúlt és lehúzta magához Flórián nyakát, a férfi leereszkedett mellé a pokrócra, bal karjával átölelte Zsófiát, jobb karja puha eséssel hullott le a párnára. Kint az ablakon túl még alig világosodott.

1965. július 26.