Ezerkilencszázötvenhat október 26-án az Egészségügyi Minisztérium Forradalmi Bizottmányának küldönce egy bizalmas körlevelet vitt végig a budapesti kórházakon. Útközben a városmajori templomnál tűzzel borított szakaszhoz ért, a felkelők a hegyekből leszivárgott államvédelmis osztagot fogtak körül a park bokrai között. A küldönc nem akarta megkockáztatni, hogy egy eltévedt géppisztolysorozat őt is eltalálja, inkább visszafordult, és a meredek mellékutcákon haladt tovább.

Már esteledett, mire a küldönc kijutott útjának utolsó állomására, a hűvösvölgyi, doktor Christián Pálról elnevezett klinikára. Becsöngetett, az elősiető portásnak felmutatta a megbízólevelét, mivel vissza kellett térnie állomáshelyére, és nem akarta kivárni, amíg a portás kinyitja a magas, vörös téglafalba ékelt kapu számtalan zárát és lakatját, lehívatta az éjszakai ügyeletes nővért – a kórház magasabb beosztású vezetői ugyanis már rég hazamentek.

Kisvártatva a vezető nővér megjelent a főépület ajtajában. Ahogy jött lefelé a lépcsőn, magas és telt felsőtestét egyenesen tartotta, csak tömör barna kontya ingott a lépések ütemére. Mikor közelebb ért, a kaput megvilágító lámpa fényében látszott, hogy szelíd melle már lazulni kezd, a lába vastagabb, mint alakjához illene, de arcbőre még érintetlenül tiszta, átengedi a vér játékát.

A küldönc férjes asszonynak nézte, meglepődött, mikor az átvételi elismervényre lánynevet írt alá: a vezető nővért Nagy Zsófiának hívták. Anélkül hogy a hivatalos megbeszélésen túl egyetlen szót is vesztegetett volna a küldöncre, visszament a lépcsőn az épületbe.

Zsófia nem bontotta fel a körlevelet. Az igazgatónak vagy az igazgató helyettesének címezték, és doktor Englisch Jenő, akinek mint ügyeletes főorvosnak jogában állt volna felnyitni, még nem jött vissza a városból, jóllehet az ügyelet az előírások szerint már este nyolc órakor megkezdődött.

Végigment a főépület folyosóján, benézett a kórtermekbe: az éjszakai villanyoltás már megtörtént, csak a kék lámpa égett a termek elején. Zsófia belépésére az éjszakás nővér felemelkedett, és rövid jelentést tett. Mivel meglehetősen messzire esett a harcok csomópontjaitól, a Christián Pál klinika szokásos életmenetét nem zavarták meg az események.

A csöndes folyosóra csak a könyvtárteremből szűrődött ki zaj. Az orvosok közül néhányan nem jártak haza esténként, telefonon kimentették magukat, és behúzódtak a könyvtárba. Heverőket hurcoltak be, magnetofont szereztek és italt, a hatalmas kettős termet csak egy mennyezet felé fordított, gyűrűs nyakú asztali lámpa világította meg. Zsófia tudta, hogy a fiatalabb nőbetegek lámpaoltás után felkelnek, felöltöznek, a fürdőszobában kifestik magukat, és beosonnak a könyvtárterembe, a fojtottan szóló magnetofon nem tudta elnyomni éles, fejhangú nevetésüket.

Zsófia határozottan szokott intézkedni minden feladatkörébe tartozó ügyben (az ápolónőképzőt évfolyamelsőként végezte el, azért is nevezték ki még harmincéves kora előtt vezető nővérnek), most mégis olyan szégyenérzés fogta el, hogy szótlanul haladt el a könyvtárterem ajtaja előtt, bár úgy érezte, kötelessége lenne legalábbis megpróbálni a rend helyreállítását.

Elfordult a folyosón balra, és benyitott az ügyeleti szobába. Leült a telefon mellé, hogy ellenőrizze a működését, felhívta a „pontos idő”-szolgálatot: háromnegyed tizenegy volt, utánaigazította az óráját. Amikor elhallgatott az időjelző női hang, Zsófia nem tette le rögtön a kagylót, a membrán zúgásából más, távoli vonalakból beszűrődő beszélgetések foszlányait próbálta kivenni.

Mióta a harcok kitörtek, Zsófia ebben a kora éjszakai órában egyre gyakrabban hallott végtelenbe nyúló telefonbeszélgetéseket: szerelmi vallomásokat (ezeknél elpirult és haját hátrasimította a füle mellett), bár akik ezeket a vallomásokat tették, nem mertek nekivágni a sötét, kóborló fegyvereseket rejtő utcáknak, hogy szerelmüket felkeressék, az elmaradt ölelést inkább égető, buja szavakban élték ki. Máskor kétségbeesett panaszkodásokat vett ki, mintha a beszélő hirtelen haláltól félne, és még egyszer bizonygatni akarná, hogy valaki valamikor méltatlanul bánt vele, azért ment tönkre az élete, de legtöbbször hozzá hasonlóan őrködő emberek dünnyögő, csendes beszélgetését hallotta távoli otthonukkal.

Ilyenkor Zsófia úgy érezte, részt vesz a beszélgetők életében, mikor azok tanácstalanul tűnődtek, szeretett volna közbeszólni, hogy felajánlja segítségét, de tudta, úgysem hallanák meg hangját.

Kifáradt a zúgás mélyén botorkáló hangok megkülönböztetésében, visszatette a kagylót, felállt, homlokát nekitámasztotta az ablaknak, és kibámult a sötét kertre. A hold egy pillanatra kiszabadult a felhők őrizetéből, a fák között felvillant egy fehérre meszelt magányos pavilon: Zsófia lakóhelye.

1954 végén, mikor apja meghalt (tornatanár volt egy dunántúli városban), Zsófia eladta a vidéki ház rájutó fele részét, árából átalakíttatta a régi portáspavilont, mely elhagyatottan állt a kert végében – ugyanis a klinika főbejáratát áthelyezték az új szárnyépület elé, és az addig használt kis vaskaput bezárták. Megkapta a pavilonhoz tartozó raktárhelyiséget is, lebontotta a válaszfalakat és itt élt a rendbe hozott, kényelmes szobában, gyerekkora bútorai, edényei, evőeszközei és hímzett párnái között, a városba csak akkor ment be, ha hivatalos ügyeket kellett elintéznie.

Arra rezzent fel, hogy lent csikorogva kinyílik a klinika utcai kapuja. Englisch jött fel a lépcsőn, kézben hozta a kalapját, a lámpafény megcsillant kopasz feje búbján. Zsófia megigazította magán a köpenyt, és meglepődve, hogy az idő már ilyen későre jár, egy pillantást vetett a csuklójára, de még csak néhány perccel múlt tizenegy. Englisch máskor csak éjfél után szokott megérkezni, megmagyarázhatatlan eredetű szokásai közé tartozott, hogy már évek óta minden éjszaka palacsintát evett a körúti Club kávéházban.

A főorvos megállt kint az ügyeleti szoba ajtaja előtt, egy műanyag flakonból néhány szem apró szalmiákcukrot szórt a tenyerére, és elrágta, fogai ugyanis erősen romlottak. Belépett, felakasztotta a fogasra elegáns, de erősen kopott bőrgombos trencskóját, és legyintett:

– Zárva. Forradalom miatt a palacsintasütés szünetel. Gott schütze Österreich.

Felvette a körlevelet:

– Ez?

– Motoros küldönc hozta a minisztériumból.

Englisch szemével átfutott a sorokon, aztán a papírt az asztalra dobta:

– Új Pimpernel, Zsófia.

– Én azt sem tudom, ki volt a régi Pimpernel.

– Egy báró Orczy Emma regényhős, a francia forradalomban mentette a halálra ítélt arisztokratákat. Ez egy kommunista Pimpernel, autóval összeszedi a haldokló ávósokat, és kórházba viszi őket, azt írja a körlevél, már legalább harmincat megmentett négy nap alatt. Úgy látszik, minden terror megteremti a maga kétségbeesett ellenterroristáját.

Még egyre a körlevél felé mutatott:

– Ha jelentkezik nálunk, nem szabad segítenünk, értesítenünk kell a felkelőket.

Odaállt az ablak elé, Zsófia érezte az üvegről visszacsapódó leheletének szalmiákcukor szagát. A távoli Városmajorban talán utoljára felerősödtek a géppisztolysorozatok. Englisch bólintott, és minden szót külön hangsúlyozva megismételte:

– Gott schütze Österreich.

– Ezt ki mondta?

– Belőlem nem néz ki?! Egyébként Schuschnigg mondta, egy régi osztrák miniszterelnök. Mikor Hitler megtámadta Ausztriát – akkoriban Bécsben éltem –, Schuschnigg beszédet tartott a rádióban. Mit mondjak magának: olyan pillanat volt, hogy még egy politikus sem tudott hazudni. Nyíltan bevallotta, csak arra képes, hogy Isten oltalmába ajánlja az országot. Isten óvja Ausztriát. Ez, sajnos, a későbbiekben kevésnek bizonyult. Másnap menekülnöm kellett, Zágrábban aztán utolértek, az volt a szerencsém, hogy bécsi SS-fiúkkal akadtam össze, ismertek a lóversenyről, páncélossal hoztak el a magyar határig.

A távoli sorozatok elhallgattak, Englisch, aki a Városmajor mellett tért vissza a klinikára, megértette, hogy a körülzárt államvédelmi osztag ellenállása megtört.

– Vége, vége.

Felnyitotta a gyógyszeres szekrény ajtaját, és egy éteresüveget vett ki:

– Palacsinta helyett. Képtelenség úgy elmúlni egy napnak, hogy egyetlen kiemelkedő pillanat sem akad benne.

Megemelte az üveget:

– Parancsol?

Zsófia rázta a fejét, Englisch legyintett.

– Nincs igaza.

Egy kevés étert öntött a vattára, aztán mélyen beszívta, Zsófia elszoruló torokkal kérdezte:

– Csakugyan jó?

– A legtisztább részegség: kocsma, italszag és gyomorégés nélkül. Az összes nagy táncos ezt használta.

Az éter pillanatok alatt felszívódott, a főorvos arcára ünnepélyes részegség ült ki, felső ajkát, melyet eddig mereven leszorított, hogy ne lehessen látni rossz fogait, felengedte, többé nem beszélt sietősen, hanem mintha maga is élvezné a szavait, mielőtt kimondta őket, megforgatta a nyelve hegyén:

– Tanulták a képzőben, hogy mit írt Moreau a kábítószeres részegségről?

– Nem.

– „Úgy tűnik, mintha a nap besütne az ember agyába és megvilágítaná a gondolatait, nem bántják többé a múlt helyre nem hozható hibái és meg nem bosszult sérelmei, az élet egy pillanatra elegendő célnak látszik ahhoz, hogy éljünk.”

– Más cél nincs?

– Mi volna?

A könyvtárban új tekercset tettek fel a magnóra, a tánczene felerősödött, Englisch az elválasztófalra mutatott:

– Vagy az. Vagy amit maga választott: reactiv psychosis, lelki zsírpárnahizlalás.

Végignézte Zsófiát.

– Ami sajnos kezd átterjedni a fizikumra is. Miért nem tesz ellene valamit?

– Mit tegyek?

– Ajánlom, hogy engedje be magához Vedlik doktort. Úgyis ott áll egész éjszaka a pavilon előtt, és könyörög magának.

– Honnan tudja?

– Amikor elfogyott a cigarettája, mindig feljön hozzám, cigarettát kér és tippeket, hogy mit suttogjon be magának a kulcslyukon. Ha véletlenül valami szellemességet mond, kéretik az én számlámra írni. Tényleg, Zsófia, miért nem engedi be? A nemi élet a létező legjobb hasizomgyakorlat, garantáltan megvéd az elhízástól.

Zsófia nem válaszolt, Englisch felemelte a kezét, és gúnyos hangon folytatta:

– Tudom, magának titkos, régi szerelme van, ott őrzi a fényképét minden könyvben, amit olvas. Miért nem megy el őhozzá?

– Már mondtam, hogy megnősült, évek óta nem is láttam.

– A fegyverek és a közeli halál jelenléte más távlatot ad a szerelemnek, ez a háború és forradalmak egyetlen pozitív vonása. Az anyagi értékek devalválódnak, hiszen egyik pillanatról a másikra elpusztulhatnak, az érzelmi élet felszabadul a nyomásuk alól, a kapcsolatok éppoly természetesek lesznek, mint a vademberek között. Akár a haldokló tífuszbeteg, utolsó menedékként mindenki a nemi szervébe kapaszkodik. Mostanában különb dolgok is újrakezdődnek, miért pont a maga ügye volna kivétel?

Az orvoson kezdett elhatalmasodni a részegség, mondatainak lendülete megtört, lehajtott fejjel mormogott maga elé:

– Micsoda szégyen, micsoda nyomor, hogy másokat ajánlok magának, Zsófia. Magam helyett. Lassan vesztettem el magát, Zsófia, a fogaim zománcával együtt, még mielőtt megismertem volna. Emlékszem sarkokra, ahol nem kellett volna befordulnom, öt-tíz percekre, amiket ki kellett volna bírnom egyedül. Volt egyszer egy kulcsom egy lakáshoz, bedobtam a csatornába, de utána egy másikat kértem a nőtől. Milyen tetű olcsón adjuk el a megváltást. Most pedig ne szóljon hozzám, fáj a fejem és szédülök. Valamit valamiért.

Englisch végigdőlt a heverőn, csak a feje rándulásából látszott, hogy hullámokban fut végig rajta a fájdalom. Arcát a heverőt borító lepedőre fektette, és többé nem nézett fel. Zsófia azt hitte, hogy elaludt, de amikor be akarta takarni egy pokróccal, Englisch keze megmozdult és nemet intett, Zsófia visszaült az asztal mellé.

Elővette a továbbképző tanfolyam litografált jegyzetét, bár sohasem gondolt arra, hogy más legyen, mint ápolónő, diplomája megszerzése után is folyton tanult. Ez kötötte le a szabad idejét, szorongva gondolt rá, hogy mihez kezd majd az estéivel, ha véget ért a tanfolyam, de a vezető megnyugtatta: demonstrátorként dolgozhat majd az előadók mellett. Úgy tervezte, ma este a kórházak gazdasági ügyvitelének előírásait veszi át, de gondolatai szertefutottak.

Englischre nézett, mikor látta, hogy a főorvos alszik, a jegyzet közepéből egy fényképet vett elő: egy fiatal, de magas homlokú, energikus férfit ábrázolt, Vajna Istvánt, Zsófia első és egyetlen szerelmét. Ez az egy kép maradt meg róla, mindig odatette az anyag végére, amit aznap el akart végezni, addig, ha fájt is a szeme, mindig elolvasta, hogy megláthassa Vajna arcát.

Máskor órákig el tudta nézni ezt a fényképet, ha egyedül volt, néha beszélt is hozzá, most azonban elrontotta hangulatát, hogy Englisch gúnyolódott rajta. Mintha a kép elvesztette volna titkos hatóerejének egy részét, Zsófia most vette észre először a fényes mázba belevágódó finom törésvonalakat, melyek a sarkok felé már nyílt repedéssé váltak. A képet visszatette a jegyzet közepébe és megpróbálta figyelmét a tananyagra összpontosítani.

Valamivel később, hogy kint az utcán a lámpák elhalványodása éjfelet jelzett, Zsófiának úgy tűnt, egy autó halad el a klinika előtt. Mivel csak rövid ideig hallotta, aztán hirtelen abbamaradt, azt képzelte: az álmossága csalta meg, végigdörzsölte az arcát, majd szórakozott mozdulattal rendet rakott maga előtt az íróasztalon.

Az asztal egyik kulcsra zárható fiókjában tartotta néhány személyes holmiját, melyet olykor elő szokott venni, és nézegetett. Most is kirakta maga elé anyja egykori dísztollszárát, a végében négy kis nagyítóüveg alatt Maria Zell nevezetességeit lehetett látni. Egy számtalan mintával teleszőtt parasztkendőt összehajtogatott a vasalt élek mentén, az egyik sarkán kifoszlott a varrás, tűt keresett elő, hogy megöltse. Szeptemberben, amikor odahaza járt, megígérte a húga kislányának, hogy karácsonyra neki adja a tollszárat és a kendőt, azóta mindig úgy vette a kezébe, hogy búcsúzott tőle. Eltűnődött, hogy lassan elfogynak körülötte a tárgyak, melyeket szeretett, és semmi sem kerül a helyükre. Arra rezzent fel, hogy váratlanul kivágódik az ügyeleti szoba ajtaja.

Először a klinikai portás jött be, vállán átvetette egy sebesült katona karját. A katonát állon találta egy sorozat, feje tehetetlenül ingott, köpenyének gallérját az alvadt vér hozzátapasztotta a bőréhez. Letépett parolinja helyén csak néhány kiálló zöld cérnaszál és egy keskeny kék posztócsík maradt a szöveten, ez elárulta, hogy azok közé az államvédelmis katonák közé tartozik, akik elhagyott hegyi víkendházakban, feltört ajtajú garázsokban bujkáltak, és a fán maradt vagy vesszőkosarakban hagyott gyümölcsökből éltek, ők próbáltak meg kitörni a Városmajor felé.

A klinika személyzete már napokkal ezelőtt utasítást kapott, hogy ávóst nem részesíthet kezelésben, Zsófia nem értette, miért hozta be a portás mégis a katonát. Magyarázatként egy férfi jelent meg mögöttük, aki bal kezében pisztolyt tartott.

Helyenként kifakult, helyenként megsötétedett feles viharkabátján sehol sem látszott vérfolt, mégis sokkal többet hozott magával az elkeseredett és kíméletlen harcok levegőjéből, mint a sebesült katona. Arcát a sötét borosta tövében olajfoltok és sűrű füst kormos nyomai borították. A szeme vérben állt, szemhéja gyakran megrebbent, próbálta benedvesíteni a száraz és égő szemgolyót, Zsófia látta rajta, hogy legalább négy-öt napja nem aludt. Bár eső már rég nem esett, bakancsára hajtott vastag harisnyáján mégis sárfoltok száradtak, és ahogy Zsófia végignézte, vérnyomokat is vett észre rajta: nadrágszárán oldalt átütött a vér.

A férfi mély, rekedt hangon megszólalt:

– Hol van az orvos?

Felemelte a pisztolyt, és megismételte a kérdést:

– Hol van az orvos?

Englisch feltámaszkodott a heverőn, oldalt megmaradt haja előrehullott az arcába:

– Üdvözlöm, Pimpernel, már vártam.

– Honnan tudta, hogy jövök?

– Megéreztem.

– Nem érdekelnek az érzései. Keljen fel.

– Reménytelen. Be vagyok rúgva. Maga nem fogja elhinni, de én most duplán látom magát.

A férfi Zsófiára nézett, tőle várta, hogy megerősítse Englisch szavait. Zsófia bólintott.

– Akkor maga fogja bekötözni.

– Ávóst nem szabad.

– Itt van két tanú, hogy kényszerítettem rá.

– Akkor sem.

Az ismeretlen pisztolya csövét bal kezének görcsös mozdulatával a nő felé fordította:

– Akkor meghal. Semmivel sem nagyobb kár magáért, mint érte. Hármat számolok. Egy, kettő…

Zsófia a férfira nézett: szemének rebbenéséből megérezte, hogy három után sem húzná el a pisztoly billentyűjét, csak tehetetlenül tartaná rá a fegyvert. Megsajnálta, odalépett a műszerszekrényhez, gézt, vattát és koffein-injekciót vett ki.

A férfi összehúzott szemmel figyelte minden mozdulatát, mielőtt beadta volna az injekciót, kivette a kezéből és megnézte. A katona fokozatosan magához tért, kihagyó lélegzetvétele szabályossá vált, kinyitotta a szemét. Az ismeretlen egészen közel hajolt az arcához, és lassan, tagoltan megkérdezte:

– Tudsz járni?

– Tudok.

A férfi jobb kezével kihúzta a telefon dugóját, a készüléket a sarokba vágta, úgy, hogy a kagyló összetört. Ez a mozdulat fájdalommal járhatott, mert a kíntól előregörnyedt, és fegyveres kezét a jobb vállához szorította, de rögtön kiegyenesedett, végigmérte a portást, Englischt, végül Zsófiának intett:

– Maga velünk jön. Ha nem történik semmi, a kaputól visszajöhet. Menjen előre.

Amerre elhaladtak, a cipősarkok ütemes koppanására kinéztek az éjszakás ápolónők, mikor meglátták a fegyveres férfit, visszahúzódtak a kórtermekbe, és kulcsra zárták belülről az ajtót. Zsófia hallotta, hogy a katona káromkodik a fogai között.

Lent a kapu előtt egy ósdi típusú, kétajtós Opel Olympia állt (ennek zaját hallotta Zsófia félálomban), hűtőjére egy nemzetiszínű zászlót drótoztak, oldalain keresztül-kasul rajtahagyták nyomaikat a lövedékek, mint ahogy a próbára felvett ruhán ottmarad a szabó szaggatott krétajelzése. Az ismeretlen óvatosan a katona vállára tette a kezét:

– Tudsz vezetni?

– Tudok.

– Ülj be. Vigyázz: a motor szét van lőve, könnyen bedöglik.

– Te nem jössz

– Nem. Vigyázok, hogy ne mehessenek rögtön utánad.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és benyomta az önindítót, hogy ettől a fáradtságtól is megkímélje a sebesültet, majd mikor az autó elindult, csendesen utánaszólt:

– Hagyd ott valahol a kocsit. Túl sokan ismerik.

Az autó eltűnt a fordulóban, a férfi leült a kapu melletti félkör alakú benyíló kőpadjára, ahova látogatási napokon az alkalmi virágárusok szokták kirakni cserép és bádog köcsögjeiket. Bár mióta a harcok kitörtek, többé nem jöttek el áruikkal, a benyíló sötét sarkában még ott maradt néhány derékba tört, elszáradt szegfű. Az ismeretlen nekitámasztotta tarkóját a falnak, hogy feladatát elvégezte, merev arcából eltűnt a feszültség, pisztolyát letette maga mellé és intett:

– Rendes volt magától, hogy mégis adott injekciót. Visszamehet.

Zsófia felvett a kőpadról egy száraz szegfűt, és zavartan forgatta:

– És maga?

– Pihenek egy kicsit, aztán megyek tovább.

Lehunyta a szemét, teli szájjal vette a levegőt, és elaludt. Zsófia tehetetlenül nézte, hátrafordult, mintha a klinika felől várna segítséget. A kórtermek sötét ablakain lebegtek a függönyök az ajtónyitásoktól, tudta, hogy az ápolónők összegyűlnek a folyosón, és valamelyikük bejelenti az orvosoknak, hogy mi történt. Megrázta az alvó férfi vállát, az csak sokára nyitotta ki a szemét, majd újból behunyta:

– Mi van?

– Menjen el. Idehívják a felkelőket.

– Jó. Elmegyek.

A férfi felkelt és imbolyogva elindult, de néhány lépés után nekidöntötte a fejét a vörös téglakerítésnek. Zsófia utánament, megállt mögötte:

– Hova megy?

– Nem érdekes. Van hová.

– Hová?

– Nem tudom.

Még mindig behunyt szemmel, bizonytalanul előremutatott, keze a mozdulattól merev eséssel lehullott a törzs mellé.

– Hány óra van?

– Negyed kettő.

– Negyed kettő? Akkor elkéstem.

– Honnan?

– Egy helyet meg lehetett volna próbálni. Mindegy. Negyed kettő.

– Menjen fel az utcán, ha ott elfordul, balra a bokrok között el tud bújni.

A férfi nem mozdult, vacogni kezdett, Zsófia hozzáértette a homlokához a kezét:

– Istenem, maga lázas.

A férfi összeszedte magát és elindult, a nővér ment mögötte.

– Hová megy?

Ráfogta a pisztolyát:

– Menjen vissza a kórházba. Nem fogja rám hozni őket.

Közeledő teherautó zaja hallatszott. A férfi kutatóan körülnézett, aztán megértve, hogy a menekülés most már reménytelen, leeresztette a fegyverét, kiugratta a tölténytárat, és megszámolta a töltényeket. Zsófia csöndesen mondta:

– Menjen előre, forduljon be a sarkon, a falban lesz egy kis vaskapu. Kinyitom magának.

Anélkül hogy megvárta volna a választ, sarkon fordult, és visszasietett a klinikára. Nem ment be az épületbe, a lépcső előtt megállt, végignézte az ablakokat, úgy látta, sehonnan sem figyelik, átvágott a kerten. A holdfényben világított a földdel feltöltött betonmedence szegélye, lépései elhaltak a sűrű fűben. Útközben az egykori portáspavilon faláról (ahol most ő lakott) leakasztott egy kulcsot, majd a gazzal benőtt, elhanyagolt ösvényen az oldalsó vaskapuhoz sietett.

A kapu előtt senki sem állt, Zsófia azt hitte, hogy az ismeretlen ott maradt a főbejáratnál, vagy pedig másfelé menekült. Kinyitotta a kaput, és a keskeny utca közepére állt, cipőtalpán keresztül is érezte, hogy a vékony útburkolat alatt a csatornában rohanva fut le a szennyvíz. Végignézett az utcán, a férfi most fordult be a sarkon, ujjaival a téglafal rovátkáiba kapaszkodott. Zsófia eléje ment, és a pavilonhoz támogatta.

– Menjen be, zárja magára az ajtót. Nemsokára én is jövök. Most vissza kell mennem a klinikára.

A férfi behúzta maga után a ház ajtaját.

Zsófia vigyázott, hogy semmilyen nyom ne árulja el, merre járt. Újból bezárta a vasajtót, visszaakasztotta a kulcsot a szögre, menet közben lekapkodta harisnyájáról és köpenyének szegélyéről a beakadt bogáncsokat.

Visszakerült a kerítés mellett, hogy úgy tűnjön, mintha a főkapun jött volna be. A feljárati lépcsőnél két fiatal, nemzeti karszalagos fegyveres állt, igazoltatták, majd bekísérték az épületbe, ugyanazon a folyosószakaszon haladtak végig, amerre alig negyedórával azelőtt az ismeretlen férfi támogatta a sebesült katonát. Az ügyeleti szoba előtt megálltak, bentről élénk zsivaj hallatszott ki, az egyik felkelő intett Zsófiának, hogy menjen be, de ő sokáig tétovázott, mielőtt lenyomta volna a kilincset.

Bent a kis szobában nem tartózkodtak fegyveresek, de legalább kilenc orvos vitatkozott ülve vagy beszéd közben fel s alá járkálva, a könyvtárteremben tartott alkalmi mulatságról jöttek át, a szobát már eltöltötte a leheletükből áradó rumszag. Zsófia tekintetével Englischt kereste, de a főorvos fejét a szekrény oldalának döntve aludt.

Zsófia megjelenésére a vitatkozók elhallgattak, a szoba közepén sétálók oldalt húzódtak, és valamennyien az ablak irányába fordultak, onnan várták az események menetének további irányítását. A függöny mellett egy férfi támaszkodott neki a falnak, most előjött a sarokból és belépett a szoba közepén szabadon hagyott, megvilágított térbe, mosolyogva köszönt:

– Jó estét.

Csak egy nemzetiszínű szalag jelezte, vastag, ezüstös szürke, puha anyagú felöltője karján, hogy valószínűleg ő a klinikán tartózkodó felkelő egység parancsnoka, a külseje egyébként nem vallott katonára. Lassú, kicsit hanyag mozdulatai, középen váratlanul megtörő szellemes sasorra, egész magatartása sokkal inkább emlékeztetett egy fölényes állásban levő orvosra vagy egyetemi tanárra. Levette szemüvegét, megdörzsölte a szemét, és biccentett:

– Oncs Gábor vagyok.

Zsófia csak sokára tudta viszonozni a köszönést:

– Jó estét. Nagy Zsófia.

Hogy sikerült megszólalnia, Zsófia elfogódottsága kissé felengedett, de most se mert hosszabban a férfira nézni, csak egyszer-egyszer emelte rá a tekintetét. Oncs feltette a szemüvegét, és rágyújtott, öngyújtója átlátszó falú benzintartályában két apró dobókocka feküdt, megrázta őket, úgy látszik, meg volt elégedve az eredménnyel, mert mosolyogva szippantott a cigarettájából:

– Úgy tudom, nővérke, maga találkozott utoljára az emberünkkel.

Zsófia most, hogy szemtől szembe került a veszéllyel, hirtelen megnyugodott, gátlásai elmúltak, el volt szánva, hogy mindenképpen megvédi magát és a pavilont, a férfi rejtekhelyét. Sokáig gondolkodott, végül is határozatlanul rábólintott Oncs szavaira, belátta, semmiképpen sem tagadhatja le, hogy ő vált el utolsónak a férfitól.

– Mi történt azután, hogy maguk hárman kimentek a klinikáról?

Zsófia életében eddig talán tízszer sem hazudott, most csodálkozva figyelte saját szavait, maga is megdöbbent attól a történettől, amit kitalált:

– A sebesült katona beszállt a kocsiba, a másik pedig, akinél a revolver volt, hátramaradt…

– Miért?

– Nehogy valaki az autó után mehessen. Mikor a kocsi elért a sarokig, rám fogta a fegyvert, és kényszerített, hogy menjek vele, a sarkon ő is beszállt. Aztán én visszajöttem.

Oncs körülnézett a szobában:

– Mi a véleményük: valószínű ez?

Zsófia úgy tett, mintha megsértődne:

– Én nem hazudok.

Oncs megismételte a kérdést:

– Valószínű ez?

– Szerettem volna látni magát, maga nagyon bátor ember, mit csinál, mikor pisztolyt fognak magára, hogy kötözzön be egy ávóst? Meg merte volna tagadni úgy, mint Zsófia?

Mindannyian csodálkozva fordultak a hang irányába: Englisch beszélt, jóllehet az éter okozta kábultságból még mindig nem tért magához, fejét nem tudta elmozdítani a szekrény oldalától.

– Ha nem hiszi el nekem, kérdezze meg a portástól.

Englisch sokáig állta Oncs tekintetét, aztán újból behunyta a szemét. Oncs tovább kérdezett:

– És ez mit bizonyít?

– Nincs joga kételkedni abban, amit Zsófia mond.

– Sajnálom, uram, de van jogom.

Eltöprengett, bólintott, nyilvánvalóan nem tartotta érdemesnek kiélezni a helyzetet.

– Rendben van. A nevét nem sikerült megtudnia?

Zsófia nemet intett, Oncs felvette az asztalnál a körlevelet, melyet a motoros küldönc hozott és átfutotta:

– Ebben is csak annyi áll, hogy hol Kiszelyi Antal, hol Pap Gábor, hol Bóné András névre szóló igazolványokat szokott felmutatni. Nem baj, meg fogjuk tudni a valódi nevét is, túl sok nyomot hagy maga után.

Begombolta a kabátját.

– Itt, azt hiszem, végeztem, még a kertben szeretnék körülnézni. Önöknek jó éjszakát kívánok és további jó szórakozást. A nővérke, ha megtenné, hogy elkísér.

Zsófia vigyázott, hogy Oncs és a nyomukba szegődő két fegyveres ne lássa egész testének remegését, de hamarosan kiderült, hogy a felkelők szinte csak a forma kedvéért járták végig a sötét kertet. Egyikük kipróbálta a kis oldalsó vaskaput is, Zsófia magában hálát adott óvatosságának, amiért előzőleg bezárta, semmi jelet sem találtak, mely ellentmondott volna az ő vallomásának, hamarosan visszatértek a főkapuhoz.

Oncs egy intéssel elküldte embereit, mikor azok felmásztak a teherautóra, Zsófiához fordult:

– Kérhetek valamit?

– Tessék.

– Ha közös ismeretlenünk helyében volnék, én mindenképpen visszatérnék erre a klinikára. Ha másért nem, a maga kedvéért.

Zsófia megpróbált mosolyogni:

– Ez bók?

– Igen.

– Köszönöm, de nem hiszem, hogy visszajönne, hiszen tudja, hogy keresik. Lehetetlen.

– Mégis, ebben a lehetetlen esetben felhívna minket telefonon? Magának hiába ígérnék ezért pénzt, nincs is pénzem, de az talán érdekli, hogy közös ismeretlenünknek is hasznára válik, ha találkozna velem. Megígéri?

Zsófia határozatlanul bólintott:

– Igen.

Oncs egy telefonszámot adott át Zsófiának, kezet csókolt, aztán beült a vezetőfülkébe, a sofőr indított, a teherautó hamarosan eltűnt az út hajlatában.

Zsófia visszasietett az ügyeleti szobába, az orvosok már átmentek a könyvtárterembe, átszűrődött a tánczene, csak Englisch aludt itt, fejét még mindig a szekrény oldalának támasztva. Zsófia a gyógyszertárlóhoz lépett, végiggondolta, hogy az ismeretlen férfinak mire lehet szüksége: koffein- és penicillin-injekciót vett ki, hozzá fecskendőt, majd eszébe jutott, hogy nadrágszárát oldalt átütötte a vér, kiemelt egy csomag vattát és gézt is. A gyógyszereket két csomagba pakolta össze, hogy ne nyomják ki feltűnően köpenyének zsebeit, egyiket a zsebkendőjével takarta le, a másikon rajta tartotta a kezét.

Megvárta, amíg a folyosó és a kórtermek környéke elcsendesedik, akkor felkeltette Englischt, bejelentette, hogy a kiállott izgalmaktól rosszul érzi magát, az orvos – úgy, ahogy Zsófia előre is gondolta – pihenni küldte.

Lassú léptekkel indult el, néha megállt és kezét a homlokára szorította – mintegy igazolásként, ha az egyik folyosóra nyíló ajtóból valaki utánanézne – de kiérve az épületből, járása felgyorsult, a fák között már futott, tömött zsebei neki-nekiütődtek a hasának. A hold már csak félig állt ki a hegyek mögül, homályosan fénylett, mintha a másik fele sötét vízben merült volna el. Az ösvény mélyedéseit feltöltötte a homály, Zsófia lába néha mélyre csúszott a sűrű avarban, bokája megrándult, cipőjébe föld szóródott bele a mélyedés pereméről.

A pavilon előtt megállt, kezét a mellére szorította, szeme könnyes lett a rohanástól, és a levegő égette felhevült torkát. Levette zsebkendőjét az orvosságok tetejéről, benyúlt a zsebébe, hogy nem törtek-e össze az ampullák, aztán végigtörölte a homlokát. Hamarosan lehűlt, érezte, hogy egy hideg izzadságcsepp gördül végig a két melle között, felsőtestét igyekezett mereven tartani, hogy a borogatásra emlékeztető blúz ne érjen hozzá.

Néhány mondatot próbált megfogalmazni magában, azt akarta bejelenteni az ismeretlen férfinak, hogy szívesen segített neki, most is bekötözi, de azonnal menjen, és többé ne is térjen vissza, mert nem akar börtönbe kerülni miatta. Végigsimította homlokába hulló, átnedvesedett haját, és fellépett a pavilonhoz vezető három lépcsőfokon.

A kulcs nem fordult a zárban, próbaképpen lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. Bent a szobában semmilyen zaj vagy mozgás nem törte meg a csendet, Zsófia bizonytalanul beleszólt a sötétbe:

– Van itt valaki?

A kérdésre senki sem válaszolt, Zsófia bezárta maga mögött az ajtót és felgyújtotta a lámpát. Csak a szőnyeg felhajtott sarka, az asztal közepére tett kulcs és a nehéz földszag emlékeztetett arra, hogy valaki járt itt. Kint a kert fölött már elhalványodott a hold, ahol a felhők egymásba értek, a réseken átderengett a szürke világosság. Zsófia lenyomta a fém asztali naptár karját, csendes kattanással a 27-es szám ugrott a 26-os helyére.

Felvette a pizsamáját, megágyazott, de nem feküdt le, hanyatt dőlt apja régi bőrfoteljében, melynek karján rajtahagyta a rávarrott ezüst hamutartóját, jóllehet senki sem járt hozzá látogatóba, ő maga pedig nem dohányzott. Betakarta magát a paplannal és találomra benyúlt a könyvek közé: a Peer Gynt akadt a kezébe, melyet Englisch ajándékozott neki még az elmúlt év karácsonyán. Olvasott egypár sort, aztán összehajtotta a könyvet, a mellére fektette, és lehunyta a szemét.

Emlékezett rá, hogy gyerekkorában, mikor nagyanyja eljött hozzájuk, színházba vitte őt, éppen a Peer Gyntöt játszották. Fent a színpadon egy öreg asszony állt, és sírós hangon kérdezte valakitől:

– „Peer Gynt ki volt?”

Zsófia most újból hallotta ezt a hangot, csak a szája mozgásával utána mondta:

– „Peer Gynt ki volt?”

Aztán oldalt fektette a fejét, érezte a hamutartó biztonságos szivarszagát, még hallotta, hogy a kertész krákogva nekiindul seprűjével a sétányoknak, teste lassan átmelegedett, és elaludt.

Kint a pavilon előtt már sötétedett, mikor Zsófia felébredt, és az asztalon álló órára nézett: a kerek számlapot a világító mutatók hosszában pontosan kettéosztották, hat óra volt, több mint egy fél napot átaludt. Olyan csend vette körül – csak a feltámadó szél vert néha száraz leveleket az ablak üvegéhez –, hogy arra gondolt, vasárnap van. Nem kelt fel rögtön, kétoldalt begyűrte a paplant a háta mögé, és kinyújtózkodott, a karosszék erre a mozdulatra rugózni kezdett, Zsófia a pizsamán keresztül is érezte, hogy a vastag, sima bőr átmelegedett alatta.

Távolról, talán a Duna túlsó partjáról, tompa ágyúdörgések hallatszottak, Zsófia felült a karosszékben és a fésűjéért nyúlt. Eszébe jutott, hogy nem vasárnap van, hanem szombat, ötödik napja folynak a harcok. Mivel éjszaka korábban otthagyta az ügyeletet, nem tudta biztosan, hogy a másik vezető nővér, akinek reggel le kellett volna váltania őt, bejött-e? Elhatározta, hogy megnézi.

Felöltözködött, megágyazott, kinyitotta az ablakot, a függönyöket összehúzta rajta, hogy a szél ne fújja be a port. Bezárta maga után az ajtót, egy pillantást vetett a kulcstáblára, először azt hitte, az ismeretlen magával vitte a pavilon hiányzó kulcsát, de eszébe jutott, hogy letette az asztalra. Hátrasimította a haját a füle mellett, és lement a lépcsőn.

A másik vezető nővérrel már a földszinten találkozott, kolléganője bejött rendes időben, így Zsófiának nem kellett helyette végigjárni a kórtermeket. Az ebédről viszont lekésett. A konyhaszemélyzettől nem akart szívességet kérni, attól tartott, ez, ha kismértékben is, de tovább lazítaná az amúgy is felbomló kórházi fegyelmet, úgy gondolta, inkább a büfében vesz valami ennivalót.

Sietve vágott át a folyosókon, nem emlékezett pontosan: hánykor zár a büfé, még nyitva találta, bár csak alig egy-két vendég állt a pult előtt. A portás, aki éppen feketekávéját itta, egy gondosan összehajtogatott cédulát adott át neki. Zsófia kibontotta:

„Kérem, jöjjön fel hozzám. Englisch.”

Meglepődött. Englisch nem szokott cédulákon üzenetet küldeni. Anélkül hogy ennivalót vásárolt volna, felment az orvos szobájába.

Englisch az ablaknál ült, meghallotta, hogy nyílik az ajtó, intett hátrafelé:

– Üdvözlöm, Zsófia, gyújtsa meg a villanyt.

Csikkekkel teli hamutartót forgatott az asztallapon, a hamutartó neki-nekikoccant egy pohárnak, melyben áttetszően tiszta folyadék állt. Zsófia azt hitte, víz, csak amikor leült az asztal mellé, akkor csapta meg az orrát a pálinkaszag.

– Kóstolja meg.

– Mi ez?

– Szilvórium. Vedlik doktor úr szerencséltetett az előbb, ő hozta. Ha ez nem zavarja különösebben, igyon egy kortyot. Én nem ittam bele.

– Nem kívánom.

– Szeretném, ha inna.

Zsófia ivott egy kortyot, összerázkódott az erős szesztől, és köhögni kezdett, letette a poharat. Englisch mosolyogva hátradőlt, hintázott a szék hátsó lábain.

– Mit szól hozzá, hogy Pimpernel megjelent az éjszaka? Hóna alatt egy haldokló gallussal.

– Mit gondol, miért csinálhatja?

– Nem tudom, milyen okok indították el, de a rágalom képleteit már akkor megfogalmazták ellene, mikor ő talán még meg sem született: „A bátorság nem más, mint a szokásosnál nagyobb adag gyávaság leplezése.” Vagy: „Valaki azért harcol, mert kompenzálni akarja fogyatékosságait, melyek a normális életre különben alkalmatlanná teszik.” Ennek a szimbólummá kidolgozott formája a púpos SS-legény. Én nem hiszem, hogy igazuk van.

– Miért nem hiszi?

– Először is azért, mert utálom azokat az embereket, akik kidolgozták ezeket a magyarázatokat. Kényelemből vagy gyávaságból lemondtak a világ valódi megértéséről, csak annyit hajlandók felfogni a jelenségekből, amennyi igazolja az életüket. Az ízlés egyébként is önvédelmi kategória.

– Magánál is?

– Általában nálam is, de ebben az egyben nem. Bármilyen lelki nyomorban élek, ott még nem tartok, hogy képmutatásnak tartsam mások erényeit, csak azért, mert belőlem hiányzanak. Akadhatnak emberek, akik olyan tisztán halnak meg, amilyen tisztán másnak megszületni sem sikerül. Másodszor…

Eltűnődött:

– … ezt maga nem biztos, hogy megérti, pedig ez a fontosabb. Hogy magyarázzam? A cselekvés valahogy ellentétben áll az emberi társadalom egész felépítésével, az élet folyamatos, alacsony feszültségű keringésében minden cselekvés szabálytalan, őrültségnek tűnik, és lehet, hogy valóban a lélek pillanatnyi rövidzárlatából származik. Viszont az az igazság, hogy a legkisebb pozitív társadalmi cselekvés is többet ér, mint egy könyvtár társadalomelmélet. Minél hatalmasabb erő ellen harcol az illető, annál magasabb számmal szorozza be a történelem önmagában lehet, hogy teljesen jelentéktelen tettét. Ezt nekem elhiheti, Zsófia, mert bennem még sohasem volt bátorság szembeszállni semmi hasonlóval, tehát a kérdésnek mintegy szakértője vagyok.

Hosszú, nyugodt pillantást vetett Zsófiára, úgyhogy a lány zavarában kocogni kezdett az asztal üveglapján.

– Ezt a férfit gönnolnám magának Zsófia.

– Nekem? Miért?

– Kellően izgága ahhoz, hogy megakadályozza magán a lelki zsírpárnák terjedését. Talán még a testiekét is. Különben azt hittem, hogy az éjszakát magánál töltötte.

– Honnan veszi?

– Maga nem volt rosszul, amikor elkéredzkedett tőlem, akkor viszont hova ment?

– Ideges voltam, szerettem volna pihenni.

– Reggel jelentette a másik vezető nővér, hogy hiányzik három ampulla és egy fecskendő a szekrényből.

– Egy ampullát beadtam az ávósnak.

– De hová lett a másik kettő? Azt fölösleges mondanom, hogy magamra vállaltam. Mondom, azt hittem, hogy magánál volt az éjszaka, de később beláttam, hogy tévedtem. Ugyanis Pimpernel meghalt.

Nem nézett Zsófiára, egymás után húzta végig a gyufaszálakat a doboz oldalán, lassan és füstölögve égtek.

– Ezek az én fáklyáim érte.

– Hogy halt meg?

– A portás látta reggel itt lent a Petőfi-orom aljában. Szénné égett. Oltott mésszel öntötték le. Ha meggondolom, nem is csúnya halál.

Zsófia kezét az arcára szorította, Englisch sajnálkozó mozdulatot tett:

– Tudom, Zsófia, hogy fáj, de gondoljon arra: valójában alig ismerte. Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik az arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját. Ezeknek ne ugorjon be, Zsófia.

– Értem – mondta Zsófia –, csak arra olyan rossz gondolni, hogy az arcát is leöntötték mésszel.

Hosszú ideig ültek egymás mellett, Englisch sorra dobálta be a hamutartóba a leégett gyufaszálakat. Zsófia mereven nézte, mikor a gyufaszálak elfogytak, felkelt:

– Elmehetek?

– Kérem. Mást nem akartam mondani. Talán ezt sem kellett volna.

Zsófia mintha megfeledkezett volna arról, hogy ennivalót akart vásárolni a büfében, egyenesen hazament. A szoba már teljesen kihűlt, mégsem zárta be az ablakot, összefonta karjait a mellén és fel-alá járkált a középen álló asztal mellett.

Úgy rémlett neki, még napokkal ezelőtt meg akart keresni valamit a holmijai között, már nem emlékezett rá, mit, de bizakodott, hogy keresés közben majd eszébe jut. Kipakolta a szekrényt és az asztal fiókjait, minden egyes darabot a kezébe vett és sokáig nézett. A szekrényben már elveszettnek hitt apró zsebkendőre akadt rá, a könyvek között nagyanyja régi, német nyelvű karácsonyi üdvözlőlapjaira, de egyik sem oldotta fel szorongását, hogy elfelejt valamit.

Csak egyszer szakította félbe a monoton keresést, mikor a könyvespolcot borító csipkézett papír alatt megtalálta Vajna István egyik elveszettnek hitt, régi fényképét, máskor sokáig nézegette volna, de most csak egy türelmetlen pillantást vetett rá, és becsúsztatta egy üres fényképtartóba.

Átnézte levetett ruháit. Mikor a köpenyéig jutott, meglepődött, hogy mennyire ki vannak tömve a zsebei, már elfelejtette, mit rakott belé, sorra kitette az asztalra az ampullákat, a fecskendőt, a vattát, a gézt, a zsebe alján megtalálta az elszáradt szegfűt, melyet tegnap este az ismeretlen férfival beszélgetve forgatott az ujjai között.

Lefeküdt a bontatlan ágyra, könnyei átmelegítették arca alatt a vékony ágyterítőt. Próbálta kitalálni, milyen körülmények között éghetett el a férfi teste. Arról nem hallott, hogy a harcok során valahol is lángszórót használtak volna, a puskalövések és a géppisztolysorozatok viszont általában még a ruha anyagát sem gyújtották meg, csak úgy történhetett, hogy valami zárt helyre szorították be őt, ahol a gyújtogatás vagy robbanás folytán tűz keletkezett.

Felült, nedves és hideg arcát két tenyerébe fogta. Hová vehette be magát az ismeretlen férfi üldözői elől a Petőfi-orom alján, ahol a portás látta a holttestet? Magánlakásba aligha fogadták be, ha mégis befogadták volna, valószínűleg meg sem találják az összeégett lakásban, s ha meg is találják, nem vette volna senki azt a fáradságot, hogy kivigye az utcára. A kis erdei autóbuszmegálló-épületek vasból és üveglapokból állnak, nem foghatnak tüzet, a Petőfi-orom alján más zárt keretekről, ahol tűz törhetett ki, Zsófia nem tudott.

Hátha egy autóban érték utol? Ez látszott a legvalószínűbbnek, hiszen a motor felrobbanása valóban elégetheti az autó – lehet, hogy különben is sebesült, menekülésre képtelen – utasát. De miért hitte a portás, hogy éppen a klinika éjszakai látogatójának holtteste fekszik ott, hiszen amikor ő látta, már vastag mészréteg borította nemcsak a ruháját, de az arcát is, egyetlen jellemző vonást sem lehetett felismerni rajta.

Csak azért gondolhatta – jutott eszébe Zsófiának –, mert nem az utast, hanem az autót ismerte fel bizonyos jelekből, vagy típusáról vagy formájáról, esetleg épen maradt számtáblájáról. Viszont a kocsiban nem a férfi ült, hanem az ávós katona, akit kezelésre hozott be a klinikára, miért hitte mégis a portás azt, hogy a férfi égett bent a kocsiban?

Zsófia az ágyterítő rojtjait az ujja köré csavarta, és úgy meghúzta, hogy mély, fájdalmas árkokat vágtak a bőrébe, de nem is érezte a fájdalmat. Nemcsak az eszével, hanem szinte egész testével kereste a feleletet. Hirtelen átvillant rajta: a portás nem tudhatta, hogy a férfi a kezelés után nem ült vissza a kocsiba, mert a portás az ügyeleti szobában maradt, a továbbiakról csak az ő vallomásából értesülhetett, ő pedig azt mondta a felkelőknek, hogy az ávós katona a következő sarkon bevárta a férfit az autóval.

Nem mert hinni a következtetéseiben, remegő lábakkal felkelt, magára kapta a kabátját, és átszaladt a főépületbe. A portást nem találta meg a lépcső melletti fülkében, nyolc órakor bezárta a kaput és lement az alagsori kultúrterembe filmet nézni. Bár a műsort a harcok kitörése óta nem cserélték – a küldönc, aki kerek fémdobozban az új filmeket szokta hozni, nem jelentkezett –, legalább negyedszer vetítették ugyanazt az olasz vígjátékot, mégis megtelt a kultúrterem, Zsófia a tömegben csak ölében tartott, sildes sapkájáról ismerte fel a portást.

Kihívta a folyosóra és kikérdezte. Kiderült: csak messziről látta a kocsit – melyet valóban típusáról ismert fel –, még azt sem tudta megállapítani, hogy egy vagy két mésszel leöntött halott ül az elgörbült kormánykerék mellett. Zsófia egy tízforintost adott neki, és visszaengedte a terembe.

Mikor belépett a pavilonba, összeborzongott, csak most érezte meg, mennyire kihűlt a szoba. Fogta a mázas, virágokkal díszített szeneskannát, és tüzelőt hozott a pavilon mögé épített sufniból. Begyújtott, ahogy a kályhacső átmelegedett, és nem szállt többé a füst, becsukta az ablakot. A szobában már korábban rendet rakott, most csak az ágyneműt igazította meg, melyet összenyomott, mikor belevetette magát, és teríteni kezdett.

A szekrény legalsó polcán molyoktól védő olajfacsokrok között, egy vászonlepedőbe pakolva tartotta anyjától örökölt asztalnemű garnitúráját, Zsófia talán már az ötödik nemzedék volt, melyet ezek a kéziszőttesek kiszolgáltak. Mióta beköltözött a pavilonba, még egyszer sem nyitotta ki a portól védő fehér vászonlepedőre kötött bogot, most vett ki először egy abroszt és két szalvétát.

A súlyzóval szabályozható lámpát egész alacsonyra engedte le, a villogó fehér terítőt világította meg, a szoba sarkai körben homályban maradtak, csak ha a lámpa ernyője meglibbent, Zsófia mozdulataitól vagy kontyának érintésétől, akkor vetődött fény az ezüsttel díszített almazöld falra. Tenyerével megpróbálta elsimítani a terítőn a hajtogatástól támadt árkokat – nem sikerült, hogy eltakarja, rájuk tette a szalvétákat.

A komódszerű kis szekrényhez lépett, ide szokta elrakosgatni az élelmiszereket – néhány tej- és húskonzervet, melyet a vöröskeresztes csomagokból kapott, egy üveg évek óta megőrzött eperlekvárt, teteje már megkeményedett és cukorrá vált, ahogy letette az asztalra, a vastag szilárd réteg alatt a lekvár még folyékonyan maradt levében megbarnult egész eprek mozdultak meg, mint kirakati akváriumokban alvó halak, ha valaki megkocogtatja rájuk az üveget. Sajnálta, hogy elfelejtett kenyeret venni a büfében, csak egy asztalkendőbe csavart, morzsálódó fél kalácsot talált a fiók sarkában.

Még egyszer végignézett a szobán, mindent rendben talált, átment a függönnyel eltakart kis benyílóba, kezet mosott, mikor meghallotta, hogy a pavilon előtt megroppannak a száraz levelek. Visszaakasztotta a törülközőt a fémkarra, hátrasimította a haját a füle mellett, és az ajtóhoz lépett.

Az ismeretlen férfi lent állt a legalsó lépcsőfokon, homlokával a falnak támaszkodott. Feje előrehajolt, háta megfeszült, mintha tovább akarna menni, de nem volna ereje hozzá. Az ajtó nyitódására felnézett:

– Jó estét.

– Jó estét – mondta Zsófia, és borzongva összefogta magán a ruhát –, beengedték?

A férfi nem válaszolt, újból lehajtotta a fejét. Zsófia a kis vasajtó felé nézett: néhány vonásnyira tárva volt, az ismeretlen nyilvánvalóan álkulccsal, talán meglapított vastag dróttal nyitotta ki.

– Nem jönne fel?

– Nem tudok.

Zsófia lement érte, átnyúlt a hóna alatt, tenyerével megérezte a kiugró, sovány csontokat. A férfinak fájdalmat okozott a járás, minden lépcsőfokon megállt, és mély lélegzetet vett. Bent a szobában nekitámaszkodott a falnak, és nem jött közelebb, úgy látszik, még a leeresztett lámpa fénye is bántotta a szemét. Végignézett az asztalon:

– Kit vár?

– Senkit. Nem éhes?

– Azt kérdeztem, ki jön?

– Énhozzám soha nem jön senki. Ha kezet akar mosni, ott van a vízcsap a függöny mögött.

Az ismeretlen átment a benyílóba, hallatszott, ahogy lassan, erőlködve kinyitja a csapot:

– Melyik a maga törülközője?

– Mind az enyém.

– Melyikbe töröljem a kezem?

– Amelyikbe akarja.

Zsófia leült az asztal mellé, megigazított egy konzervdobozt, egy kiskanalat, aztán a kezét az ölébe fektette. A férfi előjött a függöny mögül, bent a benyíló tükre előtt vízzel lesimította fekete haját. Újból a falnak támasztotta a fejét, kutatóan nézte Zsófiát, de nem tudta sokáig nyitva tartani vérben álló szemeit, szempillái meg-megrebbentek.

– Üljön le – mondta Zsófia és a szekrényhez lépett. Mintha valami dolga akadt volna ott, matatni kezdett a polcokon, nem akarta zavarni az ismeretlent az evésben. Mire visszafordult, a férfi már letette a kést, és a villát, merev felsőtesttel ült a széken.

– Ugye, milyen különös egy vacsora kenyér nélkül?

A férfi hallgatott.

– Tegnap hová ment?

– Egy garázsba. Ismertem a vezetőjét.

– Nála maradt?

– Tegnap reggel elvitték. Köszönöm.

– Mit köszön?

– A vacsorát.

– Nincs mit.

– Csak a hold, a hold lemenne már.

Zsófia nem értette, miért mondja ezt, kinézett a függöny résein: a felhők eltakarták az eget. Megértette, hogy a férfi a láztól félrebeszél, de úgy tett, mintha nem venné észre.

– Miért fél a holdtól?

– Túl világos van. Szereznem kell egy autót, át kell mennem Pestre.

– Muszáj most?

– Ott vannak a sarkon a fal mellett. Hátha még él köztük valaki.

– De hiszen járni sem tud.

– Engedjen el.

Kirántotta karját Zsófia szorításából, és elindult. Néhány lépés után megingott, ha Zsófia nem fogja fel, végigvágódott volna a padlón. Szemhéjai fennakadtak, óriásira megnőtt szeme fehérje kifordult, elvesztette az eszméletét, magával tehetetlen testét Zsófia a nagy bőr karosszékbe emelte.

Előkereste a szekrény fiókjából a még tegnap magával hozott injekciókat, kibontotta a férfi viharkabátjának az övét, és óvatos mozdulatokkal levette róla. A viharkabát alatt zakót nem viselt, mintha sietősen kapkodva vagy menekülés közben öltözött volna fel. Mikor az ingét gombolta ki, a férfi keze tiltakozóan megrebbent – magához tért egy pillanatra, vagy szemérmessége átütött még az öntudatlanságon is –, de aztán keze koppanva leesett a bőrszék karfájára.

Az ing alatt megszürkült, áporodott kötések borították a testét, a férfi saját maga rakta fel őket vagy valamilyen alkalmi ápoló, mert a hevenyészett kötések beleragadtak a sebekbe. Zsófia vizet melegített a kályhán, és leáztatta a vérfoltos gézeket és rongyokat. Jobb vállán egy géppisztolysorozat vágott át – Zsófia most értette meg, hogy a férfi miért a bal kezében tartotta a fegyvert –, és nem maradt a bőrén egy tenyérnyi hely sem, ahol ne látszott volna ütődések vagy karcolások fekete nyoma. Kitisztította a sebeit, és bekente kenőccsel, majd bal kezével kicsit előredöntötte a felsőtestét, másik kezével gézt tekert a férfi jobb vállára.

A férfi idegeinek feszültsége csak lassan engedett fel. Fölkelt a karosszékből, és elindult az ajtó felé, birkózni kellett vele, hogy ne menjen ki meztelen felsőtesttel a pavilon elé. Karjaiban alig volt erő, Zsófia le tudta szorítani kezeit a teste mellé, a férfi elharapott szavakkal könyörgött neki, hogy engedje el. Majd lehorgasztott fejjel állva elaludt, hagyta, hogy visszavezessék a székhez, de néhány perc múlva felriadt, bekötözött jobb vállának dőlve újból és újból felemelkedett. Nekirugaszkodásainak lendülete egyre csökkent, csak valamilyen öntudatlan elszántság vitte előre. Zsófia úgy érezte, egy géppel vagy motorral harcol, melynek lendítőkereke lassan leáll, de azért nem mozdult a férfi mellől. Mikor hatni kezdtek az injekciók, az arca megnyugodott, Zsófia csak akkor ült le a kályha mellé.

Cipője orrával egy papírba rúgott bele, felemelte a padlóról és megnézte. Csak az aláírt nevekből találta ki, hogy az újságból kivágott képek Rajkot, Pálffyt, Szőnyit és Szalait ábrázolják, Zsófia különben nem sokat tudott róluk, a képekre emlékezett, temetésük napján hozták az újságok, fent az első oldal jobb sarkában.

Akkor a temetés idején kihaltak az utcák a klinika körül, a házak nyitott ablakain kihallatszott a felerősített rádiók hangja – melyek mintha egyetlen készülék sokszorosan visszaverődő visszhangjai lettek volna –, mint néhány évvel azelőtt a nagy futballmérkőzések idején. Zsófia egy ablakban könyökölt, hallgatta a közvetítést (úgy rémlett neki: a bemondó valódi hangjánál jóval mélyebb fekvésben beszélt), mikor lent az elhagyott utcán egy botra támaszkodó öregember ment fölfelé a hegyek közé. Kenyeret és kockacukrot evett, mint az öreg munkások, akiket Zsófia gyerekkorában látott kijönni a vidéki város fonodájának kapuján, fürkészve nézett körül, mintha a rádiók hangszórói őt fenyegetnék. Tartása és a szegényes csomag, melyet a kezében hozott, jelezte, hogy korát és erejét meghaladó harcokra készül, majd eltűnt a fák között, melyek fölött hol kisütött a nap, hol széltépte szürke felhők takarták el az eget. Zsófiának a hegyekbe tartó öreg férfiról apjának egy régi mondása jutott az eszébe: „A hegy a harcosok örök menedéke, a földet, ha lapos volna, elborítaná a zsarnokság.”

A fényképet úgy hajtogatták össze, hogy Rajk arca került legfelülre, a viharkabát zsebéből csúszhatott ki. Zsófia eltűnődött, melyikből, aztán találomra becsúsztatta a belső zsebbe, ahol az irattárcát sejtette.

Visszaült a kályha mellé, didergett, átkarolta a kályha langyos, kék zománcát. Az egész éjszakát így töltötte el, félálomban, ha blúzán keresztül hűlni érezte a kályhát, becsukott szemmel rárakott egy-két lapát szenet. Időnként elfelejtette, hogy rajta kívül más is tartózkodik a szobában, felriadt az idegen lélegzetvételre. Meglátva a férfit, eszébe jutott, hogy mi is történt voltaképpen, felsóhajtott, visszasimította a haját a füle mellett, felkelt és megigazította a bőr karosszéken a pokrócot. A férfi csikorgatta a fogait, mintha álmában is tovább küszködne valamivel.

Még öt óra sem lehetett, mikor Zsófia arra ébredt, hogy megcsikordultak a karosszék rugói. Az ismeretlen férfi felkelt, úgy látszik, nem akarta, hogy észrevegye a készülődését, mert óvatos mozdulatokkal öltözött fel. Ha a jobb vállába belenyilallt a fájdalom, mélyen, kapkodva szedte a levegőt. Átment a szobán, Zsófia csak akkor szólt utána, mikor az ajtóhoz ért:

– Ha akarja, vigye el a külső kapu kulcsát.

A férfi nem lepődött meg, hogy Zsófiát ébren találja, megállt, és homlokát nekitámasztotta az ajtó függönyének.

– Nem kell. Nem jövök vissza többé.

Zsófia nem szólt, a férfi hozzátette:

– Ne higgye azt, hogy szükségem van magára. Senkire és semmire nincs szükségem.

– Én nem hiszek semmit. Cserélje a vállán a kötést, mert vérmérgezést kaphat. Ha tud, menjen orvoshoz.

A férfi sokáig állt egy helyben, egyszer visszafordult, de csak lehorgasztotta fejét, és elment. Zsófia utánanézett, aztán felöltözködött ő is, át kellett vennie az ügyeletet.

Ezen a vasárnapon (1956. október 28-án) a betegek látogatói a szokott időpontnál jóval korábban érkeztek. Már tizenkét órakor ott ácsorogtak a klinika előtt: nekitámaszkodtak a vaskapunak, vagy az utca túlsó oldalán rakták le kis ételcsomagjaikat a padok kőbakjaira, melyekről október elején leszerelték a deszkákat. Sokan hoztak szőlőt két-három kilós nagy papírzacskókban, jóllehet a szőlő szezonja már elmúlt, és az ára harminc forint fölé emelkedett. Hogy mégis kilószámra hozták, abból Zsófia megértette: lent a városban a pénz értéke fokozatosan csökken.

Zsófia fizetéséből apródonként félrerakott háromezer forintot, hogy karácsonykor ajándékokat vihessen haza szülővárosába és egy új kabátot is akart venni magának. Tudta, otthon megfigyelik majd a ruházatát és megszólják, ha a tavalyi kabátját viseli. Most megfordult a fejében: be kellene vásárolni, hátha a pénz közben végképp elértéktelenedik, de nem érzett kedvet, hogy lemenjen a városba nyitva tartó boltokat keresni, úgy gondolta, ha nem tud venni ajándékokat, egyszerűen nem megy haza, hanem a klinikán tölti a karácsonyt.

Maga is meglepődött, milyen könnyen elhatározta magát, nem érzett lelkifurdalást, sőt örült, hogy megszabadult a hosszú, pletykás otthoni vizitektől, ahol folyton ölelték-csókolták őt, süteménnyel tömték, ugyanakkor titokban sajnálkoztak fölötte, és lenézték, amiért eddig még nem sikerült férjhez mennie. Zsófia inkább azon csodálkozott, hogy eddig miért járt haza karácsonykor, hiszen ezeket a dolgokat már korábban is éppilyen pontosan tudta. Az élet, úgy látszik, egyszerűbb és tisztább lesz – gondolta, és becsukta az ügyeleti szoba ablakát.

A látogatók a szokottnál korábban el is távoztak, hogy még világosban hazaérjenek, fél ötkor, mikor Zsófia átment a klinika konyhájára a vacsorát ellenőrizni, már a takarítónők söpörték össze utánuk a folyosókon hagyott összegyűrt újságpapirost és lehullott morzsákat.

Útközben benyitott egy-egy kórterembe: a tiszta ágyhuzatok és fertőtlenítő szagán keresztül is mindenütt érezni lehetett a szőlő illatát. A betegek megkínálták, Zsófia először nem akarta elfogadni, de aztán mégis kivett egy fürtöt az egyik zacskó tetejéről. Csak egy kis szálat akart venni, de szerteágazó kocsányú, tömött szemű, hatalmas fürt akadt a kezébe, zavarában elpirult, a betegek legnagyobb derültségére, akik nem is engedték, hogy kisebbre cserélje át. A szőlőt papírba takarta és fél nyolckor, váltás után magával vitte.

Útközben Vedlik doktorral találkozott, a fiatal orvos az igazgatói szobából lépett ki. Zsófia köszönt, és el akart menni mellette, de Vedlik szorosan megfogta a karját, Zsófia lehajtotta a fejét, mereven figyelte az orvos mozdulatait. Vedlik sokszor megpróbálta lerohanni, míg az ő kezét műszerek foglalták le, bár csak a válláig ért Zsófiának, s alakjához képest rendkívül erős volt, mielőtt egyetemre került, évekig dolgozott kohó mellett. Zsófia máskor ha kék-zöld foltok árán, de mindig kiszabadította magát Vedlik szorításából, most megtűrte magán a férfi kezét, mert félt, hogy dulakodás közben elejtené a szőlőt. Vedlik lenyelte összegyűlt nyálát és a könyvtárterem ajtaja felé mutatott, amely mögött most kapcsolták be a magnetofont.

– Jöjjön be, szeretnék beszélni magával.

– Beszéljen mással.

– Értse meg, vannak dolgok, amiket csak magával tudok megbeszélni.

– Engedje el a kezemet.

– Maga lenéz engem? Amiért nem vagyok borbélyreklám?

A folyosó végéről kerékzörgés hallatszott, egy ápolónő közeledett az ételszállító kézikocsival. Zsófia otthagyta az orvost, Vedlik megfogta a kilincset, de nem ment be a könyvtárba, Zsófia már a lépcsőknél járt, mikor meghallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

A pavilonban még nem hűlt ki a kályha köpenye, ahogy kinyitotta az ajtót, a huzattól felvöröslött a rostélyon a parázs. Két darab brikettet rakott rá, hátha fa nélkül is meggyullad, aztán rendezgetni kezdett a szobában. Kiszellőztetett, letörölgette a port, melyet, ha a szél szemközt fújt, mindig besodort a pavilonba, megtöltött vízzel egy széles szájú befőttesüveget, és belerakta a szőlőt. Takarítás után meg akarta nézni a tüzet, de közben meghallotta, hogy a brikett lángra lobban, hamarosan érződött is a melege.

Zsófia a bőrfotelbe kuporodott és bekapcsolta a rádiót, csak néhány pillanatig maradt a keresőnyíllal a „Budapest” jelzésen. Kodály „Zrínyi szózatát” énekelte egy férfikórus, de épp egy fölfelé ívelő dallamrész közepén félbeszakították az adást, és közleményt olvastak fel a kormány új személyi összetételéről.

Továbbcsavarta a keresőt, egy ideig két állomás között hagyta, hogy a szelíd hálózati zúgás elfeledtesse vele a megszakított, fölfelé ívelő dallamot, csak aztán keresett másik adást. Akár jobbra, akár balra tekerte azonban a jelzőt, svéd, angol, német, olasz és ismeretlen eredetű szavak közül mindenütt ugyanazok a nevek ugrottak elő, melyek a budapesti rádió közleményében szerepeltek. Zsófia elmosolyodott, olyan hihetetlennek tűnt előtte, hogy a számtalan rádióállomás mind azzal az országgal foglalkozik, amelyhez ez a magányos pavilon, sötét kert és a szemközt alvó klinika is hozzátartozik.

Már kétszer-háromszor végigfutotta az egész skálát, mikor rábukkant egy állomásra, mely Beethoven „Hegedűversenyét” közvetítette. Valamilyen távoli vagy kísérleti adó lehetett, mert a hang erőssége ingadozott, néha teljesen el is hallgatott, ilyenkor Zsófia igazított egy vonásnyit a keresőn.

Az első tétel végén felcsattant a taps, majd a szólista újból hangolt. Zsófia felkelt, a teáskannát teliengedte vízzel, és feltette melegedni a kályhára. A hegedűverseny második tételének közepén szólalt meg a síp a teáskanna csövében, Zsófia teát szórt a sárgaréz szűrőre, ráöntötte a forró vizet, majd feltöltötte a kannát és visszarakta a kályhára. Még a víz újból meg sem melegedett, mikor az ismeretlen férfi benyitott a pavilon ajtaján.

– Jó estét – mondta Zsófia –, hideg van kint?

– Fúj a szél.

– Rögtön kész a tea. Üljön addig a kályhához.

A férfi meglazította viharkabátjának övét.

– Maga tudta, hogy visszajövök?

– Gondoltam.

– Miből?

Zsófia nem válaszolt. Ujjai hegyét hozzáértette a kannához, elég melegnek találta, friss teát tett a szűrőre, és telitöltötte a másik előkészített csészét. Két szelet kenyeret, melyet a vacsorától hozott el magával, megkent vajjal, felbontotta a lekvárt, és nagy, egész epreket rakott a kenyérre. Fejével intett a férfinak, hogy üljön az asztalhoz:

– Kikapcsoljam a rádiót?

– Nem kell. Mi az, amit játszanak?

– Beethoven: Hegedűverseny. Ismeri Beethovent?

A férfi lassú, nagy harapásokkal evett:

– Még nem hallottam a zenéjét, csak kétszer vagy háromszor. A tisztiiskolán olvastam róla. Lenin azt mondta Gorkijnak, hogy nem szereti hallani Beethoven műveit, mert elfogja a megbocsátás vágya az emberek iránt.

– És az miért baj?

– Mert úgyis túl sokat megbocsátanak az embereknek. Köztük egy csomó olyan dolgot, amit egyáltalán nem lehet megbocsátani.

– Azt hiszem, az emberek nem törődnek azzal, hogy mi megbocsátunk-e nekik. Legalábbis én mindig úgy éreztem, hogy nekem nagyobb szükségem van az emberekre, mint nekik énrám. Maga nem így gondolja?

– Nem, de ez most mindegy.

Letette az üres teáscsészét az asztalra, Zsófia elébe tolta a befőttesüveget, melyben a szőlőfürt lebegett. A férfi belenyúlt érte, az üveg domború hajlata felnagyítva mutatta a tenyerén végighúzódó zöld bőrkeményedéseket, a megszakadt erek csomóit, a vöröslő ráncokat, melyek felszakadtak valamilyen erőfeszítéstől, és még alig hegedtek be. Zsófia, bár hozzá volt szokva a sebek látványához, rémülten kérdezte:

– Mi történt a kezével?

A férfi mintha nem értené a kérdést, maga felé fordította a tenyerét, aztán elmosolyodott:

– Kőtörés, a kéz nem tudja megszokni. Félóránként eltörik a kalapács nyele, és minden kalapácsnyél máshol tépi fel a bőrt. Most különben nem azért szakadt fel. Fönt, Rostallónál felrobbantották a síneket, vasúti hajtányon jöttem le a hegyekből két megszökött rabbal. Mindegyikünk hajtott három póznát, tudniillik amíg három póznát el nem hagytunk a hajtánnyal, akkor váltottuk egymást, ez elég nagy táv, a vas feltépi az ember kezét.

Legyintett, jelezve, hogy nem akar többet mondani erről.

Zsófia elfogódottan kérdezte:

– Ma merre járt?

– Amerre szoktam. Érdekes: ma reggel találkoztam egy másik autóval, az is szedett fel sebesülteket.

– Ki lehetett rajta?

– Nem tudom.

A férfi körülnézett a szobában, észrevette Vajna István fényképét a ráma üveglapja alatt.

– A vőlegénye?

– Nem. Az első szerelmem volt.

– Bocsánat.

– Már nem számít.

Zsófia a férfira nézett:

– Akarja, hogy beszéljek róla?

– Ha maga akar.

– Ismerősnek nem mondanék semmit. De maga ma vagy holnap elmegy, és már most is olyan, mintha nem lenne itt.

Elmosolyodott:

– És azt hiszem, még mindig jólesik, ha beszélhetek róla.

– Hol ismerkedtek meg?

– Az ápolónőképzőben. Az igazgatónőnek volt az öccse. Feljött vidékről, költő akart lenni. A nővére elintézte, hogy bent lakhasson a képzőben. Egy kis alagsori szobában a kazánház mellett.

Zsófia tétova kézmozdulatot tett, mintha előre érezné, nem tudja majd pontosan kifejezni magát.

– Nem volt senkije. És megkérte a nővérét, hogy szerezzen neki egy lányt. Ő nem mert szólni senkinek.

– És a nővére magát szerezte neki?

– Igen, engem. A lányok közül egyedül nekem tetszett. Pipázott, csizmát hordott, szélesen és lassan beszélt, mint a parasztok.

– Mi volt az apja?

– Református pap.

– Gondoltam, hogy ilyesmi.

– Én nem ismertem, csak Pista mesélt róla. Nem szerette az apját, sok baja volt miatta, mint osztályidegent az egyetemre se vették fel. Mit is mondtam utoljára? Igen, szóval a lányok közül csak nekem tetszett. Volt benne valami riadtság, mintha sohasem érezné magát biztonságban, meg akartam védeni valamitől, most már nem tudom, mitől. Lehet, hogy akkor se tudtam. Négy évig szerettem őt. Eleinte nagyon bátran élt: elment segédmunkásnak, éjszaka írta a verseit. Én virrasztottam vele, nekem mondta el őket.

– Jó költő volt?

– Igen, azt hiszem, nagyon jó költő volt. Sok szép napot töltöttünk el együtt, nyáron néha kint aludtunk egy csónakházban. Aztán egyszerre csak megváltozott.

– Miért?

– Nem tudom, nem bírta a nyomort, sokat szenvedett. Azt szokták mondani: a szenvedés nemesíti a jellemet, de én azt hiszem, hogy árt neki, legfeljebb, ha a jellem nagyon erős, akkor nem teszi tönkre. Pista nem volt erős jellem. Abbahagyta a munkát, elégette a verseit, nem is írt többé, csak cikkeket, azok meg is jelentek az újságban. Aztán állást kapott a minisztériumban, és elment tőlem. Azt hiszem, ez így szokott lenni, én megértem őt, ahány zeneszerző-életrajzot olvastam, mindegyiknek volt egy fiatalkori szerelme, akit el kellett hagynia a karrierért. Pista nem átlagember.

Zsófia elfordította az arcát.

– Aztán még egyszer-egyszer visszajárt, utoljára az esküvője előtti éjszaka, úgy látszik, egészen sárba kell taposni a régi szerelmet, hogy meg tudjunk szabadulni tőle. Aztán kezdtem elfelejteni őt, lassan, nagyon lassan. Először még minden szerda este eszembe jutott – szerdán szakítottunk –, aztán már csak minden hónap tizenötödik napján, aztán összevissza: néha mindennap, néha pedig hetekig egyetlenegyszer sem.

– Arra nem gondolt, hogy egyszer visszajön?

– Ha visszajönne? Azt hiszem, nem tudnánk mondani semmit. Ha három napig ülnénk egymás mellett mozdulatlanul, csöndben, végiggondolnánk mindent, ami velünk történt, egymással és egymás nélkül, akkor talán már a harmadik este meg tudnánk szólalni.

Zsófia elmosolyodott:

– A harmadik este? Hülyeség, nem? Miért pont a harmadik este?

A férfi a sötét ablaküvegre nézett:

– Nemsokára hajnalodik.

– Még csak fél kettő van. Nem akar aludni egy kicsit?

– És maga?

– Én mostanában csak hajnal felé szoktam elaludni. Mit adjak: pokrócot vagy paplant?

– Mindegy.

– Attól függ, mennyire fázik.

Zsófia pokrócot is, paplant is vitt a bőrfotelhez. A férfi becsukott szemmel hagyta, hogy párnát tegyen a háta mögé és betakarja. Zsófia nem beszélt hozzá, a kis olvasólámpát gyújtotta meg, és visszahúzódott a kályha melletti székre. A férfi arcát a fotel támlájára fektette, és nem nézett fel többé. Zsófia átölelte a kályhát, és elgondolkozott azon, amit régi szerelméről mondott az ismeretlen férfinak.

Mióta Vajna István szakított vele, csak otthoni legjobb barátnőjének beszélt róla háromszor vagy négyszer. A vallomások után süteményt ettek, és ittak egy-két pohárka likőrt, talán ez okozta, hogy lelke kiszabadult a szomorúság szorításából, énekelt és tréfás mozdulataival megnevettette a barátnőjét, de ahogy magára maradt húga fűtetlen vendégszobájában, még erősebben rátört a fájdalom. Arcát a hideg fali hímzéshez nyomta, és méltatlan dolognak érezte, hogy nem tudja szótlanul elviselni sorsát. Szíve görcsbe állt, mint a kő, bár Istenben gyerekkora óta nem hitt, imádkozott, hogy reggel ne kelljen felébrednie és folytatnia elhagyott, magányos életét. Órák teltek el, míg a fájdalma megenyhült, csuklani kezdett, megdörzsölte zsibbadt lábait, ahogy erőre kapott, kiment a konyhába, begyújtott a tűzhelybe, és reszkető kezeit kiterjesztette a lángok fölé.

Most nem fogta el olyan érzés, hogy nem kellett volna beszélnie, az alvó férfira nézett és elmosolyodott. Hosszú évek után először könnyű és tiszta öröm töltötte el, arra gondolt, meg kellene vizsgálni: van-e joga hozzá, nem követi-e majd egy még sötétebb, feloldhatatlan bánat, de most nem akart tűnődni ezen.

Nem tudta, mennyi ideje aludhatott el, csak a kályha kihűlő zománcából gondolta, hogy egy-két órája, amikor Vedlik doktor felcsavarta a pavilonban a villanyt. Nyomában négy-öt orvos és fiatal nőbeteg tódult be a szobába, valamennyien részegek voltak, a sort Englisch zárta be. Zsófia felugrott, hogy visszatartsa őket, de már elkésett a közbelépéssel, Vedlik a bőr karosszékhez lépett és megrázta az alvó férfi vállát:

– Halló.

Az ismeretlen férfi felébredt, végignézte a betolakodókat, közben Zsófiára vetett egy pillantást, mintha meg akarná vizsgálni, mi köze van ehhez az eseményhez. (Zsófia elcsodálkozott, hogy fáradt tekintete közvetlenül ébredés után sem vált zavarossá.) Megértve, hogy az erőszakos szembeszegülés nem járhat sikerrel, várakozóan Vedlik arcába nézett. Az orvos előrenyújtotta a kezét:

– Iratokat.

– Nincs.

– Hogyhogy nincs?

– A börtönben nem adtak. Egyébként … – mondta a férfi és egy kerek fémlapot dobott az asztalra. Vedlik felemelte, úgy hogy Zsófia is látta: a korongba egy nyolcjegyű szám volt vésve.

– Mi ez?

– Azt hiszem, mindenki tudja, ezt kapják a rabok igazolvány helyett.

– Miért került börtönbe?

– Ahhoz magának semmi köze sincs.

Englisch dünnyögve megjegyezte:

– Nem értem magát, Vedlik, nem látja, hogy nevetségessé válik? Most tisztára olyan, mint a hűvösvölgyi szatírok.

Vedlik hol Zsófiára, hol az ismeretlenre nézett, végül úrrá lett magán, szélesen elmosolyodott, és kezet nyújtott a férfinak:

– Gratulálok. Jöjjenek át egy kicsit hozzánk a könyvtárba. Van magnó, lehet táncolni is.

Zsófiához fordult:

– Most már remélem, maga is átjön.

– Jó, csak előbb szeretnék átöltözni.

Vedlik az órájára nézett:

– Most fél három, ha fél négyig nem érnek át, visszajövünk magukért.

Újból megszorította az ismeretlen férfi kezét, akivel példája nyomán az egész részeg társaság kezet fogott. Englisch, aki utolsónak maradt, mosolyogva köszönt el tőle:

– Üdvözlöm, Pimpernel, maga a második versenyző, akinek sikerült a feltámadás. Sőt, azt hiszem, megjavította az izraeli színekben induló Jézus Krisztus háromnapos világcsúcsát is.

Kifelé menet egy Zsófia számára ismeretlen verset dünnyögött maga elé:

– „A világ magassági versenyének ő a bajnoka

Örök pupilla Krisztus …”

Zsófia a függöny résein nézett utánuk, mikor Englisch eltűnt a fák között, intett a férfinak:

– Szabad az út. Azért jó lesz, ha siet, mert visszajöhetnek.

A férfi sietve húzta fel a cipőjét. Zsófia kinyitotta a szekrénye fiókját, és a zsebkendők alól elővette a háromezer forintot, melyet karácsonyi ajándékokra tett félre:

– Nem kell pénz?

A férfi meglepődött:

– Pénz? Minek?

– Hátha akar venni valamit.

– Maga nem tudja, mit beszél.

– Úgyis elveszti az értékét, infláció lesz.

– Akkor se kell.

Felvette a viharkabátját, Zsófiára nézett:

– Mit mond nekik, ha visszajönnek, miért mentem el?

– Azt mondom, hogy szégyenlős.

– Ne vicceljen.

– Nem viccelek.

– És ha rájönnek, hogy ki voltam? Túl sokan láttak a múltkor.

– Nem fognak rájönni.

– Akkor magát viszik el a felkelők.

Kibontotta a viharkabátja övét:

– Itt maradok.

– Az én kedvemért ne maradjon.

– Nem a maga kedvéért. Lehet, hogy maga szeret áldozatokat hozni, de értem nem fog.

A férfi megpróbálta eltüntetni a pecséteket a kabátjáról, de aztán reménytelenül legyintett.

– Ebben nem mehet át. Van egy sima zöld kardigánom, azt talán felvehetné.

A férfi felpróbálta, megnézte magát a benyíló tükre előtt, majd félszegen megkérdezte Zsófiától:

– Hogy áll?

– Nagyon csinos benne. Magának adnám, kár, hogy ellenkező irányban gombolódik. Mehetünk?

– Még akarok kérdezni valamit.

– Tessék.

– Hogy hívják magát? Legalább ezt tudnom kell odaát.

– Zsófia. Nagy Zsófia.

– Maga tudja az én nevemet?

– Nem.

– A keresztnevemet megmondhatom: Flórián.

Magyarázólag hozzátette:

– Erre magának is szüksége lehet.

Zsófia bement a benyíló függönye mögé, sokáig nézett szemközt magával, majd előkereste a rúzsát (évek óta nem használta, alig tudta kicsavarni a menetét), és egy vékony vonással kihúzta a száját. Előjött, fejét oldalt döntve, kis, szomorú mosollyal nézett a férfira, hogy mit szól hozzá. Flórián bólintott:

– Jól áll. Sokkal színesebb az arca.

Elindultak a főépület felé. Az égbolt még alig szürkült, Zsófia összehúzott szemmel nézte maga előtt az utat, de így is megbotlott néha a gödrökben. Flórián segíteni akart, merev, szabálytalan mozdulattal belekarolt, Zsófia azonban kihúzta a karját:

– A nő szokott a férfiba karolni – mondta és tenyerét rátette a zöld kardigán ujjára.

A könyvtárterem egymásba nyíló két nagy terme közül csak az elsőben égett egy fölfelé fordított gyűrűs nyakú állólámpa, ennek a fénye alig hatolt át a másik terembe, ahol a magnetofon hangjára táncoltak, néhány pár pedig a homályba vesző sarkokban feküdt a behurcolt rekamiékon. Vedlik Zsófiáék elé jött, átfogta Flórián vállát, és az asztalhoz vezette, melynek üveglapján egymásba érő lucskos karikákat hagytak a poharak.

– Mit iszol?

Flórián Zsófiára nézett:

– Mit iszol?

Zsófia elmosolyodott:

– Azt, amit te.

Vedlik Allasch likőrt töltött neki, Zsófia ivott egy kis kortyot, aztán megszagolta az italt:

– Kömény – mondta, a poharat két tenyerébe fogta, és Flóriánra nézett, aki merev arccal figyelte a másik szobában táncoló párokat.

– Ne légy olyan szomorú.

Vedlik rábólintott:

– Sohasem fogom elfelejteni, Zsófia, hogy elvitték magát az orrom elől.

– Talál másik nőt.

– Tudom, hogy találok, talán még jobb nőt is, mint maga. Maga nem is azért volt fontos nekem. Mikor bekerültem Angyalföldről az egyetemre, és kezdtem úgynevezett társaságba járni ide és oda, nekem csak a magas termetű úrinők tetszettek. Miért? Azért, mert én nem tetszettem nekik.

– Pedig maga elég jóképű fiú.

– Jóképű? Talán lóképű. Mindegy! Mondom, nem tetszettem nekik két okból sem: alacsony voltam és proli. Én igyekeztem annyit megdönteni ezekből a szép dögökből, amennyit csak tudtam, ezt úgy neveztem magamban, hogy bosszú a proletariátusért.

– Bosszú a proletariátusért?! Grosszartig! – mondta Englisch, aki ennél a mondatnál jött elő az egyik sötét sarokból, és letelepedett az asztal mellé. Vedlik folytatta:

– Tudja az Isten, lehet, hogy nem is hülyeség ez az elnevezés, csakugyan volt benne valami bosszúféle, hiszen ilyen szép, hosszú lábú nők nem teremnek a fűben, táptalaj kell hozzájuk: kultúra, ellátottság, fényűzés, és ezt honnan vették? Csakis onnan, hogy a munkás harmincéves korára meggörbült a nyomortól.

Vedlik ivott egy kortyot, mielőtt lenyelte volna, sokáig forgatta az italt a szájában. Bár végig nem emelte fel a hangját, Zsófia még sohasem látta őt ilyen szenvedélyesnek és elmerültnek.

– Ha sétáltunk az utcán, mindig belülre kellett kerülnöm, hogy ne látsszak mellettük olyan alacsonynak, ugyanis – nem tudom, észrevették-e már – a járda belül a fal mellett két centivel magasabb, hogy az esővíz a kocsiút felé folyjon.

Vedlik görcsösen nevetni kezdett:

– És miket hazudtam nekik! Úristen, miket hazudtam! Csak az volt a fontos, hogy az első mondat megdöbbentse őket, akkor mindent elhittek. „Te olyan vagy, hogy ha rákötöznének egy lavinára, akkor is magadba tudnád fogadni, akit szeretsz” – és ilyen marhaságoktól elkezdett ködösödni a szemük. Hajnalban, mikor felkeltem mellőlük, és mentem hazafelé a vasúti töltésoldalban a ruha alatt még vizes testtel, folyton azt mondogattam magamban, hogy én a senkik senkije, egy telepi mosónő fia, akit anyja gyerekkorában fejbe vágott, ha egy könyvet mert venni a kezébe, behoztam az indulási előnyöket: a fürdőszobát, a könyvtárat, a jó modort…

– A legutolsót még nem sikerült teljesen behoznia – jegyezte meg Englisch.

– Ez nem is furcsa, mert maga volt a példaképem.

– Szóval én is úrinő voltam magának? – kérdezte Zsófia, de ahogy Flóriánra nézett, megbánta a kérdést, a férfi elfordult, és tenyerével eltakarta a száját.

– Igen, meg mertem volna esküdni akármikor, hogy maga is könnyű és vékony kombinékat hord. Azért lettem némileg osztályáruló, mert nem tudtam elviselni a proli lányokon a fényes, vastag kombinéket. Még sokáig élhetek, Zsófia, de nem hiszem, hogy akad majd valami, ami kárpótol azért, hogy maga nem lett az enyém.

Tekintetét Flóriánra emelte:

– De ezt most már megbocsátom magának.

Egy részeg fiatal nő hajolt oda az asztalhoz, Vedlik vállára tette a kezét:

– Ha senkinek sem kell a Gyuszi, én elviszem.

Vedlik felkelt és meghajolt:

– Mulassanak jól. A meghajlást hogy csináltam?

– Kitűnően – mondta Englisch. Mikor Vedlik átment a másik szobába, a főorvos mentegetődző kézmozdulatot tett:

– Nem akarom feltartani magukat.

Körülnézett és csak akkor folytatta, mikor meggyőződött, hogy senki se figyeli őket:

– Ma is kaptunk egy körözvényt, talán érdekli. Azt tudja, hogy már működik egy második Pimpernel is?

– Láttam messziről.

– Azt mondják, egy katolikus pap.

Elgondolkodott:

– Ketten vállalták a harcot: egy istenhivő és egy kommunista. Úgy látszik, az emberiségnek ez a két legjobb alfaja. Két osztag felkelő keresi magukat.

Felállt a helyéről:

– Vigyázzon, hogy ne kerüljön a kezük közé, mert megbánja, hogy feltámadt, éppúgy, mint említett kollégája, a kitűnő izraeli versenyző. Jó mulatást.

Mikor magukra maradtak, Zsófia meg akart szólalni, de Flórián felemelte a kezét:

– Erről ne beszéljünk. Egyelőre még nem kaptak el.

Hallgattak. A belső szoba ajtajában feltűnt Vedlik alakja, átnézett táncpartnere vállán és intett feléjük:

– Miért nem mentek táncolni?

Zsófia felkelt, és kézen fogta Flóriánt:

– Gyere.

Átmentek a homályos belső helyiségbe, megálltak egymással szemben, Flórián mosolyogva megjegyezte:

– Ennek egy akadálya lesz. Nem tudok táncolni.

– Próbálja meg az én kedvemért, majd én vezetek. Most úgyis lassú szám megy, az könnyebb.

Flórián esetlenül átfogta Zsófia derekát, a lány tenyerével irányította a mozgását. Flórián tánc közben oldalt fordította a fejét, és a köröttük mozgó párokat nézte, Zsófia visszafordította:

– Tessék a szemembe nézni. Jól érzi magát?

– Jól.

– Tudja, mikor voltam utoljára táncolni?

– Rég?

– Öt éve még a képzőn. Akkor még én voltam a társaságban a legfiatalabb, itt pedig talán én vagyok a legöregebb.

– Én öregebb vagyok.

– Még szerencse, hogy maga itt van.

A magnetofonszalag kifutott, visszamentek az előterembe, az egyik sarokba húzódtak, fejüket nekitámasztották a könyvespolcnak, Zsófia mosolygott:

– Végre egyszer mind a ketten ébren vagyunk. Eddig hol maga aludt, hol én.

Flórián Zsófiára nézett:

– Nagyon rendes volt hozzám.

– Miért köszöni? Többé már nem jön?

– Nem.

– Ha megbántottam valamivel, ne haragudjon rám.

– Nem bántott meg.

– Akkor miért?

– Nekem más dolgom van.

– És ha ezek az idők elmúlnak, majd ha újra béke lesz, akkor eljön?

– Béke lesz? Slágerfilozófia.

– Mi az, hogy slágerfilozófia?

– Mikor filozófiát tanultam, úgy éreztem: az a legnehezebb munka, hogy egy valódi gondolatról lehántsuk a sablonokat, az érzelmességet. A sláger pedig ezeket a forgácsokat szedi össze. „Az emberek jók”, „ha vársz hűségesen, a szerelmed visszatér”, „a bajok elmúlnak és boldogok leszünk”. És így tovább.

Zsófia lehajtotta a fejét:

– Igaza van, jobb is így. Mindig féltem, hogy csinálok valamit, amiért megutál vagy meggyűlöl. De ugye, most jó véleménye marad rólam?

Flórián nem válaszolt.

– Mondja meg, ez nekem nagyon fontos.

– Igen, jó véleményem marad magáról.

– Köszönöm. És köszönöm azt is, hogy eljött hozzám. Higgye el, most már nem lesznek üresek az estéim. Tudja, mennyit fogok én gondolni magára? Eszembe jut, ahogy bejött a klinikára…

– Ne sírjon.

– Nem sírok.

Zsófia megtörölte az arcát. Kint a klinika előtt már virradt, és mintha a világosság felébresztette volna az eddig alvó fegyvereket, egymást keresztező, távoli sorozatok döreje hallatszott.

– Indulnia kell.

– Igen, indulnom kell.

Flórián felállt, automatikus mozdulattal össze akarta húzni derekán az övet, csak aztán vette észre, hogy most Zsófia zöld kardigánját viseli.

– Át kell mennünk a kabátért. Csak hogy szabadulunk innen?

– Én előre megyek, maga majd jöjjön utánam.

Feltűnés nélkül kiosontak a könyvtárteremből. A pavilonban Flórián le akarta vetni a kardigánját, de Zsófia intett:

– Tartsa magán, kezd lehűlni az idő.

A férfi töprengett, majd magán hagyta a kardigánt, és a tetejére húzta fel a viharkabátot. Zsófia hátat fordított és úgy csinált, mintha keresne valamit a szekrényben. Kezeit végighúzta a hűvös lepedőkön, várta, hogy meghallja az ajtó csukódását, de az egyre késett.

Visszafordult: Flórián ott állt előtte. Sokáig mereven nézett rá, aztán két tenyerébe fogta az arcát és megsimogatta. Zsófia beledörzsölte arcát a bőrkeményedésekbe és a megszakadt erek csomóiba, felsóhajtott:

– Istenem, ó, Istenem.

Flórián leengedte a kezét, kiment a szobából, és behúzta maga után az ajtót. Lépései megkoccantak a pavilon előtti lépcsőkön, majd olyan csend lett, hogy Zsófia meghallotta a fülében lüktető vér zúgását.

Zsófia másnap – 1956. október 29-én – is megterítette az asztalt, ennivalót készített, befűtött, és a kályha mellé húzódva várakozott. Ha a ház előtt megzörrent egy levél, már felriadt, az ablakhoz lépett és kinézett a sötétbe.

Nyolc óra felé lépések koppantak a lépcsőn, Zsófia felugrott, de csak a portás jött át bejelenteni, hogy egy alkalmi mentőautó néhány sebesültet hozott fel a városból, az Új Szent János kórház már nem tudta befogadni őket. Zsófia felsóhajtott, felvette a köpenyét, és kiment a portással a kapu elé. Bár ők sem rendelkeztek szabad hellyel, nem akarta visszaküldeni a saját vérükben ülő embereket, kiüríttette az igazgató szobáját, aki a harcok kezdete óta nem jött be a klinikára, és ágyakat állíttatott fel a számukra.

Zsófia átment a sebesültekhez, akik között három katona is volt, beszélgetésbe kezdett velük, abban reménykedett, hogy közvetett módon valamilyen hírt kap Flóriánról, de hiába terelte a szót újból és újból a sebesült államvédelmiseket mentő autóra, egyikük sem tudott róla semmi közelebbit. Elbeszéléseik az egyre kegyetlenebbé váló harcokról mégis felizgatták Zsófiát, sietett vissza a pavilonba.

Olvasni próbált, de közben folyton kifelé figyelt, csak összefutó betűket látott maga előtt. Felkelt, idegesen járkált az asztal körül, kibírhatatlanul melegnek érezte a szobát, kinyitotta az ablakot, a csendes éjszakában távoli géppisztolysorozatok hallatszottak, Zsófia becsukta az ablakot.

A kilencórás harangszó után elszánta magát, hogy lemegy a városba. Sietve felöltözködött, egy receptlap hátára felírta: „Visszajövök, várjon meg, ha éhes, egyen”, a lapot az asztalra tette, a villanyt égve hagyta, és az ajtót sem csukta be maga mögött. Nem akarta, hogy távozása magára vonja a portás figyelmét, inkább az oldalsó kis vaskapun ment ki.

Kint az utcán megállt és eltűnődött, merre induljon, az autóbusz a felkelés kitörése óta nem járt, és úgy hallotta, hogy sötétedés után a villamosok sem jönnek fel a Hűvösvölgyből. Gyalogosan vágott neki a városba vezető útnak, úgy képzelte, valamelyik hídon átmegy Pestre, és megpróbál közelebb jutni a harcok színhelyéhez.

Félt az utcát szegélyező vadgesztenyefák alatt, egy-egy ág furcsa árnyéka előtt megtorpant, inkább a kocsiúton haladt tovább, bár itt is csak néha vetődött rá a kövekre egy-egy lámpa fényköre. Néhány keresztutcával lejjebb a városból felfelé tartó emberekkel találkozott, mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőlük, szótlanul elsiettek mellette, majd kihalt lett az út.

A Fogaskerekű vasút állomása előtt egy halott öreg férfi feküdt, kopott, de gondosan kikefélt kabátján csak a válla alatt látszott egyetlen folt: egy eltévedt golyó helye, amely megölte. Zsófia borzongva fordította el a fejét, néhány lépéssel lejjebb egy másik holttest zárta le az utat, arcát nem lehetett látni, mert valaki letakarta kitárt személyi igazolványával, de agyveleje híg tojássárgára emlékeztető tócsává állt össze az aszfalton. Zsófia alig tudta visszafojtani feltörő hányingerét, a széles utca torkolatában kiégett tankok álltak, félt, hogy köröttük újabb halottakat látna, inkább betért egy mellékutcába.

A piacnál közeledő autó zúgását hallotta, félrehúzódott az úttestről, beállt egy bódé árnyékába. Az autó hamarosan feltűnt a tér sarkán, Zsófia meglepődve látta, hogy nem személyautó, mint a motorja zajából gondolta, hanem kis háromkerekű teherautó, amilyet a szerelők szoktak építeni maguknak, vagy kertészeknek gyümölcsszállításra kocsitemetőből kiemelt roncsokból.

Az autó közvetlenül a bódé mellett haladt el, szinte lépésben, mintha sofőrje nem akarná megerőltetni a motort, így Zsófia jól láthatta, hogy a karosszéria még csak félig lett rendbe hozva, az alapozó szürke festék borítja, de máris súlyos rongálódások látszanak rajta: összeütközések és géppisztolysorozatok nyomai, egy lófejre emlékeztető sárga agyagfolt megvillant a lámpafényben. Zsófia kíváncsi pillantást vetett a vezetőre; ötven év körüli, sovány férfi volt, de gyerekesen sima arcába még alig rágódott bele egy-két ránc, mintha élete gondok nélkül, teljes harmóniában folyt volna le. Zsófia épp tovább akart indulni, mikor a vezetőfülke átellenes sarkában hirtelen észrevette Flóriánt.

Kilépett a bódé árnyékából, és a kocsihoz sietett, visszafogott hangon próbált megszólalni, hangja a kihalt piactéren mégis kiáltásként hangzott:

– Flórián.

A férfi felemelte a fejét, intett a vezetőnek, hogy álljon meg, és kilépett a kocsiból. Komoran nézett Zsófiára:

– Mit keres itt?

Zsófia zavartan simította hátra a haját:

– Le kellett jönnöm. Kórházi ügyben.

– Most már hazafelé tart?

– Igen.

– Elmehetnénk magához?

A vezető felé intett:

– Ketten. Csak ma éjszakára. De ha magának kellemetlen, mondja meg.

– Nem kellemetlen, jöhetnek.

– Szálljon be.

Zsófia beült a sofőrfülkébe, a vezető felé fordult, arra gondolt, be kellene mutatkoznia, de a vezető ezt nem tarthatta fontosnak, mert ő sem mondta meg a nevét, csak elmosolyodott, bólintott köszönésül, majd újra elindította a kocsit. Útközben egyikük sem szólalt meg, már a klinika közelében jártak, mikor Flórián megkérdezte:

– Hol lehetne hagyni az autót?

– Hátul van egy bokros rész.

Megkerülték a klinikát, és egy kis hegyi ösvényre fordultak be, a vezető leállította a motort, a könnyű kocsit betolták a bokrok közé, a keréknyomokra lábukkal száraz leveleket hajtottak rá. Várakoztak néhány pillanatig, hogy érkezésük nem keltett-e feltűnést, majd Zsófia előrement. Kinyitotta az oldalsó kis vaskaput, körülnézett és intett a bokrok felé.

Ő lépett be elsőnek a pavilonba is, elrakta az asztalon hagyott receptlapot, nem akarta, hogy a férfi megtudja, várta őt. Alig süllyesztette be a zsebébe a cédulát, már Flórián és a vezető is beért. Sietve bezárta utánuk az ajtót.

– Üljenek le és egyenek.

Behúzta az ablakon a függönyt, és néhány darab fával próbálta felébreszteni a rostélyon a parazsat, mikor a vezető megszólalt a háta mögött:

– Van-e kifogása az ellen, asszonyom, hogy evés előtt elmondhassak egy rövid imát? Természetesen csak magamban.

Zsófia meglepődve fordult vissza:

– Kérem, ahogy akarja.

A vezető Flóriánra nézett, látva, hogy ő sem tiltakozik, ujjait összefonta, állát a mellére támasztotta és elmormolta az imát. Szótlanul megvacsoráztak, közben a szoba átmelegedett. A vezető engedélyt kért, hogy levethesse régimódi burberry felöltőjét, alatta pecsétes fekete zakót viselt. Egy szivart keresett elő, de hiába tapogatta végig a zsebeit gyufa után, Zsófia meggyújtott egy papírszeletet, és azzal adott neki tüzet. A vezető biccentett, majd kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, felhőkben fújta a szivarfüstöt.

– Nem tudom, van-e még valamilyen értelme a konspirációnak? Én szeretném, ha őszintén és nyugodtan beszélgethetnénk. Ennyivel talán tartozunk háziasszonyunknak a kitűnő vacsoráért.

Flórián nem válaszolt. Az arcán látszott, hogy felesleges komédiázásnak tartja a vezető szavait, de a vezető ezt egyszerűen nem vette tudomásul, leverte a hamut szivarjáról és vidáman bólintott:

– Tacentes consentire videntur.

Felállt és mintha most találkozna Zsófiával, meghajolt előtte:

– Vertig József ferences rendi szerzetes vagyok.

Visszaült, és egy mélyet szívott a szivarjából:

– Ilyenkor történeteket szoktak mesélni, én egyetlen történetet tudok: a saját életemet. Nem tudom, mire kíváncsi belőle?

Zsófiának most jutottak eszébe Englisch szavai, csodálkozva nézett Vertigre:

– Maga az a pap, aki autóval menti a sebesülteket?

– Szeretném hinni, hogy én csak egyike vagyok az ilyen papoknak.

Zsófia kinyújtotta a kezét Vertig felé:

– Nagyon örülök, hogy eljött hozzám.

Önkéntelenül hozzátette:

– És annak is örülök, hogy szivarozik, apám halála óta hiányzik nekem a szivarfüst.

Vertig megszorította Zsófia kezét:

– Én is nagyon örülök, hogy megismerhettem.

– Hogy jutott eszébe, hogy ilyesmire vállalkozzon?

– A „vállalkozás” túl szép fogalom, mert feltételezi, hogy szabad akaratból cselekszem, megkérdeztek: akarom-e és én vállaltam, holott erről szó sem volt. Szívem és természetem szerint ehhez hasonló nagy bőrkarosszékekben szivaroznám agyon az életet, de valahányszor a latensen mindig meglevő társadalmi üldözés, mely hol az egyik, hol a másik csoport vagy réteg ellen irányul, nyílt és véres formát ölt, nekem le kell tennem a szivaromat, és akcióba kell lépnem, mintegy belső parancsszóra.

Bocsánatkérően intett:

– Meg kell jegyeznem, hogy ilyen indokolást, mint „belső parancsszó” másoktól semmilyen cselekedetre sem fogadnék el magyarázatként, hiszen ha ezt az indítékot teljes értékűnek tekintjük, egyetemes feloldást adhat minden bűn alól, én mégsem tudok megfelelőbbet mondani. Honnan származik bennem a düh minden erőszak ellen, mely védteleneket támad, az irtózás a gyilkosok arcára kiülő kéjtől és attól a pillanattól, mikor az élet megszűnik a rángó testben, és a fennakadt szem már közömbösen tudomásul veszi a saját halálát? Nem tudom, újra csak azt mondom, nem tudom, hogy került belém ez a vonás, mely semmiképp sem áll összhangban puha és kényelmes természetemmel, de kétségtelenül létezik, és ha jól számolom, tizenkét év alatt már harmadszor késztet arra, hogy kiálljak az üldözöttekért.

Szivarja közben kialudt. Zsófia egy papírszelettel újból meggyújtotta. Vertig biccentett köszönésül, majd egy mosolygó pillantást vetett Flóriánra:

– Bizony, kolléga úr, én már régebben dolgozom ebben a szakmában. Ha kívánja, nagyon szívesen megosztom a tapasztalataimat.

Flórián elhúzta a száját, nem lehetett tudni, lekicsinylőleg, vagy pedig a pap szavai hatottak rá, és el akarja rejteni megindultságát:

– Nekem elég, ami velem történt. Különben sem hiszem, hogy még egyszer sor kerül ilyen munkára.

– Semmi sincs, amit annyira kívánnék magának, mint hogy ne kelljen visszavonnia ezeket a szavait. Igaz, első alkalommal még én is meg voltam győződve, hogy utoljára csinálom. Ez még 1944-ben volt, néhány más pappal együtt bejártam a pesti gettóba, kollégáim kereszteltek, néhol egész házakat térítettek át. Én ezt két okból is helytelennek találtam: a vallásnak nincs szüksége árukapcsolásra, értem ezen azt, hogy a keresztség felvétele a menekülés reményével járt, másrészt mint később kiderült, a keresztlevelek úgysem segítettek senkin, ezért én le is váltam erről a csoportról.

Zsófia közbekérdezett:

– És mihez kezdett? Fegyvert fogott?

– Én pap vagyok, esküt tettem, hogy nem nyúlok fegyverhez, azt hiszem, különben sem sokra mentem volna egy puskával vagy pisztollyal, más eszközökhöz kellett folyamodnom. Még a háború előtt működött Pesten egy német könyvbarát szövetség, ha jól emlékszem: Deutsche Buchgesellschaftnak hívták, én is eljárogattam az olvasótermébe, és valahogy megőriztem a tagsági jegyét. Igen jól mutatott, fölül a birodalmi sassal, alul három nagy pecséttel, ennek az olvasójegynek csináltattam egy celofán tokot, amitől végképp úgy nézett ki, mint egy Gestapo-igazolvány. Éjszakánként megálltam egy Duna-parti ház sarkánál, a nyilasok szinte minden órában kihoztak a gettóból egy-egy csoportot, és a parton felállítva belőtték őket a folyó jégtáblái közé. Sajnos, csak néhányukon tudtam segíteni. Előléptem, felmutattam az olvasójegyet, elmormogtam: Deutsche Buchgesellschaft, majd közöltem, hogy a német parancsnokság megbízásából túszokat viszek magammal, akiket megtorlásként a bombatámadásokért nyilvánosan végzünk ki. Szerencsére egyik nyilas sem értette meg az igazolvány szövegét, így mindig sikerült kiemelni egypár embert a csoportból. A gyerekeket vittem magammal, de ez nem ment könnyen, harcot kellett vívnom értük a nagyszülőkkel, akikre az elhurcolt apák és anyák bízták rá őket, az öregek féltek, hogy nem tudnak majd elszámolni velük, nem sejtették, hogy alig öt perc múlva a géppisztolysorozatok levesznek öreg vállaikról minden felelősséget.

– Hány gyereket hozott ki?

– Körülbelül százötvenet. Egy részüket jó és bátor emberek vették magukhoz, meg kell mondanom: nagyon kevés ilyen embert találtam. Itt szereztem életem legfontosabb tapasztalatait az emberi segítőkészségről. Egyetlen sikeres életvitelű család sem volt hajlandó vállalni a kockázatot, csak olyan férfiak és asszonyok segítettek, akik az életben már súlyos vereséget szenvedtek, és hátralévő éveiktől sem várhattak túl sok jót. Betegek és szegények, emberek, akiknek életpályájukat megtörte egy baleset vagy börtön, utcai lányok és sokgyerekes apák, egyedül hagyott, nyomorgó öregasszonyok, a magány és a szenvedély foglyai. Krisztus naponta százszor feltámadt kis külvárosi házakban és bérkaszárnyákban, és százszor elutasították házmesterek, urak, iparosok.

– Miért van ez így? – kérdezte Zsófia.

– Nem tudom pontosan, legyen elég egy hasonlat. Ha megfigyelt valaha kettéfűrészelt élőfát, láthatta, hogy tömegében érzéketlen, halott anyag, geszt, alig néhány milliméternyi az érzékeny, változásokra reagáló réteg. Azt hiszem, ilyen a társadalom is, ezt a réteget azok az emberek alkotják, akiknek már nincs mit veszteniük, minden nagy mozgalom, mely kockázatvállalást igényel a társadalommal szemben, csak őrájuk támaszkodhat.

Vertig egy vonalat húzott a levegőbe, mintha jelezni akarná, hogy befejezte ezt a témát:

– Mondom: ők nem voltak sokan, majdnem száz gyerek énrám maradt, ezeket a rend nevelőintézetében helyeztem el, és napközben én magam foglalkoztam velük. Megértették a helyzetüket, és alkalmazkodtak hozzá, csendes beszélgetésben teltek el a napok. Ezek a beszélgetések számomra nem kevés meglepetéssel és örömmel jártak, a gyerekek között számos, átlagon felüli intelligens akadt, úgy tudom, néhányan közülük később nagy karriert futottak be mint írók, zenészek, mérnökök, eredetiségük mindenesetre már akkor kiütközött kérdéseikben, megfigyeléseikben, gondolataikban. Sajnáltam, amikor a háború után el kellett válnom tőlük, egy zsidó szolidaritási szervezet kivitte őket Svájcba.

Vertig Flóriánra nézett:

– Akkor – mondom – még én is azt gondoltam, mint most maga, hogy többet erre nem kerülhet sor, és néhány évig az események alakulása is csak megerősített ebben a meggyőződésemben. Az életmentésért magas állami kitüntetést kaptam, küldöttségek tagjaként kijutottam külföldre, és ami számomra még többet jelent, kineveztek a rend könyvtárának vezetőjévé, ez mentesített a lelkigyakorlatok nagy részétől, végre könyvek között tölthettem el az időmet.

Mintha újból felidézné magában ezeket az időket, elhallgatott, máskor átható pillantása eltompult, de aztán hirtelen észrevette magát, még egyet szívott a szivarjából, és elnyomta az ezüst hamutartóban:

– 1948 végén azonban feloszlatták Magyarországon a megmaradt szerzetesrendeket is, mi, ferencesek sem kerülhettük el a közös sorsot, az állam lefoglalta összes létesítményeinket – beleértve természetesen a könyvtárat is. Számomra és még néhányunk számára, akik magas világi kitüntetésben vagy tudományos elismerésben részesültünk, külön út nyílott: ha lemondunk papi hivatásunkról, megmaradhatunk a helyünkön. Nem tudok haragudni társaimra, akik ezt az utat választották, belátom, döntésük sokkal logikusabb és természetesebb volt, mint az én elutasító válaszom, képességeiknek megfelelő helyen maradva jobban szolgálhatták a tudományt és ezen keresztül az egész társadalmat. Most már nem is tudom pontosan, miért határoztam így, magam előtt anyámra hivatkoztam. Szegény parasztasszonynak az volt az egyetlen büszkesége, hogy a fia pap, de ez a magyarázat sántított, hiszen a papi hivatásomat így sem folytathattam, nem engedtek elhelyezkedni egyetlen egyházi intézménynél sem. Sokkal inkább befolyásolhatott az a méltányossági meggondolás, mely öntudatlanul ugyan, de egész életemen végigkísért: azoktól az emberektől, akikkel a sors, ha formálisan is, de szövetségbe sodort, csak nyugodt és szerencsés időszakban válhatok el, a bajban nincs jogom számomra kedvező külön utakat választani. A döntés helyességét rögtön beigazolta az a tény, hogy félreértették, ez csak a valóban meggondolt és alapos döntésekkel fordulhat elő, a felületes és elhamarkodott döntéseket mindenki pontosan megérti. A kormánybiztos rendszer elleni bizalmatlanságnak fogta fel, bár ismétlem, nem ebből származott, a rend néhány tagja pedig – nálam jóval fiatalabbak és bátrabbak, akik továbbra is papnak tekintették magukat – papi elhivatottságom jelének. Ők kijártak a külvárosokba és falvakba hittant tanítani, amiért tíz-tizenöt év börtön járt azokban az időkben, hívtak maguk közé, és megvetően néztek rám, amiért én nem vállalkoztam erre. Egyik régi hívem, egy cselédlány szerzett nekem állást, egy idős hölgy kutyáira vigyáztam naphosszat, mosdattam, sétálni vittem őket, és főztem rájuk. Ezen a helyen keresett meg egy falumbeli paraszt, és a segítségemet kérte. Csodálkoztam, hiszen – emlékezetem szerint – ez az ember a legmódosabb gazdák közé tartozott, nem tudtam elképzelni, hogy én, a kutyamosó miben segíthetnék rajta. Kiderült, hogy kuláklistára tették, gyűjtik ellene az adatokat, attól tartott, hogy otthon hamarosan letartóztatják, kért: szerezzek neki Pesten állást és lakhelyet. Jól megvoltam a kutyáimmal, nem akartam beleártani magam a politikába, de a kulák elbeszéléséből kihallottam a gyilkolni vágyó fogak csattogását, és akárcsak 1944-ben, most sem maradhattam közömbös. Azt hittem, könnyebb feladatra vállalkoztam, mint mikor zsidó gyerekeket mentettem, hiszen ha le is leplezik a segítségnyújtást, ezért már nem járt felkoncolás, legrosszabb esetben az állását veszíthette el az illető, de a részvétlenség és a félelem éppolyan jeleivel találkoztam, mint régen. Érdekes, azok zárkóztak el kérésem elől a leginkább, akik különben szinte nyíltan a rendszer ellenségeinek vallották magukat, meg kellett értenem, hogy ez a szembenállás nem egy mélyebben humanista felfogásból származik. Most is csak egy nehéz sorban élő, megtört embernek köszönhettem – gyógyíthatatlan ekcémában szenvedett, ha víz ért a kezéhez, csontig beszakadt a bőre –, hogy sikerült elhelyeznem a parasztot egy olyan építkezésre, ahol eltűnhetett az őt figyelő szemek elől. Ennek az ügynek valahogy híre ment, hasonló helyzetű, de számomra ismeretlen emberek kerestek fel, hogy segítsek rajtuk, volt, aki állást akart, a másik szeretett volna átjutni a határon. Nem mindegyiknek tudtam teljesíteni a kérését, de mindent megtettem, ami tőlem tellett: hivatalnokokat vártam meg a kapu előtt, vasúti fékezőket vesztegettem meg, hogy engedjenek elbújni külföldre tartó vonatok alvázán egy-egy embert, hamis igazolványokat szereztem. Egyáltalán nem csodálkoztam, mikor egyik éjszaka két civil ruhás nyomozó rám törte az ajtót. Innen kezdve a történet már nem túl érdekes: letartóztatás, börtön, 1954-ben kiszabadultam, az egyház visszafogadott, újra pap lettem, most pedig harmadszor mentek embereket, bár ugyanolyan meggondolásból, mint első alkalommal.

Vertig körülnézett:

– Kicsit sokat beszéltem, ígérem, hogy ma este már hallgatni fogok. Legyen szíves, asszonyom, adjon egy pohár vizet.

Flórián kezeit, melyek eddig eltakarták az arcát, letámasztotta az asztalra:

– Ha csak udvariasságból fejezte be, és még van mondanivalója, szeretném, ha folytatná.

– Miről beszéljek?

– Ha jól vettem ki a szavaiból, lehetségesnek tartja, hogy a jövőben is kell menteni embereket éppolyan vagy hasonló körülmények között, mint most.

– Igen, lehetségesnek tartom a legközelebbi és legtávolabbi jövőben egyaránt.

– Például?

– Például? Tegyük fel, ma éjszaka bejönnek az orosz tankok a Népligetből, Törökbálintról és a többi helyről, ahol most várakoznak, katonái répát esznek, elsöprik az ellenállást, és holnap már a felkelőknek lesz szükségük a segítségre. Esetleg éppen…

A pap elhallgatott és bocsánatkérően mosolygott.

– Mi az, hogy esetleg? – kérdezte Flórián –, miért nem fejezi be a mondatot? Azt akarta mondani, hogy esetleg éppen velem szemben kell megvédenie őket?

– Igen, természetesen csak a példa kedvéért, hogy egy ilyen viszonylag egyszerű társadalmi képlet milyen bonyolult formában jelenhet meg. Úgy tudom kifejezni, hogy az erőszak lehetőségei végtelenek.

– És maga szerint mi ennek az oka?

– Még azokban az években, mikor különféle delegációkkal külföldön jártam, egyszer eljutottam Auschwitzba is. Az ember ronda állat, uram, hétmillió halott maradványait nézegetve is hízelegni akartam a hiúságomnak, szerettem volna felfedezni valamit ebben a szörnyű városban, amit csak én fogtam fel, előttem senki más, tudtam, azt mélyebb emlékként viszem magammal, mint az idegenvezető bármelyik tájékoztató adatát. Ezért siettem el a hajhegyek, az összeszáradó gyerekcipők, a halomban álló műlábak mellett, ahol a látogatók a leghosszabban elidőztek, míg végül is eljutottam ahhoz a hatalmas tárlómedencéhez, ahol a halottak fogkeféit gyűjtötték össze. Itt megálltam, és sokáig néztem a fogkeféket, Európa minden országából hozták ide őket a szerencsétlenek, a fa, a fém és áttetsző műanyag nyeleken ott láttam Németország, Franciaország, Svédország, Magyarország, Hollandia és még ki tudná felsorolni, hány ország híres gyárainak és cégeinek a nevét, szimbólumát Európa egész kultúrájának.

Flórián a fejét rázta:

– Persze a kultúra nem azonos a fogkefével.

– De igenis, az átlagember számára azonos, és itt pedig végképp azonossá vált. A fogkefe volt az egyetlen tárgy – talán a zsidó imaeszközöket és a Bibliákat leszámítva –, mely többé-kevésbé nélkülözhető lett volna a szerencsétlenek számára, és ők mégis magukkal cipelték a marhavagonokban sok ezer kilométeren keresztül. Öntudatlanul is segítséget vártak tőle, mint összes eddig eltelt napjaik jelvényétől, melyeket a reggeli és esti fogmosás fogott keretbe, útlevélnek tekintették, mely igazolja kulturáltságukat, és azt hitték, mint embervoltuk bizonyítékát felmutathatják majd a Halál előtt, megóvja őket mindentől, ami ehhez méltatlan. Magukat nem kell emlékeztetnem rá, hogy a fogkefe éppúgy nem segített rajtuk, mint a négereken a tökből kivájt istenek, semmit sem tehettek az ellen, hogy gazdáikból enyvet és szappant főzzenek. A delegáció többi tagja már elment, de én ott álltam továbbra is homlokomat az üveglapnak támasztva. Megértettem, és soha többé nem akartam elfelejteni, hogy ebben a medencében is halott nyugszik, éppúgy, mint a tábor mögötti szelíd fák alatt a tömegsírokban, és még azoknál is kevésbé feltámasztható halott: a hit a kultúra megoltalmazó erejében. Az előbb azt mondta: a kultúra nem azonos a fogkefével, nos, szélesítsük a kört: nyugodtan feküdhetett volna abban a tárlóban a fogkefék helyén Paganini hegedűje, Shakespeare tragédiáinak eredeti quarto kiadása vagy Leibnitz monas-elméletének kézirata (ezt azért mondom, mert az egyik fogkefe nyelén „Leibnitz” cégjelzés állt), mindez egy vonásnyit sem segített volna a gazdáikon, ők is a járt úton, a krematóriumban végezték volna. Sohasem voltam nagy véleménnyel logikai képességeimről, csak a környezetnek, az adott pillanatban jelenlevő hatalmas inspiráló erőnek köszönhettem, hogy módszeresen tovább tudtam gondolkodni. Ha a kultúráról, melyet mint az emberi élet leglényegesebb tartalmát állították elénk legfogékonyabb éveink színhelyén: otthon és az iskolában, ha a kultúráról kiderül, hogy csak díszlet, akkor mit takar? Nyilvánvalóan az egyedüli társadalmi lényeget, a hatalmat vagy pontosabban az államot. A jövő tehát attól függ: van-e az állam felépítésében valami biztosíték, garancia, hogy többé nem rúgja fel a díszletet, és nem küldi halálba polgárainak egy részét? Nos, uram, én bárhogy töprengtem, nem találtam ilyen biztosítékot. Mert az állam minél inkább állam, azaz erői összefogottabbak, szervezése alaposabb, hatalma kizárólagos, annál inkább kézben tartja polgárainak életét, és a tapasztalat azt mutatja, hogy annál könnyebben fel is áldozza ezeket az életeket saját biztonságának vagy hatalmi céljainak érdekében. Pap vagyok, uram, társadalmi ismereteim kezdetlegesek és idejét múltak, de ha tudós lennék, talán akkor sem tudnék magyarázatot adni, miért történik ez így? Ki láthat bele állásukat féltő emberek hazug vallomásaiba, félrevezető, aljas statisztikákba, nagy magányosok gondolataiba, akiket képességeik az igazság kutatására rendeltek, de ők sértődöttségükben szívesebben vigasztalták magukat lírával. Az Egyház rossz anya volt, elismerem, uram, de utódja, a totális állam, éppúgy mostohája maradt az embereknek. A kenyérért és ágyért, melyet biztosít, bármelyik pillanatban az életet követelheti cserébe. Mindegyik állam természetében benne rejlik az 1944-eshez vagy a mostanihoz hasonló nyílt és véres erőszak, hiába apellál vele szemben a kultúrára, a humanizmusra vagy emberi szolidaritásra, semmi mást nem lehet ellene szegezni, mint az erőszaknak egy másik fajtáját, ahogy például most maga is, én is tesszük. Ha teljesen alá tudnám rendelni magam ennek a feladatnak, melyet már harmadízben végzek, de mint mondtam, természetemnél fogva alkalmatlan vagyok rá, mindenekelőtt a fizikai kondícióm megőrzésével törődnék többet. Szomorú is, nevetséges is, uram, hogy egy etikai jellegű harcban nagyobb hasznát vehetem a rendszeres reggeli torna által biztosított állóképességemnek, mint Aquinói Szent Tamás összes művei ismeretének. De úgy rémlik, erről más formában már beszéltem, végképp ez volt az utolsó mondat, amit ma este megengedhettem magamnak, az eddigiekért is elnézését kérem, asszonyom, ha lenne olyan jó és töltene nekem egy csésze teát.

De Flórián tovább kérdezett:

– Amit mondott, az csak a már kialakult államokra vonatkozik, vagy azokra is, melyek ezután születnek meg?

Vertig, mielőtt válaszolt volna, bocsánatkérően Zsófiára mosolygott:

– Az Államra, bármely időben.

– És miért nem lehet azt feltételezni, hogy az emberek megértik az erőszaknak ezt a veszélyét, birtokukba veszik az államot és önmaguk védelmére formálják át?

Vertig ünnepélyesen, elgondolkozva mondta maga elé:

– Azért, mert az állam hű kifejezője az emberi természetnek, alapvetően gonosz és pusztítani vágyó. Éppolyan naivság lenne az állam megjavulását remélni, akár az emberét.

Flórián bólintott:

– Igen, kezdettől fogva arra gondoltam, hogy maga lenézi az embereket, és a részvét, amit érez irántuk, ugyanaz, mintha egy kutyát látna, melyet a társai halálra akarnak marni.

Zsófia rémülten nézett a papra, azt hitte, sértődötten fog tiltakozni, de Vertig nevetett, és széjjeltárta a kezeit:

– Jól fogalmazni mindig életveszélyes, ha másért nem, azért, mert az ellenfelet is ugyanerre ösztönzi. Én valóban nem találok nagy különbséget az emberek javára a kutyákkal szemben, de ez természetesen nem az én felfedezésem. Ez rejlik kedvenc filozófusaim tanításainak a mélyén, csak így nyíltan kimondaniuk társadalmi és könyvkereskedelmi szempontból egyaránt lehetetlen.

Flórián felkelt, és a sötét ablakhoz lépett:

– Maga úgy ismerte meg a dolgokat, hogy volt bátorsága részt venni bennük, ez az egyetlen megismerés, amiben én is hiszek, de egy hiba van a gondolataiban.

– Bár csak egy volna.

– Ne társalogjunk. Azt mondtam, egy hiba van az elgondolásaiban, mégpedig az, hogy az államot ellenségének tekinti, de a felfogása azonos vele. Éppúgy csak rablásra, gonoszságra képes gyanús állatnak tartja az embert, mint azok az államok, melyekről beszélt, hiszen az ember lenézése az erkölcsi alapja minden erőszaknak és elnyomásnak. Ellentmond saját magának is, ha ilyen az ember, akkor miért kell megmenteni, hiszen csak a méltó sorsa teljesedik be rajta?

A pap a fejét csóválta:

– Maga összetéveszti a személyes cselekvést és az etikai meggyőződést, ez két dolog, és nem szükségszerűen esnek egybe. Mint ahogy a pesszimista filozófia nem jelent okvetlenül rossz kedélyt vagy gyomorsavtúltengést, sőt úgy figyeltem meg, hogy ezek a filozófusok általában vidámabbak és szellemesebbek, mint a társadalmilag pozitív kollégáik, talán mert nem nyomasztja őket az állandóan bizonyításra szoruló tétel az ember nagyszerűségéről. Visszatérve: ha tízszer így meg lennék győződve a dolgok teljes reménytelenségéről, személyemben akkor is kötelezve érezném magam, hogy megpróbáljak segíteni az üldözötteken.

Udvariasan bólintott Flórián felé:

– Persze az a legszerencsésebb alapállás, mikor ez a két dolog fedi egymást.

Flórián haragosan megrázta a fejét:

– Nincs mód, hogy fölényben érezzem magam magával szemben, nemcsak azért, mert tegnap este felszedett az autójára, és megmentette az életemet, bár megtörténhetett volna fordítva is, munkánk hasonló volt, nagyjából azonos környéken jártunk.

Zsófia csak ezekből a szavakból tudta meg a két férfi találkozásának körülményeit, szerette volna megkérdezni, pontosan hogy történt, de nem merte megzavarni a beszélgetésüket.

– Fölényem oka az lehetne, hogy én, amit teszek, egy magasabb cselekvés részének tartom, egy közösséghez tartozom, ha ezt a közösséget nem is tudom megmutatni magának, nem kételkedem abban, hogy most is létezik. Fegyverként megkaptam tőle a hitet, hogy az ember még csak a gyerekkorát éli, és valaha éppoly kevéssé fog hasonlítani a mi hibáinkra vagy ha úgy tetszik, bűneinkre, mint mi a barlanglakókra. Eljön az idő, mikor a maga bátor és rokonszenves gondolatait múzeumba vagy könyvtárakba küldik, és tudósok hosszú éveket töltenek el majd azzal, hogy megértsék azt, ami sajnos ma még olyan nyilvánvaló.

Vertig mosolygott, ő is az ablakhoz lépett, kezét rátette Flórián vállára:

– Semmit sem szeretnék annyira, mint múzeumba kerülni, legfeljebb még annyit, hogy a szomszédos üvegszekrényben magát helyezzék el, mint nem kevésbé rokonszenves, bátor, de érthetetlen tárgyat. De sajnos erre nem fog sor kerülni, mert magát a pincében fogják őrizni, a „tilos” osztály „letagadott történelem”-részlegén egy nagy vasládában, amire csak annyi lesz felírva: „Egyszerű vagy mezei forradalmár a XX. századból, a láda felbontása mindannyiunk számára életveszélyes.”

Mindketten elnevették magukat, majd a pap az órájára nézett:

– Legközelebb maga fog beszélni, de most már fél négy van, egy óra múlva világosodik, el kell indulnunk.

Két keze közé fogta Zsófia tenyerét, és meghajolt:

– Köszönök mindent. Tíz napja ezek voltak az első nyugodt óráim, de azt is mondhatnám, hogy tíz éve. Ha szüksége lesz rám: bármikor, bármit.

Előrement, az ajtóból még visszafordult:

– Kihozom a kocsit a bokrok közül.

Flórián is készülődött, Zsófia fel akarta venni a kabátját, hogy kikísérje, de a férfi intett:

– Maradjon, nem kell hogy meglássák.

Meghúzta viharkabátján az övet, aztán sokáig szemben állt a lánnyal:

– Vigyázzon magára.

– Maga is.

Behallatszott a kis teherautó dohogása.

– Mennem kell, ha tudok, holnap eljövök.

– Ne ígérje meg, az rossz jel.

– Miért?

– Eddig sohasem mondta, és mindig eljött.

– Jól van.

Flórián kilépett az ajtón.

A következő napon Zsófia csak délfelé ment át a klinika főépületébe. Megdöbbenve látta: a folyosón eldobott almacsutkák és szalámihéjak hevernek, a műanyag padlón vékony porréteg jelezte, hogy aznap még nem takarítottak. Felelősségre vonta az ügyeletes nővért, de ő vállat vonva fogadta a figyelmeztetést, célzásaiból Zsófia csak nagysokára értette meg, hogy a nővér látta valamelyik éjszaka Flóriánnal, és ezek után képmutatásnak tartja, hogy éppen ő beszél az előírások megsértéséről.

Zsófia lehajtotta a fejét, nem vitatkozott tovább, megkereste a takarítónőt, és ő maga adta ki az utasítást. Bár amerre elhaladt, mindenütt látta a fegyelem fokozódó lazulásának jeleit: a szemétbe szórt orvosságtablettákat, a személyzet elhanyagolt, piszkos öltözékét, a munkaidő önkényes megrövidítését, többé már nem érzett annyi bátorságot magában, hogy szólni merjen. Tudta, a pletyka már el kellett hogy terjedjen az egész klinikán, és könnyen ugyanolyan válaszokat kapna, mint előbb az ügyeletes nővértől. Elhatározta, ha az állapotok rendeződnek, megpróbálja elintézni az áthelyezését.

Mintha idegességét akarná levezetni, szinte futva ment végig ellenőrző útján. Közben azzal vádolta magát, hogy közvetve ő is felelős a klinikán uralkodó állapotokért, mert ha Flóriánt nem fogadja be magához, most teljes meggyőződéssel és csorbíthatatlan tekintéllyel léphetne fel a rendbontók ellen. De nem támadt fel benne semmiféle lelkiismeret-furdalás, ezen meglepődött, el is mosolyodott, és lelassította a lépéseit.

Két órakor a klinika kis teherszállító autója bement a városba, gyógyszer- és fehérnemű-utánpótlást kellett felhoznia valamelyik raktárból. Eredetileg Englisch volt kijelölve kísérőnek, de a főorvos látta, hogy Zsófia ezen a délutánon kényelmetlenül érzi magát bent a klinikán, ezért átengedte a helyét.

Mikor elhagyták a klinika környékét, Zsófia megkönnyebbülten dőlt hátra az ülésen. Kinézett az oldalablakon: ugyanazon az úton haladtak, melyen ő tegnap éjszaka gyalog próbált lejutni a városba, de az út most a délutáni napfényben barátságosnak tűnt.

Mintha ki akarnák használni az esők előtti szép napokat, kétoldalt majdnem mindegyik kertben dolgoztak a tulajdonosok: épületek oldalát javítgatták, bekenték kátránnyal a fák sebeit, összegyűjtötték az avart és elégették a kert sarkában, a nyers füstszag még az autó résein is beszivárgott.

Zsófiáék alig hagyták el a hegyi dűlőt, megérezték, hogy a táj nyugalma csak látszólagos. A lőtéren tömeg gyűlt össze, a gondnok levágta és kiárusította három hízóját, a kivájt lőkatlan visszhangzott a bárd csapásaitól, öregasszonyok és gyerekek cipelték szét a húst vájdlingokban. A dombokról pedig kosaras emberek kapaszkodtak lefelé, szőlőt, diót és szilvát hoztak, a meredek ösvényen gyakran megcsúsztak, és a földre hullott egy-egy maréknyi gyümölcs, de senki sem hajolt le érte.

Lejjebb sétáló párok jöttek a kocsival szemközt, a ráérő és kipihent embereket nézve Zsófia ismét arra gondolt, hogy vasárnap van – ez az érzés a felkelés kezdete óta szinte mindennap felmerült benne. Megkérdezte a sofőrt, vajon fogadják-e majd őket a raktárban? A sofőr sem tudta pontosan, milyen nap van, úgy gondolta, valószínűleg hétfő, de nem is érdekelte különösebben, feltételezte, hogy a raktárban állandó ügyeletet tartanak.

A raktár kapuját azonban zárva találták, csak hosszas csengetésre került elő egy portás. Nem volt hajlandó kiszolgálni Zsófiáékat, azt állította, hogy készleteik különben is kifogytak, igénylésükkel átküldte őket egy alkalmi raktárba, melyet az Ápolónőképző Intézetben rendeztek be. A képző épülete a Duna túlsó partján feküdt, és ha átmennek, azt kockáztatták, hogy sötétedésben kell visszatérniük a klinikára, mégis nekivágtak az útnak, Zsófia mindenképpen meg akarta szerezni a hiányzó takarókat és gyógyszereket.

A Képző előtt négy ponyvával letakart teherautó vesztegelt, ők is beálltak a sorba, Zsófia kiszállt, a sofőr kérte, hogy igyekezzen minél hamarabb végezni. Zsófia sietve vágott keresztül a kongó előcsarnokon, melynek egyik sarkában az ő képe is ott lógott a diplomázó növendékek hat évvel ezelőtti tablóján. Azóta már járt itt néhányszor, az esti továbbképző némelyik előadását a második emeleti klubszobában tartották, de még mindig ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint növendék korában, mikor éjszakánként a portás figyelmét kijátszva megpróbált észrevétlenül beosonni a kazánházi folyosóra, ahonnan Vajna István kis szobája nyílt.

Elpirult, haját hátrasimította a füle mellett, és hogy Vajna emlékét eloszlassa magában, régi iskolatársnőire gondolt, akikkel három évet töltött együtt ebben az intézetben.

Érettségi után kerültek a képzőbe, legtöbben azért választották ezt a szakmát, mert származásuk miatt nem vették fel őket az egyetemre. A régi, vidéki úriosztály legszebb fiatal lányai gyűltek össze itt, titokban reménykedtek, hogy mégsem kell majd ápolónőként dolgozniok, továbbtanulhatnak, vagy egy orvos elveszi feleségül őket. Életre fel nem készített, puha természetű lányok voltak, Zsófia látta lassan elzülleni őket. Nem tanulhattak tovább, és egyiküket sem vette orvos feleségül, nem tudtak új célt kitűzni maguk elé, gyanús öreg férfiakra, szobrászokra, vendéglői zenészekre, pincérekre bízták magukat, sokan közülük kábítószerekre szoktak rá, melyhez viszonylag könnyen hozzájuthattak, és idegrohamukban már harmincéves koruk előtt öngyilkosok lettek. Ahogy felidézte magában emléküket Zsófia, most sem tudta visszatartani a könnyeit. Belátta: nem a jó tulajdonságainak köszönheti, hogy ő elkerülte ezt a sorsot, hanem egyedül szerencséjének, hiszen a többiek szebbek, érdekesebbek, műveltebbek voltak, mint ő.

Felszaladt a lépcsőn, úgy gondolta, hogy az ideiglenes raktárat csak a nagy előadóteremben rendezhették be, és valóban abból az irányból hallatszott a fojtott zsivaj. A folyosó csak oldalról, a beton arabeszk díszítések résein kapott világosságot, már ebben a kora délutáni órában elborította a homály. Hirtelen kinyílt az előadóterem ajtaja, és villanyfény vetődött végig a folyosón. Magas, pulóvert és csizmát viselő férfi lépett ki, vállán egy nagy papírládát hozott, több részletet Zsófia nem vehetett ki, mert az ajtó becsukódott utána, és a fény megszűnt.

Néhány lépés után egymás mellé értek, a férfi megállt Zsófia előtt:

– Szerbusz.

A hangról Zsófia rögtön felismerte Vajnát, és a homályban is láthatókká váltak számára a férfi arcvonásai. Már évek óta nem találkoztak, és nem számított rá, hogy szerelmük régi színhelyén akadnak össze. Ajka zsibbadni kezdett a hirtelen idegességtől, csak akadozva tudta viszonozni a köszönést:

– Szerbusz.

Tovább akart menni, de Vajna letette a papírládát a folyosó párkányára, és megállította:

– Hogy vagy?

– Jól.

– Visszaköltöztem ide.

Intett a kazánházi folyosó felé:

– Minden olyan, mint régen. Nem jönnél be egy percre?

– Nem. Haza kell érnünk még sötétedés előtt.

– Férjhez mentél?

– Nem, de a sofőr vár kint a kocsival.

– Hol dolgozol? Még mindig a Christián klinikán?

– Igen.

– Holnap este otthon vagy?

– Nem.

– És holnapután?

– Nem lakom bent a klinikán. A környékről járok be.

– Kár. És mi volna, ha most itt maradnál? A sofőr hazatalál egyedül is. Mindjárt szólok neki.

– El akarok menni. Hagyjál.

Zsófia kiszabadította magát Vajna szorításából, és besietett az alkalmi raktárterembe. Megpróbált erőt venni magán, de a személyzet megdöbbent arcán látta, hogy nem sikerült, elfogadott egy pohár vizet, és leült, míg az igényelt holmikat összecsomagolták. Nem akart egyedül kimenni a folyosóra, megkért valakit, hogy hívja be az utcán várakozó sofőrt.

Hóna alatt négy takaróval Zsófia a sofőr háta mögé húzódott és a nyomában lépkedett, amíg ki nem értek a házból. Leszegett fejjel a kőpadló mintázatát figyelte maga előtt, hogy az esetleg oldalt álldogáló Vajnának ne legyen módja megszólítani őt, így nem is tudta megállapítani, várta-e a férfi egyáltalán.

Zsófia behúzódott a vezetőülés sarkába. Azzal próbálta megnyugtatni még mindig szabálytalanul verő szívét, hogy bizonygatta magának: erélyesen és megingások nélkül viselkedett Vajnával szemben. Az viszont elkeserítette, hogy hazugságra kényszerült, bár belátta, csak úgy térhetett ki a további találkozások elől, ha azt mondja, nem lakik bent a klinikán. Megborzongott, ha arra gondolt, hogy újra kezdődnének azok a randevúk, melyek szakításuk óta szabálytalan időközökben, de elég gyakran megismétlődtek, és csak Vajna házassága vetett nekik véget.

Már valóban besötétedett, mire visszaértek a klinikára. Zsófia megkérte a sofőrt, hordja be a csomagokat. Hazasietett, kulcsra zárta maga mögött a pavilon ajtaját, kabátját levetette, és felakasztotta a fogasra, a nagy mosófazékban vizet tett fel melegedni, aztán leült. A szék karfájára varrt hamutartóban még ott hevert a pap elnyomott szivarja, a halvány, lebegő dohányszag az elmúlt éjszakát és Flóriánt juttatta Zsófia eszébe, lassan megnyugodott. Felkelt és kitakarította a szobát, söprés közben megtalálta Flórián börtönből származó fémkorongját, mely, úgy látszik, kihullott a férfi zsebéből, hogy ne felejtse el visszaadni, feltűnő helyre: a könyvespolc sarkára tette.

Beleértette ujját a mosófazékba: a víz már felmelegedett, megfogta a fazekat és átvitte a benyílóba. Zsófia fürdőszobája nem volt bekötve a főépület kazánjának melegvíz-hálózatába, ha fürödni akart, maga hordta a kádba a meleg vizet. Másik vizet rakott fel fejmosáshoz, mielőtt belépett volna a kádba, végigsimított magán, úgy érezte, a bőre szokatlanul meleg. Egy pillanatig arra gondolt, hogy lázas, de a szíve egyenletesen, nyugodtan vert.

Sokáig fürdött, csak akkor szállt ki a kádból, mikor a víz ringásától kissé szédülni kezdett. Megtörülközött, pongyolát vett fel és áthozta a szobából a tiszta meleg vizet, felét a bedugaszolt mosdóba öntötte. Sampont és ecetet keresett elő a faliszekrényből, a sampont habbá dörzsölte benedvesített haján. Megmosta, majd az ecetet a meleg víz másik felébe öntötte, és leöblítette vele a haját. Átdörzsölte a törülközővel, haja az ecettől laza lett és fényes. Ollóval levágta a hajszálak végét és – amit máskor nem szokott csinálni – bekente dióolajjal. Hogy ne hagyjon nyomot a párnahuzaton, bekötötte a fejét éjszakára.

A szekrényben válogatott a hálóingek között, végül is azt a hálóinget vette fel, melyet otthoni látogatásaira szokott magával vinni. Tudta, hogy a hálóingét odahaza majd éppúgy megtárgyalják a háta mögött, mint egyéb ruhadarabjait, ezért még két évvel ezelőtt megvette a legdrágább hálóinget, melyet a Váci utcai maszek fehérnemű-készítők kirakatában látott. Tulajdonképpen nem szerette, mert túlságosan mélyen ki volt vágva és a vékony ingben amúgy is úgy érezte magát, mintha meztelen volna, de mivel a hazatérés ünnepi alkalmával szokta felvenni, most is összeszorította torkát az elfogódottság, bár nem tudta volna okát adni, miért.

Lefeküdt, ahogy a takaró hozzányomta bőréhez a síkos, hideg anyagot, most is megborzongott, de aztán a hálóing fokozatosan átmelegedett. Még gondolt arra, hogy olvas egypár sort, karja megmozdult, de végül mégsem nyúlt ki a meleg paplan alól.

Éjfél után meghatározhatatlan időben arra ébredt fel, hogy lejjebb csúszott róla a paplan és a kivágott hálóingben fázik a válla. Betakarózott, de nem aludt el újból, befelé fordult és nézte a falra vetődő bizonytalan világosságot. A kendő álmában lecsúszott a fejéről, érezte frissen mosott hajának ecet- és diószagát.

Zsófiának eszébe jutott, hogy egy nyáron, még évekkel ezelőtt, mikor Vajna Istvánnal kint lakott a csónakházban – akkor ébredt fel így a hideg hajnali széltől. Óvatos mozdulatokkal, hogy az alvó Vajnát ne ébressze fel, kiment a csónakház előtti kertbe. Összefogta karjait a mellén, állt a hajnali rohanó felhők alatt, úgy érezte, mintha valamilyen hőstettre vagy önfeláldozásra most adódna az utolsó lehetőség, holnap esetleg már alkalmatlanná válna rá. Feszülten kereste: mi volna az, ami kielégítené a lelkét, végül megette a kert egyetlen fáján növő egyetlen barackot, melyre pedig a tulajdonosnő külön vigyázott. Utána sokáig sétált a folyó mellett, csak akkor ment vissza a csónakházba, mikor teljesen átfagyott.

Most ébredéskor nem bántották ezek a gondolatok, de a feszült várakozás most is eltöltötte. Felhúzta magához a térdeit, meggyújtotta a kis asztali állólámpát, megnézte az időt, kibírhatatlannak találta, hogy még órákat kell feküdnie reggelig. Eloltotta a lámpát, de a kapcsolóját nem engedte el, azt ütögette, közben összefüggéstelen szavakat ejtve. Aztán éppolyan hirtelen, ahogy jött, feloldódott az idegessége, elengedte a kapcsolót, kinyújtózkodott az ágyban, még egyszer megfordult, és elaludt.

Reggel, mikor belépett a klinika főépületébe, a portás felkapta a fejét, és hosszan nézett utána.

Zsófia már a kerti út legelejéről meglátta, hogy a pavilonban ég a villany, és egy férfi elmosódó körvonalai vetődnek rá a függönyre. Megremegett a térde, megállt, tarkóját nekitámasztotta egy út menti fa derekának, de tekintetét nem vette le a világos ablakról. A férfi árnyéka újból és újból végigsétált a függönyön, az asztal hosszában sétált fel s alá.

Zsófia, hogy elfoglalja a kezeit, lehajolt, felemelt a földről egy száraz falevelet, két tenyere között összemorzsolta, a törmeléket mozdulatlanul előrenéző arcához vitte és megszagolta, finom cserszaga Zsófiát hirtelen kinyitott új szekrények szagára emlékeztette. A törmelék beletapadt nedves tenyerébe, lesöpörte és elindult, útközben visszaszorította a füle mellett kiszabadult lengő hajfürtöt.

Lenyomta a kilincset, a férfi bent a szobában, úgy látszik, nem hallotta meg a zajt, mert tovább sétált az asztal mellett, csak akkor állt meg, mikor Zsófia belépett. Bár a lány már kintről, függönyre vetődő árnyékáról felismerte Vajnát, most mégis megdöbbent, nem merte elengedni a kilincset, Vajna jött közelebb, megállt előtte, a kezét nyújtotta, sokáig mosolygott, akkor sem hagyta abba, mikor látta, hogy Zsófia nem veszi át a mosolyt.

– Üdvözlöm.

Hangjából Zsófia megérezte: a férfi azt hiszi, ha akarna, sokkal bizalmasabb üdvözlést is megengedhetne magának, ezt a formát csak azért választotta, hogy ezzel a játékos távolodással még jobban hangsúlyozza kapcsolatuk bizalmasságát.

Zsófia összeszorította az öklét, de nem tudta összeszedni magát annyira, hogy szóval vagy magatartásával a férfi értésére adja: viszonyukat nem lehet ott folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagyták. Gyomrát ideges remegés fogta el, attól tartott, hányni fog, hogy rosszullétét leplezze, elfogadta Vajna kézszorítását, de rögtön utána megpróbálta kiszabadítani a kezét:

– Ne haragudj, vissza kell mennem.

– Nem kell visszamenned.

– De, éjszakai ügyeletes vagyok.

– Nem vagy ügyeletes, megkérdeztem a portástól.

A férfi bal kezének egyetlen mozdulatával félretolta Zsófiát, bezárta az ajtót, majd a kulcsot becsúsztatta a hátsó zsebébe. A kulcs megcsörrent valamilyen fémtárgyon, Zsófia a Vajna arcán átfutó kelletlen fintorból kitalálta, hogy revolvert tart ott. Kigombolta vastag síöltönyének kabátját, oldalzsákjából szalámit és néhány zsömlét vett elő.

– Főzzél teát.

Zsófia feltette a kannát a kályhára, hátat fordított a szobának, csak a rugók csikordulásából hallotta meg, hogy Vajna leült a bőrfotelbe.

– Ne ülj oda.

– Miért ne? Valaki más szokott?

Körülnézett:

– Szóval mégis itt laksz? Mindenesetre megtisztelő, hogy ennyi idő után még érdemesnek tartottad, hogy hazudjál nekem. Régóta laksz itt?

– Két éve.

– Ezek az otthoni bútoraid?

– Igen.

– Otthon már nem kellettek?

– Meghalt az apám.

– Meghalt? Ő, ugye tornatanár volt?

– Igen.

– Most egyedül élsz?

– Igen.

– Nincsenek udvarlóid?

– Nincsenek.

– Senki?

– Senki.

– A portás valami titokzatos éjszakai látogatóról beszélt. Ez sem igaz?

Zsófia nem válaszolt. A kanna sípolt a kályhán, leemelte, teát töltött egy csészébe. Vajna felnézett:

– Te nem iszol?

– Bent vacsoráztam a klinikán.

A férfi vastag szeleteket vágott le a téliszalámiból, asztali késsel evett, mégis úgy használta, mintha bicskát tartana a kezében. Zsófia tudta, hogy öntudatlanul még mindig szalonnát evő parasztokat utánoz, bár életében már valószínűleg elmúlt az az időszak, mikor hasonlítani próbált hozzájuk. Elmosolyodott és eszébe jutottak a közös régi éjszakai étkezések az ápolónőképző intézet kis alagsori szobájában, ahol a férfi lakott.

Ha a szomszédos kazánházban befűtöttek, a falnak támasztott szekrény háta átmelegedett, száraz deszkái időnként megzendültek és a szekrény tetején a tiszta tejesüvegben tartott ivóvíz felszínét ellepték az apró buborékok. Vajna akkor is éppilyen mereven támasztotta rá a hüvelykujját evés közben a kés tompa oldalára, de bőréből most már eltűntek a fekete olajos horzsolások, melyeket a csavarfejek éles pereme vágott rajta, tenyere megfehéredett és asszonyosan kipárnásodott.

Vajna többé nem keltette fel Zsófia szánalmát, hogy odalépjen hozzá és két karjával átfogva hasához támassza a férfi fejét. Régen, a kazánház melletti kis szobában órákig dédelgette így, Vajna közben elaludt és kezei automatikusan ismételték azt a munkamozdulatot, melyet aznap egész műszak alatt végzett. Mintha álmában visszatért volna a sötét pinceműhelybe, kezei hol svédfogók végeit szorították össze, hol egy láthatatlan csavart húztak szorosabbra egy elképzelt kulccsal. Zsófia néha próbálta megállítani a kezek mozgását, de azok tovább folytatták tevékenységüket, meg-megrebbentek a tenyerében, sőt egy erőteljesebb rándulásnál ki is tépték magukat a szorításból.

Zsófia keresgélt az emlékei között, hogy kire hasonlított az akkori Vajna István. Úgy tűnt neki, sokkal jobban emlékeztetett Flóriánra, mint erre az asztal mellett vacsorázó férfira, akinek arcvonásai már fellazultak, homloka megnőtt, hogy a haj egyenes határvonalát megtartsa, borotválta a fénylő bőrön előrenyúló éket, pulóvere pedig öbölszerűen kitágult hasa fölött. Ez a testi elernyedés mintha a lélek bizonytalanná válását is jelezte volna, Vajna hol sokáig figyelt maga elé, hol szándékolt élénkséggel ide-oda fordította a tekintetét, tempósra fogott mozdulatain átütött az idegesség.

Zsófia, hogy eloszlassa feltörő félelmét, Flóriánra gondolt. Tekintetével sorra vette a bőrfotelt, ahol aludt, a széket, melyen vacsora közben ült, szeme a könyvespolcra tévedt, megdöbbenve látta, hogy a tetején ott fénylik a kerek fémkorong, melyet Flórián a börtönből hozott magával. Elindult felé, de a szőnyeg sarkánál megállt, megérezte, hogy Vajna figyeli. Visszafordult, abban reménykedett, a férfi nem veszi észre a korongot.

Vajna eltolta maga elől a csészét, és járkálni kezdett a szobában, menet közben, mintha véletlenül tenné, ujjai hegyével hozzáért Zsófia csuklójához, utána kíváncsian ránézett. Mikor látta, hogy Zsófia arca telefut vérrel, lehajtotta a fejét és mosolyogva továbbment, Zsófia szembefordult vele:

– Miért jöttél ide?

– Errefelé jártam…

– Most ne gúnyolódj, miért jöttél?

– Mert nem akartam úgy meghalni, hogy még egyszer ne lássalak.

A hang száraz, vontatott lejtéséből érződött, hogy a férfi előre megfogalmazta magában ezt a mondatot, Zsófia mégis meghatódott. Le akarta küzdeni meghatottságát, kényszeríteni próbálta figyelmét, hogy vegye tudomásul a férfi idegen kölniszagát, a mozdulatokat, melyek számára idegenek voltak, mert más nő mellett alakultak ki, de a szeme jóvátette a változásokat a férfi külsején. Ugyanakkor érezte, hogy nem szabad elhagynia magát, Vajna arcába nézett:

– Ezen a mondaton mennyit gondolkoztál?

– Sokat, nagyon sokat. Mióta eljöttem tőled.

Tekintetét Zsófia arcára emelte:

– Akkor rontottam el az életemet.

– Mit akarsz? Karriert csináltál.

Vajna legyintett:

– Én és a karrier! Akkor még nem tudtam, hogy a rendszer dicsőítésének megvan a maga misekönyve, a rendszert csak meghatározott emberek védhetik meghatározott körülmények között, ha valaki nem ismeri a formulákat, rögtön gyanússá válik. Én őszintén hittem és őszintén beszéltem, azért ki akarták törni a nyakamat. Az én utamon mindig jutott keresztbe egy gerenda vagy egy vizesárok. Amit mások, „a nép sűrűjéből jöttek” ajándékul megkaptak: az érvényesülés lehetőségét, azért nekem fel kellett áldoznom az ifjúságomat. Én voltam az, akin ezek a képmutatók be akarták bizonyítani, hogy Magyarországon megszűnt a régi típusú karrier, míg az ő embereiket nem is kapitalista, de középkori módszerekkel, tehetségük előzetes bizonyítása nélkül a nulláról százra ugratták elő, én sohasem ugorhattam egyszerre két fokot. Mint a sportolók, csak minősítési sorrendben haladhattam előre rajtengedélyestől a sportmesteri címig, és ehhez minden ellenfelemet le kellett győznöm.

Felemelte a fejét:

– Te nem ismerhetted az én első ellenfeleimet. Mikor otthagytam apámékat, mert nem akartam többé a békéscsabai pap egyik fia lenni és végigjártam az óvatos ellenzékiség útját, mint a bátyám, inkább beálltam az Állami Gazdaságokba zsákolni, hogy egy legyek a nép közül, és ha kell, feláldozzam értük az életemet, a parasztok szemben bólogattak, nagyon szép, nagyon jó, de ha elfordultam, kiröhögtek: na, a pap fia jó helyre került, és az én hátamra tették a szakadt, ömlő zsákot.

Elhúzta a száját, és bólogatott:

– Ez volt az én első gyakorlati leckém nép- és osztálytanból. Mikor felkerültem Pestre, a gyárban a szerelők sem bántak velem különbül, sajnálkoztak rajtam, megdolgoztattak, de ha elbújtak a gyár pincéjében inni és beszélgetni, sohasem vittek magukkal, az ő munkájukat is nekem kellett elvégeznem. Akkor már tudtam, hogy érzik rajtam az idegenséget, ez az idegen szag sohasem fog elmúlni rólam, és ha élni akarok, meg kell szeretnem magamban azt, ami elválaszt az úgynevezett „egyszerű emberektől”. Behúzódtam a sötét műhely sarkába, hallgattam a fali dobozokban zörgő patkányokat, és azt magyaráztam magamnak, hogy ez az egész szívemet eltöltő csalódás és fájdalom nem számít. Még nincs semmi veszve, ez még csak az első menet, és a mérkőzések három meneten keresztül tartanak. Ellenséges közönség és rosszindulatú pontozóbírák előtt az első menetben nekem csak arra kell vigyáznom, hogy ki ne üssenek, és megőrizzem magam a harmadik menetre, mikor az ellenfelem már kifáradt, és az én nagyobb technikámnak érvényesülnie kell.

Közelebb lépett Zsófiához:

– Sokáig tartott, de megértettem magammal, hogy az első menet, az illúziók felmérése véget ért.

– Akkor hagytál el engem?

– Igen, akkor hagytalak el téged. Most már mindegy. Ha megkérdezel, már nem is emlékszem arra az emberre, aki elégette a verseit, és életében először protekciót keresett, hogy bekerülhessen egy újsághoz, még a mellékutakon elébe került bátyjának kioktatásait is hajlandó volt meghallgatni ezért. A második menetet is végigálltam, akkor már én is ütöttem. Húszéves koromban nem vettek fel az egyetemre, mint osztályidegent, sírva jöttem ki az aulából, és megfogadtam, hogy még harmincéves korom előtt tanítani fogok ezen az egyetemen. Mikor kezdett nevem lenni az újságnál, elintéztem, hogy meghívjanak marxizmus-leninizmus előadónak. Álltam a katedrán, és lenéztem a hallgatók padsoraira, ahova engem nem engedtek be, és bár évek óta vágyódtam erre a pillanatra, most nem éreztem semmi elégtételt, sőt az egész hátralévő küzdelem, maga a győzelem is jelentéktelennek, hiábavalónak látszott. Azt hittem, ez a lelki holtpont éppoly velejárója a második menetnek, mint az elsőnek a bekapott ütések, megpróbáltam magam átlendíteni rajta, de nem sikerült. Nem tudtam rábeszélni az idegeimet, hogy továbbra is komolyan vegyék ezt a harcot a karrierért. Ültem bent a szerkesztőségben fontos megbeszéléseken, és egyszerűen elfelejtettem, hol vagyok. Rád gondoltam, és úgy éreztem, mindaz, amit elértem, nem ér annyit, mint egyetlen óra, amit régen veled töltöttem. Nem tudtam dolgozni sem, minden kifutott a kezem közül, visszakerültem oda, ahonnan elindultam, az ápolónőképző kis szobájába.

Váratlanul, gyors mozdulattal megfogta Zsófia kezét:

– Veled akarom elkezdeni a harmadik menetet, te visszahozod majd a szerencsémet.

– Hagyjál.

Vajna nem törődött Zsófia ellenkezésével, kigombolta csuklóján a köpenyt és a fehér blúz ujját, végigcsúsztatta tenyerét a karján. Zsófia megremegett, de a férfi nem emelte fel a tekintetét:

– A bőröd a leghűségesebb, az még emlékszik rám.

Átfogta a derekát, Zsófia megpróbált kiszabadulni a vékony, erős karok szorításából, ökleit a férfi mellének támasztotta, és hátralépett, de Vajna követte. Zsófia tarkója nekikoccant a falnak, kontyából kiesett a csat, és haja szétbomlott a vállán, a férfi csak egyik kezével ölelte, a másikkal maga felé fordította az arcát, és megcsókolta. Fokozatosan jutott el a szájáig, Zsófia leengedte a karjait és tehetetlenül tűrte, csak akkor jajdult fel, mikor Vajna beleharapott az ajkába.

Mikor Vajna keze a blúz legfelső gombjához ért, Zsófiának úgy tűnt, hogy a kertben, a pavilon előtt jár valaki. Kitépte magát a szorításból, és összefogta elöl a köpenyét:

– Valaki jár kint.

Vajna kinézett:

– Nincs kint senki.

– De én hallottam.

Oda akart lépni az ablakhoz, de a férfi újra átfogta, sokáig birkóztak egy helyben állva. Vajna az ágy felé szorította, gáncsot vetett neki, egy pillanatig lebegtek a levegőben, aztán rázuhantak az ágyra. Zsófia behunyta szemét, és kezével eltakarta az arcát.

Ölelkezés közben a férfi halkan, de kivehetően számolt magában, mozdulatai sorrendjét mindig attól tette függővé, hogy meddig jutott el a számolásban. Zsófia emlékezett rá viszonyuk utolsó éveiből, hogy az ölelkezés Vajna számára, a kezdő pillanatokat leszámítva, érdektelen, nem tud közös ritmust kialakítani a társával, sőt valószínűleg nem is akar, ezt helyettesíti nála a gépies számolás, mely a kapcsolatnak legalább a látszatát fenntartja.

Évekkel ezelőtt Zsófia mindent megpróbált, hogy kilendítse Vajnát ebből az állapotból; becézte, sokáig és egyfolytában beszélt hozzá, de Vajna nem válaszolt a szavaira, szemének üveges merevsége elárulta, nem Zsófiára figyel, hanem befelé, mozdulatlan, elsápadt arcában csak a számokat mormoló ajkai éltek. Összeölelkezve is különváltak, gondolataik egyre messzebb kerültek egymástól, Zsófia megfigyelte magán, hogy ujjai hegyével néha kikopogja a férfi hátán szívverésének ritmusát.

Most, míg a számok egyhangú pergését hallgatta, Zsófiában újra felmerült a régi, szorongó rémkép, mintha mindketten egy kéttestű, harmadik lénnyel szeretkeznének, aki kettőjük között foglal helyet, a Vajna felé forduló teste nő alakú, az őfelé forduló férfi alakú, az venné fel mozdulataikat és az viszonozná.

Vajna megszólalt:

– Szeretsz?

Zsófia szemét elfutotta a könny:

– Ne kérdezz, kérlek, ne kérdezz.

Már régen egymás mellett feküdtek, mikor Zsófia vállát még mindig rázta a zokogás. A férfi nem törődött vele, karjait összefonta a feje alatt, és tekintetét végigjártatta a mennyezeten.

– Miért nem válaszoltál?

– Mire?

– Mikor azt kérdeztem az előbb, hogy szeretsz-e?

– Azért, mert nem szeretlek.

– Mikor te megkérdeztél régen, hogy szeretlek-e, bennem mindig volt annyi udvariasság, hogy azt mondjam: igen, szeretlek. Pedig én se szerettelek.

Fölkelt az ágyról, begombolta szürkéskék síruháját. Felfedezte a könyvespolc tetejére rakott fémkorongot, szeme felcsillant, halkan füttyentett:

– Rab, méghozzá politikai.

Az ágyhoz lépett:

– Mit tudsz róla?

– Semmit. Add vissza.

– Szóval ő a titokzatos éjszakai látogató. Egy politikai rab, aki most is csak éjszaka mutatkozik, pedig a többiek fegyencruhában grasszálnak a Körúton. Érdekes, érdekes.

– Mit akarsz tőle?

– Hogy hívják?

Megrázta Zsófia vállát, hogy a lány most se szólt, visszadobta az ágyra:

– Rendben van.

Zsófia nem emelte fel a fejét a párnáról, a férfi távozását csak abból vette észre, hogy nyitva hagyta maga után az ajtót. Kisírt arca fázott a huzattól, a bútorokba kapaszkodott, úgy ment el az ajtóig, kétszer elfordította benne a kulcsot.

Átment a benyílóba, sokáig mosdott, de a víz nem nyugtatta meg. Visszajött, körülnézett a szobában: az ágynemű négy sarka magasan, lazán állt, csak a közepén nyomott bele testük egy nagy keresztformát.

Zsófia tekintete megakadt az ablaküvegen, melyet vékony porréteggel vont be a szél. Kívülről valaki ujjhegyével nagy nyomtatott betűket rajzolt a porba:

ITT VOLTAM

Zsófia, mikor közelebb lépett, csak akkor látott meg alatta egy bizonytalan F betűt.

Leült a hideg kályha mellé, és karjaival átfogta a hideg, kék zománcot.

Nem vette észre, hogy az ablak fokozatosan kivilágosodik, majd újra besötétedik, csak déltájban hallotta, hogy a portás járkál a pavilon előtt, nyilván valamilyen szolgálati ügyben akarta áthívni, többször is beszólt, rángatta a kilincset, míg végül belátta, hogy dolga végezetlenül kell távoznia.

Zsófia az idő múlását csak azon érzékelte, hogy ujjai hegyével többször is végigsimította a száját, ajka a harapott sebtől egyre jobban feldagadt. Néha a nyelvét is hozzáértette, úgy tűnt neki: a sebnek savanyú, fémes íze van. Mikor lüktetni kezdett, Zsófia felkelt, és vizes zsebkendőt tett rá, aztán visszaült a kályha mellé, megkereste a zománcon azt a részt, melyet arcával már átmelegített, újból odatámasztotta a fejét.

Kora délután megeredt az eső, csak néhány csepp gördült végig az ablakon, Flórián porba rajzolt betűinek határán lelassult a futásuk, és megálltak, a vízcseppek hamarosan átlátszó keretbe fogták az ujjvonásokat:

ITT VOLTAM

A kinti nedves hideg beszivárgott a pavilonba is, de Zsófia nem kelt fel a helyéről, ajkán az egyre forrósodó seb fűtötte az egész testét, ha mozdulatlanul ült, akkor sem fázott. Érezte, hogy kezd belázasodni.

Akár kint az elsötétült égen a felhők, a kusza gondolatok egymást érték Zsófia agyában. Járkálni kezdett a szobában, sietős lépéseivel hamar elmérte a rövid utat a bútorok között, mivel újból és újból falhoz ért, a szoba hihetetlenül szűknek tűnt előtte.

Két tenyerébe fogta az arcát, és teljes erejével összeszorította, de a fájdalom se tudta visszatartani a lázas képeket: egy-egy naptól megvilágított tájat vagy emléket torz, töredékes gondolatok követtek. A legjobban az kínozta meg, hogy úgy érezte, mintha gondolatai közepén egy elmosódó idegen arc figyelné őt, akinek külön el kellene magyarázni minden felvillanó emlékképet, honnan származik, milyen élmények tapadnak hozzá, de az arc elmosódó vonásai meg sem rezdülnek, nem lehet tudni, beérte-e ezzel a magyarázattal.

Mikor az ajtón kopogtak, először azt hitte, hogy ezt is csak képzeli, de a kopogtatás rövid idő múlva megismétlődött:

– Ki az?

– Én vagyok.

Zsófia csak nehezen ismerte fel Flórián hangját, mélyen és zavarosan szólt. Elöntötte a szégyen, úgy érezte, nem tudna a férfi szemébe nézni:

– Ne haragudjon, beteg vagyok. Nem engedhetem be.

Az ajtóhoz simulva hallgatta, hogy kint a férfi megfordult és lemegy a lépcsőn. Lépései hamarosan elhaltak, Zsófia magára maradt. Elképzelte, hogy a férfi esetleg soha többé nem tér vissza, sietve a vállára kapta a kabátját, és utánaszaladt.

Az utolsó lámpánál, ahol az utca már beletorkollott a bokros hegyoldalba, Flórián ott ült az úttest szegélykövein, mintha melege volna, viharkabátját letette maga mellé. Zsófiát szilvóriumszag csapta meg, olyan töménységű, hogy emlékeztetett a szilva eredeti szagára. Flórián sokat ihatott, erre vallott egyébként az is, hogy lazított derekának merev tartásán, és egy letört faággal rajzolgatott maga elé az utca köveire. Zsófia közelebb lépett hozzá:

– Jöjjön be.

– Nem mehetek.

A kis háromkerekű teherautó felé intett:

– El kell temetnem őt.

Együtt léptek oda a kocsihoz, Flórián kinyitotta az ajtót, mélyen behajolt az ülés fölé, és kiemelte Vertig holttestét. A halál sem torzította el a pap arcának nyugodt, harmonikus kifejezését, még azt se lehetett megállapítani, hol találta el a golyó, Zsófia sírni kezdett:

– Ó, istenem.

– Ne sírjon.

Flórián bevitte a holttestet a fák közé, egy nyíltabb részen, ahol a fák sűrű sötétsége engedett, és a homály szabálytalan körvonalú holdfényes pásztákkal váltakozott, letette az avarra. Egy ág leveleinek árnyékát éppen az arcára vetette, az ágat néha meglebbentette a szél, a levelek árnyéka is megrezzent ilyenkor, Zsófiának úgy tűnt, mintha Vertig csak aludna, és lélegzete ingatná a leveleket.

Flórián visszament a kocsihoz, egymáshoz verődő vasak csörrenése jelezte, hogy a szerszámosládában válogat, egy feszítővasat hozott magával, ásót nyilván nem talált. Lábával félresodorta az avart, és a vas csúcsát belevágta a földbe. Gyökeret találhatott el, mert a vas visszapattant, Flórián felszisszent, és a szeme összehúzódott a fájdalomtól. Zsófia az árnyékban meghúzódó esővíznyelő gödörre mutatott:

– Talán oda.

– Oda?

– Csak most, majd visszajövünk érte.

Flórián a rúddal kiszélesítette a félkör alakú gödröt, majd a halottat a száraz, apró rögökkel borított földre fektette. A gödör oldalain alig látszott az előző napi gyér eső. Leeresztette a vasat, és Zsófiára nézett:

– Tud imádkozni?

– Imakönyv kellene.

Flórián egy fekete kötésű imakönyvet hozott a kocsiból. Zsófia a holdfény felé fordította, és összehúzott homlokkal keresgélt benne:

– Zsoltárok, szertartások. Melyiket olvassam?

– Nem tudom.

A könyvbe néhány különálló, kézírásos lap volt betűzve.

– Ima a gyermekért, ima a hősért, ima azért, aki tengerre szállt, ima…

– Ima a hősért.

– Nagyon aprók a betűk.

– Menjen le a lámpához.

Zsófia lement az útra, egy pillantást vetett Flóriánra, aki a vasrúdra támaszkodva a gödör mellett állt, majd visszafordította tekintetét a könyvre, és felolvasta az imát. Utána visszament a tisztásra, és egy faággal segített betemetni a sírt. Flórián vállán a seb felszakadt a megerőltetéstől, a vér átütötte zöld kardigánját.

– Átvérzett, jöjjön, bekötözöm.

Zsófia lehajolt és felvette az út szegélyéről a viharkabátot, szokatlanul nehéznek tűnt, megfordította: a zsebéből egy félig telt üveg állt ki. Vigyázva, hogy az üveg ne csússzon ki, a kabátot a karjára fektette, másik kezével – már megszokott mozdulattal – átnyúlt a férfi válla alatt, segítve a járásban. Flórián az út közepéről még visszanézett a sírra.

Bent a pavilonban Zsófia tiszta kötést rakott a férfi vállára. Flórián leült az asztal mellé, kivette a zsebéből az üveget:

– Adjon poharakat.

Töltött mind a kettőjüknek, koccintásra emelte a poharát, közben Zsófia arcába nézett. A lány érezte, hogy tekintete megakad az ő harapástól felduzzadt ajkán, melyen talán a fogak nyoma is kivehető, és poharat lendítő keze megtorpant. Zsófia lehajtotta a fejét, és a poharat tétován a melle elé tartotta, arra rezzent fel, hogy Flórián pohara hozzákoccan az övéhez.

– Igyon, Zsófia.

Bár a szilvórium égette a torkát, Zsófia kiitta a poharat. Az ital rögtön a fejébe szállt, túlságosan nagy erővel rakta le a lábait, mintha a padlózat egyenetlen volna, átment a szobán, majd leült a kályha mellé.

– Tudja, miért borzasztó, hogy a pap meghalt?

– Miért?

– Mert azt hittem, ha maga bajba kerül, ő az utolsó pillanatban majd megjelenik és megmenti újból.

Flórián letette a poharat:

– Azt mondja, borzasztó, hogy a pap meghalt, én azt hiszem, nincs benne semmi borzasztó. 1944-ben megmentett százötven gyereket, aztán kiállt a kulákokért, lehet, hogy nem volt igaza, de azért amit jónak érzett, ki mert állni, és még most öreg korában is volt bátorsága harcolni, egyszóval kihasználta az összes lehetőségét, nem vitt felesleges erőt magával a sírba. Mire jött a halál, addigra pont úgy kifáradt, hogy nem mondott mást, csak hogy jól van így, rendben van. Ő nem próbál majd visszajönni a föld alól, hogy pótolja, amit életében elmulasztott. És nincs szüksége rá, hogy akik tovább élnek, mint ő, utólag jóváhagyják az életét.

Újra töltött Zsófiának, a lány két kézzel fogta a poharat, mintha kávéscsészét tartana, ivott egy hosszú kortyot, letette, majd utánanyúlt és megigazította úgy, hogy pontosan az asztalterítő egyik kör alakú mintájának közepére kerüljön. A férfi csendesen beszélt tovább:

– A börtönben egy tanárral dolgoztam egy brigádban, valami Oncsnak hívták. Okos ember volt, bejárta a világot, értett az élethez. Ő mondta nekem, az ember háromféle módon felelhet arra, ami a világban történik; beleegyezik, ellenáll, vagy öngyilkos lesz.

– Nem nagy választék.

– Még ehhez a választáshoz is kevesen jutnak el. A legtöbben kényszerből vagy félelemből, vagy mert más példát nem látnak maguk előtt, feladták a választás lehetőségét, különbékét kötöttek. Elbújnak egy sarokba, isznak, kertészkednek, zenét hallgatnak, halálra dolgozzák magukat, vagy gyereket csinálnak.

Zsófia megbántva kérdezte:

– A gyerek is csak annyi, mint az ital?

Flórián nem törődött Zsófia közbeszólásával, valószínűleg meg sem hallotta:

– És én mindig azt az embert szerettem, aki a három lehetőség közül az ellenállást választotta. Szembeszállni nagyobb erőkkel, persze nem a vagyon vagy gyilkosságok védelmében, olyan, mint a magaslati levegő, tisztán tartja az ember lelkét. Emlékezzen csak erre a papra, milyen nyugodt volt, jókedvű, és milyen szépen beszélt.

– Englisch azt mondta, hogy maga is ilyen.

Flórián legyintett, és visszatért eredeti témájához:

– Igaz, van értelmetlen ellenállás is, mikor valaki azért száll szembe a dolgokkal, mert nem tud mit kezdeni velük, és ez az ellenállás megadja neki a fölénynek legalább a látszatát. Ezeket az embereket csak az tartja lábon, hogy ellenszél fúj velük szemben, erre támaszkodnak, ha a szél elállna, saját tehetetlenségüktől arcra esnének.

Zsófia kezdett elálmosodni. Flórián mondatai lassan kavarogtak a fejében, néha önkéntelenül kimondott egy-egy szót belőlük. Flórián megrezzent:

– Mit mondott?

– Azt hiszem, részeg vagyok. Nagyon sajnálom. Szeretném még hallgatni magát.

– Lefeküdne?

– Igen, de nem mozog a lábam.

– Majd segítek.

Flórián egy párnát rakott a bőr karosszékbe, utána Zsófiát a székhez vezette, levette róla a ballont, amit a pizsama fölé kapott fel, és lefektette. Zsófia nekitámasztotta fejét a párnának, érezte, hogy a férfi ráterít egy paplant. A lány Flórián kezéért nyúlt, két tenyerébe fogta, majd az érdes, keményedésekkel és szakadásokkal borított bőrt az arcához húzta. Egy pillanatra felnyitotta a szemét, a férfi komor, változatlan arccal nézett maga elé, mintha ivás közben fokozatosan kijózanodott volna.

– Ugye, reggelig itt marad?

Flórián bólintott:

– Igen.

– Ha majd feljön a nap, már itthagyhat, csak sötétben félnék felébredni.

A lány arcát Flórián tenyerébe fektette és elaludt.

Másnap délelőtt, valamivel tíz óra után – Zsófia éppen az anyagigénylést állította össze – kopogtak az ügyeleti szoba ajtaján, majd be sem várva a választ, Englisch doktor lépett be.

– Jó napot, Zsófia – mondta. Körülsétált a szobában, visszaérve az ajtóhoz, hirtelen kinyitotta és kinézett a folyosóra. A szoba előtt egy ápolónő állt, kezében műszerekkel megrakott tál, megdöbbent arca is elárulta, hogy hallgatódzott. Englisch ránézett:

– Magát hívják „Luxus” Verának?

– Igen.

– Ha jól tudom, azért, mert csak külföldiekkel szokott lefeküdni, és egymagában több valutát ad le a Nemzeti Banknak, mint az IBUSZ. Most miért nem használja ki az alkalmat? Minden sarkon talál egy külföldi újságírót. Nincs talán ideje?

– Nincs.

– Akar szabadnapot?

– Nem.

– Takarodjon.

Az ápolónő erősen a sarkára lépve elment, Englisch kulccsal zárta az ügyeleti szoba ajtaját, sőt a kulcslyukra is ráfordította a kallantyút.

– Sajnos, vállalnia kell, Zsófia, hogy kompromittálom. Olvassa ezt el, a sofőrrel ma reggel küldték be a városba.

Egy géppel teleírt papírlapot vett elő a zsebéből, és az asztalra tette, negyedik vagy ötödik kópia lehetett, mert a betűk kissé összemosódtak rajta. Zsófia végigolvasta: egy feljelentés volt ellene. A több mint húsz aláíró, akik között ápolónők, orvosok, sőt néhány beteg neve is szerepelt, azzal vádolták, hogy ávósokkal tart fenn kapcsolatot, sőt feltételezhetően ő maga is az államvédelmi hatóság beépített embere. Zsófia letette a papírt, és kétségbeesetten kérdezte Englischtől:

– Mondja, miért jelentettek fel engem? Mi hasznuk van belőle?

– Semmi, Zsófia, éppen az bizonyítja teljes önzetlenségüket.

Az orvos az ablaknak támasztotta arcát – Zsófiának most tűnt fel először, hogy Englisch bármilyen szobában tartózkodik is, rövid idő múlva az ablakhoz megy, mintha a falak közelsége nyomasztaná –, ujjai hegyével puhán kopogtatott az üvegen.

– Ezerkilencszáznegyvennégy elején találkoztam a Gestapo egyik részlegének a vezetőjével – még a bécsi lóversenyről ismertem –, ő mesélte, hogy a Gestapo egyetlen országban sem kapott annyi feljelentő levelet, mint Magyarországon. Ebben a tekintetben nem panaszkodhatott a Vörös Hadsereg politikai osztálya sem. Meg vagyok győződve, ha fordul a helyzet, a maga feljelentőit legalább hatszázan fel fogják jelenteni, ez úgy látszik, éppolyan nemzeti jellemvonásunk, mint hogy lóra termett nép vagyunk.

Felemelte az asztalról a feljelentést:

– Én a negyedik másolatot szereztem meg. Elküldték a minisztériumba, a Főigazgatóság Forradalmi Bizottmányának, a harmadik nem tudom, hova került, de nagyon meg lennék lepve, ha nem a felkelők egyik parancsnokságára, talán Szabó bácsihoz, talán följebb. Most vitték le, legkésőbb holnap reggel itt lesznek az embereik. Nem volna rossz, Zsófia, ha legalább néhány napra eltűnne innen.

– Nincs hová.

– Akarja, hogy keressek valamilyen szállást?

– Nem kell.

– Igen, gondoltam is. De egy dolgot meg kell tegyen, Zsófia: figyelmeztesse Pimpernelt, ne jöjjön többé ide. Őszintén szólva nem hiszem, hogy magának valami különösebb baja eshet, de Pimpernel nagyon érdekelné őket.

Englisch Zsófia keze fölé hajolt és megcsókolta, mikor felemelte fejét, mosolygott:

– Tudja, Zsófia, hogy magából az utolsó héten klasszis nő lett? A lelki zsírpárnák visszafejlődtek, sőt valami kevés a testiekből is. Úgy látszik megfogadta a tanácsomat.

Zsófia nem akarta magára vonni a gyanút azzal, hogy hamarabb abbahagyja a munkát, az előírások szerint este nyolckor adta át a szolgálatot, utána a pavilonba sietett. A kis állólámpát gyújtotta meg, amely csak a szoba közepét világította be, az ablakhoz osont és kinézett. Tekintetével többször végigkutatta a kert bokrait és fáit, de semmilyen jel nem mutatott arra, hogy figyelnék a házat. Égve hagyta a lámpát, és az oldalsó kis vaskapun kisurrant a kertből.

Tudta, hogy Flórián, ha autóval jön, nem a széles, modern autóúton közelíti majd meg a klinikát, mert ez az út a főbejárathoz vezet, hanem egy makadámúton vág át a Petőfi-ormon keresztül. Zsófia most ugyanezen az úton sietett végig, lent az orom alján behúzódott a sötét autóbusz-váróhelyiségbe.

A levegő erősen lehűlt, a vasrámákon pikkelyes dér fehérlett, rányomta ujja hegyét, kis kerek foltokban feltűnt a rozsdás vas eredeti színe. Zsófia tudta, hogy reggelre a dér már beborítja az egész hegyoldalt. Nem messze tőle az árokban még ott hevert annak az autónak a roncsa, amelyben az ávós katona benneégett, néha egy-egy levél lehullott rá, és megzörrent az összeolvadt csúcsokon.

Zsófia olyan erősen figyelte a Pestről az orom aljába vezető útszakaszt, hogy észre sem vette az orom tetejéről közeledő Vajna Istvánt, csak akkor rezzent fel, mikor megszólította:

– Elfogták, Zsófia, bent a pavilonban. Nem tudtam megmenteni. Érted jöttem.

Zsófia vissza akart fordulni, de Vajna megragadta a karját:

– Ha visszamégy, elvisznek téged is.

– Te árultad el – mondta Zsófia. Szabad kezével Vajna arcába ütött, orron találta a férfit, aki szédelegve hátralépett, Zsófia futva indult neki az emelkedőnek, útközben puskák és pisztolyok csövei villantak elő a bokrok közül, megértette, hogy Flóriánt tőrbe csalták.

A klinika kerítésénél az egyik fegyveres előlépett a fedezékből, és feltartóztatta a lányt, a kis oldalsó vaskapuhoz vezette. A kapu téglaoszlopának Oncs támaszkodott neki. A férfi most is ugyanazt a keskeny karimájú kalapot és puha, vastag felöltőt viselte, a karján nemzetiszínű szalaggal, mint mikor első alkalommal nyomozott Flórián után. Biccentett:

– Jó estét. Hiába vártam a telefont. Nem bízott a jóindulatomban?

– Nem.

– Sajnálom. Persze a találkozásra így is sor kerül, de az ő számára sokkal rosszabb beosztásban. Fogadjon el tőlem egy tanácsot: minden esélyt csak egyszer szoktak felkínálni.

Oncs emberei őrizetére bízta Zsófiát, meghagyta, hogy csak a megbeszélt jelzésre engedjék utána. Hátsó zsebéből revolvert vett elő, két fegyveres csatlakozott hozzá. Benyitott a pavilonba, felgyújtotta a villanyt, Zsófia távolról is ki tudta venni az eseményeket. Flórián az asztal mellett ült, fejét két karjára támasztva aludt.

Oncs a vállára tette a kezét, Flórián felrezzent, körülnézett, majd látva a rászegeződő fegyvereket, bólintott. Bár az egyik felkelő géppisztolya csövével felfelé mutatott, nem volt hajlandó felemelni a karját. Oncs megmotozta, a viharkabát zsebéből egy pisztolyt és egy maroknyi töltényt vett ki, az asztalra dobta, majd kinyitotta az ajtót, és intett a vaskapunál elhelyezkedő fegyvereseknek, hogy engedjék utána Zsófiát.

Ahogy belépett, Flóriánra nézett, a férfi feléje fordult, és alig észrevehető mozdulattal üdvözölte. Zsófia megkönnyebbült, attól tartott, Flórián azt hiszi, neki is része van a lebukásban. Oncs kiküldte a fegyvereseket.

– Tegyünk úgy, mintha sohasem találkoztunk volna, rendben van, uram?

Flórián nem válaszolt, Oncs kezével először Zsófiára, majd Flóriánra mutatott:

– Nem tudom, mennyire ismerik egymást, azt hiszem, inkább Önt kell bemutatnom.

Jegyzetblokkot vett elő a zsebéből, és belenézett:

– Smidt Flórián főhadnagy, bár a rangja nem fontos, hiszen lefokozták. Egyike annak a hétszáz parasztfiúnak, akiket Rajk 1946-ban összeszedett szerte az országban és tiszti iskolára küldött. Úgy látszik, a tehetségesek közé tartozott, mert az iskola elvégzése után a belső karhatalmi erőkhöz került, a legfontosabb objektumok őrségének parancsnoka lett, ugyanakkor Rajk kedvence. A Rajk-per után letartóztatják, az újságok közlik a hírt, hogy át akart szökni Jugoszláviába, és menekülés közben agyonlőtték. Azóta minden kimutatásban mint halott szerepel. Idegen név alatt kerül börtönbe, majd más büntetőtáborokba. Az 1953-as új kormányprogram után sem bocsátják szabadon, bizonyos vezetők megakadályozzák ügyének felülvizsgálását. Börtönből internálótáborba küldik. Része van abban a ritka szerencsében, hogy bezárják mellé egykori bíráit és börtönőreit. 1956 elejét még mindig egy kőfejtő telepen tölti, október huszonnegyedikén feljön Budapestre.

Oncs Zsófiára nézett:

– A többit, azt hiszem, már maga is tudja. Az adatok pontosak?

Flórián nem felel, töprengő arccal nézett maga elé, nyilvánvalóan nem akarta megerősíteni Oncsot abban a hitében, hogy értesülései megfelelnek a valóságnak. Oncs legyintett:

– Nyugodjon meg, tudom, hogy nem a levegőbe beszélek.

Zsebéből elővette Flórián börtönből származó fémkorongját, és felmutatta. Zsófia elsápadt, bizonyossá vált benne, hogy Vajna vezette Flórián nyomába az üldözőket. Oncs a tárcájából egy másik fémkorongot emelt ki.

– Van még egy ilyen korongom, nézze csak meg, kisasszony, az ezres és a százas ugyanaz, ami azt jelenti, hogy az illető a táboron belül egy brigádban dolgozott hősünkkel. Mit gondol, kié volt?

– Nem tudom.

– Az enyém.

Körülnézett:

– Ez a hely nem alkalmas rá, hogy tovább beszélgessünk. Velem jön.

Biccentett Zsófia felé:

– Maga is.

Zsófia átkarolta Flórián vállát, és segített neki felemelkedni a székről, aztán várakozva felnézett rá, a férfi rekedt hangon megszólalt:

– Indulhatunk.

Bal kezével megfogta Zsófia kezét, és elsőnek lépett ki a pavilonból. Nyugodt léptekkel mentek az utcai kapu előtt várakozó teherautóig, mintha nem is vennék észre, hogy minden mozdulatukat rájuk szegeződő géppisztolycsövek ingása kíséri.

A teherautó a budai Diána-fürdő épülete előtt állt meg, a felkelők és Flóriánék kiszálltak. A fürdő homlokzatán nem égett lámpa, porlepte színes ablakai mögött egyébként is elhagyatottnak látszott, Zsófia úgy emlékezett, hogy ezt a fürdőt még évekkel ezelőtt átalakítás végett bezárták.

Oncs csöngetett a régimódi vaskapun, kevéssel később fény gyúlt bent az épületben, hallatszott, hogy a kulcs elfordul a zárban.

Egy valaha díszes mozaik kövezetű előcsarnokba léptek be, a változatlan utcai fronttal ellentétben itt már látszottak az átalakítás nyomai, a falakba néhány helyen hornyot véstek, az egyik sarokban néhány ládát tornyoztak egymásra, mellé korhadt farácsokat és összevissza hajlott zuhanyrózsákat dobtak.

Oncs előrement, befordult az egyik folyosóra, melyről szürke ajtók nyíltak az egykori fürdőfülkékbe. Fürdővendégek már évek óta nem járhattak erre, por fedte a halványan világító tejüveg burákat, az ablakkereteket, lépéseik nyomán is porfelhő szállt fel a kövezetről, torkuk kiszáradt tőle, de Zsófia így is érezte, hogy a falakból még mindig árad az olcsó, illatosított szappan szaga. A folyosó végén Oncs megállt egy fehérre festett ajtó előtt, melyen rajta maradt még a „kabinos” tábla.

– Itt maradnak.

Zsófiát és Flóriánt a kísérő fegyveres őrizetére bízva, Oncs sarkon fordult és visszasietett a porban kirajzolódó cipőnyomokkal borított kövezeten. Rövid tétovázás után Zsófia lenyomta a kabinosi fülke kilincsét, és beléptek.

Bent egy mennyezetről csupasz drótszálon lelógó körte világított. A helyiség jóval tágasabb volt a vártnál, a szolgálati asztalon és székeken kívül még egy szekrény, dívány és polc is állt itt, de a szőnyegek, párnák, terítők és más berendezési tárgyak hiánya arra vallott, hogy a fülkében senki sem lakik állandóan, vagy ha lakott is, már régebben kiköltözött.

A fülkében most csak egy sötét ruhás férfi tartózkodott, a díványon feküdt, karjait-lábait magához húzva. Az ajtó nyitódására felnézett, de rögtön el is fordult, jelezve, hogy nem akar beszélgetni az újonnan jöttekkel, és mozdulatlanul meghúzódott a fal melletti félhomályban. Zsófia nem csodálkozott ezen, úgy gondolta, a férfi is hozzájuk hasonló módon kerülhetett ide a fürdőfolyosó kabinosi fülkéjébe.

Flórián nem törődött alkalmi szobatársukkal, az ablakhoz ment, felágaskodott, és ép bal kezével megrángatta a rácsot, de az nem engedett, végigtapogatta a falakat, és csak akkor ült le, mikor megbizonyosodott, hogy a menekülésre semmiféle lehetőség nem kínálkozik, rákönyökölt az asztal sarkára. Zsófia közelebb húzta a székét, és suttogva megkérdezte:

– Mi lesz?

Flórián vállat vont:

– Nem tudom.

– Fél?

– Nem.

A férfi nem vette át a suttogást, rendes, megszokott hangján beszélt, nem törődve azzal, hogy a nekik hátat fordító fogolytársuk hallja szavait.

– Ha van igazság, akkor ennek az éjszakának könnyebbnek kell lenni a számomra, mint bármelyik éjszakának életemben, olyan hosszú ideje készülök rá.

– Mióta?

– Már nagyon régen, gyerekkorom óta. Maguk tanultak történelmet az ápolónőképzőben?

– Igen.

– Hallott a Sankt Georg zászlóaljról?

– Nem hallottam.

– Cattarónál 1917-ben fellázadtak a matrózok, elfoglalták a hajókat és az egész cattarói öblöt, felhúzták a vörös zászlót – először Ausztria–Magyarországon. Ott szolgált a nagyapám is a Sankt Georg zászlóaljnál. Azután jött a megtorlás: repülőgépek, „Kronherzog Rudolf” csatahajó, Horthy a „Viribus Unitis”-en, a „VI. Károly”, a Lovcsenről, az öböl egyik hegyi bástyájáról pedig nehéztüzérség lőtt. A tisztek újból elárulták a hajókat: a Gea, a Schwarzenberg és a többiek kilőtték a fehér rakétákat, csak a Sankt Georg vette fel a harcot. Akkor egy találat megölte a parancsnokot, a Sankt Georg megpróbált kifutni, hogy legalább nyílt vízen pusztuljon el, de az öböl bejáratánál Horthyék elfogták.

– És a matrózokkal mi történt?

– Húszat kivégeztek. Mikor már ott feküdtek halomban az árbocnál, egy tiszt meghozta a halottaknak a király kegyelemlevelét. Kivégzéseknél mindig így volt szokás, azt akarták kifejezni vele, hogy a király mindig ad kegyelmet, de néha későn érkezik. Volt, akit Szerbiában mozdonyok elejére kötöztek, hátha a partizánok így nem lőnek majd a vonatra, a többieket pedig levitték a hegyi börtönökbe a Lovcsen alá, hónapokig álltak a hideg iszapban, egészségesen többé egyikük sem jött fel. Montenegróba kerültek kényszermunkára, a hegyek csúcsán építettek utat fél adag élelemmel, kétszázból száznyolcvan ember már meghalt, mikor eljutott a hír, hogy itthon kitört a forradalom. A megmaradt húsz matróz áttörte magát egész Szerbián, őbelőlük alakult meg a Smidt Mihály-kommandó. Ők verték le a ludovikások lázadását, ők harcoltak az ellenforradalmárok monitorjai ellen. Aztán 19-ben újra találkoztak Horthyval. Nagyapám tízévi fegyházat kapott.

– Nem is ment haza többé?

– De, valamennyit leengedtek a büntetéséből. 1928-ban került haza a falunkba, a háborút is beleszámítva tizennégy év után. A fegyházban megzavarodott, azt mondták, azért, mert gumibottal vagy homokzsákkal rávágtak a fejére hátulról. Amúgy is nehezen éltünk, ő még külön nyűg volt a családon, apám, nagybátyáim, sőt nagyanyám, a felesége mindig előhozták, hogy tizennégy évig magunkra hagyott minket. Csak én szerettem. Napközben kimentem vele a földekre, együtt dolgoztunk, a fejemre tette a régi matrózsapkáját – már alig lehetett elolvasni rajta a betűket: Sankt Georg –, nekem adta a lábszárvédő tekercsét is. Mikor jöttünk hazafelé, megvédtem őt a gyerekek ellen, akik tudták róla, hogy megzavarodott, látták, a saját családja is gúnyolja, azt hitték, nekik is szabad, gyakran megdobálták. Este azután megmosakodott, felvette a tiszta ingét, és mesélt. Azt hiszem, nem tudta pontosan, hogy ki vagyok, néha a fiának gondolt, ilyenkor arról beszélt, hogy törvénytelen születésű volt, és ezért az iskolában az utolsó padban kellett ülnie, kérdezte, hogy ezt éreztették-e velem is? De leginkább azt hitte, hogy régi matróztársa vagyok, és eszerint beszélt velem. Nekem tetszett, hogy matróznak hisz, ott ültünk egymás mellett, és mintha magam is éltem volna már Cattaróban, láttam volna a forradalom jelvényét, egy festményt a cukrászda kirakatában: egy szabad granicsár fáklyával felrobbantja az ellenség lőporos tornyát, és maga is ott vész. Húsz éve hallottam a történeteit, de ami ez alatt a húsz év alatt történt velem, nem tűnik olyan fontosnak, mint ezek a történetek.

– Soha nem akart úgy élni, mint a többi ember?

– Soha. Mindig tudtam, hogy nem nekem való.

– Miért nem?

– Ez úgy lehet, hogy az ember nem alkalmas mindenre. Van, aki csendre született, békére, ezek százezer fajtáját ismerik az örömnek, egész életük úgy alakult, hogy mindenből az örömöt fogják fel, nem tudnak betelni vele. Azt hiszem, a legtöbb ember ilyen, és ez így van jól. De énnekem nyugalmat mindig csak a harc adott, úgy is lehet mondani: a szenvedés, amelynek célja van, ennek viszont több fajtáját ismerem, mint mások az örömnek.

Fogolytársuk, akiről nem lehetett tudni, hallgatta-e Flórián szavait vagy sem, felkelt a díványról, ujjaival idegesen visszafésülte homlokába hulló haját, és sétálni kezdett a fülke hosszában. Merev tartása civilben is elárulta a katonát, valaha telt, indulatos arca az utóbbi napokban hirtelen lefogyott, álla alatt üresen lógott a bőr, és bár talán még negyvenéves sem volt, szemét mély ráncok gyűrűje fogta körül. A lámpa fénykörébe érve megpróbálta leverni sötét ruhájáról a port, mely a dívány huzatáról rakódott rá.

Zsófia nem talált a férfin semmi feltűnőt, megdöbbenve látta, hogy Flórián tekintete elváltozik, harag és gúny ül ki az arcára:

– Üdvözlöm, alezredes, ha nem akar egy hazaárulóval egy szobában tartózkodni, szíveskedjék csöngetni a személyzetnek.

A sötét ruhás férfi megállt:

– Ki maga? Én nem ismerem magát.

– Én viszont ismerem, Redő alezredes, ha jól emlékszem.

– Hol találkoztunk?

– Maga volt az ügyész 1950 tavaszán azon a tárgyaláson, mikor a katonai bíróság halálra ítélt engem. Nagyon szépen beszélt, ha véletlen nem az én bőrömről van szó, én is gratuláltam volna magának.

Flórián Redő hangját utánozta:

– „Ezért a hazaárulásért kevés az egyszeres halál.”

Elmosolyodott, de csak a szája körül, szeme gúnyos és fenyegető maradt:

– Nyugodt lehet, végigpróbálták rajtam az összes halált, ami a rendelkezésükre állt. Egyébként Smidt Flórián vagyok.

Redő próbált uralkodni magán, de arcát elsötétítette a hirtelen feltörő vérhullám, rátámaszkodott az asztal sarkára. Lassan összeszedte magát, kiegyenesedett:

– Ezt az ügyet most akarja elintézni?

– Nem akarok elintézni semmit, még arról az elégtételről is lemondtam volna, hogy most egy cellába zárjanak magával. Ez semmit sem old meg és semmit sem tesz jóvá. Csak egyetlen kérdésem volna.

Flórián az ajtó előtt őrködő fegyveresekre mutatott:

– Miért nem tudtak velük szemben is olyan bátran és könyörtelenül viselkedni, mint velünk szemben?

– Maga mikor szabadult ki?

– Tíz napja.

Redő legyintett:

– Akkor nem láthatta az aljas árulásoknak azt a sorozatát, ami idáig vezetett.

– Ki árult el kit?

– Értse meg: sem az idő, sem a helyzet nem alkalmas erre.

– De az idő és a helyzet nem is lehetne alkalmasabb. Holnap reggel már csak Szent Péterrel beszélhetjük meg a dolgot.

– Gondolja, hogy meg merik csinálni?

– Miért ne? Kitől kell félniük? A város minden utcáját a hatalmukban tartják.

Redő idegesen dörzsölte a kezeit:

– Nincs maguknál valamilyen ital?

– Nincs.

Redő kinyitotta a szekrényt, a legalsó polcon porral lepett üvegek álltak, sorban kirakta őket a padlóra, végül is talált egy üveget, melyben maradt néhány ujjnyi zavaros ital, felhajtotta. Bár a fülke falaiból áradt a hideg, kigombolta magán az inget.

– Rendben van. Beszélgessünk. Ha akarja, bocsánatot kérek, amiért magát és társait elítéltük. Bár nem haltak meg és nem kerültek börtönbe olyan sokan, mint egyesek gondolják, talán még négyszázan se voltak, de azt elismerem, hogy bátor és egyéni típust alkottak a munkásmozgalom történetében. Sok embert szerettem maguk közül, és mindig is elismertem, hogy maguk tették a legtöbbet az újjáépítésért és a hatalomért folytatott harc éveiben. Mindenképpen különbet érdemeltek volna megtörtént sorsuknál, sajnos, a társadalmakat úgy rendezték be, hogy az ilyen eltűnések mindig kegyetlenebbek a méltányosnál. De a bocsánatkérés nem változtat egy alapvető tényen, a maguk bukása, eltűnése a társadalom életéből szükségszerű volt.

– Miért?

– Ha véget ér egy háború, a világ nem tudja rögtön tudomásul venni a békét, jönni kell olyan embereknek, akik fél szívükben még a háborút hordják, katonák, fél szívükben pedig a békét, építenek. Különleges alkatú emberek ezek, lelkük olyan izmokból fonódik össze, mint a rövidtávfutók lába, gyors és hihetetlen fokú erőfeszítésre képes, a háború és béke közti félálom éveiben évtizedek munkáját tudták elvégezni. De mikor a világ végre felfogja, hogy béke van, az alapok már felépültek, a hatalom szilárd, ezek az emberek feleslegessé válnak, mert a lelkük csak rövid lejáratra és bizonyos feladatok elvégzésére van berendezve, éppúgy, mint – hogy egy másik példát mondjak – a tiszavirág, melynek testében nincs bélrendszer. És ha egy tiszavirág véletlenül életben marad a nász után, be kell látnia, hogy csak tévedésből él, és nem vállalhatja, mondjuk, egy vízilépcső felépítését.

Flórián indulatosan rázta a fejét:

– Mi nem tiszavirágnak jöttünk, ha volt valaha ebben az országban olyan gárda, melyet valóban a nép küldött, azok mi voltunk.

– Innen ered második hibájuk. Számtalan személyes kapcsolatuk folytán a népet felbontották személyes sorsok faktoraira, és ez megengedhetetlen. A nagy építések és nagy társadalmi vállalkozások kora nem tűri, hogy a számokat nevekkel helyettesítsük be, csak a számok használhatók, akinek neve van, az saját magával törődik.

– Ezt ismerem, ez már elkezdődött az én időmben, csak nem olyan nyíltan, ahogy most maga elmondta. A kettős taktika! A gyűléseken udvaroltak a tömegeknek, maguk között pedig öntudatlan csordának tartották, mellyel szemben a fegyelmezés minden formája megbocsátható, legfeljebb az elkövetkező harmadik-negyedik nemzedékben bíztak, melyet már ők maguk neveltek.

– Ma is azt állítom, hogy azt az emberanyagot, melyet mi kaptunk a Horthy-rendszertől, csak ilyen taktikával lehetett vezetni.

– Ilyennel se lehetett, ha lehetett volna, maga most nem állna itt egy kabinosi fülke közepén.

– Ez nem bizonyít semmit, még az sem, ha kivégeznek engem. Aki életben marad közülünk, az holnap vagy egy év múlva újból megkezdi a munkát. Változatlanul.

Redő mosolygott:

– Nem fogja elhinni rólam, de én jezsuita gimnáziumba jártam. Szegény parasztgyerek voltam, és egyedül őhozzájuk vettek fel tandíj nélkül, ingyenes kollégiumi ellátással. Hittanból már nem sokra emlékszem, de a rend jelszavát sohasem felejtem el: „Nunquam reformata quia nunquam deformata.” Sohasem kellett megreformálni, mert sohasem deformálódott. Azt hiszem, a mi taktikánk is ilyen.

– Abban a percben, mikor maguk újrakezdik „változatlanul”, újrakezdik a munkájukat azok az erők, melyek most megdöntötték az államot, és csak idő kérdése lesz, hogy ismét megtegyék.

A folyosón léptek közeledtek a fülke felé, Redő összerázkódott, és sietve közbeszólt:

– Most nincs erre idő.

Zsófiához fordult:

– Hármunk közül maga a legvalószínűbb, hogy kikerül innen. Megkérem, menjen el a feleségemhez, mondja meg neki, én üzenem: ha még lehet, vétesse el a gyereket. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ilyen körülmények között még egy gyerekkel is megnehezítse a sorsát. Kérjen valakitől egy igazolványt, ne a saját nevén feküdjön be a kórházba. Jegyezze meg a címünket: Redő Gáborné, Mechwart tér 21.

Zsófiának alig maradt ideje, hogy elismételje magában a címet, mikor kinyílt a fülke ajtaja, és három fegyveres lépett be, vezetőjük intett Redőnek:

– Velünk jön.

– Hová?

– Meg fogja tudni. Maguk ketten, ha akarnak, lefekhetnek, a szekrényben találnak takarót.

Elvezették Redőt, az alezredes a küszöbről még egyszer visszafordult és ránézett Zsófiára, mintha megismételné kérését, hogy a lány adja át az üzenetet a feleségének, majd Flóriánék magukra maradtak.

– Mit gondol – kérdezte Zsófia –, véletlenül csukták most magukat együvé?

– Nem hiszem, találtak volna még egy szobát. Vagy őt akarták megpuhítani vagy engem. De mindegy, ne beszéljünk róla tovább.

A szekrény legfelső fachjában néhány pokróc és vastag fürdőlepedő hevert. Zsófia egy súrolókefével lesöpörte a port a díványról, s megágyazott:

– Feküdjön le, Flórián.

– Feküdjön le maga.

Tétován álltak a dívány előtt, Zsófia tudta, hogy neki kell határozottnak lennie:

– Elférünk rajta ketten is. Menjen belülre, akkor a bal oldalán fekhet.

A hideg fülkében Flórián csak a viharkabátját és a cipőjét vette le, Zsófia is ruhástul bújt be a takaró alá. Szembefordult a férfival, hozzábújt és átölelte. Flórián szólalt meg:

– Nem volt szerencséje velem.

– De én úgy érzem, szerencsém volt.

– Más nőt színházba visznek, én meg börtönbe hoztam magát. De holnap talán kiengedik.

– És magát?

– Nem tudom. Ha már nem látjuk egymást: sok szerencsét, legyen boldog.

– Én nem leszek boldog.

– De igen, a világ boldog lesz, ha nem hittem volna ebben, el se indultam volna az utamon. Maga sem marad egyedül, talál majd egy rendes embert, akit megérdemel, gyerekei lesznek…

– Miért nem találkoztunk tíz évvel ezelőtt?

– Nem lehetett.

– Úgy szerettem volna magával élni.

– Én is. De aludjon, nemsokára reggel lesz.

Zsófia még közelebb bújt Flóriánhoz, arcát bedugta a zöld kardigán ráncai közé, és hallgatta a férfi egyenletes, nyugodt szívverését, ettől a szabályos ritmustól lassan elálmosodott, és elfeledve a környezetet, ahol díványuk áll, elaludt.

Másnap, 1956. november 3-án Oncs délelőtt tíz óra felé jött be a kabinosi fülkébe. Kenyeret, felbontott húskonzervet, csokoládét és teát hozott magával, az asztalra tette:

– Nem akarnak velem reggelizni?

Flórián az ablakhoz ment, és hátat fordított, Oncs Zsófiát kínálta:

– Maga sem eszik?

– Nem.

Oncs vállat vont:

– Ne haragudjanak, én eszem, savas a gyomrom, és pontosan be kell tartanom az étkezési időpontokat.

Kitöltötte a teát:

– Meg kell mondanom: ez a túlzott érdeklődés nem a maga személyének szól, hanem a helynek, melyet elfoglal. Ebből a maga érdeme csak annyi, hogy nem véletlenül került oda. Beszélgetni szeretnék magával, de ehhez az is kellene, hogy maga válaszoljon.

– Mit akar?

Oncs kinézett a folyosóra, arrébb küldte a fülke előtt őrködő fegyvereseket, és halkabbra fogta a hangját:

– Csak arról van szó, hogy két bőrt szeretnének lehúzni magáról, lead egy hasznos nyilatkozatot arról, hogy abbahagyja a sebesültek mentését, utána mindig a falhoz lehet állítani. Én megmondtam bent a parancsnokságon, hogy maga erre nem lesz hajlandó.

Zsófia nem értette, Oncs miért igyekszik megnyerni Flórián rokonszenvét, a férfi feszült tartásából megérezte: formát keres, hogy kifejthesse valódi mondanivalóját.

– Nem vállalok mészárosmunkát sem kicsiben, sem nagyban. Különben is több közöm van magához, mint hozzájuk.

Elgondolkozott:

– Természetesen nem a külsőnkre vagy az ízlésünkre értem. A XX. század létrehozott egy hadsereg fölötti hadsereget, a felfegyverzett humanistákat. Fegyveres voltuk teljesen esetleges és önkéntes jellegű, az adott társadalmi helyzet őket az egzisztenciájukban ritkán fenyegeti, elméletileg tehát lehetséges volna, hogy távol tartsák magukat a harctól, gyakorlatilag azonban lehetetlen, mert csak puskával lehet folytatni azt, amit tollal vagy ecsettel elkezdtek. Tragikumukat növeli, hogy már minden kapcsolatukat elveszítették az emberekkel, akiknek segítségére elindulnak. Ez vonatkozik rám is, de magára is, nem hiszem, hogy van valakivel élő viszonya vagy barátsága.

Könnyedén meghajolt Zsófia előtt:

– Persze önön kívül, asszonyom. És mégis vissza kell mennünk azon a kicsinyes önzéssel kikövezett úton, melyen fiatalságunk minden erejét elpazarolva kiverekedtük magunkat az emberek környezetéből. Ezt a hadsereget én úgy hívom magamban, hogy Armée Candide, hófehér hadsereg. Mint önálló hadsereg soha nem létezett, de tagjai ott voltak a század minden nagy háborújában, ahol az emberiség érdekeit kellett megvédeni, attól az Októberi Forradalomtól, a spanyol polgárháborún keresztül egész eddig az októberi forradalomig. Bár mindig az első sorokban harcoltak, és csekély létszámukhoz képest aránytalanul sok embert veszítettek az idők folyamán, nem voltak azonosak azzal a hadsereggel, melynek kötelékébe tartoztak, mintha csak az Armée Candide láthatatlan igazolványát hordanák a zsebükben. A csaták végével nem fogadták el sem a diktátori, sem a hivatalnoki állásokat, visszatértek könyveikhez és alapvető megvetésükhöz az ember iránt.

Oncs befejezte az evést, kését megtörölte a kenyérmaradékban:

– Persze most fel kellene mutatnom a láthatatlan igazolványt. Származásom nem fogja megnyerni a rokonszenvét, családunk tulajdonába tartozott a fél Tiszántúl, a tanító ki is számította, hogy az Oncs birtok a világ egész területének mérhető és kifejezhető része, nem is kell olyan túl sok nulla a tizedespont után.

Flórián elhúzta a száját:

– De maga már tizennyolc éves korában Marxot olvasott, és kommunista röpcédulákat terjesztett.

Oncs nevetve tiltakozott:

– Nem, én „A tőkét” még máig sem tudtam elolvasni, ha az akkori olvasmányaim érdeklik: Bergson, Kirkegaard és mindenekelőtt Montaigne. A világképem azonos volt minden tizennyolc éves kétségbeesett „nem”-ével, talán csak abban különböztem tőlük, hogy mindannyiuknál jobban vágytam valamilyen „igen”-re. Ezt az én esetemben nem úgy kell érteni, hogy az ember az első, számára kényelmes és hasznos ideológiára azt mondja: igen, ezt kerestem. Ezek a keresők általában olyan meggyőződéseket szoktak megtalálni, melyeket maguk rejtettek el önmaguk elől, és ez a kis ál-keresgélés csak ahhoz kell, hogy illúzióik megbéküljenek anyagi érdekeikkel.

Felemelte a fejét:

– Nem fogadom el az objektivitás mértékének azt, hogy az ember mennyire nézi le saját magát, én büszke vagyok rá, hogy már tizennyolc éves koromban az Armée Candide-hoz tartoztam, bár akkor természetesen még azt sem tudtam, hogy ez a fogalom létezik. A spanyol forradalom első hírére otthagytam az egyetemet, azt hiszem, én voltam az egyetlen magyar, aki saját pénzén és csakis önmaga megbízásából utazott el Spanyolországba. Igaz, hogy akkoriban épp Hollandiában éltem. Nem fogadtak be a Nemzetközi Brigádba, valószínűleg provokátornak tartottak, bár nem is nagyon vonzódtam közéjük. Ha egészen őszinte vagyok, egy fehér vászondarabra felfestettem volna a kardokat tartó zöld oroszlánt, az Oncs család nemesi jelvényét, de ennyire nyíltan mégsem fejezhettem ki, hogy a saját lobogóm alatt akarok harcolni, beálltam egy anarchista különítménybe. A mi harcainkat nem nevezték ki hivatalos legendának, mint a huescai ütközetet vagy a Tibidóbo-csúcsot, de magának nem kell bizonygatni, hogy a háborúk nem mindig ott a legvéresebbek, ahol a filmhíradó a felvételeit készíti.

Flórián eljött az ablaktól, láthatólag érdekelte Oncs elbeszélése.

– Spanyolországért irigylem magát.

– Igen, az volt a legtisztább stáció. A bukás után én is a vernét-i fogolytáborba kerültem, apám értem jött, haza akart vinni. Mivel irtóztam a zárt helyektől, abba beleegyeztem, hogy kihozzon a táborból, de Párizsban összevesztem vele, és otthagytam. Nem akarom untatni életem további állomásaival, hogy kerültem a francia partizánok közé, hogy jöttem haza 1946-ban, és hogy csuktak le 1949-ben mint francia kémet, a börtönből különben is kell hogy emlékezzen rám. Ennyit is csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem különböző életünk közös alapjait: a Szembeszegülést és a Szolgálatot. Nem tudom pontosan, de úgy képzelem, hogy a maga módján a ferences pap – requiescat in pace – sem állhatott túl messzire tőlünk.

– Ami engem illet, nem tartozom ahhoz a hófehér hadsereghez, melyről beszélt az előbb. Ahogy én ismerem a történelmet, maguk mindig el tudtak menni az utolsó vonattal, mely a menekülőket vitte, én nem mentem el, és nem is akartam túlélni a forradalmat, amely engem felnevelt. Ha ennek nem hisz, gondoljon arra, hogy tegnap este éppen maga vette el tőlem a revolvert és letartóztatott, börtönőr és elítélt pedig nem tartozhat ugyanahhoz a hadsereghez, erre már a börtönben is megtanítottak. Harmadszor: én itt nem idegenek háborújában vettem részt, hanem a magaméban. Befejeztem, nincs több mondanivalóm a maga számára.

– Igen, körülbelül ezt a feleletet vártam magától, de kedves elvtársam, akár tetszik magának, akár nem, ehhez a hadsereghez tartozik, csak, sajnos, az iránytűje adott esetben száznyolcvan fokot, azaz pont egy arcvonalat tévedett. Ide tartozik már csak azért is, mert a régi hadsereg nem létezik többé.

Zsebéből néhány papírlapot keresett elő, még egyszer megnézte, aztán átnyújtotta Flóriánnak. Zsófia csak annyit látott, hogy a lapok egyik oldalát egymásba érő piros bélyegek borítják, a másikat pedig vastag, töredező csirizréteg.

– Tudja, mik ezek?

Flórián nem felelt, forgatta a lapokat az ujjai között.

– Párttagsági könyvekből kitépett lapok, persze a fedelét nem ragasztották ki, mert azon rajta volt a nevük. Nézze meg, mit fizettek! Havi száz, százötven forintot, tehát legalább négy darab ezres körül kerestek. Ezek nehezebb fiúk voltak, mint maga, ha ők kiragasztották a tagsági könyvüket egy bedeszkázott kávéházra, akkor, higgye el: nincs feltámadás. Titokban azt reméltem, hogy ezt Redő alezredes elvtárs is megérteti magával, azért zártam mellé.

Felemelte a kezét:

– Tudom: „a mi becsületünk nem függvénye mások aljasságának”, de hát a maga megszállottsága is kell hogy függjön valamitől. Fogcsikorgatva, de maga is meg kell hogy változtassa az elveit, ha kiderül róluk, hogy nem szolgálják a népet. Ha erre nem hajlandó, végképp olyanná válik, mint egy vár, amelyből nem tudnak kijönni a katonák.

– Azt akarja mondani, hogy ezek a suhancok és nemzetiszínű karszalagos házmesterek jelentik a népet?

– Ne nézze le a suhancokat, a házmestereket, és mindenekelőtt ne nézze le a nemzetiszínű karszalagot. Az életem talán elegendő bizonyítéknak, hogy nem vagyok nacionalista, de ma már belátom, hogy a nacionalizmus a kis népek önvédelme elsősorban a többi kis és nagy nép nacionalizmusával szemben. Bármilyen irányban lépi át a határt, öt kilométer után már érezni fogja, külföldre kell utazni, hogy az ember felfedezze magában a nemzeti büszkeséget, pontosabban az erkölcsi kényszert, hogy szolidaritást vállaljon azokkal, akikkel egy sorsközösségbe tartozik.

Oncs felkelt, és indulatos lépésekkel sétált a kabinosi szoba hosszában:

– Én hamarabb szabadultam, mint maga, körülnéztem az országban, sőt kijutottam Ausztriába és Németországba is, tehetek összehasonlítást. Higgye el, megdöbbentett, hogy milyen nagy az előnyük, és ez a különbség napról napra növekszik. Reménytelen volna abban bízni, hogy majd fokozatos fejlődéssel hozzuk be a hátrányt – a fokozatos fejlődésben különben sem hitt még egyetlen forradalmi ideológia sem –, egyetlen hatalmas ugrással, tizenkét órás munkanapokkal, vasárnapok nélkül végigrobotolt évekkel kell utolérnünk Európát. De ilyen munkát az emberek nem vállalnak parancsszóra, hitet kell adni nekik, és ebben az országban már minden hitet kompromittáltak a nemzeti büszkeségen kívül. Ez egyesítheti a hivatalok és gyárak embereit, a könyvtárakat és kocsmákat, mérhetetlen erőforrásokat szabadít fel ez a szó, hogy magyar.

– Ez nem új trükk, egy elmaradt népnek, mely minden történelmi ütközetét elveszítette, azt szuggerálni, hogy ő a legkülönb a világon. Ezt a nép mindig el is hiszi, Horthynak is sikerült, ezért voltak például a Reichstag utolsó védői magyar csendőrök, sőt még Rákosi is megpróbálta a maga módján, de túlságosan ügyetlenül. Mit tehetnék én ezért a nemzeti büszkeségért?

– Ha maga szervezkedne, lapot adna ki, röpcédulákat gyártana, hogy megrémült funkcionáriusokban tartsa a lelket, kijárna vitatkozni a gyárakba a munkástanácsok jogköréről, vagy akár lopna százezer forintot, senki egy lépést se tett volna maga után. De maga egy nemzeti forradalom aranyfedezetét: a személyes bátorság romantikáját devalválja azzal, amit tesz. Ezt nem lehet eltűrni, mert azzal a veszéllyel jár, hogy mozgásba hoz olyan erőket, melyek önmaguktól sohasem lendültek volna akcióba. Ezt maga indította el az átkozott autójával, és magának kell megállítani.

– Miért „kell”?

– Értse meg végre, hogy maga nem tartozik a nagyszakállú kommunista szentek közé, maga ennek a mozgalomnak legföljebb a balekja volt. Magára a nyomorgó és reményt vesztett magyar paraszt tart igényt, neki tartozik felelősséggel.

– Sohasem hittem el, hogy nagyszakállú kommunista szenteket és a magyar paraszt sorsát külön lehet választani. Ha csak ezt akarta mondani, befejezheti.

– Ahogy akarja.

Flórián megrántotta viharkabátja szélét, meghúzta az övet, és Zsófiához lépett:

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra, Flórián.

– Egész biztos találkozunk még.

– Igen, én is azt hiszem.

Flórián lehajolt, és megcsókolta Zsófia arcát, utána Oncsra nézett, jelezve, hogy készen áll:

– Mehetünk?

– Semmi akadálya. Én csak egy darabon kísérem magát, bent a városban át kell adnom egy másik parancsnokságnak. Nagyon sajnálom, hogy így történt a dolog, félek, ők a szembenállást nem intellektuális oldalról fogják majd fel.

Flórián kilépett a folyosóra, a két fegyveres szótlanul mögéjük állt, Zsófia addig nézett utánuk, míg el nem tűntek az előcsarnokban.

Zsófiát még aznap délután szabadon bocsátották, megkérdezte, mi történt Flóriánnal, de az őrök válaszul csak vállat vontak.

Kint az egyik újság címlapján Flórián nevét látta, kapkodva pénzt keresett elő, és megvette, a lap Vajna István riportját közölte Flórián letartóztatásáról, de ez a riport sem tartalmazott semmit Flórián további sorsáról.

Eltelt november és december nagy része anélkül, hogy Zsófia bármilyen hírt is kapott volna Flóriánról. Gyakran gondolt rá, hogy érdeklődni kellene valahol, de nem tudta elképzelni: ki adhatna felvilágosítást?

Csak egyetlen kísérletet tett, még december elején bement a rendőrségre, azt állítva, hogy szolgálati ügyben van rá szüksége, elkérte a felkelés halottainak kivonatos listáját, többször is végignézte a névsor „S” betűjét, de legnagyobb megkönnyebbülésére Smidt Flórián neve sehol sem szerepelt.

Bár elkerült minden beszélgetést, ahol Flórián ügye felmerülhetett volna, a klinikán – talán Vajna riportjának hatására – mégis elterjedt a hír, hogy a felkelés ideje alatt egy ávós tisztet rejtegetett. Ez a vád minden lappangó gyűlöletet felszabadított Zsófia iránt, a folyosón gyakran rátámadt egy-egy orvos vagy ápolónő, az ebédlőben senki sem ült le az asztalához.

Ahogy elhalványodott a felkelés emléke, lassanként ez a gyűlölködés is feloldódott, de Zsófia úgy tett, mintha nem venné észre ezeket a változásokat, örült, hogy kapcsolatát környezetével a szolgálati utasítások meghallgatására és továbbadására korlátozhatja.

Ritkán mozdult ki hazulról, a kályha mellett ült és olvasott, vagy a rádiót hallgatta, ebből a meleg sarokból figyelte, hogy tűnnek el a kertben az ősz utolsó nyomai. Ha a szél megrázta a bokrokat, a verebek között néha sosem látott csonttollú madarak rebbentek fel, Zsófia úgy gondolta, Északról menekülhettek a fagy elől. Az eső mindennap egy vonással sötétebbre áztatta az avart, míg Erzsébet-nap után az első hó be nem takarta, csak a fák tövében villant fel még zölden és pirosan néhány lehullott alma.

December közepén ment le a városba először a harcok után, bár semmi jel sem tette valószínűvé, hogy Flórián épp karácsonykor jelentkezik majd, Zsófia mégis meg akarta vásárolni számára ajándékait.

A hullákat, a kiégett tankokat, a szétvert Sztálin-szobrot már eltakarították a Körútról, de a közepén tornyosuló utcakő-barikádok, melyek közeibe törött szemüveg, női ballonkabátok öve, töltények üres hüvelyei és számtalan más apró tárgy hullott bele, megértették Zsófiával, hogy a harcok itt lent sokkal hevesebbek voltak, mint ahogy ő fent a hegyekben elképzelte.

Míg sorra járta a félig üres boltokat a gyér áruk között válogatva, indokolatlannak találta reményét, hogy Flórián még él, hiszen a rendőrségen is azt mondták, hogy a halottak listája még nem teljes, száz, esetleg kétszáz névvel is szaporodhat, eszébe jutott, Vertig holttestéről sem tud senki, változatlanul ott fekszik a víznyelő gödörben. Fennáll az az eshetőség is, hogy a férfit hamis neveinek egyikén temették el. Zsófiából kiszállt minden erő, leengedte a pult üvegére a színes sálat vagy pulóvert, és maga elé meredve sokáig tűrte a többi vásárló asszony lökdösődését, csak amikor a kiszolgálónő is rászólt, mutatott rá találomra valamelyik darabra.

Karácsonyfát fent a hegyen egy csavargótól vásárolt, aki valószínűleg a hűvösvölgyi faiskolából lopta. Szenteste napján szolgálatban volt, de többször is szakított egy-egy fél órát, hogy átsiessen a pavilonba a fát feldíszíteni. Szolgálat után munkatársai hívták magukkal az ebédlőbe, ahol a személyzet karácsonyfáját állították fel és közös vacsorát rendeztek, Zsófia nem ment velük, néhány embernek futólag boldog ünnepeket kívánt, és vacsora helyett hideg ételcsomagot kért.

A kis házban már minden előkészítve várta, csak a magával hozott ételt rakta ki még a tányérokra. Körülnézett, magányában nem volt mihez igazodnia, nem tudta eldönteni, mikor és milyen jelre gyújtsa meg a gyertyákat, az ablakhoz lépett, egy pillantást vetett a kertre, de sem az utcai, sem az oldalsó kis vaskapu felől nem közeledett senki az utakon, csak néhány megmaradt hófolt világított halványan a fák között.

Felsóhajtott, a gyufa lángjával sorra meggyújtotta a gyertyák kanócait, majd egy csillagszóróhoz értette a lángot. Mikor az utolsó szikrák is átpattantak az ágak között, kitette a fa alá ajándékait: a színes férfipulóvert, egy bőrkesztyűt és egy kis ólomkatonát, ivott egy kortyot az előre megtöltött pohárból, aztán lábait maga alá húzva lekuporodott a bőrfotelban.

Nem vette észre, hogy a gyertyák lassan leégnek, a láng belekap az ágakba, de hamarosan kialszik, és szemközt, a kivilágított ebédlő függönyén is fokozatosan leáll a mozgó árnyékok játéka. Csak akkor rezzent fel, mikor lépések koppantak a feljárati lépcsőn, felugrott és kinyitotta az ajtót: Englisch doktor állt kint a sötétben, könyökével kis csomagot szorított magához.

– Én vagyok – mondta –, jó estét.

Zsófia csak bólintott, nem maradt ereje, hogy viszonozza a köszönést. Az orvos a kis csomaggal, melyben szokásához híven valószínűleg most is könyvet hozott, a fenyőfához lépett, meglátta a pulóvert és a bőrkesztyűt, eltűnődött, majd ajándékát nem melléjük, hanem az asztalra tette:

– Azt hittem, átjön az ebédlőbe.

Hogy nem kapott választ, megkérdezte:

– Elmenjek?

Zsófia erőt vett magán:

– Nem, dehogy, üljön le. Boldog ünnepeket.

Englisch leült, a már sötét fenyőfáról letörte egy gyertya jégcsap alakúvá dermedt maradványát, és gombóccá gyúrta ujjai hegyén:

– Ünnepek? Sohasem voltak ünnepeim, és ha nekem nincsenek, miért volnának másoknak? Legföljebb ők – jogos önvédelemből – nem vallják be. Az emberek a hétköznapokat csak az ünnep ígéretében tudják elviselni, többnek hiszik egyszerű munkaszünetnél, márpedig valójában nem több. Az ünneptől valamit várnak, amit az ünnep nem adhat meg, és ha rájönnek erre, ez a felfedezés számukra kibírhatatlan. Ha megnézi Európa bármelyik statisztikáját, megláthatja: vasárnapra esik a legtöbb öngyilkosság.

– Mit lehet csinálni akkor az ünnepekkel?

– Az emberiség nagy jótevője volna, aki végre eltörölné az ünnepeket, elkezdenénk dolgozni életünk legelején, mondjuk, tizennyolc éves korunkban, és dolgoznánk szünet nélkül, amíg csak bírunk, az idegrendszer be tudna állni a jótékony egyhangúságra, nem kellene minden hét végén és ünnepen kétségbeesett szenzációkereséssel bizonygatni önmagának, hogy ez a nap különbözik a többitől.

Zsófia egy tálcán bejglit és bort tett Englisch elé, az orvos megtörölte kezét a gyertya után, és vett a süteményből. Zsófia mosolyogni próbált:

– Ha tudom, hogy átjön, inkább palacsintát sütök.

– Jó lett volna. Az egész városban réges-rég nem kapni éjszaka palacsintát. Aznap maradt ki először, mikor Pimpernel megjelent.

Englisch a fenyőfa alatt heverő színes pulóverre nézett:

– Kapott valamilyen hírt róla?

– Nem.

– Menjen el a Központi Bejelentőhivatalba, úgy hallottam, már működik, bárhol is él valaki az országban, ott nyoma van.

– Nem megyek.

– Miért?

– Mert ha megkérdezem, hol él, esetleg azt felelik, sehol, meghalt.

– És nem jobb biztosat tudni?

– Nem.

– Akarja, hogy elmenjek én a Bejelentőhivatalba, és magának csak akkor szóljak, ha Pimpernel él?

– Nem akarom. Legjobb esetben adnának magának egy címet: itt lakik Budapesten a szomszéd házban, vagy fent északon a Sátorhegy tetején, hogy mehetnék el hozzá? Ha él és nem keres meg, azt jelenti, hogy nem akar találkozni velem. Tudom, hogy nem szeretné, ha kutatnánk utána.

– Így akar várni?

– Így, ne gondolja, hogy nagyon nehéz.

Englisch ivott egy kortyot, aztán felkelt és sétálni kezdett a szobában, valahányszor elment Zsófia mellett, a nőt megcsapta a szalmiákcukor édes szaga.

– Meg kellene tanulnia temetni.

Zsófia a fejét rázta:

– Én nem tudok temetni. Ha tudnék, először saját magamat temetném el.

– Ez a temetés már elkezdődött, egyik este rázárja magára ezt a kis pavilont, és soha többé nem lesz ereje, hogy kinyissa. Itt válik majd szoborrá ebben a bőr karosszékben kuporogva.

Zsófia vállat vont:

– Hová menjek?

Englisch megállt Zsófia előtt:

– Tegnapelőtt behívattak a minisztériumba, közölték velem, hogy jövőre orvosokat és ápolónőket küldenek ki Kubába, én leszek az egyik vezetője ennek a kórháznak. Jöjjön el velünk. Magának jó a szakmai minősítése, ha jelentkezik, biztos belekerül a csoportba. Ha mégis felmerül valamilyen akadály, szívesen segítek.

Sietve hozzátette:

– Ne értsen félre, ez nem burkolt szerelmi ajánlat. Ha annak szántam volna, pár kilométerrel arrébb, Honoluluba hívnám.

Zsófia elmosolyodott:

– Nem gondoltam erre, de Honoluluba se mennék.

Englisch legyintett:

– Van ideje tűnődni, ha meggondolta magát, egy fél évig még szólhat. Adna még egy pohár bort?

Zsófia töltött, Englisch meg-megállva ivott:

– Ne higgye, hogy valaki is hálás lesz magának, amiért ide bezárkózik, a magány nem termel értéket, sőt minden nappal, melyet ebben a pavilonban tölt el, egyre alkalmatlanabbá válik, hogy bárkin is segítsen, például Pimpernelen, ha él, és valaha visszatér magához. Mondjak erről egy mesét, Zsófia?

– Igen.

– A palack, melybe egykor nagy és hatalmas szellemet zártak be, olyan sokáig feküdt a part menti homokban, hogy mire az idegen megérkezett, és leszedte a palack szájáról a bűvös pecsétet, már nem talált benne semmit, a szellem közben megette saját magát. Az idegen pedig – mit is tehetett volna bánatában – elvitte a palackot a MÉH-hez.

Letette a poharat, két ujjával búcsút intett, aztán kilépett a pavilonból.

Zsófia bekapcsolta a rádiót, Bach orgonaműveket játszottak, ez a zene máskor feloldotta idegességét, de most nem tudta összeszedni a figyelmét, néhány perc után elzárta a készüléket. Englisch szavain gondolkozott, rosszul esett neki, hogy az orvos ezt a pavilont egy kriptához hasonlította, magában ellenérveket keresett, de aztán belátta, hogy Englisch kívülről és mégis jól ismerve minden körülményt, pontosabban ítélheti meg a helyzetet, mint ő maga.

Mintegy bizonyítékként eszébe jutott, hogy az utolsó hetekben már megint túlságosan gyakran ült a kályha mellett, minden gondolat nélkül maga elé meredve, éppúgy, mint azokban az időkben, mielőtt Flóriánt megismerte volna, azt pedig mindenképpen el akarta kerülni, hogy életének ez a szakasza visszatérjen.

Felugrott, a tükörhöz sietett, és sokáig figyelte magát. Mindig az arcán mérte le a belső változásokat, most úgy tűnt neki, mintha lelke elkényelmesedését jelezve, arca újból egészségtelenül megtelt volna.

– El kell menni innen – mondta félhangosan, és úgy nézte a megszokott falakat, mintha már ebben az órában búcsúznia kellene tőlük.

Ezerkilencszázötvenhét márciusában Zsófia letette utolsó vizsgáját a vezetőnővér-továbbképző tanfolyamon, a következő szabadnapján bement a minisztérium személyzeti osztályára, hogy nem akar többé a Christián Pál klinikán dolgozni.

A személyzetis két új állást ajánlott: vagy elmehet az Egészségügyi Módszertani Intézetbe tudományos munkatársnak, vagy a minisztériumba kerül, instruktorként vidéki kórházakban ellenőrizné és irányítaná a kezdő ápolónők oktatását. Zsófia a másodikat választotta, hiába figyelmeztették, hogy ez a munka fáradságos, sok utazással jár.

Zsófia először azt szerette volna, ha már áprilisban otthagyhatná a klinikát, de később kiderült, hogy legalább hat hétre van szüksége, ügyeinek lezárásához. Legtöbb gonddal a pavilon járt, melyet Zsófia mint lomraktárt vett át, de most már szolgálati lakásnak számított – ide kellett beköltöznie majd az új vezető nővérnek is. Zsófia nem maradhatott itt tovább, és nem is akart itt maradni, csak azt kérte a klinika gazdasági vezetőjétől, hogy térítsék meg költségeinek egy részét, amibe a pavilon átalakítása került, végül is tízezer forintban egyeztek ki.

Április közepén kivette a szabadságát, és lakás után nézett. Összesen huszonhétezer forintja volt, reménytelennek látszott, hogy ennyi pénzért főbérleti lakást tudjon venni, de Englisch összehozta őt egy vidékre lehelyezett orvossal, aki átengedte helyét Zsófiának egy szövetkezeti öröklakás-építő akcióban.

A tervek szerint május végére kellett elkészülni a lakásoknak, de az orvos szerint ez a határidő el fog húzódni legalább augusztusig. Zsófia erre a három hónapra is hiába próbált albérletet szerezni, szinte az utolsó pillanatban vette ki egy ismerős hegyi öregasszony fa víkendházát. Ide csak néhány személyes holmit vihetett magával, bútorait le kellett adni megőrzésre az egyik raktározó vállalatnál.

Május másodikán jelentkezett új munkahelyén, megkapta a beosztását: hetenként átlag három napot dolgozott bent a minisztérium oktatási osztályán, három napot pedig vidéki kórházakban töltött.

Zsófia hosszú ideig élvezetesnek találta ezeket a kiszállásokat, szülővárosán és Budapesten kívül szinte semmit sem ismert az országból, az ellenőrzés és megbeszélés után megfürdött – otthon a víkendházban még vizet sem tudott melegíteni –, majd sétára indult a városba.

Néhány hónap után azonban belátta, hogy ezekben az ismeretlen városokban is utoléri a bánat, mely elől hazulról elmenekült, sőt itt még környezetének megszokott tárgyai sem enyhítik. Egy-egy pillanat – mely látszatra semmiben sem ütközött ki a dolgok szabályos menetéből –, egy kertben égő levélcsomó füstje, egy üres üzletben tétlenül fel-alá sétáló elárusító, hazafelé tartó sötét szekerek nyikorgása a szokottnál is erősebben éreztették vele a magányosságot. Esténként már nem járt sétálni, a kórházi vendégszobák fehérre festett bútorai között nem tudott mit kezdeni az idejével, ha ellenőrzés után még indult vonat Pest felé, vállalva az éjszakai utazást, inkább hazament.

Közben lassan elmúlt a nyár, fent a víkendházban meleg esték után hajnalra már erősen lehűlt a levegő. Zsófia didergett, de nem tudta rászánni magát, hogy kibújjon a takaró alól, csukott szemmel kinyújtotta karját, és valamilyen ruhát keresett, melyet magára vehetne. Még reggel nyolc óra felé is dideregve ment le a dérrel belepett füves csapáson, esténként pedig félt hazamenni, ha kinyitotta az ajtót, perzselő hideg csapta meg.

Ha Pesten tartózkodott, naponta kijárt az épülő szövetkezeti házhoz, már az orvos által jelzett időpont is elmúlt, de a ház még nem készült el. Zsófia parketthalmok és cementzsákok között bukdácsolt a lépcsőházban, a hatodik emeletre pedig fel sem engedték.

Végül október elején a többi új tulajdonossal együtt az építővállalat irodájában megkapta a lakás kulcsait. A vállalati megbízott kérésére csoportosan mentek át a házba, a bejárat előtt fényképfelvételt készítettek róluk a vállalat reklámalbumába. Zsófia nem vonhatta ki magát a fényképezés alól, amúgy is feltűnést keltett, hogy az összes lakástulajdonos közül egyedül őt nem kísérték családtagok, észrevette, néhány asszony már most féltékenyen néz rá, mintha eljövendő vetélytársat sejtene benne.

A tabló legszélére húzódott, a megbízott üdvözlő szavai után maga elé engedte a tömeget, bár a kulcskötegben ott lógott a lift kulcsa is, gyalog indult meg fölfelé a lépcsőn.

Mivel Zsófia – illetve még elődje, az orvos – tette le induláskor a legkisebb összeget, ő kapta az egyetlen hatodik emeleti lakást, közös folyosóról nyílt a ruhaszárító kamrával, de Zsófia örömére ez a folyosó tágas és világos volt.

A lakás ajtaját natúr világosbarnára festették, a levélszekrény fölé egy fekete-arany névtáblát szereltek fel: „Nagy Zsófia”. Zsófia elfogódottan nyitotta ki a Wertheim-zárat. Először a konyhába ment be, óvatosan végighúzta ujja hegyét a beépített szekrények lakkozott deszkáin, majd az ablakhoz lépett és kinyitotta.

A szél éppen szemből fújt, a Dohánygyár felől édes, pácolt dohányszagot sodort be, mely a háború előtti Darling cigaretta illatára emlékeztette Zsófiát. Mélyebben kihajolt: közvetlenül az ablak alá kis parkot telepítettek, egy teherautóról homokot lapátoltak a beton medencébe.

Zsófia megállt a szobaajtó előtt, nem akart rálépni a frissen beeresztett parkettára, óvatosan nekitámaszkodott az ajtófélfának és benézett. A két szoba – melyek között nyitva hagyták a nagy, négyszárnyas üvegezett elválasztóajtót is – így üresen rendkívül tágasnak tűnt. Zsófia gondolatban elhelyezte bennük meglevő bútorait, de úgy találta, az egyik szobába mindenképpen új berendezést kell majd vásárolnia.

Kiszámolta: hozzávetőlegesen harmincezer forintot kell majd a lakásra költenie, nem is számítva a havi nagy összegű törlesztést, életének elkövetkező négy-öt évében a fejét sem tudja felemelni ez alatt a súly alatt. Úgy képzelte, mire az utolsó szőnyeg és kispárna a helyére kerül, ő már be fogja tölteni a harmincötödik évét, elveszti már minden lehetőségét, hogy sorsán változtasson, ebben a két szobában lesz végképp eltemetve az élete.

Szeretett volna kiszaladni a lakásból, vagy legalábbis beszélgetni valakivel, de senkit sem hívhatott el magához, húga megsértődött, amiért karácsonykor nem ment haza, azóta a leveleire sem válaszolt, bent a minisztériumban kollégáit alig ismerte. Englisch pedig még a nyár végén elutazott Kubába.

Így csak állt tehetetlenül az ajtófélfának támaszkodva, mikor feloldódott testében az idegek szorongató görcse, lement a házzal szemközti papírboltba, és egy tekercsnyi csomagolópapirost vásárolt, hogy letakarja a szobák parkettkockáit.

Ezerkilencszázötvennyolc november 11-én, egy hétfői napon Zsófiának egy kis Szabolcs megyei kórházba kellett leutaznia. Az előző héten szinte megállás nélkül esett az eső, de vasárnapra kissé felszakadtak a felhők, Zsófia ki akarta használni a kedvező időt, ezért előrehozta az eredetileg csak szerdán esedékes ellenőrzést.

A minisztérium néhány új gépkocsit kapott, ez lehetővé tette, hogy Zsófia is autóval mehessen vidéki kiszállásaira. Ezen a napon is, mint legtöbbször, egy középkorú, gyomorbajos sofőrt osztottak be mellé, aki le akart szokni a dohányzásról, fogai között állandóan egy mentollal töltött szipkát tartott, nikotinéhségében néha órákig sem szólalt meg.

Reggel napsütésben indultak el Pestről, még a gyomorbajos sofőr is jókedvűnek látszott, elfogadta Zsófia kínálását, és egy körtét evett megszokott száraz kekszéhez. Zsófia kinézett az oldalablakon: a hosszú esőtől újra kizöldült a fű, de a beszántott földek, a szalmával körültekert nyomóskutak és a kertek karóin üresen lebegő rongyszalagok már jelezték a tél közeledését.

Alig hagyták el Ceglédet, mikor szemközt kelet felől sötét és összefüggő felhők úsztak az országút fölé, bár még nem esett, az eddig mozgékony táj hirtelen elnéptelenedett. Bent a kocsiban is megrekedt a levegő, a sofőr fájdalmas arccal tapogatta a gyomrát, azt mondta, valószínűleg a körte ártott meg neki, kínlódva víz nélkül lenyelt egy kanálnyi szódabikarbónát, szája sarkába dugta a mentolos szipkát, és többé nem szólt.

Megkoppantak az első cseppek is a szélvédő üvegen, hamarosan kitört a vihar, besötétedett, a sofőr ajánlatára behúzódtak egy országút menti rétescsárdába. A csárda körül már számtalan személy- és teherautó állt, vezetőik ellepték a kis belső helyiség asztalait, Zsófiáék csak nehezen találtak szabad széket.

Elterjedt a hír, hogy Szolnokon túl az eső megrongálta az utakat, ez az akadály, mely a sofőröket felmentette a felelősség alól, különös szabadságérzettel töltötte el a kocsmát. A mindennapok megszokott fegyelme – akár forradalmak és halálos balesetek idején – feloldódott, nem törődve a formákkal, mindenki a számára legkényelmesebb helyzetet foglalta el, volt, aki az asztal szélére ült, mások egy sarokban hajoltak össze csoportosan, vagy kiszöktek a konyhába, és a pincérnőknek udvaroltak.

A sofőrök mintha feladták volna a reményt, hogy hamarosan továbbindulhatnak, majdnem valamennyien ittak, egyik-másik asztal mellett már egész láda üres sörösüveg állt. A részegek kigombolták rövid bőrkabátjukat, ordítoztak és a mellüket döngették. A savanyú izzadság- és italszagot Zsófia hamarosan elviselhetetlennek érezte, kiment a csárda félig fedett teraszára.

A gyomorbajos sofőr csak jóval később jött ki utána, azt ajánlotta, forduljanak vissza, mert ha Szolnokon keresztül is jutnának, az utak valószínűleg feljebb is megrongálódtak, és a korán leszálló sötétségben talán még Debrecenbe sem tudnak beérni. Az eső közben lassan elállt, Zsófia kérte a sofőrt, hogy mégis induljanak el eredeti céljuk felé, a sofőr szótlanul begyújtotta a motort, de az arcán látszott: a nő eljátszotta nála maradék jóindulatát is.

Valóban, az eső sok helyütt gödröket mosott az elhanyagolt makadámutakba, Zsófia újból és újból összerázkódott, de nem szólt, tudta: a sofőr szándékosan viszi bele a kocsit ezekbe a döccenőkbe, csak akkor mosolyodott el, mikor a sofőr arcán is feltűntek a rosszullét jelei.

Püspökladány után az országút olyan mértékben megrongálódott, hogy le kellett zárni, a forgalmat ideiglenesen egy félig kész műútra terelték át. A teherautók visszafordultak, csak néhány könnyű személykocsi kockáztatta meg, hogy ráhajtson az alig lehengerelt, süppedékeny talajra, a sofőr meg se kérdezte Zsófiát, beállt ebbe a kocsisorba.

Zsófia elszoruló szívvel nézte, hogy az autók kerekei feltépik az épülő utat, keresztülhajtanak kint hagyott léceken, szerszámokon, egymást előzni akarva, az országút kiásott szegélyét is ledöntik, arra gondolt: az út építői szinte elölről kezdhetik majd a munkát. Részvevő szemével a munkásokat kereste, de végig a vonalon nem állt kint senki, az eső elől fedél alá húzódhattak, vagy talán haza is mentek.

Az autó már az épülő útszakasz végén járt, mikor Zsófia egy kerekes útépítő lakókocsit vett észre. A kocsiban már égett a villany, a kivetődő fényben kint az úton egy férfi talicskát tolt. Jobb karja béna lehetett, mert csak bal kezével fogta a talicska szarvát, merev jobb vállára egy hurokban végződő madzagot kötött, és a hurkot ráakasztva a talicska szarvára, megemelte, egy kézzel meglepő ügyesen tartotta egyensúlyban. Feszült tempóban dolgozott, mintha egyedül akarná helyrehozni mindazt a kárt, melyet a vég nélkül vonuló autóoszlop okozott az útban.

Zsófiát megdöbbentette ez a szokatlan látvány, csak késve fogta fel, mennyire ismerősnek tűnt ez a férfi, a kocsi akkor már elhagyta az épülő utat, és újból rátért az országútra. Kétségbeesetten kapaszkodott bele a sofőr vállába:

– Álljon meg, kiszállok.

– Nem vagyok hajlandó várni magára.

– Akkor menjen el.

Zsófia meg sem várva, amíg az autó lefékez, kiugrott, árokba lépett, elvágódott a síkos agyagon, a mögöttük jövő autókból kiabáltak felé, de nem értette, mit, felkelt, rohant az útépítő kocsiig. Lihegve, szabálytalanul verő szívvel állt meg a talicskázó férfi előtt:

– Jó estét, Flórián.

A férfi zúzott követ rakott a talicskájába – merev karját a villázásnál éppoly ügyesen használta, mint az emelésnél –, előbb végzett a munkájával, csak aztán nézett fel. Zsófia úgy találta, arca még jobban lefogyott, fekete hajába kétoldalt felfelé vonuló ék vágódott bele, tekintete még zárkózottabb, még szigorúbb lett:

– Miért jött utánam? Mit akar?

Zsófia szemét elfutotta a könny:

– Higgye el, nem akarok magától semmit, csak nagyon örülök, hogy él.

Nem akart sírni, de szívének minden dobbanásával fokozódott benne a keserűség, végül is nem fojthatta vissza a torkából feltörő csukló sírást. Arcát eltakarta tenyerével, és el akart menni, de nem tudta megmozdítani a lábát. Csak sokára nézett fel: a férfi mozdulatlanul állt az út szélén, ép bal kezével a villa nyelére támaszkodott. Zsófia megtörülte az arcát:

– Ne haragudjon, nem akartam jelenetet.

– Jól van.

– Viszontlátásra.

Roskadozva elindult, néhány méteren keresztül még figyelt hátrafelé, de nem hallatszottak mögötte lépések, Flórián nem jött utána. Zsófia lehajtott fejjel ment tovább, mikor a sofőr rászólt, összerezzent, nem gondolta, hogy megvárja. Beszállt a kocsiba, intett: forduljanak vissza Pest felé.

Várakozniok kellett, míg a szemközti kocsioszlop véget ér, mert a félig kész úton csak egy irányba haladt a közlekedés. Zsófia behúzódott az ülés sarkába, és megpróbálta átgondolni előbbi találkozását Flóriánnal. Felidézte szavait, sőt mozdulatait is, nem követett-e el valamit, ami kiválthatta a férfi haragját, de nem emlékezett semmire, amit akár a legtávolabbról is félre lehetett volna magyarázni. Így viszont érthetetlennek találta Flórián viselkedését, mert feltételezve azt is, hogy időközben elfelejtette őt, néhány kedves szót elvárhatott tőle.

A Debrecen felé tartó oszlop utolsó kocsija is felkapaszkodott az országútra, a rendőr beengedte a műútra az átellenes kocsisort. Zsófiáék újból elhaladtak az útépítő lakókocsi előtt, bárhogy figyelt, nem látta kint az út szélén Flóriánt.

Fölélénkült, abban reménykedett, hogy Flórián azért hagyta abba a munkát, mert a találkozás őt is megviselte, talán meg is bánta előbbi magatartását. Ez a halvány remény elég volt ahhoz, hogy Zsófia a műút túlsó végén ismét kiszálljon, és hazaküldje az autót.

Benézett a lakókocsi ablakán: Flórián az asztal mellett olvasott, Zsófia kopogtatott, majd benyitott, megállt az ajtónál:

– Nem tudtam így elmenni, beszélnünk kell.

– Miről?

– Mi történt magával?

Flórián közömbösen a vállára nézett:

– Kiderült, hogy az egyik golyó bement a csontig, megbénult a forgó.

– És nem lehet segíteni rajta?

– Most már nem. A harcok után bevittek a kórházba, azt mondták, ha rögtön bekerülök, meg lehetett volna próbálni valamilyen operációt, így még az is szerencse, hogy nem kellett levágni a karomat. Bár nem tudom, milyen szerencse, ha úgyse tudom használni semmire.

Bal kezével egy másik széket emelt az asztal mellé:

– Üljön le.

Zsófia leült. Csak most nézett körül a lakókocsiban: fából és bádoglemezből készült, a vaskályha most sem tudta átfűteni, a háttérben kopott öltözőszekrények és három kétemeletes ágy állt. Az ágyakon vastag szürke pokrócok érintetlennek látszottak.

– Hányan laknak itt?

– Most csak négyen, a többiek a környékről járnak be. Most nincs itt senki, a múlt héten szabad szombatunk volt és még nem jöttek vissza.

– Maga rendesen dolgozik velük?

– Nem hagynak, pedig bírnám akár egy karral is. Gépkezelő vagyok, ha a gép nem megy, akkor őr és konyhás. Itt a közelben nincs üzlet, a faluban pedig csak akkor adnak kenyeret, ha az ember visz cserébe lisztet. Mindennap be kell mennem a városba, aztán befűtök, melegítek vizet a mosdáshoz, néha vacsorát főzök. Ma csak magamnak főztem, de van elég, nem akarja megkóstolni?

Egy ronggyal megfogta a vaskályhán fortyogó lábost, melyben a paprikás krumpli főtt, és az asztalra tette. A fiókba nyúlt tányérokért, mintha bizonyítani akarná, hogy béna keze nem zavarja, túlságosan könnyed mozdulatokkal vette ki a tányért, kicsúszott a kezéből, és összetört a padlón. Flórián ingerülten tolta arrébb lábával a cserepeket.

– Elmegyek innen, ha ennek az építkezésnek vége, elmegyek.

Zsófia kivette a kezéből a másik tányért, és ő rendezgetett tovább. A szalvétával, melyben uzsonnáját hozta magával, megterített, szedett mindkettőjüknek a paprikás krumpliból, szétosztotta a hazulról hozott húst és szőlőt is. Flórián szótlanul tűrte a gondoskodást, kibámult a sötét ablakon, mikor Zsófia jó étvágyat kívánt, bólintott, egykedvűen megfogta a kanalat és enni kezdett. Zsófia beszélgetni próbált:

– Már régen itt dolgozik?

– Már tavasz óta. Ez az ötödik munkahelyem, de még sehol sem maradtam ennyi ideig. Szeretem az utakat.

– De télre nem maradhat kint, megfagyna ebben a kocsiban.

– Majd bemegyek.

– Hová?

– Még nem tudom, beállok egy garázsba vagy gépállomásra. Van könnyűgépkezelői papírom.

Zsófia összeszedte az edényeket, mivel mást nem talált, a lábosban tett fel vizet, mikor megmelegedett, mosogatni kezdett:

– Magának nem kellene így élnie. Miért nem jelentkezik valamilyen hivatalos helyen?

– Miért jelentkezzem?

– A múltkor olvastam az újságban, hogy egy kórházban felfedezték a Köztársaság téri pártház két védőjét, akiket már halottnak hittek. Mind a kettőt kitüntették és…

Flórián öklével az asztalra vágott és felugrott a helyéről, Zsófia ijedten fordult vissza: a férfi már ott állt előtte, mintha nem akarná, hogy más is meghallja a szavait, bár a lakókocsiban senki sem volt rajtuk kívül, közel hajolt Zsófiához, és visszafogott hangon beszélt, de indulatos szemei világítottak sovány, megviselt arcában:

– Én nem akarok hős lenni, arra talán jó leszek, hogy aláírjam a bizonyítványukat, mert én láttam a hősiességüket. Emlékszem az üres utcákra, az eldobott fegyverekre, a falra szegezett párttagsági könyvekre. És most itt furikáznak el az úton előttem, akkora kocsikban, mint egy autóbusz, az ablakban bársonyoroszlán, a hátsó ülésen fiatal titkárnő. De ha megint reng az ég, megint nem lesznek alatta.

Visszaült, és arcát ép bal kezébe támasztotta. Zsófia végzett a mosogatással, megtörölte a kezét, és térdére vette Flórián zakóját, melyre a leszakadt gombot vékony dróttal erősítették fel, meg akarta varrni, de a férfi kitépte a kezéből:

– Jól van ez így, ne játssza meg a háziasszonyt.

Zsófia visszatette a kabátot a szék karfájára, de ezzel sem tudta megbékíteni a férfit, aki továbbra is indulatosan nézett rá:

– Minek tölti itt az idejét? Már igazán eleget jótékonykodott.

– Igaza van, jobb, ha elmegyek.

Zsófia megkötötte a kendőjét:

– Most is csak azt tudom mondani: nagyon örülök, hogy él. Nem zavarom többé.

Tétován a kezét nyújtotta, de a férfi ép bal keze nem mozdult meg, így Zsófia csak bólintott, mély szégyen fogta el, ki akart fordulni a lakókocsi ajtaján, mikor Flórián hátulról átölelte, és magához húzta a fejét. Zsófia sírt:

– Ugye, azért nem jöttél vissza, mert beteg lett a kezed?

Hátrafordult, hogy lássa a férfi arcát, Flórián bólintott, Zsófia tovább kérdezte:

– És büszke vagy rá?

A férfi nem válaszolt, de tekintetén érződött, hogy valóban meg van elégedve a magatartásával.

– Ne hidd azt, hogy jót tettél velem, mert nem jöttél vissza. Lemondani valakiről nem nagy áldozat, sokkal nehezebb vállalni valakit, élni vele.

Belekapaszkodott a férfi vállába:

– Szeretsz engem?

– Szeretlek.

– Felejts el mindent, jogod van hozzá, hogy a saját életedet éljed. Gyere el velem.

Flórián ingatta a fejét:

– Jobb nekem egyedül.

– De majd ha az út elkészül, vagy télen, eljössz hozzám?

– Lehet, lehet, hogy elmegyek.

Az asztalon álló órára nézett:

– Indulnod kell.

– Nem maradhatnék itt?

– Elkísérlek az állomásra.

Felkelt, és hagyta, hogy Zsófia rásegítse vállára a kabátot.

Flórián december közepén kopogtatott be Zsófiához, kezét régi viharkabátjának zsebébe dugva állt az ajtó előtt, mikor Zsófia beljebb hívta, egy kis bőröndöt emelt fel a kőről és behozta magával.

Zsófia elmosolyodott: a férfi éppúgy ismerkedett a lakással, mint ő a beköltözéskor, először a konyhába nyitott be, sokáig nézett ki az ablakon, csak aztán ment át a szobába. Mikor a nő megkérdezte tőle: tetszenek-e az új bútorok, bólintott, de inkább a régi bőrkarosszékbe ült le, a kis bőröndöt most is maga mellé tette.

Elmondta, hogy nem sokkal találkozásuk után kikérte a munkakönyvét az útépítőktől, és feljött Pestre. Egy vasutas ajánlatára jelentkezett a MÁV budapesti igazgatóságán, itt elfogadták az útépítőknél szerzett könnyűgépkezelői jogosítványát, bár a szabályok szerint el kell majd végeznie egy speciális vasúti átképző tanfolyamot, a munkaerőhiány miatt már másnap reggel munkába áll az angyalföldi Hámán Kató fűtőházban.

Zsófia elvette a karosszék lábától a kis bőröndöt, melyben Flórián magával hozta a holmiját, könyveit, néhány darab fehérneműt és a régi zöld kardigánt, melyet még ő adott, a szekrény egyik üres polcára tette, csak a pizsamát hagyta kint. Látta, hogy Flórián fáradt, teleengedte a kádat meleg vízzel és fürödni küldte. Nem akarta zavarni a férfit, megágyazott neki a rekamién, aztán kihúzódott a konyhába. Magával vitte Flórián munkaruháját, tűt keresett, és bevarrta a foszladozó repedéseket.

Varrás közben egyszer felkelt és benézett a szobába, Flórián már aludt, az asztalra néhány különösen szép és nagy almát tett ki, ajándéknak szánhatta és így akarta átadni, Zsófia egy almát kivitt magával. Mikor végzett az utolsó repedéssel is, kikefélte a zsebekből az összegyűlt morzsákat és kócot, aztán felakasztotta a munkaruhát az előszoba fogasára.

Az ablakból látta, hogy a házzal szemközt még nyitva tart a Közért, lesietett, és tízórait vásárolt másnapra Flóriánnak, egy nylonzacskóba rakta, majd tűnődve megállt a szoba közepén, de bárhogy törte is a fejét, nem talált már semmi tennivalót.

Ő is megfürdött, felvette vékony, kivágott hálóingét, melyet régi otthoni látogatásain viselt, óvatosan összehúzta a két szobát elválasztó négyszárnyú ajtót, magának a kis szobában az új rekamiéra ágyazott. Még sohasem feküdt rajta, a kemény rugózat nyomta a derekát, sokáig forgolódott, amíg el tudott aludni.

Álmában Zsófia egy megáradt folyót figyelt, a híd korlátjára támaszkodva. A víz még zölden letört ágakat, szekerek oldalát és kivehetetlen körvonalú tárgyakat forgatott a híd előtti szürke örvényekben, majd egy hirtelen rántással átcsapta őket a híd alatt, ahová Zsófia már nem láthatott utánuk. Az ár tetején hirtelen egyméternyi hosszú deszka közeledett, a deszkán egy fehér kakas állt. Zsófiának úgy tűnt, hogy a kakas érti a fenyegető veszedelmet, de lenézi reménytelen helyzetét, és nem próbál menekülni. Lábait mereven megfeszítette, hátravetette piros taréjos fejét és kukorékolt, a víz mintha tisztelte volna bátorságát, nem küldte örvénybe, hagyta, hogy szabadon csússzon át a híd alatt. De eltűnése, a híd mögül még egyszer felhangzó kiáltása mégis olyan szomorú volt, hogy Zsófia megrázkódott és felébredt.

Csak a nagyobbik szobában fűtött be, és a becsukott szárnyas ajtó nem engedte át a meleget, Zsófia vállai áthűltek. Felhúzta magára a paplant, és a csöndben megpróbálta kivenni Flórián lélegzetvételét, de nem hallotta. Felvette a pongyoláját, és lábujjhegyen átment a másik szobába.

Flórián nem rezzent fel az ajtó nyitására, az arcára borulva aludt, háta alig mozdult meg, csak néha vett egy mély sóhajtással levegőt, ilyenkor egész teste megrándult, bal kezét ökölbe szorította. Zsófia nem akarta egyedül hagyni őt, visszament a kis szobába, behozott két pokrócot, és a paplanját, megágyazott magának a szőnyegen Flórián rekamiéja mellett. A férfi nemsokára hátára fordult, lélegzése is egyenletesebbé vált, Zsófia megnyugodva újból elaludt.

A rekamié rugóinak megroppanására ébredt, Flórián bal könyökére dőlve feltámaszkodott:

– Mi történt?

– Azt hittem, rosszul érzi magát.

– Nincs semmi. Hány óra?

Zsófia az óra világító számlapjára nézett:

– Negyed négy.

– Hétre be kell mennem.

– Beállítom a csengőt.

Flórián kinézett az ablakon:

– Milyen sötét az ég, esni fog a hó.

– Miről álmodott? Olyan volt az arca, mint mikor először jött hozzám, és ott aludt a karosszékben.

– A büntetőtáborban jártam, sorakozót fújtak, mentünk ki a fejtésbe, a sziklák közé. Ha idegesen fekszem le, mindig erről álmodok. Valaki előre megmondta, hogy így lesz, hiába szabadulunk ki, idegeinkben magunkkal visszük majd a börtönt. Ki mondta ezt?

Elmosolyodott:

– Persze, a költő. Fejben írta a verseit, minden reggel elismételte őket és szétosztotta köztünk versszakonként, hogy ha valaki előbb szabadul, mint ő, menjen el a feleségéhez és mondja el neki.

Mormolni kezdte:

„Mint Jekyll doktor naplóját a gonosz Hyde elől,

Úgy zártam el szerelmed én a fájdalom elől”. Ez jutott rám. Ki ez a doktor Jekyll és Hyde?

– Nem tudom, úgy emlékszem, valamilyen regényhősök.

– Ő is meghalt, a költő – mondta Flórián –, pedig ő szabadult közülünk a leghamarabb, ő szavalta el az összes verset a feleségének. Nem tudott beleilleszkedni az életbe. Bent a táborban egészséges volt, a nagy transzportőrszalagnál dolgozott, hatvankilós köveket emelgetett és bírta, kint egy íróasztal mellett ült és megbetegedett. A kórházban találkoztam vele, utoljára akkor, mikor épp a műtőbe vitték. Megállította a guruló ágyat és elbúcsúzott tőlem. Mit is mondott? Igen, olyanok vagyunk, mint a mélytengeri halak, lent a tengerfenéken kibírtuk, mert a víz nyomása ellen kialakítottunk magunkban egy ugyanolyan erős belső nyomást, de ha felhoznak minket a felszínre, ahol a külső nyomás megszűnik, a belső feszültség szétvisz minket.

– És az az asszony, akihez a verseit írta?

– Egypárszor járt bent nála a kórházban, akkor láttam, egy szőke nő volt. Az utolsó napokban végig ott ült a költő ágyán, de nem tudott segíteni rajta.

– És én tudok magán?

Flórián visszafeküdt:

– Nem lett volna szabad eljönnöm ide. Én csak bajt hozhatok magára, higgye el, jobb lesz, ha elmegyek.

– Hova menne?

– Az, ami legrosszabb volt 1956-ban, még nem múlt el. Nem békíti meg őket a nagyobb fizetés, vagy hogy nyugati tánczenét hallgathatnak. A hatalmat akarják most is, a teljes hatalmat. Ha a felkelés megismétlődhetne, most már nem használna semmiféle álcázást, sokkal véresebb és célratörőbb lenne. Lent kellene élnem a mélyben, a sűrűben, ahol a fenyegetések születnek. Nem tudom, mit tehetnék ellenük, de talán az is jelentene valamit, hogy egyáltalán ott vagyok.

– Ki törődik ilyesmivel? Nézzen körül: öröklakást vesznek, külföldre utaznak.

– Lehet, de az is lehet, hogy az egyik nap romhalmaz lesz a lakásukból, és felgyújtják az autójukat.

– És ha nem így lesz? Ha csak maga képzeli?

– Akkor őrült vagyok. De én nem adhatok magamnak felmentést, akik pedig adhatnának, azok már rég halottak.

Lassan, akadozva beszélt:

– Csak el tudnám felejteni azokat a könyveket, melyek arra tanítottak, hogy minket küldött a Sors helyreállítani a társadalom nagy egyenlegét, szegények és gazdagok között. Szemem előtt örökké ott maradnak a szavak, melyek először magyarázták meg nekem az élet törvényeit. Ha nem húzódna össze a szívem ma is azoknak a mondatoknak szépségétől, amelyeket 1956-ban meggyalázni láttam, akkor talán még én is tudnék úgy élni, mint a többi ember. De így nem békülhetek meg, mert elpusztultak társaim, akikkel elindultam. Meghaltak a börtönben, vagy elestek a város utcáin. Nem békülhetek, mert magam is nyomorék lettem, nem fogadhatok el sem pénzt, sem állást, mert az árulás lenne a halottak ellen. Mégiscsak az a vágy tart életben, hogy ha a rendszert újból baj fenyegetné, újból visszatérjek kocsin vagy gyalog és újra segítsek rajta.

Felkönyökölt:

– Megérti maga ezt?

– Igen.

– Ugye, jobb volna, ha elmennék?

– Nem, nem engedlek el. Veled akarok élni, akármi is történik.

Zsófia felnyúlt és lehúzta magához Flórián nyakát, a férfi leereszkedett mellé a pokrócra, bal karjával átölelte Zsófiát, jobb karja puha eséssel hullott le a párnára. Kint az ablakon túl még alig világosodott.

1965. július 26.

1958. december 16-án reggel Flórián kiment az angyalföldi Hámán Kató fűtőházba. A portán Lendvai Miklóst kereste – erre a névre szólt az ajánlólevele –, a portás felszólt telefonon, majd átküldte az üzemmérnökségre.

Az üzemmérnöki irodán Flóriánt egy negyven év körüli, zsíros arcbőrű és zsíros, fekete hajú férfi fogadta. A férfi tudatában volt, hogy külseje könnyen elhanyagoltnak tűnhet, ezért mind testére, mind öltözékére nagy gondot fordított. A munkaköpenyből kilátszott sötétbarna osztrák nyakkendője és borostyángombokkal összefogott, fehér kézelője, a szűk üzemmérnöki irodát összekeveredő kölni-, pitralon- és samponszag töltötte el. A mérnök Flórián belépésére felállt az íróasztal mögött, és mosolyogva kezet nyújtott:

– Üdvözlöm, már kérdeztem, hogy megérkezett-e? Lendvai Miklós vagyok.

Kézszorítása szívélyesebb volt, mint a helyzet indokolta volna, Flórián idegenkedve viszonozta. Leültette vendégét, és egy termoszból kávét töltött neki, ő maga nem ivott, figyelmesen és meghatottan nézte Flóriánt:

– Nem ismer meg?

– Nem. Találkoztunk valahol?

– 1956. október 29-én a Dohány utcai zsidó templom temetőjében. Én egy sírkő mögött feküdtem.

Flórián bólintott, emlékezett erre a délutánra. Éppen akkor sikerült egy másik autót szerezni – a régi Opel Olympia szénné égett a hűvösvölgyi lejtőn –, de a motorja nehezen indult, azt javítgatta behúzódva a Rákóczi út egyik mellékutcájába. Már majdnem befejezte a munkáját, mikor egy hirtelen csoportosulást vett észre a Bástya vendéglő előtt, közelebb ment, a tömeg félkörbe fogott egy bőrkabátos férfit, akit azzal vádoltak, hogy ávós tiszt.

A férfi egy ideig válaszolgatott a kiáltásokra, de mikor a tömeg éle túlságosan közel nyomult hozzá, előrántotta a revolverét, és ezzel próbálta fedezni a visszavonulását. Már majdnem sikerült átjutnia a Rákóczi út túlsó oldalára, mikor egy utána küldött lövés eltalálta. Megingott, és csak annak köszönhette megmenekülését, hogy egy szovjet tankoszlop, amely a Dunától a Keleti pályaudvar felé vonult, elzárta mögötte az úttestet.

Néhány perc múlva Flórián utánament a kocsijával. Végighajtott a Dohány utcán, tudta, a férfi nem kockáztatja meg, hogy valamelyik házban segítséget kérjen, viszont egyre erősebben vérző sebével aligha mehetett messzire.

A zsidó templom utcára nyíló temetőjének kapuját nyitva találta, bement a keleties hangulatú udvarra, melynek háttéri lezáró falát vörös tégla félívek tagolták, és körülnézett. Egy sír csenevész fűzfája mögött ott feküdt a bőrkabátos férfi. Flórián a Vas utcai kórházba vitte, sem a harcok során, sem a későbbiekben nem találkozott vele újra.

Hihetetlennek tűnt, hogy az az ájultságában is riadt, sovány sebesült azonos lenne ezzel a joviális, mosolygó mérnökkel, de természetesen nem volt oka kételkedni Lendvai szavaiban. Bólintott:

– Örülök, hogy nem történt baja.

– Még sokszor eszembe jut. Tudja, mi volt a legrosszabb? Mikor hátrafelé kellett átmennem a Rákóczi úton, minden lépésnél azt hittem, hogy felbukok valamilyen gödörben, és akkor rám rohannak – kezét Flórián karjára tette. – Vagyunk egypáran, akik azóta keressük magát. Ez a dolog nem olyan, hogy köszönettel el lehetne intézni, de egyszer majd beszélünk erről is.

Flórián elhúzta a karját:

– Ne gondolja, hogy azért csináltam, mert rajongok az Ávóért. Az a barátom, aki ide küldött, biztos elmondta, mennyi bajom volt magukkal.

– Tudom, de így talán még szebb.

Elhallgatott. Flórián, hogy megtörje a csendet, találomra megkérdezte:

– És ide hogy került?

Lendvai legyintett:

– Erről majd máskor. Remélem, sokszor találkozunk még, nem muszáj itt, bent a városban is összejöhetünk, nagyon örülnék, ha egyszer vendégül láthatnám. De most foglalkozzunk a maga ügyével, adnék egy gyakorlati felvilágosítást. Maga nálunk fog dolgozni, órákon belül az egész fűtőház tudni fogja, hogy tiszt volt. Elképzelheti, hogy nem én fogom megmondani nekik, de az ő elhárító szolgálatuk jobb, mint annak idején a miénk volt. Azt is tudnia kell, hogy egy mozdonyvezető vagy fűtő szemében maga is ávós, itt ez a szó már régen azt jelenti a közhasználatban, hogy kommunista. Ha az Ávó emlékét támadják, ezek mindig az egész rendszerre gondolnak. Lehet, hogy magát ez nyomasztja, de jobb, ha tudja, hogy ez a helyzet.

– Nem érdekes.

Flórián egy pillantást vetett a falra szerelt órára, és felállt:

– Van még valami elintéznivalónk?

– Nincs, tulajdonképpen végeztünk. Legyen szíves, menjen át a munkaügyi osztályra, ott majd megkapja a beosztását. Sajnos egyelőre csak egy elég vacak helyet tudtam szerezni, de kapun belül van, később megpróbálok valami mást. Ha bármiben segíthetek, keressen fel.

A munkaügyi irodában egy gépelt lapon elérakták a könnyűgépkezelői munkakörrel kapcsolatos előírásokat. Flórián tudta, hogy a vasút nem tartozik a kiemelt bérezésű üzemek közé, mégis meglepődött, mikor háromszáz forinttal kevesebb fizetést ajánlottak fel, mint régi helyén az útépítőknél. A többi munkafeltétel is kedvezőtlen volt, havonta csak két szabadnap esett vasárnapra, a munkaruha kihordási idejét szokatlanul hosszan, két évben szabták meg, az olaj gyorsan szétette a vékony anyagot, így a második évben már a saját ruháját kellett viselni.

Flórián mégis szó nélkül aláírta a felvételi lapot, bár könnyűgépkezelői vizsgával máshol is elhelyezkedhetett volna, de ez bizonyos időbe tellett volna, és egy napot sem akart munka nélkül Zsófia terhére élni.

Végigvezették a Fűtőház sárban úszó udvarán. Az egykor fedett mozdonyszín egyik szárnyát még 1944-ben lebombázták, azóta sem építették fel, a romok nagy része is ott hevert még elhordatlanul, a mozdonyok a szabad ég alatt áztak.

A megmaradt félszárny is erősen megrongálódott, a tetőt szabályellenesen gyúlékony kátránypapírral vonták be, de az eső így is behullott, a kályhánál gőzölgő ruhájú szerelők melegedtek. A műhelyek sárga klinkerit kövezetét és az ablakokat vastag olaj és szénmocsok borította, már reggel is csak a hatalmas kézilámpák fényében lehetett látni valamennyire.

Flórián megkérdezte a kísérőjétől, hogy miért hagyják ennyire leromlani az épületet, de az csak széttárta a kezét: a tervek szerint tizenöt éven belül villamosítva lesz az ország egész vasúthálózata, nincs értelme pénzt beleölni egy gőzös fűtőházba.

A raktárban átvette a felszerelését, bár megtehette volna, hogy csak a következő napon foglalja el a helyét, Flórián nem élt ezzel az engedménnyel. Átment abba a használaton kívüli vagonba, mely egyszerre szolgált fürdő- és öltözőhelyiségül, és felvette a munkaruhát.

Munkahelyét hátul, a szénrakodásnál jelölték ki, itt halmozódott fel a fűtőanyagkészlet, a mozdonyok itt töltötték fel széntárlóikat. Flórián közeledtére a rakodók leengedték a lapátjukat, és figyelmesen megnézték új társukat. Arcuk, mozgásuk, a rövid bekecsek és kötött ujjasok, melyekkel átfogták rongyos kék cejg ruhájukat, egyformán jelezték, hogy vidékről bejáró parasztemberek.

A bemutatkozás után Flórián nekilátott a munkának. A lapátokon kívül egyetlen gép, egy német markoló végezte volna a rakodást, de most mozdulatlanul vesztegelt az ideiglenesen összeácsolt tető alatt. Mivel a szenet a csupasz földről kellett felszednie, nem pedig betonalapról, ahogy az előírások szóltak, a markoló gyakran elromlott, utolsó kezelője is használhatatlan állapotban hagyta hátra.

Több mint egy hét telt el, amíg Flóriánnak sikerült rendbe hoznia a gépet. A szerelékesládát üresen találta, pótalkatrészeket hiába igényelt, a régi, törött alkatrészeket kellett összehegesztenie, és visszaszerelnie. Ezek nem bírták az igénybevételt, bár Flórián csak kapacitása hatvan-hetven százalékával terhelte meg a markolót, és működés közben állandóan ellenőrizte, a gép ezentúl is csak ritkán fejezte be üzemképesen a napot.

A munkát hamarosan megszokta, sőt megszerette, de munkatársaival nem barátkozott össze. Először csak azzal keltett viszolygást a rakodókban, hogy béna karja ellenére sem viselkedett nyomorékok módjára, elutasított mindenféle segítséget. Nem vett részt az ugratásokban, és nem ivott a szénhalmok között rejtegetett borosüvegből.

Később – úgy, ahogy Lendvai megjósolta – elterjedt a hír, hogy Flórián valaha ávós tiszt volt, akkor az ellenszenv már határozott formát öltött, „téglá”-nak, beépített embernek tartották, és jelenlétében elkerültek minden kényesebb témát.

Csak egy öreg szerelő próbált barátságot kötni vele, régi szociáldemokrata volt, még vagy tíz évvel ezelőtt leváltották műhelybizalmi tisztségéről, és ezért rokon lelket érzett Flóriánban.

Mivel ezek a fenntartások a munka menetét nem zavarták, Flóriánt nem érdekelte, hogy így alakult a kapcsolatuk. Napok teltek el anélkül, hogy a legszükségesebbet leszámítva, egyetlen szót szólt volna valakihez. Délben idegenekkel ebédelt egy asztalnál az üzemi étkezőben, a többiek hazulról hoztak magukkal ennivalót, munka után pedig ő maradt utolsónak a rakodótéren, nem hagyhatta másnapra a markoló megjavítását.

Egy műszakban dolgoztak, éjszaka a mozdonyfűtők az előkészített kupacokból egyedül rakták meg a széntárlókat, a műhelyek is rég kihaltak, csak a mozdonyvezetők gyülekező körletéből vetődött valamennyi fény az udvar tócsáira, mikor Flórián befejezte a munkát, és átment a fürdőbe.

A fürdővizet egy kiöregedett mozdonykazánban melegítették a lebombázott, régi igazgatósági épület kéménye mellett, és csövekben vezették be a vagonba. Flórián legtöbbször már langyos vízben mosakodott, a szóda alig habzott olajos bőrén. Mikor végzett, felöltözködött, aktatáskáját szíjon a vállára akasztotta, kabátja jobb ujját zsebre dugta, és elindult.

Zsófia azokban a napokban, mikor Pesten a minisztériumban dolgozott, minden este megvárta őt, eleinte a fűtőház előtti autóbuszmegállónál, de Flórián nem akarta, hogy hóban-sárban kint toporogjon az utcán, megkérte a portást, engedje be a fedett előtérbe.

Mikor meglátta Zsófiát, egész nap összehúzott homlokán fellazultak a ráncok, és elmosolyodott. Zsófia elébe jött, és megcsókolta, kabátja ráncairól lesöpörte a ráhullott szén- és koromszemcséket.

Mire kiértek az utcára, a csúcsforgalom már lefutott, a húszas jelzésű busz üresen járt Pest felé, de nem szálltak fel. Lesétáltak néhány megállót, ilyenkor beszélték meg a napot. Zsófia vacsorát főzött, utána csak ritkán mentek el hazulról, a kályha mellett ültek, és beszélgettek, vagy Flórián a rádió kereső nyilát csavargatva zenét próbált kifogni. Kilenc órakor a férfi altatót vett be, és lefeküdt.

Szabadnapjaik alig különböztek a hétköznapoktól, néha nem is azonos időben kapták ki. Flórián ilyenkor is hajnalban kelt fel, járkált a lakásban, segített Zsófiának, utána olvasgatott. Délután sétára indultak, általában azokat az új létesítményeket nézték meg, melyek Flórián börtönévei alatt épültek. Zsófia csodálkozott, hogy a férfi még a huszadik egyforma lakótelepet is változatlan érdeklődéssel nézi végig.

Moziba gyakran mentek, de színházjegyet Zsófia csak egyszer vásárolt. Flórián fegyelmezetten, szótlanul végigülte a divatos amerikai dráma három felvonását, de arcán látszott, hogy a színdarab és a szünetben az ünneplő ruhás közönség nyüzsgése jobban kifárasztotta, mint a munkaidő tíz órája. Ezután Zsófia nem tett több kísérletet, hogy színházba vigye.

Sem barátaik, sem rokonaik nem voltak, legalábbis olyanok, akikkel tartották volna a kapcsolatot. Levelet is ritkán kaptak, többnyire csak hivatalos nyomtatványok érkeztek az asszony nevére, néha-néha színes kubai üdvözlő kártyák Englisch doktortól.

A szilvesztert otthon kettesben töltötték, mikor Flórián éjfélkor megcsókolta, Zsófia nem tudott mást kívánni magának, mint hogy a következő év is ilyen békében, a munkahely–esti séta–lakás nyugodt háromszögében folyjon le.

Egyik január végi szabadnapján Flórián megkérte Zsófiát, hogy menjen ki vele a Kerepesi temetőbe, a rádióban hallott az újonnan felavatott Munkásmozgalmi Panteonról, és szerette volna megnézni.

A bejáratnál álló, félig nyitott virágpavilonban két szál vörös rózsát vásárolt, nem akart érdeklődni az elárusítónőtől merre van a Panteon, a virágot bal kezébe szorítva, találomra vágott neki az aszfaltozott útnak, Zsófia egy-két lépésnyire lemaradt mögötte.

Az úttól balra egy csoportos síremléket vettek észre, azt hitték, hogy ez az, amit keresnek, közelebb léptek hozzá. Két körben mintegy százötven betonkockát helyeztek el, nyers, szürke színükkel az első sztálinvárosi lakótelepek falaira emlékeztettek. A körök közepén stilizált koporsó állt, oldalán egy felírás jelezte, hogy az 1956. október-novemberi harcokban elesett katonák emlékére állították fel.

A fehér murvával felszórt belső tér üres volt, csak egy szemüveges asszony és kisfia szedegette össze a bokrok között a koszorúkról letépett, vörös szalagokat. Megvető tekintetet vetett Flóriánékra, mintha ők is az ismeretlen sírgyalázók közé tartoztak volna.

A betonkockákról már peregtek le a ráírt nevek és rendfokozatok betűi, Zsófia csak nehezen olvasta ki őket:

– Nézd, mennyi alhadnagy fekszik ezen a szárnyon! Biztos akkor avatták fel őket.

Hátuk mögött megszólalt egy vontatott férfihang:

– Nem, asszonyom, ők közkatonák voltak, csak a haláluk után léptek elő tisztté.

Csodálkozva fordultak vissza, divatos, keskeny karimájú kalapot és laminált, zöld sportkabátot viselő férfi állt mögöttük. Bólintott Flórián felé:

– Ha másutt nem, a temetőben mindig találkozunk.

Zsófiának kezet csókolt:

– Lendvai Miklós vagyok, a férje munkatársa. Engedjék meg, hogy ezen a helyen én legyek a kalauzuk.

Lassú léptekkel továbbindultak.

– Hogy befejezzem az előbbit: a tiszteket egy rendfokozattal léptették elő haláluk után.

– Maga gyakran kijön ide? – kérdezte Zsófia.

– A vasárnapot minden ember a családja körében tölti. Az én egyik családom itt fekszik körben.

A sor közepére értek, a betonkockákon egyre sűrűbben bukkantak fel rendőrtiszti rendfokozatok.

– Ilyen sok rendőr halt meg 56-ban?

– Nem. Tapasztalatom szerint a rendőrök mindig mindent megúsznak. Ők is ávósok voltak.

– Akkor miért nem ezt írják ki a sírra?

– Szemérem, asszonyom, puszta szemérem. Tavaly kék virágokat ültettünk a sírra, a temető gondnoksága hivatalosan kiszedette, célzásnak tartották az ávós paroli kék színére.

Az egyik sírra mutatott:

– Őt például épp egy rendőrtiszt ölte meg a Rákóczi téren, a felesége szeretője. Két évet kapott az illető, aztán hagyták disszidálni.

– Miért?

– Miért ne? Ávóst megölni nem bűn.

Flóriánhoz fordult:

– Sok az ismerős név?

– Nem tudom. Arcokra inkább emlékeznék.

– Egyébként kerestem magát, Flórián, bent, az üzemben. Egy meghívást akarok átadni.

– Kitől?

– El fogja fogadni. Osváth Feri bácsi szeretne beszélni magával.

Flórián arca mosolyra húzódott:

– Él még?

– Ő ugyanezt kérdezte, mikor mondtam, hogy maga nálunk dolgozik. A jövő héten találkozunk vele, ha megfelel péntek este.

Visszatértek a kör alakú térség bejáratához:

– Innen hová mennek tovább? Ha ötvenhatos ellenfeleink érdeklik, itt fekszenek balra, meg fogja ismerni a sírjukat a virágokról és a mécsesekről.

– Rajk sírját szeretném látni.

– Ott fekszenek az emlékszobor előtt. Rajk, Pálffy, Szalai, Szőnyi.

Útközben Zsófia a fejfákat nézegette, az iskolai könyvekből ismert költők nevei tűntek fel, és a temető számára hirtelen megtelt verssorokkal, néhányat önkéntelenül ki is mondott. Arra rezzent fel, hogy Flórián hirtelen megáll egy földre fektetett márványlap előtt.

A férfi kezével tolta le a havat a feliratról: Rajk László 1909–1949, kibontotta a rózsákat a papírból, és a sírra fektette. Néhány pillanatra feszesen kihúzta magát, és szembenézett a széllel, aztán intett Zsófiának, hogy indulhatnak.

Hazafelé a villamoson keveset beszélt, csak azt kérdezte meg: megtalálták-e Vertig József, a ferences pap holttestét a hegyi víznyelő gödörben, ahová még 1956 novemberében ásták el. Zsófia nem tudta, de megígérte, hogy utánanéz.

– De egyáltalán, hogy jutott eszedbe? – kérdezte Zsófia.

– Sokat gondolok rá.

– Én is, a világ sokkal megbízhatóbb volna, ha ő még élne valahol.

Flórián otthon sem tudott megnyugodni, nem vacsorázott, és korán lefeküdt. Zsófia aggódva figyelte, éjfél is elmúlt, mikor hallva, hogy Flórián még mindig forgolódik, felkönyökölt az ágyon:

– Átmehetek hozzád?

– Gyere.

Odabújt a férfihoz, és átölelte:

– Miért nem alszol?

– Gondolkozom. Nagyon összejött.

Esti beszélgetéseiken Flórián mindvégig elkerülte, hogy régi börtönügyei kerüljenek szóba, mintha még mindig kötelezőnek tartott volna valamilyen szolgálati fegyelmet és titoktartást. Zsófia most érezte először, hogy szívesen beszélne ezekről az eseményekről, megpróbált egy kérdéssel segíteni:

– Ez a Lendvai régen ávós volt?

– Igen.

– Tulajdonképpen mi volt az Ávó?

– 1945-ben, mikor megszervezték az új rendőrséget, azon belül kialakítottak egy államvédelmi osztályt. Minden kapitányságon és magasabb rendőri szervezetben dolgozott néhány államvédelmi nyomozó, de akkor még csak éppolyan osztálynak számítottak, mint például a közlekedésrendészet, és még alá voltak rendelve a rendőrkapitánynak. A létszámuk sem volt túl nagy, egy-egy vidéki politikai incidenshez csak nyolc-tíz embert tudtak leküldeni.

– Nem lett volna jobb, ha így marad végig?

– Nem maradhatott így, több okból sem. Fennállt a harmadik világháború veszélye, újjá kellett szervezni a fegyveres erőket. A békeszerződés meghatározta, hogy hány emberből állhat a magyar hadsereg, már nem emlékszem pontosan a számra, talán húszezret engedélyezett – ha egy külföldi követ jött, alig lehetett összehozni egy díszszázadot a fogadására –, viszont azt nem szabta meg, hogy az államvédelem hány katonát tarthat fegyverben. Ezért külön hatósággá kellett szervezni az Ávót, azonkívül egy kézbe kellett összehozni a különféle elhárító szervek munkáját is, akkor alakult meg az Államvédelmi Hatóság.

– Ki szervezte meg?

– Gyakorlatilag Péter Gábor. Tíz osztályra bontotta a Hatóságot, ebből kettő hírszerzéssel, illetve kémelhárítással foglalkozott, a többi az egész termelés és a társadalmi élet területén végzett elhárító munkát, külön osztály foglalkozott például a közlekedéssel, a nehéziparral és így tovább. Engem, azt hiszem, a hármas, a katonai osztály emberei tartóztattak le.

– Mikor?

– 1949-ben.

– Miért?

Flórián felnézett:

– Oncs beszélt róla, nem emlékszel?

– Akkor sem értettem meg, amit mondott.

– Nagyon messziről kellene kezdeni. Tudod, mi volt a Rajk-pör?

– Hallottam róla, de nem tudom pontosan.

– Pontosan? Senki sem tudja pontosan.

– Azt mondd el, ami rád tartozik.

Flórián megpróbált kitérni:

– Beszéljünk erről máskor.

– Inkább most, nem tarthatod örökké magadban.

Flórián beharapta az alsó ajkát, tekintete nyugtalanul siklott végig a mennyezeten:

– Hogy magyarázzam el neked? Mikor a Szovjetunió szakított Titóékkal, vagy fordítva, ki tudja már, mindegyik népi demokratikus országban látszatpereket rendeztek. Be akarták bizonyítani, hogy Titóék nem maradnak meg saját határaikon belül, hanem az egész béketáborban imperialista összeesküvéseket szerveznek. A per fővádlottjául mindig egy-egy magas állású vezetőt választottak ki, hogy minél nagyobbnak tűnjön a veszély. Csehszlovákiában Slánskyt, Bulgáriában Kosztovot, Albániában Koci Dodzét, nálunk Rajk Lászlót. A pert egyúttal arra is felhasználták, hogy a többi belső ellenféllel vagy ellenséggel végezzenek. Hozzácsapták a vádlottakhoz a szociáldemokratákat, frakciósokat, cionistákat, nemzetiségi vezetőket, de az első számú vádlottak mindig a kommunisták voltak.

– És Rajk ártatlan volt?

– Tartott fenn kapcsolatot jugókkal, ő volt a Magyar–Jugoszláv Társaság elnöke, de semmivel sem állt közelebb hozzájuk, mint például az ország hivatalos vezetői. Rendőrspiclinek, a spanyol háború provokátorának pedig – ahogy a vádiratban írták – talán maga Rákosi sem tartotta.

– És miért éppen őt választották ki?

– Rákosi és a körötte álló vezetők idegenből tértek haza, meg voltak győződve, hogy aki a háború alatt Magyarországon élt, az megbízhatatlan, mert megfertőzte a fasiszta propaganda. Ez Rajkra is vonatkozott. Nem számított, hogy Rajk azért volt itthon, mert az illegális mozgalomban dolgozott.

– És a vezetők közül senki sem állt ki érte?

– Nem.

– De hát kellett hogy legyenek barátai, vagy legalább olyanok, akik ismerték.

– Az illegális mozgalomban 1944-ben Péter Gábor volt Rajk személyi testőre, hosszú hónapokig laktak együtt egy zuglói munkáslakásban, és mégis Péter Gábor lett a pör egyik szervezője. Aztán néhány évvel később Péter Gábort is elkapta a gépszíj, cionista összeesküvésért börtönbe került.

– Cionista volt?

– Úgy, ahogy Rajk jugoszláv kém. Lehet valami törvény, hogy ami aljasságot megengedhetőnek tartunk mással szemben, az előbb-utóbb velünk is megtörténik.

Flórián egy pohár vizet kért, hosszú kortyokban ivott:

– Rajknak azt is bűnéül rótták fel, hogy soviniszta beállítottságú volt.

– És Rajkot hogy lehetett rábeszélni, hogy elvállalja ezt a szerepet?

– Becsapták. Azt mondták neki: pártfeladat, hogy végigcsinálja ezt a pört. Kötelessége eljátszani szerepét, nagy szolgálatot tesz a nemzetközi munkásmozgalomnak.

– A tárgyalást hallottam a rádióban, úgy beszélt, mintha betanulta volna.

– Igen, készült rá. Az egész per olyan volt, mint egy színházi előadás, még azt is begyakorolták, hogy a vádlottak önérzetesen biccentsenek a bíróság felé, nehogy megfélemlített embereknek látsszanak.

– Halálra ítélték őket?

– Igen, mikor kihirdették az ítéletet, Rajk nyugodt volt, hűvös és zárkózott. Átvitték társaival együtt egy Conti utcai börtönbe. Most egy nyomtatványraktár van ott. Vidékről hoztak fel őrszemélyzetet, megkérdezték őket, ki tartja magát túlságosan érzékenynek vagy idegileg gyengének, mert nehéz feladat vár rájuk. Hárman léptek vissza. Ott, a börtönudvaron állították fel az akasztófákat. Eljött Gerő, Farkas Mihály, volt két-három nő is. Először azt a magyarosított nevű szerb férfit vezették elő. Kiabálni kezdett, és hogy a környéken ne hallják meg, lent, a pincében bekapcsoltak két motoros szivattyút. Utána Szalai következett, elegánsan, szó nélkül vette tudomásul az ítéletet. Mikor végeztek velük, akkor jött Rajk.

Flórián arca eltorzult, a fogai közül lökte ki a szavakat:

– Ki voltam rendelve én is a kivégzésre, de nem mentem el, évek múlva lent, Recsken beszéltem valakivel, aki látta. Szürke ruha volt Rajkon, kihajtott, fehér ing, új, barna cipő, jókedvű volt, mosolygott. Vele Farkas Mihály személyesen is beszélt a kivégzés előtt. Rajk vállalta szerepét, mindenre bólintott, mindent tudomásul vett. Azután meglátta az akasztófákon a zsebkendővel letakart arcú holttesteket. Állt egy pillanatig, majd magától ment a harmadik akasztófa alá, és azt mondta: Éljen a Szovjetunió! Éljen a párt! Éljen magyar hazám! Ezek voltak utolsó szavai. A bal kezét hátrakötötték, hogy az orvos könnyebben meg tudja állapítani majd a halált. Hat ávós katona vitte ki a holttestét Gödöllőre, az országút árkában ásták el, Pálffy Györggyel, Szőnyivel és Szalaival. Mikor exhumálni akarták, Péter Gábort kellett kihozni a börtönből, ő mutatta meg, hol a sír.

Zsófia fogai összekoccantak

– Szörnyű. És te hogy kerültél bele?

– Rajk még élt a börtönben, mikor már egymást követték a pörök. Legalább háromezer embert tartóztattak le, akiket különböző okokból Rajkék bizalmasainak hittek. Tiszteket, köztük sok tábornokot, politikusokat, újságírókat. Soknak a neve be van vésve a Panteon falába. De elvittek olyanokat is, mint a Katonai Térképészet vezetői.

– Téged miért tartóztattak le?

– Engem már rég számon tartottak: Rajk emelt ki tisztiiskolára, ő volt az egyik ajánlóm a pártban, aztán nem mentem el a kivégzésre, nem hittem el azokat a kisfilmeket, amiket tiszti gyűléseken vetítettek nekünk Rajk bűnösségéről. Nem tartóztattak le rögtön, előbb még leküldtek a jugoszláv határra megcsinálni az ötszáz méteres határsávot, buldózerrel ki kellett irtani mindent, házakat, fiatal gyümölcsfákat. Két embert adtak mellém, azt hitték, megpróbálok majd átlépni Jugoszláviába, és akkor lelőhetnek. Mikor nem tettem meg ezt a szívességet, csak akkor fogtak le. Összeállítottak valamilyen vádiratot, már nem emlékszem mindenre belőle, azt hiszem, külföldi követségek embereivel találkoztam, fegyverrel láttam el egy összeesküvő csoportot, mely vezető pártmunkásokat akart meggyilkolni, meg egy titkos fotóműhelyt rendeztem be kémjelentések továbbítására. Persze minden vádponthoz gyártottak bizonyítékokat, a fele elég lett volna a kötélhez, két ávós őrmester volt a népi ülnököm, simán halálra ítéltek.

– És mikor változtatták meg az ítéletet?

– Soha, én még mindig halálra vagyok ítélve, sőt papíron ki is végeztek. Nem emlékszel, erről is mesélt Oncs a fürdőben?! De mintha már az első pillanattól fogva nem gondoltak volna rá, hogy felakasszanak. Meghagyták a kanalamat, pedig ha a kanál nyelét kifenem, elég könnyen fel tudtam volna vágni az ereimet, közös cellába tettek, halálos ítéletnél ez is szokatlan. Aztán lekerültem a recski bányába, ami azért furcsa, mert itt csak internáltak voltak, aztán felvittek a Sátorhegyre, és ott maradtam 1956 októberéig. És ennyi az egész, a többit már tudod.

– Sokan meghaltak közületek?

– Nem tudom, és azt hiszem, senki sem tudja pontosan. Lehet, hogy csak ötszáz vagy annyi sem, az egy tízmilliós ország számára még nem tragédia, egy járványban is elpusztulnak ennyien. Csak az a baj, hogy nehezen található újra ilyen ötszáz ember.

Flórián ép karjára támasztotta a tarkóját:

– Emlékszel a Robinsonban arra a részre, mikor búzát vet az elhagyott szigeten?

– Nem. Miért jutott az eszedbe?

– Az első évben alig maroknyi magja van, nem eheti meg, mert el kell vesse újra mindet, és csak három vagy négy év múlva süthet kenyeret. A mi forradalmunk rossz Robinson volt, már az első évben nem is hogy megette, de felégette a kalászokat, és ha vetni akar, nem tudom, honnan vesz ilyen minőségű magokat.

Egyik este Flórián másodmagával jött ki a munkahelyéről, egy furcsán előrehajló fejű, elhízott, de láthatólag még most is kivételesen erős rendőrtiszt kísérte. A portásfülke előterében várakozó Zsófia megrémült, azt hitte, hogy valamiért letartóztatták Flóriánt, de mikor odaértek, a rendőrtiszt félszegen meghajolt, és bemutatkozott:

– Jenőfi János vagyok.

Kiléptek a kapun, Jenőfi nem tudta, hova álljon, zavartan próbált helyezkedni, végül Zsófia bal oldalára került. Zsófia most vette észre, hogy a jobb szeme üvegből van, azért tartja olyan mereven a fejét. A megállóban bocsánatot kért a zavarásért, és el akart köszönni, de Flórián visszatartotta:

– Vacsorázz velünk.

– Nem mehetek, Piroska vár otthon, nagyon ideges. Gyertek ki ti hozzánk.

Újból meghajolt Zsófia előtt:

– Megkérném, ha nincs jobb programjuk.

Zsófia fáradt volt, de látta, hogy Flórián szívesen menne, így beleegyezett. A Sashalom felé tartó autóbuszra szálltak, Zsófia leült, kinézett az ablakok mellett elmaradó, sötét grundokra, közben a két férfi beszélgetését hallgatta.

A felszabadulást követő években Jenőfi és Flórián együtt végezték el a tiszti iskolát, utána is hasonló beosztásban dolgoztak, de Jenőfi a konstruált pörök idején elkerülte a börtönt, bírái beérték annyival, hogy megfosztják tiszti rangjától. 1956 novemberében részt vett az első karhatalmi alakulat harcaiban, november kilencedikén a Mester utcai iskola visszafoglalásánál a felkelők kilőtték a jobb szemét. Sokáig kórházban feküdt, utána a rendőrség tűzrendészeti osztályára helyezték. Biztonsági szemléket tartott gyárakban és üzemekben, ellenőrzései során eljutott a Hámán Kató fűtőházba, és hátul, a szénrakodó részlegnél összetalálkozott Flóriánnal.

Leszálltak az autóbuszról, sötét utcákon botorkáltak végig, lépéseikre lapuló kutyák ugrottak fel a kerítés mellől, és vonítva kísérték őket, Zsófia Flóriánba kapaszkodott. Már elfogyott lábuk előtt a kövezett járda, az útra kiszórt hamu összekeveredett az olvadó hóval, és kohógáz-szagot árasztott.

Jenőfi kinyitott egy léckaput, sárban úszó, kopár udvaron mentek át, néhány csupasz fán kívül csak egy miniatűr díszvár romjai törték meg a sivárságot. Az udvar közepén földszintes, hosszú ház állt, leginkább régi uradalmi cselédszálláshoz hasonlított, nyolc-tíz lakásra oszlott.

Jenőfi becsengetett az egyik lakás ajtaján, és előreengedte a vendégeit. Sovány, szőkére festett asszony fogadta őket, Jenőfi felesége, őt Flórián sem ismerte, bemutatkozott, az asszony tétován nyújtott kezet. Idősebb volt az uránál, korát még jobban hangsúlyozták a nyakán kiduzzadó erek és az asztmatikus betegségre valló, húzó lélegzetvétel.

Már itt az előszobában érezni lehetett a rosszul szigetelt falakból áradó dohszagot, mely bent, a szobában tovább erősödött. Jenőfi hellyel kínálta Zsófiáékat, majd egyenruhájának zubbonya helyett melegítő felsőrészt húzott, és kiment a konyhába. Feszengő csend támadt. Zsófia próbálta megindítani a beszélgetést:

– Régi házasok?

– Még csak két éve, hogy összekerültünk. Akkoriban én egy budai MÉH-boltban dolgoztam, Janiék hozzánk hordták a tűzrendészetről a kiselejtezett nyomtatványokat. A harmadik vagy negyedik találkozásunknál Jani randevút kért tőlem. Nekem akkoriban egy másik férfi udvarolt, egy öreg tisztviselő, én nem akartam járni vele, de fenyegetődzött, hogy megöl. Nem tudtam kihez fordulni, csak sírtam, mikor egyik éjszaka álmomban megjelent az édesanyám, és azt mondja: ne félj, Piroska, én innen is vigyázok rád, küldök neked valakit, aki megvéd. Én mindjárt tudtam, hogy Jani az, akit szegény anyám megjósolt. Megvárt a bolt előtt, beültünk a „Búsuló Juhász”-hoz, csak az előtérben kaptunk helyet, mert bent, a nagyteremben esküvői vacsorát tartottak. Jani azt mondja: na, nemsokára nekem is meglesz az esküvőm! Felháborodtam: maga vőlegény, és velem randevúzik? De ő csak nevetett: megtehetem, mert magát veszem el feleségül.

Ettől az emléktől most is meghatódott, elmosolyodott, Zsófia irtózva és szánakozva látta, hogy kiaszott arcán csak a bőr torlódik össze a pofacsontok körül, kétoldalt mély horpadást keltve, de rögtön utána az asszonyt elöntötte az indulat:

– Nekem el kellett jönnöm a szép, svábhegyi albérletemből, nem kaptunk sehol se lakást, csak itt, az Isten háta mögött. Mert a Jani olyan élhetetlen, mondtam is neki, hogy mások semmit sem tettek a rendszerért, csak kinyitották a szájukat, mikor már semmi, de semmi veszély sem volt, és most mégis budai villában laknak. Neki pedig az egyik szemét kilőtték, a másikat kiszúrták száztíz forinttal.

– Milyen száztíz forinttal? – kérdezte Flórián.

– Ennyi nyugdíjat kap a szeméért.

Jenőfi kezében egy tálcával visszajött a konyhából, az asszony észrevette, de nem törődött vele:

– Itt vergődünk, én hiába próbálok otthont teremteni, nézzék, még arra is vigyáztam, hogy az állólámpa és a csillár gyertyái egyformák legyenek, kifestettem, de a víz feljön a falakba, pereg a vakolat.

Jenőfi a hideg sült húst, keménytojást, a kenyeret és a pálinkát lerakta az asztalra, csak a szája sarkából szólt rá az asszonyra:

– Még nem unod?

– De igen, ha akarod tudni, unom az egész nyomorult életemet.

– Nem biztos, hogy ez a vendégeket érdekli.

– Engem sem érdekel. Én egy építőmester lánya vagyok, az apám sohasem vállalta, hogy kriptát épít, nekem pedig már életemben kriptában kell laknom.

Verte az asztalt:

– Miért hoztál ide? Más is elvett volna feleségül, a Haraszti, annak a híres színésznőnek az apja is udvarolt nekem.

Jenőfi felnézett a rakosgatásból:

– Ha vered az asztalt, úgy kidoblak az ablakon, mint tegnap az a néger kosaras a labdát.

– Te paraszt!

– Na most már tűnj el, mert betakarlak.

Az asszony a szája elé kapta a kezét, és kifutott a konyhába. Jenőfi megdöbbenve nézett utána, mintha csak most fogná fel, hogy erősebb szavakat használt a kelleténél, de igyekezett egykedvűnek mutatkozni, vállat vont:

– Majd visszajön, ha akar. Mi volna, ha mindenki elkezdene sivalkodni: nekem ez fáj, nekem az fáj?!

Töltött a poharakba, aztán sült húst rakott Flórián és Zsófia tányérjára. A poharat Zsófia egészségére emelte, és kiitta, de a hangulat egy vonásnyira sem engedett fel, hallatszott, hogy Jenőfiné fel s alá járkál a konyhában. Zsófia nem bírta tovább ülve, felkelt, és nézegetni kezdte a falra kiakasztott fényképeket. A házaspár néhány képe után egy katonai egységet és parancsnokait ábrázoló csoportfelvételt talált:

– Kik ezek?

– A mi régi tiszti iskolás szakaszunk.

Zsófia megkereste a képen Flóriánt, a legfelső sorban állt, bár majdnem tíz év telt el a felvétel óta, az arca alig változott, csak a képen még vékony bajuszt viselt.

– Mikor vágattad le a bajuszodat?

– Még bent, a börtönben.

– Nem akarod megnézni magad?

– Nem.

– És a többiekkel mi történt?

Jenőfi Zsófia mellé állt, és egymás után rámutatott a lassan már kifakuló arcokra:

– Meghalt, ő is, kivégezték, ő ma igazgató, nem tudom, mi van vele, meghalt, meghalt.

Zsófia megborzongott:

– Hányan maradtak meg a szakaszból?

– Én úgy tudom, kilencen, de már csak én vagyok fegyveres testületnél. 1956 végén, 57 elején még hárman voltunk: én, a Lackovics Feri és a Krajcs. Novemberben ők is megsebesültek, Lackovicsnak a bokáját lőtték meg, Krajcsnak a könyökét, egyik sem gyógyult meg rendesen.

– Szegények, hogy viselték el?

Zsófia rögtön megbánta a kérdést, félt, hogy Flórián a saját sérülésére vonatkoztatja, de Flórián nem gondolt erre, érdeklődve figyelt.

– Nehezen. Mind a ketten fiatalok voltak, nőtlenek, attól féltek, hogy nyomorékon nem kapnak majd feleséget. Mikor kijöttünk a kórházból, kifizették nekünk a biztosítást vagy kártérítést, már nem tudom, minek nevezték, nem is mentek haza, kértek, hogy menjek velük mulatni. Minden este berúgtunk, és éjszaka csavarogtunk a városban. Feri és Krajcs vékony gyerekek… – magyarázótag megmutatta őket a csoportképen – … mégis mindenkibe belekötöttek, ismeretlen járókelőkbe, villamoskalauzokba, még az újságárusokba is: szemét fasiszták. Én próbáltam csillapítani őket, de ők verekedni akartak. Persze mind a kettőjüket megtépték volna, ezt már nem hagyhattam, én is beleszóltam, kiosztottam a kádereket. Utána szidtam Feriéket: mire való ez, meglátjátok lebukás lesz a vége, de nem hallgattak rám. Egyszer a Körúton felszedtünk egy nőt, akit két rendőr is szeretett volna megszerezni, már egy órája mentek utána. Nem akartak beleegyezni, hogy elvigyük előlük, ebből is verekedés lett, kijött értünk a riadóautó. Mondom, akkor még katonák voltunk, bevittek minket a HM-ügyeletre, a lelkünkre beszéltek: ne igyunk, ne verekedjünk, ez méltatlan hozzánk, szégyent hozunk arra a rendszerre, amelyért pedig az életünket és az egészségünket is hajlandók voltunk feláldozni, és így tovább. Elküldtek minket üdülni Karlovy Varyba, Feri és Krajcs itt is csinálta tovább a cirkuszt. Bementünk a legelőkelőbb vendéglőbe, rendeltek háromszor százötven kisfröccsöt, a pincérek azt hitték, valami családi bankett készül, de ők megitták egyedül. Berúgtak, most a cseh rendőrökkel kezdtek ki. Én már untam az ügyet, szerettem volna kiszállni belőle, de ha elválok Feriéktől, nem maradt volna senki, akihez egy szót is szólhattam volna. Akkor ismerkedtem meg Piroskával.

Jenőfi elhallgatott, és a konyha felé figyelt, de bent a lépések koppanása már megszűnt, megkérte Zsófiát:

– Legyen szíves, nézzen be hozzá.

Zsófia átment a konyhába. A szemet bántóan éles, fehérre meszelt falak és fehérre festett konyhabútorok között csak egy színes csomó látszott: a sarokba behúzódott asszony szőke haja és piros pongyolája, didergett az idegességtől és a nedves hidegtől. Zsófia közelebb lépett az asszonyhoz, kezét a vállára tette:

– Jöjjön be, Piroska.

– Nem megyek, nem bírom tovább.

– Magának se volna szabad ennyire idegeskedni. Egész biztos, hogy elcserélik majd a lakást egy jobbra.

– Higgye el, engem a lakás nem érdekel, nekem mindegy, hogy az asztma öl meg, vagy itt egy tüdőgyulladás.

– Akkor miért veszekszenek?

Az asszony lehalkította a hangját:

– Az igazi okot nem merem kimondani. Mikor összeházasodtunk, Jani szakított a régi barátaival, ült idehaza, és szépítgette a lakást, festett, mázolt, megjavította a bútorokat. Olyan boldogok voltunk, azt hittem, elfelejtette már az 1956-os dolgokat. De egy félév óta megváltozott. Csak akkor jön haza, ha botrányt csapok, itthon nem szól hozzám, néz maga elé, mint egy őrült, még éjszaka is felkel, és áll az ablaknál.

– Mit gondol, mi történt vele?

– Bent, a munkahelyén nagyon megalázzák, éreztetik vele a múltját, pedig ez a szerencsétlen sohasem csinált semmit. Mindenki az ő rovására viccelődik. Egyedül érzi magát, attól félek, hogy visszaszokik a régi barátai közé, akikkel együtt csavargott, a Krajcs és a Lackovics, tudom, hogy már találkozott is velük.

Könyörögve nézett Zsófiára:

– A maga ura sokkal nyugodtabb embernek látszik, szóljon neki, hogy beszéljen Janival, helyeztesse le magát vidékre, ott, messze a várostól jobb lenne nekünk, a barátai is békén hagynák. Az egész életét odaadta a rendszerért, ennyit megérdemelne. Szól majd az urának?

– Igen, szólok. Azt hiszem, most már vissza kell mennünk.

Az asszony bólintott, és megtörölte az arcát.

Bent a szobában az asztalon álló pálinkásüveg már félig kiürült, Jenőfi felszabadultabbnak látszott, a felesége elé jött, és megcsókolta. Hellyel kínálta Zsófiát, de ő az órájára nézett: fél tizenegy elmúlt, kérő pillantást vetett Flóriánra, a férfi felkelt:

– Mennünk kell.

A házaspár megpróbálta marasztalni őket, de hamarosan kiderült, hogy Zsófiáéknak még így is igyekezniük kell, ha el akarják érni a városba tartó utolsó autóbuszt. Jenőfi elemlámpát fogott, és visszakísérte őket, velük várakozott a megállóban.

Otthon, miközben lefekvéshez készülődtek, Zsófia megkérdezte:

– Miről beszéltetek, amíg én kint voltam a konyhában?

– Panaszkodott. Nem tudja, hogy éljen.

– A felesége megkért: beszéld rá, hogy helyeztesse le magát vidékre.

Flórián vállat vont:

– Mi változik? Vidéken még többet inna.

– És sehogy se lehet segíteni rajta?

– Nagyon szeretne gyereket, de a feleségének valami női baja van, nem szülhet.

Zsófia letette a párnát, melyet a kezében tartott, és átölelte Flóriánt:

– Ugye, mi sohasem fogunk így veszekedni?

– Nem.

Zsófia a férfi arcára emelte a tekintetét:

– Kérdezhetek valamit?

– Igen.

– Nem akarod, hogy legyen egy gyerekünk?

Flórián elfordította a fejét:

– Nem akarom.

– De miért? Nézd meg: mindenki, még öreg emberek, de még a vakok is hogy akarnak gyereket! Nekünk miért ne lehetne? Hiszen te is fiatal vagy még, fel tudnánk nevelni.

– Én nem akarok. Az az egy vigaszom van, hogy a kín, amit magamban hordozok, a halálommal legalább véget ér. Minek meghosszabbítani még egy életre?

Eltűnődött:

– Ha gyerekem volna, ő is ki lenne szolgáltatva mindennek, aminek én.

– Minek?

– Ha úgy adódik, bármit megtehetnének vele. A sírban se tudnék nyugodtan feküdni, hogy én vagyok felelős érte, és nem segíthetek rajta.

– De hát az élet nemcsak szörnyűségekből áll!

– Igaz, nemcsak szörnyűségekből.

Megsimogatta Zsófia arcát:

– Nagyon haragszol rám? Akarod, hogy elmenjek?

– Ne beszélj ilyen bolondságokat. Én mindig veled akarok élni, csak azt hittem, neked is könnyebb lenne, ha volna egy gyerekünk.

Elfordult, és visszalépett a rekamiéhoz, megigazította Flórián párnáját.

Lendvai beváltotta ígéretét, a következő pénteken műszaki megbeszélés ürügyén áthívta Flóriánt, és közölte vele: egykori tanáruk, Osváth Ferenc este várja őket. Lendvai nem sokkal korábban fejezte be a napi munkát, de kérte, hogy ne az üzemmérnöki irodában találkozzanak – el akarta kerülni, hogy bárki is felfigyeljen a kapcsolatukra –, egy zuglói eszpresszóban várta meg Flóriánt. Mikor megérkezett, azonnal fizetett, és elindultak. Flórián a trolibuszmegálló felé akart menni, de Lendvai a hóban elmerülő Városligetre mutatott:

– Egyszerűbb, ha itt átvágunk.

Sietve haladtak a letaposott úton.

– Szívesen megittam volna valamit magával – mondta Lendvai –, de már így is elkéstünk. Hatkor kezdődött az előadás.

– Milyen előadás?

– Eszperantó tanfolyam, ott tanít Osváth Feri bácsi. Azt tudja, hogy az öreget még 1946-ban letartóztatták, 56-ig bent volt. Abból az eresztésből őt kapcsolták le elsőnek, és ő maradt bent utolsónak. Most sem rehabilitálták, a párttagságát és az állását sem kapta vissza, a lányát sem engedik elhelyezkedni.

– Miért?

– Van valami indokolás. Állítólag a háború alatt Horthy rendőrségének spicliskedett, de maga tapasztalhatta, milyen könnyen osztogatják a „spicli” címet. Én nem mondom, hogy az öreg sohasem „köpött” a csekély húsz év alatt, amit börtönben töltött, de azt csak érettségi előtt álló diáklányok képzelhetik, hogy egy tapasztalt elhárítással szemben végig hallgatni lehet. És még mindig neki a legjobb a szórása, ha egy embert kiadott, legalább ötöt megmentett. Ha egyszer érdekli, majd elmondom, hogy például Rákosi Mátyás kiket árult el, megvan a régi jegyzőkönyv, minden lapon Rákosi aláírásával. Állítólag a mi fűtőházunk névadóját, Hámán Katót is ő buktatta le. Lehet, Rákosi éppen azért csukatta le Feri bácsit, mert ő még bent, a horthysta bíróságon látta ezt az aktát.

– És miért nem tisztázzák az ügyét legalább most?

– Puszta kényelem. Túl nagy munka volna átírni a párttörténetet. Most műszaki szövegeket fordít, abból él, illetve nyomorog. Tíz mai vezető közül nyolc az ő tanítványa volt, de egyikük sem segítene rajta. Igaz, ő nem is kér segítséget.

Egy fekete törzsű fákkal szegélyezett, havas tisztásra értek, Lendvai egy biccentéssel jelezte, hogy balra kell fordulniok, Angyalföld irányába.

– Maga honnan ismeri Feri bácsit? – kérdezte Flórián.

– Tanított nálunk, negyvenkilenctől ötvenháromig.

– Hogyhogy? Hiszen 1946-ban letartóztatták!

– Bent, a börtönben. Sokáig Péter Gábor „házi rab”-ja volt, a Sztálin út hatvanban tartották. A Hatóság fiatal tisztjei számára szemináriumot szerveztünk, és ő vezette.

– Előadás után kórusban köszöntek neki, és visszaküldték a cellába?

Lendvai nevetett:

– Pontosan. Nagyjából ezzel a szemináriumi gárdával találkozik majd este, akad persze egypár kültag is. Nem kell külön mondanom, hogy ma már egyikük sem dolgozik a Belügynél, legtöbbjüket a pártból is kizárták, de aki bent maradt, arra sem bíznak felelős pártmunkát.

– Maga a vezetőjük?

– Nem, itt nincs vezető, és nincs alárendelt.

– Milyen rangja volt a Hatóságnál?

Lendvai, mielőtt válaszolt volna, körülnézett az elhagyatott környéken:

– Őrnagy voltam.

– Őrnagy? Az elég nagy szó, maguknál nem jutott minden ötven emberre egy tábornok, mint a hadseregben.

Lendvai tenyerével egy kategorikus vonalat húzott a levegőbe:

– Nagy halakra ezzel együtt ne számítson, rajtam kívül talán még két régi őrnagy jár ide, a többiek alacsonyabb rangú tisztek voltak. A nagy halak vagy ma is nagy halak az államapparátusban, a külkereskedelemben, és nem kockáztatják az állásukat azzal, hogy szóba állnak velünk, vagy betegek, és örülnek, ha meleg szobájuk és szabályos székletük van, vagy lezüllöttek. Visszatérve az öregre: pénzt nem fogadna el tőlünk, azért találtuk ki ezt az eszperantó tanfolyamot.

Kiértek a Városligetből, egy gyárfalakkal szegélyezett úton haladtak tovább. A tanfolyam egy üzem kultúrházában működött, mely összeépült az üzemmel, de külön utcai bejárata is volt. Valaha felvonulási épületnek használhatták, erre vallottak a vékony paneles falak és az egész épületen végigfutó folyosók, melyekből egy irányba, jobb kéz felé nyíltak a különböző helyiségek.

Belépésükre a portásfülkéből egy középkorú férfi nézett ki, köszönt, és kérdő pillantást vetett Lendvaira, a mérnök Flórián vállára tette a kezét:

– Velem jött.

A férfi bólintott, és továbbengedte őket. Lendvai az utolsó előtti szobába nyitott be, a kétszárnyas ajtóból ítélve valószínűleg ez volt a legnagyobb méretű helyiség a kultúrházban. Az előadás már valóban elkezdődött, a táblánál egy ősz hajú, alacsony termetű, fehér vonalazású kék ruhát viselő férfi állt, az ajtónyitásra sem fordult vissza, háttal a teremnek magyarázott, és írt:

– „Most puszta aztán igazán a puszta.” Itt kezdődött a probléma. Az eszperantóban a „puszta” csak melléknévként fordul elő: csupasz, üres. Megpróbáltam főnevesíteni.

A teremben hat asztal mellett mintegy húszan-huszonöten foglaltak helyet. Flórián Lendvai mellé, a leghátsó asztalhoz ült le, körülnézett: sehol sem látott ismerős arcot. Bólintott asztaltársai felé, aztán bal karjára támaszkodva, meghatottan figyelte a tábla előtt álló öregembert.

Osváth aláhúzott egy szót a táblán, és megtörölte krétás kezét:

– Tehát az én fordításom „most puszta aztán igazán a puszta” helyett azt jelentette: „most csupasz aztán igazán az aktkép”. Semmi sem lehet tökéletes, uraim.

Mikor visszafordult, azonnal észrevette és felismerte régi tanítványát, elmosolyodott, de győzött benne a pedagógus fegyelme, csak ráhunyorított Flóriánra, és folytatta a magyarázatot.

Néhány perc múlva az első asztaltól felkelt egy hallgató, és óvatos léptekkel kifelé indult, távoztában kezet nyújtott Lendvainak:

– Szevasz, mennem kell, majd legközelebb beszélgetünk.

Lendvai Flórián felé fordulva magyarázóan megjegyezte:

– Tóth százados, most a Kenyéripari Vállalatnál dolgozik, mint sofőr. Állandó éjszakás, kilencre már bent kell lennie. Ötvenhat decemberében még letartóztatott egy miniszterhelyettest, mert kijárási tilalom idején az utcán találta.

Az előadás negyed tízkor ért véget, a társaság nem távozott el, kisebb csoportokra válva beszélgettek. Osváth belekarolt Flóriánba, és elvitte magával. Lendvai csatlakozott hozzájuk, bár őt az öregember nem hívta. Végigmentek a kongó folyosón – a kultúrházban ezen az estén nem tartottak más rendezvényt, az igazgató ugyancsak egykori ÁVH-s tiszt volt, a tanfolyam hallgatói közé tartozott –, egy jól fűtött irodában ültek le.

– Hogy van, Feri bácsi?

– Nagyon örülök, hogy látom magát, Flórián. Mikor is találkoztunk utoljára?

– 1946 szeptemberében a tiszti iskolán.

– Meg fogom mondani, mi volt az utolsó előadásom témája! – Osváth összeráncolta a homlokát: – Lenin: Állam és forradalom?

Flórián nem emlékezett rá, de úgy gondolta, az öregembernek szüksége van erre a bizonyításra önmaga előtt, így inkább rábólintott:

– Igen, az volt.

Osváth a homlokára ütött:

– Van itt egy arzenál?! Hanem maga nagyon sovány, Flórián. A gyomrával van valami baj?

– Nincs. A börtönből senki sem jön ki gyomorsav-túltengéssel.

– Hiába, a rendszeres élet.

Osváth nevetett, és széles mozdulatokkal végigtapogatta a zsebeit:

– Odaát hagytam a szemüvegemet, megtenné nekem, Miklós, hogy elhozza?

Ahogy Lendvai kiment, Osváth arcáról eltűnt a joviális mosoly:

– Beszélnünk kell, Flórián, okvetlenül, de itt nem lehet.

Osváth sietve írt egy füzetlapra:

– Itt a címem és egy telefonszám, ahol napközben megtalálhat. Addig is vigyázzon, ha visszamegy közéjük.

Flórián alig tette el a papírt, mikor Lendvai benyitott, nem találta meg a szemüveget. Osváth széttárta a karját:

– Pedig én aludni se látok szemüveg nélkül. Haza kell mennem, otthon van egy pótszemüvegem.

Elbúcsúzott, Flórián nem akart csatlakozni hozzá, feltételezte: Osváth nem szeretné, ha magukra vonnák a figyelmet, Lendvaival együtt visszatért az előadóterembe. Bent már felbontottak két üveg pálinkát, csészékből és vastag peremű mustárospoharakból ittak. Flóriánnak is töltöttek, senki sem kérdezősködött neve vagy személyi körülményei után, jelenlétére elegendő magyarázatnak tekintették, hogy Lendvai hozta magával. Flórián csak belekóstolt az italba, nekitámaszkodott az asztal szélének, és figyelte a beszélgetést.

Hatan-heten álltak ebben a csoportban, ahogy szavaikból kiderült, valóban egyikük sem szolgált fegyveres testületnél. Ketten-hárman fizikai munkát végeztek, mások iskolában vagy vidéki hivatalokban dolgoztak, akadt olyan, aki rendszeresen százötven kilométert utazott, hogy részt vegyen a tanfolyamon. Flórián csodálkozására politikai témák egyáltalán nem kerültek elő. Egy volt főhadnagytársukról beszélgettek, házat akart építeni, majdnem mindenki jelentkezett, hogy szabadnapján segít neki.

A másik csoporttól egy alacsony, kövér, gondosan fésült, szőke férfi jött át, az arcok hirtelen felderültek, láthatólag ő volt a társaság tréfamestere.

– Van valami új sztorid, Pocok?

– Van. Képzeljétek el: a múlt szombaton esküvőn voltam, valaha elég jóban voltam a menyasszonnyal, megkaptam mind a három meghívót, vagyis a tanácshoz is, a templomba is, vacsorára is. Az egyházi esküvőt kint tartották a herminamezei református templomban, megállok hátul, felveszem a terepszínű pofámat, és imádkozok.

– Te tudsz imádkozni?

– Azt nem, de ha lassan mondom magamban a Vasas 1944-es összeállítását, az úgy hangzik, mint a Miatyánk: Aknavölgyi, Nádas, Pósa, Nagy I., Nagy II., Szomolányi…

Megvárta, amíg a nevetés elcsendesedik:

– Egyszer csak baromi ismerősnek tűnik a pap hangja, felnézek, tudjátok ki volt? Laborcz Feri, az a százados, aki az egyházi vonalon dolgozott. Ő is észrevett, persze nem szóltunk, csak az esküvő után kiballagtunk a templomkertbe:

– Hát te hogy kerülsz ide?

– Kitettek a Belügyből, valahol csak el kellett helyezkednem.

– De pont itt?

– Azt tudod, hogy eredetileg felszentelt pap voltam?

– Azt tudom, csak azt nem tudom, mit szólnak a híveid ahhoz, hogy öt évig az Államvédelmi Hatóságnál dolgoztál?

– Gondolhatod, hogy nem számoltam be róla, úgy van elkönyvelve, hogy Dél-Amerikában jártam téríteni.

Félt, hogy elárulom, meg akart vesztegetni, felajánlotta: legyek presbiter, elintézi, hogy kapjak havi ötszáz forintot.

– És elfogadtad?

A férfi nevetve legyintett, és továbbment a következő társasághoz, Lendvai nézett utána:

– A legtehetségesebb és legjobb minősítésű operatív tisztek közé tartozott.

Kezükben a pohárral félrehúzódtak, Flórián hátát a falnak támasztotta:

– Hol dolgozott?

Lendvai elmosolyodott:

– Aki valaha a Hatóságnál dolgozott, könnyebben megmondja, hol vesztette el a szüzességét, mint a régi szolgálati beosztását, de jól van, maga előtt ne legyenek titkaink. A katonai elhárításnál volt. Maguknak érdemes volna beszélgetniük, sok érdekeset mondhatnának egymásnak. Ötvenhat októberében egyike volt a legaktívabb embereinknek. Talán hallotta, hogy a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége csapatai ott álltak az osztrák határon. Pocok lement Győrbe, és ott megszervezte a védelmi vonalat a betörés esetére.

– Mikor rúgták ki?

– Tavalyelőtt. Állítólag 56 decemberében jogtalanul használt fel egy út mentén leállított autót. Persze ez csak hamuka, a kocsiért sohasem jelentkezett a tulajdonosa, talán még most is ott áll az Árpád-híd alatt, a Sztálin-garázs valamelyik sarkában.

– És mi volt a valódi ok?

– Egyik miniszterünket, a név persze közömbös, 1951-ben letartóztatta a Hatóság, bent tartották két évig. Ötvenhat után visszakerült a régi posztjára, első dolga volt bekéretni magához azoknak az ávéhás tiszteknek a névsorát, akik azon az osztályon teljesítettek szolgálatot, ahol ővele foglalkoztak. Az osztályvezető őrnagyot nem bántották – ki tudja miért? –, ő most is bent dolgozik az államapparátusban, jelenleg egy súlyos problémája van, hogy Balaton mellett vagy a Mátrában építsen-e víkendházat, bűnbak viszont kellett, kirúgták Pocokot, mert ő csak főhadnagy volt.

– Most hol dolgozik?

– Abban a gyárban, ahonnan 1946-ban kiemeltük mint lakatost. Most diszpécser. Azért valamennyit haladt előre.

Zsófia ezen a napon vidéki kiküldetésben járt, és éjfél előtt aligha érkezhetett haza, de Flórián már tíz óra felé elköszönt, és felvette a kabátját, Lendvai csatlakozott hozzá. Flóriánnak nem először tűnt fel, hogy a mérnök milyen gondot fordít a külsejére, de most látva, milyen gonddal igazítja el a ráncokat a sálján, nem tudott visszafojtani egy megjegyzést:

– Maga nagyon elegáns, Lendvai.

A mérnök keze megállt:

– Ezt miért mondja?

– Maga csakugyan nagyon ad magára.

– Higgye el, sokkal boldogabb volnék meleg flanellingben, vastag, puha pulóverekben, csámpás nadrágokban, melyeket nem kell levetni, ha délután lefekszem a díványra. Sajnos, nem tehetem meg.

– Miért ne tehetné meg?

– Nem azért, mert Almássy téri proligyerek voltam. Alacsony vagyok, hasra hízom és zsíros a bőröm, szívesen lennék elhanyagolt külsejű paraszt vagy városi csavargó, ha az emberek elfogadnának annak. Csakhogy épp a legfontosabb ellenségeim nagyon jól tudják, hogy én nem paraszt vagyok vagy csavargó, hanem valami egészen más. Tudom, gyűlölnek, bármit is csinálnék magammal, de számomra nagy megnyugvás, hogy ha valami rosszat mondanak rólam, mindig kénytelenek hozzátenni: „de az igaz, hogy rendesen öltözködik”.

Megigazította a kalapját:

– Horthy nem volt hülye, nem bánta, ha a tisztjei nem olvasták a „Mohács”-ot vagy a „Tetemre hívás”-t, de azt megkövetelte tőlük, hogy olyanok legyenek, mintha skatulyából húzták volna ki őket. Ebben az országban ez imponál.

Együtt mentek ki az autóbuszmegállóhoz, a szabad térségen vágott a szél, mindketten begombolták kabátjuk legfelső gombját. Lendvai maga elé nézve megkérdezte:

– Osváth Feri bácsi mikorra hívta meg magát?

Flórián megdöbbent:

– Honnan tudja? Figyelt minket?

– Miért kell ahhoz külön figyelni? Nem véletlenül akart kettesben maradni magával. Egyébként nagyjából tudom, Feri bácsinak mi a véleménye rólunk, soha nehezebben nem fogadtak el segítséget, mint ő tőlünk. Magát le fogja beszélni, hogy még egyszer betegye a lábát közénk. De ezzel együtt a legkomolyabban ajánlom: menjen el hozzá. Feri bácsi a legérdekesebb próféta a magyar munkásmozgalom testamentumából. Negyvenkét éves vagyok, de életemben, ha kétszer vagy háromszor fogott el az az érzés, hogy egy nagy emberrel találkoztam, és az egyik ezek közül éppen ő volt.

A kanyaron túl feltűnt egy autóbusz, Lendvai kezet nyújtott

– Majd meg fogom keresni. Kézcsókom a feleségének.

Április elején hirtelen kitavaszodott, színes melegítős gyerekek játszottak az ablak alatti homokozómedencében, Zsófiáék lakásába a szél újra besodorta a szemközti dohánygyár édeskés „Darling” illatát.

Flórián testileg és idegileg is erősen leromlott a tél folyamán, a tavaszi változások sem rázták fel komor egykedvűségéből. Majd minden este később jött haza, eljárt a pénteki eszperantó tanfolyamra, ezen kívül külön terhet jelentett számára, hogy a Nyugati pályaudvaron megkezdődött a könnyűgépkezelői továbbképző tanfolyam, melyen munkakörénél fogva neki is részt kellett vennie. Hetenkint kétszer tartottak előadást, ezeken a napokon csak éjfél után került ágyba, három-négy órát aludt.

Ha Flóriánra nézett, Zsófia szinte szégyellte tavaszi jókedvét. Kiszállásokra is szívesebben járt, mint ősszel, világosban indultak el, és még világosban értek vissza. Vidéki útjairól mindig hozott valamit Flóriánnak, legtöbbször a piacon vett korán érő retket és zöldhagymát, kis hegyi falvakban barnára pácolt héjú juhsajtot vagy fürtökben felaggatott, összeaszott szőlőt. Néha maga is annyira megkívánta, amit vett, hogy szégyenkezve megkóstolta, aztán a hátsó ülésre rakta a csomagot, nehogy még egyszer hozzányúljon.

Egyik este mosakodás közben Zsófia apró pörsenést vett észre a bal szeme alatt. Bár nem nyúlt hozzá, sőt megpróbálta púderrel leszárítani, a pörsenés gyorsan növekedett, hamarosan szemölcshöz hasonlított, körötte a szem alatti, lágy bőr észrevehetően megsötétedett. A bőrgyógyászaton tavaszi vitaminhiánnyal magyarázták, és citromos krémet írtak fel Zsófiának, ha ettől sem múlna el, kilátásba helyezték, hogy leoperálják a szemölcsöt. Az orvos csak rutinból kérdezte meg: volt-e már hasonló szemölcs az arcán, Zsófia nemet intett, de magában bólintott, hirtelen megértette, honnan származik ez a furcsa bőrtisztátalanság.

Még hat vagy hét évvel ezelőtt, mikor teherbe esett Vajnától, akkor is éppen ezen a helyen ütközött ki egy szemölcs. Borzongva gondolt vissza életének erre az időszakára. Nem tarthatták meg a gyereket, de törvény tiltotta a terhesség megszakítását. Ilona – Vajna nővére, az ápolónőképző intézet igazgatónője – elintézte, hogy mégis elvégezzék a műtétet. Zsófia napi munkája után bent maradt a kórházban, balszerencséjére egy olyan orvos keze alá került, aki már hosszú ideje ajánlatokat tett neki, most a műtét során végig gúnyolódott vele. A terhesség megszűntével a szemölcs is hamarosan eltűnt, és a bőr kékes elszíneződése is felszívódott.

Zsófia utánaszámolt a kis naptárában, ez is igazolta feltevését. Néhány napig tétova örömben élt, de ezt hamarosan elfojtotta magában, emlékezett Flórián szavaira, hogy nem akar gyereket, ezek után elkerülhetetlenül úgy tűnt volna a terhesség bejelentése, mintha kényszerítő eszközökkel próbálná megerősíteni kapcsolatukat.

Zsófia el is szánta magát a műtétre, bár tudta, mit kockáztat, harmincéves koron felül, két küret után aligha tud többé kihordani egy gyereket. Úgy tervezte, Flóriánnak meg se mondja, hogy teherben volt, mikor néhány nappal a műtét kitűzött időpontja előtt a férfi megkérdezte:

– Az a szemölcs a szemed alatt nem javul?

– De, már kezd visszahúzódni.

Zsófia találomra megfogott egy terítőt, és mintha dolga volna vele, ki akart menni a konyhába, de Flórián visszatartotta:

– Még most se tudják, mitől van?

– Nem.

Flórián maga felé fordította Zsófia arcát:

– Nincs valami komolyabb bajod?

Zsófia nem tudta megállni, hogy ne beszéljen a gyerekről, de úgy érezte, ez a beszélgetés mindkettőjük számára kevésbé lesz fájdalmas, ha úgy tünteti fel, mintha már túlesett volna a műtéten:

– Gyereket vártam.

– És?

– Elvétettem.

– Miért nem szóltál nekem?

– Azt mondtad, úgysem akarsz.

– Azért jobb lett volna, ha szólsz.

A férfi felkelt, és a rádióhoz ment, bekapcsolta, a keresőnyilat végigcsavarta a skálán, valami távoli állomáson tánczenét talált, úgy tett, mintha ezt hallgatná. Arckifejezése emlékeztetett a felkelés régi éjszakáira, mikor látszólag nyugodtan ült a pavilon nagy bőrkanapéjában, de egy pillanatra sem feledkezett meg üldözőiről. Zsófia mögéje állt:

– Mégis szeretted volna, ha megtartom?

– Nem. Minek?

Visszafelé csavarta a rádió keresőjét. Zsófia egyre jobban sajnálta meg nem születő gyerekét, kapcsolatuk kezdete óta, most először fogta el harag Flórián iránt:

– Mit lehetne adni neked, ami örömet okoz? Amire nem vonod meg a vállad?

Flórián nem válaszolt, csak merően nézte Zsófiát, akit egyre jobban felingerelt ez a nyugodt és reménytelen tekintet. Belékapaszkodott a férfi ép bal kezébe:

– Hogy lehet téged megvigasztalni, ha egy gyerek sem kell?

– Engem nem kell vigasztalni.

– De hát akkor mi kell neked?

– Semmi, semmire sincs szükségem.

Zsófia tehetetlenül próbált belekötni a férfiba:

– Miért vagy most is ilyen nyugodt?

– Az is baj?

– Igen, mert nem azért vagy nyugodt, mert hiszel magadban vagy bennem, hanem azért, mert mindent reménytelennek látsz. Nincs vesztenivalód, és nem érdekel semmi. Nálad még az is különb, aki legalább az italhoz ragaszkodik, vagy a lóversenyhez.

Zsófia sírni kezdett:

– De hát nem szabad gyűjteni a haragot és a bánatot. Más azt a pillanatot várja, mikor végre boldog lehet, te pedig azt, mikor az életed már jóvátehetetlenül el lesz rontva, jóvátehetetlenül, és akkor leszel majd elégedett. Így nem szabad élni.

– Nem tudok másképp.

– De legalább akarnád.

– Nincs kedvem hozzá.

Arca hirtelen ellágyult, megsimogatta Zsófia haját, és megcsókolta. Zsófia már fellélegzett, azt hitte, hogy a veszekedés elsimult, de Flórián kiszabadította magát az ölelésből, és kiment a konyhába. A vékony falon áthallatszott, ahogy leemeli bőröndjét, és a padlóra teszi. Zsófia berohant, a férfi már berakta ingeit a bőröndbe, bal kezében régi zöld kardigánját tartotta. Zsófia átölelte, de ő nem viszonozta az ölelést, merev arcában csak félrehúzódó szája mozgott:

– Engedj elmenni.

– Nem engedlek.

– Neked nincs közöd ahhoz, ami velem történt, te élhetsz nyugodtan. A végén te fogsz belepusztulni az én bajaimba.

– Nem engedlek elmenni. Ha nem akarsz gyereket, elvétetem, és inkább sohasem szülök.

Flórián csodálkozva nézett rá:

– Még megvan? Él?

– Igen.

Flórián sokáig mozdulatlanul nézett rá, Zsófiának úgy tűnt, mintha az arcvonásaiból akarná megfejteni gondolatait, végül is elmosolyodott, a zöld kardigánt ledobta egy székre. Átfogta Zsófiát, a régi bőr karosszékhez vezette, ő maga a szőnyegre ült le, és a fejét nekitámasztotta az asszony térdének. Zsófia mégsem érzett megkönnyebbülést, most sem volt biztos benne, hogy a férfi valóban akarja-e a gyereket, vagy csak iránta érzett szeretetből és szánalombál egyezett bele?

Flórián szeretett volna beszélni Lendvaival, de egész héten hiába figyelte asztalát az ebédlőben, a mérnök nem jött be, később megtudta, hogy beteget jelentett. Pénteken munka után bement a zuglói eszpresszóba, szokásukká vált, hogy az eszperantó tanfolyam előtt itt találkozzanak, és együtt vágnak át a Városligeten.

Lendvai most is ott ült a sarokasztalnál, Flórián csodálkozva látta, hogy sötét szemüveget visel, és arca két helyen is be van ragasztva. Mikor kiléptek az eszpresszóból, megkérdezte:

– Mi történt magával?

– Azt tudja, hogy elküldtek átvenni az új Diesel-vontatókat a fűtőház részére. Bent a Mávagban az egyik mérnökről kiderült, hogy valaha az ügyfelünk volt. Még 1951-ben került be a Hatóságra, mert egy tetszetős kis robbanó szerkezetet helyezett el a Dimávag központi kapcsolótelepén. Persze megkapta a magáét, az ilyen akciókat sehol a világon nem szeretik. Most felismert, és nekem esett, törleszteni próbált. Erősebb, mint én, ha nem tanultam volna judót, csúnyán hazavág.

Levette a szemüvegét, bal szeme alatt is egy ütés sötét nyoma látszott:

– Ennyi azért marad.

– És aztán mit csinált?

– Átvettem a vontatót. Mit csináltam volna? Jelentsem fel? – Lendvai vállat vont. – Lehet, hogy a végén engem csuktak volna le. Nem, senkire sem lehet számítani ilyen ügyekben. Minden reggel együtt utazom az autóbuszon egy másik régi ügyfelemmel, megáll velem szemben, és merően néz rám, semmi kétségem sincs, hogy a legkisebb zűr első napján kitekerné a nyakamat. Őt is jelentsem fel?

Már bent jártak a városligeti sétányokon, a Liget megszokott nyári képét mutatta, a lámpa alatti padokon kártyáztak, a sötétebbeket összebújó szerelmespárok foglalták el. Lendvai vidáman nézett körül:

– Na de hát ez már kegyetlenség!

– Micsoda?

– Figyelje meg, lenyírták a bokrok legalsó ágait, minden oldalról be lehet látni. Hogy bújjanak el bennük a szerelmespárok? Valaha én is sűrűn előfordultam ezekben a bokrokban, tudom értékelni őket.

Flórián szótlanul lépkedett a mérnök mellett, nehezen találta meg mondanivalójához a megfelelő formát:

– Azt akarom mondani magának, hogy én többet nem jövök erre a tanfolyamra.

Lendvai megállt:

– Miért nem?

– Nézze, itt többről van szó, mint az eszperantóról.

– Nem, nincs többről szó! Látott valami jelet, vagy mondott valaki magának valamit?

– Elég, ha én úgy érzem. És ezt én nem akarom vállalni.

A mérnök feszülten figyelte Flórián arcát:

– Kérdezhetek valamit? Feri bácsi beszélte le magát?

Flórián el akarta kerülni, hogy az öregembert kellemetlen helyzetbe hozza, bár Osváth csakugyan kérte rá, hogy szakítsa meg kapcsolatát Lendvaiékkal. Azt bizonygatta, hogy az egész eszperantó tanfolyam nem más, mint egy szervezkedés első fázisa, éppúgy az erők gyűjtését és szelektálását szolgálja, mint a háború előtti hasonló tanfolyamok. Márpedig – mondta az öregember – ebben az országban sokféle szervezkedésnek van táptalaja, fasisztának, vallásosnak, talán még a szabadkőművességnek is, de egy ávós szervezkedés teljesen reménytelen, semmiféle rokonszenvre vagy támogatásra nem számíthat. Flórián most sietve lezárta ezt a témát:

– Nem, én nem is említettem az ügyet Feri bácsi előtt.

– Akkor miért?

– A feleségem teherben van, szeretném felnevelni a gyereket, és minden mást leállítok az életemben.

Lendvai ingatta a fejét:

– Nem értem magát, Flórián. Tudja, hogy nekem is van egy fiam és egy lányom, a feleségem meghalt, egyedül nevelem őket, de sohasem gondoltam rá, hogy alapvető kérdésekben érvként használjam fel őket magam előtt. Maga sem köthet különbékét, Flórián, de persze nem akarom befolyásolni. Mi mindig szívesen látjuk magunk között, de ha valaki valami jobbat ajánl, fogadja el. Hozzánk csak akkor jöjjön, ha már végképp nem tud máshova menni. – Kezet nyújtott. – Egyébként gratulálok, Flórián, remélem szól majd, ha meglesz a gyerek.

Az útelágazásnál elváltak, Lendvai sietős léptekkel indult a Váci út felé.

Zsófia és Flórián 1959 júliusának első szombatjára jelentkezett be a kerületi tanács házasságkötő termébe. Flórián Jenőfit hívta el tanúnak, Zsófia a maga részéről Englischt szerette volna, a főorvos ugyanis azt írta, hogy a nyáron hazajön, legalábbis szabadságra, szinte az utolsó percig vártak rá, az esküvő előtti estén kérték csak fel Jenőfinét.

Zsófia akkor már terhessége ötödik hónapjában járt, állapota erősen meglátszott, illetlennek találta volna, hogy fehérbe öltözzön, kék kismamaruhát vett fel, és menyasszonyi csokor helyett is csak egy szál fehér rózsát fogadott el Jenőfitől.

Fél órával a kitűzött időpont előtt érkeztek, de a házasságkötő terem előszobájában már ott várakozott az utánuk következő fiatal cigánypár, melyet szmokingba öltözött férfiak és rózsaszín ruhás koszorúslányok kísértek. Lenéző fintorral vitatták meg maguk között Zsófia szegényes öltözékét, de Zsófia már megszokta, hogy ruháival nem tudja megnyerni az emberek tetszését, mosolyogva nézett vissza rájuk.

A hivatalsegéd kinyitotta a terem ajtaját, és egy széles mozdulattal behívta őket, a hangszóróban felhangzott a nászinduló, Zsófia megremegett, és csak nehezen tudott felemelkedni a helyéről.

Bent, a teremben megrekedt a hőség, így még áthatóbbá vált a padlóviasz és a nehéz bársonyterítők porszaga, de Zsófia alig érezte, az anyakönyvvezető hozzájuk intézett szavait sem értette, csak a fülében megmaradt éneklő hangsúlyból gondolta később, hogy a nemzeti szalagos férfi beszéd közben valószínűleg gyakran idézett verseket.

Zsófia úgy érezte: ez a perc élete csúcspontja, mintha gyerekkora és fiatalságának első évei csak azt az egy célt szolgálták volna, hogy ide eljuthasson, köszönetet mondott minden véletlenért, mely Flórián felé sodorta. Félt, hogy a férfi számára ez a perc nem ugyanezt jelenti, egyik kezét a szék karfájára fektette, a másikkal belekarolt Flóriánba, szerette volna látni az arcát, de Flórián mereven maga elé nézett. Mikor az anyakönyvben aláírták a bejegyzést, szokás szerint megcsókolták egymást, Flórián tekintete csók közben is elsiklott az ő arca mellett.

Jenőfinek vissza kellett térnie a munkahelyére, megbeszélték, hogy este találkoznak, és felmennek egy budai hegyi vendéglőbe, most csak a szemközti bisztróban ittak meg egy üveg bort. Elbúcsúztak, Zsófiának nem volt kedve hazamenni, a hatodik emeleti lakás fölött még egy padlás sem szigetelte az erős napsütést, a mennyezet közvetlenül átvette a cserepek izzását, és ontotta a hőséget, kérte Flóriánt, hogy inkább sétáljanak végig a városba vezető fasoron.

A bor felszállt Zsófia fejébe, séta közben a férfi karjába kapaszkodott, és halkan dúdolt, egy utcai árusnál cseresznyét vett, két kétágú fürtöt a fülére akasztott. Aztán lassan elfáradt, csak akkor élénkült fel újra, mikor a Dunához értek, lesietett a part menti lépcsőn, leterítette a kardigánját, és leült. Csukott szemét a nap felé fordította, azt hitte, Flórián ott ül mellette, fejét megszokott mozdulattal a vállára akarta támasztani, de nyaka hátracsuklott, felnézett: a férfi fenn maradt a lépcső tetején. Kinyújtotta a karját:

– Gyere ide.

Egy uszály húzott végig a folyó közepén, látszottak a lakókabin előtt játszó gyerekek és magot csipegető tyúkok, egy asszony, aki a korlát mellett ülve krumplit hámozott, integetett feléjük.

– Nem volna jó elmenni ezzel az uszállyal? – kérdezte Zsófia.

– Mi változna?

– És ha egyedül mehetnél?

A férfi mosolyogni próbált:

– Már meguntál? Még csak két órája esküdtünk.

– Azt hiszem, inkább te untál meg. Egész nap egyszer sem néztél rám.

Zsófia még mindig az uszályt figyelte: a híd alá ért, hosszan és élesen dudált, úgy, hogy a mozdulatlan, kék levegő is remegni látszott fölötte, majd lassan besiklott az acéltraverzek alá. Flórián átnyúlt a bal kezével, és megsimogatta Zsófia arcát:

– Ne haragudj, nem érzem jól magam.

– Te ne haragudj, nem kellett volna szólnom. Láttam rajtad, hogy kivagy. Éjszaka is olyan volt az arcod, mint mikor először jöttél hozzám, és ott aludtál a karosszékben.

Zsófia megfogta a férfi állát:

– Önző voltam, hogy magamnak akartalak? Jobb lett volna neked, ha akkor mi nem találkozunk az országúton?

– Nem hívhattál volna el, ha én nem akarok veled menni.

– És szeretsz még?

– Szerettelek az első perctől, és most mondom neked, hogy szeretni foglak mindig, bármi történik is velem.

Zsófia felnézett:

– Mi történne?

– Semmi, ne beszéljünk róla.

Átölelte Zsófia vállát:

– Úgy készültem rá, hogy egyszer elmondok neked mindent, és most az egészből alig jut valami az eszembe. El akartam mondani neked, hogy te vagy az életem utolsó menedéke, meg akartam köszönni neked a gyereket.

– Ugye örülsz neki?

– Igen, mikor mondtad, hogy mégis megszületik, akkor az egyszer éreztem úgy, hogy sikerült kitörnöm a börtönből. – Merően nézte Zsófiát: – Megszülnéd akkor is, ha egyedül kellene felnevelned?

– El akarsz menni?

– Nem akarok elmenni, de egyedül is vállalnád?

– Megszülném akkor is, ha egyedül maradok, ezt a gyereket én akarom magamnak. Persze, azért jó lenne veled lenni.

Flórián lehajolt hozzá, és megcsókolta, sokáig ültek összeölelkezve, csak a túlpartról áthallatszó esti harangszóra rezzentek fel. Hat óra volt, el kellett indulniuk hazafelé, hétre beszélték meg a találkozót Jenőfiékkel.

Zsófia legszívesebben valamelyik kisvendéglőbe ment volna, de Jenőfi taxit rendelt, és a Hármashatárhegy étterembe irányította. Jenőfiné ruhája is szokatlanul ünnepélyes volt: fehér nyloncsipke kiskosztümöt viselt, feltehetőleg nem tudta, hogy ebben a ruhában még sápadtabbnak látszik.

A kocsi gondosan karbantartott erdei ösvényeken futott, Zsófia lecsavarta az ablakot, és figyelte a tájat, a több nyelven kiírt útjelző táblákról úgy érezte, mintha külföldön járnának. Az étterem előtt csak az úttesten tudott megállni a kocsi néhány pillanatra, a fehér murvával felszórt parkolóhelyet ellepték a külföldi és hivatali rendszámú autók.

Zsófia még sohasem járt hasonló helyen, a nyitott teraszon is olyan óvatosan rakta a lábait, mintha egy fedett teremben haladna, ahol lépései túlságosan erős visszhangot keltenének. Egyforma érdeklődéssel nézegette a mázas cserépedényekbe kitett pálmákat, a hűtővödröket és a zenészek piros szmokingját. Jenőfi viszont félvállról beszélt az eléjük siető pincérrel, és elfoglalt az alacsony kőkorlát mellett egy angol zászlóval megjelölt asztalt, fölényes mozdulattal utasított vissza minden vitát. Zsófiában megfordult a gondolat, hogy ezzel a magatartással Jenőfi talán csak a bizonytalanságát próbálja ellensúlyozni.

A zenekar már játszott visszafogott hangzással, mintha nem akarná illetlenül magára vonni a figyelmet, a kirakott terítékek fém evőeszközei mégis halkan zengtek tőle. Zsófia a kőpárkányra könyökölt, és lenézett a völgybe, elképzelte, hogy lent áll valaki, és bámulja őket, amint esznek a kivilágított teraszon, próbálta kitalálni, mit gondolhat róluk ez az elképzelt személy, mozdulatai önkéntelenül is megfontoltabbak és lassúbbak lettek.

Mire megvacsoráztak, besötétedett, és az utolsó szabad székeket is elfoglalták a teraszon. A főpincér felajánlotta nekik, hogy Zsófia állapotára való tekintettel menjenek be a fedett belső helyiségbe, de az asszony jól érezte magát a hűvösödő levegőn, csak a vállára kért egy vékony plédet. A főpincér, aki szerette volna felszabadítani az asztalt, elégedetlenül nézett rájuk, összébb tolta a szomszédos asztalokat, és még egyet beszorított, erre tette rá a kis angol zászlót.

Flórián és a két nő bort ivott, Jenőfi viszont Hubertus likőrt rendelt, Zsófia meglepődött:

– Maga szereti az édes italokat, Jani?

– Igen. Figyelje meg, ha valaki gyerekkorában nem ehetett elég cukrot és csokoládét, az felnőtt korában majdnem mindig Hubertust iszik. Mintha be lehetne pótolni.

Felhajtotta a poharát, és még egy Hubertust hozatott:

– Igyunk pertut, Zsófia.

– Jó.

Koccintottak, Zsófia nevetve csókolta meg Jenőfi megereszkedett, piros arcát:

– Szerbusz. Mire igyunk?

– Szerbusz. A gyereketekre. – Jenőfi forgatta a poharát: – A gyerek az egyetlen dolog a világon, aminek értelme van. A többi mind marhaság.

Jenőfiné összerázkódott, Zsófia észrevette, és megpróbálta másfelé terelni a témát:

– A maga szülei, illetve a te szüleid mik voltak?

– Nem ismertem őket, egyéves koromban lelencnek adtak, kulákoknak dolgoztam 1945-ig. Mindig azt képzeltem: ha lesz egy fiam, annak megadok mindent, ami nekem hiányzott.

Az asszony felugrott a helyéről, és magából kikelve kiabálta:

– Nem tehetek róla, hogy nem lehet gyerekem!

Összefogva a vállára terített kardigánt, ingadozó léptekkel kifutott a teraszról, a sötét erdő felé, Jenőfi utánasietett. Flórián és Zsófia úgy tett, mintha nem venné tudomásul a jelenetet, és a feléjük forduló arcokat, szótlanul fogták egymás kezét.

A figyelem lassan elterelődött róluk. A terasz bejáratánál feltűnt egy négytagú társaság, elöl egy fiatal szemüveges nő jött, két elegánsan öltözött, kimért magatartású férfi fogta közre, éles fejhangon angolul beszéltek, majd kissé lemaradva egy divatos „alpakka” ruhát viselő, de a nemtörődömségig laza és kényelmes mozgású férfi követte őket.

Zsófia szemben ült a közeledőkkel, a társaság utolsó tagja ismerősnek tűnt számára, biztos volt benne, hogy valahol már látta középen váratlanul megtörő sasorrát, teljes önbizalomra valló, elengedett mozdulatait, de csak akkor ismerte fel, mikor a férfi leült, és az étlap olvasásához feltette a szemüvegét: Oncs Gábor volt, annak a felkelő osztagnak a parancsnoka, mely 1956 novemberének elején letartóztatta és az elhagyott fürdőépületbe vitte őt és Flóriánt.

Összehúzódott a gyomra, első képtelen érzését, mintha Oncsnak még mindig hatalma volna fölöttük, és dönthetne a sorsukról, rögtön felváltotta a reális félelem: mit fog tenni Flórián, ha szembetalálkozik egykori ellenségével?

Meg akarta akadályozni ezt az összecsapást, arra gondolt, rosszullétet színlel, és megkéri Flóriánt, hogy menjenek haza, de amíg Jenőfiék nem térnek vissza, nem hagyhatták el a teraszt. Flórián észrevette arcán a rémületet:

– Valami bajod van? Kérsz valamit?

– Nem, nincs semmi. Csak egy kicsit elszédültem.

Flóriánt nem elégítette ki a válasz, körbejártatta a tekintetét, derékból már egészen visszafordult, még mindig nyugtalanul figyelve, mikor felismerte Oncsot:

– Ő az?

Zsófia belékapaszkodott:

– Ne szólj neki, az Istenre kérlek, ne szólj.

Flórián nem próbálta kiszabadítani magát, bal karjával az asztalra könyökölt, és figyelt. Alig kétméternyire tőlük Oncs lassan, de jó étvággyal vacsorázott, csak néha tett egy-egy megjegyzést, ez mindig derültséget váltott ki a társaságból. Viselkedésükből ítélve Oncs lehetett a házigazda, a két férfi külföldi vendég, a nő pedig hivatalos kísérő.

Zsófia nem bírta a feszültséget, egyre gyakrabban nézett a bejárat felé, de nem látta visszatérni Jenőfiéket:

– Menjünk, Flórián, majd kint megvárjuk őket.

Flórián nyugodt hangon válaszolt:

– Miért mindig mi menjünk el? Most talán mégsem lövethet főbe minket.

Még egy üveg bort rendelt, épp töltött a poharakba, mikor tekintete összeakadt Oncséval. Zsófia legnagyobb meglepetésére az egykori felkelő parancsnok nem jött zavarba, hogy felismerte őket, egy mozdulattal bocsánatot kért a társaságától, és átlépett az ő asztalukhoz:

– Megengedik, hogy leüljek?

Flórián megdöbbenve húzta össze a szemét, Oncs nem várta be, amíg hellyel kínálják, leült, bólintott Zsófia felé:

– Maga nagyon csinos lett, asszonyom. Összeházasodtak?

Zsófia nem mert válaszolni, Oncs levette a szemüvegét, és játszott vele:

– Ha valamilyen tárgyat a fejemhez akar vágni, inkább menjünk ki, mert itt bent nagyban rongálná a tekintélyemet a vendégeim előtt.

– A mi ügyünket nem lehet elintézni egy borosüveggel.

– Maga még mindig itt tart? Apropó, borosüveg.

Egy poharat kért, és töltött magának:

– Engedelmükkel, majd beszállok a cechbe. Különben rossz helyre címezte a fenyegetését, énrám lesújtott az igazság ökle, meglakoltam bűneimért. Leültem a két évet. Csodálkozna, mennyire megváltoztak a börtönök ahhoz az időhöz képest, mikor együtt voltunk Recsken, egyes helyeken állítólag pizsamát is adnak.

– Nem érdekel.

– Elég helytelen. Ezek nagyon hasznos felvilágosítások, az ember sohasem tudhatja, mikor kerül be újra. – Ivott a poharából: – Aztán amnesztia, jelenleg az Energetikai Minisztérium külügyi osztálya. És maga? – Flórián kérges, olajtól, széntől megsötétedett kezére nézett – úgy látom, nincs vezető állásban.

Oncs Zsófiához fordult:

– Maga, asszonyom, nem tudná rábeszélni, hogy elfogadjon egy rendesebb állást?

– Nem.

– Kár, szerettem volna segíteni magukon. Szabad tudnom, hogy egyáltalán mit akar?

– Nem tartozik magára.

Oncs lemutatott a városra:

– Nézze, ott lent, a völgyben már senkit sem érdekel a mi ügyünk. Sohasem kerül sor semmiféle Nagy Leszámolásra, és ennek örüljön, mert ha mégis megcsinálják, akkor az elsősorban megint maga ellen fog irányulni.

Flórián csendesen válaszolt:

– Nem akarok beszélgetni magával, Oncs, szeretném, ha elmenne az asztalunktól. Nincs szükség, hogy mentegesse magát.

Oncs felállt:

– Rendben van, de búcsúzóul szeretném megóvni egy tévedéstől. Én nem akartam bocsánatot kérni magától, és bevallani tévedéseimet. Én nem tévedtem semmiben, és minden, ami ma és holnap történik, engem igazol.

– Én magam is azt hiszem – mondta Flórián.

Zsófia nem bírta tovább, az idegességtől felkavarodott a gyomra, a szék karfájába kapaszkodva felkelt, és kiment a teraszról. A parkolóhely szélén, a kocsik mögött nekitámaszkodott a kerítésnek, de hiába próbált hányni, csak hörgő levegő futott végig a torkán. Könnyektől szivárványos szempilláin keresztül a fehér murvazúzalékot látta, most vette észre, hogy ugyanolyan, mint az, amellyel a Kerepesi temetőben az ávós sírok belső köre van felszórva.

Később Flórián megtalálta őt, és tenyerébe fogta a homlokát.

Mire visszatértek a teraszra, Jenőfi és felesége már ott ült az asztal mellett. Nem veszekedtek, de ezúttal elmaradt a megszokott érzelmes összeölelkezés. Zsófia próbálta menteni a helyzetet, megdicsérte a fehér nyloncsipke kiskosztümöt, de az asszony ettől sem engedett fel.

Már csak néhány percig maradtak együtt, amíg Jenőfi fizetett, és taxit rendelt, a szomszédos asztalnál Oncs és társasága még be sem fejezte a vacsorát.

Terhessége előrehaladtával Zsófia mind nehezebben viselte el, ha egyedül kellett töltenie az estét. Félt az üres lakásban, mikor Flórián a szakmai tanfolyam miatt későbben jött haza, ő sem feküdt le, kihúzódott a konyhába, és olvasni próbált.

A lift csak az ötödik emeletig járt – annak idején éppen ezért kapta meg olcsóbban az egyetlen hatodik emeleti lakást –, a liftajtó gyakran csapódott, Zsófia minden alkalommal letette a könyvet, és várta Flórián közeledő, ismerős lépéseit.

Egyik este már kapuzárás után, de korábban, mint Flórián haza szokott érni, a lift megállt az ötödik emeleten. Elmosódó párbeszéd hallatszott, egy idegen felvilágosítást kérhetett a liftet kezelő házmestertől, aztán felfelé indult. Végigkopogott a szárítókamra előtti folyosórészen, és becsöngetett Zsófiáék ajtaján.

Zsófia megijedt, nem akarta elárulni, hogy otthon van, lábujjhegyen ment ki az előszobába, a második csengetésnél legyőzte félelmét, és kinyitotta a kis figyelőablakot. Az ablak keretében hajlott hátú, középkorú férfi tűnt fel, mögötte nem égett a villany, Zsófia bizalmatlanul kérdezte:

– Kit keres?

A férfi elmosolyodott, levette a kalapját, és közelebb hajolt az ablak rácsához, leheletéből erős szalmiákcukorszag áradt, feltűntek az arcába vágódó, éles ráncok:

– Nem ismer meg, Zsófia?

– Úristen, maga az, Jenő?!

Zsófia kapkodva kinyitotta a zárat, és beengedte Englisch doktort, átölelte, aztán kissé eltolva magától, végignézett rajta. A főorvoson semmilyen jel sem mutatta, hogy éveket töltött el Kubában, arcszíne egy vonással sem lett barnább, alsóajkát most is töprengően beharapta, mintha így akarná visszatartani magát, hogy valamilyen gúnyos és kockázatos megjegyzést tegyen, csak őszülő, fekete haját szívta ki világosabbra a nap.

– Maga semmit sem változott, Jenő.

– Ez az előnye, ha valaki korán öregszik.

Angol feliratú, csecsemőrajzzal díszített, nagy nylon csomagot nyújtott át Zsófiának – az asszony megírta neki, hogy gyereket vár:

– Egy garnitúra szerelés a jövevénynek, és egy üveg Gilbey rum maguknak.

Bőrgombos trencskó felöltőjét, melyet még annak idején a „Christián Pál” klinikán is viselt, a fogasra akasztotta, és engedte, hogy Zsófia belekarolva végigvigye a lakáson. A konyhában kötöttek ki.

– Mit enne?

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

Zsófiának eszébe jutott a főorvos egyik régi szokása: éveken keresztül minden éjszaka palacsintát evett a Club kávéházban.

– Most az egyszer nem menekül – mondta –, sütök magának palacsintát.

– Azt köszönettel elfogadom, de nem tart túl soká? Maga nem éjszakázhat.

– Öt perc alatt meglesz, teszek bele szódabikarbónát és tejet. Maga addig bontsa fel a rumot.

Keverni kezdte a tésztát. Englisch mosolyogva ült le egy hokkedlire, dugóhúzót kért, édes rumszag áradt szét a konyhában. Három pohárba töltött:

– Pimpernel?

– Tanfolyamra jár, de nemsokára itthon lesz.

– Hogy él?

– Sokszor fáradt, nagyon nehéz a munkája.

Englisch legyintett:

– Ez az ő számára nem veszélyes, Krupp-acélból van. A fizikai fáradtság még egy kicsit be is tokozza az idegeit. Megnyugodott már?

– Nagyon örül a gyereknek, pedig sokáig nem akarta. Ha megszületik a kicsi, még könnyebb lesz neki, azt hiszem, Flórián igazi apatípus.

– Igen, maguk egyenesben vannak – felemelte a kezét –, ha kérhetem, ne töltse meg semmivel a palacsintát, üresen szeretem.

Lassan, minden látható elégedettség nélkül ette a tésztát, majd bólintott köszönetül, és eltolta maga elől a tányért. Zsófia leült az asztalhoz, ivott egy kortyot:

– Meséljen valamit.

– Mit meséljek?

– Mi történt magával kint?

– Semmi. Itthon negyvenhat évig sikerült elkerülnöm, hogy történjen velem valami, azt hiszi, Kubában kevésbé vigyáztam?

– És a kubai nők? Nem nősült meg?

Englisch maga elé nézett, lassan forgatta a poharát:

– Azt hiszem, ezt nem kellett volna kérdeznie, Zsófia.

Feszélyezetten hallgattak, mindketten megkönnyebbültek, mikor kint, az előszobaajtóban megfordult a kulcs, kisvártatva Flórián lépett be, a vendég láttára csodálkozva összevonta a szemöldökét, de utána azonnal felismerte Englischt:

– Üdvözlöm, doktor. Hazajött?

– Haza.

Kezet szorítottak, sokáig nézték egymást.

– Mikor találkoztunk mi utoljára, Pimpernel?

– Rég, ötvenhat novemberében, mikor elvittek minket a felkelők.

– Igen, emlékszem rá. Valami Ond vagy Oncs volt a vezetőjük.

Zsófia vacsorát kínált, de Flórián elhárította, koccintott Englischsel:

– Mi van Kubában?

– Nem tudom, kint elvesztettem az arányérzékemet.

– De hát mégis a történelmet látta.

– Nekem hiába mutogatják a történelmet, én sajnos akkor is Englisch Jenő maradok a nyolcból, csak saját kis házi sütetű bölcsességeimet tudom eladni, legfeljebb magasabb szinten. – Englisch ujja hegyével kopogott az asztalon: – Különben érdekes dolog ez. Ha meghallják, hogy Kubából jöttem, mindenkinek felcsillan a szeme, mintha valami régi szerelmétől hoztam volna levelet. Funkcik, befutott rossz költők, katonák, egyetemi tanárok, olyanok, akikről az ember nem is képzelné, hogy valami is érdekli még őket a forinton és a titkárnőjükön kívül, előveszik a reprezentációs konyakot, és arról faggatnak, csakugyan olyan közvetlen ember-e Fidel Castro, szépek-e a kubai nők, és az utolsó kérdésük mindig az: milyen a forradalom? Mitől van ez, Pimpernel?

– Nagyon jól tudja, doktor, hogy valaki minél jobban fél saját országában minden változástól, annál jobban tud lelkesedni más országok forradalmáért, főleg, ha az az ország elég messzire fekszik az övétől.

Englisch elismerően bólintott:

– Bravó, Pimpernel, maga egy félelmetes alkalmi léleklátó, nagy lelki bajaimban csak magához fogok fordulni. Csakugyan lényegesen könnyebb egy idegen nép forradalmával rokonszenvezni, mint a sajátunkéval. Külföldön általában könnyebb. Itthon sohasem merek leülni egy kávéház teraszára, mert a járókelők megbámulnak: honnan van nekem erre pénzem és időm, mikor nekik nincs, vagyis osztályharcot vívnak velem. Külföldön viszont nem félek ettől, az ő osztályharcukból fel vagyok mentve. De azért az igazságnak tartozunk annyival, hogy ezek a mi forradalom után sóvárgó embereink kint csakugyan jobban éreznék magukat. Főleg, ha tízezer forint fölött keresnének havonként.

Távolban egy gyári kürt éjfelet fújt.

– Azt hiszem, Zsófiának már aludnia kellene.

– Holnap szabadnapom van – mondta Zsófia –, maradjon még egy kicsit. Ha álmos, főzök egy kávét.

– Köszönöm, nem kérek. Az én álomhozó szellőim csak reggel fél négy tájban szoktak fújni. Inkább igyanak velem még egy kis rumot. Nem akarok potyázni a magukéból, hagyok itt helyette egy bontatlant – mondta, és kiment az előszobába, táskájából egy másik üveget hozott be, ezúttal Baccardi márkájút. – Tudja, Pimpernel, ki nem találná meg a helyét Kubában sem?

– Ki?

– Maga. Ez sokszor eszembe jutott odakint.

– Arra gondol, hogy ott, Kubában a vidám, táncos embereket szeretik, és ő nem az? – kérdezte Zsófia.

– Ezen még lehetne segíteni, beíratnánk például egy tánciskolába, az eb sokkal mélyebben van elhantolva. Dolgozott kint Kubában velünk egy spanyol orvos: José Modesto.

– A neve ismerős.

– A bátyja: Juan Modesto már történelem, a Spanyol Köztársaság utolsó tábornoka volt. José is részt vett a polgárháborúban, Franco győzelme után Angliába menekült, ott egy angol egyetemen szerezte meg az orvosi diplomát. A világháborúban egy ejtőernyős kommandót vezetett, a háború után két évig dolgozott egy londoni kutatóintézetben. Mikor az United Fruits légiói megtámadták Guatemalát, beállt Arbenz hadseregébe. Többé nem is tért vissza Európába, bujkált egypár évet, majd ott volt a legelső „szakállasok” között. Das lebt sich, nem? Életrajza azonos a szabadságháborúk történetével.

Englisch hátradőlt a széken, és félig lehunyta a szemét:

– Mondom, egy ideig az ő keze alatt dolgoztam egy tábori vándorkórházban. Eleinte csak munka közben találkoztunk, vacsora előtt össze szokott gyűlni a társaság inni valamit, dumálni, énekelni, de José Modesto sohasem jött le közénk. Először arra gondoltam, hogy nem szeret túlságosan minket, a megváltók ritkán vannak elragadtatva azoktól, akiket meg kell váltaniuk. Vagy túl sokat tud bizonyos dolgokról, és fáradt ahhoz, hogy minden szavára külön vigyázzon. Ő egy kis kertet csinált a sátra körül, esténként abban dolgozott, kukoricát vetett, virágokat, amilyen magot talált. Én szerettem volna beszélgetni vele, néha megálltam a kert szélén, és néztem őt, megkérdeztem: minek ez? Hiszen holnap vagy a jövő héten el kell hagynunk ezt a környéket, és a vetés magára marad, az egész csak illúzió! Mindegy – mondta –, ő már nem tud meglenni az állandóság illúziója nélkül. Aztán persze továbbment nemcsak a mi kórházunkból, de Kubából is, minden iskolában felolvasták utolsó levelét a forradalomról, most fent harcol valahol a Cordillerákban vagy Afrikában. Ki tudja?

Elgondolkozva dörzsölgette az arcát:

– Miért is hoztam elő az egészet? Ja igen, Modesto mondott valamit, amiről maga jutott az eszembe, Pimpernel. Modesto talán már tudta az indulás időpontját és a repülőgép nevét, mely átfuvarozza egy másik országba, mikor egyik este elvittem neki egy köteg orvosi szaklapot, hazulról küldték utánam. Érdeklődve nézegette, és azt mondta: sajnálom, hogy nem lett jobb orvos belőlem. Azt hittem, szerénykedik: maga elég jó szakmát választott, parancsnok, a hivatásos forradalmár az emberek képzeletében minden más foglalkozás fölé emelkedik, éppúgy mint a skolasztikában a filozófia a többi tudományok fölé. Elmosolyodott, és azt mondta, hogy véleménye szerint az embereknek ez a kategóriája hamarosan megszűnik majd, illetve úgy átalakul, hogy több vonásban különbözik majd az eredeti modelltől, mint amennyiben hasonlít rá. A forradalmaknak sokkal nagyobb szükségük lesz mérnökökre, orvosokra, szakemberekre, mint forradalmárokra. Magának mi a véleménye erről, Pimpernel?

Flórián megfeszült felsőtesttel előrehajolt, mintha hosszabb beszédre készülne, de aztán meggondolta magát:

– Nekem erről nincs véleményem, doktor. Az én életemben véget ért az az idő, mikor ilyenekkel foglalkoztam.

– Mégis, elméletileg mit szól hozzá?

– Először is, mi az, hogy forradalom és forradalmár? Az emberiség kezdete óta mindenki, aki elégedetlen a fennálló helyzettel, és erőszakos eszközökkel változtatni akar rajta? Ha jól belegondol, ez semmit sem jelent.

– Modesto a huszadik századbeli hivatásos forradalmárokra gondol, akik nagyjából az első munkáspártokkal egy időben jelentek meg, már értve ezen a modern marxista pártokat. Ennek a típusnak az a jellemzője, hogy mindenhez ért, vagy legalábbis érteni akar, mintha egy minden zárat egyformán nyitó kulcs volna a kezében. Egy anyagból való, csak a helytől és az időtől függ, hogy milyen formát ölt: lehet komisszár típus, szervező-konspiráló vagy antimilitarista újságíró. Ha a véleményemet kérdezi róla, én is azt hiszem, hogy ez a kategória túlhaladott.

– Miért?

– A kettéosztott világ szülte, és a világ nem maradhat túl soká kettéosztva. Nem akarok magának a technikai fejlődés robbanásáról beszélni, de a gépek egyszerűen nem engedik tovább, hogy az emberek szellemi lövészárkokban éljenek. Most hazafelé keresztülrepültem a fél világon, minden drót aknazár régen túlhaladott ócskaságnak látszott. – Elgondolkozva hozzátette: – Persze az igaz, hogy a technikai változások még sokáig nem változtatják meg a zászlók színét.

Flórián felállt, az ablakhoz ment, és kibámult a füstben úszó Dohánygyárra:

– A jövő a gazdasági szakembereké és a világot összekötő reformoké? Lehet, sőt biztos. De engem ez a jövő nem érdekel.

– Ezt nem lehet érzelmi szempontból nézni.

– Nem is azért mondtam, mert nekem ez a jövő ellenszenves. Egyszerűen azért, mert nem következik be olyan hamar, hogy néhány százmillió ember fenn ne akadna a drótokon, melyek nemcsak az ország határain húzódnak, hanem az országon belül is, terror, hatalmi érdek, nyomor, csoportok és osztályok önzése. Őrajtuk nem segít egyetlen humanista mérnök vagy közgazdász sem, csak az olyan anakronisztikus jelenségektől várhatnak valamit, mint a hivatásos forradalmárok. Nem, nem érdekel a jövő – mondta indulatosan –, ha hülye és nevetséges is leszek száz év múlva azoknak a szemében, akik visszabámulnak ránk. Teljesen mindegy, hogy milyen voltam.

– Ha minden mindegy, akkor mi számít?

– A forradalom nagyobb, mint mi, akik végrehajtottuk. Mindegy, hogy rosszul ejtettük az idegen szavakat, vagy ódivatú volt az egyenruhánkon a váll-lap.

Zsófia szerette volna lecsillapítani Flóriánt, de tudta, hogy minden megnyugtatási kísérlet csak még jobban felingerelné. Aggódva nézett segítségért Englischre, a főorvos mosolygott:

– Mára elég volt, nem hiszem, hogy akad még két ember ebben az országban ma éjszaka, aki a forradalomról vitatkozna. Még pont három pohárra telik az üvegből.

Megitták, aztán Englisch elköszönt, Zsófia kapkodva vette fel a kabátját, mindenképpen ő akarta lekísérni. Szótlanul mentek le a lépcsőn, Zsófia csak lent, a liftben kérdezte meg:

– Mi a véleménye Flóriánról? Nagyon kivan?

– Nem olyan vészes.

– De látja, most is milyen ingerült volt.

– Én vagyok az oka, el kellett volna kerülnöm ezt a témát.

A lift leért a földszintre, a kapu előtt a lépcsőházban még egyszer megálltak:

– Vigyázzon magára, Zsófia, és a gyerekre – mondta Englisch.

– Mikor jön el hozzánk legközelebb?

– Még nem tudom, Zsófia. Itthon is rendelkezési állományban maradok, akármelyik pillanatban újra elküldhetnek. Őszintén szólva, nem szeretnék a saját bőrömben lenni. Ha lehet, eljövök újra, ha közben el kell utaznom, majd írok egy levelet Damaszkuszból vagy Kairóból. Remélem, a gyereke majd gyűjti a bélyegeket.

Kezet csókolt, aztán kilépett az utcára, magas, szikár alakja még hajlottabbnak látszott a frissen locsolt aszfalt visszaverődő fényeiben.

Mikor Zsófia visszaért, Flórián még mindig ott könyökölt a konyhaasztalon, arcán a fáradtságtól elmélyültek a ráncok. Hagyta, hogy Zsófia átfogja a fejét, homlokát a nő mellének támasztotta, és megkérdezte:

– Mikor unom már meg ezt az örök egyetlen vitát? Miért nem tudok elfelejteni mindent?

Jenőfiék házassága a Hármashatárhegy vendéglőben történt botrány után többé nem tért vissza a régi kerékvágásba. Az asszony nem állt szóba a férjével, nem fogadta el a pénzt, és nem főzött neki. Jenőfi lefogyott, és tartásában is összeesett. Zsófia meglepődött, úgy képzelte: kapcsolatukban a férfi az erősebb fél.

Esténként Jenőfi gyakran eljött Flóriánék lakására, leheletén mindig erős italszag érződött. Láthatóan nehezére esett beszélni, evett valamit, megkérdezte Zsófiától, hogy van, és körülbelül mikorra várják a gyereket, aztán üldögélt az asztal mellett, egy idő után minden különösebb ok nélkül felkelt, és elment.

Augusztus végén Zsófiáék tízezer forint kártalanítás ellenében megkapták a lakásukkal szomszédos szárítókamrát. A lakók ezt amúgy sem használták, mivel a legtöbbjüknek már volt centrifugája. Szerették volna, ha még a gyerek megszületése előtt rendbe tudnák hozni a helyiséget, munka után Flórián segített a kőműveseknek, sőt Jenőfi is beszállt. Amíg véste a falakat vagy meszelt, megnyugodott, sőt jókedvűen fütyörészett, Zsófia arra gondolt: nagy megkönnyebbülés lenne Jenőfi számára, ha mindvégig hatalmas fizikumának megfelelő munkát végezhetne.

Jenőfi el szokta hívni magával Flóriánt, a ház földszintjén működő eszpresszóban ültek le, a főhadnagy Hubertust ivott, és kérte barátját, hogy jöjjenek el hozzájuk Zsófiával, abban reménykedett, hogy ők ki tudnák békíteni a feleségét. Flórián nem szívesen tette ki Zsófiát az esetleges izgalmaknak, csak Jenőfi egyre sűrűbben ismétlődő könyörgésére egyezett bele, hogy az asszony születésnapján kimenjenek Sashalomra.

A születésnap estéjén, mikor Flórián kijött a fűtőházból, Jenőfi taxival várta a kapunál, Zsófia már ott ült a hátsó ülésen. A főhadnagy boldog volt, és izgatott, többször elmondta, hogy a felesége mennyire várja Flóriánékat, kifelé menet megállította a taxit, kávét, italt és egy csokor rózsát vásárolt.

A nap még erősen sütött, mikor kiértek Sashalomra. Zsófiának melege volt, de az ablakokat nem engedhette le, mert a taxi felverte a port az elhanyagolt utcákon, mikor megálltak, lélegzetét visszatartva ment be a ház udvarára.

A ház most sokkal barátságosabbnak látszott, mint télen, mikor először jártak itt. A kerítés mellett nyíltak a jázminok, Zsófia felnyúlt, egy alacsonyabb ágról letépett egy fürtöt, beleszagolt, aztán kismamaruhájának felső gomblyukába tette.

Jenőfi karján a csomagokkal előresietett, szabad kezével kopogott, de hiába ismételte meg többször is, belülről senki sem válaszolt. Tanácstalanul fordult hátra.

– Biztos lement a Közértbe, még vásárol valamit – mondta Zsófia.

Jenőfi lerakta a csomagokat, és benézett a kulcslyukba:

– Bent van a kulcs a zárban.

– Lehet, hogy alszik.

– Nem alhatott el, pontosan tudta, mikor jövünk.

Öklével megdöngette az ajtót, a zajra előjöttek a szomszédok, de egyikük sem tudott semmit az asszonyról. Jenőfi nekifeszítette vállát az ajtónak, a repedező fából száraz porfelhő áradt szét, majd egy éles csattanással kiugrott a zár nyelve. Félrehajtotta a belső ajtót helyettesítő, zöld nyári függönyt, bent a szobában a kopott, nagy karosszékben ott ült Jenőfiné.

Az asszony fehér csipkéből készült kiskosztümjét viselte, haját rendbe hozatta, és sápadt arcát is kifestette, ettől még merevebbnek tűnt halott testének utolsó mozdulata, ölében egymásra hulló kezei. Vér vagy zúzódás nyoma nem látszott rajta, a halál okát semmi sem árulta el, csak Zsófia érezte meg a szoba levegőjének enyhe keserűmandula-szagát, szemével követte Jenőfiné ujjainak irányát, észrevette a karosszék alá begurult halálfejes műanyag flakont.

Az asztalon egy cédula hevert: „Születésnapomon megyek el, hogy sohase feledj el. Isten veled, Jani!” Jenőfi elolvasta, de még mindig képtelen volt felfogni, mi történt. Az asszonyhoz lépett, felemelte, az ágyra tette, megpróbálta élesztgetni, rákiáltott Zsófiáékra:

– Mit álltok itt? Menjetek orvosért!

Flórián kiment a lakásból, Zsófia félretolta Jenőfit, hogy lekösse valamivel, borogatást készíttetett vele. Megvizsgálta az asszonyt, a szívműködés és a lélegzetvétel már órákkal azelőtt leállhatott, a végtagokat elmerevítette a kezdődő görcs, és az ajkak kékesen elszíneződtek, de Zsófia úgy tett, mintha még kétségei volnának. Ki akarta húzni az időt addig, amíg Flórián visszatér, sejtette, hogy a halál bejelentésére Jenőfi össze fog roppanni.

– Mi van? – kérdezte Jenőfi.

Rövid ingujjas férfi lépett be, orvosi táskával a kezében, Zsófia átengedte neki a helyét az ágy mellett. Az orvos egy gyors pillantással felmérte az asszony külsejét, óvatosan megszagolta nyitott száját, és felemelkedett:

– Cián, gyorsabb, mint az áram. Sajnos, értesíteni kell a rendőrséget.

Jenőfi letérdelt a halott mellé, megfogta a gyűrűkkel díszített, sovány kezet, és megcsókolta, ahogy előrehajolt, ünnepi fehér ingének gallérja felcsúszott megapadt, vörös nyakán. Csak egy nyugtató injekció után lehetett elvinni az ágy mellől.

Flórián megbeszélte Zsófiával, hogy néhány napig kint marad Sashalmon, és vigyáz barátjára. Másnap este azonban, mikor munka után kiment hozzá, nem találta otthon Jenőfit, később is hiába kereste, csak a temetésen találkoztak újra.

A koporsót már kihozták a ravatalozóból, és a kocsi az asszony rokonaival körülvéve már elindult a sír felé, kongott a kápolna harangja, mikor az út végén feltűnt Jenőfi. Nem egyedül jött, két oldalán két vékony, rosszul öltözött, negyven év körüli férfi haladt, egyikük a lábát, másikuk a könyökét mozgatta mereven. Távolról követték a menetet. Zsófia megdöbbenve kérdezte Flóriántól:

– Kik ezek?

– Lackovics Feri és a Krajcs. Ővelük csavargott együtt, mikor ötvenhétben kijött a kórházból.

– És most visszament közéjük?

Flórián nem válaszolt.

Jenőfi tíz-tizenöt méterre a sírtól megállt. A szertartás alatt a rokonság alig figyelt a papra, gyűlölködő pillantásokat vetett hátrafelé. Mikor a koporsót kötélen leengedték, és megdobbant a gödör fenekén, Jenőfi ki akarta tépni magát két kísérője szorításából, de azok teljes erejükkel belekapaszkodtak, megfordították, és elindultak vele visszafelé az úton.

Flórián Zsófia karjára tette a kezét:

– Várj meg a villamosnál. Utánuk megyek.

– Ne menj, Flórián.

– Beszélnem kell velük.

Sietve vágott egykori tiszti iskolás társainak nyomába. Krajcs és Lackovics minél hamarabb el akarták vinni Jenőfit a temetőből, szinte futólépésben haladtak. Flórián, ha nem akart feltűnést kelteni, nem csökkenthette a hátrányát. Szerencséjére Jenőfiék bementek a temetővel szemközti „Búfelejtő” vendéglőbe. A kis kerthelyiségben ültek le, sört rendeltek, mikor a pincér elment, egy magukkal hozott konyakosüveg szájáról letépték a papírt, Krajcs kisujjával belökte a dugót, ittak, majd a maradékot az asztal alá állították.

Flórián megállt az asztal mellett, és bal kezével a barna foltos terítőre támaszkodott. Megjelenése nem hozta zavarba a társaságot, Krajcs az egyik székre mutatott:

– Ülj le, Flórián, mit iszol?

Flórián Jenőfihez fordult:

– Szeretnék beszélni veled.

– Az lehet. Én viszont nem akarok beszélni veled. Minek jöttél utánunk?

Flórián leült az asztal mellé, és ő is kért egy korsó sört. Krajcs nyújtotta felé a konyakosüveget is, de Jenőfi félretolta a kezét:

– Ne kínáld, neki nem kell. Neki erre nincs szüksége – most már kiabált –, menj el innen, ne avatkozz bele a mi életünkbe. Örülj, hogy neked sikerült.

– Mi sikerült nekem?

– Minden. Feleséged van, gyereked, nyugalmad van. Menj el innen, ne játszd meg nekünk a lélekmentő prófétát.

Krajcs bólintott:

– Igen, az lesz a legjobb, ha elmész, ne velünk foglalkozz. Mi nem tehetünk semmiről, áldozatok vagyunk.

Flórián legyintett:

– Szeretnék végre egy embert látni, aki azt mondja: ezért én vállalom a felelősséget, ennek én vagyok az oka. Az egész ország teli van áldozatokkal.

– De mi tényleg elvesztettünk mindent, Flórián.

Lackovics közbeszólt:

– Nem akarunk veled vitatkozni, semmi közünk sincs hozzád. Menj el, vagy ülj át egy másik asztalhoz.

Flórián felkelt:

– Mégis szeretnék veled beszélni, Jani.

Mikor Jenőfi nem válaszolt, tehetetlenül vállat vont: – Azért, ha akarsz majd, gyere el hozzánk – és kiment a vendéglőből.

Szeptember közepén kezdődtek meg a továbbképző tanfolyam vizsgái, a tanfolyamon részt vevők legtöbbje szabadságot vett ki erre a hétre, de Flórián nem akarta igénybe venni a megmaradt néhány napot, októberre, Zsófia szülésének idejére tartogatta. A tankönyvet és az új gépek működését szemléltető vázlatokat bevitte magával a fűtőházba, és a markoló rövid munkaszüneteiben tanulgatott.

Már túlesett az írásbeli vizsgán, a szóbelit megelőző este, otthon átismételte a tételeket. A szokottnál korábban lefeküdtek, de lefekvés előtt Flórián még átment a szárítókamrából kialakított, új kis szobába, és rendezgette a bútorokat, már minden készen állt a gyerek fogadására.

Mióta Zsófia teherben volt, együtt aludtak, az asszony ágyát áthozták a túlsó szobából. Éjszaka Flórián arra ébredt, hogy megreccsen a parketta, felnézett: Zsófia gyomrára szorított kézzel kiment a konyhába, összeharapott fogai közül elfojtott nyögés szűrődött ki. Flórián várt néhány percig, arra gondolt, hogy az asszonyt hányinger vagy valamilyen görcs fogta el, és orvosságot szed be, de mikor Zsófia nem tért vissza, papucsba bújt, és utánament.

Zsófia az asztal mellett ült, kezét a hasára szorítva előregörnyedt, Flórián megfogta a vállát:

– Mi van?

– Lehet, hogy megjön.

– Már?

– Hamarabb jön, mint vártuk. Menj le az ötödik emeletre, pont alattunk lakik az a fiatal ügyvéd, telefonálj tőle orvosért. Én már megbeszéltem vele.

Az ügyvédnél ki volt kapcsolva a csengő, és a kopogásra sem nyitott ajtót, Flórián nem tudta, van-e másnak is telefonja a házban, nem akart időt veszíteni, lefutott az utcára. Szerencséjére az eszpresszó még nyitva tartott, fel tudta hívni az ügyeletet.

Visszament a lakásba, megtörölte Zsófia izzadtságban úszó arcát, az előre becsomagolt bőröndöt spárgára fűzve jobb vállára akasztotta, és ép kezével támogatva az asszonyt, levitte a ház elé.

Meleg, nyár végi éjszaka volt, Zsófia mégis dideregve ült a ház előtti kis padon, hiába takarta be Flórián két vastag pléddel. Simogatva próbálta lecsillapítani az asszony testén végigfutó, ideges rándulásokat, de azok egyre sűrűbben ismétlődtek, Zsófia már nem tudta visszafojtani a jajgatását.

Megérkezett a mentőautó, Flórián is beszállt. Útközben a mentőorvos Zsófia pulzusát figyelte, csak egy kérdést tett fel: hányadik hónapban van, mikor megtudta, hogy a nyolcadikban, összeráncolta a homlokát.

Az autó Zsófiát egy józsefvárosi klinikára szállította, Flórián megvárta, amíg elhelyezik, megnyugodott, hogy az asszony épp egy volt tanítványának gondozásába került. Próbálta megérdeklődni az orvostól, mikorra várható a szülés, egy százast adott a portásnak, hogy bármi adódik, hívja fel őt a pályaudvaron, majd még egyszer bement a terembe, és megcsókolta Zsófiát, megígérte, hogy legkésőbb délig visszajön.

Az idő már hat óra felé járt, a vizsga nyolckor kezdődött, Flóriánnak haza kellett menni, hogy magához vegye jegyzeteit és munkaruháját. Otthon a termoszból, amelyet Zsófia még este bekészített, teát töltött magának, de csak állva itta meg, a lakás üresnek és elhagyatottnak tűnt az asszony nélkül.

A gépkezelők gyakorlati vizsgájára a Nyugati pályaudvar külterületén, majdnem a Ferdinánd híd alatt, a raktárak közti szabad részen került sor, csak itt találtak megfelelő helyet a hatalmas munkagépek mozgatásához.

A raktár előtt már gyülekeztek a vizsgázók, nyolc óra felé megérkeztek a vizsgáztató bizottság tagjai. Lendvai is megjött, mielőtt bement volna az irodába, odalépett Flóriánhoz:

– Hogy van a felesége, Flórián?

– Éjszaka bevittem a kórházba, tőle jövök. Szeretnék visszamenni hozzá.

– Nem akar elsőnek vizsgázni?

– Meg lehetne csinálni?

A mérnök legyintett, és csakugyan Flóriánt szólították elsőnek. Néhány új, főleg földmunkáknál használatos gépet kellett bemutatnia működés közben; „Elán” cseh daru- és kotrógépet, scräpereket, RSO 9 mintájú német rakodót.

Flórián jó minősítést kapott, nem várta meg az oklevelek kiosztását, visszament a klinikára. Zsófiát már átvitték a vizsgálóba, Flórián leült a folyosón. Néhány perc múlva Englisch doktort látta kilépni a teremből.

– Jónapot, doktor. Hogy került ide?

– Egy ismerős átszólt, hogy behozták Zsófiát. Jöjjön ki a parkba, sétáljunk egyet, vagy inkább igyunk valamit?

A kórház büféjében felbontatott egy üveg bort:

– Őszintén szólva megijedtem, mikor meghallottam az ügyet. Zsófia szülését amúgy is túl sok hendikep terheli. Harmincéves elmúlt, volt egy nőgyógyászati ügye, és most a nyolcadik hónapban szül.

– Az nagyon rossz?

– A koraszülés sohasem jó, de a statisztika szerint a nyolcadik hónap még a hetediknél is kedvezőtlenebb.

– Valami baj van Zsófiával?

– A kollégák szerint nem lesz különösebb komplikáció. Délután még visszanézek.

Flórián kiitta a poharát, és visszament a vizsgálóterem elé, a bor a fejébe szállt, hátradőlt, tarkóját nekitámasztotta a sima, hideg falnak. Próbálta elképzelni, mi lesz, ha Zsófiát valami baj éri? Már a gondolatra is félelem és bánat töltötte el, de ugyanakkor feltámadt benne egy furcsa elégedetlenség is, hogy a sorsa ilyen mértékben függ egy másik embertől. Meg akarta büntetni magát ezért a gondolatáért, de bárhogy is keresett, nem talált olyan szokást vagy szórakozást, amelyről lemondani komoly büntetést jelenthetett volna számára. Ezen maga is elmosolyodott, aztán úgy határozott, hogy egy hétig nem iszik feketekávét.

Tizenegy óra felé kihozták Zsófiát, és gördülőágyon átvitték a szülőszobába. Flórián megfogta a kezét, és végigkísérte a folyosón. Az asszony megpróbált uralkodni magán:

– Hogy sikerült a vizsga?

– Jól.

– Itt maradsz?

– Igen.

– Egyél valamit.

A szülés csak délután háromkor indult meg, addigra Englisch is visszaérkezett. Bement a szülőszobába, időnként kiszólt a folyosón járkáló Flóriánnak, később ezek a jelentések elmaradtak.

Flórián nem tudta, hogy egy szülés általában mennyi ideig tart, de úgy gondolta, ez nagyon elhúzódik. Öt óra felé már nem bírta tovább, meg akarta kérdezni valamelyik ápolónőtől, mikor Englisch kijött. Már levette fehér köpenyét, vörösre izzadt arcát zsebkendőjével törölgette. Belekarolt Flóriánba, és újra a büfé felé vitte:

– Meg kell mondanom magának, Flórián – először szólította így Pimpernel helyett –, a szülés nem sikerült.

– Zsófia?

– Őneki nincs semmi baja, sok vért vesztett, de pótolták, most alszik. A gyerek viszont agysérvvel és légzőszervi elégtelenséggel született.

– Meghalt?

– Nem. Inkubátorban van, de nem élhet túl sokáig, legfeljebb egy-két napig. Egyébként, kisfiú. Meg akarja nézni?

– Igen.

– Akkor menjünk át a műtőbe.

A kisfiú átlátszó műanyag lap alatt feküdt, szokatlanul sűrű, fekete haja között látszott az agy vörös kitüremkedése, mely az oxigén által szabályozott lélegzetvétel ritmusában lüktetett. Flórián közelebb hajolt a műanyag laphoz, összeszoruló szívvel látta a kis arcon a fájdalomtól eltorzuló vonásokat. Felemelkedett:

– Nem lehetne valamilyen műtétet? A pénz nem számít, vagy ha vér kell, adnék…

Englisch átfogta a vállát:

– Nem lehet hozzányúlni, Flórián. Ahogy felnyitnák a bőrét, elvérzik. Menjünk.

Kint a folyosón kérdezte meg:

– Milyen nevet akarnak adni neki? Be kell jegyezni az anyakönyvbe.

Zsófia álmában egy nagy kiterjedésű, mocsárral borított mélyedés partján állt. Lent, a rothadó káka és sás között kiütköző, sárgásbarna, felkavart szabad vízfelületeken furcsa lapos tárgyakat vett észre, leginkább hatalmas, felfúvatlanul leterített gumiállatokhoz hasonlítottak.

A foltos színezésű, különféle alakú testek a hullámoktól segítve egyre közelebb úsztak a parthoz, Zsófiának úgy tűnt, mintha élnének és mozognának. Ezt álmában is szörnyú fenyegetésnek érezte, bizonygatta magában, hogy csak a mocsár felszínén végigfutó áramlások mozgatják őket, de az állatok a szeme előtt fúvódtak fel mind nagyobbra, testük felvette eredeti színét, méretét, alakját. Akadt köztük tigris, farkas, hatalmas égővörös kakas, rák kék emberi szemmel és néhány régi iskolás könyvben, lexikonban látott szörny: páncélos halak, gyíksárkányok.

Hullámokban rohanták meg a partot, tipró lábuk csapódásától visszafelé futott a mocsár vize és száraz, kemény kőzet tűnt fel a sár alatt. Akiknek sikerült felkapaszkodniuk, üvöltve rohantak a szárazföld felé, Zsófia érezte arcán a szelet, de nem mert visszafordulni, hogy ne lássa pusztításukat.

Egy fekete-barna foltos, macskaszerű állat maradt utolsónak, odajött Zsófiához, mellső lábai között villamos főzőlapot hozott, a lapot ismeretlen forrásból eredő elektromos feszültség táplálta, ellenállás-spiráljai vörösen izzottak.

Az állat először az égető szálakra tette a mancsát, és sokáig rajta tartotta – Zsófia álmában is megértette, hogy ezzel azt akarja bebizonyítani: nemcsak a mocsár vize, de a tűz sem árt neki, aztán a főzőlapból kiálló két zsinórt emelte fel és fogta össze, minden változás nélkül tűrte az elektromos ütéseket.

Letette a főzőlapot, és ő is megindult a szárazföld belseje felé, nyugodt, kényelmes mozgása több fenyegetést hordott magában, mint társainak összefogott, üvöltő rohama.

Flórián nem vette igénybe az előre bejelentett szabadságot, másnap reggel a szokásos időben bement a fűtőházba, és felvette a munkát. Rakodótársainak nem szólt a történtekről, ők azt sem tudták, hogy Zsófia teherben van.

Ebédnél Lendvai szokása ellenére odajött Flórián asztalához:

– Lehet gratulálni? Fiú vagy lány?

Flórián nem válaszolt, keze megállt, mozdulatlanul tartotta a levesbe mártott kanalat. A mérnök megértette, hogy baj történt, nem kérdezett tovább, de este megvárta Flóriánt az autóbuszmegállóban:

– A feleségéhez megy a kórházba?

– Igen.

– Utána van valami dolga?

– Nincs.

– Jöjjön el hozzánk, akármilyen későn, nem számít. Elbeszélgetünk, a gyerekeim is kíváncsiak magára. Itt a címem – egy névjegyet adott át Flóriánnak –, vagy ha máshol akar találkozni, hívjon fel, benne vagyok a telefonkönyvben.

Flórián forgatta ujjai között a kartonlapot, évek óta nem látott névjegyet, határozatlanul bólintott, és elköszönt Lendvaitól. A klinika mellett csokoládét és virágot vásárolt Zsófiának, bár nem volt látogatási nap, beengedték. Mielőtt bement volna a kórterembe, megkereste az osztályos orvost, és érdeklődött a gyerek után. Megtudta, hogy a kisfiú, akit Zsófia kívánságára Gábor névre kereszteltek, délelőtt meghalt.

Flórián egyenes lépésekkel, de találomra ment néhány lépést a folyosón, amíg egyedül maradt, az ablak keresztfája felé fordult, hogy ne lássák az arcát. Szíve mélyéből bánta, hogy túlélte a börtön és a fegyveres harc éveit, és nem értette, milyen bűnt követett el, amiért el kellett viselnie az újra és újra visszatérő szenvedéseket, melyekhez ezentúl mindig hozzájárul a halott gyerek emléke.

Sajnálta Zsófiát, úgy találta, mindkettőjüknek jobb lett volna, ha kapcsolatuk nem kezdődik újra. A nő férjhez ment volna, ő pedig tovább vándorolt volna az útépítő lakókocsival, ahol egyedül élt, és biztonságban érezte magát. Ha csak az indulataira hallgat, még ezen a napon elhagyta volna a várost, de tudta, hogy Zsófiának most szüksége van rá.

Megdörzsölte az arcát, megvárta, amíg lélegzetvétele újra szabályossá válik, és megkérdezte a folyosón végigsiető ápolónőt:

– Bemehetek a feleségemhez? Nem zavarok bent?

Az ápolónő, aki a képzőben Zsófia tanítványa volt, ránézett, és barátságosan befelé intett:

– Ugye, maga a Zsófi néni férje? Menjen csak nyugodtan.

Zsófia egy négyágyas szobában feküdt, az ajtóval szemben jobb kézre. Ünnepi alkalmakra tartogatott virágos hálóingét viselte, arca szokatlanul sápadt volt, a sírástól szeme alatt felhólyagzott a bőr. Kezében egy újságot tartott, de nem olvasott. Flórián a virágot és a csokoládét az éjjeliszekrényre tette, megcsókolta az asszonyt:

– Szerbusz, Zsófi néni.

Zsófia átkarolta a nyakát, és magához húzta, sírt. Flórián érezte az arcán szétkenődő könnyeket.

– Nem haragszol?

– Miért haragudnék?

– Olyan szörnyű, hogy meghalt. Olyan szép gyerek volt, mindenki azt mondja, úgy szerettem volna.

– Ne sírjál.

Zsófia megpróbált erőt venni magán, megszagolta a rózsát, aztán Flóriánra nézett:

– Ugye, lesz még gyerekünk?

– Lesz.

– Nem, te nem akarod még egyszer.

Flórián nem tudott mit felelni, megsimogatta az asszony haját:

– Kérsz valamit? Hozzak fel a Közértből?

– Nem kérek semmit. Te ettél?

– Igen, bent, a Fűtőházban. Meddig kell még bent maradnod?

– Még tíz-tizenkét napig.

A dada kerekes bölcsőben egy gyereket hozott be Zsófia szomszédjához, kérte Flóriánt, hogy menjen ki, mert az asszony szoptatni akar.

– Addig várok kint a folyosón.

– Ne várj, menj haza – mondta Zsófia –, fáradt vagy.

Flórián megsimogatta az arcát:

– Holnap eljövök, ugyanebben az időben. Vigyázz magadra.

Mikor Flórián hazaért, rendbe tette a lakást, néhány percig üldögélt az elhagyatott konyhában, érezte, hiába feküdne le, altatóval sem tudna elaludni, újra felvette a kabátját, és lement az utcára. El akarta kerülni a környékbeli parkokat és a Duna-parti sétányokat, a város belseje felé indult, a Petőfi-hídon átsétált a pesti oldalra.

Szeptemberhez képest szokatlanul meleg és párás volt a levegő, Flórián megszomjazott. A vásárcsarnok mellett beállt a kocsmába, és egy korsó sört váltott magának. Ahogy a zsebébe nyúlt a pénzért, kezébe akadt Lendvai névjegye, többször is elolvasta a rányomtatott szöveget, de nem tudta eldönteni, felkeresse-e a mérnököt. Szerette volna lezárni ezt a napot, még egy korsó sört vett, abban bízott, hogy elálmosodik, és hazamehet lefeküdni, de az italtól csak még nyomottabbá vált a hangulata.

Most, hogy hiányzott Zsófia vigasztaló közelsége, Flórián elengedte magát, feje előrebukott, inai megfeszültek, egyszerre érezte minden régi sérülését. Testén alig volt néhány ujjnyi hely, mely ne viselte volna törések vagy zúzódások nyomait, az ivópultra könyökölve megpróbálta lelazítani a hátát és a vállát.

Megkoccant az ivópult zöld műanyag borítója, egy sovány, vörös arcú nő tette le mellé a poharát, maga elé morgott:

– Mióta Imre meghalt, azóta én sem vagyok ember.

Lassan beszélt, minden szót külön kitartva, mintha vigaszt találna ebben a hanghordozásban. Néhány perc múlva egy szállítómunkás jött oda hozzá, ruhájának keserű zöldség- és földszaga jelezte, hogy a vásárcsarnokban dolgozik. Hallgatta a nő morgását, majd közbeszólt:

– Én ismertem az Imrét. Nagyon rendes ember volt.

Át akarta ölelni, de a nő ellökte a tapogató kezet:

– Marikát nem szabad bántani!

Egy helyben állva, de elszántan dulakodtak, a szállítómunkás látva, hogy nem bír a nővel, a fogai közül élesen szembe köpte, és minden sietség nélkül kiment a kocsmából. Flórián a megdöbbenéstől nem tudott közbeavatkozni, undora csak fokozódott, látva, hogy a nő közömbösen megtörüli az arcát, mintha természetesnek tartaná azt, ami történt vele. Flórián figyelő tekintetét érdeklődésnek vette, ivott a poharából és rákacsintott:

– A szerelemre! Nem a barátságra, a szerelemre! – Néhány tánclépést tett: – „Nem vagyok egy tedd ide, tedd oda legény…”

Flórián kiment az utcára, a kocsma előtt a falra szerelt villanyóra még mindig csak fél nyolcat mutatott, állt néhány pillanatig, aztán elindult Lendvaiék Baross utcai lakása felé.

A mérnök és családja egy régi, valaha elegánsnak számító bérház második emeletén lakott, a lépcsőházat megvilágító lámpások oldalában megmaradt egy-egy színes máriaüveg, az emeleti pihenők padlózatán különféle mozaikképek voltak kirakva, a függőfolyosó szárnyait díszes csapóajtók zárták le.

Az ajtó mellett, melyen réztáblára vésve ott állt Lendvai Miklós neve, egy kis szobában égett a villany, Flórián, miközben becsöngetett, önkéntelenül odanézett, a függönyön keresztül egy hegedű fölé hajló fiatal lányt látott, valami könnyű, dallamos számot játszott, Flórián nem ismerte a címét.

A csengetésre Lendvai jött ki, széles mosollyal nyújtott kezet:

– Örülök, hogy eljött. Hogy van a felesége?

– Köszönöm, jobban.

– Menjünk be. Itt van különben Pocok is, remélem, nem zavarja.

Bent, a szobában a szendvicsestállal és borral megterített asztal mellett ketten ültek, Pocokon, az eszperantó tanfolyamról ismert alacsony, kövér, szőke hajú egykori tiszten kívül egy tizennyolc-húszéves fiú, aki Flórián belépésére felkelt, és elfogódottan bemutatkozott:

– Lendvai Endre vagyok.

– A fiam a maga legnagyobb tisztelője a világon – mondta a mérnök –, maga a példaképe, pontosan ötvenszer mondatta el velem az életrajzát.

Előbb négy pohárba töltött, aztán hirtelen eszébe jutott, és egy ötödiket is letett az asztalra.

– Judit is rögtön bejön, a lányom, a feleségem halála óta ő vezeti a háztartást, tanul is.

– És hogy bír egyszerre ennyit? – kérdezte Pocok.

– Szigorú napirendet tart, most például hegedű gyakorlás van előírva.

– Sikerült gyerekei vannak.

– Sajnos hamar elveszítem őket. Judit negyedéves a technikumban, megy le a Tiszához szakmai gyakorlatra, Endre pedig a jövő hónapban bevonul – kesernyés mosollyal hozzátette – Pápára.

Flórián nem értette a hangsúlyt.

– Mi a különbség?

– Nem tudja, mi van Pápán?

– Nem.

– Most ott vannak a lapátos katonák, a megbízhatatlan szülők gyerekei.

Pocok rátámadt Lendvaira:

– És miért nem tudod elintézni, hogy máshová kerüljön? Annyi összeköttetésed azért még maradt.

A fiú közbeszólt:

– Én oda akarok menni.

Lendvai arcán aggodalommal és büszkeséggel széttárta a karját:

– Látod, Pocok, mit csinálhatok? Endre, légy szíves, szólj át a húgodnak, hogy legyen egy kicsit háziasszony.

Mikor a fiú kiment, suttogva hozzátette:

– Ilyen vad és kemény karakter. Mikor ötvenhatban kerestek engem a felkelők, Endrét a két lábánál fogva lógatták le az erkélyről, hogy mondja meg, hol vagyok, de ő nem szólt egy szót sem. Aztán az iskolában is sok baja volt abból, hogy ávós az apja, sokáig nem ült vele senki egy padba. Féltem őt Pápától, nagyon rossz hely, azt mesélik, minden évben öngyilkos lesz egy-két katona, de remélem, Endre ki fogja bírni.

A hegedűjáték, mely eddig távolról, de folyamatosan beszűrődött, elhallgatott, kisvártatva egy magas, sovány, fekete hajú lány nyitott be, kreol arcában világítottak szokatlanul nagy fehérjű, barna szemei. Kézfogás közben figyelmesen nézett Flórián arcába:

– Judit vagyok. Örülök, hogy eljött hozzánk.

– Légy szíves, főzzél kávét.

A máskor fegyelmezett, fölényes Lendvai gyerekei között lágyan, majdnem érzelmesen viselkedett, megsimogatta a kávéfőző fölé hajló lány haját:

– Nagyon fog hiányozni, ha elmegy.

Pocok koccintott Flóriánnal:

– Egészségére. A héten találkoztam egy közös ismerősünkkel.

– Kivel?

– Redő ezredes elvtárssal, ha jól vagyok értesülve, 1950-ben ő ítélte el magát.

Flórián csodálkozott, hogy Pocok ismeri Redőt, az ezredes nem ávós volt, a katonai bíráságon dolgozott:

– Hol találkoztak?

– Kiváló helyen, a Honvédelmi Minisztériumban, 1956. október végén. Néhányan a katonai elhárítóktól, akik nem buktunk le rögtön, a hepaj elején szerveztünk egy kis akciócsoportot, és bevettük magunkat a minisztérium ötödik emeletére. Persze nem kék parolit hordtunk ávós tiszti rangjelzéssel, hanem sima honvéd gimnasztyorkát. A legtöbb tiszt bent azt hitte, sima sorkatonák vagyunk, és úgy is bántak velünk, engem egy hadnagy egyszer el akart küldeni, hogy mossam fel a folyosót. Én sajnos túl önérzetes voltam, visszanyomtam a kezébe a vödröt: mosd fel te, pajtás.

Kivárta, amíg a nevetés elhallgat, ivott egy korty bort:

– Szóval sorozatban történtek a balhék. Ekkor odajött hozzánk a maga Redő barátja: elvtársak, ez így nem mehet tovább, szereztünk maguknak tizenkét honvédtiszti zubbonyt, és adunk hozzá tiszti igazolványt is, csak a képüket kell beragasztani, volt ott egy őrmester, meg is csinálta a fotókat. Feszítettünk az új ruhákban, azt hittük, ofék vagyunk, másnap reggel – ha nem hiszi, még él egy-két tanú, elhívhatjuk őket – ki volt rakva az összes rólunk készült fénykép a Szabad Nép-székház ablakába – akkor épp Dudásék tanyáztak ott –: „Az ávósok katonatiszti ruhába bújnak, így próbálják álcázni magukat.” Én nem mondom azt, hogy Redő adta oda nekik a képeket, de hogy tudott az ügyről, azt biztos. Persze hogy még aznap begyűjtöttek minket a felkelők, és vittek a Fő utcába.

– De később Redőt is letartóztatták!

– Igen, a felkelők között rossz volt az együttműködés, az egyik csoport nem tudott róla, hogy valaki milyen szolgálatot tett a másik csoportnak. Különben abban a budai fürdőben, ahol maguk is voltak a feleségével, mindent elmondott, amit csak tudott. Megtaláltuk a jegyzőkönyvet.

– Most mi van vele?

– Mi volna? Megtartotta a régi rangját a hadseregben – Lendvai fiához fordult –, lehet, hogy pont ő tart majd előadást nektek, milyen büntetés jár azoknak, akik ellenforradalmárokkal működnek együtt.

– És ezt miért nem jelentik be a minisztériumban? – kérdezte ingerülten a fiú.

Pocok legyintett:

– Azt hiszed, nem tudják? Gyere, inkább elmagyarázok neked néhány dolgot, hogy kell viselkedni a laktanyában. Legalább az első héten ne csukjanak le.

Átültek a sarokba egy kisasztal mellé, az egykori tiszt kis vázlatokat rajzolt egy jegyzetblokk lapjaira. Lendvai leemelt egy szendvicset a tálcáról:

– Még nem is mondtam: megküldték a jegyzőkönyvet a kiegészítő vizsgáról, október elsejétől százötven forinttal emelkedik a fizetése, de bent a Fűtőházban nem tudnak képzettségének megfelelő munkát biztosítani. Most van egy lehetőség, a Munka Törvénykönyve szerint ilyen esetben, ha akar, fél éven belül állást változtathat, és a vállalat köteles hozzájárulni. Hogy érzi magát a szénrakodásnál? Nem unja még?

Flórián vállat vont:

– Már untam az első nap, és ha kell, kibírok még tíz évet éppen így.

– Volna egy sánsz, nem mostanra, hanem áprilisban, éppen a fél éven belül maradnánk. Lent, a Tiszánál, Tiszasebes és Tiszalád között elkezdődik egy kísérleti építkezés a nagy öntöző rendszerrel kapcsolatban. A tervezők már most leutaznak, Judit is megy velük, tavaszra indul meg a földmunka, az összes olyan gépet bevetik, amikkel a tanfolyamon foglalkoztak. Ehhez hasonló munka sehol az országban nem folyik. Egy darabig gépen dolgozna, aztán műszaki állományba kerülne, lényegesen értelmesebb dolog, mint a „Trumanok”-ba szenet pakolni.

Közelebb húzta a székét Flóriánhoz:

– De nemcsak ezért az egyért ajánlom magának ezt a helyet, ott, lent olyan emberek közé kerülne, akikkel jól érezné magát. Most vasárnap szabadnapos lesz?

– Igen.

– Nem jönne el velünk egy rövid kirándulásra? Bemutatnám az építkezés egy-két jövendőbeli vezetőjének.

– Délután be kell mennem a kórházba a feleségemhez.

– Korán indulunk. Legkésőbb négyre visszaérünk, de ha úgy alakulna, maga bejöhet valamelyik közbeeső állomásról is. Sajnos, ezekkel az emberekkel én is csak ilyen kiránduláson találkozom.

Bár éppen ezen az estén neki is megfordult a fejében a gondolat, hogy elhagyja a várost, Flórián nem tudta, mit válaszoljon:

– Sok dologtól függ, nem tudom.

Elkészült a feketekávé, Judit kitöltötte, és körbekínálta. Pocok nevetve hárította el:

– Csak akkor, Judit, ha rausedylt is ad hozzá.

A lány Flórián elé is letette a kávét, aztán leült, a mérnök átfogta a vállát. Flórián az órára nézett: csak néhány perc hiányzott a tizenegyhez.

– Lassan mennem kell.

– Még mindig nem válaszolt, hogy eljön-e velünk vasárnap? Judit, rád talán jobban hallgat.

Judit halkan és komolyan mondta:

– Nagyon kérem, jöjjön el.

Endre is odajött az asztalhoz:

– Szeretnék beszélni magával, mielőtt bevonulok. Addig úgysem engedjük el, amíg meg nem ígéri.

Flórián bólintott:

– Rendben van, eljövök, de most már tényleg haza kell mennem.

Lendvai kezet nyújtott:

– Majd holnap megmondom, hol és mikor találkozunk. Judit, kísérd ki a vendégünket.

Kimentek az előszobába, a lány nem nyitotta ki rögtön az ajtót, állát behúzta kék magas nyakú pulóverébe:

– Mi történt a gyerekével?

– Meghalt.

A lány elsápadt:

– És mi ott bent fecsegtünk, hülyéskedtünk magával.

– Nem történt semmi.

– Úgy szégyellem magam. Hadd kísérhessem el, legalább a megállóig.

– Nem kell, legyen szíves, engedjen ki.

– Elkísérem magát, nem mehet el így.

Anélkül hogy beszólt volna apjának, Flóriánnal együtt kiment a lakásból, szótlanul lépkedett mellette a villamosig, ott egy bólintással elköszönt, de Flórián még sokáig látta a járdaszigeten magas, vékony alakját.

Vasárnap reggel esett az eső, Flórián azt hitte, hogy a kirándulás elmarad, csak a biztonság kedvéért ment el a megbeszélt helyre a Margit-híd budai hídfőjéhez. Csodálkozva látta, hogy a Hév-állomás épületének eresze alatt ott áll Lendvai két gyerekével, köröttük pedig tíz-tizenkét tagú társaság beszélget.

Judit elébe sietett, sárga bélésű, fekete anorákot viselt, és feszes, fekete pantallót:

– Jó, hogy hamarabb jött, elérjük a korábbi Hévet.

– Tulajdonképpen hová megyünk?

– Apu egyik régi barátjának a nyaralójába – Judit a Hév-állomás falára kiakasztott térképen mutatta az útvonalat –, a Hévvel Békásmegyerig, aztán az Ezüsthegy, Nagykevély, Kevélynyereg, és onnan fél órára van a ház.

Flóriánt meglepte a lány tájékozottsága:

– Maguk ilyen gyakran járnak túrázni?

– Igen, apu azt mondta, az ember két olyan dolgot adhat a gyerekeinek, amit nem lehet elvenni tőlük: a műveltséget és a fizikai edzettséget. Már négyéves koromban vitt magával túrázni vagy úszni. Menjünk oda a többiekhez.

Elhaladtak egy pad előtt, melyen egy öreg házaspár ült, Flórián hallotta, hogy a férfi megjegyzi:

– Nézd, milyen szép haja van ennek a kislánynak.

– Mit akarsz? Nekem is volt valaha.

Flórián most nézte meg először figyelmesebben a lány haját, olyan tömött és fényes volt, hogy még az esős, homályos időben is felcsillantak rajta az állomásépület neonlámpái.

A Lendvai családon kívül Flórián senkit sem ismert a társaságból, mely többnyire harminc-negyven év közötti házaspárokból állott. Biccentett feléjük, azok mosolyogva viszonozták az üdvözlést, de nem mutatkoztak be, és láthatólag azt sem igényelték, hogy Flórián megmondja a nevét. Kezet fogott Lendvaival és a fiával, majd egy sarokban meglátta Pocokot, a férfi most is egy anekdotát mesélt, szokásától eltérően visszafogott hangon, nem akarta, hogy idegenek is hallják. Flórián szerette ezeket a történeteket, néha többet tudott meg belőlük, mint hosszú beszélgetésekből, közelebb húzódott:

– Tegnap bent, a gyárban beállít hozzánk egy káder: kérem, én leszerelt katona vagyok, nem tudok elhelyezkedni, a Szűcs Ferenc elvtárs küldött magához, legyen szíves, szerezzen nekem valami állást itt, a gyárban.

– Rendben van – mondom –, mindenkit érhet baleset. Milyen rangja volt a hadseregben?

– Hadosztályparancsnok.

Persze vakarództam:

– És van valami szakmája? Esztergályos, lakatos?

– Nincs, kérem, semmi.

– Akkor mihez ért?

Felcsillant a káder szeme:

– Vállalom, kérem, hogy huszonnégy óra alatt megszervezem Budapest védelmét.

A nevetésbe beleszólt egy érkező Hév-szerelvény kürtjele, vállukra akasztották a sportzsákjaikat, és elindultak. A vonat csak Békásmegyerig ment, a turisták többsége a Szentendréig közlekedő járatot várta, a nagy, modern kocsiban rajtuk kívül csak néhány, szombat éjszakai mulatságból hazatérő fiú szundikált.

Flórián elgondolkozva nézegette társait, szerette volna tudni, köztük van-e a tiszai építkezés jövendőbeli vezetője, vagy csak később találkozik vele, de nem akarta nyíltan megkérdezni.

Lent a kalauz sípjával már leadta az elnyújtott indítójelzést, mikor egy hangos csoport törtetett fel a lépcsőn, és benyitott a kocsiba. Ruházatuk egyformasága, mely szinte uniformisként hatott, még ezen a turistavonaton is feltűnést váltott ki. A férfiak háború előtti fazonú, térdnadrágos, kötéssel díszített vadászöltönyt hordtak, a nők is kemény szövetből készült, sportos szabású kosztümöt.

A társaság legfiatalabb tagja negyvenöt év körül járhatott, a legidősebb talán már a hatvanat is betöltötte, de valamennyiük mozgásán látszott a gondosan megőrzött fizikai kondíció, szélfútta arcuk nyugodt volt és magabiztos, nevetésüknél feltűnő fogsoruk pedig ép volt és hiánytalan.

A kocsi közepéig jöttek, egészen azokig az oszlopokig, ahol Flóriánék ültek. A társaság vezetője magas növésű, vékony férfi, karján emlékplakettekkel borított turistabottal, vállán szőrmedíszítésű, zöld kenyérzsákkal, itt hirtelen megtorpant, tekintete összeolvadt Lendvaiéval, néhány pillanatig merően nézték egymást. A férfi, hogy megindokolja a megtorpanást, megigazította a kalapját, láthatólag szívesen visszafordult volna, de a mögötte állók miatt nem tehette, így hirtelen meggyorsítva a lépteit, a kocsi első peronjára ment.

Lendvai csak az első megállóban, az Árpád-hídnál fordult hátra, a vadászruhás társaság itt leszállt, és átment egy másik kocsiba. Endre is észrevette a jelenetet:

– Ki volt ez, apu?

– Feith százados, régi jó ellenségek vagyunk. Valaha a Horthy def.-nél dolgozott, mikor 41-ben lebuktam, az ő keze alá kerültem. Művelt, finom ember, tudja kívülről a „Sasfiók” tükörmonológját, de nem volt az a tahó jutasi őrmester, aki szadistább lett volna nála. A felszabadulás után nem bírt magával, egy futballmeccsről hozták be ellenséges agitációért. A fiúk tudtak az ügyről, mondják: bejött a te embered.

Előrehajolt, és suttogva mondta, hogy csak Pocok és Flórián értse:

– Magamra akartam szignáltatni az ügyét, hogy valamit leverjek rajta, de aztán meggondoltam magam: mégsem ez az elintézési mód. Bár meg kell mondanom, nehezen ment a meggyőzés.

Fennhangon folytatta:

– Azóta nem láttam. Közben, úgy látszik, a futballmeccsről kiszokott a hegyekbe.

Pocok bólintott:

– A legtöbb régi horthysta dekás kijár. Itt nincsenek annyira szem előtt, szabadabban mernek dumálni.

– Ennyit tanultak a mi régi mozgalmi túráinkból.

– Ha a mai belügyiseknek volna egy csöpp érzékük a szakmához, itt, az erdőben, a bokrok alá szerelnének fel lehallgatókészüléket. Legfeljebb néhány kétszemélyes lóversenyt is felvennének a szalagra.

Ahogy kiértek a faluból, és a hegyi úton mentek tovább, az oszlop hosszan elnyúlt, két-három tagú csoportokra bomlott, Flóriánhoz Lendvai fia csatlakozott. Endre történésznek készült, érettségi után két évig nem vették fel az egyetemre, jelenleg egy angyalföldi gyárban dolgozott lakatosként, de reménykedett benne, hogy ha majd leszolgálta a katonaidőt, sikerül bejutnia legalább a levelező tagozatra.

A fiú nagyon tisztelte Flóriánt, elfogódottan kezdte a beszélgetést, de később felengedett, következetesen és sokat kérdezett. Kérdései szinte kivétel nélkül a felszabadulástól 1956-ig tartó időszakra vonatkoztak. Bár az események értékelésében érződött Lendvai hatása, a fiú tájékozottsága mégis meglepte Flóriánt:

– Magát pont ezek az évek érdeklik?

– Igen. És nemcsak mint történészt. Én rossz időben születtem, szívesebben éltem volna abban a korban, mint apu.

– Lehet, hogy megbánná, ha teljesedne a kívánsága.

– Nem vagyok naiv, meg tudom mondani, mennyit keresett akkor egy munkás, és mit vehetett érte.

– Nem túl sokat.

– Mégis egyszerűbb volt az élet, adva voltak a frontok, és nem arra ment el az energia nagy része, hogy megkeressük: hová tartozunk, és kire kell lőni.

Az úttól jobbra egy felhagyott kőbánya karéjában nagy csoport középiskolás korú fiú dolgozott. A kőbánya romba dőlt, régi őrházát próbálták rendbe hozni, esővel küszködő, nyílt tűz mellett köveket faragtak, habarcsot kevertek, egyikük a tető ácsolatát szegezte. Az őszies időben is fürdőnadrágra vetkőztek, jókedvük és lendületes munkatempójuk mutatta, hogy a házat önként, talán a saját használatukra építik. Flórián intett feléjük.

– Jó dolog.

Endre arcán látszott, hogy Flórián megjegyzését válasznak tekinti az ő előbbi szavaira, hevesen magyarázott tovább:

– Régen én is beszálltam ilyesmibe, három hónapig dolgoztam azon a házon is, ahová megyünk, de ezeket a közös bulikat nem szeretem. Az előbb csodálkozott, hogy én szívesebben éltem volna a maguk fiatalkorában. Lehet, hogy azt gondolja: megjátszom magam. Mondja meg őszintén, erre gondolt?

– Nem, eszembe se jutott.

– Nem kívánom magának, de ha csak egy évet töltene közöttük – visszamutatott az építőkre – vagy hasonlók között, elhinné, amit mondtam. Maga csak a lelkesedésüket látja, nyugodjon meg: pontosan tudják, melyik felén van a kenyér megkenve vajjal. Mint a törökök a várostromnál a pajzsot, ők úgy tolják a karriervágy előtt a fiatalságukat: a tettetett felháborodásukat a világ állapotán, kidekorált illúzióikat, aztán ha fent vannak a várban, akkor már semmi sem érdekli őket.

Előbbre lépett, hogy félig szembeállhasson Flóriánnal: – Ígérjen meg nekem valamit. Én két év múlva leszerelek, akkor vasárnap jöjjön ki velem ide, ha egyetlenegyet itt találunk azok közül, akik most a házat építik, beismerem, hogy hülye vagyok. De meg fogja látni, hogy még a ház is tönkremegy.

A felhők lassan felszakadoztak, mire a Kevélynyeregre értek, kisütött a nap. Bementek a turistaházba, ennivalót és bort vettek. A nagyterem sarkában ott ült a Héven látott társaság, ők valamilyen rövidebb úton jöhettek. Színes asztalkendőkre kirakták a tízóraijukat, és beszélgettek, gátlástalanul hangos szavaikat Flóriánék is megértették. Egy volt kollégájukról tárgyaltak, akit háborús bűneiért most, tizenöt évvel később állítottak bíróság elé.

– Már csak az van hátra – mondta Feith, a csoport vezetője –, hogy a sírjukból is kiássanak embereket, és felakasszák őket.

Lendvai úgy tett, mintha nem hallotta volna, fizetett, és visszamentek a kint várakozó társasághoz. Mikor a fia megkérdezte, hogy miért nem szólt közbe, csillapító kézmozdulatot tett:

– Majd figyelmeztess otthon, hogy adjam oda neked Heine: „Légy gyáva” című versét.

A turistaházat elhagyva néhány percig még a zöld kockával jelzett úton mentek, majd áttértek egy mezei ösvényre, mely viszonylag magasan, alig néhány méternyire a hegygerinc szintjétől vezetett, végig leláttak a baloldalt fekvő erdőkre és kis falvakra. Az ösvényen ritkán járhattak, előttük egyetlen friss lábnyom sem látszott, hallatszott a fákról pergő vízcsöppek loccsanása az avaron.

Lejjebb talajba ékelődött, mohos sziklán egy fehér galamb ült – senki sem értette, hogy került fel ide az ötszáz méter fölötti magasságba –, nyakát mereven tartva nézett maga elé, akkor sem repült fel, mikor a társaság odaért a sziklához. Judit szétmorzsolt és elészórt egy fél zsömlét, de a galamb nem evett belőle.

– Beteg – mondta Pocok –, egyszer láttam egy fácánt, az is berepült a mocsárba meghalni, ott ült egy zsombékon egyedül, aztán lelőtték.

Egyre szűkebb oldalösvényekre fordultak be, majd az út hirtelen kiszélesedett, és a végén feltűnt egy magányos épület. Túl nagy volt ahhoz, hogy víkendháznak lehessen nevezni, két szintre oszlott, frontszélessége is meghaladta a nyolc métert, de nem hasonlított a szokásos hegyi villákhoz sem, falaiba rendkívül sok terméskövet építettek be, ettől arányai túlságosan vaskossá váltak, hiányoztak az erkélyek és a padlótól mennyezetig érő ablakok is. A házon semmiféle díszítés sem látszott, csak az ablakokat fedő rácsokat festették be vörösre míniummal, Flóriánra mégsem tett kellemetlen benyomást, úgy érezte, mintha valamilyen katonai létesítmény előtt állna.

Alacsony, szikár, hatvan év körüli férfi jött ki a házból az érkezők fogadására, vastag, kötött kardigánt viselt, lovaglónadrágot és csizmát. Mindegyik vendégével kezet fogott, és mint régi ismerőseihez szólt néhány szót, Juditot és Endrét megcsókolta. Flórián oldalt húzódva nézte az üdvözlést, Lendvai átfogta a vállát, és előrehozta:

– Ő az „árvízi hajós”, Énekes elvtárs.

Az öregember meglepődve figyelt fel:

– Maga az? Sokkal öregebbnek képzeltem. Hány éves?

– Harminchét.

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, majd szeretnék beszélni magával.

Juditba és egy másik nőbe karolva előrement, valamilyen viccet mondott, amin partnerei hangosan felnevettek.

A ház belülről is hasonlított valamilyen katonai szálláshelyre, tisztán és célszerűen rendezték be, de hiányzott mindenfajta dísz és polgári kényelem. A kis előtérben a vendégek levetették átázott cipőjüket és harisnyájukat – majdnem mindenki hozott magával egy vastag tartalékzoknit –, gurtnipántos, fatalpú sarukba léptek át, és bementek a konyhába.

A sarokban butángázzal működő tűzhely égett, egy fiatal, szemüveges nő főzött rajta, hamarosan kiderült, hogy Énekeshez tartozik, de Flórián mindvégig nem tudta megállapítani, hogy a felesége-e vagy a lánya, neki adták oda a menedékházban vásárolt bort és élelmiszert.

Nem sokkal később még egy kisebb, hat emberből álló csoport érkezett, Flórián csak egyiküket ismerte, Tóth Pált, azt a kenyérszállításnál dolgozó sofőrt, aki mindig korábban ment el az eszperantó tanfolyamról, hogy még időben beérjen a munkahelyére. Mikor ebédhez terítettek, az emeletről lejött még két férfi, velük együtt körülbelül húszan voltak. Egy-egy asztal mellé öten ültek le.

Sűrű babgulyást és túrós tésztát ettek, ebéd után felmentek az emeletre. Ez a szint három kisebb szobára oszlott, berendezésük turistaházak közös hálóira emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy vaságyak helyett heverők álltak itt. Ez az emelet szükség esetén legalább negyven embernek nyújthatott szállást. Kályha csak a középső szobában égett, viszont halomban álltak a vastag és puha műanyag takarók.

Felbontották a borosüvegeket, körülöttük kisebb beszélgető társaságok alakultak ki. Flórián nem találta a helyét, megállt a falra erősített könyvespolc előtt, és nézegette a könyveket, talált egy munkásmozgalmi dokumentumgyűjteményt a Tanácsköztársaság emlékeiből, levette és belelapozott. A névmutatóban nagyapjának, Smidt Mihálynak a nevét kereste, de nem volt bent a betűrendes mutatóban. Megnézte a cattarói lázadásról szóló részt, majd az ellenforradalmárok monitorjai ellen vívott csatát, ahol Smidt Mihály mint az ütközet sorsát eldöntő kommandó egység parancsnoka harcolt, de egyik helyen sem tettek róla említést. Becsukta a könyvet, és visszatette a helyére.

Pocok jött oda hozzá:

– Keresett valamit benn?

– Igen.

– És megtalálta?

– Nem.

– Csodálkoztam volna. Ezeknél a könyveknél előbb azt szokták eldönteni, hogy mi maradjon ki belőle, csak aztán határozzák el, hogy miről szóljon. Néha jobb is így. Én például szívesen elengedném azt, amit rólunk írnának.

– Az ávósokról?

– A hazaáruló ávósok „városban maradt” alcsoportjairól.

– Mit jelent az, hogy „városban maradt”?

– Maga nem ismeri ezt a felosztást? 57-ben a Hatóság megmaradt emberei két csoportra oszlottak annak alapján, hogy hol töltötték el a hepaj idejét. Az arisztokrácia az lett, akik kimentek az erdőbe, a szovjet csapatokhoz Budakeszire, Zugligetbe, a gyávák pedig mi, akik bent maradtunk Pesten, akár azért, mert tényleg próbáltunk összehozni valamilyen akciót, akár azért, mert féltettük a családunkat. A „városban maradtak”-nak aztán nem sok babér termett a szakmában. Előbb meg kellett hallgatnunk a legendákat, hogy éltek ők kint, az erdőben tavalyi almán és komiszkenyéren, aztán sorra kitettek minket.

Flórián körülnézett:

– Ebben a házban mindenki oda tartozott?

– Mindenki – kivéve magát.

Lendvai jött föl a lépcsőn:

– Ráér egy kicsit? Énekes elvtárs szeretne beszélni magával.

Énekes a konyhaasztalnál ült, vele szemben a tisztből lett sofőr, Flóriánt és Lendvait a két oldalára ültette:

– Volna kedve lemenni a tiszai építkezésre?

Flórián meglepődött:

– Arról volt szó, hogy tavasszal.

– A dolog hamarabb aktuális. El lehet intézni, hogy már most állományba vegyék magukat – állával a sofőr felé mutatott –, együtt lennének, Pali most rossz helyen van, ki akarom hozni onnan. Van valami akadály? Miklós azt mondta, hogy magát elengednék a vasúttól.

– Igen, de a dolgot meg kell beszélnem a feleségemmel, most kórházban van.

– Le akarja vinni magával? Egyelőre nem lehet szó róla. Talán később lesz rá lehetőség.

– Most még nem tudok semmit sem mondani.

– Szeretném, ha minél hamarabb döntene.

Töltött a poharakba, ettől a mozdulattól félrecsúszott kardigánjának az ujja, Flórián megdöbbenve látta, hogy Énekes mindkét csuklóján csontig ható, vastag forradások tűnnek fel.

– Ötvenhatos emlék. Dorogon elfogtak az ellenforradalmárok, ott egy autó után kötöztek, jó rövid kötélen, és felfuttattak Pestre. Ha nem tudtam futni, húztak.

Flóriánra nézett:

– Tudom, mi nem tetszik magának – mondta, bár Flórián arca semmiféle véleményt nem tükrözött –, az, hogy épp Dorogon kaptak el. Maga arra gondol: na ez az ávós is berezelt, nem mert Magyarországon maradni, ahol a jég zajlott, hanem át akart szökni Csehszlovákiába.

Hogy elfojtsa idegességét felkelt, és járkálni kezdett a konyha hosszában, ujjait hátul összefonta:

– Nincs értelme, hogy megpróbáljam bebizonyítani magának: az átlagosnál kevesebb félnivalóm volt, nem tartoztam az exponált vezetők közé, akik az ünnepségeken felültek a színpadra. Lett volna hol laknom, van egy hely, ahol még 1944-ben bujkáltam, még ma sincs felderítve. Egyszerűen azért kellett volna átjutnom Csehszlovákiába, mert parancsot kaptam rá. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Dorogon fogtak el.

Lendvai közbeszólt:

– Aki benne élt a dologban, az mind tudja magáról, hogy mit és miért csinált, a kívülállóknak pedig kár magyarázni.

– Köszönöm, Miklós, de maga is nagyon jól tudja, hogy mennyire nem így van ez – Énekes Flóriánhoz fordult –, csak egy biztos, ha a dolgok megismétlődnének, semmiféle hatalom nem tudna elküldeni engem az országból.

Flórián bólintott, és az asztal lapjára szegezte a tekintetét. Bár egyetlen napja sem múlt el anélkül, hogy 1956-ra gondolt volna, és ő maga is lehetségesnek tartotta egy újabb felkelés kitörését, mégis ellenszenvesnek találta Énekes bizonyítási szándékát. Ezzel a revánsvággyal nem először találkozott, Jenőfi beszélt arról neki, hogy a katonaság és a rendőrség számos régi tisztje, ha berúg, arról ábrándozik, hogy valamiképpen eloszlassa az 1956-os csőd emlékét. Flórián nem szerette ezt a magatartást, úgy érezte, az illetők személyes sérelmeiket sokkal fontosabb dolgok elé tolják.

Tudta, hogy az öregember szavait valójában nem is őhozzá intézi, hanem a tekintélyét próbálja erősíteni Lendvai és a sofőr előtt, akik valaha a beosztottai lehettek. A fiatal, szemüveges nő is előjött a tűzhely melletti félhomályból, ahol eddig észrevétlenül cigarettázott, és rajongó arccal figyelte Énekest, aki szemmel láthatólag élvezve indulatait, egyre mélyebbre merült a témába.

Énekesben az volt a szokatlan Flórián számára, hogy gyűlölete elsősorban az Államvédelmi Hatóság régi áruló tisztjei ellen irányult. Többször is megemlített egy esetet, hogy két százados, akik állítása szerint még mindig fegyveres testületnél dolgoznak, elárulták a felkelőknek a Széchenyi-hegyi titkos gyülekezési körletet, és megölték a ház gondnokát: egy fiatal őrmestert.

– Mi bajuk volt ezzel a fiúval? Kiskatona volt, a lőtéren előtte robbant fel a kézigránát, levitte a fél lábát, ha a Hatóság nem ad a kezébe kenyeret, éhen hal. Kinek vétett ez a fiú?

Haragja lassan lecsillapult, Flórián elérkezettnek látta az időt, hogy lezárja a beszélgetést. Valamivel később el is indult, a rövidebb, Óbuda irányába vezető utat választotta, hogy még maradjon ideje átöltözni, mielőtt bemegy Zsófiához a kórházba.

Zsófiát több mint két hétig tartották bent a józsefvárosi klinikán, a szülésnél végzett műtét nyomai csak lassan múltak el, még otthon, elbocsátása után is pihennie kellett. Flóriánnak összeszorult a szíve, ha az asszonyra nézett: erősen lefogyott, csak a szemhéja maradt duzzadt, arcáról eltűnt a régi egészséges szín. Magába zárkózott, esténként ritkán ült le a rádiót hallgató Flórián mellé, ilyenkor is csak néhány percig beszélgettek. Mintha bocsánatot akarna kérni magatartásáért, rendkívül gondosan szolgálta ki Flóriánt, a vacsorához mindig készített valamilyen süteményt vagy gyümölcsöt, de ő maga nem evett belőle. A közös hálóból átköltözött a szárítókamrából átalakított szobába, ahol régi terveik szerint a gyerek lakott volna.

Flórián abban bízott, hogy ha újra dolgozni kezd, valamennyire feloldódik majd a bánata, de Zsófia hangulatában a munka sem hozott változást, sőt a tél közeledtével mindinkább magába húzódott, a minisztériumból egyenesen hazajött, elmaradtak a régi, mindennapos séták.

Életükben az jelentette az egyetlen változatosságot, ha Englisch doktor eljött hozzájuk. Aggasztotta Zsófia állapota, úgy bánt vele, mint egy idegorvos a betegével, a beszélgetések után az asszony mindig megkönnyebbült kissé.

Englisch sosem jelentette be előre a látogatását, többnyire hét-nyolc óra felé érkezett, egy december eleji szombat estén is ebben az időpontban csöngetett be a hatodik emeleti lakásba. Egy huszonöt év körüli, vékony, kifestett nővel jött, Zsófia még a Christián Pál klinikáról ismerte Englisch partnernőjét, a laboratóriumban dolgozott, elvált asszony volt, és régi kapcsolat fűzte a főorvoshoz.

Englisch sötétkék ruhát viselt, és megszokott pulóvere helyett fehér inget és nyakkendőt. Már annyit ihatott, amennyitől egy átlagos ember rég berúgott volna, neki csak a mozdulatai váltak túl szélessé, és a szokásosnál lassabban beszélt:

– Essünk túl a bemutatkozás nehézségein. Ezt a hölgyet Kondornak vagyis Kohn d’Ornak vagyis arany Kohnnak hívják, de lehet Sárinak is szólítani, az úr pedig régi barátom és harcostársam, Philippe Saint-Just, a forradalom utolsó bástyája.

Zsófia meg akarta kínálni őket, de Englisch leintette:

– Flancra nem adunk. Mennyi idő alatt tudnának felöltözni? Lent vár a taxi.

– Hová megyünk?

– Valamilyen mulatóba.

– De hát mi nem készültünk rá.

– Holnap vasárnap van.

– Flóriánnak be kell mennie dolgozni.

Englisch felemelte a karját:

– Nem tűrök ellenkezést.

A szoba közepén állva sürgette őket, hogy minél hamarabb elkészüljenek, Sári a falhoz támaszkodott, és izgatott fejhangon nevetett. Zsófia nem értette Englisch magatartását, csak ritkán ivott annyit, hogy meglásson rajta, és ilyenkor nem szokta elhagyni azt a helyiséget, ahol berúgott, mert feltételezése szerint a környezetváltoztatás fokozza az ital hatását.

Lent Englisch a sofőrre bízta, hogy válassza ki a megfelelő helyet. A sofőr attól tartott, hogy a néhány éjszaka is nyitva tartó pesti szórakozóhely ezekben a szombat esti órákban túlzsúfolt, inkább egy nemrég megnyílt budai szálloda bárjába vitte őket.

Ezt a helyiséget még valóban nem fedezte fel a közönség, mikor Englischék beléptek, csak az egyik asztalnál ültek vendégek, ők is a zenészek barátai voltak. Mintha a gyér üzletmenet rezsijét a világításon akarnák behozni, nem gyújtották meg a parkettba épített, színes körtéket, sem a szecessziós mennyezeti forgó üveggömböt, helyette a sarkokban égett négy bántóan éles fényű falikar. Ebben a megvilágításban feltűntek az alig elkészült falakban felkúszó, barna vízfoltok, ahol a székek gyakrabban nekiütődtek, már a vakolat is lehullott.

Englisch magához intette a pincért:

– Egy szívességet kérnék öntől, barátom. Legyen szíves, gyújtsa meg az összes létező lámpákat. Ha ezt soknak tartja, akkor elolthatja a sarkokban azt a négy katafalkot – megnyugtatólag hozzátette –, az áramfogyasztásban mutatkozó különbözetet természetesen beleszámíthatja a cechbe.

A pincér elnézést kért, és megbeszélte az ügyet a háttérben álló üzletvezetővel, hosszadalmas halk vita következett, majd teljesítették Englisch kívánságát. Hogy a falak homályba borultak, és a padlót színes fénycsíkok osztották szeletekre, a helyiség sokkal hangulatosabbnak tűnt. Ezután Englisch már hajlandó volt rendelni, a pincér egy itallapot tett elé:

– A legkülönbözőbb alkalmi italaink vannak.

– Tartozom egy vallomással magának: gyűlölöm az alkalmakat. Véleményem szerint az alkalom nem más, mint az unalomnak és a hülyeségnek egy különlegesen sűrű koncentrátuma. Eddig világos?

A pincér bizonytalanul bólintott:

– Igen.

– És azokra az alkalmakra, amikor nincs semmiféle alkalom, tudniillik most ez a helyzet, mit tudna ajánlani? Elképzelhető-e például, hogy én itt, az asztalnál mixeljem össze szerény italunkat? Hozzon nekem egy üveg skót whiskyt, egy üveg száraz vörös bort, ha kérhetek kevés citromot, borsot és jégkockákat.

A pincér kihozta a rendelést, Englisch csakugyan maga keverte ki az italt:

– Kint, Kubában kérdezték, hogy mit akarok inni, és én a közép-európai italkultúrámmal szégyenletes kudarcot vallottam. Nem kérhettem egri Medocot, vagy ahogy Bécsben: zwei achtli Rotweint, csak olvasmányaimból emlékeztem egy használható mondatra: valami szárazat szeretnék. Aztán elsajátítottam az élen járó technikát, most egy francia kompozíciót mutatok be, a neve: consolation mistique, misztikus vigasztalás.

Zsófia megkóstolta a keveréket, friss, enyhén fanyar, savanykás íze volt. Közben újabb és újabb vendégek érkeztek, a zenekar is játszani kezdett, a táncparkett benépesült. Englisch egyik kezét Zsófia, a másikat Flórián vállára tette:

– A fiatalok menjenek táncolni.

Addig erőszakoskodott, amíg valóban fel nem keltek. Zsófia a parkettnek asztalukkal átellenes oldalára vezette Flóriánt, ahol eltűnhettek a többi pár között, és hozzábújt:

– Emlékszel, mikor táncoltunk utoljára?

– Valamikor ötvenhat októberében vagy már november elején? Az a kis orvos vitt át minket a könyvtárba.

– Már három éve.

– Mi változott azóta?

– Biztos nem úgy volt, de én úgy emlékszem, akkor még olyan sok mindent szerettem. A könyveket, a munkámat, a sétákat. És akkor még a gyerek, a gyerek… – sírni kezdett, Flórián magához szorította, és lassan egy helyben forogtak. – Veled is más volt. Úgy vártalak minden este, most pedig úgy járunk a lakásban, hogy vigyázunk, ne érjünk egymáshoz.

– Mit csináljak?

– Nem tudom – Zsófia megtörölte az arcát, és megcsókolta a férfit –, ne haragudj.

A zenekar egy gyors számra váltott át, visszamentek az asztalhoz, Englisch épp egy újabb adagot töltött a mixelőbe:

– Egy saját ihletésű koktélfantázia következik, kedvenc könyveim egyikéről neveztem el: „Mourir pour Danzig?” „Meghalni Danzigért?” Így, kérdőjellel.

– Miért beszélsz egész este franciául – kérdezte Sári –, csak nem készülsz külföldre?

Englisch ránézett:

– Sokat élesedett a megfigyelő képességed, Renard. „Meghalni Danzigért?” Ez a kérdőjel nagy szolgálat az emberiségnek, addig ugyanis hasonló kijelentések után csak felkiáltójel fordult elő. Nápolyt látni, és meghalni! Meghalni Madridért! Ugyanakkor ez egy rendkívül szerény kérdőjel, nem akar senkit lebeszélni arról, hogy meghaljon tetszés szerinti városokért, csak felhívja a figyelmet, hogy azért lehet gondolkozni az ügyön.

Ivott a koktélból, de Flóriánnak az volt a benyomása, hogy Englisch percről percre józanabbá válik, hanyatt dőlt a székén, és a mennyezeti forgó üveggömböt figyelte. Néhány perc múlva Zsófia és Sári kimentek a mosdóba, arca felélénkült, halkan, de izgatottságát alig leplezve mondta Flóriánnak:

– Egész este arra vártam, hogy négyszemközt maradjunk, Flórián, egy nagyon fontos ügyben kell beszélnem magával. Ma reggel kaptam meg az utasítást: január végén el kell utaznom Conakryba. Két évre.

– Egyedül megy?

– Nem, viszek egy kórházi vezető stábot is, nagyjából azokat, akikkel Kubában voltam. Nagyjából, mert egy-két ember azért lemarad. Így például üres a főnővéri státus. Nekem megvolna a jelöltem, maga tudja, hogy kire gondolok.

Flórián nem válaszolt, Englisch az asztalra könyökölt:

– Megkérdeztem az illetékeseket, mit szólnának Zsófiához. Ők örömmel fogadnák. Jó szakember, és megbízható jellem.

– Neki már szólt?

– Nem. Először magával akartam beszélni.

– Miért velem? Nem én mennék Conakryba.

– Két okból is. Egy: maga hozza a nagyobbik áldozatot, Zsófia végül is meglátja Afrikát, ami azért nem mindenkinek adatik meg, ismerősök között fog dolgozni, érdekes munkát, maga pedig itt marad a magyar ugaron, és hosszú időre elveszti az egyetlen embert, aki jelent magának valamit. Ezt semmiképp sem volna méltányos figyelmen kívül hagyni. Kettő: Zsófia azt fogja tenni, amit maga akar.

– Ha rajtam múlik, nem megy el.

– Ezt nem mondhatja komolyan, ennél sokkal jobban szereti Zsófiát.

Flórián Englisch arcába nézett:

– Meg van győződve doktor, hogy Zsófiának jót tenne?

Englisch széttárta a karját:

– Ilyesmiben csak sejtelmek vannak, de a testvéremnek sem tudnék jobbat ajánlani. Az biztos, hogy beteg, és itthon nagyon sokáig nem gyógyulna meg.

Flórián összeharapta a száját:

– Ha magának ez a véleménye, akkor nincs mit gondolkozni rajta. Beszéljen vele.

Mikor a nők visszatértek, Englisch töltött a poharakba, és azonnal előhozta az ügyet:

– Emlékszik, Zsófia, mikor mentem Kubába, hívtam magát. Akkor azt mondta: itthon akar maradni, hogy ha Flórián előkerül, legyen hová mennie. Most újra hívom, Conakryba kellene jönnie, az ottani magyar kórházba vezető nővérnek, és most nem fogom respektálni az érveit, nem nyugszom addig, amíg igent nem mond. Két évről van szó.

Zsófia ijedt és csodálkozó kézmozdulatot tett:

– De hát hogy mehetnék én el?! Nem hagyhatom itt Flóriánt.

– A férjével már beszéltem.

Zsófia Flóriánra nézett:

– És te mit mondtál?

Flórián arcát elöntötte a vér, úgy érezte, túl könnyen beleegyezett abba, hogy elváljon az asszonytól:

– A doktor azt mondta, hogy jót tenne neked.

– Hogy élhetnénk mi két évig távol egymástól? Flórián, nincs olyan sok két évünk.

Englisch közbeszólt:

– Érzelmekkel, jövővel-múlttal nem szabad érvelni, Zsófia, a dolgok mindig hic et nunc érdekesek, itt és most. Megmondom magának nyíltan: ha folytatja a jelenlegi életmódját, fél éven belül idegkórházba kerül, és onnan még úgy sem tud vigyázni Pimpernelre, mint Conakryból. Nem ringathatja örökké az üres gyerekágyat, azért is hoztam el magukat ide, mert abban a nyomott lakásban képtelenség életről, változásokról beszélni.

Zsófia nem felelt, belekapaszkodott Flóriánba, újra és újra visszatérő remegés rázta. Sári próbált még valamilyen közömbös témát találni, de a beszélgetés nem élénkült fel többé. Englisch fizetett, és elhagyták a bárt, a szálloda előtt elváltak, Englisch nem hozta szóba a döntést, de hosszas és komoly pillantással búcsúzott el Flóriántól.

Esett a hó, és rögtön el is olvadt, az aszfalt kikopott gödrei megteltek vízzel, de Zsófia nem akart villamosra szállni. A Feneketlen tó mellett vágtak át, Flórián nézte, hogy ereszkednek le a hópelyhek a fagyott fejű, kibomlott buzogányokra, a horgászpadokon is megült a hó, fehéren nyúltak bele a zöldes, sűrű vízbe.

Hirtelen egy kis szárcsa tűnt fel, melyet még nyár elején hoztak ide az Állatkertből, és elfelejtették bevinni a téli szállásra – előző évben egy hattyút hagytak kint –, megnyesett, fekete szárnyaival megpróbált felemelkedni, de csak egy-két métert csúszott a víz színén, aztán behúzódott a part mellé.

Mikor hazaértek, a ház földszintjén még nyitva találták az eszpresszót.

– Gyerünk be – mondta Zsófia –, még szeretnék inni valamit.

Bent Zsófia megcsúszott a mozaikkal kirakott padlón – melyben egy-egy kivillanó fehér kő úgy hatott, mintha elszórt papírdarab lenne –, és nekiütötte a térdét egy asztal sarkának. Elhárította Flórián segítségét, kérte, hogy hozasson neki egy fél cseresznyét.

– Csak azt az egyet mondd meg, Flórián, hogy jobb lesz-e neked, ha én elmegyek?

– Nem erről van szó.

– De igen. Csak akkor megyek el, ha te akarod. Ha rajtad enyhül a nyomás.

– Azt hiszem, el kell menned, Zsófia.

– Jól van, elmegyek – mondta, és lassan, két kézre fogva a poharat, kiitta a pálinkát.

Az elkövetkező hat hétben szinte minden órára jutott valami tennivaló. Zsófiának el kellett intézni a szolgálati útlevelét, megkapta a kötelező oltásokat, munkaköpenyt és néhány könnyű ruhát csináltatott, esténként pedig középiskolás francia tudását próbálta felfrissíteni.

Mindent megtett, hogy Flóriánt tehermentesítse, elintézte esti étkezését, szennyesének mosatását, kiment a temetőbe, és két évre előre befizette a kisgyerek sírjának ápolási költségeit. Flóriánnak az volt az érzése, hogy szándékosan köti le magát ennyire, el akarja kerülni, hogy ideje maradjon a töprengésre.

Az időjárás miatt a gép indulását kétszer is el kellett halasztani, Zsófia a harmadik alkalommal – 1960. január 29-én is – abban a tudatban ment ki Ferihegyre, hogy esetleg most sem utazhat el.

Flórián kikísérte, Englisch doktorral és Sárival az étterem ablakában ültek le, és onnan figyelték, hogy a repülőtéri személyzet egy használaton kívüli hőlégsugaras motorral próbálja felolvasztani a kifutópálya jegét. Cseh sört ittak, a sör Englisch szerint biztosabban megvéd a repülés ártalmaitól, mint bármiféle gyógyszer, de Zsófia, aki most állt első légi útja előtt, ezzel sem tudta lecsillapítani remegő gyomrát, hol kiterítette, hol összehajtotta fehér zsebkendőjét. Englisch észrevette:

– Miért nem élvezi a helyzetet, Zsófia? Az egyetlen szabadság, melyet a modern világ nyújtani tud, az a néhány óra, mikor késik a repülőgép.

– Én nem tudok mit csinálni ezzel a szabadsággal.

– Az sem érdekli, hogy három óra múlva Párizsban lesz?

– Nem.

Sári, aki Flóriánhoz hasonlóan csak kísérőként jött ki a repülőtérre, közbeszólt:

– Én mindent megtennék, hogy elmehessek. A fél életemet odaadnám, ha felülhetnék a gépre.

Fejük fölött megszólalt a megafon, és útlevélvizsgálathoz kérte a párizsi gép utasait. Englisch felállt, Zsófia csodálkozva nézett rá:

– Ezek mi vagyunk?

– Igen, úgy látszik, Párizs mégis fogad minket.

Előrement Sárival, Flórián felvette Zsófia útitáskáját – a többi holmit már napokkal azelőtt beadták a repülőtér kéziraktárába –, Zsófia csak most értette meg, hogy visszavonhatatlanul elérkezett az indulás ideje. Bár tudta, hogy lehetetlent kér, mégis kimondta:

– Gyere velem.

– Nem mehetek.

– Akkor gyere ki utánam. Legalább egy hétre. Onnan kintről elintézem az útlevelet. Kijössz?

– Igen.

A vámzóna bejáratánál Zsófia még egyszer megcsókolta Flóriánt:

– Sohasem látlak többé.

– Ne félj, nemsokára találkozunk. Talán még ezen a nyáron.

Zsófia lehajtott fejjel besietett a kaput őrző, két egyenruhás nő között. Flórián kiment a teraszra, és a korlátnak dőlve figyelte a vámépület kijáratát. A magyar kórházi küldöttség egy csapatban jött ki, felülről Flórián csak tömör, barna kontyáról ismerte meg Zsófiát. Felemelte a kezét, és félhangosan kimondta:

– Isten veled.

Flórián még azon a héten kikérte a munkakönyvét, csak azért jött be még egy napra, hogy a rakodógépet és szerelékeit átadja az utódjának. Mikor ezzel végzett, összecsomagolta holmiját, olajtól szétmart munkaruháját a kazánba dobta, és megfürdött, úgy hagyta ott a fűtőházat, hogy senkitől sem búcsúzott el. Megkönnyebbült, mikor kilépett a kapun, csak most érezte meg, mennyire nyomasztotta a gyanakvó, ellenséges környezet, melyben több mint egy évet kellett eltöltenie.

A munkaügyis felhívta a figyelmét, hogy sürgősen menjen át új munkahelyére, a Vízműépítő Vállalathoz, mert ha egy napnál többet hagy ki, megszűnik a munkaviszony folytonossága, és elveszít bizonyos kedvezményeket. Flóriánt ez nem érdekelte túlságosan, de mivel amúgy sem tudott volna mit kezdeni a délelőttjével, megfogadta a tanácsot.

Lejelentkezett Énekesnél, aki a műszaki főosztályt vezette, Énekes leültette Flóriánt, és iratait egy hivatalsegédre bízta, hogy intézze el a felvétel formaságait. Megkérdezte, hogy most akarja-e kivenni a fűtőháznál összegyűlt szabadságát, mely meghaladta a három hetet is, de Flórián csak három napot kért.

Megpróbálta kipihenni magát, reggelenként tovább maradt az ágyban, délfelé céltalan sétára indult, vagy moziba ment, este pedig beült abba a kis vendéglőbe, ahol Zsófia befizette neki a vacsorát. A pincéreken kívül naphosszat senkivel sem beszélt, mégsem zavarta az egyedüllét. Gyakran gondolt Zsófiára, már az a néhány nap, mely a ferihegyi búcsúzás óta eltelt, elég volt ahhoz, hogy feloldja ingerültségét az asszonnyal szemben. Megbékélten idézte fel becsukott szemhéján Zsófia képét, most éppúgy szerette, mint együttélésük első hónapjaiban.

Mikor felvette a munkát, egyelőre a vállalat újpesti telepén helyezték el, ide érkeztek folyamatosan a tiszai építkezésnél bevetésre kerülő gépek. Együtt dolgozott Tóth Pállal, az egykori főhadnaggyal, aki a kenyérszállító vállalattól került ide, és aki a továbbiakban is társának volt kijelölve. Az az udvarias, de tartózkodó hangnem alakult ki közöttük, melyet Flórián már a többi régi ávósnál is megszokott.

Egy hónap volt még hátra a tiszai építkezés földmunkáinak megkezdéséig, ezalatt Flóriánéknak el kellett sajátítaniuk valamennyi gép kezelését. A saját munkájuk elvégzése mellett rájuk várt az a feladat is, hogy lent, az építkezésen betanítsák a többi gépkezelőt.

Március másodikán reggel a miskolci személyvonattal utaztak le Tiszaládra. Abban állapodtak meg, hogy az indulási oldal újságkioszkja előtt találkoznak, már rég elmúlt a megbeszélt idő, de Tóth nem jelentkezett, Flórián kénytelen volt egyedül kimenni a peronra. A homályos üvegcsarnokban a szerelvények sötét ablakokkal vesztegeltek, csak az első sínpáron álló két nemzetközi expressz volt kivilágítva, az étkezőkocsiban éppen akkor terítették meg az asztalokat.

Flórián megkereste a vonatját, előrement, talált egy üres kupét, bőröndjét felrakta a hálóba, alig helyezkedett el, a vonat elindult. Mikor elhagyták a csarnokot, és nyílt pályán futottak tovább, csak néhány percre lett világosabb, az eget hamarosan sűrű hófelhők takarták el.

Az étszolgálatostól két szendvicset és feketekávét vett, evés közben még egyszer elolvasta Zsófia néhány napja érkezett első levelét. Az asszony megérkezésükről és munkájuk kezdetéről számolt be, a levél hangja friss volt, és szinte jókedvű, Flórián örült, hogy Zsófia megtalálta a nyugalmát.

Hátradőlt, és gondolatok nélkül figyelte az elmaradó tájat, Gödöllőt elhagyva, nagy pelyhekben megeredt a hó. Flórián arra rezzent fel, hogy kivágódik az ajtó, és Tóth lép be a kupéba, erősen ittas volt, de próbált természetesen viselkedni:

– Elkéstem, ne haragudjon, már bejártam az egész vonatot.

Leült, kabátja zsebéből elővett egy kétdecis konyakosüveget, és ivott belőle, aztán Flórián felé nyújtotta:

– Kér?

– Köszönöm, nem.

– Sajnos, épp rossz periódust fogtam ki most az utazásra. Ismeri maga azt a kifejezést, hogy dypsománia? Ez azt jelenti, hogy rohamszerű, periodikus alkoholizmus. Hónapokig kibírom ital nélkül, de ha rám jön, egyszerűen nem tudok megállni, és seggrészegre iszom magam. Előre elnézését kérem, bármit is mondok vagy csinálok.

– És nincs valami gyógyszer vagy kezelés?

– Elég, ha annyit mondok, hogy az orvos, akihez mentem, szintén dypsomániás? Persze rendezett családi élet, olyan munka, amit az ember kedvvel csinál, optimizmus javítana a helyzeten. De hát ezt nem árulják patikában. Maga most ezért lenéz engem?

Flórián vállat vont:

– Az egész ország iszik, csak nem mindenki nézi meg a lexikonban, hogy melyik alkoholista csoporthoz tartozik.

Tóth újból elővette a konyakosüveget, Flórián neki akarta adni megmaradt szendvicsét, de ő elhárította:

– Köszönöm, nem vagyok éhes. Egyébként az öreg Énekes jól elzavart minket az Isten háta mögé. Még legalább annyi jó van benne, hogy magával kerültem össze, és nem valamelyik régi „fegyvertársammal”. Állatiul unom őket. Különben nem ússzuk meg, jön majd utánunk egy fél zászlóaljnyi kék parolis, még az üzemi konyha étlapírója is régi ávós lesz. Az öreg Énekes ott lent gyűjti össze a régi embereit. Csak azt az egyet nem értem: maga milyen alapon kerül le? Besorolt közénk?

Flórián tiltakozott:

– Nem tudtam, hogy erről van szó. Most magától hallom először.

Tóth bólintott, de látszott, hogy nem hiszi el Flórián magyarázatát.

– Mindegy, azért nem rossz gyerekek, meg fog barátkozni velük. Hol kell átszállnunk?

– Kál-Kápolnán.

– Keltsen fel, ha odaérünk. Megpróbálok aludni.

Tarkóját a zöld műbőr párnának támasztotta, és elaludt, a kupé megtelt sűrű lakk szagára emlékeztető italpárával. Flórián kiment a folyosóra, az ablak előtti keresztrúdra támaszkodott, és elgondolkozva bámult ki a hóesésbe. Bár a teste még mindig őrizte az ávósoktól kapott ütések nyomait, és idegeiből sem múlt el az emléke annak a hat évnek, melyet börtönben töltött, Tóth mégis ávósnak tartja őt. Bántotta és elkeserítette a tudat, hogy senkinek sem magyarázhatja el ezt a különbséget.

Kinyitotta egy ujjnyira az ablakot, hagyta, hogy átfújja a nedves szél, keserűsége lassan elmúlt, visszaemlékezett Lendvai szavaira: az ávós elnevezés használata kitágult, ma már sokan a rendszer minden hívére alkalmazzák olyan jelentésben, amit ő is vállalhat. Azt is be kellett látnia, hogy az utolsó időben, Zsófiát kivéve, csak az egykori ávósok törődtek vele és segítettek rajta.

– Rendben van – dünnyögte maga elé –, hadd legyek ezentúl ávós.

Kál-Kápolna előtt felkeltette Tóthot, és átszálltak a Kisújszállás felé tartó helyi vonatra. Az egész vonat öt vagy hat vagonból állott, gőz vagy villany helyett szabályos vaskályha fűtötte, a kemény sárga faüléseket parasztok, Miskolcról hazatérő munkások és diákok foglalták el. Csak egy cigányokkal zsúfolt kocsiban találtak helyet, a cigányok temetésre mentek, műanyag fóliába csavart koszorúkat és csokrokat hoztak magukkal. Tóth ivott valamennyit, és újra elaludt.

A vonat – talán harminc-negyven kilométeres sebességgel – kietlen tájon haladt, a felszántott, fekete agyag sziklányi darabokban állt össze, máshol még el sem kezdték a szántást, betakarítatlanul ott maradt a kukoricaszár és a nagy, foltos takarmánytök. Soha nem látott állomások nevei tűntek fel, az állomásépületek homlokzatára villany helyett üvegdobozba zárt viharlámpa volt felszerelve, a kezelő zöldre festett falétrán mászhatott fel hozzá. Falvak csak a láthatár szélén látszottak, a bekötőutakat vigasztalan sár borította.

Ahogy közeledtek a Tiszához, valamivel dúsabb lett a növényzet, erdős-bokros réteken szabadba telepített fácánok és foglyok röppentek fel a vonat kürtjeleire, tollazatuk színe Flóriánt tarka ágyneművásznakra emlékeztette.

Később a vasúti pálya egyvágányúvá vált, több mint negyed órát várakoztak a szembejövő vonatra, már fél kettő is elmúlt, mikor megérkeztek Tiszaládra. Végigmentek a falu főutcáján, csak egy sor műkőlapból épített járda emelkedett ki a sárból, sokszor félre kellett állniuk, hogy előreengedjék a kerékpárosokat.

A Vízműépítő Vállalat kirendeltsége, melyhez Flóriánék is tartoztak, a kultúrházban helyezkedett el. A már lent dolgozó stábból csak egy mérnököt és néhány helybeli adminisztrátort találtak bent, az irodában, valamilyen mérési adatokat vezettek az építési naplóba. A mérnök ebédjegyet adott nekik, és átküldte őket a falu kisvendéglőjébe, azt ígérte, mire visszaérnek, elintézi a szállásukat is.

Flórián csak a levest ette meg, nem tudta magába erőszakolni a menüben adott birkapörköltet. Tóth is alig kóstolta meg az ételt, már kiürült a magával hozott konyakosüveg, mivel alig volt pénze, nem a vendéglőben ivott tovább, szemközt, a földműves-szövetkezeti bolt oldalában egy szabad kocsma működött, biciklire támaszkodó parasztok állták körül a nyitott mérőpultot, itt ivott meg egy deci pálinkát.

A kultúrházból egy adminisztrátornő kísérte el őket a szálláshelyükre. Flórián lakókocsira, legjobb esetben valamilyen nyári konyhára vagy udvari melléképületre számított, meglepődött, mikor kiderült, hogy egy teljes kétszobás házat kapnak, melyet egy Sajószentpéteren dolgozó és ideiglenesen oda is települt család adott bérbe a vállalatnak havi ezer forintért. A tulajdonos a bútorok nagy részét is otthagyta, a konyhában villanyfrizsider zümmögött, és használni lehetett a háromlapú rezsót is, a vállalat csak néhány sodronyos ágyat és szürkére festett fém öltözőszekrényt adott. Flóriánékon kívül még hat-hét ezután érkező embert akartak elhelyezni a házban.

Flórián, amíg lehetett, külön szobában akart lakni, átengedte a belső, kisebb helyiséget Tóthnak, aki anélkül, hogy levetkőzött volna, végigdőlt a frissen húzott paplanon, ő maga a nagy szoba ablak melletti ágyára pakolt. Meg akart mosdani, az udvaron levő kút vize zavaros és szennyezett volt, Flórián két kannával lement a falu egyetlen artézi kútjához. Meg is borotválkozott, gumicsizmát húzott, az irodában kért egy építési vázlatot és egy kerékpárt, és lehajtott a Tiszához.

Végigsétált az árvízvédelmi töltésen, próbálta egyeztetni a vázlaton megjelölt pontokat. Csak a határszelvények szélén látott egy-egy földbe vert jelzőkarót, a terület egyébként semmiben sem különbözött a tizenöt-húsz kilométer hosszúságban kanyargó gát többi szakaszától. Az ártér felőli oldalt hosszan lefutó, már ilyen korai időben is kizöldülő cserjés borította, savanyú talajában néhány agyaggal borított fa is megkapaszkodott, a mentett oldalon a falu felé sárga agyagos dűlők húzódtak, lakóépület csak egy látszott: a gátőr háza, melyet istállók, szertárak és egy nyitott tábori kemence fogott körül.

Flórián nézegette a vázlatot, de a jelzésekből nem értette meg az elvégzendő munka természetét, összehajtogatta a papírt, és zsebre vágta. Nem volt kedve hazamenni, elindult a töltésen a távoli Tisza-híd felé, maga mellett tolta a kerékpárját. A töltés átvette a nekicsapódó hullámok ritmusát, cipője talpán keresztül is érezte, hogy ring a döngölt agyag.

Hetek teltek el, amíg Flórián megismerkedett az építkezés céljával és megvalósításának részleteivel. A már meglevő árvízvédelmi gát felhasználásával és új töltésekkel egy nagyméretű víztározót kellett kialakítaniuk, ezt kísérletnek szánták, a tapasztalatokat a tervezett tiszai vízilépcsőknél akarták felhasználni.

Az építkezés első szakaszába a munkaterület megtisztítása tartozott, kivágták és elszállították az ártéri fákat, lebontották a gátőr házát, újat emeltek neki a tervezett töltésen túl, csak aztán kezdődtek meg a tulajdonképpeni földmunkák.

Flórián azt hitte, hogy Sztálinvároshoz, Kazincbarcikához és más régebbi nagy vállalkozásokhoz hasonlóan ez az építkezés is gyors és lendületes tempóban folyik majd. Elcsodálkozva látta a tervekben a lazán, nagy ráhagyásokkal megszabott határidőket. Egy mérnök később elmagyarázta neki, hogy hiába volna fontos a vízilépcsők minél gyorsabb felépítése – ez a környék az ország legmélyebb és legszárazabb része, szikes és fekete agyagos földjein csak öntözéssel lehetne magasabb termést elérni –, a hasonló beruházások nem látványosak és nem térülnek vissza olyan gyorsan, mint például a könnyűiparban. Csak a sorozatban pusztító aszályos nyarak után szokták napirendre tűzni a vízilépcsők ügyét, akkor sem túl nagy meggyőződéssel, ezt bizonyították a tiszaládi gátépítés kísérőjelenségei is.

A bérszinteket alacsonyan szabták meg, a falu termelőszövetkezetében az öreg parasztok többet kerestek, mint amennyit az építkezés a kubikusoknak fizetni tudott. Két brigád már az első elszámolási napon otthagyta a gátat, azon túl is állandó munkáshiánnyal küszködtek.

A szükséges személyzetet is csak nagy nehézségek árán tudták összeszedni. Az országban még csak egy vízilépcsőt építettek az ötvenes évek elején Tiszalökön, jórészt fogságba esett magyar SS-katonákkal, akik azóta már rég kiszabadultak, a vállalat pedig, mely ezt a munkát végezte, feloszlott, és az akkori irányító gárda nagy része más területekre került. Énekes jól mérte fel a helyzetet, mikor arra számított, hogy az általa ajánlott, jórészt szakképzetlen emberek is meg fogják találni itt a maguk helyét.

Flórián reggel hatkor ment ki a Tiszához, előbb egy bulldózert vezetett, később rábízták az egyik töltésszakasz gépi munkáinak irányítását, már besötétedett, mikor kerékpárján visszaért a faluba. Ritkán jutott hozzá, hogy ebédeljen, az étkezési utalványt esténként váltotta be, vacsora után elüldögélt az asztal mellett, csak ilyenkor találkozott a többi szakaszon dolgozó társaival.

Majd minden második-harmadik napon feltűnt egy-egy újonnan érkezett ember, akik elhelyezkedésük után tájékozódó sétára indultak, és bejöttek a vendéglőbe, a falu egyetlen világos pontjára. Tóth Pál, aki egy asztalnál ült Flóriánnal, gyakran talált köztük ismerősöket, sőt régi barátokat, odahívta őket magához. Flórián nem vett részt ezekben a beszélgetésekben, olvasott vagy levelet írt, hallgatta a cigányokat – hetenként két este játszottak –, nyolc órakor kifizette a vacsorához elfogyasztott pohár sörét, és hazament.

A kis ház, ahol eleinte csak ketten laktak Tóthtal, az elmúlt hetek alatt megtelt, a két szobában minden fekhelyet elfoglaltak már, sőt az udvari kis nyári konyhába is beraktak egy ágyat egy mérnöknő számára.

Mint a ház többi lakója, valaha ez a mérnöknő is az Államvédelmi Hatóságnál dolgozott, főhadnagyi rangban, alakja fiatalosan feszes és kisportolt volt, de indulatoktól felszántott arca jelezte, hogy már negyven év körül jár. Lánynevét használta – Lakatos Irmának hívták –, Flórián csak Tóth Páltól tudta meg, hogy férjezett. Flórián gyanúsnak találta a magyarázatként elmondott történetet, hogy a nő csak azért ment férjhez, mert egy külföldi akcióra küldték, és hajadonként nem kapott volna útlevelet, maga a Hatóság szervezte meg gyors esküvőjét egy idősebb mérnökkel.

Irma hamarosan a kis társaság középpontjává vált, anyáskodva bánt régi tiszttársaival, meghallgatta panaszaikat, és vigasztatra őket, a kis nyári konyhában minden este ült egy-két vendég, Flórián azonban nem tudta eloszlatni iránta érzett bizalmatlanságát.

Ahogy tavaszodott, és enyhült az idő, úgy növekedett a munkanapok hossza és intenzitása, április végén nagyjából kialakultak a töltések jövendő körvonalai, a kísérleti víztározó építkezése második szakaszába lépett. Bár megmaradt néhány kubikus, a munkahelyek nagy részét szerelők és technikusok vették át.

Egyik este Flórián tizenhét-tizennyolc éves fiúkat és lányokat látott a vendéglő egyik asztalánál, ruházatuk és viselkedésük mutatta, hogy pestiek, a cigányoktól slágereket rendeltek, és táncolni kezdtek a hátsó oszlopok közti szabad részen.

– Kik ezek?

– Valamilyen technikumi hallgatók – mondta Tóth –, itt töltik le a termelési gyakorlatukat.

Flórián napirendre tért a dolog fölött, felbontotta Zsófia levelét, melyet már reggel óta tartogatott a tárcájában, hogy nyugodt körülmények között olvashassa el. Alig jutott túl a megszólításon és a bevezető szavakon, mikor valaki a vállára tette a kezét, felnézett: magas, vékony, fiatal nő állt mellette, a lámpa épp a háta mögül világított, így csak nehezen ismerte fel Lendvai Juditot.

– Jó estét – mondta a lány –, már kerestem bent, az irodában.

Tóth felugrott, és hellyel kínálta a lányt:

– Sokáig marad?

– Egy hónapig – Judit a táncoló csoport felé intett –, velük jöttem. Szabad a maguk asztalánál vacsoráznom?

Még ki sem hozták az ételt, mikor Tóth egy újabb ismerőst fedezett fel, bocsánatot kért, és átült hozzá. A lány Flóriánra nézett:

– Miért nem jött el többé hozzánk?

– Nem nagyon tudtam volna miről beszélgetni. Endre bevonult?

– Igen, Pápára került a lapátos katonákhoz. Maga hogy érzi magát itt, Ládon? Nem bánta meg, hogy lejött?

– Minden egyszerűbb, mint Pesten.

– Merre dolgozik?

– Kint, a töltésen. A szivárgó rendszer árkait húzzuk.

– Megpróbálom én is odakérni magam.

A cigányok befejezték a zenét, a technikumi társaság leült, hívták maguk közé Juditot.

– Oda kell mennem hozzájuk, de holnap találkozunk. Viszontlátásra.

Flórián bólintott, és tovább olvasta Zsófia levelét.

A lánynak nem sikerült elintéznie, hogy Flórián munkacsoportjába kerüljön, így csak a vacsoránál találkoztak. Judit lelkendezve beszélt az építkezésen látottakról, Flórián szótlanul hallgatta, közömbös arca felingerelte Juditot:

– Maga nem érzi a romantikáját annak, amit csinál?

– Nem.

– És más munkáiban sem érezte?

– Soha. Mindig irigyeltem azokat, akiknek munka közben marad idejük, hogy el legyenek ragadtatva önmaguktól.

– De hát ha a munka csak kötelesség, akkor magának ki parancsolja meg, hogy dolgozzon? Maga már túl van azon, hogy valakinek engedelmeskedjen.

– Lehet.

– És akkor egyáltalán mi öröm marad?

Flórián vállat vont, és jelezve, hogy nem akarja folytatni a vitát, felállt az asztal mellől.

– Én is hazamegyek – mondta a lány.

Közös távozásuk csendes, de észrevehető feltűnést keltett, Tóth rá is kacsintott Flóriánra. Kint, azt utcán nem égtek a lámpák – sohasem lehetett tudni, mikor kapcsolják ki a közvilágítást –, Judit botorkálva járt a kikopott betonlapokon.

– Nem haragszik, ha magába karolok?

– Nem, nyugodtan.

A keskeny úton csak úgy mehettek egymás mellett, ha Judit szorosan hozzábújt Flórián vállához.

– Tóthék április 30-án rendeznek egy bulit. Nem jön el?

– Nem hívtak, nem is tudtam róla.

– És ha én hívom?

– Nehéz dolog, Judit. Nem véletlenül felejtettek el szólni nekem.

– Ne törődjön vele. Jól fogjuk érezni magunkat. Ugye eljön?

Flórián kényszeredetten bólintott. Megérkeztek a házhoz, melyben a lány lakott. Flórián kézfogással akart elbúcsúzni, de megdöbbenésére Judit lehúzta magához a fejét, hosszan megcsókolta, aztán belökve a kerítés kapuját befutott a házba, felsőtestét futás közben is egyenesen tartotta, melle alig rezdült a fekete pulóverben. Még be sem csukódott mögötte a ház ajtaja, mikor Flórián már továbbment.

Felkavarta Judit váratlan csókja, mióta húszéves korában felvette az egyenruhát, mindig nehezen szánta rá magát, hogy kapcsolatot kössön, Zsófia előtt csak egyetlen tartós, komoly viszonya volt.

Még 1948-ban, fiatal tiszt korában a parancsnoka egyszer behívatta magához, és megkérdezte, miért nem nősül meg? A kommunisták ellen gyakran felhozták azt a vádat, hogy szét akarják zülleszteni a családi élet normális kereteit, épp a kommunista tiszteknek kellene meggyőző ellenpéldát mutatniuk. Bár ez a kívánság természetesen távolról sem számított parancsnak, az akkor huszonhárom éves Flórián igaznak érezte, és lelkiismereti kötelességének tartotta, hogy eleget tegyen neki.

Alig egy éve élt fönt Pesten, a nap szinte minden óráját lefoglalta a tanulás és a szolgálat, gátlásai még nem oldódtak fel, a ritka szórakozási alkalmakat sem használta ki, néhány vele együtt iskolára került falusi lányon és a bajtársait meglátogató rokonokon kívül alig ismert nőt, ezek közül pedig egyet sem talált megfelelőnek.

A parancsnoki szobából kijövet megakadt a szeme a titkárnőn, huszonnégy-huszonöt éves, vékony, fekete nő volt, Lóth Magdának hívták. Apja, Lóth Dezső a Tanácsköztársaság vezetői közé tartozott, a forradalom bukása után Moszkvába emigrált.

Flóriánnak már régebben megtetszett a zárkózott, de kedves és művelt nő, de csak most, a parancsnoki figyelmeztetés hatására merte rászánni magát, hogy randevút kérjen tőle. Sokáig jártak együtt, úgy tervezték, hogy összeházasodnak, de ahogy a Rajk-pört követő hullámok Flóriánt is elérték, Magda szakított vele. Flórián nem haragudott ezért, belátta, számára az öngyilkossággal lenne egyenlő, ha fenntartaná ezt a kapcsolatot. 1956 októberében, mikor kiszabadult a börtönből, és feljött Pestre, kereste Magdát a régi lakásukon, de a nőnek nyoma veszett.

Az elmúlt éveket Zsófia töltötte ki, Flórián még sohasem érzett olyan nyugalmat és biztonságot, mint mellette, hitt benne, és akarta, hogy kapcsolatuk folytatódjon Zsófia hazatérése után.

Sajnálta Juditot, és nem értette, hogy a lány mi vonzót találhat benne, majdnem húsz év különbség volt köztük, és Flórián tudta magáról, hogy valódi koránál is idősebbnek látszik. Csak az az egy magyarázat kínálkozott, hogy Lendvai szőtt olyan legendákat az ő személye köré, amelyek megzavarhatták a lányt. Flórián elhatározta, hogy a lehetőséghez képest el fogja kerülni Juditot, és ha mégis sor kerül egy újabb beszélgetésre, elmondja véleményét az egész ügy értelmetlenségéről.

Hazaért, az udvari nyári konyhában most is égett a villany, Lakatos Irmánál ma este is társaság gyűlt össze. Flórián lefeküdt, elalvás előtt még olvasott néhány oldalt.

Április 30-án Flórián elkérte a vállalati motorcsónakot, és kirándulásra ment. Felhúzott a tiszabalsai híd romjaihoz, a hidat még a háborúban robbantották fel a visszavonuló németek, azóta egy komp bonyolította le a forgalmat a folyó két partja között.

Kiszállt, megnézte a híd épen maradt bejárati pilonját, a roncsolt testen még látszott a robbanásnál megégett, felkunkorodó festék. Flórián végigsétált az ártéri úton, itt háborítatlanul éltek azok az állatok, melyeket Tiszaládon kiirtottak vagy elkergettek a gépek. Madarak tűntek fel, szitakötők, a sötét fák alatt kráterszerű belső tavak alakultak ki, egy-egy ormótlan kő gátolta a lefolyásukat, csak a peremükön nyomódott bele a puha talajba néhány régi, talán még előző évi gumicsizmás lábnyom, a vízben ebihalak és siklók úszkáltak. A magas fűvel benőtt csapásokon pókháló ringott, a vékony szálakon vízcseppek ültek meg, messziről úgy látszott, mintha az egész hálót üvegből fonták volna.

Felkapaszkodott a töltés oldalán, és lemosta a gumicsizmáját, szeretett volna enni valamit, de a kis, part menti csárdában csak májkonzervet, vékony sózott szalonnát tudtak adni, és készételként üveges pacalpörköltet, melynek tetején összegyűlt a barna zsír, inkább egy szelet kenyeret kért, és sört ivott.

Sokáig elüldögélt a csárda előtti padon, mely úgy volt elhelyezve, hogy a rajta ülők a komp és a vonat érkezését is láthassák, már hat óra is elmúlt, lement a nap, mikor újra beszállt a motorcsónakba. Nem akart sietni, úgy gondolta, ha kilenc felé ér haza, Judit már nem fogja keresni, és nyugodtan, egyedül töltheti el az estét. Ellökte magát a parttól, de nem kapcsolta be a motort, csak a víz sodrására bízta magát, úgy számolt, ennek a segítségével óránként három-négy kilométert tesz meg.

Végigterített egy pokrócot a csónak padlózatán, hanyatt feküdt, és gondolatok nélkül bámulta, hogy tűnnek fel az első csillagok. Vékony füst szivárgott a víz fölé, valahol tűz égett, de Flórián nem emelte fel a fejét, hogy megnézze. Gyerekkora május elsejéire gondolt, nagyapja az ünnep előtti este megborotválkozott, felvette sötét ruháját, mellénye zsebébe betűzte olcsó krómozott óráját, kézen fogta őt, és bementek Miskolcra. Szokásban volt, hogy a szervezett munkások egy csoportja bent, a Munkásotthonban töltse ezt az éjszakát. Az udvaron tűz égett, sokan körülülték, és szalonnát sütöttek, de Flórián nem ment oda hozzájuk, a lángok fényében nagyapját nézte, az öregember beszélgetett régi társaival, vagy énekelt, kihúzta magát, arcáról eltűnt az állandó tic-szerű rángás, olyan volt, mint forradalmi történetei hősei, akikről esténként mesélt Flóriánnak. És hajnal felé, az udvar mélyén megszólalt egy dob, pergésére valamennyien beálltak a sorba, és elindultak, hogy a város szélén találkozzanak a többi felvonulóval.

Valamelyik távoli faluban nyolcat harangoztak, Flórián felkönyökölt, és kinézett a partra, bal oldalt már látszott az épülő gát sziluettje, mögötte a falu. Vagy a távolságot becsülte fel rosszul, vagy a magas víz hozta a szokásosnál gyorsabban.

Kikötött, és leadta a motorcsónakot a parti őrnek. Még korainak találta, hogy hazamenjen, sétára indult a faluban. Ebben az évben ez volt az első valóban meleg, nyárias este, a kétnapos ünnepre hazajöttek az idegenben dolgozó munkások és diákok is, a főutcán nemcsak a gyalogjárdát, de a kocsiutat is ellepték az emberek.

Az egész falut betöltötte az iskolából és a KISZ-klubból áradó tánczene, a betonozott iskolaudvaron táncoltak a párok, az udvart szinte kettéosztotta az első világháborús emlékmű bevetődő árnyéka, egy fegyverére támaszkodó katona alakja. A párok ráléptek az árnyékszuronyra és a púpszerűen ormótlan hátizsákra.

A tanács földszintes épületével szemközt, egy utcai lámpa alatt egy öregember kézikocsira rakott ruháskosárbál édességet árult, csak ritkán vásároltak tőle egy-egy grillás csemegét vagy sósborszesszel töltött cukrot, az öreg nem is kínálta áruit, a lámpaoszlopnak dőlve elmerült gondolataiban.

Flórián még akart várni egy félórát, bement a vendéglőbe, a nagy teremben a község és az építkezés vezetői mulattak, Flórián hátul, a söntésben ült le. Az asztalnál két gumicsizmás, de fehér inget viselő kubikos azzal foglalkozott, hogy a sörösüvegekről óvatosan lefejtették a címkét, tekercsbe hajtva bedugták az üvegbe, és egy hosszú ceruza segítségével megpróbálták a belső falra ráragasztani. Vihogva előre élvezték a sörgyári üvegmosók elképedését.

Kilépve a vendéglőből újra megcsapta arcát a Tiszáról fújó, meleg szél, változatlan erővel harsogott a tánczene, az iskolaudvarból már kijött néhány pár, és a sötét fáknak támaszkodva beszélgettek. Az utcán nem csökkent az ünneplőbe öltözött sétáló tömeg, bár a két kocsmát és a cukrászdát is megtöltötték, énekszó hallatszott ki, úgy tűnt, mintha a falu már hónapok óta készült volna, hogy ezen az estén kitombolja magát.

Flórián igyekezett minél hamarabb elhagyni a népes főutcát, csak az elhagyatott piactéren lassította le a lépteit. Elnyomta magában a feltörő bánatot, hogy mint életében már annyiszor, ma este is kívül maradt az ünneplő közönségen, ilyen estéken világosan érezte életének reménytelen elmúlását.

Vigasztalásul a könyvre próbált gondolni, amely az ágya mellett feküdt, Joseph Conrad kisregényeit hozta ki a könyvtárból, úgy gondolta, ma a szokottnál tovább olvas majd, másnap reggel nem kell korán kelnie.

A kis, kétszobás házban és az udvari épületben nem égett fény, Flórián megkönnyebbült: lakótársai máshová mentek át ünnepelni. Benyitott a nagyszobába, és meggyújtotta a villanyt, délután még itt járt a takarítónő, kicserélte az ágyneműt, és halomba rakta az asztalon összegyűlt újságokat, a csomó tetején egy három évvel ezelőtti „Kanadai Magyar Munkás” példány feküdt, melyről senki sem tudta, hogy került ide, minden újonnan érkező ezt olvasta el először.

Meleg volt, úgysem tudott volna elaludni, Flórián csak a cipőjét vetette le, és végigdőlt az ágyon. Felnyitotta a zöld fedelű könyvet „A Nárcissus négeré”-nél:

„De Singleton csupán gyermeke volt az időnek; egy elhamvadt, feledésbe ment nemzedék emlékének magányos őrzője. Társai, akik némaságát értenék, már elhagyták – társai, akik tudták, hogyan kell élni a lét határán túl és az örökkévalóság látványán innen. Erősek voltak ők, miként erősek mindazok, akik nem ismernek sem kételyt, sem reményt…”

Meghallotta, hogy kinyílik az udvari kapu, letette a könyvet, csodálkozott, hogy valaki már ilyen korán hazatér. Kopogtak a szoba ajtaján:

– Ki az?

Judit lépett be:

– Jó estét. Azt ígérte, hogy eljön velem a bulira. Már olyan régen sétálok itt a ház körül, de csak most láttam meg, hogy ég a lámpa.

Flórián felült az ágyon:

– Nincs kedvem mulatni.

– Akkor én sem megyek.

A lány leült egy székre, kinyílt hosszú, zöld horgolt nyári kabátja, alatta mélyen kivágott, bordó aranyszálas ruhát viselt.

– Ennek nincs értelme, Judit. Én nem vagyok megfelelő partner tizennyolc éves lányoknak.

– Az szép magától, hogy legalább a feleségére nem hivatkozik.

– Őt is mondhatnám.

– De hát milyen szerelem az, hogy elengedi őt évekre?! Maga szabadulni akart tőle.

– Lehet, de nem azért, hogy mással kezdjek.

– Én nem is akarok a helyébe lépni. Mit kértem magától? Jöjjön el velem egy bulira, mert csak magával érezném jól magam. Olyan buta és csúnya vagyok, hogy egy estére sem lehet elviselni engem? Ha nem jön el, egész éjjel itt fogok ülni magánál. Komolyan mondom.

Flórián vállat vont, bosszantotta a szerep, melyre rákényszerült, naivnak és tetszelgőnek érezte a magatartását:

– Jól van, de menjen ki a konyhába, amíg átöltözöm.

Tóth Pálék túl a falu határán az Állami Gazdaság régi földszintes irodaépületében gyűltek össze. A Gazdaság nem tartotta érdemesnek tatarozni a házat – olyan rossz állapotban volt, hogy a közelben elhaladó vonatok rezgésére néha foltokban vált le a vakolat –, inkább Lád főterén építettek egy újat, és ezt átadták a Vízműépítő Vállalatnak munkásszállás céljára.

A lakók a kettős ünnepre hazamentek, mint később kiderült, a házban csak három egykori államvédelmis maradt, ők hívták meg magukhoz a társaságot.

Az országúttól egy feltúrt kavicsösvény vezetett be a házig, már messziről látszott, hogy valamennyi ablakot becsukták, és mögöttük alig néhány lámpát gyújtottak meg. Flóriánék az ajtót is zárva találták, csak hosszas zörgetésre nyílott ki.

Lakatos Irma tűnt fel az ajtóban, körülötte dohányfüst és italszag tódult ki, megcsókolta Juditot, és ha Flórián önkéntelenül hátra nem lép, őt is megcsókolja.

– Úgy örülök, hogy mégis eljöttek.

A társaság a hálóteremnek használt nagy szobában zsúfolódott össze, tizenöt-húszan lehettek, vörös bort és vízszínű törkölypálinkát ittak. Az új vendégek belépésére elhallgattak – hiszen Flórián nem tartozott a meghívottak közé –, majd az egyik ágyról felkelt egy fehér inges, kibontott nyakkendőjű férfi, Flórián csak közelről ismerte fel benne Tóthot, poharat nyomott a kezükbe, és koccintott velük, rövidesen folytatódott a megszakadt társalgás.

Juditot azonnal elsodorták mellőle – a kis oldalsó helyiségben magnetofon szólt, és táncolni lehetett, és eddig Irmán kívül csak két nő volt, Pestről lejött hozzátartozók. Flórián leült az egyik ágy szélére, körülötte fel-felcsattant az ének, egymást követték a régi indulók és az ötvenes évek elejének mozgalmi dalai. Flórián is meghatódott, énekelni nem szeretett, csak magában dünnyögte a dallamot.

Kezében egy pohárral Lakatos Irma ült le mellé, ivott egy kortyot, aztán ujját végighúzva az ágyterítő mintázatán, megkérdezte:

– Maga miért haragszik rám?

Flórián el akarta kerülni a vitát:

– Miért haragudnék? Semmi bajom sincs magával.

– Nem igaz. Gyanakodva néz rám, és be sem jön abba a szobába, ahol én vagyok – önkínzó és gúnyos mosoly ült ki az arcára, természetellenesen kifestett szeme kitágult. – Lenéz engem? Azt hiszi, bűnös vagyok, vér tapad a kezemhez? Vegye tudomásul, hogy hiába voltam ávós, a Rajk-pör után engem is lecsuktak, csak nem Recskre kerültem, mint maga, hanem Állampusztára. Lehet, hogy sokkal közelebb álltam Rajkékhoz, mint maga, mikor kijöttek Kispestre, a pártbizottságra, utána mindig benéztek hozzánk, és az anyám lángost sütött nekik.

Újra ivott, Flórián nem szólt közbe, látta, hogy Irma szándékosan lovalja magát indulatba, ki akarta várni, amíg tisztázódik a nő valódi mondanivalója.

– És én sem álltam be a janicsárok közé. Százezer forint rehabilitációt kínáltak, még mindig ott van a bankban. Azt akarták, hogy visszamenjek, nem sok olyan elhárító tisztjük van, mint én, három diplomát szereztem, nyelveket tudok, vívni, síelni, célba lőni, de én sohasem fogok egy asztalhoz ülni azokkal, akik magukhoz ölelik legjobb bajtársaim gyilkosait. Nem engedtek elhelyezkedni, a kurvák és zsebes lányok, akikkel együtt voltam Állampusztán, azok vittek be magukkal a takarítóvállalathoz, és a Belügy még onnan is kirúgatott.

Még be sem fejezte a mondatot, mikor az asztalnál, melyre az italokat rakták, veszekedés tört ki. Valaki egy régi református énekbe kezdett – valószínűleg részegségből vagy tréfából –, de a mellette álló, zsidó származású társa provokációnak fogta fel, és a „Sömá jiszróél”-lal próbálta túlharsogni. Irma felugrott, és néhány csendes, de határozott szóval szétküldte a veszekedőket, aztán visszajött:

– Higgye el, semmi más nem köt már az élethez azon kívül, hogy ezeken a szerencsétleneken segítsek. Bent, a Belügyben is megmondtam, csak abban az egy esetben vagyok hajlandó visszamenni, ha az ő ügyüket is felülvizsgálják.

– Igen, ezt ők is érzik, és szeretik magát.

Irma hátradőlt, és becsukta a szemét:

– Rettenetesen fárasztó. A lelkük mélyéig meg vannak sértve, és ez tönkretette az idegeiket, az önbizalmukat, elveszi az erejüket. Van olyan köztük, régi megbízható elvtárs, kitűnő minősítéssel, aki vallási mániába esett, egyházi adót fizet. Tudja, hányszor kellett úgy viselkednem, mintha szerelmes lennék beléjük, hogy visszaadjam az önbecsülésüket? Jöjjön, mutatok valamit.

Kivitte Flóriánt a konyhába, behúzta maguk mögött az ajtót, és egy kitépett kockás noteszlapot vett elő:

– Olvassa el.

Flórián a lapot a falra szerelt lámpához emelte:

Flórián csodálkozva engedte le a papírt:

– Maga gyereket akar Tóthtól?

– Nem, nincs is vele viszonyom.

– Akkor mire való ez az írás?

– Tóth nagyon rossz passzban volt, öngyilkosságról képzelődött, csak úgy lehetett átmenteni őt egy bizonyos estén, ha engedtem, hogy ilyen dolgokról beszéljen. Ezt a nyilatkozatot is ő akarta megírni.

Kezét Flórián felé nyújtotta:

– Ha mi ketten összefognánk, Flórián, még többet tudnánk segíteni rajtuk. Szeretném, ha barátok lennénk.

Ez a beszélgetés Flóriánt az első pillanattól taszította, Irma hivalkodása szenvedéseivel, homályos ügyei és az a szemforgató önteltség, mely áradt a szavaiból. Bizonytalan rossz érzése a nő iránt határozott gyanúvá erősödött, úgy tett, mintha nem venné észre a kinyújtott kezet:

– Nem vagyok barátkozó természet. Ne haragudjon, meg kell keresnem Juditot.

A lány már várta a nagyszobában:

– Hol volt?

– Menjünk, Judit.

– Maradjunk még egy kicsit. Mi történt?

Flórián nem szólt, csak egy utálkozó mozdulatot tett, a lány vigasztalta:

– Ne törődjön vele, csináljunk úgy, mintha csak mi ketten lennénk itt.

A sarokban megint új dalba kezdtek:

– „Jedan, dvá, jedan, dvá, omládina Titová…”

– Mi ez? – kérdezte Judit.

– Ez volt a nemzetközi vasútépítő brigádok egyik indulója, még 1946-ban, Jugoszláviában.

– Egész este indulókat énekelnek. Maguk ennyire szerették?

– Minden korosztály szeret valamilyen zenét. A miénk az induló volt, a maguké a twist, nem tudom.

– Én sem tudom.

– Hogy lehet az?

– Én más vagyok, mint a többi tizennyolc éves. Nekem már tizennégy éves koromban felnőttnek kellett lennem, mikor anyu meghalt, én tartottam össze a családot, és emellett tanultam. Többet is, mint az iskolában kellett: zenét, angolt, németet. Én nem jártam bálokba, és nem ültem be az eszpresszóba a barátnőimmel végigbeszélgetni az estét. Minden percről el tudok számolni – összekulcsolta a kezét a térdén –, igen, különb vagyok, mint bármelyik tizennyolc éves lány, akit ismertem. Nem tart beképzeltnek?

– Nem, maga rendes lány.

– De mondja meg, mihez kezdjek ezzel a különbséggel, nem vonulhatok félre, nem csinálhatok szobrot magamból, hiszen minden, ami érték, csak úgy ér valamit, ha visszakerül az emberek közé. Kinek adjam azt, amin gondolkoztam, amit képzelek? – Flóriánra nézett. – Miért nem kellek magának?

– Elmegyek, Judit.

– Ez magának nem jár semmi felelősséggel, csak addig marad velem, ameddig akar.

– Nem akarom elkezdeni sem.

– És miért fél, ha egyszer olyan biztos magában?

– Unom már kipróbálni, hogy mennyit bírnak el az idegeim.

– Én itt maradok – mondta a lány, és ügyetlen nagy kortyokat ivott a pálinkáspoharából. Flórián ránézett, tudta, hogy hiába figyelmeztetné, bólintott:

– Ahogy akarja.

Flórián kiment a házból, az út fölött meleg, fojtogató köd lebegett, sietve tette meg az utat hazáig a már elcsendesedett falun keresztül. Ágyán ott hevert a nyitott könyv, tovább olvasta a leírást Singletonról, az öreg kormányosról, bár minden szót már-már kívülről tudott:

„Bárdolatlan volt, de nem is lehetett más – nem ismerte az emberi vonzalmak édességét, nem az otthon menedékét, de a keskeny, sötét sírgödörtől sem kellett rettegnie. Az utódok már az elégedetlen föld felnőtt gyermekei. Kevésbé gonoszok, de kevésbé ártatlanok is, kevésbé pogányok, de talán kevésbé hivők, és ha megtanultak beszélni, megtanultak siránkozni is…”

Sokáig olvasott, csak akkor oltotta el a lámpát, mikor meghallotta Lakatos Irma és a vele együtt hazatérő férfiak éles nevetését.

A kísérleti víztározó építkezése befejeződött, a gátak és a beépített műszerek megfeleltek az előzetes próbákon, megkezdődött az árasztás. A Tiszán két motoroshajó horgonyzott le az építkezés magasságában, szivattyúkkal átemelték a vizet a töltésen. A hatalmas területen naponta csak néhány centit emelkedett a víz, majdnem két hét telt el, amíg elérte a tervezett magasságot.

A munkatempó ebben az időszakban erősen lelassult, csak kisebb javításokra volt szükség, a mintegy háromszáz embert összevonták öt nagy lakókocsiba, és a kocsik környékén töltötték el az ügyeleti időt. A kényszerű tétlenség nem tett jót nekik, bekéredzkedtek vagy beszöktek a faluba, és ittasan tértek vissza a gátakra.

Flórián is rászokott, hogy valahányszor bemegy a központi irodába, megigyon egy üveg lengyel sört. A sörnek furcsa muskotályos mellékíze volt, az erős napsütésben Flórián néha meg is szédült tőle. Naponta már öt-hat üveggel is elfogyasztott, éjszakánként, ha felriadt álmából, sokszor tett szemrehányást magának: ez teljesen értelmetlen – ismételgette –, nem szabad többet innom napi két üvegnél. Néhány napig fegyelmezte is magát, de nem tudta elviselni a ládi főutca nyomott hangulatát, és minden fordulónál újra ivott.

Tóth Pálon is erőt vett az az időszaki alkoholizmus, melyet ő dypsomániának nevezett, a rohamok közti nyugodt periódus egyre rövidült, egy hónapban egy hetet sem bírt ki ital nélkül. Részegségében egy botrányt is provokált.

Az építkezésen dolgozott egy talajvízszint-süllyesztő brigád, mely régi magyar SS-katonákból állt. A hadifogolytáborban tanulták ki ezt a szakmát, és szabadulásuk után is folytatták, több mint tízéves gyakorlatukkal versenytárs nélküli specialistáknak számítottak. A tiszaládi építkezés is akkor jött lendületbe, mikor hosszas huzavona után végül mégis sikerült kikérni őket a vállalat központjától.

Öten voltak, hallgatag, de erős gyakorlati érzékű emberek, közülük a legfiatalabb is betöltötte már a negyvenedik évét. Dunántúli sváb környékről származtak, de mindannyian Tiszalökön nősültek meg, itt töltötték ugyanis fogságuk idejét, és szabadulásuk után is ezt a falut jelölték ki számukra kötelező tartózkodási helyként. Ládon mindegyikük önálló lakást követelt magának, mert elhozták a családjukat is. Az asszonyokat elhelyezték a vállalat irodáiban, gyerekeiket pedig beíratták az iskolába, és hogy a munkahelyek állandó változása ellenére se veszítsenek évet, összefogtak, és közös házitanítót szereztek nekik. Otthon, Tiszalökön berendezett házat hagytak, valamelyik családtag őrizetére bízva, de itt is vásároltak bútort, televíziót, motorkerékpárt.

Kiváltságokat igénylő, hallgatagon is fölényes magatartásuk sok ellenséget szerzett nekik, különösen az egykori ávéhások csoportja figyelte őket gyanakodva. Összecsapásokra azonban nem került sor – lehet, hogy csak a munka természete miatt, amely a talajvízszint-süllyesztő brigádot elkülönítette a többiektől –, de most a kényszerű tétlenség egy helyre kényszerítette őket.

Flórián nem tudta, min tört ki a veszekedés Tóth Pál és a svábok között, a faluból visszatérve, már a gátról látta, hogy az egyik lakókocsi mellett sűrű kupac verekszik a letaposott füvön. Tíz-tizenkét ember támadt a brigádra, Tóth Pál mellett néhány ávéhás és a legrosszabbul kereső kubikosok, a többiek nem avatkoztak bele, széles karéjban állva figyelték a verekedést.

Flórián lerohant a töltésről, de hiába próbálta szétválasztani a párokat, azok egyre kíméletlenebbül törték egymást, csak nagy nehezen talált néhány embert, akik segítettek neki a rendcsinálásban.

A verekedés résztvevőit beidézték az irodába, mindkét fél azt állította, hogy a másik provokált, a semleges munkások közül senki sem volt hajlandó tanúskodni. A vezető mérnök szerette volna elsimítani az ügyet, de a brigád elégtételt követelt: bocsássák el azonnal Tóthot és még négy társát. Mivel ezt nem tudták keresztülvinni, a postáról felhívták a vállalat budapesti központját, és új munkahelyre kérték magukat, családjukkal együtt hamarosan elhagyták Tiszaládot.

Flóriánt ez a botrány aggodalommal töltötte el, és jobb szerette volna, ha valamilyen formában megbüntetik Tóthékat, attól tartott, hogy ezek után vérszemet kapnak, és szabadon kiélik eddig még úgy-ahogy megfegyelmezett indulataikat.

Idegenkedett attól, hogy megpróbálja meggyőzni Tóth Pált azokról a veszélyekről, melyeket magatartásuk felidézhet, már rég nem hitt benne, hogy magyarázat vagy jóindulat megváltoztathatja erőszakos szándékukat, mégis belement egy beszélgetésbe. Tóth látszólag figyelmesen hallgatta végig, de Flórián látta rajta, hogy nem veszi komolyan, és ezt mutatták a megismétlődő botrányok is.

Elszánta magát, és levelet írt Énekesnek, úgy gondolta, ő az egyetlen ember, aki hatni tud rájuk.

Énekes még azon a héten lelátogatott, hivatalosan azért, hogy mint a műszaki főosztály vezetője megvizsgálja a víztározón végzett munkákat, és döntsön a felszabaduló gépek további felhasználásáról. Flóriánt kérte maga mellé kísérőnek, de egy-egy mérnök és technikus is csatlakozott hozzájuk, akik különböző problémákat akartak megbeszélni a központ emberével. Már dél is elmúlt, mire végeztek az ellenőrzéssel, ebéd után Énekes és Flórián motorcsónakkal kimentek a nyílt Tiszára, ahol végre tanúk nélkül beszélhettek.

Flórián beszámolt a botrányokról, és kérte az öregembert, hogy figyelmeztesse Tóthot és társait. Énekes felháborodott:

– Köszönöm, hogy szólt, le fogom törni a szarvukat. Végeredményben nem kéjutazásra küldtem ide őket. Lakatos Irmát nem figyelmeztette az ügyre?

– Nem gondoltam rá.

Énekes felfigyelt:

– Valami bajuk van egymással?

Flórián kelletlenül hallgatott, az öregember megrázta a fejét:

– Nincs igaza, Flórián, Irma nagyon rendes, használható ember. Bátor és ügyes. Sohasem felejtem el az első akcióját, mikor 1947-ben szétrobbantotta a Műegyetemen a nyilas diákszervezkedést. Kitette a gomblyukába a szárnyas síléceket.

– Az mit jelent?

– Ez volt akkor az illegális nyilasjelvény. Száll a sí, egybeolvasva Szálasi. Elfogadták Irmát Erdélyből menekült úrilánynak, felderítette az összes kapcsolatokat. Ritka bravúr volt. És azóta is csak a legjobbakat mondhatom róla.

Flórián vállat vont:

– Lehet. Én nem tudok közös hangot találni vele.

– Próbáljon egy kis erőszakot tenni magán, higgye el, megéri. De nemcsak ezért jöttem le most Tiszaládra, már régóta szeretnék beszélni magával. Hoztam valamit, aminek örülni fog – lassú mozdulatokkal kutatta végig sportzakója zsebeit –, elképzelheti, milyen fáradság volt, először is megtalálni, utána pedig ellopatni az archívumból. Három ember foglalkozott vele egy fél évig.

Belső zsebéből kivett egy összehajtogatott, gondosan átkötözött borítékot, felbontotta: egy vörös, vászonkötésű, ötágú csillagos lobogó rajzával díszített, régi Magyar Kommunista Párt-tagkönyv került elő belőle, Flórián felé nyújtotta:

– Nézze meg, talán ismerős.

Flórián kinyitotta a tagkönyvet, az évektől és a raktárak dohos levegőjétől megfakultan saját nevét és adatait látta a belső lapon, fiatalkori, még bajuszos fényképét, alul pedig Rákosi sokszorosított, indigószínű aláírását.

– Ez az én régi tagkönyvem?

– Igen, kész csoda, hogy ennyi idő után meg lehetett találni.

Flórián belelapozott a könyvbe, három bélyeggel teleragasztott oldal után üres lapok következtek:

– De én ezt leadtam 1948-ban a pártegyesülésnél, és MDP-tagkönyvet kaptam.

– Azt csatolták a maga vádanyagához, és azzal együtt eltűnt. Lehet, hogy 1956-ban égették el.

Flórián becsukta a könyvet, de nem engedte el:

– Nekem adhatná?

– Én akartam kérni, hogy fogadja el.

Énekes áthajolt a csónak peremén, kihalászott egy úszó zöld ágat, egyenként tépdeste le róla a leveleket:

– Talán jobb is, hogy épp ez a tagkönyv került elő, ennek a pártnak tiszta és romlatlan az emléke. A bajok később kezdődtek, abban az időben még maga és én is egyetértettünk. Mit gondol, nem érkeztek el újból ezek az idők?

– Ezt mire érti?

– A rendszernek ma éppúgy szüksége van ránk, mint 1945-ben vagy 1946-ban, mikor még nem dőlt el a hatalom sorsa.

Flórián fanyarul mosolygott:

– Védjék meg a rendszert a kedvencei: a hivatalnokok és a funkcionáriusok. Esetleg az élen járó műszaki értelmiség is segíthet nekik. Már unom, hogy ha baj van, mindig minket eresztenek el a láncról.

Énekes visszadobta a csupasz ágat:

– A rendszernek nincsenek kedvencei, épp az a legnagyobb hibája, hogy nem tartotta fontosnak lekompromittálni az embereit. Nem követelt tőlük szerepléseket, kiállást, nyilatkozatokat. Ha holnap kitörne egy balhé, mondjuk, egy katonatiszt egyszerűen ledobhatja az egyenruháját, fehér inget vehet föl, és bárhol szónoklatokat tarthat: drága magyar testvéreim. Ahelyett, hogy fogcsikorgatva és átkozódva, de ne maradjon más választása, mint hogy odafeküdjön mellénk a barikádra.

– Mit ér az ilyen ember?

– Többet, mint képzeli. Még ha gyáva, és nem is csatlakozik hozzánk, de legalább egy puskával kevesebb lesz a barikád túloldalán.

– Nem érdekel.

– Nem igaz. És amit az előbb mondott, hogy védjék meg mások a rendszert, maga lemond erről az ismétlődő megtiszteltetésről, azt sem gondolhatta komolyan. Ez alól nem kaphatunk felmentést, akárhogy is alakul a személyes sorsunk.

Flórián még mindig a kezében tartotta a piros fedelű párttagsági könyvet, fedelén két vastag törésnyom húzódott, ujjaival próbálta kiegyengetni.

– Gondolhatja, hogy én sem vagyok elkényeztetve a rendszertől – mondta Énekes –, a lehető legnyugodtabb lelkiismerettel ölbetett kézzel figyelnék minden változást, ha fel tudnám tenni, hogy valami jobb következik. De nem lehetnek illúzióink, Magyarország nem Anglia, itt változások esetén nem becsületbíróságok ítélkeznek, patikamérlegre téve az érveket, hanem pillanatok alatt vér folyik.

Flórián közbe akart szólni, de eszébe jutott, hogy nem is olyan régen, szinte éppen ezekkel a szavakkal magyarázta el a helyzetet Zsófiának. Énekes komoly, majdnem ünnepélyes arccal beszélt tovább:

– Minden eddiginél sötétebb fasiszta erők készülődnek. Talán nincsenek is sokan, de már kinőttünk abból a tévedésünkből, hogy valamilyen akció csak akkor válik veszélyessé, ha már egymillió emberre átterjedt. Kis összefogott, elszánt erők mozgatják a társadalmat, és ezek a számok bármikor tudnak nullákat vonzani maguk után. Ezt megtanulhattuk volna a saját párttörténetünkből is, Lenin még akkor sem volt abszolút erőfölényben, mikor a forradalom már áttört.

A csónak már fent járt velük a Tisza-híd roncsai körül.

– Kiszálljunk? – kérdezte Flórián.

– Vissza kell mennem Pestre, vár a kocsi.

Flórián nagy ívben visszafordította a csónakot, Énekes az órájára nézett, orvosságot vett be, és ivott a vizesüvegből:

– A harmincas évek elején Németországban éltem, akkor láttam azt, ami most nálunk folyik: egy szégyenlős államot, mely nem mer élni a hatalmával, és átengedi a pozíciókat saját eljövendő gyilkosainak. Sajnos, Weimar óta keveset változtak az idők, akkor is a Rotfront embereivel voltak tele a börtönök, ma is annak kell kockáztatnia, aki nem támadja, hanem védi az államot. A módszerek talán annyit finomultak, hogy ma már nem mindig küldik börtönbe az illetőket, néha beérik annyival, hogy múzeumba rakják. Vagyunk néhányan, akiknek mégis vállalni kell ezt a sorsot. Nem akar közénk tartozni, Flórián?

Flórián már hónapok óta sejtette, hogy egyszer valamilyen formában fel fogják tenni ezt a kérdést, most mégsem tudott mit válaszolni. Énekes megnyugtatólag intett:

– Ne képzeljen valami romantikus szervezkedést, milyen akcióra is készülhetnénk mi? Csak annyi az egész, hogy ha baj lesz, tudjuk, kire számíthatunk, és hol találjuk meg az embereinket. Nincsenek illegális nyomdáink és titkos tagkönyveink, azt az egy régit kivéve, amit most magának visszahoztam. Nem akarok semmiféle nyilatkozatot magától. Tudom, hogy pontosan megértette, miről van szó.

Flórián maga elé nézett, és nem válaszolt. Este otthon a régi tagkönyvet fehér papírba takarta, és a belső zsebébe tette.

Már a legközelebbi napokban megmutatkoztak Énekes látogatásának következményei, Flóriánt meglepte a titoktartásnak az a nagy fokú hiánya, mellyel az öregember az ügyet lebonyolította. Lakatos Irma egy elejtett mondattal jelezte: tud arról, hogy Flórián visszakapta régi MKP-s tagkönyvét, egyik este pedig Tóth Pál ült le a vendéglőben Flórián asztalához. Mint az utóbbi időben mindig, most is be volt rúgva, duzzadt, vörös nyelve gyakran a fogai közé csúszott, alig lehetett érteni a szavait:

– Tudja, maga, ki vagyok én? Ha én 1956-ban meghalok, utcát neveznek el rólam, úgy látszik, az a baj, hogy életben maradtam. Most mindenki hősködik, de én voltam az egyetlen, aki be mertem menni a Kilián-laktanyába a felkelők, a kulákkatonák közé. Én derítettem fel a védelmi állásokat, lefényképeztem mindent, és visszaszöktem Gödöllőre, az oroszokhoz. Mikor november negyedikén megindult a támadás a Kilián ellen, én mentem a tankok előtt nyitott gépkocsiban, és jeleztem a célokat – elkapta Flórián kabátját, és kiabálni kezdett –, ezerszer, egymilliószor meghalhattam volna, és maga bemószerolt engem! Maga, akit a barátomnak tartottam. Tudja, mi maga? Egy nyomorult kripli.

Flórián egy rántással kiszabadította magát:

– Vigyázzon a kezeire, mert magára borítom az asztalt.

– Maga szólt Énekesnek, vagy nem?

– Igen, én voltam, nem lehetett tűrni, amit csinált.

– Azt csinálok, amit én akarok.

– Vegye tudomásul, hogy a maga botrányaiba negyven-ötven ember is belebukhat. Menjen el innen, és őrjöngjön a saját számlájára.

– Majd megláttuk, hogy ki fog elmenni innen.

– Nem vitatkozom magával.

– Ahogy fölkelünk ettől az asztaltól, én többé nem akarom megismerni magát.

– Rendben van, de még egyszer mondom: ez nem jelenti azt, hogy ezentúl bármit csinálhat.

Hamarosan kiderült, hogy Tóth nem törődik sem Flórián, sem egykori parancsnoka figyelmeztetésével, nem változtatott életmódján. Mind több időt töltött együtt Lakatos Irmával, június végén a ház lakóinak legnagyobb megdöbbenésére végképp ki is költözött a kis nyári konyhába. A nyitott ablakon kihallatszottak éjszakai szóváltásaik és részeg énekük, Tóth egyre inkább Jenőfire és züllött társaira emlékeztette Flóriánt.

A tiszaládi volt ávéhás tömb kettévált, három-négy ember csatlakozott Tóthékhoz, és átvette az életformájukat is, a többiek Flórián köré csoportosultak. Ezek még nem adták fel a reményt, hogy a mellőzés évei után, melyeket eleve kijelölt, alacsony fizetéssel járó állásokban kellett eltölteniök, még visszatérhetnek képességeikkel arányban álló pozíciókba, és úgy hitték, ehhez több segítséget adhat Flórián munkában szerzett jó híre és egész nyugodt életvitele.

Tekintélyének hirtelen növekedése magát Flóriánt is meglepte, ha kértek tőle valamit, mindig megpróbált segíteni, de szokatlanul érezte magát a rákényszerített vezéri szerepben.

Énekes többször is lejött Tiszaládra, megpróbálta eltüntetni a csoporton belüli szakadást, de kísérletei nem jártak eredménnyel. Az öregember a viták során használt érveivel és magatartásával sokat veszített Flórián szemében. Kiderült, hogy kielégíti a szervezet formális fennmaradása, lelkét elzárja az elől, hogy végiggondolja a szervezet valódi nehézségeit.

Énekes gyengesége fokozta a Flóriánra háruló terheket, egyik beszélgetésükön Flórián közölte az öregemberrel, hogy szeretne átmenni egy másik, Ládtól lehetőleg távol eső munkahelyre. Énekes hallani sem akart erről, kijelentette: Flóriánra itt még fontos feladatok várnak, de nem magyarázta meg, hogy mire gondol.

Lassan elmúlt a nyár, a kísérleti víztározón befejeződtek a felmérések és az adatok összegezése. Az építők néhány kilométerre kelet felé vonultak a Tiszán, megkezdődött a tervezett vízilépcső munkálatainak előkészítése.

Flóriánt ismét új munkaterületre helyezték. Tervbe volt véve, hogy az építkezés egy olasz gyártmányú „Titánia” réselőgépet kap, a gép használatával járó műszaki módszerek Magyarországon még nem voltak kikísérletezve, egy fiatal mérnökre és Flóriánra bízták, hogy a gyakorlati munka megkezdése előtt nézzék át a rajzokat és a rendelkezésre álló dokumentációt.

Otthon, a túlzsúfolt szobában nem tudott volna tanulni, rászokott, hogy estéit az irodában töltse – az építkezés központja Ládon maradt, a tervek szerint a következő év tavaszáig. Általában egyedül volt bent, a rendelkezések szerint a rádiótelefon kezelőnőjének is bent kellett volna tartózkodnia, de Flórián elvállalta, hogy felveszi az esetleg érkező hívásokat, tíz órakor pedig lezárja a készüléket.

A tanulás a teljes csöndben is nehezen ment, Flórián úgy tapasztalta: az agya sokkal nehezebben fog, mint a vasúti átképző tanfolyamon. Ha végképp nem tudta már figyelmét a műszaki rajzokra kényszeríteni, felállt, az ablakhoz lépett, és kibámult a sötét utcára. Újra és újra felmerült benne a gondolat, hogy harminchét éves korára miért terheli meg idegeit ilyen külön munkával?

Egy október eleji estén is ott állt megszokott pihenő helyzetében, homlokát az üvegnek támasztva, mikor meghallotta a rádiótelefon szaggatott búgását. Felvette a kagylót, és lejelentkezett, a központ épp az ő nevére küldött egy távmondatot: Zsófia azt üzente, hogy holnap reggel érkezik, és kérte, hogy ő is utazzon haza.

Flórián megörült, szíve mintha egy hosszú, feszült merevségből engedett volna fel, kinyitotta az ablakot, és egy mélyet lélegzett. Augusztus végén kapott ugyan egy levelet Zsófiától, melyben azt írta, hogy talán sikerül hazajönnie néhány napra egy kórházi felszereléseket szállító repülőgéppel, de a dologból nem lett semmi. Úgy látszott, hogy az asszony csak az egy év leteltével térhet vissza Conakryból.

Flórián az órájára nézett: fél tíz volt, mind a két irányba elment az utolsó vonat, és már nem találhatta helyükön a vállalati sofőröket sem, akik esetleg bevitték volna a miskolci gyorshoz, csak reggel indulhatott el. Tanulni azonban már nem maradt türelme, összepakolta a jegyzeteit, kivárta a tíz órát, aztán bezárta a rádiótelefont, és elhagyta az irodát.

Máskor, ha ilyen időben vetődött haza, a házban már mindenki aludt, csak a nyári konyhában szokott fény égni, most épp fordítva, az udvari épület állt sötéten, és a nagyszoba csillárja világított. Flórián nem bánta, hogy ébren talál még néhány későig olvasó vagy beszélgető embert, arra gondolt, így legalább megüzenheti feletteseinek, hogy haza kellett utaznia.

Meglepődésére tizenöt-húszan gyűltek össze a szobában, szinte az egész csoport, mely Flóriánt tekintette vezetőjének. Egymás szavába vágva számoltak be róla, hogy Tóth Pált este letartóztatta és elvitte négy nyomozó, akik Miskolcról jöttek ki autóval – a faluban csak egy rendőr teljesített szolgálatot, egy körzetfelelős őrmester. Vele egyidejűleg Lakatos Irma is eltűnt, de azt senki sem tudta biztosan, hogy Tóthtal együtt szállították-e el?

Átküldtek egy embert a rendőrőrsre, hogy érdeklődje meg a letartóztatás körülményeit. Kiderült, hogy Tóthot kint, a gáton, a kis őrépületnél fogták el, engedély nélkül pisztolyt tartott magánál, meg is próbálta használni, de kiütötték a kezéből. Ennél többet az őrmester sem közölt.

Töprengve kutatták a letartóztatás okait. Meglehetősen távol tartották magukat Tóthtól, de a munkahely és a falu szűkre zárt keretei között okvetlenül értesülniük kellett volna arról, ha valami újabb botrányba keveredik, ilyenről viszont nem hallottak, legalábbis az utolsó napokban.

Hajnalig együtt maradtak abban reménykedve, hogy Lakatos Irma mégis hazatér, de hiába vártak rá. Négy órakor Flóriánnak indulnia kellett, megállapodtak, hogy Pesten felkeresi Énekest, és tájékoztatja a történtekről, ha pedig megtud valamit, rádiótelefonon értesíti a többieket.

A vonaton Flórián megpróbált elfeledkezni Tóth Pál ügyéről. Zsófiára gondolt, a sáros fülkében a sistergő, repedt gőzfűtés mellett ülve, felidézte magában az asszony bőrének könnyű fenyőillatát, egy-egy arckifejezését, most érezte meg, hogy mennyire hiányzott neki Zsófia. Útközben többször is megkérdezte a kalauzt: nem lesz-e késésük?

A pályaudvarról felhívta Ferihegyet, de a repülőtéren még nem tudtak a kérdezett gép érkezéséről. Énekest is hiába kereste a vállalat központjában, még nem jött be. Flórián bevásárolt, és elindult hazafelé, rendet akart rakni az elhagyott lakásban.

A házuk előtt egy férfi sétált, szürke, külföldi szivacskabátot viselt, figyelmes pillantást vetett rá, Flórián értetlenül nézett vissza, kedve lett volna megkérdezni, hogy mit akar? Felment a lépcsőn, kinyitotta a lakást, utoljára augusztusban járt itthon, állott, meleg volt a levegő, egy őszibarack, melyet a konyhaszekrényen felejtett, megbarnult és megereszkedett.

Teát tett föl, amíg a víz melegedett, megborotválkozott, és összekészítette a szennyest. Épp az ingét gombolta, mikor csöngettek, mindenről elfeledkezve kirohant, de nem Zsófia állt az ajtó előtt, hanem két harminc-harmincöt év körüli férfi. Zavartan nézett rájuk:

– Kit keresnek? – csak most vette észre, hogy egyikükkel már találkozott a ház előtt, ez a háttérbe húzódva hagyta beszélni a társát.

– Ön Smidt Flórián?

– Igen, az vagyok.

A férfi felmutatta vörös kötésű rendőrségi igazolványát:

– Sajnos, velünk kell jönnie.

– Milyen ügyben?

– Velünk nem közölték.

– De hát annyit csak tudnak, hogy vádlott vagyok vagy tanú?

– Nem. A mi feladatunk csak annyi, hogy bekísérjük önt. A lakást pedig le kell zárnunk.

– Ma érkezik haza a feleségem külföldről, nem tud majd bejönni. Szeretnék leadni egy kulcsot a házmesternél.

– Ez egyelőre ne aggassza.

A nyomozó nem tudta elfojtani a mosolyát, Flórián azonnal megértette: a távirat Zsófia érkezéséről csak ürügy volt, hogy Pestre csalják.

– Jó trükk volt, uraim, bár nem értem, hogy miért volt erre szükség. A feleségemet kihagyhatták volna az ügyből. Parancsoljanak, az irataim, ha jól emlékszem, ilyenkor így szokás.

Személyi igazolványát és a régi, középen megtört párttagsági könyvét a nyomozók felé nyújtotta.

Flóriánt az N. utcai börtönbe vitték éppúgy, mint az 1950-es első letartóztatása után. Tudta, hogy a legközelebbi sorsát már az eldönti, hogy az autó hol áll meg, ha befordulnak a bal oldali utcába, akkor a börtönirodába kísérik, és egy órán belül valamelyik cellában ül. Megkönnyebbült, mikor a főlépcsőn mentek tovább, majd átvezették az emeleti hídon, az ügyészi kihallgatóirodák felé.

Az irodában, az asztal mögött egy magas, fiatal férfi ült, a divatos antilopkabátból kilátszó, vastag mozgékony csuklói elárulták a sportolót, épp telefonon beszélgetett valakivel, egy legyintéssel várakozásra intette a belépőket, Flóriánék akarva-akaratlanul végighallgatták, hogy állapodik meg az esti randevújában.

Letette a kagylót, jelentést kért a nyomozóktól, akik századosnak szólították, közben végigmérte Flóriánt, szeméből és arcfintoraiból olyan fölényeskedés áradt, hogy Flórián ingerült lett tőle, pedig előzőleg elhatározta: megőrzi passzivitását és egykedvűségét.

– Szóval ő az – mondta –, elmehetnek, elvtársak.

Mikor magukra maradtak, egy almát kezdett enni, szabad kezével egy széket csúsztatott végig a parkettán Flórián felé:

– Csüccs. Nézze: a meccs el van vesztve, mindenki lebukott, papa, mama, nagymama. Magát ott fönt szeretik, nem tudom, miért, szolgálati titok, de magának elmondom: az az utasítás, hogy az ügyét elkülönítve kezeljük, a legnagyobb tapintattal.

Az alma csutkájával célba dobott, de lepattant a szemétkosár pereméről, elégedetlenül csettintett:

– Romlanak a reflexeim. Magát éppúgy letartóztathattuk volna Ládon, mint Tóth elvtársat, aztán maga is tölthetne egypár napot a miskolci börtönben, és jöhetne fel rabomobillal Pestre. Az új „rabok” még annyira sem kényelmesek, mint a régiek voltak, külön szűk fülke mindenkinek, egy beépített szék, felállni csak meghajolva lehet. A nyomozókra, akik kimentek magáért, van valami panasza? Gorombák voltak, vagy tiszteletlenek?

– Nem volt semmi baj.

– Az az utasítás, hogy ha mód van rá, még ma engedjük haza. Persze, ez már nemcsak rajtunk múlik.

Flórián felnézett:

– Megmondaná, hogy miért hoztak ide engem: Milyen ügyben?

– Nagyon szívesen – belelapozott egy jegyzőblokkba –, illegális szervezkedés, államellenes összeesküvés, de szerepel még tiltott fegyverviselés, hivatali hatalommal való visszaélés, hatósági közeg elleni erőszak és egyéb nyalánkságok.

– És ebből mi vonatkozik énrám? Tanú vagyok vagy gyanúsított?

A százados úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést, papírt fűzött be az írógépbe, lekopogtatott néhány szót:

– Ne húzzuk az időt, a személyi adatokat majd beírom később, most csak a lényeget. Mikor és hol lépett kapcsolatba Énekes Pállal?

– Azt kérdeztem, hogy gyanúsított vagyok-e?

– Most akarja tudni? Ebben a pillanatban?

– Igen. Addig nem felelek egyetlen kérdésre sem.

– Én el akartam kerülni, hogy kiélezzük a szitut, de ha ragaszkodik hozzá, tekintse magát gyanúsítottnak. Persze, ha értelmesen vall, lehet, hogy mint tanú távozik.

Flórián felkelt, kirántotta a gépből a papírt, összegyűrte, és az asztalra dobta:

– Maga engem nem vallathat. Ezt a játékot egyszer már eljátszották velem magánál nagyobb fiúk.

A százados is felállt, csak nehezen fékezte magát:

– Kikérem magamnak ezt a hangot. Vegye tudomásul, hogy én most itt a Magyar Népköztársaságot képviselem.

Flórián csodálkozó arcot vágott:

– Maga a Magyar Népköztársaság?! Örülök, hogy találkoztunk, már rég szerettem volna beszélni magával.

– Ne szemtelenkedjen, mert nagyon ráfázhat.

Flórián legyintett:

– Mit csinálhatnak velem?

– Kaphat négy évet, ha minden jól megy, ötöt is.

– Adjanak hatot, le sem kell ülnöm. Épp annyival adós nekem az állam. Halálra meg nem ítélhetnek, mert egyszer már halálra vagyok ítélve. Nincsenek kártyáik.

– Én a maga helyében nem lennék olyan biztos ebben.

– Unom a vitát, vagy engedjen haza, vagy tartóztasson le.

– Ahogy parancsolja.

A százados kiszólt a két nyomozónak, és átkísértette Flóriánt a börtönbe.

Rövid, inkább csak formális orvosi vizsgálat után Flóriánt egy kétszemélyes cellába rakták. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Flórián arcáról eltűnt a kihívó mosoly, most érezte meg, hogy a lábai remegnek, leült a hokkedlire, fejét bal tenyerébe támasztotta. Mindvégig nem hitte, hogy valóban le merik tartóztatni, fokról fokra tört fel benne a düh és az elkeseredés. Máskor hasonló esetben megpróbálta mérsékelni magát, hogy idegeit kímélje, de most már nem törődött ezzel, tudta: élete utolsó nagy összecsapása előtt áll, és többé nem kell takarékoskodnia az erejével.

Mivel amúgy is tilos volt járkálniuk a fényes linóleumon, Flórián papírt és ceruzát kért, jegyzeteket írogatott magának. Készült a kihallgatásokra és az esetleges bírósági tárgyalásra, attól tartott, ha nem fogalmazza meg előre a gondolatait, elfelejt valamit, vagy a feltett kérdések összezavarják. Igyekezett felmérni minden várható helyzetet, egyik lapot a másik után írta tele, ez a foglalatosság megnyugtatta, és az idő is gyorsabban telt.

Cellatársával nem kezdett beszélgetést. A cella másik lakója az oroszlányi bányában dolgozott mint lőmester, bemutatkozásnál Flórián megjegyezte a nevét: Lengyel Lászlónak hívták.

A lőmester unatkozott, a tilalmakkal nem törődve hanyatt dőlt az ágyon, és énekelt, aztán fel s alá sétált. Kivárta, amíg Flórián elfáradva leteszi a ceruzát, leült mellé. Tenyerét kézfogásra nyújtotta:

– Üdvözletem – mondta, és ezzel a mozdulattal egy fél cigarettát adott át.

– Nem szoktam, csak ritkán.

– Azért most az egyszer rágyújthat.

Kinyitott egy könyvet, a közepében összegyúrt kóc parázslott, széles sávot égetve a lapok között. Ráfújt, az izzás úgy felerősödött, hogy rá tudtak gyújtani, utána Lengyel visszatette a kócot a könyvbe.

– Engem már nem fog följelenteni a könyvtár.

– Olyan hamar szabadul?

– Igen, olyan hamar – és Lengyel mutatóujjával nyakán körbefutó kötelet jelzett –, fölfelé.

– Biztos?

– Százegy százalék. Ezt egyébként maga is tudhatja, ha jól vagyok értesülve, „szaktársak” vagyunk. Államellenes összeesküvés satöbbi, bár az én minősítésem, azt hiszem, súlyosabb.

Flórián nem vitatkozott, egy bólintással ráhagyta. Lengyel előredőlt a hokkedlin, és a füstöt a szellőzőnyílás irányába fújta:

– Pedig a rendszer tulajdonképpen hálás lehet nekem. Kikísérleteztem nekik egy olyan keverési arányt, ami a tízszeresére emeli a bányászati robbanóanyagok hatásfokát. Fenn, a Vértesen egy fél liter leves fecnikre szedett szét egy tíztonnás sziklát. Egész biztos licencet kérnek rá, és el fogják adni külföldön nehéz dollárokért.

– Hol akarták felhasználni ezt a robbanószert?

Lengyel gyanakodva nézett rá:

– Honnan tudja, hogy többen voltunk?

– Egy ember nem csinálhat összeesküvést.

– Ez igaz, de miért érdekli magát?

– Ha nem akar, ne beszéljen.

Lengyel legyintett:

– Igaz, mindegy, már rég papíron van, és kinek mondjam el, ha nem magának. Nyolcan voltunk a csoportban, az ügyész elvtárs még a legkisebb papírt is végigfurkászta, hogy legalább egyikünknél kimutathasson valami grófi vagy burzsoá beütést, de nem sikerült. És csupa fiatal, lelkes gyerek. Kidolgoztuk a menetrendet, először a bicskei orosz emlékművet akartuk felrobbantani, nem lett volna túl nehéz feladat, elég rosszul világítják – Lengyel Flórián ceruzájával rajzolt egy üres lapra –, egy ilyen akasztófavázzal a nyakába raktunk volna két töltetet. Ha ez sikerül, akkor jött volna a tatai páncélos laktanya vagy egy orosz katonai vonat. Kiképeztem a fiúkat, már összegyűjtöttük a robbanóanyagot is, mikor a legjobb barátom feljelentett, nem kombináltam bele, hogy a feleségem szeretője volt, és el akart tenni az útból.

Szétmorzsolta a csikket, a W. C.-kagylóba szórta:

– De nem baj, maradtak néhányan, akik tudják, mi történt velünk, és az én jó barátom meg fogja kapni a magáét. Nálunk könnyen leszakad egy ácsolat, és ki sem tudják válogatni az embert a szén közül. Na de elég is, beszéljünk másról.

Egy pillantást vetett Flórián jegyzeteire:

– Mit ír?

– A tárgyalásra készülök.

– Engem nem érdekel a tárgyalás, kegyelmet sem fogok kérni. Ettől a rendszertől nekem nem kell kegyelem.

– Tulajdonképpen mi baja van magának a rendszerrel?

– Ezt kérdezte az ügyészem is – Lengyel egy elképzelt affektáló hangot utánzott –, magának kitüntetései vannak, saját háza, szép gyerekei, jól keresett. Mivel volt elégedetlen? Azt mondtam: ez a rendszer nekem nem adhat annyit, hogy ne gyűlöljem. Minden pozícióba zsidókat és kommunistákat ültet, akik belülről teszik tönkre a magyarságot…

Flórián közbeszólt:

– Ezt hagyja abba.

– Maga zsidó?

– Nem vagyok zsidó, de ezt a szöveget már unom. Túl sok embertől hallottam.

Lengyel a mellére tette a kezét:

– Azt hiszi, hogy én antiszemita vagyok? Nincs igaza. Én kétféle zsidót ismerek, az egyiket úgy hívom magamban: mezei zsidó, ezek kisemberek, soha semmi bajom nem volt velük. Maga tudhatja, hogy egy zsidónak börtönbe vagy bányába kerülni felér egy halálos ítélettel, a többiek agyonszekálják. Egyszer láttam Vácon, hogy löktek le egy zsidót a börtön lépcsőjén, negyven lépcsőfokot esett, és egy kéz se nyúlt utána. Én mindig megvédtem az ilyen mezei zsidókat, ha lehetett, a munkában is magam mellé vettem őket, ha nem hiszi, adhatok egy csomó címet. De a gőgös zsidókat utálom. Az biztos, ha lett volna mód, egypárat hazavágtunk volna.

Lengyel nehezen csillapodott le, újból rágyújtott:

– A kommunistákról pedig, a mi kommunistáinkról jobb, ha nem beszélünk. Nincs gyökerük az országban, még annyi sem, mint a zsidóknak. Azt is megmondtam, hogy ha kimennének az oroszok, egyetlen puska sem dördülne el a rendszer védelmében. Magának mi a véleménye?

Flórián a Lengyelhez hasonló embereket már a recski táborban megutálta, éjszakánként undorodva hallgatta, hogy dicsekszenek szabotázsakcióikkal és gyilkosságaikkal:

– Lehet, nem tudom biztosan. Viszont itt valami sajtóhiba lesz, mert én is kommunista vagyok.

Lengyel hitetlenkedve nézett rá:

– Maga kommunista? És akkor hogy került ide?

– Úgy látszik, a dolgok bonyolultak.

Lengyel széttárta a karját:

– Én nem haragszom magára, mert kommunista, az eszme szép, nem tehet róla, hogy mit csináltak belőle. Különben is, aki ide jut, az nekem mind testvérem.

– Nekem semmi közöm sincs magához azon kívül; hogy most egy cellában vagyunk.

– Hanem kihez van köze? Azokhoz, akik lecsukták? Ahogy elnézem magát, elég otthonos itten, nem először van a börtönben, így van?

– Ez miért fontos?

– Hányszor kell még lesittelni magát, hogy megértse, miről van szó? Maga is kommunista, a börtönőr is kommunista? Higgye el, ez a szó már rég nem jelent semmit, csak arra való, hogy az olyanokat, mint maga, hülyítsék vele. Nekem egyszerű: a kommunisták az ellenségeim, világos, hogy felakasztanak, magára pedig ha akarnak, rá is parancsolhatnak: elvtárs, a párt úgy akarja, hogy akaszd fel magad. Megspórolják a hóhért.

Flórián nem jutott hozzá, hogy válaszoljon, kinyílott az ajtó, és a házimunkás lépett be:

– Magánál kell majd megrendelnem az utolsó vacsorámat? – kérdezte Lengyel.

– Nálam is lehet. Mi kell?

– Főzzenek nekem túrós csuszát egy jó ötliteres lábossal. És ne tegyenek rá töpörtyűt, mert érezni akarom a tészta ízét – kanalával felkavarta a csajkájában az ételt –, kíváncsi vagyok arra a híres siralomházra, ahol feltálalják majd azt a túrós csuszát. Azt hiszem, semmi különös, egyszerű szabadulószoba. Maga, elvtárs, lakott már valaha szabadulószobában?

– Nem.

– Engem párszor már beraktak. A javítóban gyerekkoromban, aztán a katonaságnál, a börtönben. Mikor letelt az idő, az utolsó este leadtuk a szerelést, és átöltöztünk civilbe, akkor már nem vittek vissza a többiek közé, hanem egy külön szobába raktak. Nem tudom már pontosan, hogy miért volt ez, biztos azért, hogy ne zavarjam a többieket, és ne vihessek ki üzeneteket. A siralomház lesz az én utolsó, az én végleges szabadulószobám.

Lengyel letette a csajkát:

– Még valami eszembe jutott arról, amiről az előbb vitatkoztunk. Én Makó mellett születtem, egy kis faluban, lakott nálunk egy öreg paraszt, aki 1919-ben beállt a szegedi fehér hadseregbe, Horthy első katonái közé. Végigharcolta Horthyval a Dunántúlt, aztán visszajött a faluba, és gazdálkodott tovább a maga tíz holdján, de ezer jelből látszott, hogy a kormányzó nem felejtette el. Vitézzé ütötték, minden évben meghívták Pestre, ingyen újságot küldtek neki, amíg élt, tekintélye volt a faluban, mindenki előre köszönt neki.

– Ezt miért mondja?

– Mert lent Oroszlányban viszont láttam öreg kommunistákat, akik nyolcszáz vagy ezer forintból éltek, a bányászkolónia legócskább házaiban. Mindenki lenézte őket, és ők mindenkitől féltek. Ötvenhat októberében nem volt senki, aki legalább egy pisztolyt adott volna nekik, a régi felhagyott aknákban bujkáltak. A gyerekek bekenik szarral a lakásuk kilincsét, és ők hiába mennek a rendőrségre panaszkodni. Mit akarnak a kommunisták, ha elejtik a saját embereiket, ki vegye őket komolyan?

Lengyel legyintett, és visszafeküdt az ágyra, Flórián újra kézbe fogta a ceruzáját, nehéz szívvel folytatta feljegyzéseit.

Egyik nap, már a kihallgatások második hetében, Flóriánt nem a sportoló külsejű századoshoz vitték, hanem egy másik folyosószakaszra, egy ötven körüli, kopasz, villogó fehér műfogsorú őrnagyhoz. Az őrnagy épp egy apró darabokra vágott sonkás zsömlét evett, néhány kedélyeskedő mondat kíséretében Flóriánt is megkínálta, de ő elhárította. Mikor befejezte, összesöpörte a morzsákat, gondosan letörölte az asztalt, és csak utána rakta ki az iratokat.

– Teljesen érthetetlen előttem, hogy keveredett maga ebbe az ügybe. Ha jól tudom, maga nem volt ávós?

– Nem.

– Csak azért tévedhetett így el, mert nem ismerte azokat az embereket, akik valóban a Hatóság fő erejét alkották. 1945-ben és a következő években még inkább a Hatóság szipkázta magához az ország legtehetségesebb és leglelkesebb fiatal kommunistáit: jogászokat, katonákat, tudósokat. Most, amikor java részük visszatért az eredeti hivatásához, ez világosan látszik, a szakmájuk legjobb nevei közé tartoznak, akár kibernetikusok, akár nemzetközi üzletkötők, akár kabarészerzők. Nem nyithatja ki úgy a tévét, hogy egy este legalább egyiküket ne lássa nyilatkozni vagy szerepelni a képernyőn.

Az őrnagy elmosolyodott:

– Ha pedig véletlenül a nyomozó szerveknél maradtak, ott sem tartoznak az utolsók közé. Ha akarja, mondhatok egy példát.

Flórián megértette, hogy az őrnagy saját magára gondol, megdöbbenve kérdezte:

– Maga a Hatóságnál dolgozott?

– Igen, de ez most nem érdekes. Higgye el nekem, hogy azok az emberek, akikkel magát összehozta a véletlen, a Hatóság harmadik-negyedik garnitúrájába tartoztak. Nem bíztak rájuk nagyobb feladatokat, mint hogy hozzanak be egy pohár vizet, vagy menjenek ki egy házba, és ügyesen tudakolják meg a házmestertől, hogy egy bizonyos ember mikor szokott hazajárni. Legjobb esetben Dé-tisztek voltak egy közepes nagyságú alakulatnál. Én magam például talán kettőt vagy hármat ismertem közülük személyesen.

Az őrnagy mutatóujját előreszegezve, komoran bólintott:

– Azok, akik valóban felelősséget éreznek a Hatóság iránt, sohasem mentek volna bele egy ilyen szervezkedésbe. Egyes vezetők amúgy is csak ürügyre várnak, hogy a megmaradt ávéhásokat is kitehessék a helyükről, most fegyver van a kezükben: megmondtuk, hogy nem lehet bízni bennük, most is szervezkednek.

– Persze, ennek a harmadik-negyedik garnitúrának is megvannak a maga érdemei – mondta Flórián.

– Például mi?

– Például ők nem az irodákban éltek, mint az első garnitúra, hanem kint, az utcán, az üzemekben, ők fogták fel testükkel az emberek gyűlöletét. És ötvenhatban is ők véreztek el, nem tudom, hány ezredes vagy vezérőrnagy esett el.

Az őrnagy türelmetlen mozdulatot tett:

– Ez lehet, hogy így van, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy veszélyes helyzetbe hozták, erkölcsi értelemben véve elárulták régi bajtársaikat.

Belelapozott az iratokba:

– Nem akarok rosszmájú lenni, de ebből az egész szervezkedésből is hiányzik a koncepció. Semmi újat nem tudtak kitalálni, átvették a Hatóság régi tízes felosztását. Legfeljebb annyi a különbség, hogy változatosabb formákat alkalmaztak, olyanokat, amelyek összhangban álltak a helyi körülményekkel és főleg a résztvevők illúzióival.

Egy piros-fehér-zöld kartonlapot vett ki a dossziéból, és az asztalra tette. Flórián megnézte: a papír vágása és kidolgozása mutatta, hogy házilag készítették az igazolványt és kézzel nyomták rá a Magyar Kommunista Párt feliratot is.

– Ezt Csepelen szedtük össze, ott illegális pártsejteket szerveztek, ott ennek vannak hagyományai. De alakítottak értelmiségi vitaklubokat is a Hazafias Népfront vagy a Pedagógus Szakszervezet égisze alatt, vagy úgy, ahogy maguk eszperantó tanfolyamot rendeztek. Persze a szervezkedés gerincét nem a darukötözők vagy a segédkönyvtárosok jelentették, hanem a különféle fegyveres testületeknél dolgozó tisztek. A hadsereghez és a rendőrséghez éppúgy megtalálták az utat, mint a belső karhatalomhoz vagy a pénzügyőrséghez. Kit ismert maga ezek közül?

A következő kérdésekből kiderült, hogy Flóriánnak szinte minden kapcsolatát felderítették Énekestől kezdve, Lendvain át, egészen a tiszaládi ávéhás-csoportig, de rajtuk kívül elhangzott több olyan név is, melyet Flórián sohasem hallott, és a nyomozótiszt arcára épp ezeknél a neveknél ült ki a legfeszültebb kifejezés, némelyiket rendfokozatával együtt századosként vagy őrnagyként említette. Flórián csak arra gondolhatott, hogy az illetők abba az elszánt, központi irányító csoportba tartoznak, melyről Énekes a tiszai csónakúton beszélt.

Mivel Flórián nem válaszolt a kérdésekre, az őrnagy az eddigi bizalmaskodó hangnemből fenyegetődzésbe csapott át, a trükkökből, amiket felhasznált, kiderült, hogy nyomozói képességei talán még a közepes szintet sem érik el. Flórián hiába gondolt arra, hogy ennek voltaképpen örülnie kellene, mert ez megkönnyíti az ő helyzetét, mély elkeseredés fogta el, hogy a rendszer egy ilyen fontos posztra nem tud különb embert állítani.

Kihallgatás után visszakísérték a cellába, Flórián nem folytatta a jegyzetek készítését, azon töprengett, ki és hogyan buktatta le a szervezkedést?

Feltételezte, hogy társai közül többen is ismerik az illető nevét, de nem tudott kapcsolatot teremteni velük. Eddig a börtönben még eggyel sem találkozott, a kihallgatásokra egyedül vitték, ha épp akkor ment el mellettük egy másik rab az őreivel, neki arccal a fal felé kellett fordulnia. A régi eszközökhöz – melyekre még első fogsága idejéből emlékezett –, a vízvezeték csövein leadott morzejelzésekhez vagy a falnak szorított ivópoharak „telefonjaihoz” nem folyamodhatott cellatársai és egyéb körülmények miatt, egyetlen esélyt maradt: a házimunkás.

Flórián tudta, hogy a házimunkások legtöbbször a börtönigazgatóság bizalmi emberei, valószínű, hogy a rájuk bízott üzenetet leadják az irodában, de neki nem volt vesztenivalója. Ételosztásnál néhányszor elfogta a házimunkás tekintetét, farkasszemet nézett vele, aztán egy kis cédulát dugott a csajka fülébe: „Ki volt a spicli?”

Másnap vacsoránál nyílt az ajtó, a házimunkás letette a csajkát Flórián elé, a nyitott ajtóban ott állt egy őr is, így a házimunkás csak egy szemhunyorítással jelzett. Mikor kimentek, Flórián végignézte az edényt, a fülébe elrejtve egy összesodort cédulát talált, kibontotta: „Vigyázzon, L. I. spicli.”

Beidegződött óvatosságból vízzel olvashatatlanná kente a szöveget, apró darabokra tépte és a foszlányokat szétosztotta zsebeiben. Nem volt oka kételkedni az üzenetben, egyébként is csak saját régebbi sejtelmeit erősítette meg. Hogy kézhez kapta Lakatos Irma viselkedésének természetes kulcsát, átkozódva tett szemrehányást magának, amiért nem lépett fel határozottabban ellene.

Hirtelen eszébe jutott még egy momentum, melyen feltétlenül meg kellett volna akadnia. A nő egyik éjszakai beszélgetésükön azt mondta, hogy a Rajk-per után Állampusztára került. Nem értette, miként felejthette el, hogy ebben az időben csak civil elítélteket vittek a Harta melletti büntetőtelepre, ha egy volt ávós mégis odakerült, az csak spicli lehetett. Ezek tevékenységét pedig Flórián jól ismerte, ha Recsken vagy Rostallón elterjedt a hír, hogy a rabok kitörésre készülnek, mindig néhány új, nagy hangú, de riadtan figyelő foglyot dobtak be közéjük.

Flórián egyetlen mentséget talált a maga számára: nem gondolta volna, hogy az elhárítás most is ilyen módszerekhez folyamodik. Indulata tovább fokozódott, órák hosszat járkált a cellában, egy gyűlölködő mondatot dünnyögve maga elé.

Az első jegyzőkönyv lezárását követő napon Flóriánt a fedett sétahelyiség helyett, ahol csak egyedül járkálhatott, az udvarra vitték le. Flórián beállt a hátra tett kezű sorba, és körülnézett. Hét-nyolc emberrel előtte Lendvai lépkedett, a fordulókban oldalról látszott. A mérnök, aki régebben kínosan ügyelt a megjelenésére, most elhagyta magát, haja csapzottan és zsírosan hullott le, nem borotválkozott meg, és nem törődött a ruhájával sem.

Flórián okvetlenül beszélni akart vele, kiállt a sorból, úgy tett, mintha a cipőfűzőjét igazítaná, hosszú várakozása béna jobb keze miatt nem tűnt fel az őrnek, és úgy állt vissza, hogy Lendvai mögé kerüljön. Halk sziszegéssel hívta fel magára a mérnök figyelmét:

– Mi van?

Lendvai nem fordult vissza, lehajtott fejjel válaszolt:

– Endre meghalt.

– Hogy?

– Lelőtték.

Az őr észrevette a beszélgetést, és előreküldte Lendvait, Flórián nem tudhatott meg többet az ügyről. A délutáni kihallgatáson könyörgött a nyomozó tisztnek: mondja el, hogy történt.

Endre lent, a pápai laktanyában mint nem teljesen megbízható katona nem kapott fegyvert, ezt megalázónak találta, és mindenáron fegyverhez akart jutni. Az egyik tanteremből ellopott egy oktatópisztolyt, melyet különféle beleütött kerek résekkel, alkatrészek megcsonkításával tettek használatra alkalmatlanná. Eldugta a pisztolyt, és megvárta, amíg a kutatással járó botrány elül. Endre mint lakatos szakmunkás a laktanya épület-karbantartó műhelyében dolgozott, külön sarkot rendezett be magának. Takarodó után is gyakran lejárt ide, fém asztali és állólámpákat készített a tiszteknek, ilyenkor nem zavarták, biztonságban dolgozhatott. Behegesztette a pisztolyon ütött réseket, kicserélte a levágott ütőszeget és a többi működésre képtelen alkatrészt. Mikor rendbe hozta a kis méretű pisztolyt, töltényeket szerzett hozzá, belső zsebet varrt a zubbonyába, és állandóan magával hordta.

A nyomozó tiszt szavaiból Flórián nem tudta pontosan kivenni, hogy Endre csakugyan részt vett-e a szervezkedésben, vagy inkább csak rutinszempontból, apja személye miatt vált gyanússá, de mikor a fiú meglátta a letartóztatására küldött őrsöt, előrántotta a pisztolyt és tüzelt. Három katonát lőtt le, amíg egy géppisztolysorozat vele is végzett.

A fiú halála minden eddig kiállt szenvedésénél mélyebben érintette Flóriánt. Hosszú napokig apatikusan ült a priccsén, a kihallgatás során egyetlen kérdésre sem válaszolt többé.

A magyar kórházi küldöttség egy csoportja, melynek tagjai között Englisch doktor és Zsófia is ott volt, 1961. január 20-án érkezett vissza Conakryból Budapestre. Zsófia már akkor izgalomba jött, mikor meglátta a gép szárnya alatt a főváros pálca és félkör alakban elhelyezkedő fénysugarait, legszívesebben felkelt volna, és az ajtóhoz siet, hogy elsőként szálljon le.

A repülőtéren csak néhány szóval búcsúzott el társaitól, és kisietett az előcsarnokba, abban reménykedett, hogy Flórián megkapta a táviratát, és kijött elé, de a férfit nem látta ott a várakozók között. Már több mint két hónapja nem kapott levelet Flóriántól, megerősödtek rossz sejtelmei, hogy valami baj történt.

Sári, Englisch barátnője megcsókolta, de Zsófia nem állt le vele beszélgetni, kiment az épület elé, taxit keresett, de már valamennyit lefoglalták. Szerencsére Englisch, akit mint a küldöttség vezetőjét szolgálati kocsi várt, felajánlotta, hogy hazaviszi. Zsófia berakta bőröndjét a csomagtartóba, és a hátsó ülésre szállt be, elöl nem fért volna el a több mint egy méter magas „Bambi” figurával, melyet Flóriánnak hozott.

Útközben folyton a sebességmérőt figyelte, Englisch az oldalsó fogantyúba kapaszkodva hátrafordult:

– Sajnos nem mehetünk gyorsabban, Zsófia.

Zsófia elmosolyodott:

– Nem baj, most már hazaérünk.

– Szóval nem akar visszajönni Conakryba?

– Nem, Jenő, ez az egy év épp elég volt. Úgy látszik, megöregedtem, de már csak itthon szeretek lenni. És nem tudom, Flórián mit szólna hozzá, hogy folyton más földrészen élünk.

– A távolság és a magány nem szokott ártani a házasságoknak. Tapasztalati tény, hogy azok a házaspárok, melyekből valamelyik fél hosszabb időt töltött börtönben, általában ragaszkodnak egymáshoz, ha újra összekerülnek. De végül is maga tudja, Zsófia, van egy hónapja rá, hogy gondolkozzon, én egyelőre nem szólok róla a minisztériumban.

Az autó lefékezett Zsófiáék háza előtt:

– Nem jönnek fel egy pillanatra?

– Most nem akarunk zavarni, de ha megfelel, este egy félórára felnézünk.

A házmesterlakásban Zsófia csak egy kislányt talált otthon, ő adta oda a kulcsot. Kinyitotta az ajtót, csodálkozva látta, hogy minden fel van forgatva, a szekrényből kilógnak a ruhák és az ágyneműhuzatok, a könyveket összevissza halomba dobálták a polcon. Zsófia tudta, hogy Flórián nem hagyhatta ilyen állapotban a lakást, azt hitte, betörő járt itt, kapkodva ellenőrizte, hogy nem hiányzik-e valami?

Kevéssel később feljött a házmester, és közölte vele, hogy Flóriánt elvitték, és házkutatást tartottak. A rendőrség naponta kereste Zsófiát, egy cédulát hagytak, hogy megérkezése után azonnal jelentkezzen. A cédulán a századosnak a neve állt, aki elsőként foglalkozott Flórián ügyével.

Zsófia újból felvette a kabátját, és elment a Fő utcába. A százados órákig faggatta Flórián különböző kapcsolatairól, csak a kihallgatás végén mondott néhány szót a letartóztatás okairól. Zsófia megkérdezte, meglátogathatja-e Flóriánt, vagy legalább csomagot küldhet-e neki. A százados széttárt karral közölte, hogy Flóriánt viselkedése miatt összkedvezmény-megvonással büntették.

Zsófia kábultan hagyta el a bíróság épületét. Otthon, a kapuban összetalálkozott Englischékkel, már jöttek lefelé a lépcsőn. Megdöbbentek Zsófia arcától, bevitték az eszpresszóba, Englisch tárcájából elővett egy idegcsillapító-tablettát, és belédiktálta az asszonyba, Zsófia így is csak nehezen tudta elmondani, hogy mi történt:

– Mit csináljak?

Englisch elgondolkozva ingatta a fejét:

– Nem tudom. Valami olyan embert kellene keresni, aki elmagyarázná az illetékeseknek, hogy Pimpernel már megszenvedte a magáét, szálljanak le róla.

– Maga ismer valakit?

– Én sok olyan embert ismerek, aki megtehetné, de elképzelhető, hogy egy sem lesz köztük, aki megteszi. Azt hiszem, sokkal hamarabb kiállnának egy rablógyilkos mellett.

– Hogy mondhat ilyet?

– Ez az igazság, Zsófia. Akkor legfeljebb lágyszívűséggel vádolhatnák őket, így viszont valami egészen mással. Ki fogja exponálni magát államellenes összeesküvőkért, különösen, ha ávósok is szerepelnek az ügyben? Meg fogom próbálni, Zsófia, de ne várjon gyors eredményt.

Zsófia sorra járta összes olyan befolyásosnak látszó ismerősét, akiről feltételezte, hogy segíthet Flóriánon. Mindegyiknél beigazolódott Englisch jóslata, a kezdeti lelkesedés azonnal lelohadt, mikor megismerték az ügy természetét, Zsófia nem kapott többet néhány bizonytalan ígéretnél.

A kudarcok sorozata után egy éjszaka felötlött benne Oncs neve. Emlékezett rá, hogy a vendéglőbeli találkozásuknál az egykori felkelő parancsnok felajánlotta támogatását.

Másnap felhívta Oncsot az Energetikai Minisztériumban, de kiderült, hogy már elkerült onnan, a Külügyminisztériumban dolgozik. Nem sikerült megszerezni a közvetlen számát, így csak hosszú telefonálgatás után érte el. A kezdeti meglepődés után a férfi előzékenyen viselkedett, felajánlotta, hogy ha Zsófiának megfelel, már aznap délben találkozhatnak a minisztériummal szemközti eszpresszóban.

Mikor Zsófia belépett, Oncs már ott ült az egyik ablak melletti asztalnál, szemüvegét ujjai között forgatva, egy nagy formátumú nyugati újságot olvasott. Felugrott a helyéről, és kezet csókolt az asszonynak.

– Maga a régi natúr szépség, Zsófia. Tulajdonképpen magát kellene megmutatni a külföldieknek, hogy van valami valódi is ebben a sztaniol országban.

Oncs figyelmesen végighallgatta Zsófia elbeszélését, nem látszott rajta meglepődés, vagy ismerte már Flórián sorsát, vagy azt a benyomást akarta kelteni, az asszony karjára tette a kezét:

– Meg fogja látni, Zsófia, hogy egy régi jó ellenség többet ér száz közepes barátnál. Ha megengedi, néhány percre magára hagyom, le kell bonyolítanom néhány telefont, és ez a presszó nem túl alkalmas rá.

Több mint egy óra múlva tért vissza, levert arccal ült le Zsófia mellé:

– Sajnos, a helyzet rosszabb, mint gondoltam, két okból is. A nyomozás és a kihallgatások már befejeződtek, elkészült a vádirat, az ügy közvetlenül tárgyalás előtt áll. Ebben a periódusban én már nem tudok közbelépni, és azt hiszem, más se tudna. A másik zűr még nagyobb: Flórián összeveszett mindenkivel, akivel csak lehetett, az ügyét a lehető legrosszabb indulattal tálalják a bíróság elé.

– Mit gondol, el fogják ítélni?

– Ez sajnos, biztosnak látszik, de korántsem mindegy, hogy mennyit kap. Akivel beszéltem, azt mondja, hogy a büntetési tétel egy és hat év között ingadozik.

– Hat év?

– Nem kell a legrosszabbra gondolni. Sokkal valószínűbb az alsó határ. Ha megkapja a harmadot, tulajdonképpen semmit sem kell ülnie.

– Nem beszélhetnék vele? Csak egy félórára. Már több mint egy éve nem láttam.

Oncs kifordította a tenyerét:

– Nekem ugyanazt mondták, mint magának, a szabályok szerint be kellene engedni magát beszélőre, de Flóriántól a magatartása miatt megvontak minden kedvezményt. Ezen talán lehet változtatni, ha sikerül valamit elérnem, küldök egy táviratot magának.

Még egy kávét hozatott, rákönyökölt az asztalra:

– Különben nem hiszem, hogy túl sokat el tudna érni, ha beszélne is Flóriánnal. Maga tudja, hogy mi egy ideig együtt voltunk Recsken, ő ott is csak egyetlen taktikát ismert: a legélesebb ellenállást, két lábra állított óriási tagadószó volt. És lehet, hogy a maga módján igaza is van. Ha engedné kibillenteni magát az egyensúlyi helyzetéből, okvetlenül fejre áll, mert a lavírozásban nincs gyakorlata. Ha esetleg bejutna hozzá, gondolja meg, hogy mit tanácsol neki.

Az elkövetkező napokban Zsófia többször is felhívta Oncsot, de ő egyelőre semmilyen eredményről nem tudott beszámolni, megismételte ígéretét, hogy ha valami történik, azonnal táviratot küld. Sorra járta a többi helyet is, ahonnan protekciót remélt, de most már nyíltan visszautasították.

Zsófia képtelen lett volna beilleszkedni a hivatal légkörébe, engedélyt kért a feletteseitől, hogy otthon végezhesse a munkáját. Jelentést írt a guineai magyar kórház egyéves tevékenységéről, összefoglalta a noteszában feljegyzett adatokat. Az adatok gépies sorozata nem kötötte le különösebben, éppúgy mint terhessége idején, most is felfigyelt a liftajtó minden csapódására az ötödik emeleten, de Englischék látogatásait leszámítva, senki sem jött felfelé a lépcsőn.

Egyik este női cipősarkok éles koppanását hallotta meg, Zsófia letette a tollat, és kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót. A folyosón egy magas, vékony fiatal lány közeledett, kendőjét divatos turbánba kötötte, fehér lakkcsizmát viselt, egész megjelenésének ellentmondott a világosszürke kabát kihajtójába tűzött, fekete szalag. Mikor a lakás elé ért, minden tétovázás nélkül megszólította az asszonyt:

– Jó estét, maga Zsófia?

– Igen, én vagyok.

– Lendvai Judit vagyok – a lány kezet nyújtott –, apám Flóriánnal dolgozott együtt a fűtőházban, biztosan hallotta a nevét. Szeretnék beszélni magával.

Zsófia bevezette vendégét a szobába, megszokott háziasszonyi mozdulattal süteményt és almát rakott elé. Judit megrázta a fejét:

– Köszönöm, nem kérek.

Retiküljéből egy kis, sűrűn teleírt cédulát vett elő. Bár a megszólítás és az aláírás is hiányzott, Zsófia rögtön felismerte a nyitott alakú, szálkás betűket, Flórián nem tudott hozzászokni a balkezes íráshoz: „Élek, ne félj, nem lesz semmi baj. Nagyon szeretnélek látni, nem tudom, hogy sikerül elintézni. Próbálj meg levelet írni, hátha odaadják. Ha valaki megfenyeget, ne törődj vele, téged nem mernek bántani. Nagyon szeretlek, vigyázz magadra, és ne haragudj rám, nem tehettem másképpen.”

– A börtönből hozta ki egy férfi, aki most szabadult – mondta Judit.

– Üzenetet nem küldött?

– De igen. Arra kéri magát, hogy ebben az ügyben ne forduljon senkihez sem segítségért, ügyvédet se fogadjon, nem akarja – egy pillantást vetett a megdöbbent Zsófiára –, vagy már szólt is valakinek?

– Igen.

– Ki az illető?

– Többen is vannak, de csak egy ígérte meg, hogy segít. Oncs István, a Külügyminisztériumban dolgozik.

– Ő az, aki ötvenhatban letartóztatta magukat?

– Igen – Zsófia mentegetődző mozdulatot tett –, nem tudtam másnak szólni, nagyon rendesen viselkedett. Megígérte, hogy elintézi a látogatást.

Judit kitört magából:

– Az ellenségeihez fordult? Nincs magában semmi büszkeség?

– Nincs. Ha arról van szó, hogy segítsek Flóriánon, akkor nincs bennem büszkeség.

– Ő ezt nem fogja megbocsátani magának.

– Nekem akkor is meg kellett tennem.

– Nem kellett. Én sokkal többet vesztettem, mint maga: meghalt a bátyám, az apámat is letartóztatták. Elvesztettem mindenkit, és mégsem aláztam meg magamat azzal, hogy az apám ellenségeitől koldulok kegyelmet.

Zsófia el akarta mondani, hogy ő is egyedül maradt, de úgy érezte, nem illendő dolog a szenvedések mértékéről vitatkozni, amúgy sem szakíthatta volna félbe Judit indulatosan feltörő mondatait.

– Nekünk éppen úgy kell viselkednünk, mint nekik ott, bent. Értse meg, hogy ebben az ügyben nem az apám, Flórián vagy a többiek a vádlottak, hanem azok, akik parancsot adtak a letartóztatásra. Ezt ők is jól tudják, kényelmetlen dolog nekik elítélni azokat az embereket, akiknek a rendszer annyit köszönhet. Szívesen kiegyeznének velük, egy ígéretért vagy egy vallomásért már ma kiengednék őket, de ebbe nem szabad beleegyezni.

– Miért nem?

– Ennek a pörnek figyelmeztetésnek kell lennie, hogy árulás történt, az ellenség vér nélkül elfoglalta azokat a pozíciókat, amiket ötvenhatban erőszakkal sem tudott. Ez a pör szent dolog, és magának nincs joga különbékét kötni.

– Engem nem érdekel az egész. Flórián nem tartozik magukhoz, nem volna igazságos, hogy mindig ő kerüljön bajba. Ne haragudjon, nem akarom megbántani az apját, de 1949-ben, mikor Flóriánt letartóztatták, ő nem ment vele a börtönbe – idegesen simogatta az asztalterítő ráncait. – Én igenis az ördöghöz is el fogok menni, hogy segítsek Flóriánon.

Judit arcára megvető fintor ült ki:

– Tudja, mi lesz ennek az eredménye?

– Mi?

– El fogja veszíteni Flóriánt. Lehet, hogy sikerül kihoznia a börtönből, de a kapuban hiába várja majd, el fogja fordítani a fejét, és elmegy maga mellett.

Zsófiának feltűnt, hogy a lány állandóan a keresztnevén említi Flóriánt, de most nem akart törődni ezzel, megrázta a fejét:

– Nem baj. Én meg leszek elégedve, ha látom, hogy kijön, és nem lett hősi halott idegen emberek érdekében. Neki is joga van a saját életéhez – nyugodt pillantást vetett Juditra. – Ha pedig Flórián úgy gondolja, hogy én rosszul viselkedtem, és el akar hagyni, egy szóval sem fogom visszatartani őt.

Flóriánék tárgyalására március végén került sor, a Fő utcai bíróságon. Az újságok nem írtak az ügyről, és a tárgyalóterembe is csak a Belügyminisztérium által kiadott különleges engedéllyel lehetett belépni. Arra a tárgyalási napra, amelyiken Flórián is a bíróság elé lépett, Oncs szerzett belépőt Zsófiának.

Zsófia már nyolckor, egy órával a cédulán feltüntetett időpont előtt ott ült a bírósággal szemközti eszpresszóban, és figyelt ki az utcára, azt hitte, hogy erre fogják elvezetni Flóriánt. Háromnegyed kilenckor átment a bíróságra, a terem ajtajában álló őr sokáig vizsgálta az igazolványt, mielőtt beengedte volna.

Bent Zsófia körülnézett, a széksorok már megteltek, de ismerőst sehol sem látott, önkéntelenül is feszesebb mozdulattal ült le. Pontosan tíz órakor vonult be a bíróság, az elnök, az ügyész és a két ülnök is civil ruhát viselt, Zsófia csodálkozott, úgy képzelte, hogy ezeket a feladatokat katonák látják majd el.

Flóriánra fél tizenegy után került sor, Zsófia aggódva figyelte, hogy az amúgy is sovány férfi mennyire lefogyott. Inggallérja, melyet nem szorított össze nyakkendő, körben elállt a nyakától, a megapadt bőrön lüktettek a vastag erek. Flórián is észrevette őt, rámosolygott, és kérdőn felhúzta a szemöldökét, Zsófia egy fejbólintással jelezte, hogy nincs semmi baj, Flórián a bírói asztal elé állt, kezében egy köteg teleírt papírlapot tartott.

A bevezető kérdésekből Zsófia úgy vette ki, hogy Flórián kihallgatása már az előző napon megkezdődött, és csak időhiány miatt szakadt félbe. Az elnök a tiszaládi volt ávéhás csoport ügyét kutatta, Zsófia feszülten figyelt, a néhány levelet leszámítva, ő is keveset tudott Flóriánnak az építkezésen eltöltött idejéről.

A férfi nyugodtan válaszolt a kérdésekre. Fegyelme nem a bírái előtt álló rab megalázkodása volt, úgy viselkedett, mintha majd egy magasabb parancsnokság előtt kellene beszámolnia itteni magatartásáról. Minden mozzanatot fontosnak ítélt, többször is előfordult, hogy megkérte az elnököt: ismételje meg a kérdést, mert nem értette pontosan.

A vita akörül folyt, hogy a tiszaládi csoport milyen kapcsolatban állt az egész mozgalom vezetőivel, tevékenységük államellenes szervezkedésnek tekinthető-e? Flórián azt mondta, hogy fel sem merült ez a gondolat, a csoportot csak baráti szálak és a közös munka fűzte össze. Az ügyész nem fogadta el a vallomást, kérte, hogy hívassák be a vád tanúját: Lakatos Irmát.

Szemüveges, katonásan egyenes tartású, sötétszürke angol kosztümöt viselő nő lépett be a terembe. Az emelvény elé állt, és a bevezető formaságok után válaszolt az ügyész kérdéseire, neveket, időpontokat sorolt fel, hol és kik tettek rendszerellenes kijelentéseket, hosszan beszélt a május elsejét megelőző éjszakáról a tiszaládi állami gazdaság volt irodaházában, azt állította, hogy akkor alakult meg az egykori ávéhásokból az ellenállási szervezet, amely terrorakciókat tűzött ki célul, távlatilag pedig a fennálló rendszer erőszakos megváltoztatását.

– És ki volt ennek a csoportnak a vezetője? – kérdezte az ügyész.

– Smidt Flórián – mondta a nő maga elé nézve.

Az elnök Flóriánhoz fordult:

– Ehhez mit szól?

– Nem igaz.

Az elnök gúnyosan kérdezte:

– És most mondja meg: miért higgyünk inkább magának?

– Semmiért. Maguk nagyon jól tudják, hogy ez a nő spicli, azért küldték le Tiszaládra, hogy kémkedjen. Egész biztos, hogy neki fognak igazat adni. Ez rendben is van, de minek játszanak színházat?

Az elnök az asztalra vágott:

– Megtiltom ezt a hangot. Egyelőre mi ítélkezünk maga fölött, és nem maga fölöttünk.

– Maguknak nincs joguk ítélkezni, énfölöttem ebben az országban senki sem ítélkezhet.

Flórián hat nap magánzárkát kapott a bíróság megsértéséért, elvezették, de a szünet után ismét vele folytatódott a tárgyalás. Zsófia aggódva látta, hogy a férfi elsápadt, inge megsötétedik az anyagon átütő izzadtságtól. A bírák is észrevették Flórián rosszullétét, engedélyezték, hogy ülve felelhessen a kérdésekre.

Az elnök a tárgyi részletek tisztázása után a szervezkedés ideológiai alapjairól faggatódzott, erre Flórián megtagadta a választ. Az elnök után az ügyész kért szót:

– Maga, ha jól tudom, fegyveres testületnél dolgozott.

– Igen, katonatiszt voltam.

– Akkor magának pontosan kellett tudnia, milyen akcióban vesz részt, és ennek ellenére belement. Nem volt lelkiismeret-furdalása?

Flórián halványan elmosolyodott:

– Lehet, nem emlékszem rá.

– Számomra az a legérthetetlenebb, hogy tudta érzelmileg elintézni magában, hogy fegyveres akcióra készüljön az ország ellen, amelyet valaha védett? Úgy gondolom, hogy az ország védelmezőjének lenni nem egyszerű munkaviszony, mint egy alkalmazotté vagy egy tisztviselőé, hanem életre-halálra szóló lelkiismereti szerződés.

Flórián felszólítás nélkül felállt, és bal kezével megszorította a szék karfáját:

– Nem tudom, de ha valóban szerződésről van szó, nem én szegtem meg először. Engem, és mondhatom, minket, az „ország és a rendszer védelmezőinek” nagy csoportját, áldozatul dobták oda az úgynevezett nemzeti egység érdekében. A csendes, morális terror légkörében éltünk, és élünk ma is. Ha gyárakban és hivatalokban vagy bármilyen más munkahelyen is dolgozunk, gyanakvás és gyűlölet vesz körül, és az állam egyetlen lépést sem tesz, hogy megvédjen minket, sőt mi vagyunk a társadalom egyetlen rétege, mellyel szemben következetes megtorló és háttérbe szorító rendszabályokat mer alkalmazni. Fele ennyi eréllyel már rég fel lehetett volna számolni az országban a titkos fasizmust vagy a huligánokat.

Az elnök rendre utasította, hogy ha ebben a hangnemben beszél tovább, megvonja tőle a szót. Flórián zsebkendőjével megtörülte a homlokát, mély lélegzetet vett:

– A mi sorsunk persze nem új jelenség a világ történelmében. Olyan ez, mint amikor a szánkót üldözik a farkasok, és az utasok lelöknek valakit maguk közül, hogy amíg azt eszik a farkasok, nem szaladnak őutánuk.

Az elnök utoljára figyelmeztette Flóriánt, de ő nem törődött vele:

– Nem tudom pontosan, hogy egy-egy ilyen akció régebben milyen megkönnyebbülést, hány évre szóló lélegzetvételt szokott jelenteni, de most a mi feláldozásunk önmagában nem biztosít nyugalmat. Nem nyerik meg vele a nép rokonszenvét…

Az ügyész közbevágott:

– Miért, magukat talán annyira szerette a nép? Ezt maga sem gondolhatja komolyan.

Flórián nem hagyta megzavarni magát:

– Senki sem fog arra gondolni, hogy ez nagylelkűség maguktól, így próbálnak közeledni a néphez. Mindenki meg lesz győződve, hogy nem önszántukból, hanem végső kényszerűségből kellett így cselekedniük. Ebben az országban mindenféle kedvezményt és jóindulatot a gyöngeség jelének tekintenek. Saját maguk alatt vágják a fát, mikor minket elpusztítanak, a védelmi vonalat számolják fel állásaik előtt. El fog jönni az idő, mikor tíz körmükkel ásnák ki a mi holttestünket…

Az elnök ennél a mondatnál megvonta a szót Flóriántól, és kivezettette a teremből, a férfi távozóban búcsúzóul még odaintett Zsófiának. Zsófia felkelt, és utánasietett abban a reményben, hogy beszélhet vele egypár szót, de mire ki tudott jutni a széksorok közül, Flóriánt már elvitték az őrei.

Zsófia attól félt, hogy ezzel a magatartásával Flórián végképp elrontotta az ügyét, megkönnyebbült, mikor egy héttel később az ítélethirdetésnél kiderült, hogy a vádlottak közül Flórián kapta a legalacsonyabb büntetést: két év börtön, és meghagyták számára a harmad lehetőségét is. Zsófia reménykedve írta fel magának: „Flórián 1962 februárjában szabadul.”

Karácsony előtt két nappal Zsófia hivatalos értesítést kapott, hogy Flórián büntetésének hátralevő részét az Elnöki Tanács kegyelemből eltörölte, és ezzel a határozattal egyidejűleg megtették az intézkedéseket a szabadon bocsátására. Zsófia felhívta az Igazságügy-minisztériumot, hogy megkérdezze Flórián szabadulásának közelebbi időpontját. Nem kapott pontos választ, csak annyit, hogy mindenképpen az ünnep előtt, de lehet, hogy csak Szenteste napján engedik ki, a börtönök általános szokása szerint reggel, de az is előfordulhat, hogy délben vagy délután.

A Fő utcai börtön és a Gyűjtőfogház után Flórián büntetésének utolsó hónapjait Vácon töltötte. Ebből a városból félóránként indult vonat vagy autóbusz Budapest felé, így Zsófia nem tudta, mikor és hová menjen ki Flórián elé.

A várakozás első napján Flórián nem érkezett meg, Zsófia fokozódó izgalommal várta a Szentestét. Már előzőleg meghívta Englischéket vacsorára, most örömét és idegességét a főzéssel próbálta lekötni. Pulykát sütött, gesztenyés tortát és Englisch kedvéért palacsintatésztát is kevert.

Fél ötkor végzett a munkával, felöltözött, és kibámult az utcai ablakon, kint nagy pelyhekben esett a hó, egyelőre még vékony rétegben takarta el az utcát úgy, hogy látszott rajta keresztül a kövezet kockás mintája, az autóbuszok, mint egy fátylat emelték fel maguk után.

Englisch és Sári hat órakor jött meg, Zsófia mosolyogva mondta nekik:

– Még egy vendéget hívtam.

– Kit?

– Flórián hazajön.

Englisch megcsókolta az asszony arcát:

– Gratulálok, Zsófia – táskájából kirakta az ajándékait, kiemelt közülük egy harminc-negyven centis gárdistának öltöztetett katonafigurát –, még szerencse, hogy készültem rá. A rendíthetetlen műanyag katonát neki hoztam.

Zsófia bent, a szobában terített meg, leültek az asztal mellé.

– Mit hozhatok?

– Egyelőre semmit – mondta Englisch –, várjuk meg Pimpernelt. Mikor jön?

– Ha legkésőbb, vagyis délután szabadult, még akkor is haza kell érnie hétre. De legalább egy pohár bort igyanak.

Englisch felbontotta a borosüveget, és töltött:

– Kíváncsi vagyok, hogy hatott rá a börtön?

– Biztos nagyon megváltozott.

– Ebben ne reménykedjen, Zsófia. Az angyal régen úgy mutatta neki az ötágú csillagot: „in hoc signo vinces”, most pedig úgy, hogy „in hoc signo moriaris”, ebben a jelben fogsz meghalni, az ő szemében ez nem jelent változást.

– Ne beszéljen a halálról.

– Igaza van, bocsásson meg, Zsófia.

Csöngettek, Zsófia kifutott az előszobába, és kinyitotta az ajtót, de a folyosón csak egy fiatal postásküldönc állt, láthatólag mérges volt, hogy megzavarták az estéjét, egy levelet hozott. Zsófia, merev ujjakkal kotorászva a fogason felakasztott kabátja zsebében, borravalót adott neki, és becsukta az ajtót. Még ott, az előszobában feltépte a borítékot.

Zsófia nekitámasztotta homlokát a hűvös konyhaajtónak, úgy érezte magát, mintha hosszú ideig haladt volna erős széllel szemben, és most már nem vinnék tovább a lábai. Englisch is kijött az előszobába:

– Mi történt?

Zsófia szótlanul nyújtotta fel a levelet. Englisch elolvasta, aztán átfogta az asszony vállát, bekísérte a szobába:

– Ne legyen szomorú, Zsófia, vissza fog jönni Pimpernel. Szereti magát, és itt van az otthona. Egyszer kopogni fog az ajtaján, éppúgy, mint három éve, és itt marad magánál.

– Nem – mondta Zsófia –, már nem jön vissza többé, és nincs a világon olyan erő, mely megvédhetné a lelkét a halottaktól, a kísértetektől, akiket magában hordott. Már nincs miért várnom rá – mondta Zsófia, és kinézett az ablak mögött kavargó hóesésbe.

1968. június 2.