A pénz szaga

„Az országút az otthonom

Ott alszom, ahol tudok…”

 

Egy kamionsofőr verse.

 

*

 

„Úgy akarom, ahogy lesz!”

 

Kamionos-közmondás.

A Klinikák állomásnál szállok le a metróról, felvergődök a mozgólépcsőn töméntelen holmimmal: frissen vásárolt hálózsákommal, vászonfedelű NDK-bőröndömmel és a sportszatyorral, melyben az ennivalót hozom. Az ingem már hidegen tapad a hátamhoz az izzadságtól, szerencsére nem kell messze menni, a textilipari szövetkezet, melynek a címét megadták, egy Üllői úti üzlethelyiségben működik – a hullaház közelében. Az első fuvar épp a hullaház mellől? – egy babonásabb riporter itt abba is hagyná, de mindegy, ha elkezdtem, csinálni kell.

A Szegedi Volán szürke dobozos IFA teherautója már ott áll kerekeivel nekisimulva az útszegély köveinek, hogy minél kevésbé zavarja a forgalmat. A sofőrt is megtalálom, kalapot hord; teljesen kopasz, viszonylag fiatal ember, de egy agyvelőgyulladással párosult tífuszbetegség következtében kihullott a haja, a szemöldöke és minden más szőrzete, csak az alsókarján maradt meg két szál, ezt szokta ritkaságképpen mutogatni:

– Én még jól jártam, mert százból két ember, ha túléli ezt a betegséget, azok sem valók másra, mint libát őrizni.

Bemutatkozunk, most lehet elrontani az egész kapcsolatot egy gőgös vagy bizalmaskodó gesztussal, magázom, de keresztnevén, Misinek szólítom, csak később váltok át a „Kojak”-ra, mikor kiderül, hogy a többi sofőr így nevezi és nem haragszik érte.

Felmászom a vezetőfülkébe, lerakom a holmimat, és letelepszem a jobb oldali ülésre, próbálom szoktatni magam a gondolathoz, hogy a következő két év számtalan nappalát és éjszakáját ilyen szűk és zsúfolt bádogdobozban fogom eltölteni. Elkérem a menetokmányokat, és próbálom megfejteni a német szöveget: 1600 rövid ujjú női ruhát kellene szállítanunk az osztrák Eska cégnek a bécsi Rudolfsplatzra, a szállítási díj 6200 schilling, a határidő szeptember 26. Felkapom a fejem:

– De hiszen ma már október hatodika van!

Kojak vállat von.

– Előfordulnak nagyobb csúszások is. És még nem vagyunk Bécsben.

A kamion reggel 8 órakor érkezett fel Szegedről, most már tíz óra is elmúlt, de még egy szál női ruha sem került fel a keresztbe akasztott rudakra. Kojak alapos ember, nagy ív csomagolópapírokat ragasztunk fel a deszkákra, hogy megóvjuk majd a szállítmányt a szennyeződéstől, aztán beballagunk a műhelybe. Most, Kojakon figyelem meg először a kamionosok jellemző mozgását: lazán, kissé előrehajolva járnak, közben kis fejmozdulatokkal jobbra-balra néznek.

Bent a műhelyben egy kerekeken gördülő szállítófogast külön toltak, hatvan-nyolcvan ruha lóg rajta, egy szemüveges asszony sorra leszedi és kezelésbe veszi őket.

– Mi bajuk történt?

– A legtöbbe rossz etikettet varrtak bele. „100 százalékos poliészter” helyett azt, hogy „100 százalékos gyapjú”, ki kell cserélni, mert a megrendelő nem veszi át. – Ollójával kínlódva bontja fel az öltéseket, mert itt jó erősen megvarrták, mellette viszont annál inkább foszlik a cérna – de akad cifrább ügy is, például mikor cirill betűs felirat kerül nyugatnémet árura.

(Később egy külkeres ismerősöm mesélt néhány idevágó esetet: a rendelő nyugati cég leplezni akarván az áru magyar számozását, semleges csomagolást írt elő, mire mi a kísérőiratok dátumában római számmal jeleztük a hónapot, ami csak Magyarországon szokásos, és hogy minden félreértést kizárjunk, tömítőanyagként makulatúra Népszabadság-példányokat használtunk.

Még egy történet: egy magyar kamion villanykörtéket szállított valahová Keletre. A vevők néhány dobozból mustrát szedtek ki és elvitték, hamarosan visszajöttek.

– Szállítsák vissza az egészet!

Kiderült, hogy cseh villanykörték lettek átpakolva magyar dobozokba, ráadásul semmi sem stimmelt: a 40 wattos a gyakorlatban 43-as volt, az 50 wattos pedig 53-as.)

Aztán a különféle szennyeződéseket kell eltávolítani a ruhákról; a nyakrésznél látni a ragasztó fehéres nyomait, azt benzinnel lehet kiszedni, a nő már nem először csinálhatja, a keze hámlik a szárazságtól. Egy másik darabon a szabás eredeti, krétával rajzolt körvonalai maradtak rajta.

A belső teremből egy lány jön ki, kezében egy kék ruhával:

– Hiányzik az öve, kék nincs, tehetek rá barnát?

– Ne tegyél.

– Akkor mit csináljak?

Az idősebb nő lemondóan sóhajt:

– Add ide.

A cementpadló töredezett, mélyedéseiben kivakarhatatlanul megült az olajos kosz, a ruhákat gyakran leejtik, és rá-rálépnek a kényes anyagra. Beljebb megyek, a belső teremben egy nő vasal, balkezes, úgy állították át neki az asztalt, megállás nélkül löki ide-oda az ötkilós vasalót, az izzadságtól fénylik az arca, ugyanilyen feszült tartásban görnyednek a varrónők is a gépeik fölött.

– Miért zsúfolódott össze ennyire a munka?

– Eltörött egy Textima gépünk, amelyik a ruhák karöltőjét varrja, azért maradtunk le ennyire.

11 óra körül tolják ki a kamion farához az első gördülőfogast a ruhákkal. Az egyik rakodó már most, délelőtt részeg, a másik, egy fiatal cigányfiú, hol gombostűket harap a fogai közé, hol kemény és hegyes nejlonszálakat – nyilván virtusnak tartja, hogy ilyen veszélyek árnyékában mer dolgozni, mert a főnökasszony hiába szól neki, hogy vegye ki a szájából. Időnként eltűnnek, ilyenkor Kojakkal kettesben mi gurítjuk ki a megrakott gondolákat.

– Nincs ember sehol – tárja szét a karjait bocsánatkérően a főnökasszony –, 2500-3000 forintot tudunk fizetni. Kijön ide annyiért? Régen három szalag dolgozott, most már egyet is alig lehet összehozni. Hogy egyáltalán fenn tudunk maradni, azt annak köszönhetjük, hogy a nyugatnémetek adnak nekünk bérbe célgépeket, melyekkel egy-egy műveletet automatizálni lehet.

– Miért nem veszik meg ezeket a gépeket?

– Miből?

– Maguk exportra termelnek, nem kapnak ebből valutát a fejlesztéshez?

– Nem, minket ezért a munkáért is ugyanúgy fizetnek, mint ha a belföldi piacra dolgoznánk.

Három órakor lejárt a munkaidő a szövetkezetben, de néhányan, főleg az idősebbek közül, benn maradnak, és tovább javítgatják a ruhák kisebb-nagyobb hibáit. Fél ötkor megjön a vámos, kitölti a papírokat, ráteszi a plombát a kamion hátsó ajtajára, Kojak tizenhét óra tizenöt perckor fordítja el az indítókulcsot.

Holnap reggel nyolckor kell jelentkeznünk a speditőrnél a bécsi Északi pályaudvaron, ehhez jó volna ma éjfél körül odaérni, mert akkor még alhatnánk is egy keveset. Számolgatok, az IFA nem tud többet ötven kilométernél óránként, és közben még át kell vergődnünk a határon is, de Kojak nem siet:

– Hat órakor váltanak a határon a vámosok, ilyenkor elvégzik a papírmunkát, átszámolják a bevételt – ezalatt felgyűlnek a kamionosok, tehát mindenképpen várni kell.

– Nem lesz hosszú az éjszaka. Legalább otthon ki tudja pihenni magát?

– Az utolsó hónapban háromszor aludtam otthon, ágyban. Vettem színes tévét, de azt is hiába, alig látom. Hazamegyek egy hét után, beülök a meleg vízbe, egy órát áztatom magam, utána azon az estén már semmi sem érdekel. Két estét egymás után pedig mi ritkán töltünk el otthon.

– A család mit szól hozzá?

– Otthon már elszoktak tőlem, néha úgy érzem, hogy feszélyezem a családot. A fiam és a lányom már az anyjától kér engedélyt, ha el akar menni valahová. A feleségemmel valamivel többet találkozom, mint velük, ő villamosvezető Szegeden, háromkor szól a csörgő, ha otthon vagyok, én is felkelek és bemegyek vele, útközben beszélgetünk, én túl korán beérek, de legalább le tudom mosatni a kocsit.

– És anyagilag megéri vállalni ezt a strapát? Például ezért az útért mit kap?

– Ezt csak úgy körülbelül tudja az ember, mert folyton változik a pénz. Most, azt hiszem, 6 forint 43 fillér az alapóradíjam, erre jön a délutáni pótlék meg éjszakai pótlék, kilométerenként külön ötven fillér. Ez az út két napig tart, összejön 500 forint, annyiért nem csinálnám. Ilyen szempontból régi helyemen, a Tefu-nál jobb volt, el tudtunk számolni 15 munkaórát, 9 óra pihenőt, hozzácsaptunk még kétszer félóra műszaki karbantartást is, csak évek múlva jöttek rá, hogy minden napunk 25 órából állt. Ez itt nincs.

– Akkor miért érdemes csinálni?

– Erre a két napra kapok 500 schillinget, ha nem megyek szállodába és nem veszek ételt, akkor ez megmarad.

Esik az eső, az ajtó résein befúj a szél, Kojak vattát tesz a fülébe, rezeg-zörög az egész kocsi. Útközben az M1-esen látunk egy a miénkhez hasonló IFA-t, a szél belelökte az árokba, Kojak megáll, érdeklődik, hogy segíthet-e valamit. Az országúton márkabarátságok alakulnak ki, például az Ifás mindig köszönti az Ifást, akkor is, ha más országbeli.

A nyugati kamionok nem érzik meg az emelkedőket, ahol mi elveszítjük a sebességünket, ők változatlan tempóban robognak tovább, megismerek néhányat, melyeket az út menti parkolókban láttam vesztegelni, és most elébünk vágnak, elölről-hátulról ki vannak világítva, akár a karácsonyfa.

Kilenc óra előtt néhány perccel érünk le a határhoz, a helyzet jobb, mint gondoltuk: Hegyeshalomnál csak befelé tartanak a kocsik, kifelé majdnem üres a placc. Kiszállunk, vág a szél, fodrozza a ponyvákat a kamionokon. Ez az átkelő nem a turisták világa, sehol sem látni mosolygó nőket színes ruhában vagy blazírt világutazót, aki slusszkulcsot pörget az ujján. Egy iroda hangulata érződik mindenütt – ahol a magyar átlagnál keményebben kell dolgozni. Elintézzük a papírokat, én innék még valamit forintért, de a büfé zárva van. Kojak elmegy a vécére:

– Megpróbálok parancsolni a seggemnek!

Felnyílik előttünk a sorompó, ismerek otthon néhány embert, aki éveket adna az életéből, ha most a helyünkön ülhetne – és a visszfuvarra sem tartana igényt.

– Mit hallani: gyakran próbálnak áttörni a határon?

Kojak ingatja a fejét.

– Pár éve hajtott neki az a két srác a sorompónak, akkor kicserélték erősebbre, de most a sorompóig sem jutnának el. Állítólag felszereltek itt egy szőnyeget, egymillió szögből áll, ha jön egy kocsi illegálisan, csak lenyomnak egy gombot, és a szőnyeg elébe gurul, biztos, hogy kidurran az összes gumi.

– Maga már látta ezt a szőnyeget?

– Én nem, csak úgy beszélnek róla.

A túloldalon, Nickelsdorfban tizenöt-húsz sofőr várakozik az osztrák vámosok ablaka előtt. Ha földsüket volnék, és egy szavukat sem hallanám, akkor is ki tudnám válogatni a sorból a magyarokat. A nyugati sofőrök szinte kivétel nélkül fiatalok, megtalálni köztük nemzedékük uralkodó típusait: a Che Guevara-utánzatot, a földre leülő és ott elalvó punkot, a szemüveges értelmiségi piperkőcöt. A mi sofőreink többnyire öregek, kövérek és nehézkesek, nem beszélnek idegen nyelveket, egy-egy szót ismételgetnek élénk kézmozdulatokkal kísérve: „kolléga”, „probléma”, ezenkívül legfeljebb néhány szakkifejezés ragad rájuk, olyanok, mint: kárné = füzet, leer = üres.

– Hogy tudnak megélni a nemzetközi forgalomban nyelvtudás nélkül? – kérdezem a várakozó, falat támasztó sofőröket.

– Hát megoldjuk valahogy, bár sok cvikli becsúszik – és elmesélnek néhány anekdotát.

Kint jár a kamionos Németországban, nem találja a címet, megállít egy járókelőt, lehetőleg biciklistát, mert az okvetlenül helybeli lakos.

– Sprechen sie deutsch? – kérdezi tőle.

– Jawohl, natürlich.

– De jó magának, mert én egy szót sem tudok.

A második történet: a kamionos felszedett egy nőt, akitől nemcsak csókokat kapott, hanem egy bizonyosfajta bogarat is, mely egyáltalán nem magas, hanem inkább lapos egy kicsit. A kamionos bemegy a patikába gyógyszerért, a patikus nem érti pontosan, hogy miről van szó, ezért bolhaport ajánl, de a kamionos csak rázza a fejét.

– Nicht ugri-bugri, hanem langsam spazieren!

A sor közben előrehalad, egy hungarocamionos sofőr áll előttünk, véres és könnyes a szeme a fáradtságtól. Megszólítom:

– Hová mész?

– Reggel nyolcra Münchenben kell lennem, 520 kilométer.

– Odaérsz?

– Ha nem rohad le a verda.

A többiek számolgatnak.

– Ha tartod az előírt sebességet és kiveszed a kötelező pihenőt, nehezen jön össze. Hogy adhattak ilyen feszes időt?

– A vezetőket otthon ez nem érdekli: menjél 80-nal, de 120-as teljesítményeket írnak elő. Olyanok, mint a kuplerájos: „Csak semmi paráználkodás, lányok – és most lássuk, mennyi a bevétel!”

A beszélgetés félbeszakad, mert a hungarocamionos veszekedni kezd az előtte álló osztrák sofőrrel; úgy látta, hogy az magához vette egyik barátja menetokmányait is, és le akarja kezeltetni.

– O, nichts! Ein mann – zwei garnitur?! – mondja rossz németséggel.

Néznek rá, nem értik, miért kiabál, itt nem szokás veszekedni. Mikor végez és kimegy, megkérdezem Kojaktól:

– Miért hajt ennyire?

– Pénzért. Ha ennyire sürgős a fuvar, kétszemélyes is lehetne, de ő egyedül jött el, mert így ötszáz forinttal többet kap, és talán a speditőr is beígért valamit, ha időben odaér.

Egyórányi várakozás-vámkezelés után végre beülhetünk a kocsiba, Kojak rám néz.

– Tizenöt órája megy a tachográf, tudja, ez a kamion „fekete doboz”-a, mely jegyzi a sebességet, az időt. Már éjjel 11-kor lejárt a munkaidőm, itt, ahol vagyunk, meg kellene állnom, és ki kellene vennem a kilencórás pihenőt, tehát csak reggel 8-kor vezethetnék újra, akkor viszont már jelentkeznem kell Bécsben a speditőrnél. Mit csinálhatok? Le kell vezetnem a hátralévő 60 kilométert, viszont ha megállít egy rendőr, és elkéri a tachográflapomat, megbüntet 2-300 schillingre – és ezt senki sem fogja megadni nekem. „Maga volt ott, miért nem oldotta meg a helyzetet?!”, legföljebb ennyit mondanak.

– És ha egy új lapot tenne a tachográfba, vagyis most a nulláról indulna?

– Mindegy, a rendőr elkéri az előzőt is, rajta van a dátum, össze tudja illeszteni – Kojak köhint. – Egyébként adhatok egy tanácsot?

– Tessék.

– Mi azt szoktuk mondani, hogy külföldön legfontosabb az útlevélre és a pénzre vigyázni, mert akkor is haza tudunk menni, ha a kamiont ellopják. Maga is tegye olyan helyre, ahol más nem férhet hozzá.

Üresek az országutak, kedvenc út menti borospincéimre már feltették a rácsokat, maga Bécs is néptelen, csak egy-két színesbőrű fiú járkál a kereszteződésekben, sárga reklámblúzban a „Kurier”-t árulják, és a Práternál a híd alatti büfékben eszeget virslit néhány kései járókelő.

Kiérünk az Északi pályaudvarra, ahol jelentkeznünk kell majd reggel. Megnézzük a telexet, mellyel útba indítottak minket, de csak a Lasalle utca nevét tudjuk kisilabizálni, a speditőrcég neve olvashatatlan. Mindegy, reggelig már mindenképpen várni kell.

Bent a pályaudvar belső grundján állunk meg éjszakára, gyomtól felvert sínek között, a gazból eldobott műanyag kötözőpántok villannak elő, bálákat vagy csomagokat foghattak össze, oldalt raktárfalak látszanak, ajtajukat olajjal telített vastag deszkákból ácsolták.

Éjjel fél egyre jár, de Kojak nekiáll főzni, meggyújtja a gázt, hallani a láng sziszegését. Zacskós levest rak fel, sok külön szárított zöldséggel és két bevert tojással:

– Kell a meleg étel, egy nap legalább egyszer. Még kint Schwechaton, a repülőtéren is főztem, egy üzletben vettem húst, a többi sofőr is evett belőle.

Már habot is vet a leves a gázon:

– Nem olyan az egész élet, kedves uram, mint a húsleves? Mikor mozogni kezd, mindig a szemetje kerül fölülre! – filozofál Kojak, és megkínál a levessel, de ebben a kései órában már nem kívánok enni. Visszakínálom a sofőrt őrségi pálinkával, módjával, de iszik belőle, megjegyzendő, hogy alig-alig találkoztam olyan kamionsofőrrel, aki egyáltalán ne ivott volna, legföljebb abban állt a különbség, hogy többet vagy kevesebbet, és hogy csak vezetés után fogyasztotta el, vagy a vezetés alatt is.

(Papíron persze szigorúan tilos a szesz, a Hungarocamion ellenőrei járják a parkolókat, és már egy bontatlan üveg italért is jogukban áll feljelenteni a sofőrt – ellenőrzési jogkörük kiterjed a volánosokra is.

– Mercedes kisbuszokat vittünk Irakba és hatan konvojba verődtünk – mesélte később egy sofőr. – Este alig érünk be a parkolóba, mikor megjelenik egy ellenőr:

– Van maguknál alkohol?

Vonogatjuk a vállunkat.

– Ugyan, hogy volna?!

– Na, látják ott szemben azt a betonfalat? Aki ennek nekivágja a whiskyt vagy a konyakot, annak nem lesz baja, vagy ha mégis valami hasznát akarja venni, öntse bele a tankba. Várok öt percet, akinél azután italt találok, azt feljelentem és kirúgatom.

Akadt, aki nekivágta a falnak, a másik csakugyan beleöntötte a tankba, nekem is volt két üveg whiskym, de nem adtam oda. Tudtam, hogy szükségem lehet rá, mert Irakban itallal inkább el tudok intézni dolgokat, mint pénzzel. A két üveget eldugtam, épp elfértek a hátsó ülés párnái mellett, gondoltam, ha az ellenőr ismeri a típust, ő a nyerő, de nem is kereste, csak a szája járt.

Italról egyelőre ennyit – később még gyakran előjön.)

Kojak megeszi a levest, aztán nekilát az esti toalettnek.

– Vannak sofőrök, kedves uram, akik egy színes ingben elvezetnek Moszkváig, ott úgy-ahogy megmosdanak, és egy másik tarka ingben hazavezetnek. Egy nejlonzacskóban gyűjtik össze a piszkos zoknikat. Én ezeket ki nem állom, szerintem egy sofőrnek adni kell a tisztaságra, mert előbb-utóbb megbetegszik.

És valóban, éjjel fél kettőkor Kojak megfürdik a szűk vezetőfülkében. Egy háromliteres ócska teáskannában vizet melegít a gázfőzőn, közben gondosan leereszti a függönyöket.

– Nehogy egy nagylány bejöjjön segíteni!

A gőzölgő vizet egy lavórba önti, a motorháztetőre kuporodik, megmossa a mellét, hátát, fenekét, lábát, aztán kiöblíti a zokniját, pizsamát húz, és felsóhajt:

– Nahát, tegyük el magunkat holnapra!

Kojak fekszik a felső ágyon, én az alsón. Maga a fekvőhely következetességre, döntéseink vállalására tanít, mert az egyszer felvett testhelyzetünkön nem tudunk változtatni. Talán fél méterre lehet fölöttem Kojak ágya, a vállam szélesebb ennél a résnél, csak úgy tudok megfordulni, ha kimászom a motorháztetőre, ott testhelyzetet cserélek, és valahogy visszakúszom. Aztán felhagyok mindenféle próbálkozással, mert a hálózsákomban rám tekeredik a pléd, mint a múmiákra a fásli, mozdulni sem tudok.

Szerencsére az éjszaka nem tart túl soká, reggel hatkor Kojak ébresztőt rendel el. Én össze vagyok törve, mint a porcukor, fázom, iszom egy kortyot, a közmondás szerint a pálinka folyékony nagykabát és tisztítja a fogakat is, Kojak viszont nem engedheti el magát, azonnal tájékozódnia és döntenie kell. Kezdem megtanulni, hogy az igazi kamionost a türelem és a kitartás jellemzi, és az a képesség, hogy a teljes passzivitás után egy pillanat alatt minden erejével koncentrálni tudjon a feladataira.

Napvilágnál végre kiokoskodjuk a speditőr nevét, és az irodáját is megtaláljuk. Fél hétkor lejelentkezünk, kisvártatva kijön egy mészároskutya-fejű öregember, leszedi a plombát, kinyitja a hátsó ajtót, benéz, nem szól semmit, csak bólint, és elmegy. Biztos, hogy így kell csinálni – gondolom magamban –, vagy legalábbis itt ez a szokás.

Megint várunk egy órát, megjön a finánc is, nem szól egy szót sem, hogy letépték az ólmot, próbaképpen kivesz a rakományból egy ruhát, megnézi a belevarrott etikettet, és már zárhatjuk is be az ajtót.

Elindulunk a menetlevélben megjelölt címre; a „textilnegyedben”, valahol a Rudolf téren fekszik. Megtaláljuk a jelzett üzletet, leparkolunk elé, és beszólunk. Egy műbőr nadrágos, fekete hajú fiú jön ki, azt hiszi, hogy mi rakjuk le majd a ruhákat, várakozóan néz ránk, de Kojak nyájasan int.

– Tessék csak nekilátni bátran!

– A kamionsofőr sohasem rakodik? – kérdezem.

– Dehogynem, ha külön megfizetik. Ezeken viszont látom, hogy elvárnák ingyen.

(Később én is be-beálltam rakodni, ha a vevő megkért rá minket. Rómában például antik bútorokat pakoltunk be egy raktárba, ketten a sofőrrel ötven dollárt kaptunk.)

Bemegyünk a boltba, ténfergünk, bámészkodunk, mellettünk oroszok bársonykabátokat vásárolnak, lengyel turisták blúzokat válogatnak. Vagy úgy?! Itt ez a vevőközönség? Akkor lehet, hogy az Üllői úti szövetkezet ruháit is el tudják adni. Megint jön a műbőr nadrágos fiú, és ágál.

– Mit mond? – kérdezi tőlem Kojak.

– Nem írják alá a papírt, mert hiányzik négy ruha.

– Nem létezik, nézzék át még egyszer.

És valóban: lecsúsztak a rúdról, beakadtak a többi közé, a címzett most már aláírja a szállítólevelet, végeztünk. Kimegyünk az utcára, a Rudolf tér fái között pompásan süt a nap, megkérdezem Kojakot.

– Nincs kedve bejönni egy kicsit a belvárosba?

– Hát, talán nincs.

– Miért? Olyan sokszor látta már az István-templomot?

– Megvallom, uram, még egyszer sem. Évek óta járok már ide, de nekem mindig vagy sietnem kellett, vagy szerelni a kocsit. Most péntek van, teszem azt, hogy kiszakítanék egy napot városnézésre, igencsak ráfizetnék. Szombaton délután három és fél tonnánál nehezebb teherautók nem léphetnek át az osztrák határon, és bent sem közlekedhetnek, a turistáké az országút. Tehát, ha most nem megyünk haza, elvész nekem az egész hétvége, itt vagy valamelyik parkolóban tölthetem az időmet – udvarias mozdulatot tesz –, de ha magának van valami fontos ügye, tőlem maradhatunk.

– Kojak, én már láttam az István-templomot.

– Hát akkor vegyünk valamit a gyerekeknek, és induljunk.

Bevásárolunk, és irány a határ. Felbontok egy doboz sört:

– Hány gyerek van, Kojak?

– Az első házasságomból egy, a másodikból kettő.

– Milyen pályára szánja őket?

– A nagylányom fodrász lett, de ez most már nem szakma, akármikor megyek hozzájuk, mindig ülnek. Nem elég ennyi, ezért kár volt tanulnia.

– Mindegy, lány, majd férjhez megy.

– Az igaz, de az a fiú, aki udvarol neki, az is középiskolába járt, és most egy rossz billenccsel a Tiszai pályaudvaron dolgozik. A fiam és a kisebbik lányom talán viszi valamire, mindig azt magyarázom nekik, hogy nem sokkal nehezebb a munkát jól elvégezni, mint rosszul, és valahogy mindenképpen meg kell csinálni. – Kojak a kormány fölé görnyed. – Én igenis szeretném, ha legalább az egyikből lenne valami, ne hiába aludtam volna évekig ebben a bádogban.

Az irányító sem tudta pontosan, hogy a kamion mikorra áll ki; valamilyen műszaki hibával küszködik, még éjszaka is dolgoztak rajta a műhelyben – abban maradtunk, hogy a sofőr majd felhív, ha megérkezik.

Már mindenki elment hazulról, ülök az üres lakásban, egy halomba raktam az úti holmimat, és idegességemben hol eszem, hol iszom. Óránként felhívom a Május 1. Faipari Szövetkezetet, ahol majd rakodnunk kell, az ügyintéző, hangjában már sajnálattal, mondja, hogy még mindig nincs semmi hír.

Dél elmúlt, a lányaim már hazajöttek az iskolából, meg is ebédeltek, mikor a sokadik telefonomra végül közlik, hogy a sofőr megérkezett és hamarosan rakodik. Átfut rajtam a méltatlankodás, hogy miért nem jelentkezett, mint ahogy megbeszéltük az irányítóval? Aztán csak legyintek: aki minden apróságon fennakad, abból lehet műszaki ellenőr vagy próféta, de riporter soha.

Taxit kérek, a Május 1. a város túlsó végében fekszik, Angyalföld poros, gazzal felvert külső ipari övezetében. Az egyik dunántúli Volán IFA kamionja áll bent az udvaron.

– Megint ezzel a „bánatszekérrel” kell utaznom! – mormogom magamban, eszembe jut a szörnyűséges alvás a bécsi pályaudvaron, és a hideg végigfut a hátamon: mi lesz itt Moszkváig?!

A sofőrt Orbán Lázárnak hívják, negyven körüli sovány, szőke, kopaszodó férfi, keserű dohányszag árad belőle, szemmel láthatólag nincs elragadtatva attól, hogy „parádés kocsisnak” osztották be, vagyis hogy engem is magával kell vinnie – de érzelmekre most nincs idő, pakolni kell.

Hátramegyünk a raktárba a bútorokért, meglepődve hallom, hogy ez a szövetkezet látja el szószékekkel majd az egész KGST-t. Közelebbről is megnézek egy jeles darabot: a szónok gumiszőnyegre léphet és műbőr bevonatú karfára könyökölhet, belül külön hely van kialakítva a beépíthető fénycsöveknek és a villamos erősítőnek is, a felszerelés tökéletes, talán csak egy frázis-lefolyócsatorna hiányzik az aljáról.

Akadnak persze más bútorok is a raktárban, a szószékeken kívül viszünk asztalokat, polcokat, virágtartó állványokat is. Feltűnik, hogy milyen gyönge alapanyagokkal dolgoznak a szövetkezetben, áruik nagy része furnírbevonatú pozdorjalemezekből készült, deszkát csak egynémely szekrénybe építettek be, azt is megkékült, görcsös fenyőkből vették. Fenntartásaimmal nem állhatok egyedül, mert a sarokban tornyokban halmozódik fel a nyugatnémetektől visszaküldött asztallap.

– Pedig mi megteszünk mindent – panaszkodik a művezető –, kerülgetjük a görcsöket, talán 25 százalékos a kihozatalunk, a többi anyag megy a hulladékba.

A sofőr irányítja a rakodást, igyekszik minél sűrűbben pakoltatni az árut, hogy a gépes kocsira felférjen, és ne kelljen a pótkocsit is magunkkal vinni. Közben behívnak az irodába egy utolsó pesti kávéra, beszélgetek az ügyintézőnővel, aki egy iparművészeti vállalattól jött át ehhez a szövetkezethez.

– Itt jobb?

– Mondjuk azt, hogy ott rosszabb volt. A főnök kivonta magát a munkából, minden döntést rám tolt, a töprengéstől néha sebesre kapartam a nyakamat.

Kavargatom a kávét.

– Miért kamionnal küldik ki ezt az árut? Nem volna olcsóbb és egyszerűbb vasúttal?

– Árban alig van különbség, 82 ezer forint meg ami még hozzájön, és a vasút sokkal nehézkesebb partner. Hiába mondjuk nekik, hogy mi exportra dolgozunk, a múlt hónapban is két héttel előbb kellett megrendelnünk a vagonokat – és az áru még mindig ott vesztegel a Vizafogón. A vasutasok mossák a kezüket: Záhony bedugult, és az egész idáig visszahat, de hát ezzel mi semmire sem megyünk. A kamion viszont a hét végére biztos odaér Moszkvába.

Közben megérkezett az ellenőrző vám, az egész raksúlyunk csak 34,7 mázsa, de sok a papírmunka, át kell javítani a rosszul felírt tételeket, számokat és címeket, a sofőr ide-oda ugrál a gépírónő és a pénzügyőr között. Mire végzünk, én már ki is fáradtam a félnapos várakozásban és semmittevésben.

Borús, télre készülődő időben indulunk el a 4-es út felé, a Közterületfenntartó Vállalat előtt szürke hegyekben áll a só, a tetején kinőtt valamilyen különösen igénytelen gaz. Egyébként kevés látnivaló kínálkozik, ez a város érdesebb fele, a teherautók között csak ritkán tűnik fel egy-egy maszek kocsi, ezek is kopottak, köhögősek, vállalatoktól leselejtezettek. Mielőtt nekivágnánk az országútnak, megállunk tankolni az 1-es Volánnál, sorba kell állnunk, a sofőr kihasználja az időt, még egyszer körbejárja az IFA-t.

– Milyen állapotban van a kamion?

– Rossz a hengerfejtömítése, köpni fogja a vizet a szélvédőre.

Közelebbről is megnézem a karosszériát.

– Pedig még nem látszik öregnek.

– Még egyéves sincs, talán 50 ezer kilométert ha futott. Egy olyan sofőr vitte, akinek nem volt svájci vízuma, ezért a határon át kellett hogy adja egy svájci sofőrnek, aki agyonhajtotta a motort.

– Nem lehetne kicserélni a tömítést?

– Nem. Hoztam magammal tartalék tömítést, de nincs hengerfejkulcsunk.

– És ha valami baj lesz útközben?

– Le kell állnunk, meg kell várnunk, amíg egy másik kocsi hoz utánunk szerszámot.

A sofőr erős iramot diktál, még ma este át kell lépnünk Csapnál a határon, vagy legalábbis oda kellene érnünk, mert ha a szovjet vám most küld vissza valamiért, holnap még tudunk intézkedni, de ha reggel történik ugyanaz, elveszett egy egész nap. Eláll a szél, ez is segít, mert nem kapaszkodik bele az IFA ormótlan dobozába. A sofőr cigarettázik és merev tekintettel bámulja az utat, megpróbálok beszélgetést kezdeni.

– Mindig ezzel a kocsival jár?

– Nem, én csak „fregoli” vagyok, akkor kerülök volán mellé, ha valaki megbetegszik. Legtöbbet télen kell vezetnem, mert ahogy a jó idők elmúlnak, az öreg vezetőknek elkezd fájni a lába meg a dereka.

– De azért, gondolom, így is többet látott a világból, mint az átlagemberek.

– A városokból én csak a raktárakat és a vámplaccokat láttam, kivéve Velencét, azt is csak azért ismerem jobban, mert ott egyszer 11 napig nem vették át tőlem az árut, akkor bejártam mindent, elmentem a régi temetőbe is gondolával. Még Rómában is eltöltöttem három napot, épp a futball-világbajnokság idején, mikor legyőzték a németeket. Négy ember kihozott egy asztalt tele pezsgővel, leállították a kereszteződés közepén, kettő kezdte a saját fejére önteni a pezsgőt, kettő meg kínált boldog-boldogtalant, aztán jöttek a rendőrök, de csak megfogták az asztalt és arrébb rakták.

Kelet felé haladunk, a levegő mintha nedvesebb volna, ázott kukoricaszárak édeskés szaga érződik benne, a környező rétekről köd szivárog fel az útra, aztán megered az eső is.

– Ez fenn a Kárpátokban már hó!

Nyíregyháza után megvacsorázunk – forintért egy ideig utoljára –, utána Lázár három duplát is megiszik.

– Nem lesz sok így este?

– Nem bírom megállni, pedig egy öreg orvos mindig azt mondja nekem: Lázár, ne a kávé vezessen!

Záhony után még egyszer megállunk, Lázár összerakja a papírokat, aztán begurulunk a határállomásra. A magyar vámosok épp egy lengyel nőt vegzálnak, elvesznek tőle négy karórát – mind a két csuklójára kettőt-kettőt csatolt fel, öt vagy hat színes tokba bújtatott szemceruzakészletet, olcsó hajszárítókat, hamis ékszereket, Lázár elhúzza a száját:

– Azért jött ilyenkor a „poloska”, mert azt hitte, hogy este már nem figyelnek!

Nem tetszik ez a hangnem, számolgatom magamban, hogy mennyi időt kell még együtt töltenem Lázárral; az eredmény lehangoló. A vámosok simán átengednek minket, csak farmernadrágok iránt érdeklődnek, figyelmeztetnek, hogy a túloldalon elkobozzák.

Tíz óra két perckor érünk fel a Tisza-hídra; itt várnunk kell, előttünk a szovjet határőrök fülkéjében nincs világítás, csak egy lefelé fordított kézilámpa fényköre mozog, a váltás most veszi át a szolgálati papírokat.

– Nincs magánál orosz pénz? – kérdezi a sofőr.

– Miért?

– Mert itt a határon biztos lebukik vele.

– Mindig volt nálam pénz, és még sohasem buktam le.

– Az egyik ismerősöm be akart vinni száz rubelt, és a kutya kiszagolta. Pedig gatya helyett úszónadrágot vett fel, és annak a zsebébe tette.

– Az lehet, hogy a kutya megérzett valamit, de nem a rubelt, hanem azt, hogy az illető megrémült.

– De azért magának sem volna kellemes, ha beírnának az Írószövetségbe, hogy rubelt találtak magánál. Mit szólnának?

– Nagyon csodálkoznának.

Már nem sok hiányzik a 11 órához, mikor beengednek minket, a kamion óvatosan átgördül egy vizesárkon, mely keresztbe húzódik az úton, a folyadéknak a színét sem tudom kivenni, gondolom, fertőtlenítővel lehet feltöltve, majd egy nyitott kétszárnyú vaskapun hajtunk keresztül. Leszállok, erősen fázom, a két határőr szótlanul elnéz az arcom mellett, hamarosan előkerül az ellenőrzést vezető tiszthelyettes.

– Hová mennek? – kérdezi magyarul.

– Moszkvába. Milyen ott az időjárás?

– Miért érdekli?

Az anorákomra mutatok.

– Hogy elég-e a kabát, amit hoztam, vagy kivegyek egy pulóvert is a zsákomból?

– Most fázik?

– Egy kicsit.

– Hát, ha beljebb megyünk az országba, valószínűleg hidegebb lesz.

A két határőr hoz egy farkaskutyát; felénk csak épp odakapja a fejét, szerencsére rubelt nem fedez fel nálunk, majd végigszaglássza a kocsit, bedugja a fejét az alváz alá is, nekiesik a hűtőt takaró fekete műbőrnek. Az egyik határőr egy botot használ apportfának, úgy viszi el az állatot.

Előreállunk egy éles neonfénnyel megvilágított széles aknára, alulról is megnézik a kamiont, lekezelik a papírokat, aztán intenek, hogy mehetünk. Mint a Szovjetunió útikönyvből már tudom: „külföldi állampolgárok részére a Szovjetunión belüli utazás külön engedélyhez van kötve” – számunkra is kijelölnek egy útvonalat: Rovnon és Szmolenszken keresztül kell elérnünk Moszkvát, ez az úgynevezett „olimpiai út”, melyet még az 1980-as olimpiára érkező vendégek is használtak, útközben több helyen is látni az olimpia jelképét: a súlyemelő mackót az öt karikával.

Úgynevezett szervizkönyvvel utazunk, erre tankolhatunk üzemanyagot, és őszinte megkönnyebbülésemre nem kell a kocsiban aludnunk, mert szobát is kaphatunk az Inturiszt kezelésébe tartozó nemzetközi szállodákban – ezen az éjszakán például Ungváron a Zakarpatyéban. Állítólag egy magyar cég építette, a berendezését a már sokszor látott szabványok szerint alakították ki, én csak egy modernebb ötletet fedezek fel: a fürdőszoba melegvíz-hálózatába egy nagy, fektetett B alakú nikkelezett csőkígyót iktattak be, ez melegen tartja a rárakott törülközőket.

Átállítom az órámat, moszkvai idő szerint háromnegyed háromkor fekszünk le. Elalvásnál köszönni szeretnék a sofőrnek, de a fáradtságtól nem jut eszembe a keresztneve. Ő még könyököl az ágyában, és olvasgatja az Esti Hírlapban a pesti apróhirdetéseket.

Reggel szereléssel indul a nap, Lázár reménytelenül próbálja összerakni az ablakmosó szétesett motorját, összevissza kötözi, de így sem ígérkezik hosszú életűnek. Én közben nézegetem a térkép kilométer-beírásait, próbálom kiszámítani, meddig juthatunk el estére. A sofőr nem tűz ki nagy célokat; ha 450 kilométernél többet tenne meg, a saját normáját rontaná vele.

– Különben is jönnek a Kárpátok, és ez a 120 lovas IFA már akkor is zörög, ha megmutatják neki az emelkedőt.

Kezet mos egy pocsolyában, és elindulunk. A sofőr felveszi azt a helyzetet, melyet ezer kilométereken keresztül változatlanul megőriz majd; a slusszkulcsot egy kulcscsomóval együtt rakja be a helyére – úgy zörög, mintha két index működne a kocsiban. Cipő helyett Scholl papucsba bújik – így állítólag nem dagad meg a lába, zöld kordbársony farmernadrágot hord és sötétkék garbóinget, bal kézzel fogja a kormányt, néha a jobb kezét is odaemeli, de többnyire a combján nyugtatja.

Indulásnál magasra vágjuk a sarat, a környékbeli patakok is megduzzadtak és barnák a hordalékos agyagtól, néhol a hidakat is megrongálták, egyszerre csak egy buszt vagy teherautót engednek át a pallókon.

Nézem a jelzőtáblákat: Golubojén, Dubrovkán haladunk át, a házak itt más módon épülnek, mint nálunk: egy sor lapjával lefektetett téglára egy sor vályogot raknak élével, a festett vagy domborított díszítőelemek szürke-fehér színűek, és mértani formákat adnak ki. Csak néha tűnik fel egy-egy rendhagyó megoldás, például egy gémeskút ostorát gólyának képezte ki valaki. A vulkanikus talajon sok gyümölcsfa és kordonos telepítésű szőlő díszlik a kertekben és a domboldalakon, majd a táj kopárabbá válik, már az Erdős Kárpátokban járunk.

A poljanai gyógyfürdőnél állunk meg, innánk egy kávét, Lázár emlékszik rá, hogy az olimpia idején építettek ide egy nagy vendéglőt, de most a szezon után, októberben már zárva találjuk – magunknak kell megfőzni a kávét. Elővesszük az olasz gázfőzőt, van hozzá csatlakoztatható radiátor is, egy palackkal két napig működik.

– Egyszer Csehben rohadt le a kocsi, akkor fűtöttem gázzal, nem volt nagyon kellemes, a plafonról csepegett le a pára.

A kávé, amit iszunk, szintén olasz eredetű. A múlt hónapban Lázár késő este rakodott Rómában, a kereskedő emberei már mind hazamentek, így Lázár ült fel az emelővillás targoncára, és felpakolta a kocsit. Egy üveg Martinit és ezt a kávét kapta érte.

– Nem túl jó kávé, de ennyit megért.

A kamionosok úgy mondják, hogy itt a Kárpátok nyugati oldalán enyhébb az időjárás, tavasszal mindig hamarabb olvad el a hó – de most itt is minden a közelítő télre utal. A sót halmokban készítették ki az út mellé, elolvadt és szürkés foltokban ráfolyt a földre és az aszfaltra. A padkára szakaszonként botokat szúrtak le, nemcsak az út vonalvezetését és az árok szélét jelzik majd, de a rájuk festett színes osztatok mutatják a hóréteg vastagságát is. Hirtelen duzzadtak meg itt is a patakok, látunk egy medermélyítésen dolgozó markológépet, melyet talán este hagyhatott ott a kezelője, és reggelre már nem tudott hozzáférni, a gép benn rekedt. Tisev előtt egy kőzúzó malomnál, az út bal oldalán felhúzott helyzetben rögzített sorompó áll, váratlan nagy havazásoknál leengedik, és az autóknak itt kell bevárniuk, amíg a kotrók megtisztítják az utat.

A forgalom egyelőre élénk, a vezetési stílus, hogy úgy mondjam, huszáros, a teherautók erőlködő motorral előznek, bevágódnak a résbe, és hirtelen fékeznek – a manőverek annál kockázatosabbak, mert a hegyi terepen elhasználódott kocsik műszaki állapota hagy maga után kívánnivalókat; némelyikről hiányzik a tűkör, a másiknak elferdült a hídja, imbolyog, mint egy fejbe csapott macska, a fara kilóg jobbra.

Az egyik teherautó „anyósüléséről” egy fiú int felénk, körmével a nyakára pöccint, aztán kijeleznek jobbra, és megállnak. Én a mozdulatot úgy értem, hogy inni hívnak minket – nem is volna ellenemre, de Lázár elmagyarázza, hogy pulóvert szeretnének venni tőlünk. Egyelőre nem kötünk üzletet, hátha csakugyan hideg van Moszkvában.

Délután két óra körül jár, mire átérünk a Kárpátokon. Sztrij szélén elterelnek minket, a forgalom kikerüli a várost. Feltámad a szél, a mi dobozos IFA-nk mintha állna, de a többiek is meggondoltabban előzgetnek, mert az országút mellett szaporodnak a forgalom-ellenőrző pontok. A rendőrök nemcsak utasítanak, sebességet mérnek, de a kamionok mozgását is figyelik, rádión jelentik egymásnak a vonulási irányt. Ha a kocsik letérnek a megadott útról, autóval vagy motoron elébe vágnak, és visszaterelik.

Jön a Dnyeszter, a környező falvak nevei az első és a második világháborús történelemkönyvekből ismerősek. Egy szobor, melyet Bugyonnij 1920-as hadjáratának emlékére állítottak, messze benyúlik az út fölé: két lovas katonát ábrázol, egy trombitás a nyeregben visszafordulva fújja az indulót, mögötte egy szablyát lengető harcos vágtat.

Embereket alig látni. Egy hídnál nagy kendős öregasszony tisztítja az utat, lapátjával eldob egy kis sarat, aztán a szerszámot a híd lábának támasztja. Benézek egy falu végi temetőbe, a sírok között középen egy hirdetőtábla áll két csőoszlopon, elolvasom a felső nagybetűs szót: „Szabályok…”

Fél ötkor kezd élénkülni a környék, a bádoggal fedett templomok szomszédságában megszólalnak az oszlopokra szerelt hangszórók, a legelőkről hajtják haza a fekete-fehér foltos teheneket, a távolban felgyullad egy-egy rőzsetűz.

Hirtelen leereszkedik a sötét, de a szembejövő teherautókon csak a vezetőfülke tetejére szerelt „gyertya” ég, legföljebb még a helyzetjelző, ránk villognak, hogy oltsuk el a tompított lámpánkat.

Jön Rovno, még most, nyolc órakor is nyitva tartanak az üzletek, egy homályos bolt mélyén előregörnyedő borbély borotvál, buszállomások és mozik előtt csoportosulnak az emberek, jólesik nézni a városi mozgást. A Mir Szállodában szervizkönyvünkre egy egész lakosztályt kapunk: két hálóval, fogadószobával, étkezővel.

Lázár beírja a napi teljesítményt: a tízórás menetidő alatt 494 kilométert tettünk meg, aztán a tálalószekrényből előszedjük a metszett poharakat, és a nap lezárásaként iszunk egy kis őrségi pálinkát. A sofőr keze reszket, majdnem kilötyköli az italt, egy korty után leteszi a poharat, és szakadozottan köhögni kezd.

– Nehéz volt a nap? – kérdezem részvevően.

Lázár legyint, és beosztott lélegzetvétellel kiissza a pálinkát.

– Az az igazság, hogy egyszer el kellene mennem orvoshoz. Nem a köhögéssel, azon már nem segítenek, a cigarettázást kellene abbahagyni. A kezemet kellene megmutatnom…

– Mióta reszket a keze?

– Már négy éve; akkor operálták a lányomat a szívével. Valamilyen ér nem nőtt össze neki, nem szívverése volt, csak szívreszketése, olyan hangot adott, mintha valamilyen orkánanyagot összedörzsölnénk. Mikor kiderült a baj, a feleségem épp teherben volt, a professzor mondta, hogy ne is szóljak neki, mert ha felizgatja magát, elvetélhet, én írtam alá a papírt, hogy beleegyezem a műtétbe, és akkor négy hétig nem aludtam. A kislányom aztán rendbe jött, és úgy egészségileg nekem sincs különösebb bajom, rendszeresen járunk orvosi vizsgálatokra, ott kijönne, de a kezem – megnézi a jobb kezét –, a kezem reszket azóta.

Kirakjuk az asztalra a kolbászt, a szalonnát, a húskonzervet, hozzá a kenyeret, de egyikünknek sincs étvágya. A nap valahogy nem akar véget érni, lemegyünk a vendéglőbe, megiszunk egy üveg bort, aztán a sofőr elköszön, én letelepszem a portán, megpróbálok hazaszólni Pestre. Későn jön be a hívás, mire visszaérek a lakosztályunkba, Lázár már alszik, és persze horkol is, mert régi szabály, hogy mindig az alszik el hamarabb, aki horkol. Szerencsére most különszoba jutott mindkettőnknek, nem zavar.

(Egyébként már számtalanszor aludtam idegenben, kialakítottam a magam fegyvereit a horkolók ellen: vagy az ágy támláját kell megdöngetni ököllel, vagy a cipőt kell odavágni a földhöz. A csendháborító döbbenten felriad, és a hirtelen zajszünetben el lehet aludni. Ez a módszer csak egy esetben nem vált be: sok évvel ezelőtt Nyíregyházán olyan munkásszállóban éltem, ahol kétszáz ember aludt egy szobában, és közülük legalább ötven horkolt különféle ritmusban. Nem volt az a döngetés, cipőodavágás, mely valamennyit felköltötte volna.)

Reggel fizetünk, megnézem a számlát: a szervizkártyára negyven százalék engedményt adtak. Háromnegyed hétkor megyünk le az utcára, még szürke és homályos a reggel, este szorosan a fal mellé álltunk be. Mikor Lázár indít, a feltörő fekete füst megreked a keskeny résben, és az én oldalamon becsap a vezetőfülkébe.

Kint az országúton feltámad a szél, az IFA jó, ha ötven kilométerrel tud menni óránként. Moszkváig még legalább ezerötszáz kilométer van hátra. Az egész vállalkozásunk most olyan reménytelennek tűnik, mintha valaki egy lakótelepi blokkház kaputelefonján próbálna felhívni egy tokiói számot. Fél kilenckor emelkedik fel a nap, szorítja le a hideget, a buszmegállóban várakozók is tüzet raknak, de a szél mintha csillapodna.

Ez a vidék sohasem felejti el a háborút; a gyárak előtt, országúti csomópontokban talapzatra emelt tankok, páncélelhárító ágyúk állnak. Mind világháborús fegyverek, Luck előtt egy repülőgép feszül egy oszlop tetején, olyan kisméretű, hogy az ember nem tudja elképzelni, miként férhetett el benne egy pilóta. A falvak főterén is emeltek hősi emlékműveket. Eltűnődöm az idővel-távolsággal járó különbségeken: a magyar falvakban a szoboralakok kézigránátot vagy szuronyos puskát tartanak magasba, itt dobtáras géppisztolyt.

Aztán a lakott területeket elhagyva, egyhangú tájakon futunk tovább, hosszú kilométereken át nem látni sem hirdetéseket, sem vendégcsalogató feliratokat, csak a végeláthatatlan letarolt kukoricatáblák szélén lobogtat a szél lelkesítő transzparenseket: „A föld szereti a gazdáját!” – és ehhez hasonlókat.

Később erdők közé érünk, csodálkozom, hogy viszonylag alacsony és lombos fákat ültettek ide, mert itt, mindentől távol, csak a szél söpri az utakat, a lehullott levél megázott és vastag, csúszós rétegben ellepi az útfelületet. Belátni a tisztásokra, óriási boszorkánykörökben nő a gomba: őzláb, fenyőalja, erdei csiperke, kedvem volna kiszállni és szedni belőle.

Lázár már hat órája vezet egyfolytában, de alig-alig lazít a tartásán, időnként megtörüli zöld napszemüvegét egy papír zsebkendőben, és hajt tovább. Ritkán szólal meg, többnyire olyankor, ha egy kocsi jön szembe velünk, és mindig ugyanazokat a vicceket süti el. A „Szovtranszavtó”-ra azt mondja: „soltvadkerti”, a lengyel kamion változatlanul „poloska”, tekintete csak akkor enyhül meg, ha magyar kocsi közeledik:

– Végre egy magyarisztán!

Csak akkor állunk meg, mikor a hengerfej pakolása alól már folyik a víz. Minszk előtt behúzódunk egy parkolóba, és leszedjük a hűtőről a sapkát. Lázár benéz a motorba, de sokat nem tud tenni.

– Majd reggel veszünk egy liter tejet és betöltjük, ráég majd a pakolás szélére, és az is fog valamit.

– És az is lehet, hogy egyszer csak nem tudunk továbbmenni?

– Előfordult már ilyesmi. Egy sofőrnek tönkrement a motorja, és nyolc napig várakozott a Gagarinba való letérésnél. És ő még jól járt, mert a közelben találhatott boltokat és vendéglőt is, de mihez kezd az, aki egy országúton rohad le?!

– Nem mehet haza egy másik kocsival?

– Papíron egy percre sem hagyhatja el a kamiont, legfeljebb telefonálni ugorhat el.

– Hát akkor imádkozzunk, hogy megússzuk.

Ha már megálltunk, meg is reggelizünk – ideje; már egy óra is elmúlt. Evés után elballagok egy nagy hordóba foglalt forráshoz, megtöltöm a kanisztereket, közben elbámulok: ez már a sztyeppe vidéke, a síkság végtelen, szinte a föld hajlását is meglátni, távolabbról tavak csillognak – az útépítéshez kiemelt agyag gödreiben állt meg a víz.

Újra elindulunk, a rossz út dobálja a kamiont, a két vizeskaniszter és a piros gázpalack előrázódik a sarokból, és előrecsúszik az ajtóig. Sokasodnak a bajok; szétesik az a műanyag cső is, amely levegőt fúj be a kocsiba, én megpróbálom összeillesztgetni. Gőzölögni kezd a hűtő, újra meg kell állnunk, feltöltjük vízzel, mikor lehűl, a sapkát is vissza lehet tenni rá.

Sok időt vesztettünk, a rövid nap a vége felé közeledik. Lázár egyre idegesebb, ha a szembejövő kamionok nem kapcsolják vissza időben a világítást, bosszút áll; ő is reflektorral halad, és csak lassan vált át. Most veszi észre azt is, hogy a slusszkulcsot tartalmazó hatalmas köteg ütögeti a szerelvényfalat, káromkodva leszedi.

Hirtelen egy rendőrautó vágódik elénk, és int, hogy álljunk meg. A járőr parancsnoka kiszáll a kocsiból, és közli, hogy Lázár a megengedett 40 kilométeres sebesség helyett 70-nel ment. Ezt rá akarja vezetni a kamion kísérőlapjára, amit a határon majd ellenőriznek, és keményen megbírságolják a sofőrt. Szavait lefordítom Lázárnak, összehúzódó szemekkel kér, hogy segítsek rajta.

Lemászok a rendőrökhöz, mély lélegzetet veszek, és beszélni kezdek. Kissé távolabbról kezdem a magyarázkodást, elmondom, hogy magyar író vagyok, szovjet színdarabokat is fordítottam már, de mindezt nem azért közlöm, mintha vitatkozni szeretnék.

– Velünk nem is lehet! – mondja a rendőr.

– Csak azt az egyet kérem, hogy ne írják fel a sofőrt, három gyereke van otthon, akik mind büszkék az apjukra, milyen csalódás volna nekik, ha megtudnák, hogy az apjuk fegyelmezetlenül viselkedett, és éppen a Szovjetunióban?!

A rendőr elgondolkodik.

– Tudja, író elvtárs, hogy mi az a „szuvenír”?

– Tudom.

– Akkor most nem írom fel a sofőrt, hogy magának kellemes szuvenírja maradjon az országunkról! – mondja lovagiasan, aztán tiszteleg, és az utunkra enged minket.

Tizenöt órája hajtunk már. Legalább 900 kilométert megtettünk ma, az út előttünk koromsötét. Úgy érzem, mintha kinőttem volna a nadrágomat, nem tudok ülni tovább, meggörnyedve felállok, a sötétben tapogatózva kiszedem a zsákomból azokat a holmikat, amiket fel akarok majd vinni a hotelszobába, aztán a zacskót hol az ölemben tartom, hol leteszem a padlóra. Végre, már a tizenhatodik órában, beállunk a hotel elé, Lázár elfordítja a kulcsot, és a hirtelen csendben csontjait ropogtatva nyújtózkodik.

– Így estére lerázódik az ember.

Mikor kiszállunk a parkolóban, néhány lengyel kamiont látunk, nekik nincs szervizkönyvük, drágának találták a szállást. A sofőrfülkében töltik az éjszakát, most ülnek egyszemélyes, kivilágított kis mennyországukban, főznek, isznak, vagy már a lefekvéshez készülődnek.

– Ha egyedül volnék, én is inkább kint aludnék a kocsiban – mondja Lázár. – Az ember ott jobban érzi magát. (Csak otthon derül ki, hogy éjszakánként két és fél rubelt spórolt volna, ha a fülkében töri magát.)

A szálló valójában panelből összerótt motel, bőven akad szabad hely. A portán az ügyeletes elveszi az útleveleinket, és kiír egy szobaszámot. Elindulunk, de engem a lépcső aljából visszaint:

– Ggye Moldova? – kérdezi szigorúan, vagyis hol van Moldova?

– Én vagyok az.

– Nem, maga Moldov elvtárs, de hol van Moldova elvtársnő?

Eltart egy ideig, amíg tisztázódik az ügy. Lerakodunk a szobában, eszünk valamit, és lemegyünk a bárba. Harsogó zene árad az erősítőkből, a pincérek meleg sört és kerek üvegben palackozott, Mattus márkájú szénsavas portugál bort hoznak ki. Két székesfehérvári sofőr is leül az asztalunkhoz, ők kint alszanak a parkolóban, pezsgőt és vörösbort rendelnek. Beszélgetünk néhány percig, egy érdekes ügyről mesélnek: egy külkeres kirendeltségvezető egy vitorlást vásárolt Moszkvában, haza akarta küldeni, de nem volt hajlandó kifizetni a fuvardíjat.

Hirtelen úgy érzem, mintha a jelenlétem zavarná a társalgást, észreveszem, hogy Lázár cinkos figyelmeztető pillantásokat vet a kollégáira. Nem értem egészen a szituációt, de fáradt vagyok ahhoz, hogy rejtvényekkel bíbelődjem, elköszönök a sofőröktől. Legalább ma én használom elsőnek a zuhanyozót és a vécét; a hányásig felingerel, és elrontja a napomat, ha szennyesen találom.

Lefekszem, de sokáig nem tudok elaludni, nyilvánvalóan „túlpörögtem”. Nagyanyám szavai jutnak az eszembe: semmi sem veszi el annyira az ember erejét, mint az utazás. Forgolódom az ágyon, figyelem, ahogy a késve befutó kocsik lámpái betűznek az ablakon, aztán hallom, hogy kopogva megered az eső, és lassan elnyom az álmosság.

Reggel áznak az esőben a motel mellett nyújtózkodó nyírfácskák pirosodó levelei, víztől csöpögő érett bogyókat tépek, és feldobva a levegőbe, rüszttel elrugdosom őket. Az út fölött vékony pára lebeg, a látótávolságunk nem terjed tovább 3-400 méternél.

Faházak állnak az országút mellett. Alapterületük így kívülről ítélve nem lehet több 30-40 négyzetméternél, házilag barkácsolt ferde ajtók-ablakok lógnak rajtuk, a meleget megőrzendő, ezeket is félig eltorlaszolták. Mégis, sok helyen elragadó és jól öltözött lányok lépnek ki belőlük, és sietnek a közeli autóbuszállomás felé – talán már a közeli főváros kisugárzása érződik rajtuk.

Ugyancsak az ipari táj közeledtére vall, hogy az út mellett sokasodnak a lefutott és ott helyben eldobott autógumik; a peremük kiáll a falu végi kis libaúsztató tavakból, de a vetések szélén is körbenövi őket a fű. Még az erdő fáira is felakasztottak néhányat, mint valami fekete koszorúkat. A gumik aztán itt maradnak időtlen ideig, csak néhány traktoros rak belőlük tüzet pihenőben, vagy bajba jutott sofőrök használják őket elakadásjelző háromszög helyett: a kocsi mögött két gumiabroncsot egymásra vetnek az út közepén.

Péntek délben érjük el a külső moszkvai gyűrűt, ott félreállunk, és próbáljuk megkeresni a térképen a vámplaccot. Menetokmányainkra otthon „Vukovó”-t írtak be, de ezt a nevet sehol sem találjuk. Én Vnukovóra gondolok, de ez sem látszik logikusnak: miért kellene egy kamionnak a repülőtéren vámolni?!

– Mit csináljunk? – kérdezem.

– Hát, ha megkérdezné valakitől…

Lázár a világ semmilyen nyelvén nem beszél, és ehhez megfelelő ideológiát is kialakított:

– Tudja, én inkább megkapáltam húsz tőke szőlőt, mint hogy megtanuljak húsz idegen szót! – szokta mondogatni.

Leszállok, megállítok néhány TIR jelzésű kamiont, azoknak a sofőröknek ismerniük kell a vámhelyeket, a harmadik sofőr csakugyan tudja a címet: Butovo.

(Majd két évvel később, Rómába menet, hasonló eset fordult elő velünk. A papírok szerint a Via Oacinón kellett volna lerakodnunk, de nem találtuk sem a térképen, sem a telefonkönyvek regiszterében, de még a római központi tudakozóiroda sem hallott ilyen utcáról. Ötször kellett felhívnunk Triesztben a Volán megbízottját, amíg ő nemzetközi telefonok láncolatával kiderítette, hogy a helyes név: Via Pacino. Igaz, csak egy betűt írtak el, de akár hat napot is vesztegelhettünk volna miatta.

– A Külker mindent elad – mondta a sofőr –, aztán nem törődik a lebonyolítással.

Az általam hallott esetek közül a következő viszi el a pálmát: az egyik Volán-vállalat kiküldött egy kocsit az erfurti vásárba, hogy hozza haza a magyar pavilon felszerelését. Az indítók elnézték a dátumot, és a kamion egy hónappal a megnyitás előtt ért ki Erfurtba! Hogy ne legyen nagyobb botrány, kikönyörögtek a kocsinak egy visszfuvart; Prágából hozott sört.)

A külső gyűrűről a Varsavszkoje Sosszénál kellene letérnünk, de ezt a szakaszt éppen átépítik. Nem ismerjük ki magunkat, kétszer is túlmegyünk rajta, és csak két kilométerrel lejjebb tudunk visszafordulni. A helyzet reménytelennek látszik, Lázár mintha feladná, előredől, és homlokát a kormánykerékre fekteti.

Elszánom magam, átevickélek a túloldalra, és a forgalomirányító posztnál megkérek egy rendőrtisztet, hogy segítsen nekünk. Beültet maga mellé egy Zsiguliba, éles kanyarral átvágunk a teherautók között, a rendőrtiszt kiszáll, egyetlen mozdulattal leállítja a forgalmat, szigorúan rászól egy előrébb merészkedő Volga renitens vezetőjére, aztán int, hogy forduljunk nyugodtan balra.

Az ember telhetetlen fajzat, most alighogy kimásztunk a bajból, már azon jár az eszünk, hogyan végezhetnénk a leghamarabb és mikor fordulhatnánk vissza Pest felé? – ha valami különös ok nem indokolja, a kamionos, a világ bármelyik országában is járjon, szeretne minél előbb hazaérni. A mi helyzetünk most nem sok jót ígér; péntek van, ha késő délután le is vámolnának, ma már senki sem rak le minket, aztán jön a hétvége, hétfőn a fű sem nő, tehát jó esetben kedden indulhatunk vissza.

Leírunk egy kanyart, eltévedünk, egy lakótelep belső útjain araszolgatunk, amíg egy gyerekét sétáltató szakállas férfi végre megmutatja a vámépületet. A kamionnal leállunk egy magasrakodónál, aztán felmegyünk az emeleti irodába. Egy kövér nő fogad minket, megnézi a papírjainkat, és egy kategorikus elutasító mozdulatot tesz:

– Sajnos nem tudok foglalkozni önökkel, nincs szerződés és nincs megállapodás a szállítmányról.

– Legyen szíves, telefonáljon a KGST-palotába, az Interatom-ügynökségre és az Írószövetségbe! – mondom neki, ugyanis a szállítmányunk erre a három helyre irányul. Az ügyintézőre, úgy látszik, hatottak ezek a fontos címek, mind a hármat felhívja. Kihallani a kagylóból, hogy közlik vele: már rég kiküldték a papírokat, sorolják fel a tételeket: egy szószék, kilenc virágtartó és így tovább. Veszteni tudni kell, a nő arcán egy vonás sem rezdül, leszól a vámosnak.

– Fegya! Gyere fel!

A vámos is megnézi a papírjainkat:

– Ez nincs itt!

– De itt van, megkérdeztem.

– Várj, akkor megnézem.

A vámos elmegy, közben bejön a szobába egy férfi, az ügyintézőnő odalép hozzá, izgatott sustorgás kezdődik, amennyire megértem, valamilyen Jurocska középiskolai felvételéről tárgyalnak, a végén a férfi felemeli a kezét.

– Írd csak le az adatokat, galambocskám, és be a zsebembe a papírt!

Ezekben a pillanatokban otthon érzem magam. Közben visszaért a vámos, kezében szállítólevelek másolatát hozza.

– Jöhetnek.

Sietve lépkedünk a nyomába, Lázár rágja a szája szélét, berakodás óta nem látta a bútorokat, most derül majd ki, hogyan bírták a rázkódást.

– Gyakran összetörnek?

– Egyszer Szegeden a börtönben vettem fel egy szekrénysort, a rabok pakoltak. El tudja képzelni, hogyan?

– Igen, egy filozófus azt mondta: „A rabszolga munkája szükségképpen hanyag!”

– Ehhez én nem értek, annyi viszont biztos, hogy minden rögzítőléc hiányzott, mikor megérkeztem, lapáttal szedték le a bútort. 3600 forintra becsülték a kárt, ebből 10 százalékot rám vertek.

Most szerencsére minden épségben maradt, a vámos kiadja a papírokat, megemlíti, hogy másnap egész Moszkvában kommunista szombatot rendeznek, nincs kizárva, hogy a mi megrendelőink raktáraiban is tartanak ügyeletet. Találomra felhívjuk a KGST-palotát, leadhatnánk-e a bútorokat? Örömmel fogadják a jelentkezésünket, akár most is átmehetünk, még szállást is adnak nekünk a szomszédos Mir hotelben.

Lázár még nem járt Moszkvában, de bátran nekivág a fullasztó péntek délutáni forgalomnak. A járműfolyam olyan sodró, hogy nincs időnk leállni és kérdezősködni, találomra fordulunk be a felbukkanó kereszteződésekben. A szituáció egyre meredekebb, elvetődünk a Vörös térre is. A járókelők megdöbbenve néznek minket. Azt hiszem, mi vagyunk az első kamion, amelyik bemerészkedett ide. Szerencsére a KGST-palota jellegzetes, félig nyitott könyvre emlékeztető körvonala útba igazít minket.

Behajtunk az alagsori raktárba, leszedik a bútorokat a kamionról, aztán átkísérnek minket a szállodába. Most már szeretnénk kihasználni a váratlanul felkínálkozó esélyt, és másnap csakugyan letudni a rakodást. Majd egy óra hosszat telefonálok, mozgósítok egy sor kirendeltséget, és végül megfelelő ígéretet kapok.

Közben jelentkezik a KGST-palota szállítási vezetője, szeretné, ha visszfuvarban elvinnénk 9 tonna nyomópapírt, Budapestre küldenék egy spanyol nyelven kiadott újságnak. Ez a terhelés, úgy számolom, egy-két nappal megnyújtaná a visszautat, de nekem nincs jogom dönteni, tolmácsolom a kérést Lázárnak, ő csak rázza a fejét: az IFA összesen 4 tonnát bír el, és most, a műszaki hibákkal küszködve, egyáltalán nem vállalhatunk fuvart.

Most már megérdemeljük a vacsorát, három vagy négy napja nem ettünk meleg ételt. Lemegyünk a szálloda vendéglőjébe, és a pincérre bízzuk; hozzon azt, amit akar. Itt talál ránk egy magyar kirendeltségvezető, akivel telefonon ismerkedtem össze, vacsora után meghív magukhoz. A meghívás először csak nekem szól, de én nem megyek Lázár nélkül. Ha a bajban együtt voltunk, szórakoznunk is együtt illik.

Jólesik kinyújtózni a fotelban, magyar nők hangját hallani. Hazaszólhatok Budapestre is – először beszélek műholdon keresztül –, utána kapunk egy pohár magyar bort. A kirendeltségvezető más irányú foglalkozása és fiatal kora ellenére képzett szállítási szakember, élek az alkalommal, és kérdezgetem.

– Hogy áll a magyar fuvarozás? Milyen helyet vívott ki magának a világban?

– Az az igazság, hogy még mindig nem tudtunk igazán betörni a nemzetközi piacra.

– Hogy lehet az? Hiszen már a legkisebb Volán-vállalatok kamionjaival is lehet találkozni külföldön!

– Az igaz, de nézd meg az áraikat: elvállalnak egy finn fuvart 33 ezer forintért. Ez jószerivel a kompköltséget sem fedezi, a belföldi forgalom bevételeiből pótolják ki a ráfizetést.

– Akkor miért csinálják? Gőgből, „kivagyiságból”, hogy megmutassák, ők is jelen vannak a nemzetközi forgalomban?

– Lehet, hogy ez is közrejátszik, de talán még fontosabb, hogy tőkés devizabevételt tudnak felmutatni – és tulajdonképpen senki sem nézi meg, hogy mennyiből termelték ki. Olyan kenyér ez, ahol a fogyasztói ár a liszt önköltségét sem fedezi. Külön baj, hogy tönkreteszik a többi magyar fuvarozó árait is.

– És a nagyobb cégek?

– Szerintem ők sem igazán versenyképesek.

– Miért nem?

– Ezer és egy oka van, nem tudom, melyiket válasszuk ki. Kezdjük, mondjuk, fönt. A ma már idősebb, nyugdíj előtt álló vezetők még nem a hozzáértésük vagy a képzettségük alapján kerültek a jelenlégi helyükre, hanem a megbízhatóságuk ajánlotta őket. Nem küldhettek akárkit külföldre kapitalistákkal tárgyalni – az indulásnál ez volt a legfőbb szempont Budapesten is, vidéken is. Ők viszont bárhogy is igyekeztek, nem léphették át a saját árnyékukat, élnek még bennük az 1950-es reflexek; a kereskedés – ami a fuvarosmunkának is az alapja – nemcsak gyanús a szemükben, de egy kicsit szégyellik is, hogy ilyennel kell foglalkozniuk vas vagy acél helyett. Bíznunk kell benne, hogy a következő nemzedék már nemzetközi színvonalon is versenyképes lesz.

– Ebben te komolyan hiszel?

– Én csak azt mondtam, hogy bíznunk kell az új nemzedékben akkor is, ha egyelőre kevés okunk van rá. Az ötleteik, amennyire én tudom, egyelőre csak ritkán eredetiek, többnyire egy-egy külföldi gegből koppintják – a nemzetközi folyóiratokból kevés jön be Magyarországra, és még kevesebben olvassák őket, tehát bármit le lehet koppintani belőlük, és el lehet adni. Ne tévesszen meg, hogy mindegyik olyan képet vág, mintha azt mondaná: „Istenem, mire vinném én, ha nem ebben a tetű országban kellene élnem?!”

– És a valóságban vannak olyan ötletek, amikkel pénzt lehetne keresni?

– Százával, mindenütt. Például otthon a sok téeszaklot plafonig feltölti a birkatrágya, nem tudnak mihez kezdeni vele, pedig világszerte azt tartják a legjobb adaléknak a virágföldhöz – egy tonna kirostálva 78 dollárba kerül. Különbevételt jelentene, hogy a téeszek is fizetnének valamit az aklok kitisztításáért. Egy vagy két gép kellene, amely az alacsony térben is tud mozogni.

Akarsz egy másik ötletet, amelyik közelebb áll a közlekedéshez? Lehetne építeni egy mosóállomást a tartálykocsiknak, amelyeket jelenleg ki kell küldenünk tisztításra Ausztriába. Valutát lehetne megtakarítani, ráadásul melléktermékként olyan növényi olajat gyűjthetnénk össze, ami kiváló kencealapanyag lehetne. De hát sokkal egyszerűbb megmaradni a fal mellett és jó korán kikapcsolni a telexgépet, nehogy valaki esetleg munkát kínáljon.

Mondom, ezer és egy okot lehetne felsorolni, beszélhetnénk a gyengébb technikai színvonalról is: hogyan versenyezhet egy öt-tíz-húsz éves Mercedes egy idei gyártmányúval, nem is említve egy Rábát vagy Skodát? No, de hát ne búsítsuk egymást!

Nehéz megválni a kényelmes foteltól, az állólámpa barátságos fénykörétől, de másnap korán kelünk, iszunk még egy pohár bort, aztán elköszönünk.

Reggel hét órakor indulunk el a megmaradt rakományunkkal, sok moszkvai polgár már dolgozik, a november 7-i ünnepre készítik elő a városukat: söprik az utcákat, fákat ültetnek. Újak és újak jönnek, lassan gazdára találnak a gúlában álló szerszámok. Minket is fogadnak a raktárakban, illetve az Interatom Ügynökség zárva tart, de az ő bútoraikat is átveszik az Írók Székházában.

Fél háromra kiürül az IFA doboza, aláíratjuk a papírokat, és elindulunk visszafelé, Szmolenszknek. A városi forgalomban megint felforr a hűtővizünk, le kell vennünk a hűtősapkát, a víz felvágódik a szélvédőre, a napsütéses időben is be kell kapcsolnunk az ablaktörlő lapátokat.

Kint a város szélén néhány jel mutatja, hogy azért mégiscsak hétvége van: esküvői autók száguldoznak, széles selyemszalagok lebegnek utánuk, a tetejükre két egymásba fonódó karikagyűrűt szereltek, rázkódnak a szélben. A nagy országúti letéréseknél stopposok emelgetik a karjukat, de Lázár elvi okokból nem vesz fel potyautasokat.

– Egyszer elvittem egy lányt, itt az ablak alatt megtalálta a fizetési borítékomat az egész havi béremmel, és még az aprópénzt is ellopta. Kerestem aztán, de meglépett.

Nyugat felé tartunk, még korábban sötétedik. Fél hat után már eltünedeznek az útról a telkekre igyekvő magánautók, csomagtartójukon a zsákvászonba burkolt facsemetékkel, csak a kamionok háborítják a csöndet, és egy-egy elkésett traktor.

Szmolenszk alatt állunk meg éjszakára a Főnix Motelban, vacsora után Lázár hirtelen felkel:

– Lemegyek, megnézem, érkezett-e magyar kamion. Rögtön jövök.

Valamikor éjszaka kerül vissza – én nem ébredtem fel az ajtó nyitódására, de reggel láttam, hogy ruhában aludt, gyűrött az arca, leheletéből árad a keserű-savanyú gyomorszag, és a szokásosnál is rosszabb a kedve.

Éjszaka hullott a köd, a nedvességtől fellazult és szétfolyt a kosz a kocsi felületén, mintázata távolról egy szürkés télikabát szövetéhez hasonlít. Aztán később télies-sápadtan felkel a nap, mintha már havat keresne. Szeretnék megreggelizni, de lent az étteremben még az éjszaka nyomait sem takarították el, a tankállomás büféje is később nyit ma, vasárnap lévén. Füles sapkás sofőrök toporognak a bezárt ajtó előtt.

A földeken ma nem dolgoznak, legföljebb a kertek alján forgat szénát egy-egy öregember, vagy gyerekek rakják halomba az esztergált fagolyókra emlékeztető színes tököket. Egyébként gyönyörű az őszi környék, a zöld fenyőket lassan sárguló lombos fák váltják fel az út mellett.

Lázár csak néha szólal meg, én a magam részéről nem erőltetem a beszélgetést. Mesterem és barátom, Bajor Nagy Ernő szerint a jó riportnak az a kulcsa, hogy a riporter ugyanannyit adjon ki magából, mint amennyit az alanytól kapni akar – én ezt másképp gondolom, én a lehető legkevesebbet szólok, elvállalom a hosszú kényszerítő csendeket, melyek végül is kihúzzák a szót az emberekből, akár a harapófogó a szeget.

Figyelmem most kénytelen beérni szerényebb szenzációkkal: egy fekete erdei pocok fekszik előttünk az út közepén, fölötte szürke-fekete hosszú farkú szarka lebeg. A motorunk zaja elriasztja a madarat, de a pocok nem mozdul, a szarka már megölte.

Két óra után eszünk valamit, Lázár feketekávét főz, és hajt tovább. El kell ismerni: nem látszik rajta, hogy az éjjel alig néhány órát aludt, a kamion változatlan tempóban falja a kilométereket. Megy le a nap, egy csóvája mintha beakadt volna a szélvédő szegélyébe, sokáig elkísér minket, bevilágít a fülkébe.

Már Kovel alatt járunk, mikor megállít minket egy vödör lángoló gázolaj – nyilván az elakadásjelző háromszöget helyettesíti az út közepén. A tűzőn túl egy magyar Rába kamion vesztegel a padkán, Lázár hirtelen jobbra kapja a kormányt, mi is leparkolunk, és kiszállunk.

Magas termetű, ősz-kopasz sofőr próbál felrakni egy pótkereket a hátsó kereszttartóra, lihegve erőlködik, közben dől belőle a borszag.

– Tiszteletem, uraim, segítsenek, hogy áldja meg magukat Kun Béla!

Ebben a helyzetben Lázár azt találja a legfontosabbnak, hogy tudassa az öreg sofőrrel: én nem vagyok kamionos.

– Ő utas, csak egy utas. Újságnál dolgozik, majd ír egy könyvet a tapasztalatairól – és kacsintásokkal figyelmezteti kollégáját, hogy válogassa meg a szavait. Eszembe jut, hogy a múltkor a vendéglőben Lázár ugyanígy festhetett le engem a székesfehérvári sofőrök előtt, azért hallgattak el olyan hirtelen.

Mélyen bánt ez a sunyi cinkosság; feltételeket nem szabó becsületes partner voltam, egy kenyéren éltünk Lázárral, ugráltam, beszéltem, szerveztem helyette – de nem szólok, én is beszállok a munkába.

Két dróthuzallal próbáljuk rögzíteni a pótkereket, de mikor belöknénk a helyére, leesik és elgurul, az öregnek hét méterrel előrébb kell vinni a kocsit, hogy újra hozzáférhessünk a kerékhez. Máshová akasztjuk fel, de abban az állásban leér a földre. Fejünket vakarva nézzük a pótkereket; arasznyi hosszan kiszakadt az oldala.

– Akkorát durrant, hogy az őzek elugrottak a környékről. Harminc iparos sem ragasztja össze.

– Igen, mert megveszik a gyártól a harmadosztályú gumikat, és azokat adják ide nekünk – háborog Lázár. – A mérnök urak pedig felveszik a huszonöt-harmincezer forintos prémiumot.

– Le kellene vágni a gumit, és elég volna a felnit hazavinni, azt sokkal könnyebben felraknánk – tanácsolom.

– El kell számolnom vele, otthon még azt hinnék, hogy eladtam. Legalább egy parkolóig előre tudnék jutni ma éjszakára, többről úgysem lehet szó, idegességemben bekaptam egy fél liter bort.

Bemászunk a kocsi alá, Lázár megpróbál felfogatni két rögzítőcsavart, én világítok neki.

– Vigyázzatok – mondja az öreg –, én a múltkor így törtem el a lábamat. Visszaesett, és rázuhant a sípcsontomra, aztán egy hónapig begipszelve jártam.

– El van rohadva a drót is! – méri fel a helyzetet Lázár.

– Három hónapja kérek, de nem adnak.

Végül a pótkerék a helyére kerül, bár használni nyilván nem lehet. A kamion, hátán tizennyolc tonnás rakománnyal, egyetlen tartalék kerék nélkül kell hogy eljusson úticéljáig, Helsinkiig.

Elköszönünk, visszaülünk a kocsiba. Ahogy a közös munka izgalma kihűl, újra feltámad bennem a harag. Magyarázgatom magamnak, hogy nem érdemes felvenni a földről az elébünk dobott kesztyűket, és Lázárt is meg lehet érteni: mint afféle fregoli sofőrnek nemigen lehetett tekintélye az országúti „menők” előtt, és ilyen lojális szolgálatokkal próbál jó pontokat szerezni, de aztán úgy döntök, hogy nem kell lenyelnem ezt a sértést. Ezen az estén Lázár egyébként is mindent megtesz, hogy ellenszenvessé váljon, lekiabál például egy idegenvezetőnőnek, aki csoportjával az út mellett pihen:

– Ezeket is pont itt kell hugyoztatni?!

Aztán rábök egy felborult török kamionra.

– Bár ez volna belőletek az utolsó!

Háromnegyed tízkor érkezünk meg Luckba, a szálló előtt mintha mi sem történt volna, Lázár familiárisan rám mosolyog.

– De azért jó a csapat, Gyurikám?

– A csapat az nagyon jó.

– Mert ez a lényeg.

Elintézem a szobát, kitöltöm a bejelentőlapot, a sofőr közben aggodalmasan körülnéz.

– Kellene venni egy üveg bort.

– Ahogy gondolja, én ma este nem iszom.

Felmegyek a szobába, nehezen alszom el. Reggel folytatódik a haragszomrád. Lázár előveszi és begyújtja a gázfőzőt, vizet tesz fel rá, egyelőre nem szólok, kockázatos visszautasítani olyan kávét, amivel még meg se kínálták az embert, de mikor nyújtja felém a csészét, megrázom a fejem, a hátralévő másfél napot már kibírom fekete nélkül is.

A sofőr látja, hogy bánt valami, és azt is felméri, hogy nem fogok beszélni róla. Ösztönösen megtalálja az egyetlen megoldást, amivel megbékíthet.

– Gyurikám, volna kedve még ma hazaérni?

Megenyhülök, egy hete vagyunk úton, ilyenkor már minden nap duplán számít.

– Összejönne?

– Talán, ha egy kicsit ráverünk.

– Na, akkor menjünk.

Lázár nem törődik azzal, hogy lerontja a napi 400 kilométeres normát – ez csak az út elején szokta érdekelni a sofőröket –, beletapos a gázpedálba, mind a száz kovács veri a kalapácsát a motorban. Az üres IFA most szinte suhan az országúton, egymás után maradnak el mellettünk a kis falvak szürkére festett hagymatornyai, de akárhogy is hajtottunk, csak hét óra felé értünk Ungvárra, ma már nem lehet átjutni a határon, de a jó szándék mégis megbékít.

Elmegyünk vásárolni, mert Lázár nem mer rubelt átvinni a határon, változatlanul fél a mindent kiszagoló kutyáktól, maradék pénzén vesz egy elektromos ébresztőórát. Este a szálloda éttermében megisszuk a búcsúpoharat, közben kiszámoljuk, hogy 3820 kilométert tettünk meg szovjet területen, ehhez jön még 700 kilométer, a Budapest-Záhony oda-vissza út.

– Mennyiért fordulna vissza? – kérdezem Lázárt.

– Ingyen is meg kellene tennem, ha visszaküldenek.

– Nem lehet fuvart megtagadni?

– Dehogynem, ha valaki le akar kerülni a kocsiról, ez a legbiztosabb út – az embernek ilyesmi meg sem fordul a fejében. A múltkor jövök haza Olaszországból, számolok le az irodán, mikor odalép hozzám az irányító.

– Remélem, nem ittál, mert reggel hatra mész Dunaújvárosba pakolni, aztán vissza Olaszba.

Felvettem az indítást, és hazaugortam, kicseréltem az üres bödönt egy másik húsos fazékra, vettem magamhoz egypár tiszta inget, aztán tűz lefelé! Nem mindegy, a fő az, hogy holnap már otthon leszünk.

Másnap Nyíregyházán elköszöntünk, és felszálltam a vonatra. Lázárt többé nem láttam, csak az IFA-nkról hallottam újra. A következő fuvarban végképp lerohadt, épp az országút sztyeppés szakaszán, tíz nap múlva vontatták haza.

– Próbálj ki egyszer egy rövid váltást – ajánlja az irányító –, mondjuk egyik nap elmégy Bécsbe, másnap éjszaka megjössz, és harmadnap reggel továbbindulsz Svédországba. Ez a kamionosoknál gyakran előfordul, néha még annyi idejük sem marad, hogy otthon leadják a piszkos fehérneműt. Van kedved hozzá? Majd igyekszünk úgy szervezni.

Határozatlanul bólintok, az irányító már írja is ki a címet és a rendszámot:

– Menj ki a Masped csepeli telepére, ott áll Balogh Bálint egy „Edével”.

– „Ede”? Mi az?

– Ja, te még nem tudod? A Rába kamionokat hívják így, a gyár igazgatója után. Ebből az elnevezésből egyszer állítólag botrány is kitört. Egy Rába kamion épp Győr határában rohadt le, a sofőr kitett egy papírt a szélvédőre. „Ede beteg, szállodába mentem!” Azt hallottam, hogy egy óra múlva rendőrök keresték a sofőrt.

Csomagom már készen áll, csak fel kell kapnom a sarokból, egy óra alatt kiérek Csepelre, a rendszám alapján hamar megtalálom a kocsit is. A sofőr gondterhelten nézegeti a motort az előrebillentett vezetőfülke alatt.

– Mi a baj?

– Új a kocsi, és sokat fogyaszt. Száz kilométerenként öt literrel többet fogyaszt az előírtnál.

– És feszes a norma?

– Most már igen, régen egy sofőr annyi prémiumot kapott a megtakarított üzemanyag után, hogy sokan abból vették meg a Zsigulijukat.

Én is benézek a hengerek közé.

– Maga a motor milyen?

– Gyenge, mint a borecet. Papíron 250 lóerőt írnak, de gyakorlatilag a 180-at sem lehet kihozni belőlük.

– Akkor hogyan állapíthatták meg ezt a 250 lovat?

– Hát csak egy módon lehetett, ha pónilovakban mérték. A régi „dübörgős” Rába az eredeti MAN motorral, az igen, abban volt erő, az felment a legmeredekebb havas emelkedőn is. Aki járt vele, mindenki házat vett, mert télen az emelkedők alján leakasztott, és vontatást vállalt. Ha egy nyugati kamion már egy hete ott vesztegelt, biztos száz dollárt is megadott, hogy továbbjusson.

Bálint lemondóan legyint, visszabillentjük a vezetőfülkét, és csak úgy olajosan kezet fogunk. Ő is ötven körül jár, felajánlom, hogy tegeződjünk.

– Szevasz.

– Szevasz.

Bálint nem tudja abbahagyni a Rába-témát.

– És minden rendben volna, ha nem követelnének tőlünk is olyan teljesítményeket, mint a nagy nyugati gépektől, pedig egy svéd út nekünk 21 órával tovább tart, mint például egy Scaniának.

Egyszer valahol Kecskemét körül egy Rába versenyezni kezdett egy Scaniával. Repesztett az „Ede”, ahogy a csövön kifért, és meg is előzte a svédet. A magyar kamionos elégedetten hátradőlt, megvédte a szegényház becsületét, mikor hirtelen feltűnt a megelőzött Scania, ment, mint a golyó, és elhúzott a Rába mellett, a vezetője közben bemutatta négy ujját.

Bálint várja a nevetést, de én nem értem.

– Mit akart mondani ezzel a négy ujjal?

– Azt, hogy még négy sebessége van.

Felrakjuk a holmimat, a sofőr körülmutat.

– Nézd meg ezt az ócska fülkét is! Rosszul van leszigetelve, télen a szél reggelre telehordja hóval, három év alatt el is rohad az egész. A kormányt úgy helyezték el, hogy félig eltakarja a műszerfalat, előre kell dőlnöm, ha látni akarom a mérőket.

– És mi lehet az oka ennek a rengeteg hibának? Tervezés, nyersanyag, alkatrészek?

– Én nem tudom, de az biztos, hogy a hanyag munka is közrejátszik. Vezettem már olyan Rába kamiont is, ahol rengeteg hiba ugrott ki, de mind a kocsi bal oldalán, itt körömmel is ki lehetett hajtani a csavarokat, míg a jobb oldalon a „betonig” meghúzták. Lehet, hogy mikor ment végig a kocsi a gyári szerelőszalagon, a jobb oldalon egy lelkiismeretesebb ember dolgozott.

Lassan már én, a kívülálló is elkeseredek, szeretnék valami vigasztalót hallani.

– Azért valami jó tulajdonsága is kell hogy legyen a Rábának!

– Igen, egy van, a sötétben is lát.

– Az hogy lehet?

– Úgy, hogy a legkisebb emelkedőt is észreveszi, és rögtön leáll.

Szörnyülködve nevetek.

– És nem próbáltatok panaszkodni rá?

– Dehogynem, de Győrben azt válaszolták: maguk csak hallgassanak, maguk ezért nem pénzt adtak, csak forintot!

– De hát a gyár akkor is kell hogy ismerje ezeket a hibákat. Nem ígérnek újabb típusokat?

– A Rába 320-ast próbálják bevezetni. Ennek a motorja erősebb, fel tud menni egy emelkedőn is nyolcvannal, de több mint egy tonnával növekedett az önsúly a régi típushoz képest, és állandóan hengerfejzűrökkel is küszködik. Azt hallottam: a Hungarocamion már vissza is adta a Rábának a kipróbálásra átvett kocsikat.

Jut időnk beszélgetni, Bálint reggel fél nyolckor állt be, már dél is elmúlt, de még mindig ott vesztegelünk a kigödrösödött várakozóplaccon, unalmunkban a környékbeli kopasz fák körül keringő varjakat nézegetjük.

– Ha körben keringenek, hó lesz. A régi öregek úgy mondták: viadaloznak a varjúk – mondja Bálint, és elnyom egy ásítást.

– Rosszul aludtál?

– Talán már tudod, hogy hazatérés után az első éjszaka nem bír aludni a sofőr, a fáradtság a második napon jön ki. Mielőtt most elindultam volna, én is annyira magam alatt voltam, hogy még enni sem kívántam. Előbb az ágyon aludtam, aztán ebéd után a díványra vetett a feleségem egy párnát, ha beállítana egy haver, ne legyen annyira szét a lakás.

– És ez a várakozás nem fáraszt?

– Megszoktam. Egyszer 17 napig áldtam Fernetiben az olasz határon. Szovjet vodkát vittem, és épp akkor hirdették meg rá az embargót, ki kellett böjtölnöm, amíg valaki leteszi a kauciót és mehetek tovább.

Bámuljuk tovább a varjakat, egyik felkap a földről egy piros foltos fehér papírt, és felviszi magával az ágak közé. Vajon mire kellhet neki? Végre fél kettőkor szólítanak minket, be kell állnunk rakodásra a trepnihez, most viszont annál gyorsabban túl akarnak lenni rajtunk. A sietős munka nyomán hajlanak el a ponyvát tartó bognik, zúzódnak a ládák. Különösen azok az áruk kerülnek veszélybe, melyeket még egyszer-kétszer átraknak majd, mert a bánásmód másutt sem sokkal kíméletesebb. Később Törökországban láttam: úgy pakoltak le egy rakomány televíziós készüléket, hogy kettőt ledobtak a földre, és azon másztak fel a többiért a kocsiba.

Bálint óvatos ember, nem kezd vitát, csak annyit mond diplomatikusan.

– Meredek hely ez az egész raktár! A múltkoriban állítólag sokan fejre álltak itt: műszaki cikkeket loptak, hangfalakat, azon buktak meg, hogy olyan árukat vittek be a Bizományiba, melyek Magyarországon még nem is kerültek forgalomba. – Egy pillanatra azért kitör belőle az indulat. – Egyébként úgy teli vagyok velük, mint a déli busz.

Már sötétedik, és valóban megered a hó is, mire végre el tudunk indulni. Bálint rálép a gázra, próbálja behozni a késést, kilenc óra felé már a határ közelében járunk, mikor kigyullad a központi hibajelző piros műanyag gombja, amely víz- vagy olajproblémákat szokott jelezni.

– Mi történt?

– Nem tudom, talán a „gombáról” ugrott le a vezeték.

Leszállunk megkeresni a baj okát, nem kell sokáig kutakodni: ömlik a hűtőfolyadék olyan vastag sugárban, mintha egy óriási állat vizelne. Vissza kell fordulnunk, a túloldali sávon kilométereken át látni a hűtőfolyadék nyomát, akármekkora hó is esik, itt el fog olvadni.

– Még szerencse, hogy kigyulladt a vészjelző, mert gyakran az sem szokott. Lerobbantunk volna, és itt rohadunk az úton.

A mosonmagyaróvári Hungarocamion-szervizben betolatunk az akna fölé, Bálint ad egy százas „jatt”-ot, a szerelők fél tízkor, alig valamivel a műszak vége előtt is nekiállnak a javításnak. Megtalálják a hiba forrását: túl hosszúra volt hagyva a gumicső, kidörzsölődött és eltörött.

Újra nekivágunk a határnak; csak két kocsi áll bent kimenő orral, este tizenegy és reggel hat óra között nem illik behajtani a vámra, mert megkérdezik, hogy nem tudunk-e aludni vagy fényérzékeny árut viszünk-e? Amire öntudatos, de a jövőre nem gondoló sofőr azt felelheti, hogy az éjszaka nem alvásra való, hanem arra, hogy sötét legyen. A szerénység egyébként ajánlatos, mert a gőgösök pórul járhatnak.

Röszkére egyszer éjjel kettőkor begurult egy kamionos, abban bízott, hogy a vámon épp egy régi katonatársa volt szolgálatban.

– Mi van? – kérdezte. – Nem dolgoztok?

– De, rögtön dolgozunk.

A vámos kiment, és lerakatott mindent a kocsiról, talált plusz öt kiló kávét, amiért az illetőt aztán két évre kispadra tették, nem járhatott külföldre.

– Na, ugye hogy dolgozunk! – mondta a vámos búcsúzóul.

Mi kis zsörtölődés után átjutunk, éjfél után felérünk Bécsbe, reggel most is az Északi pályaudvaron kell lerakodnunk, de a raktárak előtt minden talpalatnyi helyet elfoglaltak már a kamionok, Bálint borúsan jósolgat:

– Lehet, hogy holnap nem is tudunk lepakolni.

Körbe-körbe járunk a kocsival. A bécsi vásár miatt a Práter mellett is foglalt minden parkoló, némelyiket külön elektromosan záródó akadályok torlaszolják el. Végül a Tabor Strassén kötünk ki, egy laktanyával átellenben húzódunk le a járda mellé, Bálint aztán kissé hátratolat, hogy ne zárjunk el egy utcai vécéhez vezető utat.

– Ha a vécét használni akarod, nem kell schillinget bedobnod, a kétforintosra is kinyílik.

Nem akarom elhinni, mert hallottam egy olyan nemzetközi megállapodásról, hogy egyetlen állam sem bocsáthat ki olyan érméket, melyek méretben-súlyban azonosak más szomszédos ország pénzeivel. Csak úgy próbaképpen beledobom a perselybe a sárgásbarna kétforintosunkat, és a vécé ajtója valóban megnyílik. Később kiderül, hogy ezzel a magyar pénzzel telefonálni is lehet Bécsben.

Változatlanul esik a hó, de Bálinttal beállunk egy nyitva tartó büfébe, váltunk egy sört, kibámulunk az ablakon. Előttünk egy pizsamaruhás fiú kotorászik a kukában, még a látványba is beleborzongunk.

– Jól érzed magad? – kérdezi Bálint.

– Voltam már jobban is.

– Pedig most minket irigyel a fél ország. Mert aki mellettünk lakik, az csak annyit tud, hogy elmegy a kamionos, aztán megjön a csomaggal:

– Könnyű magának, szomszéd, maga kamionos! – de ezeket az estéket itt idegenben nem ismerik. Itt még istenes, legalább a kocsi, a rakomány biztonságban van, de jártam már olyan országokban is, hadd ne mondjam meg, hol, ahol áttételes fogókkal zajtalanul vágják el a lakatokat és a zárakat a kocsin. Olaszországban felhajtották a ponyvámat, és megnézték, mi van alatta, egy másik kamiont feltartóztattak a rablók, és hiába mondta a sofőr, hogy üres, ők a pisztollyal megkopogtatták a kocsi alját is, hogy nincs-e valami eldugva. És vannak esetek, mikor a kamion nem tér vissza többé – és a kamionos sem.

 

*

 

Később találkoztam egy Irakban megölt magyar kamionsofőr feleségével, és beszélgettünk egy órát az irigyelt kamionossorsról.

– Tartálykocsit vitt Lajos, és fegyveres, egyenruhás irakiak lőttek rá. Valószínűleg a hadseregből dezertáltak, maguknál tartották a géppisztolyukat, és azzal raboltak. De hát ezt nem tudjuk pontosan.

– Pénzt reméltek a férjétől?

– Vagy azért lőttek rá, mert azt hitték, hogy nehézvizet szállít, pedig csak egy Z-s vámjelzésű kocsit vitt.

– Egyedül volt a férje?

– Nem, ketten haladtak konvojban. A társa azért menekült meg, mert jobb kormányos kocsit vezetett, és így rosszul céloztak rá. Ő aztán megpróbált segíteni, de nem tudott. Négy napig élt még a férjem.

– Maga hogyan fogadta a hírt?

– Végig nem akartam elhinni, mindig olyanok jutottak eszembe, hogy a földrengések után is hány embernek szokták a halálhírét költeni, és a végén mégis sokan visszajönnek. Aztán azt is mondták a kollégák, hogy a koporsó túl kicsi volt egy akkora emberhez képest, mint az én férjem.

– Első házasság volt a maguké?

– Nem, nekem már volt egy másik férjem, attól született egy lányom, egyedül neveltem, mikor bemutattak Lajosnak. Összeköltöztünk, együtt éltünk, már terhes is voltam tőle, gyerekem született, de még mindig nem házasodtunk össze.

– Miért nem?

– Mert ő a BKV-nál dolgozott mint autóbuszvezető, kettőnkre kihoztak volna közösen 10 ezer forint fölötti keresetet, és nem kaptunk volna tanácsi lakást. Megvártuk a kiutalást, csak aztán házasodtunk össze.

– Hol laktak?

– Egy ilyen új városszéli lakótelepen. Szegény családok kerültek össze a házban, először jó közösségi élet alakult ki: közös gyereksétáltatások a Duna-parton, gyerekbulik, utána felnőttbulik, de mikor én kamionosfeleség lettem és francia konyakkal kínáltam őket, akkor elmaradtak tőlünk, talán mert nem tudták viszonozni. De ennek már vége…

– A vállalat hogy viselkedett a baleset után?

– Megadtak mindent, ami jár, de most már elkopik az egész kapcsolat. Tudja, hogy szokott lenni: a patronáló brigádok hoznak Mikulás-csomagot a gyerekeknek, de alá kell írnom a papírt, hogy átvettem.

– És kintről, Irakból kapott valamit?

– A fülkében volt két kis bunda, amit odafelé Törökországban vett a gyerekeknek, azt elküldték, meg a jegyzőkönyvet, amely úgy kezdődött, hogy „Allah akaratából…” De hát meg kell élnem ezentúl így is, egyedül…

Talán még hozzátartozik a teljes képhez, hogy nem sokkal az iraki haláleset után a brnói autópályán hiányos volt a lemezfedés, egy magyar kamionos épp oda lépett, a mélybe zuhant, és szörnyethalt. És még lehetne folytatni a felsorolást.

 

*

 

Visszatérünk a kamionhoz, próbáljuk beindítani az olajkályhát, de nem működik, én melegítőt húzok éjszakára, Bálint ruhában fekszik le. Nehezen alszom el, hallom, Bálint is mocorog, felszólok neki.

– Te eleve kamionsofőr akartál lenni?

– Nem, villanyszerelő, de az anyám nem taníttatott, mindig is a testvéremnek kedvezett. A katonaságnál szereztem meg a jogsit is. Mikor leszereltem, a Volánhoz kerültem, kijártunk Csehszlovákiába, földet szállítottunk egy építkezésen. Itthon az anyám vette fel a fizetésemet, mikor hazajöttem a hónap közepén, már egy fillér sem maradt a 6 ezer forintból – és ha szóltam, még neki állt följebb.

– Hagynád éhezni a testvéredet? – kérdezte tőlem.

– Menjen dolgozni ő is, van keze-lába, és nem vak.

Aztán inkább beköltöztem a munkásszállóba, és ott laktam, amíg meg nem nősültem.

– Azóta mit szereztél?

– Egy régi Oncsa házat vettünk 80 ezerért, most már megér legalább 160-at.

– Annyit költöttél rá?

– Annyit romlott a forint. Na, aludjunk is egy keveset.

Reggel iskolába menő gyerekek döngetik meg a kocsi oldalát, szemben a laktanya előtt egy fiatal lány barna félbundában antimilitarista röpcédulákat osztogat. Összekapjuk magunkat Bálinttal, átmegyünk a Mexico Platzra, ahol a sofőr bevásárol.

– Nagy cuccokat nem érdemes vennem, mert kis faluban lakom, ott nem volna kinek elpasszolni, egy kis sampont, szappant viszek, elektromos játékokat.

– Mindenki ilyen szerény?

– Nem, vannak akik például 36 ezer forint értékű eldobható félborotvát próbáltak bevinni.

– De hát ez rengeteg holmi! Hová rakhatták?

– Csak a rakomány közé lehetett. A plombával sokan tudnak variálni: vagy utánafúrnak a lyuknak egy tűvel és kihúzzák a spárgát, vagy két darabban rakják be, és csak összefogatják a plombával.

Aztán persze sokan elszemtelenednek, és fejre is állnak. A múltkor a vámos csak úgy szúrópróbaképpen elkérte egy kamionos táskáját, és darabról darabra végignézett benne minden okmányt. Talált egy Mehxwertsteuer-, vagyis adóvisszatérítési papírt 24 ezer schillingről. Úristen – gondolta magában a vámos –, mit vehetett ez az ember, ha a visszatérítés, az ár tíz-tizenöt százaléka is ekkora összeget tesz ki?! Felnyitotta a rakományt: pakettában százasával álltak ott a dezodorok meg a szappanok.

Aztán az is előfordul, hogy valaki megveszi a cuccot, és hozzá sem jut. Egyszer hoztunk be a telepre egy kiselejtezett kamiont, valamiért szét kellett bontani az ablakkeretet, és egy résből 36 orkánkabát került elő, teljesen szét volt rohadva, évekkel ezelőtt dughatták oda.

– És te magadnak szoktál venni valamit?

– Most van 100 márkám, veszek rajta egy Stihl fűrészt, ha kapok. Egyszer már együtt volt valutában egy 127-es Fiat árának a fele, de az asszony felszabadult Pestre a dolláros boltba, és elköltötte a pénzt, aztán én már nem kezdtem újra a spórolást. Olyanokra fordítom, hogy otthon mindig legyen dobozos sör a frizsiderben, meg most az asszonynak akarok venni a házassági évfordulónkra egy szoborba beépített órát, Horváth, a híres magyar órásmester csinálta a Mariahilfer Strassén, az asszony látta, mikor kint járt Bécsben, és nagyon tetszett neki.

Vásárlás után áthajtunk az Északi pályaudvarra. A kamionosok már sorban állnak, lerakodhatunk, de a vámosok csak késő délután jönnek ki ellenőrizni a visszárut – mert a Panalpina cég hivatali munkájuk után másodállásban foglalkoztatja őket –, így néhány magyar kamion, köztük a miénk is, másnapra marad.

– Biztos, hogy holnap bejönnek? – kérdezem gyanakodva, mert a raktár falára szegezett naptár valami nálunk nehezen azonosítható ünnepet jelez.

– Ha azt mondták, akkor biztos.

Tehát még egy éjszakát itt kell töltenünk. Egyik sofőr sem indul városnézésre, összeülnek az egyik kocsi vezetőfülkéjében, és keményen inni kezdenek. Egy darabig számolom, mi halmozódik fel az ágyon: legalább 15 dobozos és 10 üveges sört megittak hárman – eddig.

– Nem bánom, ha berúgok – mondja az egyik –, mert másnap, ha várakozni kell, legalább el vagyok foglalva magammal, és nem tépem magam a gondjaim miatt. Volt már olyan, hogy a fiam eljegyzésére sem tudtam hazamenni, mert a határról leküldtek Zalaegerszegre ruháért.

Lefekvés előtt még egyszer lemászok levegőt szívni; köröttem a klasszikus Északi pályaudvar környéki tájkép látszik: szemközt velünk három, egyenként 12 emeletes lakótömb, balra a Konsum sötét épülete és a Schöps villogó neonja. Fél tizenkettőkor alszom el, reggel az egyik sofőr ébresztőt ver a fülke falán.

– Kelni, de sürgősen! Mert csak akkor kezdik el a munkát, ha mindannyian odaállunk a trepnihez.

– Én még sumákolok egy kicsit – mondja az egyik tegnap esti részeg, és én meg tudnám ölni, hogy feltart minket. Fáj a feje, és a kályhát is túl soká járatta, lemerült az akkuja, és most nem akar elindulni, visszatolatunk és „megbikázzuk”, adunk neki egy indítólökést.

A sor végre feláll, fent a raktári rámpán még alig van élet, csak egy civil ruhás vámos könyököl az asztalon, és egy szőke, bajuszos osztrák fiú forog ide-oda, villás targoncájával pakolja fel a kamionokat – a targoncára rádiót szerelt, hangosabban szól, mint a motor. Mikor egy rakomány után megáll, a sofőrök megkérdezik, mennyit kap azért, hogy az ünnep délelőttjén is bejött megrakni a kocsikat.

– 1500 schillinget.

– Hat napidíjunkat – számolják át a sofőrök.

Dél körül elindulunk, a térségen csak egy késve befutó jugoszláv kamion, ő már itt tölti az ünnepet. Hazafelé tartva Bálint már felszabadultabban mesél, az osztrák szakaszon is „belakott” már minden kilométert, mindenről vannak emlékei, tapasztalatai: itt egyszer megcsúszott egy kamion, és belerohant egy házba, ebben az üzletben nem szabad vásárolni, mert nem adnak engedményt, itt magyar ember a vendéglős.

Átérünk a határon, négyes csoportokat alkotva futnak a „Z” (vám) rendszámos piros nyerges vontatók.

– Mennek Khomeinihez.

Már látszik a győri híd, mikor újra leáll a motor, lehet hogy elfogyott az üzemanyagunk. Bálintnál nincs tartalék olaj, egy kannából négyliternyi petróleumot tölt bele a tankba, de nem indul. Kiáll az útra, hiába integet, egymás után kerülik ki őt a kamionok, végül egy fiatal sofőr lefékez előtte, és ad tíz liter olajat.

– Egyszer Törökországban ő is kapott tőlem, és most azért állt meg, mert megismert.

Bálint most is hiába próbálkozik, a motor „bepöccen”, de a fordulatszám nem emelkedik a 15-ös osztat fölé. Billenteni kell, kiszedjük a holminkat, hogy ne zuhanjon előre, lerakjuk az út mellé, lehetőleg védve a környező olajos sártól. Ketten megdöntjük a fülkét, Bálint nekiáll szerelni, lassan besötétedik, tartom a stekklámpát.

Mire végzünk és visszapakolunk, már az utolsó vonat is rég elment Győrből Pest felé. Szerencsére Bálint itt lakik a közelben egy út menti lakótelepen, lerakja a kamiont a ház előtt, előhozza a személykocsiját, átrakjuk a holmimat, és felvisz Pestre.

Éjfél már elmúlt, mikor elfordítom a kulcsot az ajtóban, otthon már mindenki alszik, csak a telefon mellett látok egy cédulát a feleségem kézírásával: „Reggel 8^h Mirelite út, Masped-raktár, Svédország” – és egy kocsi rendszáma.

– Ez volt tehát a rövid váltás első fele! – mormogom magamban. Úgysem tudnék elaludni, kibontok egy sört, és átnézem az újságokat.

Egy pótkocsis Rábával indulunk Svédország felé, gyűjtőárut szállítunk: 15 tonna szalámit és ládákba csomagolt libamájkonzervet az Alexander Grünfeld cégnek Stockholmba, és néhány kisebb tételt, a rakomány összsúlya 20 tonna fölött jár. Az út oda-vissza 2460 kilométer.

Gyula, a sofőr talán harminc-harmincöt éves lehet, de tapasztaltabb és dörzsöltebb az átlagnál. Mikor a rakodók célzásokat tesznek rá, hogy száz forinttal esetleg meg lehetne gyorsítani a rakodás tempóját, félrefordítja a fejét:

– A hülyék a túloldalon jönnek csónakkal, de egyik sem evez! – mondja a titokzatos eredetű szöveget, mellyel a kamionosok a tarhálókat, potyázókat, lejmistákat szokták lerázni magukról. – Mert ha nekik adok, a főnökök is elvárják a maguk három-négy doboz sörét. Van itt egyébként egy főnök, ha adok neki valamit, akkor tegez, ha nem adok, akkor magáz.

Több jel is mutatja, hogy a rakodók csalódottnak érzik magukat: a szalámi gyanús közelségbe kerül a növényvédő szerekhez, és magát a kocsit sem kímélik túlságosan a targoncák, Gyula megkönnyebbül, mikor kifordulhatunk a placcról. Süt a nap, a hó hirtelen elolvadt az országút mellett, újra látszanak a még ősszel eldobált papírok és konzervdobozok.

Még Dunakilitin is fel kell vennünk árut, az M1-esen tartunk a határ felé. Bicskén Gyula hazaugrik, meghív engem is, megebédelünk, iszom egy pohárral a borából, és indulunk is tovább. A nagymama megáld minket, keresztet rajzol a homlokunkra:

– Nem kell hinni benne, de egy öregasszony áldása nem árthat.

Beköszönünk az egyik boltba Gyula feleségéhez, az asszony figyelmeztetően felemeli a kezét.

– Várjatok, Mogyorósi néni akar küldeni egy csomagot, rögtön itt lesz vele.

Gyula is elpakol magának egy grillcsirkét, kérdezem tőle:

– Ki ez a Mogyorósi Tibi?

– Egy disszidens fiú, a környékről ment el, most speditőr kint Malmöben, még nem hallottál róla?

Határozatlanul bólintok, felrémlik egy régi vita: egy sofőr magából kikelve szidta Mogyorósit, egy másik életre-halálra védte.

– Találkozunk vele kint?

– Hát remélem.

Közben befut egy magas öregasszony: egy becsomagolt kenyeret, gyerekruhát ad át.

– És csókolom a kisfiút!

– Megmondjuk.

Fél ötkor érünk Dunakilitire a Transpack raktárába, ahol még árut kell felvennünk. A raktárban papíron két embernek is kellene várni minket, de most mindketten otthon etetik az állatokat. Csak az öreg portást találjuk a helyén – büszke is magára.

– Én a Csallóközből, Nagybekéről települtem át ide. Engem még olyan tanító nevelt, aki régen őrmester volt, annál aztán ugrani kellett, megszokta az ember a fegyelmet!

– És a raktárosok visszajönnek?

– Vissza szoktak. Bár a múltkor egy svájci kamionos itt aludt, először nem értette, miért kell neki várni, de aztán beletörődött, nem volt egy fuzsitus természet, félreállt itt magának az udvaron, és megivott három liter kristályvizet.

Hét órakor jön egy Zsiguli, meghozza a raktárost és egy pénzügyőrt, két rakodó is előkerül, felteszik-felpréselik a szövettekercseket a kamionra. A vámosnak nem lett volna kötelessége most kijönni a raktárba, egy apróbb csomag tűnik el a táskájában.

– Belefért? – kérdezi a raktáros.

– Bele.

Egy darabig elvisszük magunkkal a fináncot, szorongunk hárman a vezetőfülkében, közben egy-egy félszóval érdeklődünk az életéről.

– A katonaságtól jöttem át, csak sorőrmester voltam, ezért sima váll-lappal vettek át.

– Sokat kellett tanulni?

– A képzés középiskolai szintű, de volt köztünk egy fiú, aki három félévet végzett a jogi karon, és azt mondta: ez nehezebb, mint az egyetem. Gondolja meg: itt meg kell fogni egy papírt, és meg kell mondani, hogy miből készült, mire való és milyen a vámtétele.

– A fizetés?

– Egy kezdő 3200 forintot kap, ha rendőrnek megy, majdnem 5000-et. Nekem most nem megy 4500-5000 fölé mindenestül – és van két gyerekem.

– Nem gondolt arra, hogy más állást keressen?

– Tíz évet le kell szolgálnunk a testületnél, különben vissza kell fizetnünk a tanfolyam árát, 40 ezer forintot. Ha nyelviskolát is végeztünk, azt külön meg kell téríteni – legyint, mintegy jelezve, hogy fejezzük be ezt a témát.

– A kamionosokkal hogy jön ki?

– Ők azt szokták mondani, hogy mi egymásból élünk, de az én véleményem szerint nehéz velük. Néha érvként használják, hogy ők most is két éjszakát nem aludtak, előjogokat követelnek maguknak. Nem keressük a csomókat a kákán, mert például az előírások szerint csak öt kiló élelmiszert szabad kivinni külföldre, és ha akarnánk, beszámíthatnánk a két vekni kenyeret is, a súly fölötti mennyiséget elkobozhatnánk vagy beraktározhatnánk napi 500 forintért. De hát ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én sem enném meg szívesen a kövön sült lepényt. Azt viszont nem szabad eltűrni, hogy egy kezdő kamionos annyi cuccot hozzon be, hogy egy év alatt összeszedjen egy lakásra valót. De kérdezze meg a kollégákat is, hogy mi a véleményük erről.

Rajka szélén lerakjuk a vámost, és hajtunk tovább a határ felé. A „cúg”, a belső vámvizsgáló terület zsúfolásig megtelt, legalább száz kocsi áll bent, mi a sorompó előtt sorolunk be nyolcadiknak vagy kilencediknek, előttünk egy lengyel tréler vörös lámpái világítanak. Gyula leállítja a motort, a vezetőfülke gyorsan kihűl, a kocsira nincs olajkályha felszerelve, de most nem is lehetne fűteni vele, mert szorosan mögöttünk ott áll egy másik kamion, és annak a sofőre rosszul lehetne a gáztól.

Fél tízkor engednek be minket is a cúgba, két állatorvos megnézi a majdnem húsz tonna szalámit, útvonal-módosítást írnak elő, az NDK-ban Zinnovitznek kell mennünk, mert csak azon a határátlépőn dolgozik állatorvos, aki engedélyt adhat, hogy a húskészítményeket továbbvigyük. Gyula savanyúan jegyzi meg:

– Megint hozzájön 80-100 kilométer.

Már indulnánk, mikor kiderül, hogy Dunakilitiben rosszul fűzték be a vámzsinórt. Le kell szedni a plombát, és másikat nyomnak rá. Gyulának vissza kell menni a vámirodába, és ki kell javíttatni a menetlevélen a plomba számát. Átlépünk a csehszlovák határon, és még hajtunk egy órát.

A sofőr minél messzebb szeretne eljutni még ma éjszaka, Pozsony előtt behajtunk egy kamionok számára tiltott útra, legalább egy órát nyerünk ezzel. Néhány kilométer után elemlámpa villan fel az út jobb oldalán, egy rendőr állít meg minket:

– Hová?

Gyula készen áll a válasszal.

– A kiállításról visszük haza az anyagokat.

– Igen? Hol van a kiállítás?

– Ötszáz méternyire jobbra kell fordulni. – Gyulának eszébe jut a szlovák szó – Vistavit!

– Majdnem jó, mert Vistavi. Na menjenek.

Éjfél már elmúlt, mikor megállunk egy országúti parkolóban, 120 kilométerre járhatunk Brnótól. Gyula meggyújtja a belső világítást, arcába ujjnyi mély ráncok vágódtak bele a fáradtságtól, szó nélkül nyújtja felém a vörösboros üveget, melyben a bor habosra verődött fel az egész napos rázkódástól, aztán ő is iszik. Gyula megvacsorázik, én képtelen vagyok enni, csak nézem, hogy vagdossa magának a szalonnát és a zsírosan olvadozó kolbászt.

Át kell rendeznünk a fülkét éjszakára. A hosszú útra sok holmit kell vinni, a hely egy embernek is kevés volna, most pedig kettőnk bőröndjeit, sporttáskáit kell előreraknunk. Tiszta fehérneműt keresek ki másnapra, és hogy reggel könnyebben megtaláljam, a zoknival együtt kiteszem az ablakba, nadrág, pulóver és a zöld Nato-kabát, egy csomóban az ülésre kerül, a cipő pedig hátra, az almák közé.

Lemászom az ülésből, hogy az egész napos rázódás után szilárd talajt érezzek a talpam alatt, és teleszívjam magam levegővel éjszakára. Bámulom a sötét, elhagyatott országutat, a másik oldalt pedig a szeméttel teleszórt csenevész bokrokat, és tulajdonképpen boldognak érzem magam: túl vagyok a tegnapi napon, és ha bádogból is, de fedél van a fejem fölött, holnap biztos jobb lesz minden. Álldogálok még néhány percet, mikor sütni kezd a hideg, felkapaszkodom a lépcsőn. Gyula már alszik az alsó ágyon, tétova „jó éjszakát”-omra nincs válasz, csak a csuklóján csönget kisvártatva egy rövidet az óra; kerek óra lehet, egy vagy kettő éjfél után.

Öt órakor Gyula ébresztőt rendel el, szó nélkül mozdulnék, alapelvem, hogy mindig a sofőr mondja meg, mikor eszünk, iszunk, alszunk, kelünk, de Gyula megkönyörül rajtam.

– Ha akarsz, feküdj még egy félórát.

Élek az engedelemmel, bár minden fékezésnél, sebességváltásnál előre akarok gurulni, bámulok ki a szélvédő ablakon: az út melléke lapos és kopár, csak néhány gyümölcsfa nyújtózkodik még téli, meztelen ágakkal, és pár igyekvő, lehullott fenyő. Innen a felső ágyról látni, hogy az út külső sávja, ahol a kamionok haladnak, fekete a ráégett gáztól-füsttől.

– Az öregek azt mondják: ha tudni akarod, hogy két út közül melyik a főút, nézd meg a színét, és indulj el a piszkosabbikon.

Félóra után megunom a rázkódást, felöltőzöm, az ajtó résein vág be a huzat, a derekam köré tekerem a Nato-kabátot. Lassan már virrad, túloldalt magyar kamionosok húznak hazafelé – a nyugat-németországi forgalom vonul ezen a szakaszon. Az egyik sofőr int a karjával.

– Gyertek haza ti is.

– Jól adja a hülyét! – mondja Gyula, én meg a régi sírfeliratot mormolom magamban: „voltunk mint ti, lesztek mint mi!”

Átvágunk a szombati Prágán, valahol Žižkovban meccset játszanak, sűrű tömeg vonul a pálya felé, aztán újra kihaltak lesznek az utcák. Délfelé érünk Terezin alá. Először azt hiszi az ember, hogy itt is egy sportstadion következik, mert széles betonlépcsőket látunk, csak aztán fedezzük fel a földön a kis tégla alakú testeket, melyek mellett egy-egy rózsabokor áll – ilyenkor kora tavasszal még levél sem ütközik rajtuk.

– Mit nézel? – kérdezi Gyula. – Történt itt valami?

Elmondom azt a keveset, amit Terezinről tudok: hogy itt volt Hitler legnagyobb koncentrációs tábora Csehszlovákiában, negyedmillió embert öltek meg benne. A környék föld alatti barlangjárataiban pedig alkatrészeket gyártottak a V – 1 és V – 2 rakétákhoz.

Gyula udvariasan bólogat, régi ügy, nem nagyon érdekli.

Közeledünk a német határhoz, az út mellett egy fiatal férfi gereblyével leszedi a domboldalról a gazt, és csomóba gyűjti össze, Gyula érdeklődve figyel:

– Biztos nincs szénája, és ezt viszi a malacok alá.

Fent járunk az Óriás-hegységben, a lejtőket hó borítja, síelők jönnek az oldalösvényekről a vállukon lécekkel, idősebb házaspárok sétálgatnak kézen fogva, sötét kabátban. A határállomáson alig-alig nézik meg az útleveleket. A környékbeli üdülőkben most szellőztetnek ki ebéd után, lehet, hogy csak képzelgek, de mintha rántotthús- és kávészagot éreznék.

Minket precíz, lengő csőkarokra felszerelt jelzések terelnek végig a vámon, az állatorvos is ráüti pecsétjét a papírjainkra, viszonylag hamar végzünk.

– Tűz, tovább!

Átvágunk Drezdán, negyed hatkor elérjük a régi, még a háború előtt épült autóutat, melyet a kamionosok maguk között „Hitler Bahn”-nak hívnak. Ez az út a maga idejében európai nevezetességnek számított, a náci hírverés ezzel bizonygatta az új rend magasabb szervező- és alkotóerejét. Napjainkra az út már erősen leromlott, az útborítás illeszkedéseinél minden tíz méteren megdöccen a kamion, mintha csak egymás mellé pontatlanul lerakott óriási rajztáblákon haladnánk, időnként kockaköves szakaszokat is beiktatnak, „hogy a vezető felébredjen”.

– A háború alatt a svájciak építettek „zenélő utakat”, tudniillik a hidak előtt száz méterrel valamilyen acéllemez betéteket raktak le, ezeken másképp szólt a gumi, mint a betonon, a sofőr így a sötétben is tudta, hogy híd következik, és lassítania kell. Csak az a különbség, hogy azokat gondosabban alapozták le, ma is úgy futhatsz rajtuk, mint a sztrádán.

Körülöttünk Trabantok és Moszkvicsok vívnak észbontó gyorsasági versenyt valahol a 80-90 kilométeres sebességtartományban. Amerre ellátunk, mindenütt lassan töppedő hó borítja a mezőket, varjúhadak zsinatolnak fölöttünk.

A párás levegőben az „Ede” szélvédőjének üvege könnyen feltöltődik statikus elektromossággal, és kis külső nyomásra-ütésre is darabokra hullhat, a sofőr ujja hegyével időnként hozzáér az üveghez, hogy levezesse a feszültséget. Gyula mozdulatai egyre automatikusabbakká válnak, már tizenötödik órája vezet, szinte méterre pontosan az előírt napi adag kétszerese, 1000 kilométer van mögöttünk, mikor megállunk Prenzlau előtt. A parkolóhelyünkről rátárni egy hídroncsra, melyet még a háborúban robbantottak fel, és azóta sem hoztak helyre.

Gyula lekönyveli a napot – táskájában és az ágya végében halomszámra állnak a papírok: ládalisták, orvosi igazolványok, fuvarlevelek, vámokmányok, tartalék űrlapok – aztán megtervezzük a holnapi programot is.

– A telexben az áll, hogy fel kell jutnunk a déli átkelőhajóra, mert Mogyorósi Tibi azon foglaltatott nekünk helyet – ehhez viszont legkésőbb 11 órára a świnoujściei kikötőben kell lennünk.

Kelés megint reggel öt órakor, hatra leérünk a német-lengyel határra, majdnem két órát várakozunk a forgalomhoz képest túlméretezett vámplaccon, sétálgatunk a hullámlemez bódék között, innánk valahol egy kávét, de most, szezonon kívül, valamennyit zárva találjuk. Hat-nyolc svéd kamion várakozik velünk együtt, ők is a kikötőbe igyekeznek.

– Most már elérjük a hajót? – kérdezem, átlépve Lengyelországba.

– Esélyünk van rá, de itt soha semmit nem lehet tudni biztosan.

Alig néhány kilométerrel később szétmegy az egyik kerekünk, a földön vékony fekete gumiszeletek szóródnak szét, egy félórába is beletelik, amíg az újat felszereljük.

– Most már igyekeznünk kell!

Bal kéz felől feltűnik a tenger, és szinte ezzel egy időben elkezd esni a hó. Nincs időnk megcsodálni a párhuzamosan futó fehér fonalakat a kék ég alatt, mert újra defektet szenvedünk, újra ugyanazon a keréken, melyre alig félórája raktunk fel új gumit. Most már nincs tartalékunk, a szerelés előtt ragasztanunk is kell, és egy elgurult ráfot is meg kell keresnem az út menti erdőben.

Fél egykor ülhetünk vissza a kamionra, mikor beérünk Świnoujście-be, épp látjuk, hogy a hajó kihúz Ystad, a svéd kikötő felé, a következő komp valamikor késő délután indul majd.

Beállunk a bejárat előtt várakozó kamionok közé, a kocsi orránál egy tócsa terpeszkedik, egy vékony lábú sirály ugrál benne, nem iszik a vízből, de minden lépése nyomán olaj kavarodik fel a tócsa tetejére.

– Ilyen olajos lehet a lába?

– Akkor olyan vastagnak kellene lenni, mint egy fatörzsnek, nyilván egy olajfoltra hullott rá a víz.

Ilyen beszélgetésekkel telik el az idő, a legtöbb sofőr lazít egy kicsit, megiszik egy üveg sört, az óvatosabbja leereszti a függönyt, hogy a szemközt őrködő katonák ne lássanak be. A szomszédos svéd kamionban két lengyel nő ül, illetve az egyik harisnyanadrágban ugrál ide-oda. A vezetőfülkében dezodorokat, Marlboro cigarettákat dugdos el.

Hosszú út áll előttünk, Gyula sejtései szerint talán még Norvégiába is fel kell mennünk, kihasználja a szabadidőt, hogy átnézze a kocsit. Sóhajtozva és káromkodva kezd neki.

– A főnököknek csak egy a fontos, hogy a kocsi kimenjen a telepről, az nekik mindegy, hogy milyen állapotban. Nézd meg: ez a kocsi egy hónapos, tulajdonképpen új, két napja vagyunk úton, és eddig ledurrant két kerék, letörött két ládafedél, csak a lakat tartja őket, kilépnek a helyükről a támasztórudak, és most tönkrement a lefúvószelep is.

Egyik velünk együtt várakozó sofőr ad egy eredeti gyári szelepet, satupad híján mindenféle horgokkal és fogókkal látnak neki a szerelésnek, kézzel húzzák meg a meneteket, és kézzel tartanak ellen.

– Piramistechnika! – nyögi Gyula.

Több mint egy óráig dolgoznak, amíg a szelep végre a helyére kerül.

– A többi kocsi is ilyen állapotban indul útnak?

A magyar kamionosok, akik eddig csoportba verődve a szerelést figyelték, most egymásra néznek, végül egy vidéki volános sofőr vállalja el, hogy megszólaljon:

– Nagyjából egyforma cipőben járunk.

– De miért?

– Mindenkinek a maga érdeke a legfontosabb, és ezek nem esnek egybe. Az a prémiumrendszer, ami ma érvényben van, arra való, hogy az emberek mindig megkeressék a kiskapukat, akkor is, ha egy másik embernek az életébe kerül. Például a negyedév végén a raktár nekünk nem ad ki új gumikat, mert ezzel rontanánk a tervteljesítést.

– És mit csináltok, ha mégis negyedév végén durran el egy gumi?

– Azt mondják: ott van egy roncs autóbusz az udvaron, szedd le róla azt az abroncsot, amelyiket akarod. Azzal senki sem törődik, hogy ez a gumi legföljebb 40 százalékos állapotban van, a barázdái annyira lekoptak, hogy borotválkozni lehet benne. Mindegy, nekilátunk az autóbusznak. Mások a felniméretek, tehát nemcsak a kereket kell leszerelni a roncsról, hanem a gumit is a kerékről, aztán ugyanezt végig kell játszanom az én kamionommal is, és át kell raknom az autóbusz gumiját. De ezzel még nincs vége: egy másik roncs autóbuszról is le kell szerelnem egy gumit, mert az első számú roncsnak is a saját lábán kell bemenni a központba selejtezésre. Ez pont egy fél napomba kerül, egy forintot sem kapok érte, a főnökök azt mondják:

– A te érdeked, hogy csináld, ha nem csinálod, te nem tudsz dolgozni!

– És a szerelők miért nem segítenek?

– Szerelők csak papíron léteznek, mivel amúgy is túl sokan dolgoznak nálunk az irodákban, ha felvesznek egy új adminisztrátort, azt már bújtatni kell, és mondjuk gumiszerelőként kapja majd a fizetését.

A hungarocamionos sofőrökre nézek.

– És nálatok mi a helyzet?

– Nézd: a mi cégünk nagyobb, kialakultabb, jobban mennek a dolgok – de semmi sincs ingyen.

Szóval kimegyek a telephelyre, kihozatom a kocsit, itt is le kell adnom a jattot a garázssofőrnek, már csak szolidaritásból is – tudniillik majdnem mind megbukott kamionos, és én is járhatok így.

Utána jelentkezem a szerszámkiadóban a ládáért, a kiadónak lökök egy ötvenest, hogy normális szerszámokat kapjak, egy belső használatú kocsi hozza oda a ládát a kamionhoz, ez egy külön ötvenes.

Átveszem a kocsit, nem tetszik az egyik gumi, de ha nem nyíltan defektes, nem cserélik ki – illetve kicserélik két „kilóért”. Aztán: nem működik az irányjelző, a szerelő vállat von: tedd le a kocsit, holnapután kész lesz. Nekem ma kell indulnom! Hoz egy cseredarabot – megint ugrik egy százas.

Akkor jön a határ, tudod, hogy mi az üzemanyagon keressük a legtöbbet, vagy ha nem tudod, kérdezd meg mástól, mindenesetre: fel van kötözve a kocsira 20-30 kanna. A kutatófiúnak kell adni legalább egy üveg piát, különben megkérdezi tőled: Mi az? Átment tartálykocsiba?

Aztán Törökországig nincs baksis, a bolgárok ebben a tekintetben félig törökök. Azért egész ingyen nem mehetünk át – választ valami apróságot –, általában tíz kétdecis üveg barackpálinkát rakok ki szóróanyagnak.

A török dolgokat nézd majd meg a helyszínen: 100 márka és négy karton uzun (hosszú) Marlboro megy el. Irakban a határőrök már választanak maguknak, ha szerencséd van, csak a feleséged Fiji parfümjét viszik el, ha peched van, a hálózsákodat.

– És ha azt mondod, hogy te is fázol éjszaka?

– Málesh! Kibírod. Aztán jövünk visszafelé, eleve kint hagyok egypár doboz cigarettát, szappant, öngyújtót, jobb, ha én határozom meg, hogy mit kérjenek.

Megérkezünk haza, a Cinkotai útra. Mondjuk, van egy kis szakadás a ponyvámon, nekem kellene végigvinni a javításon, sok időt elvenne, inkább adok az átvevőnek egy százast.

– Próbáld meg nem észrevenni, haver!

Aztán rá kell állnom a tankolóra, messze túlfogyasztottam, de most teli kell tankolnom, és minden kiderülne, a kezelő egy százasért hajlandó elírni a fogyasztásomat 30-40 kilométerrel.

A következő állomás: le kell adnom a szerszámokat.

– Rozsdás, sáros, így nem vehetem át.

– Pucold meg egy százasért.

Ezután át kellene vinni a kocsit a diagnosztikai soron, a mosón, a gumison és így tovább. Sorba állnak a kocsik, legalább 5-6 órát kellene itt vesztegelnem. Adok két kilót a garázsmesternek: vitesd végig!

– Más is fizet?

– Valamit mindenkinek kell. Aki spórolni akar, azon bosszút állnak, például elállítják a fékedet. Soha nem fog kiderülni, hogy ki tette, mert, mint tudod: „szarnak-bajnak nincs gazdája”.

Leadom a járati táskát, elszámolom a műszaki javításokra kiadott pénzt, elfogadnak mondjuk egy 100 márkás számlát, mikor aláírják, illik adni száz forintot. Mára végeztél, hazamehetsz, másnap folytatódik a Balkán utcában, következnek az elszámoltatók.

Ki kell számolni az üzemanyag-fogyasztást lebontva, hogy melyik országban mennyi ment el. Az NSZK-ból nem fogadnak el túlfogyasztást, ha mégis megtörtént, egy százasért szétírják, úgyhogy eltűnik a szégyen.

Megint rámenne egy nap, ha engedném, hogy az egész menjen a maga útján asztaltól asztalig, sőt másnap is vissza kellene jönni, a tempó felpörgetése érdekében érdemes bedobni egy százast.

Innen átkerülünk a devizásokhoz. Itt az a munka lényege, hogy a különböző pénznemekben történt kiadásaidat összegezik és átszámítják nyugatnémet márkára. A váltási kurzus naponta változik az illető országokban.

– Megvan a váltási papírja? – kérdezik.

Többnyire nincs meg, így őneki kell kiszámolnia, ha adok neki száz forintot, akkor mindig a kedvezőbb átváltási kulcsot választja, a különbség elérheti a 100 márkát is.

Namármost, ha kocsigazda vagy, akkor még egy ezressel többet költesz. Ha fel-, lerakóba adod le a kocsit, vagyis nem igényel külön javítást, 37 fillért kapsz megtett kilométerenként, ha javíttatnod kell, ez a pénz ugrik. Tehát ha valamit suttyomban ki akarsz javíttatni, bemégy azzal az ürüggyel, hogy tankolsz, és egy ezresért megcsinálnak neked mindent.

Ha mindent összevetsz, egy közel-keleti úton oda-vissza 5-6 ezer forint „jattot” kell leadnod. Mi úgy szoktuk mondani, hogy minden kamionos három másik családot is eltart! – fejezi be a sofőr.

Közben megeredt az eső, kezdetben mintha csak a tengerből kapott volna fel egypár cseppet a szél, de aztán megered rendesen – olajfoltosan fénylik az aszfalt előttünk.

Lassan közeledik a beszállás ideje, a placcmester kikergeti a svéd kamionból a lengyel nőket.

– Nur noch zehn minut! – kiabálja.

A nők felkéredzkednek egy Svédország felől érkező kamionra, és eltűnnek az esőben.

Még mindig jönnek újabb és újabb kamionok. Bedöcög egy hűtőskocsi, útközben valahol Lengyelországban szétesett a motorja is, egy pesti volános vontatta el idáig. Továbbra is üzemképtelen, de rövid tanakodás után a sofőrök úgy döntenek, hogy átviszik Svédországba, ott több az esély a hiba kijavítására, és ha nem sikerül, akkor is nyugati napidíjért várakozhat a mentésre.

Beáll a mólóra egy sok emelet magas átkelőhajó: a hatalmas Hevelius. A méreteiről talán elég annyit mondani, hogy a gyomrába vontatómozdony jár be, vasúti vagonokat húz maga után. A kamionok is megkapják az engedélyt a behajózásra. Egy meredek hídon kapaszkodunk felfelé dübörögve, mint a páncélosok. Előttünk egy szegedi kocsi araszolgat, még a sűrű kipufogógáz-felhőkben is megérezni, hogy milyen átható káposztaszag árad belőle. Zsákokba pakolva elvermelt káposztát hoz magával, szerdán rakodott, ma vasárnap van, a ponyva tartja a meleget, a főzelék lassan rothadni kezd alatta, és amennyire előre lehet látni, keddnél hamarabb aligha rakják le.

Lent a hajófenékben két füttyös terelgeti a kocsikat, minden talpalatnyi helyet ki kell használni, a kamionok motorja kínlódik a toporgástól, sűrű füstfelhők szállnak fel. Mikor végre a helyünkre érünk, a rendelkezők láncokkal lerögzítik a kocsikat, nehogy egy-egy erősebb hullámlökés nyomán egymásnak vágódjanak. Kiszállunk, futva átvágunk a terjengő csípős olajbűzön. Megbotlok egy magas küszöbben, átfut a fejemen, hogy talán azért szabták ilyen magasra, hogy a becsapó tengervíz ne tudjon bejutni a hajó belsejébe, aztán felkapaszkodunk a fedélzetre.

A Hevelius lengyel hajó, de maga az átkelés svéd vállalkozásban fut, legalábbis erre vallanak a jelek. A złoty száműzve van, csak nyugati pénzzel lehet fizetni. Az ebédlőben két „félkarú rabló” becenevű szerencsejátékgépet állítottak fel, a televízióban egy pornófilm kazettája fut.

Lerakodunk a kétszemélyes, zuhanyozóval ellátott fülkében, és megyünk ebédelni. A sofőrök szerint a menü mindig azonos: rizsleves tojással, utána bécsi szelet, hozzá táncos címkéjű lengyel sört kapni, vagy vehetünk kék dobozos svéd sört is. A bolt előtt hosszú sor áll, a sofőrök vámmentes italt és cigarettát vásárolnak, az is vesz, aki maga nem dohányzik vagy iszik, mert Svédországban legalább száz százalék haszonnal tudja majd eladni, például egy üveg vodka ára a feketepiacon száz korona körül jár.

Az ebéd véget ér, leszedik az asztalt, a szakács néha előjön, bedob egy pénzdarabot a „félkarú rabló”-ba, komor arccal konstatálja, hogy megint vesztett, aztán visszamegy a fazekai közé. A sofőrök kezükben a söröspohárral német-angol-svéd-orosz keverék nyelven tárgyalnak, a beszélgetés szinte kizárólag a kereset körül forog. Egy svéd kamionos hat hét után most tér vissza Szaúd-Arábiából, azt állítja, hogy naponta 350 nyugatnémet márkának megfelelő összeget keresett.

Senkinek sem lehet belelátni a zsebébe, lehet, hogy a svéd igazat mondott, lehet, hogy nem, mindenesetre érdemes idézni egy nyugatnémet könyv, a Fernfahrer adatait: 100 nyugatnémet kamionosból csak 14 éri el a tarifában megengedett felső határt, és több mint 22 százalékuk az előírt törvényes bér minimumát sem kapja meg. Ugyanakkor minden második sofőr heti 60 óránál többet dolgozik. Más források is egyértelműen arra utalnak, hogy a szakmának Nyugat-Európában nincs különösebb becsülete. „Fél lábunk a börtönben, fél lábunk a sírban!” – mondogatják a sofőrök.

A tévében újabb szexkazetta következik, már hét óra körül jár, ásítok és elköszönök. Kihasználom az alkalmat, hogy lezuhanyozhatok és igazi ágyban alhatok néhány órát. Még látom, hogy a többi sofőr is szedelőzködni kezd.

Lefekszem, Gyula még ad egy tanácsot: viharban hajón úgy kell aludni, hogy az ember párnát tesz a hasa alá és rászorítja magát, így a gyomra nem rázkódik és nem keveredik fel.

 

*

 

Az egy-két tucat sofőr közül – akik most a kabinokban horkolva Svédország felé tartanak – valószínűleg csak nekem nincs érvényes svéd vízumom. Hadd használjam ki az átkelés néhány órás holtidejét, hogy elmondjam ennek a történetét, mely magába foglalja egész vállalkozásom kezdeteinek a leírását is – ezzel szintén adós vagyok még.

A riportoknak is megvan a maguk sorsa, ritkán születnek úgy, hogy az ember eleve elhatározza: ezt vagy azt szeretném megírni, aztán hosszú évek tervszerű munkájával, bölcs vezetők baráti támogatásával meg is valósítja a szándékát. A kamionos-riport is egy véletlennek köszönheti a fogantatását.

Valamikor, még 1982 márciusában összetalálkoztam a metrón egy régi ismerősömmel, aki a közlekedési szakszervezetben dolgozott.

– Gyere be hozzánk a Köztársaság térre – mondta, talán mert jobb téma nem jutott az eszébe, és azért mégiscsak kínos lett volna, ha egész a Rákóczi útig szótlanul bámulunk egymás képébe –, hátha valamit kitalálunk közösen.

– Bemegyek – bólintottam –, okvetlenül bemegyek.

Aztán eltelt több mint egy év, eszembe sem jutott ez a beszélgetés. Egy ráérő délelőttön kimentem a Köztársaság térre megnézni a szabadtéri kuglipályát, mert azt hallottam, hogy a nehéz vagányok akkora összegekben játszanak egy partit, hogy még leírni is izgatásszámba menne, de hiába jártam, mert a kertészet vagy a rendőrség időközben bezáratta a kuglizót.

Kiesett egy órám, mit csináljak? Pont szemben állt a közlekedési szakszervezet székháza, gondoltam: bemegyek, eleget teszek a régi meghívásnak. Jó órában érkeztem, bent körülvett a szakszervezet néhány munkatársa, leültettek, kaptam egy kávét, aztán előhozták az ötletüket: írjak egy riportkönyvet a közlekedési dolgozók életéről. Vonogattam a vállamat.

– Írtam már a vasutasokról, egy kicsit a repülőkről, mérjem fel az egész közlekedési tárcát?

– Azért akad itt még téma, mit szólnál például a trolibuszvezetőkhöz?

– Nem.

– Volán-sofőrök?

– Tisztelem, becsülöm őket, de nem.

– Szabadkikötő?

– Ez már érdekesebb.

– Tengerhajózás?

Erről már hosszabban beszéltünk, de mikor kiderült, hogy egy hajó elindul márciusban és esetleg csak Mikuláskor tér haza, sürgősen nemet mondtam. Bolond, öreg apa vagyok, és így is sokkal többet vagyok távol a családomtól, mint szeretném, mint a vasutasok mondják: a gyerekeim csak annyit tudnak rólam, hogy időnként jön egy bácsi, megver minket, aztán újra elmegy.

A cukor marad utoljára! – a szakszervezeti vezetők is a végére tartogatták a legcsábítóbb ajánlatot.

– És a kamionok?

Ezen már erősen eltöprengtem. Mindig is úgy képzeltem, hogy riportot csak „szél ellen” érdemes írni, olyan szakmákról, rétegekről, melyeket a közvélemény lenéz vagy gyűlöl, és a kamionosoknak épp elég rossz hírük van Magyarországon. Bólintottam.

– A kamionosokat elvállalnám.

– Jó, megbeszéljük az ügyet a főtitkárunkkal.

Néhány hét múlva erre a találkozóra is sor került, megállapodtunk, és aláírtunk egy szerződést. A főtitkár röviden eligazított:

– Nézze, a magyar kamionfuvarozás gerincét a Hungarocamion alkotja, mind a múltjánál, mind a méreteinél fogva, a Volán tizedannyi járművel és tapasztalattal sem rendelkezik, mégis azt ajánlom, hogy kezdje a Volánnál.

– Nem értem. Miért a Volánnál?

– Mert ott sokkal szívesebben fogadják majd, ezt tapasztalni fogja. Töltsön el ott egy fél évet, addigra talán nyugdíjba megy a Hungarocamion mostani vezérigazgatója, és olyan ember kerül a helyébe, akivel maga biztos szót tud érteni: egy volt vasutas.

Nem volt okom kételkedni a főtitkár jóindulatú tanácsában, elmentem és jelentkeztem az akkor még létező Volán Trösztnél. A bemutatkozó látogatásomat egy baljós előjel kísérte; úgy esett, hogy nem jutott időm ebédelni, az Oktogonon vettem egy pizzát, és azt eszegettem, de alig haraptam kettőt-hármat, a puha tésztába beletörött a fogam. Akkor még nem tudtam, hogy a Gondviselés akar így jelképesen figyelmeztetni a rám váró megpróbáltatásokra.

A trösztnél azt ajánlották, hogy kezdjem Szegeden, a 10-es Volánnál, ez egyike a legnagyobb kamionforgalmat lebonyolító vállalatoknak. Le is mentem, és egy fél évet utazgattam kamionjaikkal szerte Európában. Úgy december végén már szerettem volna magasabb osztályba lépni, a Hungarocamionnál folytatni a munkámat.

Megpróbáltam közvetlenül jelentkezni doktor Mezei Gábor vezérigazgatónál – aki a feltételezések ellenére sem ment nyugdíjba –, de ő nem volt hajlandó fogadni. Igénybe vettem a közlekedési államtitkár közvetítését, de neki is nemet mondott.

Ezt a patthelyzetet mindenképpen fel kellett oldanom, mert akkor barátaim bizalmasan már közölték velem, hogy a Hungarocamion megállapodott a Népszabadság egyik munkatársával, aki már írja is a könyvét a vállalatról. Ezt az ügyet, gondoltam, tisztázni kellene. A közlekedési szakszervezet főtitkára latba vetette a tekintélyét, és ennek eredményeként 1983. december elején találkozhattam a vezérigazgatóval a Hungarocamion Népstadion úti irodaépületében.

Doktor Mezei Gábor nem egyedül fogadott, mellette ott ült a vállalati párttitkár is ezüst nyakkendőben – nem ismertem a vezérigazgató szándékait; talán így akart nagyobb súlyt és megfelelő nyilvánosságot adni a találkozónak. Soha nem dolgoztam magnetofonnal, így a beszélgetésünket csak emlékezetből idézem, ha egyes szavakért nem is, de a tartalomért természetesen vállalom a felelősséget.

A kávé után a tárgyra tértem, úgy tettem, mintha nem tudnék semmiről, bejelentettem, hogy a közlekedési szakszervezet megbízásából könyvet írok a kamionosokról, és szeretném a Hungarocamionnál folytatni a munkámat.

– Őszintén becsülöm a maga irodalmi munkásságát – mondta Mezei –, egyébként én akkor kaptam Állami Díjat, mikor maga Kossuth-díjat, bizonyára emlékszik rá?

– Ó, hogyne.

– De nem tartanám szerencsésnek, hogy maga most a Hungarocamionnal foglalkozzon.

– A pártbizottság ugyanígy határozott! – teszi hozzá a párttitkár.

– Az ügyben megkérdeztem a felsőbb irányítóinkat is, ők ugyanígy vélekedtek.

– De miért? Kaphatok valami magyarázatot? – kérdeztem, és lélekben felkészültem az egyszerű és logikus válaszra: a Hungarocamion már megállapodott egy másik íróval, és feleslegesnek tartják, hogy hasonló témáról két könyv szülessen. Érvelésüket szó nélkül elfogadtam volna, az addig összegyűjtött anyagomból írok egy ötven-hatvan oldalas riportot, és az ügy a lovagiasság összes szabálya szerint lezárul – de más következett.

– Bizonyára tisztában van vele, hogy a Hungarocamion milyen fontos szerepet tölt be a magyar nemzetgazdaságban, azt is tudnia kell, hogy hány millió dollárt termelünk ki és fizetünk be az államkasszába; ezt mind komolyan veszélyeztetné egy nem megfelelő alapállású könyv.

– Megbocsásson, de még mindig nem értem. Mondana egy példát?

– Hát, mondjuk, beláthatatlan kárt okozna, ha valaki leírná, hogy egy szomszédos országban a rendőrség több alkalommal is bántalmazta a sofőrjeinket! Vagy hogy a Hungarocamion egyike azoknak a kevés számú vállalatoknak Közép-Európában, mely az iraki-iráni háború mindkét résztvevőjének szállít!

Bevallom, ha már így fordították az ügyet, markánsabb érvekre számítottam. Akkor, mondom, már fél éve jártam kamionokkal, és nem olyan gyermeteg „titkokról” értesültem, mint amiket Mezei említett elriasztásként – ezt az iraki-iráni párhuzamos szállítást egyébként a Hungarocamion a Heti Világgazdaság-ban be is vallotta – egy igen-igen kicsi fügefalevéllel.

Annyit mégis tudomásul kellett vennem, hogy itt nekem aligha nő fű, de szerettem volna a helyzetet egyértelművé tenni, megpróbálkoztam egy trükkel:

– Úgy érzem, hogy önök egy lezárt levél tartalmáról mondanak ítéletet – előre! Nem tudhatják, hogy mit fogok írni, mint ahogy jelenleg még én magam sem tudom. Mi volna, ha én most mégis idejönnék, megírnám a könyvet, megmutatnám maguknak, és közösen eldöntenénk, hogy mi az benne, ami veszélyezteti a népgazdaság érdekeit?

Ezt egyébként soha nem csináltam, és őszintén bevallva most sem állt szándékomban, nemcsak elemi írói önérzetből, de mint öreg csiligás tisztában voltam vele, hogy minden hasonló „szuperlektorálás” veszélyezteti az adott könyv megjelenését – de a trükk arra kiválóan alkalmasnak bizonyult, hogy „elváljon a lép a májtól”.

– Nem – mondta Mezei –, akkor sem kívánjuk fogadni magát, egyelőre semmilyen könyv nem szolgálná a Hungarocamion érdekeit. Miért nem jött Moldova elvtárs négy vagy öt évvel ezelőtt, mikor még rendben mentek a dolgok a nemzetközi szállítmányozásban?!

– Vagy jöjjön négy-öt év múlva, tárt karokkal várjuk – teszi hozzá a párttitkár.

Kibámulok az ablakon a havas utcára, jó volna már ott kint lenni, de a feladat nem egyszerű: méltósággal kell kiverekednem magam odáig.

– Nem vagyok kém, és feltételezhetik, hogy ha a házigazdák: a vállalat első embere és a párttitkára azt mondja nekem, hogy nem hajlandó fogadni, én nem kezdek partizánakciókba. Csak egy dolgot szeretnék kérni: nekem igazolnom kell a közlekedési szakszervezet előtt, hogy a munka, amit elvállaltam és amiért ösztöndíjat vettem fel, lehetetlenné vált. Én írok egy levelet önnek vagy a Hungarocamion bármelyik tisztségviselőjének, akit ön megjelöl, tőlem lehet a portás is. A levélben a forma kedvéért megismétlem a mostani kérésemet, és önök természetesen azt válaszolják, hogy a vállalkozásomat nem tartják kívánatosnak – így már el tudok számolni a megbízóimmal. Hajlandóak erre?

– Hogy mi írjunk levelet magának? Miért? – kérdezi méltatlankodva a párttitkár.

– Csak egy választ az én levelemre.

Mezei rám néz.

– Tudja mit? Ha akarja, írja meg ezt a levelet, és mi majd eldöntjük, hogy válaszolunk-e rá vagy sem!

Lehet, hogy túlságosan érzékeny vagyok, de ettől a felelettől az arcom telefutott vérrel. Magamban megesküdtem, hogy most már akkor is megírom a könyvet, ha négyfelé vágnak érte, és felálltam.

– Rendben van, köszönöm, hogy fogadtak. Én tartom, amit mondtam, nem kezdek partizánakcióba, egy dolgot azonban közölni kívánok: nyolc-tíz kamionút áll már mögöttem, nem egy hungarocamionos sofőrrel találkoztam és beszélgettem (azt nem mondtam, hogy utaztam is HC-s kocsikon, féltem, hogy nyomozás indul, és felderítik a sofőrök kilétét), és amit tőlük hallottam, azt természetesen felhasználom majd. Riporteri pályafutásom során még sohasem kerültem ilyen kényelmes helyzetbe, mert önök egyszerűen felmentettek az alól, hogy a Hungarocamionnal kapcsolatos információmat ellenőriznem kelljen, mivel nyilvánvalóan elzárkóztak minden együttműködéstől. Tehát bármit is hallok bárkitől, jogomban áll színtiszta igazságként elfogadni és felhasználni.

– A Hungarocamion ehhez nem adja a nevét! – mondja indulatosan a párttitkár.

– Itt valami félreértés van, ehhez én már nem kértem a Hungarocamion beleegyezését; talán ez az egyetlen, amire jelenleg nincs szükségem.

Ez olyan jó mondat, hogy hatásosan ki tudok vonulni vele. Az utcán bandukolva próbálom továbbgondolni a teendőket: afelől nem lehettek kétségeim, hogy a Hungarocamion ezentúl első számú közellenségnek tekint – ez később be is igazolódott, több HC-s sofőr közölte velem, hogy a helyi pártszervezet figyelmeztette őket: ne álljanak szóba velem! Az más kérdés, hogy ennek ellenére szívesen feleltek minden kérdésemre, valószínűleg úgy okoskodtak, hogy ha valaki felülről jön a vezérigazgató engedélyével, annál mindig fennáll a veszély, hogy „tégla”, beépített ember, aki tapasztalatait jelenti magasabb helyeken, de ha valakit a főnökök kirúgtak, az a legkedvezőbb bizonyítvány az illető erkölcsei felől.

Nem ez volt az első összecsapásom helyi hatalmasságokkal, de ez a konfliktus annyiban mégis újszerűnek számított, hogy általában későbbi szakaszban szokott bekövetkezni, többnyire akkor, mikor már elegendő anyagot gyűjtöttem össze. Most egy távlati stratégiát kellett kidolgoznom, hogy a munkát folytatni tudjam.

Először is abba a hitbe kellett ringatnom nemes ellenfeleimet, hogy csak a szám járt, valójában letettem arról a szándékomról, hogy megírom a könyvet. Elmentem a közlekedési szakszervezethez, bejelentettem, hogy ilyen körülmények között a munkám folytatása lehetetlenné vált, és felbontottam a szerződésemet. Ez a lépés több volt mint kockázatos, mert nemcsak nyolcvanezer forintról mondtam le, hanem elveszítettem az ügy egyetlen hivatalos támogatóját is, többé egyetlen szervezetre vagy cégre nem számíthattam, de úgy gondoltam, taktikai szempontokból mégis meg kellett tennem. Utána vártam két-három hetet, és megkerestem egyik barátomat, aki egy vidéki Volán-vállalatnál dolgozott, vázoltam a helyzetemet, és megkértem, hogy segítsen. Ő hajlandónak mutatkozott rá, elintézte, hogy formailag felvegyenek sofőrnek, így újra tudtam utazni.

Egyetlen nehézséget nem sikerült legyőzni: a vízumok ügyét. Vízumot csak a Közlekedési Minisztérium útlevélosztályán lehetett volna kérnem, és abban nem volt kétségem, hogy Mezei igazat mondott, mikor azt állította, hogy a tárca akkori legmagasabb rangú irányítóinak is az volt a véleménye: jobb, ha nem írom meg ezt a könyvet. Mit tehetek ilyen körülmények között? Hogy juthatok el például Svédországba?

– Szállj fel a kamionra – mondta a már előbb említett barátom –, és próbálj meg utólag a svéd kikötőben vízumot venni. Ha nem sikerül, akkor sem vesztettél semmit, vársz két napot, amíg a kamion végez, és visszatérsz vele. Telexezünk a speditőrnek, Mogyorósi Tibinek, hogy segítsen neked.

Ezeket kellett elmondanom, amíg a Hevelius csendesen úszott velünk a svéd partok felé.

 

*

 

Valaki kívülről megverte a kabinunk ajtaját: – Achtung!

A csuklómra néztem: néhány perc hiányzott tizenegyhez, négy órát aludtunk. Felmegyünk az ebédlőbe, a sofőrök azt mondják, hogy vacsorára is évek óta ugyanazt a menüt tálalják fel: tükörtojást és sült szalonnát teával – citrom vagy tej nincs hozzá, csak fekete kenyeret raknak az asztalra. A tévében újra szexkazetta fut, majd mintha a sofőröket hozzá akarnák szoktatni a rájuk váró megpróbáltatásokhoz, egy Északi-sarkon játszódó kalandfilmet tesznek fel. A szakács időnként most is előjön a konyhából, bedob némi pénzt a „félkarú rabló”-ba, megvárja az eredményt, csalódottan legyint, és visszamegy a fazekak mellé.

Érezni, hogy a hajó lelassít, manőverez a kikötéshez. Lemegyünk a hajófenékbe a kocsikhoz, míg a keskeny résen a Rába felé tartok, a hajó hirtelen balra fordul, és valamilyen erő az én testemet is balra csavarja. Ha volna hely, beesnék a kocsi alá. A sofőrök indítanak, levegőt gyűjtenek, aztán lassan araszolgatunk előre, a matrózok, akik síppal a nyakukban terelgetnek minket, eltűnnek a kipufogókból áradó gáz felhőiben.

Éjfél már elmúlt, mire egy hídon lehajtunk a partra. A vízumkérés nem látszik túl egyszerűnek, állítólag itt csak tengerészeknek adnak, egy csapatra való törököt, akiknek nincs beutazási engedélyük, félreterelnek, én mást nem tehetvén, sodródok a kifelé tartó tömeggel. Nincs különösebb hideg, csak sűrű köd szállong, a gomolygásból egy harmincöt-negyven éves férfi válik ki, arcán gyermekded és szolgálatkész mosollyal.

– Moldova úr? Mogyorósi Tibor vagyok. Telexeztek nekem magáról, adja ide az útlevelét, elintézem a vízumot.

Elindulunk az iroda felé, jobbra-balra forgatom a fejemet.

– Meg lehet itt szokni? – kérdezem Mogyorósit.

– Meg. Biztos. Miért ne?

– Mennyi idő alatt?

– Azt nem tudom, egy élet kevés hozzá.

Elnézést kér, de a többi magyar kamionnal is foglalkoznia kell, aztán olyan köhögési roham tör ki rajta, hogy elakad a lélegzete. Gyulával félrehúzódunk egy sarokba, a sofőr elismerően biccent Mogyorósi felé.

– Nézd meg: dögrováson van, és éjfélkor is kijön a komp elé.

– Ő a főnök, nem?

– És az otthoni főnökök kijönnének? Szó sincs róla. Nálunk, ahogy valaki rangot kap, akármilyen kicsit is, már nem akar dolgozni többé, inkább arrébb rúgja a csavart, mint hogy felvegye, mert ugye én vagyok a vállalatnál a huszadik senki.

– Svédországban sok az olyan típusú vezető, mint Mogyorósi?

– Ismerek egy szállítási főnököt, ha reggel bejön, egy óra hosszat intézi a levelezést, aztán zöld munkaruhát húz, és rakodik. Ha közben befut valami sérült áru, civilbe vágja magát, és villogtat a vakuval, aztán visszaveszi a zöldet, és rakodik tovább.

Mogyorósi intézkedik: az egyik magyar sofőr éjszakára itt marad a parkolóban, mert a határőröknél elfogyott a vízumbélyeg. Ellenőriz egy rakomány káposztát, odaint engem is.

– Nézze meg: elő van írva, hogy 25-26 kilót kell pakolni egy zöld műanyag zsákba, ehelyett 20-30 kilót raktak be vegyesen és sárga zsákokba, amikben az áru eleve hervadtnak látszik. Nem akarják megérteni, hogy a svéd piacra igénytelen szarokkal nem lehet betörni, itt az üzletekben pucolva árulják a retket, a krumplit pedig, hogy ki ne csírázzon, olyan zacskókban, melyek belülről feketék. Mindegy, majd reggel meglátjuk, mit lehet csinálni.

Szól, hogy vegyem le a sporttáskámat a kamionról, mert náluk fogok lakni.

– Legalább szerez egy kis fogalmat a speditőr-szakmáról!

Búcsúzóul megkérdezi Gyulát, hogy miért késtünk. Részletesen elmondatja az utunkat, mikor megtudja, hogy órákat kellett várnunk a dunakiliti raktár előtt, felírja magának.

– 1000 svéd korona büntetést veretek rájuk. Nem nagy összeg, de a büntetés, ha valutában kell kifizetni, mindig feltűnést kelt otthon, talán így majd intézkedik valaki.

Beülünk Mogyorósi Volvójába, és nekivágunk az útnak, a ködben is feltűnik, hogy az országúti lámpákat most éjszaka fotocellák működtetik, közeledtünkre automatikusan váltanak át.

– Milyenek a svéd rendőrök?

– Először is: korrektek ezer százalékig. Egy járőr elvette egy rendőrkapitány jogsiját, mert ittasan vezetett, és az illető máig sem kapta vissza. Másodszor: itt elképzelhetetlen az, ami egyes országokban gyakran megesik, hogy a rendőrnek nincs jogosítványa, és úgy kéri számon a KRESZ-t. A svéd rendőr overallban jár, ha kell, elvezet bármilyen típusú kamiont, felmegy a platóra, és meg tudja mondani, hogyan kell vagy hogyan kellett volna rögzíteni a rakományt.

Megpróbálom felderíteni házigazdám körülményeit.

– Tibi, maga mit végzett?

– Kényszermunkát! – feleli, és felnevet, hamarosan kiderül, hogy vonzódik a pesti viccekhez, sokszor belefonja őket válaszaiba.

– És hová való?

– Apám drogista volt Tatán, előbb a boltját vették el, aztán feljelentették, hogy tíz kiló szappant kisíbolt az üzletből, és otthon rejtegeti. Kijöttek a nyomozók, de annyi szappant sem találtak, hogy a házkutatás után meg tudták volna mosni a kezüket. Az öregem aztán a közlekedésben dolgozott, onnan is ment nyugdíjba mint menetirányító és ellenőr. Én is sofőrként kezdtem.

– Megkérdezhetem, hogy miért disszidált?

– Összefüggött az ügy az első házasságommal. Mikor elváltunk, úgy éreztem, hogy jobb, ha egy fél világ lesz köztünk, akkor határoztam el, hogy eltűnök onnan.

– Egyenest Svédországba készült?

– Nem, előbb Rómába mentem, de úgy találtam, hogy túl sűrűen vagyunk itt mi, disszidensek. Mikor adódott egy esély, hogy átkerülhetek Svédországba, rögtön jelentkeztem. Itt egy tévégyárban dolgoztam mint végszerelő, modulokat raktunk össze, tizenegy órára már végeztem az egész napos munkával, unatkoztam.

Elhatároztam, hogy kamionsofőr leszek, sikerült is bekerülnöm egy vállalathoz. Először az osztrák hegyeken át vittem egy fuvart, a kocsi agyon volt rakva, féltem, hogy megszalad a meredek lejtőkön, orrvérzésig nyomtam a féket. Úgy bezsongtam a félelemtől, hogy még álmomban is fékeztem; teli talppal nyomtam az ágy végét. Na, az ott az én házam.

Még van idő egy kérdésre.

– És hogy érzi magát?

– Nézze: ha az egyik lábam jégben van, a másik parázsban, akkor a statisztika szerint átlagosan nagyon jól kell érezzem magam – mondja Mogyorósi, és felnevet.

Mikor kiszállunk, körülnézek; házigazdám egy Malmö melletti villanegyedben lakik.

– Kellemes környék. A szomszédokkal hogy jön ki?

– A svédekkel nehéz összeveszni. Ha látja, hogy én kint kapálok a kertben, ő inkább ki sem jön a saját kertjébe, mert attól fél, hogy zavarna engem. Itt egyébként béke van, tökéletes béke. Most szüntették meg a Malmöben állomásozó légvédelmi alakulatot – eddig a város tartotta el, de a vezetők úgy döntöttek, hogy többé nem költenek rá.

A kertben a hátsó kapuhoz kerülünk, bent a házban ég a villany.

– A családja még nem alszik?

– Dehogynem, de ha elmegyek, a feleségem mindig égve hagyja a villanyt, fél a betörőktől. Malmöben sok házban felszereltek olyan automatát, amely, ha a lakók elutaznak, időnként be- és kikapcsolja a villanyt.

Az ajtó nyitódására egy Lola nevű öreg, szőrehullató farkaskutya jön elénk, torokból, nyögve kikényszerít a gazdájától egy simogatást, aztán leheveredik a lépcső alá. Hátramegyünk a dolgozószobába, a bőrgarnitúra egy csodálatos keleti szőnyegen áll, mely ránézésre is megéri egy Volvo árát. Mogyorósi tölt két pohár Martinit, megisszuk a pertut, az idő lassan már hajnali két óra felé jár, de próbálom életben tartani a beszélgetést, nem lehet tudni, mikor lesz módom folytatni.

– Hány kamionod van?

– Három saját, és bérelek annyit, amennyi szükséges.

– Hol van az irodád?

– Fenn az egyik emeleti szobában, nézzük meg, úgyis ott alszol majd.

Az íróasztalon az éjszaka is világító, hajlítható nyakú íróasztallámpa fényében egy telexkészülék áll, fénymásoló, teljes dokumentumok továbbítására alkalmas telefaxapparát. Az összehasonlítás kedvéért megemlítendő, hogy a budapesti Hungarosped kamionirodájában 15 emberre jut egyetlen telex és három telefon.

– A telefon itt végképp nem probléma, ha akarnám, megkaphatnám a telefonszám egész szériáját öt városi számmal és vonallal, de nekem nem kell több kettőnél. A nyomógomboson intézem a saját hívásaimat, ennek a számát még a feleségem sem tudja, a másikat, a hagyományos tárcsázásút nyitva hagyom a delikvensek számára.

– Sok hívást kapsz?

– Majd meglátod, hajnaltól éjfélig csörög. Jelentkeznek a svédek, a magyar partnerek, időnként nekem is fel kell hívnom őket, ne érezzék úgy, hogy csak olyankor törődök velük, ha éppen szükségem van rájuk.

Aztán sok a hiábavaló, felesleges hívás is. Egyszer idecsenget egy sofőr, aki Malmötől nyolcvan kilométerre parkolt.

– Tibi, elfogyott a kenyerem. Hozzál.

– Van ott egy bolt?

– Van.

– Akkor légy szíves, vegyél magadnak!

Ahogy felelevenítette a történetet, Mogyorósi arca még most is rángatódzik az idegességtől.

– Sok a gyámoltalan sofőr?

– Sok, és főleg azért, mert nem tudnak nyelveket. A Maspednél dolgozik egy tisztviselő, akinek az a fő feladata, hogy az NSZK-ból vagy más országokból felhívják a magyar sofőrök, és azt mondják neki: itt áll mellettem a német ügyfél, legyen szíves, közölje vele ezt és azt, most átadom neki a kagylót – és a tisztviselő beszél Pestről a sofőr helyett. Na, de jó éjszakát, aludjunk is egy-két órát.

Többről valóban nincs szó, mert reggel fél nyolckor már elindul a telex – napi öt-hat méternyi szalag fut le rajta –, és a telefon is felébred. Mogyorósi hálóköntösben, az álmatlanságtól bedagadt szemmel veszi az üzeneteket, és válaszolgat.

– Tulajdonképpen milyen üzleteket bonyolítasz le Magyarországgal? Mondj egy példát.

– Mondjuk, hogy az alumíniumipar akar szállítani Svédországba egy tétel félkész árut, a Hungarospeden keresztül megkeres engem, hogy bonyolítsam le az ügyet.

– A saját kamionjaiddal?

– Többnyire nem, megegyezek például a tatabányai 18-as Volánnal, és az ő kocsijuk hozza ki.

– És te mennyit kapsz érte?

– Általában a teljes fuvardíj öt százalékát, vegyünk átlagban 500 koronát. Gondold meg, csak a havi telefonszámla több mint 25 ezer korona.

– Ne haragudj, akkor sem értem. Magyar az áru, magyar a kamion, miért kell fizetni neked, a svéd speditőrnek?

– Ezt hallottad valakitől, vagy magad találtad ki?

– Teljesen egyedül.

– Mert otthon fel vannak háborodva, hogy én magyar kamionokon pénzt merek keresni, hallani fogod, hogy inkább sehogy se kereskedjünk, mint Mogyorósival! Nézzük, mit adok az öt százalékért. Én innen Malmöből is végigkísérem a szállítmány útját a kocsi kiállásától a lerakodásig, tapasztalhattad, hogy szükség van rá, és ami a legfontosabb: gondoskodom visszfuvarról is. Lehet, hogy csak egy rakomány raklap megy vissza, de az is több, mint a semmi, arról nem is beszélve, hogy kifizetik a hajójegyet is, ami például Helsinki és Gdańsk között 41 ezer forintot tesz ki.

Mogyorósi papírt keres elő.

– Itt van két szám: 1983-ban évi 90 Volán-kamion jött ki Svédországba, és ebből 8-9 kapott visszfuvart. Mióta együtt dolgozunk, 1000 körüli kamion érkezett, és nyolcvan százalék körül mozgott a visszfuvar; és hidd el, hogy minden fuvarra akadt volna svéd vállalkozó is, mert itt is nagy a fuvarhiány, állnak a kocsik. Mindenesetre azt szoktam mondani, hogy én vagyok a „nullás Volán”.

– Te honnan tudsz visszfuvarokat szerezni?

– Tartom a kapcsolatot minden olyan vállalattal Svédországban, mely exportál vagy exportálhat egyáltalán. Emellett a speditőrök között olyan közvetlen a hírszolgálat, mint a dzsungelben a tamtamdob, ha látom, hogy érdemes, váratom a kocsit, ha nem, akkor küldöm vissza azonnal. Ezt Pestről, Szegedről vagy Tatabányáról nem lehetne megoldani. Mindenesetre annyi fuvart szerzek, hogy az új Rábák egy-két év alatt megtermelik a saját vételárukat valutában, sőt valami hasznot is hoznak efölött.

– Milyen partnerek a magyar vállalatok?

– Vegyes, sok a vita. Például: megállapodunk egy magyar szállítmányozási céggel, hogy emelünk az árainkon, mert a hajójegy ára is felment – erre egypár nap múlva megtudom, hogy engedett az árakból. Szóvá teszem, hogy ez nem korrekt, szerződést írtunk alá ebben az ügyben, és a rendelő aztán eltűnődhet, hogy mi eddig voltunk aljasak, vagy most lettünk hülyék, erre az arcomba nevetnek.

– A szerződések arra valók, hogy megszegjük őket. Ne tudjak felkelni innen, ha nem ezt mondták.

Közben szól a telefon, első „mesterem”, Kojak jelentkezik Dániából. Mogyorósi hajójegyet szerez neki, engedélye nincs, becsszóra kér egyet neki a hatóságoktól, megígéri, hogy a sofőr kifelé tartva az országból majd legalizálja és bemutatja. Kojaknak háromszor is fel kellett hívnia Malmöt, amíg az ügy fokról fokra elintéződött.

– Én nem tudom utolérni őt. A svéd kamionokba be van építve a telefon, azzal egész Skandinávia területén lehet értekezni a sofőrrel. Én most azt tervezem, hogy egy kijelzőt adok a magyar sofőröknek, aláírással átveszik az érkezőkikötőben, ha jelzek, megjelenik nálunk a displayn, hogy hívjanak vissza a legközelebbi telefonon.

Újra cseng a telefon, a káposztás kamion jelentkezik: éjszaka hétfokos hidegben elfagyott a főzelék, mi lesz most?

– Várjon – mondja Mogyorósi –, hívjon fel egy óra múlva.

Megpróbál kapcsolatba lépni a magyarországi partnerral, az ötödik hívásra sem veszik fel a kagylót, kínjában mosolyogva felém fordul.

– Képzeld el, hogy mondjuk egy svéd vásárolni akar tőlük, a második hívás után odavágja a kagylót: milyen vállalat lehet az, hogy még a telefonjuk sem működik?!

Végre valaki beleszól a túloldalon, de az illetékes ügyintéző nincs a helyén, Mogyorósi üzenetet hagy neki, megígérik, hogy átadják, de az ügyintéző egész nap nem jelentkezik.

– Tudod, mikor igyekeznek? Ha ki akarják fúrni nálam a másikat, például az X Volán-vállalat az Y Volánt, hogy ők mennyivel jobban csinálnák. Ilyenkor azt mondom nekik: ő 48 óra alatt állít ki egy kocsit, te vállald el, hogy 24 óra alatt megteszed, és add ide nemcsak a hivatali telefonszámodat, hanem az otthonit és a barátnődét is, hogy bármikor utolérhesselek!

Közbeszólok.

– Ne haragudj, hogy megkérdezem: de mi lesz most ezzel a megfagyott káposztával?

– Meg kell próbálni eladni valamilyen ipari célra. Egyébként úgy küldték ki, hogy nem gondoskodtak előre vevőről, azt hitték, majd csak akad valaki.

– Mekkora a kár?

– Nézzük meg, mit kellett volna kapni érte. Egy korona negyven egy kiló káposzta felvásárlási ára a svéd piacon, ez tehát eleve ugrik, megmaradnak viszont a kiadások: 12 ezer korona vám, és ugyanannyi fuvarköltség. Valamennyi megtérül majd az ipari felhasználás után, de 17 ezer korona körüli veszteség mindenképpen megmarad.

– Ezt kinek kell állnia?

– Nekem. Behajthatnám a pénzt peres úton, mert rengeteg olyan telexem van, amivel bizonyítani tudom, hogy én ellene voltam az egésznek és nem vállaltam a felelősséget, de nem akarok perelni. Majd az történik, hogy megtérítik a kiadásaimat, vagy úgy kárpótolnak, hogy olyan olcsó árut küldenek, amit én jelentős haszonnal el tudok adni Svédországban, és így utólag megtalálom a számításomat.

Reggeli után kimegyünk a Jagerskóra, így hívják a nagy parkolót a malmöi lóversenypálya előtt, Gyula itt vár ránk a Rábával. Mogyorósi megmutatja az egyik saját kamionját, engem, aki ezer kilométereket görnyedtem a Rábák merev anyósülésén, a szék érdekel a legjobban az egészből: 17-féle szögben állítható, beszabályozható, hogy az utas súlya szerint süllyedjen vagy emelkedjen, és meg lehet fordítani úgy, hogy háttal a menetiránynak lábunkat az ágyra tehetjük, kényelmesen lehet olvasgatni.

– Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezi Mogyorósi.

– Parancsolj.

– Nézd meg, hogy van-e benne motor.

Megnézem: van.

– Tudniillik otthon azt mondják, hogy az összes kamionom kamu, már rég kiszedték belőlük a motort. És én is egy lakókocsiban élek.

Végigsétálunk a parkolón, Mogyorósi sorra kérdez minden magyar kamiont.

– Olyan vagyok, mint egy repülőgép-anyahajó parancsnoka, várom vissza a bevetésből hazatérő gépeket, és számolom, hogy mennyi érkezik meg.

Sok az üzemhibás vagy sérült kocsi, kérik Mogyorósi segítségét, de a speditőr alig tehet valamit. Általában nincs engedélyezve, hogy a kamionokat külföldön javíttassák.

– Ez tulajdonképpen pazarlás, mert ha a kisebb hibákat nem javítják ki, többnyire aránytalanul nagyobb károk keletkeznek. Nem is beszélve arról, hogy ha valaki innen el tud menni, még nem jelenti azt, hogy zökkenőmentesen haza is ér – és útközben javíttatni a legdrágább dolog a világon.

A Jagerskón egyébként lüktető ritmusban folyik az élet, a várakozó sofőrök kis csoportokban tárgyalnak és üzletelnek.

– Egy magyar sofőr itt a Jagerskón vodkát árult – mesélik –, egyszer csak odaléptek hozzá a svéd rendőrök.

– Tudja, hogy tilos alkoholt eladni?!

– Az lehet, de én nem árultam semmit.

– Nem? Akkor jöjjön velünk.

Odavitték egy oldalt álló mikrobuszhoz, beültették, és egy videokazettáról lejátszották, hogy kínálgatja a vodkát, mert az egészet felvették egy rejtett kamerával.

– Tudjátok, ki volt itt a nagy nepper? Szabó Árpi, aki 1974-ben lépett le a Hungarocamiontól. Eladta az egész rakomány cigarettát, és a kocsit keresztbe fordította egy sétálóutcában, aztán leporolta a kezét, és elment.

– Aztán ide járt ki üzletelni a Jagerskóra, egyszer tőlem is megkérdezte, hogy mit viszek haza – mondja egy másik sofőr. – Semmit, az én pénzemhez itt minden drága. De Szabó csak nem hagyja abba.

– Tudod mit kell vinni Svédből? Gránitot sírkőnek! Amit itt megveszel tízezer forintnyi pénzért, és otthon megkapsz érte harmincezret is. Sőt még jobban jársz, ha egy használt sírkövet veszel féláron, otthon levágnak belőle egy centit, lecsiszolják, és jobb, mint az új. Lehet, hogy volt neki otthon egy lopott sírköve, amit így akart elpasszolni. Én meg elképzeltem magam, hogy a vámon lebukok egy sírkővel, amire rá van írva, hogy „Weisz Lipót, béke poraira!”.

Mogyorósi közbeszól.

– Na, róla én többet tudok. Mikor kijött ide kutyamosó-útlevéllel…

– Az mi?

– A menekültpaszpórt hívják így. Szóval hozzám jött dolgozni, nem volt szívem nemet mondani, mert emlékeztem rá, hogy én is milyen nehezen kezdtem itt Svédországban. Elküldtem egy kamionnal Közel-Keletre, már Drezdánál vacakolt a kuplungja, aztán Prága előtt végképp szétesett. Nem jelentette be nekem, mert félt, hogy hazahívom, és elveszíti a fuvart. A javításra adott pénzt is le akarta nyelni, ezért megfűzte az arra járó kamionosokat, és levontattatta magát Prágától egészen a jugoszláv kikötőig. Ott Szabó megint csak felügyeskedte magát a hajóra, és a kiszállás után is fogott egy madarat, aki elhúzta 1000 kilométeren át Rudba városig, ott gondolt egyet, és telefonált nekem, hogy küldjek 5000 dollárt javításra. Persze beintettem neki a rettenetest, erre már csak egy telexben jelezte, hol áll a kocsi, vigyáz rá egy arab, aki tud mindent; Alinak hívják. Hazafelé Jugón keresztül jött, már lejárt a vízuma, rajzolt egyet magának, a legprimitívebben: tintaceruzával, lebukott, azt hittem, leüli majd a teknősbéka életkorát, de kidumálta magát a börtönből.

Kezd érdekelni ez a Szabó Árpi.

– Beszélhetnék vele?

– Nehezen, mert megint sittre vágták. Az volt a trükkje, hogy bejárt a nagy autószalonokba, és mintha régi vevő lenne, elvitt egy-egy kocsit próbaútra. Valahol útközben megállt, lemásoltatta a kulcsot, felírta az alvázszámot, aztán visszavitte a kocsit.

– Miért nem lopta el rögtön?

– Még nem volt rendszáma. Kivárta, amíg eladják az autót, aztán beszólt a központi nyilvántartóba, hogy kinek a tulajdonába tartozik az ilyen és olyan alvázszámú kocsi, tíz másodperc alatt megkapta a felvilágosítást, hogy ilyen és olyan nevű, ilyen és olyan illetőségű ember a tulajdonos.

– Ezt Svédországban bárkinek megmondják?

– Bárkinek, tudniillik az ország egész hivatali rendszere a bizalomból indul ki, és egyezreléknyi csibészért nem hajlandók átállítani az egész rendszert. Szóval Szabó kivárt egy szombat estét, mikor a svédek jól beszívnak, és kiment a felderített címre, a ház előtt ott parkolt a kocsi, a lemásolt kulccsal kinyitotta, átvitte a határon, és eladta.

– De hát ki vette meg?

Mogyorósi sokat sejtetően bólogat.

– Van olyan ország, melynek majdnem az egész diplomáciai testülete ilyen lopott svéd kocsikat használ.

Elköszönök, tovább kell indulnunk Norvégia felé.

– Mikor jössz haza? Vagy az már itt van?

– Tudod, úgy vagyok, mint a jugoszláv gyerek, mikor dolgozatot írt itt Malmöben: „apám jugoszláv, anyám jugoszláv, a bátyám is jugoszláv, de én svéd vagyok” – és Mogyorósi nevet. – Az az igazság, hogy a svédek magyarnak tartanak, a magyarok svédnek.

Kifogtuk az alkonyi órát, mikor a többi kamionos megáll vacsorázni, ilyenkor üres az országút, lehet haladni. Égnek a lámpák az út menti házak ablakában, függöny sehol nincs. Mögötte a családok élik esti életüket, Gyula nem hajlandó meghatódni:

– Tudod, miért rakják ki a lámpát?! „Hadd lássák a népek, milyen gazdagok vagyunk!”

Tizenegy óra felé megállunk, az idő erősen lehűlt, félünk az éjszakától, ezért végig járatjuk a motort. Az előírások szerint „Ede” nem járhat üresben, ezért egy kis faággal lejjebb nyomjuk és rögzítjük a gázpedált. Dübörög a motor, száll az adaléknak használt spiritusz szaga, felforrósodik az ajtók oldalrekeszeibe dugott sör és pálinka. Nagyon el kell fáradni annak, aki így is el tud aludni.

Másnap továbbhaladunk észak felé. A Stockholm helységnévtábla után 15-20 percig a város területén fut a kocsi, de az út kikerüli a lakott részeket. A svéd fővárosból nem látok mást, mint az elkanyarodásnál egy használtcikk-boltot: kirakatában egy pár félrecsuklott szárú csizma áll. Még egy irodaépület tűnik fel, mely szürke-vörös fémdíszítéseivel olyan elegáns, mint egy modern, formatervezett öngyújtó, aztán folytatódik az E4-es út: SUNDSVALL 375 kilométer. Gyula megjegyzi:

– Mindegy, azért elmondhatjuk, hogy Stockholmban is jártunk.

Bámulok ki az ablakon, azt hallottam, hogy idén az évszázad búzarekordja termett meg Svédországban, de néhol még most, tavasszal is kint van a termés, olyan vizes a föld, hogy nem tudnak rámenni a traktorok. Valószínűleg beszántják majd az egészet.

Aztán a nyír és a fenyő veszi át az uralmat a táj fölött, jobbra az úttól a Boden-tó öblének kitüremkedése fénylik, vízben álló fákkal, lakatlan kis szigetekkel. A tanyaközpontokban is alig-alig látni téglaépületet, pirosra-zöldre festett faházakban laknak az emberek, néhol díszes belépőt ácsoltak az ajtó elé.

Aztán az Észak lassan megmutatja magát: az erdőkben egyre több kopárra lemosódott szikla fehérlik, már a fenyők is alig tudják megvetni a lábukat, az aljnövényzet megritkul, a fák közötti tisztásokat zsurlók borítják, és a pangó vizek egyre sötétebbek. Erről a tájról már nincsenek ismereteim, összehasonlításul szolgáló egyéb tapasztalataim – talán az északi orosz vidékre emlékeztet, a szemem csak egy-egy templomon állapodik meg, körötte a fekete sírkövek úgy hatnak, mintha egy különös vetés ütközne ki a föld alól.

Fél négy körül már sötétedik, az út menti ablakokban most is kigyúlnak a lámpák, megvilágítják a melléjük kirakott cserepes virágokat. Megindul a hó, a fekete, ázott út fölött szinte világítanak a fehér fonalak, a szemek olyan erővel koppannak a szélvédőn, mintha egy elromlott hántoló rizst köpne ránk.

Este fél kilenckor hirtelen lefagy az út, tükörjég borítja az aszfaltot. Az emelkedőn centizve haladunk felfelé, Gyula áttér a menetirány szerinti bal oldalra, itt sem jobb, de mindkét oldalt marad egy kis sáv a manőverezésre, az óvatosság indokolt: minden kamion eleve hajlamos a megcsúszásra.

Egy norvég Scania félreáll előttünk, megláncolja a kerekeit, aztán csörögve elénk vág, a lánc szikraesőt vet az aszfalton.

– Te miért nem raksz fel láncokat? – kérdezem Gyulától.

– Látnád, milyen állapotban vannak az én láncaim. A motor is gyönge, nem lehet fokozatos terhelést alkalmazni, azonnal rá kell adni a teljes gázt, és a nagy svung darabokra tépi.

– Miért nem adnak használható láncokat?

– Ezekhez is véletlenül jutottam. Tíz éve vásárolta a cég kilóra a hatvani bontóban, mások már eldobták, akkor szedtem fel én, mert tetszett, hogy sodrott szemekből áll, rendbe is hoztam, de mondom, azzal együtt nem sokat ér.

A tető csúcsán húzódik a svéd-norvég határ, ez tulajdonképpen csak svéd határ, mert norvég ellenőrző pontot nem alakítottak ki itt. Ritkán járhat magyar kocsi errefelé, mert a svédek csodálkozva nézik a papírjainkat, utána kell nézniük a kézikönyvekben, hogy milyen előírások vonatkoznak ránk. Aztán megfejtik a rejtelmeket, elengednek minket, ma már nem várnak senkit, be is zárják az irodát.

Húsz kilométer hosszan ereszkedünk le a hegyről, a fagy egyre keményebb, Gyula megpróbál beletalálni abba a nyomba, melyen a megláncolt norvég kamion haladt, mert ott valószínűleg megolvadt egy kicsit a jég. Madárcsapatok repülnek az éjszakai hómezők fölött, szapora szárnycsapásaikból ítélve vadkacsák, oldalt a sziklaomlástól védő fémhálókra is ráfolyt a jég, és zölden-szürkén megdermedt.

Éjfél körül leérünk egy kisvárosba, meg sem nézem a nevét, ilyenkor már csökken az emberben a tudásvágy, 50-60 kilométerre lehetünk utolsó lerakóhelyünktől, Trondheimtől. Itt is még tombol a tél, méter vastag piszkos hó alatt bújnak meg az autók.

Le szeretnénk parkolni végre, a főtéren nem állhatunk meg. Ezen az éjszakán fűtenünk kell, és a motor dübörgése felverné a fél várost, néptelenebb környéket keresünk, végül egy jégstadion előtt találunk magunknak helyet. Gyula menetirányba akarja fordítani a kocsit, hogy reggel könnyebben tudjunk elindulni, a kormánymozdulatra hirtelen elakadunk, a hajtott kerék kipörög, a hó alatt tükörjég lapul.

– Maradj itt, keresek valami segítséget.

Gyula elfut, egy országúti sószóró kocsival tér vissza. Az alkalmi vontató előbb elölről köt ránk, úgy próbál kihúzni, aztán hátulról, Gyula is nyomja a Rába pedálját, szinte ég az olaj, marja a füst a szemünket. Hogy én is hasznosítsam magam, fogom a lapátot, és kidobom a havat a pörgő kerék alól, de alatta a jéggel nem tudok mit kezdeni.

Leszedünk egy lapátra való sót a szórókocsi tartályából, felszórjuk az utat, de hideg van ahhoz, hogy felolvassza a jeget. Ide-oda botorkálunk, új és új trükkökkel próbálkozunk, de semmire sem jutunk. Három óra felé veszi észre a kínlódásunkat egy svéd kamion. Ránk tolat és kiránt minket, behúz egy raktárudvarba. Az út lefelé lejt, így reggel csak meg kell gurulnunk, és biztonsággal elindulhatunk, éjszakára éket rakunk a kerék alá.

Kékre fagytunk, a motorban kevés a fagyálló folyadék, ezért hol meleget, hol hideget fúj, „belső” fűtéssel egészítjük ki: iszunk egy kis pálinkát. Fekszünk le, mikor hirtelen eszembe jut:

– Tud most rólunk valaki?

– Senki, ha valami történik, a kutya sem érdeklődne utánunk.

– És ha mégis kérdeznének ránk?

– Azt felelnék, hogy fuvarban vagyunk és kész. Aludj már!

Reggel mindent elborít a jég, mosakodásnál gőzölög a bőröm, a kiöntött víz rögtön megfagy. A kútnál megtankolunk, itt nem kell borravalót adni, sőt a benzinkutas kedveskedik az utasnak: kávét, üdítőt ad, lemossa az ablakot, ingyen telefont enged, hogy legközelebb is hozzá jöjjünk, az igyekvés érthető, mert az út mentén gyakran látni fóliával letakart, tönkrement tankállomásokat.

Fél kilenckor megérkezünk Trondheimbe, ez utunk legtávolabbi pontja, a térképről kiszámítjuk, hogy 2500 kilométerre lehetünk Budapesttől. Lerakunk néhány alumíniumidomot az E. A. Smith cég udvarán, és felhívjuk Mogyorósit, hogy hol kell felvennünk a visszfuvart.

– Van kedvetek átmenni Finnországba? – kérdezi a speditőr.

– Igen.

– Akkor jelentkezzetek A.-ban, nyomópapírt visztek haza.

Megfürdünk az alumíniumtelep munkásainak öltözőjében, aztán menekülünk dél felé. Svédország felé tartva az emelkedőn már olvad, és nyári erővel süt a nap, de az árnyékos, szél nem járta helyeken megállt a jég, és a környező hegyek csúcsa is havas.

Vissza kell mennünk Sundsvallig, onnan indul az átkelőhajó Finnország felé. Megérkezünk, megkeressük a hajóstársaság irodáját, próbálunk helyet szerezni a most induló kompra, de a tisztviselő kiküld minket a kikötőbe, beszéljük meg az ügyet a hajósokkal.

A BOTNIA EXPRESS-re már járnak be a kamionok, megpróbáljuk felkönyörögni magunkat.

– Hány méter hosszú a kocsi? – kérdezi az egyenruhás irányító.

– 17.

– Sok.

A rövidebb nyerges kamionokat mindig szívesebben veszik fel a hajók, mint a pótos szerelvényeket, mert több fér el belőlük a hajófenéken, és majdnem azonos összeget lehet kérni tőlük.

Nem akarjuk feladni a reményt, kiszámoljuk: ha most sikerülne átjutnunk, akkor még a hétvégi munkaszünet előtt megrakodhatunk Finnországban, és egy korábbi hajóval indulhatnánk el majd Gdańsk felé. Ez 2-3 nappal rövidítené meg az utunkat. Amíg a legkisebb esély is ígérkezik, érdemes várakozni, a fedett helyen nincs keresnivalónk, kint állunk meg, viharkabátomon a varrások mentén beszivárog a víz, egyik lábomról a másikra nehezedek, és figyelem a rakodást.

Egy traktor hordja be a leállított puszta pótkocsikat, az „affligerek”-et, majd egymás után befutnak az előre bejelentett kamionok is. Az eső összefogott rohamokban támad, a ponyvákról patakokban ömlik a víz, a kikötő betonján lassan egybenőnek a tócsák.

A matróz, kezében a kocsik jegyzékével, ki-be jár, megállítjuk.

– What is? – kérdezem ékes (töredékes) angolsággal.

– No space! (Nincs hely!) – mondja minden sajnálkozás nélkül.

Annyira szeretnék elmenni ezzel a hajóval, hogy a fáradtságtól kiszikkadt agyamból kisajtolok egy ötletet: ha 17 méter hosszban folyamatosan nincs hely, mi volna, ha szétakasztanánk a szerelvényt, aztán a gépes és a pótos külön-külön, kisebb helyen is elférne. Nagy kínnal lefordítom angolra a javaslatomat, de a matróz erre is a fejét rázza.

– Kész. Majd holnap – zárja le az ügyet Gyula.

Mintha lekéstünk volna egy vonatról és még látnánk az utolsó ütközőt, úgy nézzük, hogy előbb a piros rámpalemezt húzzák fel, amin bejártak a kamionok, aztán a helyére ereszkedik a hajó orra, melyet megemeltek, hogy segítsék a rakodást, és a BOTNIA EXPRESS elindul Finnország felé. Rajtunk kívül csak egy Scania maradt le, ő csinál egy nagy kanyart, és eltűnik az esőben. Egyedül maradunk a placcon.

Az irodából telefonálunk Mogyorósinak, hosszan értekezünk. Úgy látszik, csak ez az egy készülék működik, egy dühös sofőr áll előttem, nyilván beszélni szerezne ő is, két ujját mozgatja az arcom előtt, ez olyasmit jelenthet, hogy úgy jár a szám, mint a kacsa feneke, úgy teszek, mintha nem látnám. Ötszáz kilométeres távolságból Mogyorósi sem tud segíteni, csak annyit tanácsol, hogy másnap reggel minél korábban jelentkezzünk a hajóstársaság irodájában, mert könnyen lehet, hogy a holnap esti járatra sem kapunk helyet.

– Itt mindig közbejön valami, és majdnem mindig valami rossz! – mondja, és ezt akár szabálynak is fel lehet fogni.

Felkészülünk az éjszakára, a vezetőfülkét dobálja a szél, Gyula úgy fordítja a kocsit, hogy a hátát mutassa a tengernek, azzal be is fejezzük a napot, sört hozunk a szerszámládából. Reggel óta nem ettünk, körülnézünk valami ennivaló után, de az állandó esőben-párában a kolbászra zöld szakállban kiült a penész, megromlott a készételes üvegben elrakott pörkölt, megbarnultak az almák, levet eresztett és megrohadt a paradicsom – jobb híján konzervekre szorulunk. Korán lefekszünk, eszünkbe sem jut, hogy bemenjünk a városba.

Gyulának fájt a dereka, egész éjszaka forgolódott az ágyon, keresve az elviselhető testhelyzetet. Reggel iszik egy korty sört, a maradékot ráköpi a visszapillantó tükörre, mintegy lemosva azt, majd egy papírral áttörüli.

Kinézek az ablakon: esik az eső, ameddig ellátni, a kikötőben sehol sem állnak hajók. Nyolckor átmegyünk a hajóstársaság irodájába, idősebb, választékos modorú úr fogad minket, ő is úgy beszél angolul, mint a filmbeli hajókon a néger szakács, tehát kitűnően megértjük egymást. Nem tudja garantálni, hogy feljutunk a ma esti hajóra, csak három óra után alakul ki a végleges szállítási jegyzék. Ha nem férünk fel, menjünk majd fel északra, Umeába, nyolc óra felé onnan is indul komp a finnországi Asa felé.

– Mennyire van ide ez az Umea?

– Háromszázötven kilométer.

Számolgatok magamban; ha itt csak háromkor adnak végleges választ, nem biztos, hogy nyolc órára odaérünk Umeába.

– Így nem jó.

– What shall we do? (Mit csináljunk?) – kérdezi a választékos öregúr.

– Mi elindulunk most, de nem akarunk kockáztatni: adja írásba, hogy az umeai komp felvesz minket!

Ez lehet az első ilyen eset az életében, mert az öreg erősen elcsodálkozik a kérésünkön, de elővesz egy papírt, pár sort ír rá, és átadja. Megnézem a címet: UMEA 272, HAPARANDA 671.

– Istenem, hol lehet ez?!

Észak felé tartunk az E4-esen, a tengerpart ívét követjük. 100 kilométer után a táj újra tavaszra vált, az úton kásásan olvad a hó. Egy sárga szóró- és egy ugyancsak sárga kotrógépet látunk munkában.

Umeában megkeressük a kikötői vámot, az irodaépület zárva, minden kihalt, csak egy távoli épület falán világít egy fényfelirat: UMEA HAMN 15³⁰ + 5. Összeszámolom maradék svéd koronámat, talán elég rá, hogy felhívjam Budapestet – jövő szombaton lesz a nagyobbik lányom születésnapja.

Bemegyek a kikötői utasváróterembe, egy ételt-italt árusító automatasoron túl a sarokban néhány szék, asztal és két-három ruhafogas vendéglői hangulatot teremt, de most sem pincér, sem vendég nem mutatkozik, minden be van zárva. A fal mellett a piros ülőkés székek egyhangú sorát csak egy öreg pár szürke öltözéke töri meg, láttomra ők is elhúzódnak, felmennek az emeletre, igen bizalomgerjesztő lehet a külsőm. Az ablaküvegre egy nagy alakú, barna papírra nyomott reklámot ragasztottak ki, egy finn éjszakai mulató invitálja az utasokat: „Úgyis éjfél után ér át, ne adjon ki pénzt szállodára, nálunk kitűnően eltöltheti az idejét reggelig!”

Feltárcsázom Budapestet, a telefontárcsa visszafele forogva, monoton hangon kattog, úgy tűnik, mintha ropogós francia szavakat mondana. Kicsörög a hívás, de otthon nem veszik fel a kagylót.

– Európa nem válaszol! – mormogom magam elé a régi könyvcímet, és visszamegyek a kamionhoz. Kint a placcon már gyülekeznek a kocsik, hat óra után megjönnek a vámosok és a hajósok is. Nincs szükség a választékos modorú öreg írásbeli nyugtatványára, minden zökkenő nélkül behajózunk. Pénteki nap van, hétvégi forgalom, diákok, sportolók kelnek át.

Lerakom a holmimat a kabinban, és megfürdök, a fürdő előteréből szauna is nyílik, két autóbuszsofőr izzasztja magát benne, az elvesztett folyadékot pótlandó, kikészítettek maguknak két-két üveg sört.

Az átkelés több mint négy óra hosszat tart, de már nekem is fáj a lábam és a derekam. Talán egy órát alhattam, mikor már kopogtak az ajtón. Megyünk le a kocsinkhoz, útközben fél szemmel látom, hogy a vámmentes boltban kétségbeesetten dulakodnak az olcsó whiskyk és vodkák körül. Kint a finn parton szokatlanul udvarias a fogadtatás, mikor tájékozódni próbálunk, a vámos papírt kér, és lerajzolja a kivezető utat.

– Et kilométer!

– Egy?

– Nem, et, et! – és mutatja az öt ujját.

Gyula, mintha érezne valamit, hajt, mint az ördög. Néhány út menti házban még égnek a lámpák, úgy képzelem, vad péntek esti bulik zajlanak bent. 170 kilométert teszünk meg az éjszakai úton, fél háromkor állunk meg Tampere közelében.

Ébresztő fél hétkor, zuhogó esőben megyünk tovább, az út szélén sehol nem építették ki a padkákat. Télen, ha megcsúszna az autó, nem tudna megállni. Tampere után az E8-ason futunk tovább, a távolban hamarosan feltűnik úti célunk, az A.-i papírgyár.

– Csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy vigyázz – emeli fel mutatóujját Gyula –, mert a papírgyárak környékén mindig sok a buzi, olvastam valahol, hogy a cellulóz így hat a szervezetre.

– Lehet, hogy te viszont ezért örültél ennek a fuvarnak?

Mondunk egymásnak néhány gorombaságot, aztán megbékülünk.

A gyár kapujánál hegyekben állnak a rönkök, és a már lefőzött őrlemény savanyú szaga a bezárt ablakon is betör. Behajtunk a szélesre kitárt gyárkapun, senki sem lép elő, hogy útba igazítson minket, tartjuk az egyenes irányt, de rosszul választottunk, mert hamarosan lakóépületek közé érünk, sőt jobb kéz felől egy csónakkikötőt is észreveszünk.

Megfordulunk, és visszamegyünk a kapuhoz, felkiabálunk a toronyba, kisvártatva egy öreg, kék posztóruhát viselő férfi kászálódik le, közelebb érve látszik, hogy a mellére egy stilizált fenyőfát varrtak, a cég jelképét. Beül mellénk, hogy lelkesebb legyen, adunk neki egy doboz sört, állával ide-oda bökve irányít át minket iparvágányokon, gödrökön, felhúzott sorompók alatt, míg végül egy tárolószín elé érünk. Az öreg itt fürgén leugrik, és beszalad – nyilvánvalóan intézkedni.

Számolgatunk Gyulával: ha most egy-két óra alatt felpakolnak, kora délutánra beérhetnénk Helsinkibe, és ha vasárnap indul hajó Gdańsk felé, talán feljuthatnánk rá.

Negyedóra múlva az öreg portás visszatér, és mivel semmilyen idegen nyelven nem beszél, elkéri a jegyzetfüzetemet. Felírja, hogy „27”, és a mutatóujjával maga elé bök, vagyis ez a mai nap. Bólintunk, hogy megértettük, erre alávési, hogy „29”, és egy mozdulattal jelzi, hogy majd akkor rakják meg a kocsit. Széttárom a kezemet:

– Miért?

Az öreg az óráján mutatja, hogy fél egy van, épp egy félórát késtünk, a hivatalnokok már elmentek az irodából, nincs aki megírja a papírokat. Az öreg olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak találja azt, hogy két napot itt kell töltenünk a gyárudvaron, hogy a könnyeit törölgeti a nevetéstől, aztán elköszön, és elmegy a sörrel.

Nemcsak a két nap veszett el, de egy csapásra az is bizonytalanná vált, hogy egyáltalán hazaérünk-e a jövő héten. A keddi hajó mindig zsúfolt, kérdéses, hogy felférünk-e rá? Ez az a pillanat, mikor a tehetetlenség veszekedésbe szokott átcsapni, én is rámordulok Gyulára, aztán belátom, hogy nincs értelme egymást marni, elnézést kérek.

– Kérlek szépen – mondja Gyula. – Egyébként vannak nálunk ügyesebb emberek, akik egész másképp használnak ki egy ilyen lyukas hétvégét.

Hallottam egyszer egy hungarocamionos sofőrről, aki valahová Bonnba vitt fuvart, péntek délben ért oda, a speditőr már nem dolgozott, mondják neki, hogy álljon félre, viszontlátásra hétfő délben. A mi emberünk lerakta a kocsit, bement a városba, elcsámborgott, egyszer csak eszébe jutott az Amerikában élő testvére, felhívta telefonon:

– Itt vagyok.

– Te – mondja neki a testvére –, volna kedved kiugrani hozzám a hétvégére Amerikába?

– Kedvem épp volna, de hogy csináljuk?

– Azonnal küldök neked vízumot és repülőjegyet. Menj be a követségünkre, és ehhez meg ehhez a légitársasághoz.

Két óra alatt mindent lerendeztek, a káder felszállt a repülőgépre, a szombat-vasárnapot kint töltötte Amerikában, és hétfő délre visszajött Bonnba lerakodni. Egyet szúrt el a nagy sietségben: a vízumot nem külön papírra kérte, hanem beütötték neki az útlevelébe, itthon észrevették, és kirúgták a cégtől. Ha igaz, igaz, ha nem, akkor nem, én így hallottam.

Leakasztjuk a pótkocsit, és a gépessel visszamegyünk a faluba. Épp zárás előtt tíz perccel érünk a konzumhoz; kenyeret, sajtot és tejet veszünk. Egy óra elmúlt, ma még nem ettünk, nekilátunk valami ebédet készíteni. Meggyújtjuk a gázt, és feltesszük a lábast, szalonnát vágunk bele, a kisózódott részeket eldobjuk, aztán mikor már serceg a zsír, két üveg lecsós virslit borítunk rá. Pöffen néhányat, megkóstoljuk, de nehezen hűl le. A túl zsíros étel mindig nehezen hűl. A pára belepi a vezetőfülke ablakát, kézfejjel letörlöm, és nézegetem ideiglenes otthonunkat, a gyárudvart: a kocsi orra előtt egy törött kábeldob fekszik a földön, lyukas olajtartály, egy nagyméretű cső, arrébb néhány henger ázik az olvadó hóban. Jobbra egy 15-20 méter magas meddőhányó emelkedik, a fekete hamuban megkapaszkodott néhány alacsony nyírfa, és ritkás foltokban megtelepült a fű is. A kilátást egy töltésoldal zárja le.

Nem fog a hely, bemegyek a papírgyárba körülnézni. Mint a hasonló üzemek általában, ez is folyamatos munkarendben, azon belül három műszakban dolgozik. Megállok az előcsarnokban, a gyár belsejéből egy futószalag hozza át ide a kész nyomópapírtekercseket, lerakja, berregő jelzés hallatszik, erre előjön egy Clark emelőtargonca, felkapja a tekercset, és a rakodóplacc végében vesztegelő vasúti kocsihoz viszi.

Benyitok az üzembe, irtózatos fémcsikorgással dörögnek a hengerek, mindenki piros fülvédőt visel a zaj ellen, csak a pihenőhelyiségben lehet megérteni a másik szavát. Óránként tíz percet töltenek itt a munkások, most éppen uzsonnáznak, egyiküknek elmondom, hogy magyar kamionsofőr vagyok, itt vesztegelünk a gyárudvaron, és szeretném megnézni, hogy készül a papír. Egy szomorú tekintetű, nagy orrú, bajuszos férfihoz irányítanak, kiderül róla, hogy angol, csak ideházasodott.

– Hol ismerkedett meg a feleségével?

– Mikor idejöttünk, hogy beindítsuk a gyárat, a kantinban ebédeltünk, és az asszony ott szolgált fel mint pincérnő. Összeházasodtunk, három lányunk született.

Megyünk végig a soron, az angol magyaráz.

– Bejön a fa 99 százalékos víztartalommal, és le kell vinni 9 százalékra. Ez a munka lényege. Folyamatos műszakban dolgozunk, csak húsvétkor és karácsonykor állunk le két, illetve három napra.

Minden műveletet komputerek irányítanak, a targoncák mellett sínen csúszó lapok szállítják-forgatják az anyagot.

– Nehéz a munka?

– Rosszabb: monoton. Az ember folyton aludna, a zajtól fáradunk el leginkább.

– Hová kerül ez a papír?

– Talán 20 százaléka marad itt, a többi exportra megy, mint látja, maguk is visznek belőle.

– Mennyibe kerül?

Az angol mondja a termelői árat, én nem tudom megítélni, hogy ez drága vagy olcsó, próbálom leegyszerűsíteni a kérdést.

– Hogy éri meg nekünk, hogy ilyen messziről szállítunk papírt?

– Biztosan cserébe megy. A boltok nálunk tele vannak magyar gyümölccsel: almával, szilvával.

– Ki jár jobban ennél a cserénél?

Vállat von.

– Ki tudja?!

– Lehet, hogy olyan, mintha valaki hamis pénzen vak lovat vesz?

– Nem lehetetlen.

Letelt az ötven perc, visszamegyünk a pihenőszobába, az angol meghív egy kávéra.

– Hogy keres?

– Negyven márka az órabérem. Mennyi az magyar forintban?

Számolgatunk: havi 30 ezer forintnyi kereset jön össze.

– Mit szerzett eddig?

– Mondtam már, hogy három lányom van, azonkívül egy házam és egy autóm.

– Otthon, Angliában hogy élt?

– Rosszabbul, mint itt. Egy kis faluban laktam, nem messze Londontól, de minden reggel egy órát vonatoztam be a munkahelyemre. Ott folyton munkanélküliség fenyegetett, itt vezető állást kaptam. Finnország a nemzeti jövedelmet számítva az első öt között van Európában. Nagy terület, sok nyersanyag, kevés ember, Angliában minden fordítva van.

– Szereti a finneket?

A férfi rám néz:

– És maga szereti a finneket?

– Én nem ismerem őket, valaki azt mondta róluk, hogy ők észak németjei.

– Észak németjei? Ez nem jó, én a németeket nem szerettem, emlékszem a háborúra, a mi falunkat bombázták, és rakétákkal is lőtték. Talán 50-60 kilométerre volt tőlünk a megszállt francia part, könnyen elértek minket.

Idegesít, hogy kitér a nyílt válasz elől, újra megfogalmazom a kérdést.

– Végül is hogy érzi itt magát?

– Jól, csak az én ízlésemhez képest túl sokat isznak az emberek.

– Gondolt már rá, hogy egyszer visszatelepül Angliába?

– Nincs rá gyakorlati lehetőség.

Letelt a tíz perc pihenő, elköszönünk. Gyulával elballagunk a faluig, 1-es, vagyis alkoholmentes malátás sört iszunk egy kioszkban, én újra megpróbálok hazaszólni Budapestre, de most sem sikerül.

Mire visszaérünk, még mindig korán van lefeküdni, a szorgos sofőr ilyenkor rendet tesz az úti dobozban; összerakja a Donald kacsás rágógumikat, melyeket a kudovai öreg zsidó boltosnál vásárolt, az egyik ismerős kozmetikusnő által mintának adott manikűrös pengéket, közben meg lehet szúrni a kezünket abban a varrótűben, melyet a gázégőfej eltömődött lyukainak kipiszkálására szúrtunk bele a piros doboz falába, előkerülnek a függönyök felrakására szolgáló csíptetők és mindenféle régi aprópénzek: drachmák, őrék, groschenek.

Este befut még két kamion, Leningrádból jöttek „mezítláb”, vagyis mindvégig szárazföldön. Beülnek hozzánk a fülkébe, az italuk már régen elfogyott, de csak pálinkával és megbuggyant sörrel tudjuk megkínálni őket. A buggyant sört is elfogadják, leisszák a tetejét, állítólag ez a rétege fogyasztható, mert a tartósítószer és minden romlandó anyag lent marad az üveg alján. A sofőrök beszélgetni kezdenek, ismerős nevek merülnek fel.

– Hallottátok, hogy a Rézgróf meghalt?

– A Rézgróf? Hol?

– Rijekában, azon a keskeny úton jött le, ahol a kanyarban az ember a fák között húzza a pótkocsiját.

– Te ott voltál?

– Igen, visszfuvarra vártunk, Rézgróf odajön hozzánk:

– Gyerekek, olyan rosszul voltam útközben.

– Pihenj egy kicsit.

– Jól van, főzök nektek egy kis levest, addig igyunk valamit, van még egy kis konyakom.

– Nagyon ivott – szól közbe a másik vendég. – Az az igazság, hogy valaha meszessofőr volt, és nagyon sokat keresett. Egy maszek mészégető, akinek lehordta az anyagot a hegyekből a csepeli erdőbe, adott neki napi ötszáz forintot, amiért piszkolta magát, és ez az 1970-es években még sokat jelentett. Rézgróf fizetett mindenkinek, és neki is fizetett mindenki.

– Ez így nagyon szépen hangzik, csak azt nem tudom, hogy miért isznak akkor a mai fiatalok is, akik sohasem voltak meszessofőrök? Mindegy, szóval amíg a leves megfőtt, hárman megittunk előbb egy feles, aztán egy literes Cézárt. Éjfélkor Rézgróf elaludt, de egy órakor felkelt, hogy el akar búcsúzni a kollégáktól, aztán újra lefeküdt. Reggel nem tudtunk kiállni tőle, mert ő parkolt a sor legszélén, de haver nem szól, ellenség meg nem mer szólni, akkora darab ember volt. Én mentem fel hozzá, még mindig feküdt, megkért, hogy vigyem ki én a kocsiját. Elköszöntünk, két nap múlva hallom, hogy bent a kikötőben, az irodából kijövet, habzani kezdett a szája és meghalt. A temetésen mindenki nekünk támadt, hogy miért adtunk neki inni? Hogy mondhatom azt egy haveromnak, hogy nem adok?!

Most is az ital a beszélgetés fűtőanyaga, mikor elfogy, elköszönnek a vendégek, és lefekszünk. Előttünk a raktár bejáratánál egy reflektor ég, négy-öt percenként elhalványodik, aztán fokozatosan újra megerősödik, a behúzott függönyön keresztül is követni lehet a fény játékát.

Hideg az éjszaka, Gyula most is járatja a motort, zeng tőle az egész gyárudvar. Valamikor éjszaka felszól a körsétáját tartó éjjeliőr, mutogat, hogy próbálnánk talán csendesebben, de Gyula csak legyint:

– Ha nem tetszik, hogy itt zörgünk, cserélj a nyúllal!

Hiába kelünk másnap reggel nyolckor, én éppolyan összetörtnek érzem magamat, mintha csak egy órát tartott volna az egész éjszaka. Vasárnap van, ráérünk, de még vicc formájában sem merül fel a gondolat, hogy templomba menjünk, pedig az egyház világszerte egyre erőteljesebb térítőmunkát folytat a kamionsofőrök között. Olaszországban egy út menti templomot emeltek, melyet „Madonna delle strade” az „Autópályák Szűz Máriá”-jának ajánlottak. Néhol szentképeket, felvilágosító nyomtatványokat osztogatnak, szerencsét hozó Szent Kristóf-érmeket árulnak, Dél-Tirolban, Sterzing vámállomáson egy kapucinus szerzetes, Höfer atya misézik rendszeresen, listájára már húszezer kamionsofőr írta fel a nevét, nemcsak katolikusok, de muzulmánok és buddhisták is.

A forrázóból eddig fölfelé szállt a gőz és a bomló fa szaga, most megfordul a szél, és rávágja az udvarra, a gőzre még ráteríti a kazán kéményének a füstjét is, egész nap a vezetőfülkében gubbasztunk. A sofőrök csak délután bújnak ki egy órára, szokásos módon átvizsgálják a kocsikat, hátha holnap korán kell indulniuk. Egyikük gondterhelten bámulja a maga kamionját: az első kerékpárra diagonál gumik vannak felrakva, három tonna terhet bírnak el, most pedig, ha jól számolom, 7-8 tonna jut majd rájuk, és a kanyarokban többszörösére növekszik a terhelés.

– És ha baj lesz?

– Az a mi bajunk. Durrant el már diagonál első gumi, a kocsi felborult, a sofőr meghalt. Most még olyan terveket is forgatnak a főnökök, hogy futózott gumikat raknak előre is.

– A Hungarocamion és a Volán vezetőinek egy szerencséje van – mondja Gyula eltűnődve. – Az, hogy a sofőrök mindent megtesznek, hogy elmehessenek az útra, és aztán mindent megtesznek, hogy hazajussanak. Enélkül már rég bedöglött volna az egész.

Este felhívjuk Mogyorósit Malmöben, biztat, hogy igyekezzünk, mert felférhetünk a kedd este induló hajóra, meghagyja, hogy Helsinkiben keressük fel a Hungarofruct képviselőjét, ő majd segít nekünk.

Hétfő reggel felrakják a nyomópapírhengereket a kocsikra, mi rögtön indulunk, a két később érkezett kamionos viszont nyugodtan nekiáll főzni.

– Ti nem siettek?

– Miért sietnénk? Nálunk az állásidőt a teljes napidíj 80 százalékával számolják el, és valutában fizetik. Ha péntek délután lépünk be és kedden ki, ez 400 finn márka pluszt jelent ahhoz képest, mintha egy nap alatt megfordulnánk. Itt az irodán pedig aláírnak bármilyen papírt, nekik mindegy.

– És keddig itt maradtok a gyárudvaron?

– Nem, lemegyünk a határhoz Haminába, ott már vannak ismerősök, eltöltjük náluk az időt.

– Aztán „döngettek” haza?

– Azt még meglátjuk, csak az az egy biztos, hogy járatidőn belül nem szabad megérkezni.

Elköszönünk, és nekivágunk az útnak, még sokáig eltöprengek: hogy találhatták ki ezt a bölcs elszámolási rendszert, mely valósággal ösztönöz az időhúzásra.

Keletnek tartunk Helsinki felé, sokáig szembe a felkelő nappal. A finn fővárosból egyelőre nem sokat látunk, csak az tűnik fel, hogy a külső kerületekben már kora délután is sok a részeg. Hosszan kanyargó eltérésekkel nehezített út vezet le a kikötőbe, közvetlenül a rakpart előtt kétfelé válik, az egyik jelzőtáblán Stockholm, a másikon Gdańsk felirat áll. Mi az utóbbi irányba térünk le, a parkolóban már ott vesztegel négy-öt hungarocamionos kocsi.

Lejelentkezünk a kirendeltségen, aztán Mogyorósi utasítása szerint telefonálunk a Hungarofruct helsinki képviselőjének, örül nekünk, meghív vacsorára. Értünk jön kocsival, a kamion kint marad a kikötőben.

– Milyen itt az élet? – kérdezem.

– Van mikor egy nap a nyár. Ősszel csak tíz óra körül világosodik, és délután háromkor már leszáll az éjszaka, akkor lesz valamivel több fény, mikor leesik a hó. Mindegy, meg kell szoknunk, és nemsokára tavasz lesz.

– Hogy sikerül betörnünk a finn piacra?

– Minden erővel védik a saját termékeiket, málnát például nem lehet behozni, zöldséget is alig. A saját paradicsomuk eladása érdekében még olyan távol eső dolgokat is leállítanak, mint a melegágyi káposzta importja.

– Az alma?

– Előbb eladják a saját zöld almájukat 12 márkáért, csak aztán, december elejétől nyílik meg a piac. Mi sajnos csak márciusig bírjuk igazán áruval, pedig júliusig is találnánk vevőt.

– Milyen árakat lehet elérni?

– Egy tonna almáért átlagosan 500 dollárt, de sok a ráfordítás, megnyomja a költségeket az osztrák papírdoboz, amibe pakolunk és a magas fuvardíj.

– Mibe kerül a szállítás?

– Budapest-Helsinki között egy kocsirakomány áruért a Hungarocamion 86 ezer forintot kér, a Volán 65 ezret. A Hungarocamion Európa egyik legdrágább szállítója, az árakba magas összeggel belekalkulálja a visszaút költségeit is. Amellett csak készpénzt vagy akkreditívet fogad el, hitelt nem nyújt, amire pedig az itteni cégek igényt tartanak. Svédországban például szokásban van a 120 napos hitel is speditőr és szállító cég között.

– És nem lehetne más fuvareszközzel szállítani?

– Ehhez én nem értek, csak annyit tudok, hogy a kamion harmadannyi idő alatt megfordul, mint például a vasút. Az idő elsőrendű fontosságú: idefelé való szállításnál a vevő várja el a pontosságot, hazafelé pedig arra kell gondolni, hogy már kifizetett anyagokat visz, és nemzetgazdasági érdek, hogy minél hamarabb be lehessen állítani a termelésbe, vagy ha nyersanyag, akkor fel lehessen dolgozni.

– És a repülő nem jöhetne számításba?

Erre egy másik vacsoravendég válaszolt.

– Az is drága, nem is beszélve arról, hogy a mi repülőgépeinket nem ilyen célokra építették, az ajtóréseik úgy vannak kialakítva, hogy nemcsak a rakodógép nem fér be rajtuk, de nagyobb méretű áruk sem.

(Így tehát a Hungarocamion sok tekintetben kivételezett helyzetet élvez – például csak ő rendelkezik komolyabb hűtőkocsiparkkal –, és mindent megtesz, hogy egyeduralmát fenntartsa. Különféle pozícióharcok után elérte, hogy az összes magyar kamion közül csak az övéi léphetnek be Nyugat-Németország területére, a Volán-kocsiknak ki kell kerülniük a Szövetségi Köztársaságot. Ha például dán fuvarban járnak, 300 kilométer sima szárazföldi út helyett nagy kerülővel, kétszeri kompolásra kényszerülnek – sok ezer korona ráfizetéssel.

Ugyanez a magatartás mutatkozott meg a Mogyorósival fenntartott kapcsolatukban is. A Hungarocamion kezdetben megpróbált együtt dolgozni Mogyorósival a skandináv piacon, de egy alkalommal túl soknak találta a kifizetendő jutalékot, és utólag próbált alkudni, de Mogyorósi nem volt hajlandó vitatkozni.

– Profi nem téved! – mondta. – Vagy ha téved, vállalja!

Kenyértörésre került a sor, azontúl Mogyorósi csak volános kocsikkal dolgozott. A Hungarocamion úgy döntött, hogy félig-meddig kivonul a svéd piacról, de 1985 elején megváltoztatta a szándékát, és elhatározta, hogy újra próbálkozik. Elküldte egy emberét a malmöi „Magyar Napok”-ra azzal az alig titkolt céllal, hogy kiszorítsa Mogyorósit megszerzett hadállásaiból. Azokban a napokban én is kint jártam egy fuvarral, a megnyitó előtt beszélgettem a speditőrrel.

– Most mondd meg: ekkora vállalat, mint a Hungarocamion, és csak annyit tud kitalálni, hogy alávágunk árakkal a TM Transportnak, vagyis az én cégemnek – állítólag több millió dollárt fektetnek bele ebbe az akcióba – mondja Mogyorósi. – Én nem akarok terjeszkedni, nem akarok konkurenciát jelenteni a nagyoknak, és ennek megfelelően viselkedem, de nem hagyom lesöpörni magam a térképről – csak azért, mert ott fönn valakinek ez jutott az eszébe.

– Mit tudsz csinálni?

– Esetleg többet, mint gondolnák, az egész speditőrszakma egy tál genny, ha itt megdöntöd, a túloldalon kifolyik. Az nem biztos, hogy az én svéd partnereim szóba állnak a Hungarocamionnal, én viszont tönkre tudom tenni a legfontosabbat: a hamburgi kikötőbe irányuló fuvarjaikat.

– Hogy?

– Elvállalom féláron, ha nem is keresek rajta, de nem is fizetek rá, mert a visszfuvarjaim mindenképpen biztosítva lennének, csak a trélerjeim futnának ingyen egy darabig, de ennyit én is megspendírozok. A Hungarocamion viszont nehezen heverné ki ezt az akciót, mert én aztán hiába vonulnék ki, ő még egyszer nem tudná elérni azokat az árakat, amiket jelenleg megkap. De ha érdekel az ügy, nézzük meg a „Magyar Napok”-at.

Számtalan magyar vállalat vesz részt a kiállításon az Ibusztól a Terimpexig, a bejáratnál egy Siemens típusú számítógép ad felvilágosítást a cégek tevékenységéről. Megkérem a kezelőt, hívja le a jelenlevő Hungarocamion-stand adatait, a gép hamar megadja a választ.

„Hungarocamion. Information of road. Transport” – vagyis úti információ és szállítás.

– Több nincs a gépben?

– Nincs – mondja a kezelő.

– Maga mit írt volna bele még?

– Bővebb jellemzést adtam volna magunkról, dicsekednék, hogy mi milyen nagy vállalat vagyunk. Referenciákat neveznék meg, lehetőleg skandináv vállalatokat. Közölném a svédországi forgalmamat és így tovább.

– Mennyibe kerülne?

– Semmibe, csak be kellene táplálni.

– Akár most is lehetne?

– Most is; a gépelési sebesség gyorsaságával. Most a vevő, ha közelebbről érdekli valami, nem tehet mást, mint hogy odamegy a Hungarocamion asztalához felvilágosításért.

Próbáljuk ki azt is. A Hungarocamion asztala most, tizenkét óra öt perckor elhagyatott, lehet hogy egész nap itt sem voltak, csak egy kézzel írott cédulát raktak ki: „Please, turn to the information desk!” „Kérjük, forduljon az információs központhoz!” Vagyis a számítógéphez, mely, mint láttuk, nem tud semmit. A kör rövidre zárult.

Mogyorósi ezt a lehetőséget sem hagyta ki, röplapot nyomatott: „Az év 365 napján és a nap 24 órájában a rendelkezésére állunk!” A standokon mindenütt kirakták a névkártyáját, és a komputer is közli a nevét minden tájékoztatójában.

– Ha a Hungarocamion mégis kiszorítana a svéd piacról, mihez kezdenél?

– Én már nem mehetek tönkre, ha mást nem csinálok, csak most, 38 éves koromban elmegyek nyugdíjba, legalább 9000 koronát kapok havonta, és hidd el, egyébként is van mit aprítanom a tejbe.

– Akkor miért veszed fel velük a harcot?

– Én elfogadok minden kihívást, az én példaképem a „Rózsaszínű Tigris”, aki minden harc után újjászületik. Meg fogom mutatni, hogy a megyei forgalomból kiemelt magyar sofőrökkel, Rábákkal és Skodákkal is lehet teljesíteni ugyanazt, amit a Volvók és a 2-3 nyelvet beszélő sofőrök hoznak.)

De térjünk vissza Helsinkibe. Megköszönjük vendéglátónknak a vacsorát, egy alkalmi kocsi levisz minket a kikötőbe. A magyar sofőrök épp főznek, irtózatos adagokat méreteznek: öt sofőr megeszik két kövér tyúkból tíz liter levest, és hozzá külön pörköltöt is készítenek. Nekem is adnak egy tányér húst, szerencsére maradt vörösborom, tudom viszonozni valamivel a kínálást.

Vacsora közben megtárgyaljuk a helyzetünket, kilátásainkat. Akadnak, akik már többször is jártak Finnországban, egyikük tavaly egy álló hónapig vesztegelt itt. A Pomerania nevű lengyel komp lerohadt a nyílt tengeren, és sorra maradtak ki a járatok, csak a nyugati kocsikat vették fel.

– Elfogyott már minden pénzünk, a követségtől kértünk segítséget, kijött valami hivatalnok, de csak annyit mondott:

– Jóemberek, én nem tudok pénzt adni maguknak.

Térítő nővérek jöttek ki értünk, ők adtak enni, de az sem volt ingyen, vacsora előtt elvittek minket misére. Egyiküknek megfogtam a térdét, ő levette a kezem, és imára kulcsolta.

A negyedik héten a finnek megunták, hogy ott vesztegelünk, kiürítették és lezárták az egész parkolót.

– Menjenek át az NDK-ba, aztán a többi a maguk dolga!

Nekem eltörött a szélvédő üvegem, nem volt pénzem, hogy egy másikat vegyek, egy fél négyzetméteres darab maradt csak egyben, befoglaltam egy furnérlapba, azon bámultam ki, a többit pedig egy pokróccal takartam be. Akkora szenzáció volt, hogy az újságok lehozták a fényképemet.

Vacsora után néhány sofőr eltűnik, kihasználják az utolsó estét Helsinkiben. A közelben működik egy Üvegház becenevű kocsma, ahol alkalmi kapcsolatokat lehet kötni szabott árakon: egy „fuvar” 100 márka, egy egész éjszaka 300.

– És ki kell fizetni rendesen, mert baj lesz belőle. Egy sofőr nem akarta megadni a pénzt, mert „márálni”, ugye, jobb, mint fizetni, erre a lány összeszedte egypár haverját tanúnak, és feljelentette a sofőrt, hogy megerőszakolta őt. Törvényszéki tárgyalást tartottak az ügyben, és a fiút kirúgták a vállalattól.

– Egyszer egy haverunk meghívott minket egy nőre, aki száz márkát kért. Nem akartuk elfogadni tőle a szívességet, de ő nyugtatgatott minket.

– De hát ez természetes, fiúk!

A végén derült ki a trükk: nyugatnémet márka helyett NDK-márkával akarta kifizetni a nőt.

Csak egy kamionosnak van itt igazi szeretője, egy Bettina nevű lány, ők esténként behúzódnak a vezetőfülkébe, és elfüggönyzik az ablakokat. Amennyire kívülről meg lehet ítélni, a lány féltékeny a sofőrre, ha nem találja a helyén, cédulákat ragaszt fel a kocsi ajtajára. Később én is beszéltem egypár szót Bettinával: félárva lány, apja Mexikóban él, tanul spanyolul, mert utána akar menni.

Mások – mintegy pótcselekvésként – beérik annyival, hogy felfújt óvszereket dobálnak a tenger felé, és lesik, hogy elviszik-e a sirályok?

Este nyolc felé szállunk be a Pomeránia komphajóra, mely Helsinkiből Gdańskba visz minket. Négy utas kerül egy kabinba, meglepődök, mikor három hungarocamionos sofőr megkérdezi, hogy nem mennék-e hozzájuk negyediknek. Emlékszem: a parton négyen álltak egy csoportban. Miért lökték ki a negyediket? Mindegy, előbb-utóbb majd kiderül.

A hajón drága az ital, még kint a parton veszünk a matrózoktól kéz alatt két üveg vodkát és egy láda sört. Lepakolunk a kabinban, iszunk valamit, aztán felmegyünk a fedélzetre vacsorázni. Mögöttünk a szalonban ott ül a zenekar szmokingban, a dobos egy rövidet üt a bőrre – úgy szól, mintha harang kongana –, ezzel jelzi, hogy elindultunk, kinézek az ablakon: a hajó orra valóban elválik a parttól. Óvatosan rákérdezek a távol levő negyedik sofőrre:

– Laci hol van?

– Nézd, ő nem érdekel minket. Négyen jöttünk át „mezítláb” a Szovjetunióból Finnországba. Ez a Laci nem adott bele a közös kosztba semmit, csak egy szál kolbászt, enni viszont mindig jött. Aztán az egyik reggel, mikor a Kopasznak kereket cseréltünk, mind a hármunkról csurgott a víz és az olaj, ő dudált egyet búcsúzóul, és otthagyott minket. A parton még közénk állt, de nem volt hajlandó velünk egy kabinban aludni, még ő volt megsértve.

– Mégis, most hol van?

– Nem tudjuk, de nem is érdekes.

Később kiderült, hogy Laci vett magának egy üveg whiskyt, és lement a hajófenékbe, a kocsijában feküdt le. Később, mikor kezdték lajstromba venni az utasokat, kiderült, hogy eggyel kevesebb étkezési jegyet vettek ki, mint ahányan beszálltak. Keresni kezdték a hiányzót, hamarosan meg is találták Lacit: a papucsa le volt téve a kocsi elé, mintha csak fürdőbe készült volna. Ahogy kinyitották az ajtót, a sofőr leesett a felső ágyról, olyan részeg volt. A szabályok szerint szigorúan tilos az átkelés alatt a kocsiban tartózkodni; régebben egyesek lejártak kávét főzni, és egy tűz az egész hajót elpusztíthatná. Lacit is kirángatták a kabinból, gatyában hozták fel a fedélzetre, belökték egy szobába, és rázárták az ajtót. A sofőrök szótlanul követték az eseményeket, csak akkor kezdték megtárgyalni, mikor minden lezajlott már.

– Idegbajos, és az ital mindig beszorozza az idegbajt. Hány, de hány esetet láttam, mikor valaki „kibukott”. Egyszer elkezd panaszkodni egy sofőr, aki valamilyen karambolba keveredett: nézd meg, kicserélték a rendszámtáblámat, mert azt akarják, hogy engem lőjenek ki a törökök. Látod, arról a fáról már figyelnek is engem. Kényszerzubbonyban kellett hazahozni. Egy másik meg hirtelen csak üvöltött, és nekiment a sivatagnak.

– Vagy emlékeztek a „Professzor”-ra? Valamilyen tanárféle ember volt, összeveszett a családjával, és tulajdonképpen a kamionban lakott, a fülkében tartotta nemcsak a fehérneműjét, de a ruháit is. Egyszer Gdańskból Helsinki felé tartva berúgott a hajón, de annyira, hogy mikor kikötöttek, akkor sem tudott felkelni. Egy barátja vitte ki a kocsit a partra. A takarítónők keltették fel a „Professzor”-t, ő kábán, mint a vak madár, kiment a hídon, beült a kamionba, és ahelyett, hogy félrehúzódott volna és kialussza magát valahol, nekivágott az útnak. Eltévedt, felment Helsinki „Rózsadombjára”, és a keskeny utcákon egymás után törte össze a kocsikat. Valaki felhívta a rendőröket, elvitték és bezárták.

Mikor a „Professzor” magához tért és kijózanodott, nyilván rájött, hogy mit csinált, ezért okvetlenül kirúgják a Hungarocamiontól és nincs hová mennie, eltépte az ingét, és a cellában felakasztotta magát.

A pincér közben egy rund sört tesz le az asztalunkra, egy kézmozdulattal jelzi, hogy a vendégei voltunk.

– Nem kellene visszahívni? – kérdezem aggodalmaskodva.

– Nyugodj meg, nincs ingyen. A személyzet nem vihet ki magával vámmentes árut, minket szoktak megkérni, hogy csempésszük át. Azt fizetik ki most előre.

Gdańsk felé tartva, a svéd parton is kikötünk. Stockholm alatt, Nynäshamnban népes lengyel csoport vár minket a mólón, elképzelhetetlen mennyiségű „cuccal”. Egy férfi egy komplett vendéglői hűtőpultot tol maga előtt, rajta keresztben három kisebb mélyhűtőszekrény. Elfogyhattak már a szállító kulikocsik; egy öregasszony nyolc csomaggal jön, néggyel lélekszakadva előreszalad, aztán visszajön a másik négyért, újból előreszalad, így araszolgat el a hajóhídig. Valaki kétségbeesetten kiabál:

– Valdemar! Valdemar!

A hajó minden zugát megtöltik a szerzemények: dobozok, ládák, szőnyegek, és a fedélzeti vámmentes boltokban is folytatódik a vásárlási roham: tucatjával veszik a farmernadrágokat és ingeket, kávét, literes üvegekben vodkát.

– Mi lesz ezekkel a vámnál?

– Biztos tudják, hogy mit lehet és mit nem.

– Rengetegen lebuknak. Állítólag spicli is van köztük.

Két napig úgy élünk, mint a királyok; ágyban alszunk, asztalnál eszünk, utána kisnóblizzuk, ki fizeti a következő rundot – a harmadik nap – távolban – feltűnik Gdańsk. A reggeli svédasztalnál az utasok szalvétába pakolják a szalámi- és sajtszeleteket, mi fogjuk a táskánkat, átvergődünk a felhalmozott holmikon, és lemászunk a hajófenékbe. Csak félig lehet kinyitni az ajtókat, mert megakad a falban, előbb fel kell másznom a sárhányóra, és féloldalt fordulva tudok csak beszállni.

Tíz centire áll előttünk egy svéd kamion, gázt ad és indít, de elfelejtették levenni róla a láncokat, melyek a padlóhoz rögzítik, kínlódva próbál kiszabadulni, a lendülettől hátrahőköl, és majdnem összetöri a mi kocsink elejét.

A mellettünk haladó sorban lépnek ki a lengyel személykocsik. A Fiat 126-osok roskadoznak a ládák alatt, a kocsikat belül is úgy telerakták bőröndökkel, hogy sebességet váltani sincs hely. Benézek egy szőke nő autójába: a hátsó ülésen narancsot, dzsúszt és vécépapírtekercseket szállít. A vámterület kerítésén túl a hozzátartozók virággal várják a portyából hazatérőket.

Míg lépünk ki a határállomáson, hirtelen leáll a Rába indítómotorja, és kurblival kell átforgatni. Ez mintha előjátéka lett volna a későbbi bajoknak: Wrocław előtt a kocsi majdnem nekiment egy fának, nem tudtuk bevenni a kanyart, a kormány egyszerűen nem engedelmeskedett a sofőr szándékának.

Félreállunk, Gyula a kocsi alá mászik; leszakadt a jobb oldali lökésgátló, összeakadt a kormányösszekötő rúddal, és ezért egyszerűen nem lehet jobbra vinni. Gyula le akarja szerelni a hibás alkatrészt, de a csavarok úgy berozsdásodtak, hogy lehetetlen megmozgatni őket, jobb híján dróttal felköti az egészet.

– Ez egy elátkozott szakasz. Daninak, egy szegedi sofőrnek ugyanitt szakadt ki a kuplungtárcsája közepe. Húszfokos hideg volt, és nyolcvan kilométeres szél. Szerencsére egy lengyel család befogadta. Két hétig nem kapott mentést, addig mindennap főztek rá, és egy fillért nem fogadtak el. Dani aztán bement Wrocławba, a Pewex boltban vett nekik vodkát, és a gyerekeknek csokoládét.

Gyula is akar még vásárolni valamit, hogy még nyitva találjuk a boltot, padlóig nyomja a gázpedált. Úgy beszélget a kocsival, mint egy élőlénnyel, ha az emelkedőn erőlködik a motor, rászól:

– Nehéz? Nekem is.

Az első Pewex bolt, melyet a kamionosok „Kurvás”-nak becéznek, zárva tart, visszakanyarodunk az útra. Futunk tovább a lengyel síkságon, kisüt a nap, behunyt szemmel felé fordulok. Így is érzem, hogy néha erdők takarják el a fényt.

Errefelé rég eshetett az eső, kiszáradt nádast égetnek, egyik helyen a vezetőfülkébe is becsap a forróság, másik helyen a már kihamvadt tűz üszke mellett egy fácán melegszik. Meredek kaptatók követik egymást, az út bitumenfedésébe mély nyomokat vágtak a kapaszkodó kamionokra szerelt láncok, tavaly tél óta sem hozták őket rendbe. Még időben érünk le a határ menti Baltona vámmentes boltba, Gyula bevásárol.

A vámosokat nem érdekli, hogy a kamionunkat a Volán-csiga díszíti, intenek felénk:

– A Tibor fuvarja?

– Igen.

– Mit küldött nekünk a Tibor?

– Semmit.

– Az lehetetlen. Egy karton cigarettát sem?

Mogyorósi nem ad megvesztegetést, de időnként leugrik a határra, és minden vámosnak visz egy üveg italt, a lengyeleknek vodkát, a cseheknek konyakot, a nőknek csokoládét.

Alig néhány kilométerrel a határon túl, a parkolóban kivilágított kamionok állnak, és rendezgetik a magukkal hozott holmit. Tőlük kissé elhúzódva helyi rendszámú személyautók várakoznak, nyilván oda rakodnak át.

– Ez itt nagyon amatőr dolog, mindenki szeme láttára pakolni, kész lebukás. Kezdő koromban csináltam utoljára. Pozsony előtt parkoltam és raktam el a cuccaimat, egy idősebb kolléga segített, mikor megállt mellettünk egy hungarocamionos.

– Haver, add ide a főződet, hadd igyak egy kávét!

– Nesze.

Öt perc múlva hozza vissza a főzőt: „Kösz!” – és elmegy. Az öreg barátom megfogja a főző falát.

– Hideg, ezzel nem főzött senki, csak azért jött kölcsönkérni, hogy bekukkolhasson a kocsiba. Vamzer volt a fiú!

– Mit csináljak?

– Rakd át mindenedet az én kocsimba, és engedj egy óra előnyt nekem.

Így is történt, mire leértem a határra, már rendszám szerint vártak.

– Szigorított vámvizsgálat következik, ha úgy kívánja, hozhat tanúkat.

Odamentem az oszlophoz, és végigkérdeztem a sofőröket.

– Gyerekek, kinek nincs sara?

Mindenkinek volt valami a füle mögött, senkit nem akartam bajba keverni, ezért visszamentem a vámosokhoz, és mondom nekik:

– Én megbízom a maguk igazságosságában, nem kell tanú.

Olyan primitív rejtekhelyekkel, mint a poroltó, a kettéfűrészelt és összerakott marmonkanna, nem is törődtek, a visszapillantó tükrömet pattintották le: nem dugtam-e mögé valamit? Az olajszűrőmet emelték ki, mert ha az ember megbontja a ponthegesztést, lehet manipulálni vele. De hát nem találtak semmit, megfenyegettek, és elengedtek. Szóval: ha pakolni kezdesz, előbb nézz jól körül!

A határ után megvacsorázunk, és tizenegy órakor beállunk egy parkolóba aludni. Éjszaka erősen lehűlt az idő, hajnalban nehezen tudunk elindulni. Havlickuv Brod után, fenn a púpon egy nyerges Rába áll, vezetője a kocsi alatt fekszik a jeges útra vetett rongydarabokon. Mi is lefékezünk, hátha tudunk segíteni.

– Mi történt?

– Jégtelenítettem az üzemanyagtartályt, nagy darab jegek jöttek ki, de az elzárócsavar nem kapott vissza a helyére.

Gyula megpróbál dugót faragni egy lapátnyélből, de közben a földön fekvő sofőr megunta a kínlódást, jéggel-olajjal elborítva kimászik a kocsi alól. Legalább 300 liter olaj csörgedezik le a lejtőn. Visszaülünk a kocsiba.

– Hogy kellett volna csinálni, Gyula?

– Alulról kellett volna melegíteni a tartályt, vagy levágni a búvárcsőből, hogy magasabbról szívjon, ne a jeges részből.

– Mit szólnak az ilyenekhez otthon?

– Vagy elnézik, vagy nem, mert lehet, hogy azt mondják, a csavarmeneten volt valami kosz, azért nem passzolt a helyére, és ez a sofőr hibája is lehetett.

Megered a hó, a vékony fehér réteget az autókerekek középre hordják, hosszan elnyúló szürkés turzások alakulnak ki, majd a padka széle is eltűnik, csak sejteni lehet. Egy-két óra múlva már csak nagy kínnal kapaszkodnának fel a kerekek a lejtőkön, szerencsére már közel a határ.

A sorompón túli parkolóban minden centi helyet elfoglalnak a vámkezelésre váró kamionok. Ma este van a lányom születésnapja, kiszámolom, hogy ha átszállnék Győrben vonatra, talán még ébren találnám. Protekciót kérni nem illik, de elfogadni igen! Valaha edző voltam a Pénzügyőr Sportegyesület ifjúsági labdarúgócsapatában, ezért a határokon sokan ismernek, addig sétálgatok fel-alá, míg egy fekete bajszos hajlott vámos int felénk. Míg átnézi a papírokat, beszélgetünk.

– Hogy van? – kérdezem tőle jobb híján.

– Rosszul. Bechterew-kór – simít végig a gerincén.

– Hogy szedte össze?

– Határőr voltam, egy nyugati őrsön szolgáltam, még azokat a vékony posztóruhákat hordtuk, amiket egy évvel később már a rabok kaptak meg. Feküdtünk a hóban óraszám, akkor fáztam meg.

– És most mi lesz?

– Vagy így hajlok meg – mutat előre, aztán hátra –, vagy úgy.

– Kezelik?

– Most feküdtem egy hónapig az Orfiban, azt mondták, hogy mozgás kell neki, ezért nem is ülhetek le egy íróasztal mellé, kint viszont hideg van. De mit csináljak? Ez az életem.

A vonat is késett, fél tizenegykor nyitom ki a lakásajtót, a nagyszobában csendesség lebeg, és kilenc alig leégett gyertya szaga – sokáig vártak rám, az asztalon hagytak egy szelet tortát. Leteszem ajándékomat az üres székre, és lassan kigombolom a kabátomat.

Negyed tizenkettőkor indulunk el a Duna-parti Matróz csárda elől, úticélunk a rijekai kikötő, de először Nagyatádra kell mennünk fonalat rakodni. Három kocsi indul el konvojban, de az egyik lemarad még Budapest területén belül, a vezetője azt mondja, hogy az anyósához megy fürdeni, a másik két sofőr véleménye egységes a dologról: nője van itt valahol, a múltkor is lelépett.

Én egy Rábával megyek, egy makói sofőr, Vass Béla viszi a gépet, szótlanul mered maga elé, később kiderül, hogy az irányító megijesztette őt. Azzal fenyegette, hogy egész úton irodalomról kell beszélgetnie velem:

– És én ahhoz nem nagyon értek – vallja be töredelmesen.

– Végzett valamilyen középiskolát?

– Nem, megpróbáltam letenni a gimnáziumot, de az iskolában nem nagyon szerettek minket, kamionosokat, egy fiatal tanár egyszer azt mondta nekünk: „Na, maguknak jó dolguk van, a diákok négy évig mindennap bejárnak az érettségi bizonyítványért, maguk meg egy félévben egyszer jönnek.” Aztán tanulni se nagyon volt időm.

– Hogy lehet az? Maguk épp eleget várakoznak, jutna idejük tanulni.

– De ez a várakozás feszült, a miénk nem órabéres munka, mi folyton mennénk, hogy pénzt keressünk. Mindegy, elég az hozzá, hogy már az első évben meghúztak történelemből, mert nem tudtam a plebehusokat. Csak az az egy vigasztal, hogy a két lányom viszont elvégzi a középiskolát, és zongora is van a lakásunkban.

Hétfő van, alig látni kamionokat az úton, az üzemekben szabad szombatot tartottak, mindenütt csak most kezdődhet a pakolás. Szikrázó ősz végi napsütésben megyünk le Nagyatádig, útközben egy kis faluban, Ötvöstányiban gyerekek vonulnak át előttünk a hídon, egy kövér kislány széles kézmozdulatokkal magyaráz a társainak.

A fonógyárban tíz tonna cérnát pakolnak fel a konténereinkbe, benézek a raktárba: vagonszámra állt bent a fekete fonal.

– Ezt hová viszik?

– Mind Iránba megy, ott most orrba-szájba szövik a csadort.

A vámos még nem érkezett meg, sétálgatok az udvaron, megnézem a félig kész lúgvisszanyerő üzemet.

– Lengyelek építik – mondja a kísérőnk –, már három éve készek vele. Minden ünnepet megtartanak – beleértve Szűz Mária Színeváltozását is –, időnként jön egypár öregebb munkás, akik helyrehozzák azt, amit ők elrontottak.

A látnivaló hamar elfogy, visszamegyek a kamionhoz, beülök a sofőrfülkébe, és megpróbálom „felvenni a kocsi státusát”.

– Ez a mostani jó fuvarnak számít?

– Én mindig szívesen viszek konténert, nem kell vele sorba állni, csak lekapja a daru, rak a helyébe két üreset, vagy adnak valamilyen más visszfuvart, és fordulhatok is.

– Van ennél jobb fuvar is?

– A legjobb dolguk a hűtősöknek van, őket a határnál sem szokták várakoztatni, mert romlékony árut visznek. Arról nem is beszélve, hogy a vágóhídon és a kirakodásnál is mindig kapnak egy darab húst, két-három étkezés lemegy vele.

– És mik a rossz fuvarok?

– Az sokféle akad: takarmánycsíra, ami már útközben megrohad, sózott bél hordóban, vagy ponyvás kocsira feldobált papírbálák, amik elmozdulnak menet közben, és megnyomják a ponyvát, néha el is szakítják.

Megnézem a menetokmányokat: két és fél millió forintra értékelték a rakományunkat.

– Mekkora „bolt” lehet ez az országnak?

– Azt hiszem, ez még a jobbak közé tartozik. Egyszer egy rakomány léalmát vittem egy grazi konzervgyárba: 15 ezer forint volt a fuvardíj, én kaptam összesen 3000 schilling napidíjat, kellett még üzemanyag is, az sincs ingyen. Mennyit adhattak egy rakomány léalmáért, hogy megérhette a szállító cégnek?!

Megjön a vámos, az árut átadó művezető elnézést kér, hogy nem várták meg a berakodással, de a szállítómunkásoknak lejárt volna a műszakuk. A vámos sem csinál nagy ügyet belőle, lepecsételi a papírokat.

– Ha betartanám a kódexet, sohasem menne el a gép.

A sofőr nem szól, ha kötözködne, a saját idejét vesztegetné, csak az országútra kiérve jegyzi meg:

– Jobb szeretem, ha mindent pontosan megnéznek, nagyon sok baj volt már ebből. Szlovák Laci vitt egyszer egy kamionra való használt gépet Bécsből, egy török vette meg, és hazaszállíttatta. Laci ott volt a pakolásnál, vásárolt egy tízkilós mosóport, és hogy ne fogja a helyet a sofőrfülkében, betette a rakományba. A rakományjegyzékben persze nem szerepelt, mikor Törökországban leszedték a plombát és a vámosok megtalálták a mosóport, letartóztatták Lacit csempészésért, három hónap börtönt kapott, és mikor hazaengedték, még a vállalattól is kirúgták.

Hiába van közel a barcsi határállomás, az utasítások szerint Letenyénél kell kilépnünk – a fél országon átvágva, valószínűleg azért, mert így kevesebb kilométert kell megtennünk külföldön, tehát kevesebb valutát kell kiadnunk üzemanyagra. Ez a szempont olyan erővel esik latba, hogy már Barcson megrakott kocsikat is irányítottak át Letenye felé.

A másik kamion, mellyel együtt indultunk el Pestről, szintén felpakolt Nagyatádon, egy ideig most is a nyomunkban halad, de alig néhány kilométer után kijelez és lehúzódik, mi is megállunk. A sofőr panaszkodik Vassnak, hogy valaki még Pesten leszívatta a gázolaját a tartályból. Adunk neki 25 litert, egy darabig jön utánunk, aztán megint lemarad.

Nyomasztó sötétségben hajtunk visszafelé az úton, melyet egyszer ma már megtettünk. Sokáig fényt sem látni, csak néha villan fel egy-egy gazból, hulladék fából rakott tűz, traktorosok tárják szét fölötte a karjukat, melegedni próbálnak a szántás szünetében.

Lassan indul az erdő esti élete: egy róka szalad keresztbe az úton, majd az erdő szélén egy fehér csirke bámul ránk, a motorzajra szárnyat lebbent és elrepül.

– Lemaradt egy szállítókocsiról. Sokszor kiszabadulnak a ketrecből, nem is repülnek el, hanem ráülnek a tengelyre. Valaha én is vittem kitojt tyúkokat Bábolnáról Karlovácra, akkor én sem jártam a húsboltba, de a reggelim is megvolt mindig, csak végighúztam bottal a ketrecek alját, 8-10 tojás általában összejött.

Nyolc óra körül elhagyjuk magát Letenyét, majd az utolsó, a 233-as számú kilométerkövet is. A határon viszonylag üres a placc, egy olasz sofőrt figyelek a túloldalon: áthozta a kocsiját magyar területre, levámol, aztán lezárja a kamiont, és visszamegy Jugoszláviába. Csak feltételezem: mulat még egyet valahol. Mi sem akarjuk reggel papírok intézésével vesztegetni az időt, jobb, ha Jugoszláviában alszunk, mert másnap akkor indulhatunk el, amikor akarunk.

– Nem várjuk meg a kollégát? – kérdezem. – Meg kellene nézni, hogy mi történt vele.

– Nem mehetek vissza érte, látta, hogy milyen keskeny az út, hol fordulnék meg? És ha valami olyan baja van, amin úgysem tudnék segíteni?

– Ez is igaz.

Kész, ennyit a szolidaritásról.

A határon túl 8-10 százalékos emelkedőkön-lejtőkön át visz az út, a sofőr mutatja az országút melletti kamionparkolókat, és sorolja a nevüket: az egyiket „Térdepelős”-nek hívják, mert egy szentkép található a mélyén, a másikat „Világos”-nak, mert oszlopos neonlámpák égnek körülötte.

Mi valahol Varasdin után állunk meg egy völgyben, egy Start nevezetű vendéglő előtt. Ma, hétfői nap lévén, a vendéglő szünetet tart, a lugason a szőlő és a nyári futónövények sárguló indái között motoz a sötétség. Egy görbe villanykarón ég egy gyönge körte, egyébként az egész komfortot csak egy hulladékoknak kirakott rozsdás hordó képviseli.

– Ugye, csak onnan hazulról érdekes a kamionosélet, innen már nem? – kérdezi a sofőr.

Erősen lehűlt az idő, Béla bekapcsolja a fűtőtestet, erős petróleumszag önti el a sofőrfülkét, időnként ki kell nyitni az ajtót, hogy kiszellőzzünk. A lassan felmelegedő levegőben feltámad néhány halódó őszi légy, és bágyadtan mászkálni kezd a falon.

Eszünk valamit, aztán megágyazunk, én a felső ágyon alszom, bepréselem magam a pokrócokkal kitömött hálózsákba. Még sokáig ébren vagyok. Ha eldübörög mellettünk egy-egy kései autó, látom, ahogy a reflektora éles sugarával beleszúr alattam a visszapillantó-tükörbe.

Még bontatlan a sötétség, mikor arra ébredek, hogy fázom. A réseken kihúzott minden meleg, ahol a hálózsák hozzáér a fülke műbőrrel bevont lemezfalához, ott maga a zsák is süt a hidegtől. Lenyúlok az ülésre a pulóveremért – míg vakon kutatgatok egy csomóba hányt ruháim között, a nadrágzsebemből koppanva kiesik az aprópénz –, aztán a hátamra fekszem, hogy legalább a gerincem átmelegedjen.

Fél ötkor kelünk, még fennjár a hold, kinézek az ablakon: az éjszaka két jugoszláv kamion is beállt mellénk a parkolóba; az egyik tartálykocsi, a másik deszkával van megrakva. Hogy ne hidegben kelljen öltözködnünk, Béla el akarja indítani a fűtőmotort, de a gyertya gyújtószála elégett, egy gemkapcsot kiegyenesít, azzal próbálja pótolni. Hosszú kínlódás után a motor beindul, újra petróleumszag terjeng a fülkében, és fejünk fölött lassan csepegni kezd a tető belső műbőr borítása.

Indulni még korai volna, az utat helyenként alattomos jégréteg fedi, mely napkeltéig szinte láthatatlan. Kinyitjuk a kocsi oldalára szerelt marmonkanna csapját, és megmosdunk a metszően hideg vízben. Béla megírja a menetlevelet, aztán ellenőrzésképpen körüljárja a kocsit. Mellettünk káromkodnak a jugoszláv sofőrök, mert mind a kettőnek lefagyott a kéziféke, egy disznópörzsölő kerül elő, azzal próbálják felmelegíteni.

Fél hat felé járhat, mikor Béla elfordítja a slusszkulcsot. A hidegben füstölög minden vízfolyás, a Száva mellett a fák koronájáig ér a köd, egy vegyianyag-gyár nyitott üzemi csatornájából is valóságos felhő száll fel.

A rakományunk túl nehéz, ezért nem mehetünk egyenest Rijekának, egy kerülővel át kell vágnunk a hegyeken. Egyre több jel mutatja, hogy délnek tartunk: a narancsfák még teli vannak gyümölccsel, de mintha megcsípte volna őket a fagy, foltosnak, lottyadtnak látszanak. Opatija előtt pillantjuk meg a tengert, innen, a magasban futó útról a víztükör enyhén ferdének tűnik, mintha csak egy leszálló repülőgép ablakából figyelnénk.

Béla kimutat:

– Arra esik Koper, ott halt meg az egyik kollégánk, N. Jancsi.

– Mi történt vele?

– Fogadott egy láda sörben, hogy be mer ülni nyakig a hideg tengerbe, aztán megállt a szíve. Hatalmas darab ember volt, négyünknek kellett megemelni. Vártuk, hogy elhozzák neki hazulról a halottas ruháját, két raklapra fektettük, és felváltva vigyáztunk rá, hogy a patkány meg ne rágja.

Háromnegyed tizenkettőkor érkezünk meg a rijekai konténerkikötőbe, a sorompónál a vámos elveszi a papírokat, és beljebb enged minket. A nagy szabad rakodótéren kék, sárga, piros konténerek sorakoznak, kettőt-hármat fektettek egymásra. Nézem a rájuk festett cégjelzéseket: a legtöbb konténer jugoszláv, de akad hongkongi, sőt Panama Citybe való is.

Körüljárom az Algírba küldött lakókonténereket, az alumíniumezüst és barna színű bódé 2400 kiló, két lakósejtből áll, két ajtót, két szoba- és két kisebb vécéablakot szereltek fel rá, falait gondosan leszigetelték, nyilván valahol a sivatagban állítják fel őket. A part felé tartva látszik, hogy folyamatosan töltik fel a terepet, a víztől újabban elhódított területeken frissebb fekete a bitumentakarás.

Zöldes és piszkos a víz, olajos sirályok ringatóznak rajta. Megbámulok egy kék hajót, melyet éppen most pakolnak meg deszkakötegekkel, a hajó a büszke BARAKATALLAH nevet viseli, csak egész közelről látszik a festék alatt is kidomborodó régi elnevezés: GRUNOTRUDE.

Közben egy sárga emelődaru beáll a kamionunk mellé, Béla kicsavarja az alsó rögzítőcsavarokat, és a daru egy perc alatt lekapja a két konténert. Egy öreg ügyintéző ránk akar sózni két üres tartályt – halomban állnak nála, és szabadulni szeretne tőlük –, de mi nem fogadjuk el, kézzel-lábbal elmagyarázzuk, hogy be kell mennünk Rijekába telefonálni, és majd Pestről megmondják, hogy mit vigyünk visszfuvarba.

Sietni nincs miért, a séta és a vásárlás belefér a járatidőbe, Béla nézegeti a szőlőpréseket és a szivattyúkat, a választáshoz át kell majd számolni a napidíjak maradékát. A postán befizetjük a távolsági beszélgetést, aztán kezünkben a blokkal várunk a sorunkra. A pult körül több magyar kamionos is összegyűlt, Bélát mindenki ismeri, én elmormogom a nevem – ez kitűnő gyógyszernek bizonyul önhittség ellen, mert senki sem figyel fel rá, csak egy ötvenöt év körüli, sovány, kék szemű és vörös hajú sofőr kapja fel a fejét.

– Maga írta azt a bizonyos ávós könyvet?

Furcsa kérdés ez a rijekai postán, de bólintok.

– Szeretnék beszélni magával, merre lesz az út hazafelé?

– Nem tudom, most telefonál a sofőr.

Béla már jön is vissza.

– Bácskatopolyára kell mennünk tégláért.

A vörös hajú sofőr arca felderül.

– Nekem is, most úgy látszik, mindenkit oda küldenek. Egy darabig szeretném én vinni a Moldova elvtársat, rendben?

Béla vállat von.

– Jól van, majd a sztráda előtt találkozunk.

Visszamegyünk a kikötőbe, óvatosságból áthozom minden holmimat, mert bármelyik kocsi is rohad le, nem volna se ételem, se takaróm. Új „gazdám” megvárja, míg elhagyjuk Rijekát, és csak az országúton kérdezi meg.

– Maga is a Hatóságnál szolgált?

– Én nem, de gondolom, maga igen.

– Igen. Nem lehetne tegeződni?

– Dehogynem.

Szabad fél kezével átnyúl.

– Szevasz.

– Szevasz – mondom. – Tudják itt rólad, hogy ávós voltál?

– Nem hozom elő, de ha szóba jön, nem tagadom le.

– Pedig mostanában nem nagy dicsőség.

– Így van, megint nem nyithatod ki úgy a tévét, nem lapozhatsz bele úgy egy könyvbe, hogy ne rólunk, egykori ávósokról legyen szó: milyen bűnöket követtünk el, milyen kincseket harácsoltunk össze. Te láthatod, hogy nekem mennyi jutott a kincsekből, kamionos vagyok, ha „leesik” valami, a rakodást is elvállalom, pedig olyan rossz az EKG-m, hogy meg kellett „kennem” az orvost, különben levett volna a kocsiról. Mégsem akarok vitatkozni, ismered a mondást: adj a hazugságnak 24 óra előnyt, és az igazság sohasem fogja utolérni, most csak azért akarok mesélni neked, mert egyszerűen jólesik elmondani valakinek.

Már fenn járunk a hegyek között, de még látni egy-egy erdőtől elhódított megművelt sávot, egy kör alakú szakadék alját is felszántották, traktor nehezen fért volna be, talán ló húzta az ekét.

– Hová való vagy?

– Egy vidéki városba, megírod, amit mondok?

– Lehet.

– Akkor nem mondom meg a város nevét, mert ha valaki elolvassa, talán kimegy a temetőbe, és ledönti a nagyapám sírkövét. Az apámét nem tudná.

– Mindegy, nevezzük Békevárnak.

– Azt Békevárnak? Jó. Apám egy likőrgyárban dolgozott mint raktáros, zsidó létünkre szegények voltunk, mint a templom egere, egy suszter házának oldalához ragasztottak hozzá utólag egy szoba-konyhát, abban laktunk, három lépcsőn kellett lemenni, aztán még meg is süllyedt. Nyolc testvéremből három meghalt még négyéves kora előtt.

Középiskolába egyikünk sem járhatott, én a hatodik elemi után egy vasüzletbe mentem el dolgozni. Egyszer véletlenül levertem egy polcról a biliket, kivágtak. Apám vett nekem egy biciklit, csomagokat hordtam ki vele.

1940-ben vonultam be, tényleges katonaként kezdtem, részt vettem az erdélyi bevonulásban is, én voltam a „szittya fergeteg”, ahogy a nóta mondta, de hazafelé tartva, még a régi határon, félreállítottak néhányunkat, és mint zsidókat áttettek munkaszolgálatosnak.

1940-től 1945-ig összesen négy hónapot töltöttem otthon, magyar területen csak egyszer dolgoztam: 1943-ban a sátoraljaújhelyi fertőtlenítőállomáson, mi tetvetlenítettük a hazatérő II. hadsereg maradványait. Egyébként utászalakulatok mellett végeztünk kényszermunkát Oroszországban, Lengyelországban.

1945 januárjában fejeztem be a háborút, Esztergomnál átszöktem az oroszokhoz. Szereztem egy kocsit lóval, és hazajöttem. Az egész családból senkit sem találtam életben: öt testvérem halt meg, apám, anyám, a sógoraim és összesen tizenöt kisgyerek. Mind eltűnt nyomtalanul, csak anyám küldött egy levelezőlapot valahonnan Waldseeből: „itt vagyunk”, aztán sokáig kerestem ezt a nevet a térképen.

Akik hazatértek, sokan csak körülnéztek, és mentek tovább, Nyugatra. Én nem akartam elmenni, féltem volna idegenben élni, és hittem abban is, hogy itthon megváltozik a világ. Nem tudtam pontosan, mit akarnak a kommunisták, miben különböznek a szocdemektől, de néhány jó barátommal megalakítottuk a városban az MKP-t. Én lettem a rendőrkapitány, dolgozott bennem a bosszúvágy, elhatároztam, hogy leszámolok a gyilkosokkal. Kinevezést ugyan nem kaptam, de felvettem a régi kapitány porcelánnadrágját, felkötöttem a kardját, és úgy sétálgattam az utcán.

Nem tudom, ismered-e az én városomat?

– Én sem, mivel nem mondtad meg a nevét.

– Igaz. Elég legyen annyi, hogy a háború előtt amolyan dzsentrifészeknek számított, hivatalnokok laktak itt, iparosok, és egy kevés betelepült parasztság. A Nyilaskeresztes Pártba főleg a jómódú kisiparosok léptek be és néhány városi előkelőség, őket követte aztán 1944-ben a sok nyomorult szegény kistisztviselő. Kezükbe kaparintották az egész várost. Egyszer munkaszolgálatos századok vonultak át a főutcán, felismertek köztük néhány idevalósi fiút, kiszedték a sorokból, és agyonlőtték őket. Ezt az akciót egy gnóm postás vezette, a felszabadulás után három-négy hétig bujkált, én a nyomába vetettem magam, elkaptam és megvertem. A postást később felakasztották, egyébként ez volt az egyetlen halálos ítélet a városban, a többi nyilast csak egy-két évre internálták.

1945 júniusában lejött a pártközpontból egy Hajdók nevű instruktor.

– Hogy mennek a dolgok?

– Jól.

– Emberekkel hogy állsz?

– Vannak.

A munkához főleg nyomozók kellettek, ahogy jöttek haza ügyesebb emberek a katonaságtól, úgy hívtam oda őket magamhoz.

– Na, rendeld be mindet – mondja Hajdók. – Kíváncsi vagyok rájuk.

Bejön az egyik beosztottam, egy 190 centi magas legény, igaz, hogy szeretett verekedni, de jó nyomozó volt. Hajdók meglátja, felugrik.

– Ez hogy kerül ide?!

– Miért? Mi a baj vele?

– Tudod, hogy ki ez? Fent dolgozott a Svábhegyen a magyar Gestapóban, Hain Péternél.

Ott helyben megbilincselték, mikor elvitték, intett felém.

– Ne haragudj, Baba – ez volt a becenevem –, becsaptalak, én tényleg csendőrnyomozó voltam.

Felszállították Pestre, és felakasztották.

Lassan kezdett rendeződni a helyzetem, először főtanácsosnak tituláltattam magam, mert Kántor Aurél is az volt, akinek a régi csizmájában jártam, aztán szeptemberben hivatalosan is főhadnagyi rangot kaptam. Én lettem a város és a járás államvédelmi vezetője, a megyei hatóságot egy régi balassagyarmati detektív irányította, az egész vidéki hálózat élén pedig a volt spanyol partizán, Tömpe András állt. Sokat tanultam tőle, pedig vele nem lehetett sokat és nem lehetett sokszor beszélni.

A beiktatásomra eljött a szociáldemokrata főispán is. Mint egykori nyomdász szerette a dzsentritempókat, most is frakkban, cilinderben, fehér kesztyűben indult el hazulról az ünnepségre. Az installáció tizenegy órakor kezdődött volna, de ő még tizenkettőkor sem érkezett meg, tőlem kérdezte a szovjet katonai parancsnok:

– Ggye gubernator?

Este lett, mire megtaláltuk; a főispán, nyakában „burzsuj” feliratú táblával, káposztát taposott a szovjet laktanyában, ők ilyennek képzelték a burzsujokat.

– Nagy társadalmi életet éltél?

– Ez a Hatóságnál nem volt szokásban, a barátságok is csak addig tarthattak, amíg mind a két ember a testületnél szolgált – ezt parancsban közölték velünk. Nekem összesen egy barátom volt, az is a beosztottam, az én asztalomnál főnök soha nem vacsorázott. Sosem helyezkedtem különösebben a karrierem érdekében, amit elértem, azt csak a munkámnak köszönhettem. Egyszer egy évben, szilveszterkor rendeztünk egy közös összejövetelt, akkor megittuk a magunkét és csend volt.

– Hogy haladtál előre?

– 1947-ben előléptettek megyei vezetővé, később átvittek Egerbe, akkor már századosi rangban. Itt szolgálati lakást kaptam: egy száz négyzetméteres fél villát, egy disszidált főorvosé volt, én törtem le az ajtóról az ávós pecsétet. Mindent ellepett a por: a franciaágyat, a falon a képeket, napokig csak törölgettem, közben azon járt az eszem, hogy jár-e nékem, egy egyedülálló embernek ekkora lakás, végül azzal nyugtattam meg magamat, hogy az én kezemen milliók mennek át, és egy fillér sem tapad hozzá, tehát legalább ezt megérdemlem. Az életem egyébként semmit sem változott: fél nyolckor jött értem a Pobeda, este tízre értem haza, de ha baj volt valahol vidéken, hetekig is elmaradtam.

Még az 1947-es évben bejött az irodámba egy fess rendőr százados.

– Gyuricza Mihály vagyok – és mutatott egy írást: azért jött, hogy a környékbeli svábokat kitelepítse.

– Csináld, ha ez a dolgod – mondtam –, semmi közöm hozzá.

Ezt az akciót ugyanis Pestről irányították. Gyuricza maradt még egy kicsit, elmesélte, hogyan szervezte meg a kitelepítést Nagymaroson. Azzal is eldicsekedett, hogy magas rangú patrónusai eljárnak vele vadászni, mutatta Péter Gábor dedikált fényképét. Most sem szóltam semmit, ez sem az én dolgom.

Eltelt néhány hét, bejön hozzám az egyik tisztem.

– Meg kellene nézni ezt a Gyuriczát.

– Mi a baj vele?

– Lop.

– Mit?

– Sokfélét: képeket a sváboktól, bútort, lovakat.

– Ne szólj senkinek, majd megnézzük.

Leküldtem egy embert, azzal jött vissza, hogy ez a Gyuricza link, kurvázik, és csakugyan egy egész ménesre való lovat gyűjtött össze az udvarán. Mint már mondtam, rendőr százados volt, más testülethez tartozott, óvatosan kellett eljárnom, bementem a BM személyügyi nyilvántartójába, hogy utánanézzek. A kezelő azt mondja:

– Ilyen nevű rendőr nincs!

– Nézze meg még egyszer, mert nagy baj lehet belőle.

– Ha egyszer azt mondom, hogy nincs, akkor nincs.

Még mindig nem akartam elhinni, otthon megnézettem a postán: honnan küldenek fizetést Gyuriczának; nem kapott sehonnan. Akkor már nem maradt kétségem, elmentem a rendőrkapitányságra.

– Hívasd be Gyuricza századost! – mondom a kapitánynak.

– Már őrnagy!

– Akkor Gyuricza őrnagyot.

Bejön, elébe állok.

– Mutasd csak, pajtás, az igazolványodat! De gyorsan!

A kapitány azt hitte, megbolondultam, hogy ilyen hangon merek beszélni Gyuriczával, de az megérezte a büdöset.

– Én magával nem tárgyalok. Telefonálni akarok.

– Kinek telefonálsz, te csavargó?! Inkább azt mondd meg, honnan kapod a fizetésedet.

Tovább szemtelenkedett, erre kapott egy pofont. Megbilincseltem, aztán kimentünk a lakására, házkutatást tartottunk: milliók kerültek elő aranyban-ékszerben, a kitelepített sváboktól rabolta össze. Miközben a procedúra folyt, többször is megkérdezte tőlem: nem akarok-e nyaralót, autót, mindent megad, ha futni hagyom! Úgy tettem, mintha nem is hallanám, ő megesküdött az élő istenre, hogy ezt az ügyet én sem viszem el szárazon. Én kiköptem elé: egy kommunista, aki istenre esküdözik.

Elküldtem a jelentést a történtekről, még aznap éjjel fél tizenkettőkor felhívott Péter Gábor, és alaposan letolt, hogy mertem intézkedni ilyen ügyben az ő megkérdezése nélkül. Akkor először éreztem úgy, hogy a dolgok a valóságban másképp történnek, mint ahogy én képzelem.

1950-ben felhoztak Pestre, a Hatóságnál megalakult a mezőgazdasági osztály nyolc-tíz fővel, engem is ide helyeztek, épp annyi szakismerettel rendelkeztem, hogy meg tudtam különböztetni a rozsot a búzától.

Azt tudod, hogy már 1948-ban is működtek termelőszövetkezetek, például Nádudvaron, de a nagy téeszkampány csak úgy 1950 körül kezdődött. Azt a direktívát adták ki, hogy ha egy járásban vagy egy faluban a parasztok hetven százaléka aláírta a belépési nyilatkozatot, akkor végre lehetett hajtani a földtagosítást. Én már régi ember voltam akkoriban, 15 megyei titkárt is kiszolgáltam úgy, hogy soha egy szó vitám nem volt velük, de ezek az új partnerek, akikkel most összekerültem, gátlástalanul a szemembe hazudtak; még az ötven százalékot sem érték el, és már nekiláttak a tagosításnak. Hiába mondtam nekik, hogy ebből baj lesz.

Egyik nap jött a jelentés Sarkadról: a parasztok ásót-kapát fogtak a téeszszervezés ellen, tüntettek, kérték vissza a belépési nyilatkozatokat. Péter Gábor engem küldött ki rendet csinálni.

– Vigyen magával annyi katonát, amennyit akar, és intézkedjék hathatósan – megnézte az óráját. – 22 órakor jelentést kérek.

Beültem az ÁVH Pontiac kocsijába, 180-nal söpörtünk le Sarkadig. A karhatalmat kint hagytam a falu szélén, egyedül mentem be körülnézni. Diósi Bálint, a környék képviselője be volt zárva a községházára, a nép agyon akarta verni. Utat törtem a tömegen át, Diósi megörült nekem, épp telefonálni akart a Minisztertanács ügyeletére, hogy adjuk vissza a parasztoknak a belépési nyilatkozatokat.

– Nem lehet – mondtam –, ha már elkezdtük, végig kell csinálni. Lehetőleg úgy, hogy egy csepp vér ne folyjon.

– Mihez kezdjünk?

– Egyelőre várjunk, hátha megunják és maguktól szétoszolnak.

Már sötétedett, és még mindig ott maradt 2-300 ember, kiszóltam a községházáról, és berendeltem egy kocsi katonát. Kiadtam a parancsot.

– Kocsiról!

Elkezdtek csörögni a géppisztolyok, erre a tömeg futásnak eredt, a maradékot már ki tudtuk tuszkolni a térről. Másnap elővettük a felbujtókat, meg kell mondani őszintén: elég volt, ha egy kulák ott járt a tüntetésnek csak a környékén, már leinternálták egy fél évre. Ezt a sarkadi ügyet aztán sok hasonló követte, legalább harminc ilyen összecsapásba vetettek be.

33 éves koromban főosztályvezetőnek neveztek ki, néha már féltem, hogy milyen gyorsan haladok előre, magasról nagyot lehet bukni.

Egyik nap behívatott a főnököm, és megkérdezte:

– Rendben vannak a papírjaid?

Azt hittem, arra gondol, hogy érvényesíttettem-e az igazolványomat, mondtam, hogy igen, de nem erről volt szó, közölte velem, hogy meg kell nősülnöm. Tudtak egy nőügyemről, az illető a Farkas Mihály-titkárságon dolgozott, minden szempontból megbízhatónak találták, ragaszkodtak hozzá, hogy vegyem el feleségül. Délben tartottuk az esküvőnket, hogy ne kelljen szabadságot kérnünk.

Két évig éltünk együtt, mind a ketten késő estig dolgoztunk, csak a hétvégeken töltöttünk együtt hosszabb időt. Szombatonként legföljebb moziba mentünk, színházba csak szovjet darabokra jött el. A feleségem szeretett inni, mindegy volt neki, hogy édes vagy erős, úgy mondta: szeret „zsibbadni”. Nem engedte, hogy a vendéglőben borravalót adjak a pincérnek.

– Miért adnál?! Úgyis csak a szocializmusnak köszönheti, hogy pincér lehet!

Én szégyelltem volna magamat, úgy oldottam meg, hogy mindig félrehívtam a pincért, és előre odaadtam neki a borravalót.

Az ágyban olyan hideg és merev volt, mint a tuskó, csak elölről volt hajlandó magához engedni, mint a parasztok, és ahogy utólag végiggondoltam: minden szerdán és szombaton éltünk házaséletet.

A regényekben folyton arról olvashatsz, hogy az ávós tisztek annyit kerestek, amennyit akartak, teli marokkal szórták a pénzt, az igazság pedig az, hogy gyerekkorom óta szerettem volna egy motorkerékpárt, és magas beosztású parancsnok voltam, mikor végre arra gondolhattam, hogy veszek egy Csepelt. A vételár hatvan százalékát kellett befizetnem, a többit a Hatóság tette volna hozzá. A pénzt a szekrényben gyűjtögettem a lepedők alatt, minden fizetésnél odaraktam száz forintot. Egyik alkalommal is tenném a többihez, nézem: nincs ott egy fillér sem. Hová lehetett? Járt hozzánk egy takarítónő, én rá gondoltam, mint egy őrült vártam haza a feleségemet.

– Megbízható ez a takarítónő?

– Megbízhatóbb, mint maga! – ha valamiért haragudott rám, mindig magázott.

– Akkor hová lett a pénzem? Ki vitte el?

– Maga mindig csak saját magára gondol?! Nem tudja, hogy a görög szabadságharcosok a vérüket ontják, és nekünk kötelességünk támogatni őket? – ezzel elébem vágott egy nyugtát 700 forintról.

Nem szóltam egy szót sem.

Valamikor 1952 elején hívat a főnököm, ránézek: fehér az arca, mintha ki volna meszelve, én is megijedtem tőle.

– Mi baj van?

– Légy szíves, add be a leszerelési kérelmedet!

– Miért?

– Nagyon magas helyről érdeklődtek utánad. Ne légy kíváncsi többre, hanem tűnj el.

Ma sem tudom pontosan, hogy mi történt. Először arra gondoltam, hogy Gyuricza nyúlt utánam, az álrendőr, akit letartóztattam, ő intéztetett el valamelyik haverjával. Az is lehet – és én ezt tartom valószínűbbnek –, hogy a vezetőink a zsidó orvosok pöréből vontak le valamilyen tanulságot.

Bárkihez fordultam segítségért, elzárkózott előlem, a házasságunk során először meg akartam kérni a feleségemet, hogy szóljon az érdekemben a főnökeinél, de ő végig sem hallgatott.

– Nem segítek rajtad, mert te fasiszta vagy, mindig is az voltál.

Be is adta a válópört, de akárhogy igyekezett, őt is kirúgták a Farkas Mihály-titkárságról. Elment bútorfényező-tanulónak, most, úgy hallom, egy édességboltban dolgozik.

Nem forszíroztam az elhelyezkedést, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb letartóztatnak: egy olyan embert, aki annyit látott és hallott, mint én, én magam sem hagytam volna szabadlábon. Csak a szállítókhoz vettek fel rakodós sofőrnek.

Egyszer egy fuvar végén épp fel akartam csukni a teherautó hátulját, mikor a rakodók rémült arcán láttam, hogy valaki áll a hátam mögött: két nyomozó volt, értem jöttek. Belöktek egy kocsiba, az arcomba nyomtak egy kalapot, rám ültek, és bevittek a Sztálin út 60.-ba.

A vörös hajú sofőr most gyújtja meg a cigarettát, mely már órák óta ott lógott a szája sarkában.

– Ami még hátravan, azzal már röviden végezhetünk. 1956 szeptemberében visszahívtak a Hatósághoz, ahogy mondani szokás: szezon után, már csak arra volt időm, hogy átlövessem magamat a József Attila utcai épület védelmében.

Mikor felgyógyultam, megint nem találtak elég szalonképesnek, mint „deklasszált forradalmár”-t leraktak rendésznek egy gépgyárba. Tíz évet nyomtam le náluk, talán nyugdíjig ott maradhattam volna, ha nem kezdem el firtatni az interurbán-telefonszámlákat. Havonta súlyos tízezreket fizettünk ki, én utánanéztem, kiderült, hogy a főnöknek minden barátja és szeretője nálunk intézte el a londoni vagy New York-i telefonjait. Jelentettem az ügyet, a főnök megbukott – persze más is volt a füle mögött –, de az utódjának mégis az volt az első dolga, hogy nekem felmondjon.

Untam már verekedni, közben másodszor is megnősültem, egy kis parasztlányt vettem el az üzemi konyháról. Született egy gyerek is, a rendészi fizetésből nem tudtam volna eltartani, egy régi barátom ajánlott be ide a kamionhoz. Így történt, és ha ez szégyen, akkor sem az én szégyenem.

Feltűnnek az autópálya előjelző táblái, a találkozó megbeszélt helye, megállunk, bevárjuk Bélát.

– Na, visszaadom az utasodat! Majd Topolyán találkozunk – mondja a vöröshajú, és gázt adva előrelendül.

– Érdekes volt, amiket mesélt? – kérdezi Béla.

Határozatlanul bólintok.

– Régi dolgok.

Fél hatkor bekövetkezik a „menetrendszerű” műszaki hiba, elromlik a Rába kamion világítása, nem működik a tompított fény, csak a reflektort és a helyzetjelzőt tudjuk használni. Nincs hely félreállni, égő reflektorral haladunk, ha egy kocsi jön szembe velünk, hirtelen eloltjuk, és teljes sötétségben futunk tovább. Végül egy parkolóban Béla átköti a reflektor kábelét, elindulunk, újra szétesik a világítás, ma már nincs értelme folytatni az utunkat.

A parkolóban már áll egy magyar kamion, Olaszországból tartana hazafelé, de elromlott az olajcsöve, és vasárnap óta vár mentésre.

– Velem is előfordult már, hogy egy műszaki hiba miatt karácsonyra is kint ragadtam – mondja Béla –, olyan hideg volt a fülkében, hogy feketére fagyott a padlóra letett krumpli és hagyma.

Vacsora után tartom a lámpát; Béla átnézi a kocsit, kiderül, hogy nemcsak a világítással van baj, a fűtés sem működik és a tachográf is leállt. Csak négy órát aludtunk, mert délre le akartunk érni a bácskatopolyai téglagyárba, reggel nem mosdottunk, csak a szemünket dörzsöltük meg, arcunkat ellepi a háromnapos borosta.

Bácskatopolyán egy öreg gyár körégetős kemencéje előtt rakodunk. Míg Béla a papírokat intézi, én beszélgetésbe keveredek egy topolyai autós fuvarozóval.

– Az NSZK-ban dolgoztam – mondja –, hoztam haza két használt nyolctonnás teherautót.

– Szóval két kocsija is fut?

– Nem, csak az egyik fut, a másik ugyanolyan típusú, és arra való, hogy leszedem róla az alkatrészeket, és ezzel pótolom, ha valami kopik vagy törik. A javítást itt sem lehetne megfizetni.

– Sok a fuvar?

– Akad, hála istennek, pedig épp ma is emelték a tégla árát.

– Kik vásárolják?

– Az a helyzet, kedves uram, hogy ma minden cigánygyerek is emeletes házat akar építeni, már a réteket is osztják fel házhelyeknek. Minden téglára, amit lát itt, hatvan vevő is akadna.

– Olyan jó téglák készülnek itt?

– Á, régen a vályog is különb volt, mint ezek a téglák. Disznóólat nem is lehet építeni belőlük, mert nagyon meszesek, a disznók rákapnak, és szétrágják az egész falat.

Megnézek egy-egy pakétát: csakugyan sok a fehér, törött tégla, ami egyben van, azokon is többnyire repedések látszanak.

– Ilyen téglákat minek kell behoznunk?

– Úgy hallom, maguk sem pénzt adnak érte – vigasztal a topolyai fuvaros –, hanem mézet vagy tejet.

– De ki fogja ezt megvenni? Hiszen már itt is drága, és legalább két forint fuvarköltség hozzájön minden darabhoz.

Béla, aki már hallotta a beszélgetés végét, vállat von.

– A Tüzépnél majd leszállítják az árát, a falban pedig majd eláll. Ha apáink idejében a sár kibírt 150 évet, talán ez sem omlik össze.

Elindulunk, nem sietünk, innen már közel a határ, Béla felsóhajt.

– Na, ezen is túlvagyunk.

– Még meddig akarja csinálni?

– Örökké nem lehet. Sok a beteg köztünk, nekem is fáj a derekam. Most még karbantart az, hogy egy évben négy hetet Harkányban töltök, és kiosztok annyi borravalót, hogy velem másképpen foglalkozzanak, de számolnom kell azzal, hogy előbb-utóbb lerokkantítanak. Én nem megyek vissza a céghez portásnak vagy őrnek, megvan otthon a saját házam, vettem egy tanyát is, ültettem rá Zalagyöngyét, azért éppen ezt, mert egy évvel korábban fordul termőre, mint a többi hagyományos szőlőfajta – addig meg csak kitart az egészség.

A taxisofőr csodálkozva nézi, ahogy bepakolom a hálózsákomat, válltáskámat, ételes szatyraimat, pálinkásüvegeimet a kocsi hátsó ülésére.

– Hová lesz a fuvar?

– Ki Erzsébetre, a nagy fatelepre.

– És onnan?

– Milánóba, kamionnal.

– Maga kamionos?

– Most olyasmi.

– Azt szokták mondani, hogy „kamionos-milliomos”, de én soha nem tudnám megszokni, a higiénia miatt – rázza a fejét a sofőr. – Lehet, hogy nem fogja elhinni, uram, de én már évek óta nem ültem idegen vécén. Úgy szervezem a napomat, hogy addigra mindig hazaérjek. Hogy lehetne ezt megoldani a kamionnál?

– Igaza van, nagyon nehezen.

Mire kiérünk a fatelepre, már alkonyodik, három kamion is áll bent, de a rakodók munkaideje lejárt, csak egy kocsit hajlandók megrakni, a sofőrök összetanakodnak, és előzékenységből visszalépnek Bóné Miklós, az én „házigazdám” javára. Az egyik visszamaradó sofőr, akit „Patkány”-nak hívnak, legyint.

– Nem érdekes, legalább forintért kajálok. Bár igaz, hogy én a hasamon sohasem spóroltam, egyszer Törökországban ettem valami kebabot, valaki meglátta, és rám szólt:

– Te itt vacsorázol? Ha átszámolod magyar pénzbe, 400 forintba kerül egy húsétel. Tudod, mit kapnál ezért otthon?!

– Az lehet – mondtam –, de én itt vagyok éhes.

Míg a rakodógép emeli be a fűrészáru palettákat, Miklós nekiáll, hogy még egyszer átvizsgálja a Rábát.

– Minden rohadt benne, a festék tartja össze az egészet.

Hogy a motorhoz is hozzáférjen, előrebillenti a vezetőfülkét, a két másik sofőr a biztonság kedvéért megtartja, a fülke kibiztosítása teljesen ingatag, egy hungarocamionos sofőrre a gyárudvaron esett rá, rögtön agyonvágta, senki sem tudta, hogy mi történt vele, egy fél napig kerülgették. Nincs különösebb baj a kocsink motorjával, csak a szűrőbetétet kell kicserélni, a múlt héten szétvitte a fagy fenn Ausztriában.

A rakodók intenek, hogy elkészültek. Miklós rögtön indít, este csak addig lehet menni, amíg le nem jegesedik az út, főleg a Balatonnál, Fonyód környékén nagy a jégveszély, közel a víz, és a pára lecsapódik az útra.

– Félős, mesterem? – kérdezi Miklós.

– Nem tudom, miért?

– Felrakták ránk ezeket a deszkákat, meg is kötözték, de csak úgy, mint az öregasszony a rőzsét, nincs rögzítve a platóhoz. Ezért egy hirtelen fékezésnél előrezúdulna az egész a sofőrfülkére, és agyoncsapna minket. Ezért majd igyekszem finoman fékezni, hacsak reflexszerűen nem taposok rá egyszer a fékpedálra.

– Miért nem szólt, hogy pakoljanak meg minket szabályszerűen?

– Megkövetelhettem volna, de akkor nem engem raktak volna fel, hanem mást vesznek előre. Láthatta, hogy áll a helyzet.

– Mennyi súlyt viszünk?

– 16 tonnát írtak be, de szerintem legalább 20 tonnát raktak fel.

– Miért?

– Ezer és egy oka lehet, mondjuk a szállító cégtől valaki összejátszik a vevővel, aztán a vevő valamilyen módon meghálálja ezt az illetőnek.

– És maga miért nem kérte, hogy javítsák ki a súlyt a menetokmányokon?

– Nem áll érdekemben, mert lehet, hogy ha a valódi súlyt írnák be, a tengelynyomás túllépne a megengedett határon, és nem mehetnénk át hidakon, vasúti felüljárókon.

– És ha lemérik a kocsit?

– Reménykedni kell, hogy nem mérik le, például ezért jó, hogy most éjszaka megyünk át a határon.

(Miklós nem a vakvilágba beszélt: évenként 40-50 baleset fordul elő a szállítmány hanyag rögzítése miatt, egy kamion pótkocsija nemrégiben az Üllői út sarkán borult fel egy nyugatnémet fröccsöntő présgéppel. Az egész rakodási morálra pedig talán az az eset a legjellemzőbb, melyet Baranyai Antal rögzített egy 1972-es felmérésében. Egy hungarocamionos sofőr mesél:

„– Sírkert-pusztáról, a Ferroglobustól kell keményfémport vinnem Bonnba… lisztfinomságút. A por vashordóban volt, légmentesen csomagolva. Beállok a kocsival a rakodáshoz, egyszer csak látom, verik szét a hordókat. Mondom a telepvezetőnek: nekem a fuvarfeladatom úgy szól, hogy a fémport originál csomagolásban kell vinnem. Mire odaérek, a rossz cseh utakon annak a lisztfinomságú pornak a fele elfolyik. Kilója, azt hiszem, harminc nyugatnémet márka volt. Beszélek az én kereskedelmi osztályommal, ők beszélnek interurbán Nyugat-Németországgal, végül többórás vita után a nyugati cég beleegyezik így is a szállításba. Kibéleltem hullámpapírral a kocsit, és mindenesetre közöltem, hogy csak úgy vagyok hajlandó elindulni, ha a menetlevél minden példányára rávezetik, hogy az árut ömlesztve rakták fel. Megérkezek Bonnba, a munkások meglátják ott az ömlesztett port, ami mellesleg erősen mérgező, a vérbe jutva komoly megbetegedést, halált is okoz, ezt csak menet közben tudtam meg véletlenül, nem akarták lerakni. Aztán csak nekiálltak, ímmel-ámmal, káromkodva. Egyszer csak jön a művezető, meglátja, hogy az emberek védőmaszk nélkül dolgoznak, úgy lemarta őket, hogy azok mérgükben csak úgy vörösödtek. Egyszer leállt a rakodás. Mi az már megint, kérdem magamban. Hát a kocsi alján két vagy három mázsa szemét, a por között csikk, faszén, forgács, vashulladék, rézforgács, egyszerűen bele volt vágva az áruba! Leállították az egészet, rohanok a társtulajdonoshoz, könyörgök, ne küldje vissza az árut, én garantálom, hogy három mázsával úgyis több legalább, garantálhattam, hisz ilyesmire számítva itthon üres tankkal álltam a mérlegre, s így végül pluszba jöttem, szóval kunyerálok, ha hiány lenne, akkor küldjék vissza. Így aztán nagy nehezen átestem az egészen. Amikor itthon, termelési értekezleten elmondtam az esetet, az lett a következmény, hogy három hónapig nem mehettem Nyugatra. Azt nem mondták, hogy ezért, dehogy mondták!” (Valóság, 1972/6, kissé rövidítve.)

Az út Letenyéig már ismerős, a sötétből amúgy is csak a fényszóró hasít ki egy szeletet: a városokban és a falvakban mindenki megy haza, csak mi tartunk kifelé. Ilyenkor a családról illik beszélgetni.

– Hány gyereke van, Miklós?

– Három, két házasságból.

– A válás kamionos-„betegség”?

– Lehet, de én nem akartam elválni, törvénytelen gyereknek születtem, állami gondozásban nőttem fel, én meg tudom becsülni a családot. És ez nem olyan munka, mint a kapálás, hogy ha a paraszt nem figyel oda, legfeljebb belevág a lábába, itt meghalunk, és elpusztul a kocsi is, ha nincs megfelelő biztos hátország, és az ember feje máshol jár.

– Akkor miért vált el mégis?

– Mert el kellett válnom. Tizennyolc éves koromban nősültem, két évig éltem együtt a nagyságos asszonnyal, akkor szólt nekem valaki barátilag:

– Ide figyelj, ahogy kiteszed a lábad hazulról, jön hozzátok az abléz, vagyis a váltás.

Meg is nevezte az illetőt, az egyik szerelő volt a garázsból. Na, mondom magamban, ezt megnézem. Elköszöntem a feleségemtől, hogy megyek Veszprémbe, aztán félútról visszafordultam, és rittig ott találtam a palit. Megvertem, aztán letéptem róla a nadrágot…

– Azt miért?

– Hogy ne tudjon elfutni, mert akkor azt hazudhatná, hogy az utcán kötöttem bele. Jössz velem a rendőrségre, így, ahogy vagy, vegyék fel a jegyzőkönyvet, hogy később ne tudjatok sumákolni. Az asszonynak pedig odalöktem 400 forintot, hogy adja be a válópert.

Fél tizenkettőre érünk Letenyére, a Mura felől sűrűn hömpölyög a köd, fehéren ráfagy a fűre. Egy döglött fekete macska fekszik az úton, szeméből zölden visszaverődik a reflektorfény, a nyakát rágcsálja egy másik fekete-fehér foltos macska, csak a motorzajra ugrik le róla. Miklós utánadudál.

– A fene a kannibálját!

Letenyén benézünk a Hungarocamion-kirendeltségre, előtte néhány kocsi vesztegel a parkolóban, az egyikben a kormánykerék mellett miniatűr karácsonyfa, színes villanygyertyái világítanak. Bent az irodában három férfi sörözik, és ultizik tenyérben elférő apró kártyalapokkal. Én is kapok egy doboz sört, beszélgetünk, az egyik kártyásról kiderül, hogy állandó kirendelt Olaszországba, folytonos hajtásban él, most is a negyedik éjszaka vezet egyfolytában.

– Nem fél a rendőröktől, hogy megnézik a tachográfot?

– Nem érdekes, a cég kifizeti a büntetést. Itt menni kell, én addig szoktam hajtani, amíg össze nem csukódik fölöttem a sötétség, szóval, hogy úgy mondjam, mintha egy zárt folyosóra értem volna be. Akkor megállok, és hagyom, hogy kisüljön a kisagyamból a fáradtság, de ha szólnak hozzám, ilyenkor is meg tudom rázni magam, és folytatom az utat.

A sofőr lábánál egy nejlonzacskó fekszik a padlón, kivesz belőle egy doboz sört, észreveszi, hogy tekintetemmel próbálom felmérni a szatyor tartalmát, elneveti magát.

– Kíváncsi rá? Öt liter olívaolajat hoztam, egy mosóport, egy olasz tornacipőt, szívességből saját áron adom, aki megrendelte, mégis sokallni fogja, és szentségel majd. Pedig azt mondják, hogy egy nyugatnémet márkából 40 forintot ki kellene hozni, egy dollárból pedig 100-at.

– Így van – mondja Miklós –, aki nem tud üzletelni, az ne csinálja.

Megiszom a sörömet, és megyünk tovább, a határ túloldalán, Gorcanban állunk le éjszakára. Miklós megpróbálja betenni a kocsit egy sárga cseh kamion és az épület közé, hogy ne érjen minket a szél, de nincs elég helye a manőverhez. A kihajlott ajtókon húz be a hideg.

– Ha mossák, nem lehet az ajtó mellé ülni, mert mind a két oldalon dől be a víz. És ez a kocsi már új korában is ilyen volt.

Miklós odaadja a bundáját, a belevarrt műszőrme béléssel együtt legalább tíz kiló, valaha azon mérték le a fiúgyerekek fizikai érettségét, hogy egy ilyen kabátot fel tud-e már segíteni az apjára?! Lassan átmelegszem és elalszom, reggel hatkor az eső kopogására ébredek. Még égnek a lámpák, kibámulok az ablakon: valahol elcsorgott olajat old fel a lezúduló víz, így követni lehet az áradat irányát, előbb egyenesen az út felé tart, aztán épp a mi kamionunknál egy mélyedésben, derékszögben elfordul, és folyik be a kerekek alá.

Egyszerre több magyar kocsi is elindul, Miklós nem csatlakozik a konvojhoz.

– Ha két kamion halad együtt, akkor még segíti egymást, de három vagy négy már zavarja. Az utolsó folyton lemarad, újra és újra fel kell pörgetnie a motort, hogy utolérje a többieket, aránytalanul több olajat fogyaszt, elvész az a pénz, amit az üzemanyag-megtakarításért kapna az illető.

Nyugodt tempót tartva fél háromkor érünk le a jugoszláv határhoz, Sezanába. Két ágban érkeznek az Olaszország felé tartó kamionok, torlódás alakul ki, a mi sorunk halad lassabban.

Miklós aggodalmasan figyel.

– Lehet, hogy a túloldalon lekéssük a vámot, öt óra után a speditőr már nem szokta elintézni a papírokat.

– Akkor mi lesz?

– Semmi, ott alszunk Fernetiben, a vámplaccon.

Végre mi is bejutunk a jugoszláv vámvizsgálóba, leírunk egy félkört, és megyünk tovább Trieszt irányába. Az otthoni legendák szerint ezen a környéken a legkönnyebb disszidálni, az ember egyszerűen csak átsétál a határon. Itt a helyszínen kissé másképp fest a helyzet: az ellenőrzés szoros és többlépcsős, az átvezető utat két oldalról rácsok zárják le – bár igaz, hogy a drótokat több helyen is átvágták akkora nagyságban, hogy egy ember átférjen a lyukon.

A speditőr elveszi a papírjainkat, de mondja, hogy a vámosok ma már nem dolgoznak, itt kell maradnunk, menjünk be Triesztbe a széplányokhoz. Én nehezen emésztem meg, hogy még öt óra sincs és máris véget ért a nap, de Miklós nem bánja.

– Elég volt mára. Van olyan, hogy 24 órából 24-et vezetek, azt sem lehet örökké csinálni.

Beállunk a kamion-pályaudvarra, ezt is magas drótkerítés zárja körül, az egész környék nagyon rideg, mindenütt végeláthatatlan betonozott felületek látszanak, a fáknak és bokroknak még nem volt idejük megnőni, később kiderül, hogy egy év alatt építették fel ezt az autóskikötőt.

Tulajdonképpen vámterületen tartózkodunk, mert az olasz fináncok még nem vettek át minket. A jelekből ítélve ez a vizsgálat nem tartozhat a könnyű próbák közé; félrevontatva elkobzott török, iráni és más nemzetiségű kamionok állnak. Másnap magam is láttam olyan esetet, hogy egy nagy márványtömböt, melyet egy török kamion szállított, daruval megemeltek, ellenőrizendő, hogy nincs-e aládugva kábítószer, és több irányból is megfúrtak, próbaképpen.

Két-háromszáz kocsi is összegyűlt a placcon, a sofőrök esznek-isznak, a büfében társalognak, valahol harmonika szól, így a drót közé zárt parkoló valami luxus internáló táborra emlékeztet. Miklós be akar menni a faluba vásárolni, hogy holnap ne vesztegessük ezzel az időt, hátha reggel még az üzletnyitás előtt el tudunk indulni.

A töltésoldalnál egy kapu van vágva a kerítésbe, ott felkapaszkodunk egy lépcsőn, és az országúton megyünk a boltokig. Egy vegyes cikkeket kínáló üzlet kasszájában fiatal, kövér férfi ül, mintha púpos volna, előrehajlik, friss kenyeret eszik, nekünk is ad belőle.

– Nesze, magyar!

Miklós vesz néhány jövő évre szóló szexnaptárt, 3000 líráért darabját, egy kötött anyagból készült derékvédőt, kozmetikai szereket, vörösbort. A slágercikk persze nem ez, hanem az az apparát, mellyel a benzinüzemű autókat át lehet állítani propán-bután gázra – kétszáz forintért megtesz 400 kilométert. A készülék itt 50 dollárba kerül – otthon állítólag 15-20 ezer forintot is megadnak érte. A magyar KRESZ szerint szigorúan tilos a gáz használata, valószínűleg azért, mert a propán-bután gáz árát állami támogatással tartják viszonylag alacsonyan, és nem akarják, hogy üzemanyagnak használják. Erről a tilalomról már itt is tudomást szereztek, és próbálnak lépést tartani a körülményekkel, árulnak olyan készülékeket is, melyeknél az egész szerkezetet egy pótkerék rejti magában – a rendőr legföljebb a kipufogógáz szagából fedezheti fel a manipulációt.

Bevásárlás után bemegyünk a közeli kemping vendéglőjébe, nincs szabad asztal, odakéredzkedünk egy magyar társasághoz, elmormogom a nevem, de itt sem kelt különösebb feltűnést. Mindig egy-egy ember rendeli a köröket, látszólag nagyvonalú nemtörődömséggel, de egy idő után kiderül, hogy szigorúan megtartják a sorrendet. Politizálgatunk.

– Én párttag vagyok, uraim, „piros szemű”, mégis azt kell mondanom, hogy ezek nagyon nehéz ügyek – folytat valaki egy régebben megkezdett témát a koccintás után. – A múltkor Móron a vasútállomáson vettem fel vascsöveket, három pali mást sem csinált, mint tépkedte le az áruról a szovjet cégjelzést. Én nem mentem fel a kocsira, gondoltam: vagytok elegen, győzitek! Olaszországba vittem az árut, pakolják le, egyszer csak azt kérdezik tőlem:

– Magyarországon is cirill betűkkel írnak?

Se köpni, se nyelni nem tudtam, csak annyit nyögtem:

– Hát igen, előfordul.

Móron hanyag munkát végeztek a rakodók, az olaszok találtak még egy orosz cégjelzést, akkor már ráncolták a homlokukat, aztán a harmadiknál szóltak, hogy vigyem vissza az egészet.

– És azt tudjátok, ki Európa legnagyobb gyapotszállító országa? Mi, Magyarország. Jön a gyapot importban, levágják a báláról a cégjelzést, bevarrják az egészet jutába, és már megy is tovább mint magyar export.

– Mi hondurasi kávét hoztunk Triesztből, célállomás a Masped-raktár. Letenyén várt az utasítás: forduljunk vissza, megy az egész Jugoszláviába. Nekik már nem volt hitelük, így mi vásároltunk helyettük.

– És próbálnál szólni, hogy nem tetszik neked az ügy: kényelmetlen, veszélyes, rögtön megkapod a választ: ha nem tetszik, akkor menjen át a Tefuhoz, ott nincsenek ilyen gondok.

– Mit vársz tőlük? Egyre szaporodnak a könyöklős íróasztalosok, nemcsak hogy nem írnak alá, de még azt sem tudják, hol kellene aláírni.

– De rendelni, azt tudnak tőled: „Mit számít magának az a 40-50 márka, amibe a cucc kerül, annyit maga könnyen összekannázik az üzemanyagból!” Az igaz, de nem ő tölti meg a kannákat, és nem ő nyeli le az olajat, ha félreszív.

Az üzemanyag témája mindenkit érdekel, fontosságban minden mást megelőz. Gátlástalanul értékesítik egymás között a kicsempészett olajat, valutát és jegyeket adnak érte. Nem számít igazi standbeli sofőrnek, aki az üzemanyagon nem tudja behozni az evést-ivást és az egyéb útiköltségeket.

Tíz órakor a vendéglő bezár, novemberhez képest szokatlanul meleg az este, a sofőröknek nincs kedve lefeküdni, egy szerelőlámpa fényében négy iráni ül a földön, és kártyázik. A kocsik mellett állva beszélgetünk tovább, „enyhén alkoholos közegben”, most iszom először dobozos olasz vörösbort.

– Meg azért is szoktak irigyelni minket, hogy mekkora Don Juanok vagyunk – felém fordul. – Láttál te már ilyeneket, mióta itt vagy? Nekem egyszer volt egy állandó nőm St. Pauliban, az is lengyel disszidens volt.

– Nőt legfeljebb azok közül foghatsz, akik ott melegszenek a híd alatt egy festékesdobozban égő gázolajtűznél, 4-5 perc náluk a norma, egy este ötven pali is végigmegy rajtuk. És mi van, ha valamit „hazaviszek” a családnak, ha csak lapostetűt is?!

– Gyakran előfordul?

– Sok a fegyelmezetlen ember, aki elengedi magát. Egy sofőr összeszedett egy trippert, hazafelé tartva útba ejtett egy ismerős orvost, és megmutatta neki. Az orvos le is kezelte, de azt tanácsolta:

– Még legalább három hétig ne nyúlj a feleségedhez!

A sofőr egészen a lakásáig töprengett rajta, hogyan kellene ezt megoldani, beállít, végignéz a terített asztalon.

– Leves van?

– Leves?! Este? – kérdezi a felesége.

– Szóval még leves sincs?! – ezzel felborította az asztalt, és játszotta a haragost három hétig, amíg az „ebzárlat” tartott.

Más is tud hasonló történetet.

– Egy sofőrre meg valami ritkább fajta nemi betegség ragadt rá, ő maga nem is tudott róla, de egyszer elébe állt a felesége.

– Mit szedtél te össze?! Egy órát sem maradok veled!

– Ugyan már, anyukám, ne haragudj, tudod milyen az ember, ha idegenben jár.

– Nem is azért válok el tőled, amit idegenben csináltál, hanem azért, amit itthon. Az orvosnál ketten jelentkeztünk egyszerre ugyanazzal a betegséggel: én és az én kedves legjobb barátnőm, az a cafat!

A kompánia lassan szétoszlik, a búcsúzásnál egy hungarocamionos sofőr, aki ismerte a nevemet, meghív, hogy holnap, majd ha az olasz vám kienged minket, utazzak egy darabig az ő kocsiján.

Másnap reggel nagy tömeg áll a guggolós vécé előtt, egy francia kamionosnő is ott várakozik tisztaságtáskával a hóna alatt, aki sorra kerül, önt magának egy vödör vizet, és eltűnik az ajtó mögött. Kavarog a gyomrom a bűzben, egy pillanatra megértem a taxisofőrt, aki azért nem ment el kamionosnak, mert ragaszkodott a saját illemhelyéhez. Arra gondolok, hogy kint az erdőben keresek magamnak egy testhezálló bokrot, de nem találok rést a dróthálón. Végül egy ismerős segít, megvesztegeti a vécés nénit, aki kinyitja egy eddig lezárt illemhely ajtaját.

A közelben megtalálom a fürdőt, 2500 líráért, egy ebéd áráért le lehet tusolni, befizetek. Több magyar sofőr is rászánja a pénzt. Miklós sem bírja a koszt, egyszer télen a hóban fürdött meg, összeszedett egy vesegyulladást, külön keserűség volt a bajban, hogy mikor kezelésre jelentkezett, az orvos azt hitte, hogy nemi bajt szedett fel.

Háromnegyed kettőkor a vámosok kiadják a papírokat, Miklós lepucolja az ablakokat, és elindulunk, majdnem pontosan 24 órát töltöttünk a parkolóban. A hungarocamionos sofőr még nem végzett, megbeszéljük, hogy az egyik út menti Pavesi vendéglőnél találkozunk majd.

Feltűnik nagyapáink „Don-kanyar”-ja, az Isonzó völgye. A folyómeder kopogósra kiszáradt, az alját apró fehér kövek borítják, az egész egy autósztráda félig kész alapozására hasonlít, csak a part menti fák alatt csillog egy-egy tócsa.

– Majd tavasszal teli lesz.

Mint egy akvárium üvegfala mögött a nagy tengeri halak, olyan méltóságteljesen húznak el mellettünk a belső sávban a nagy kamionok: jobb kormányos Fiat, a hegyek királya, mert a nagy szakadékos íveket jobb oldalról vezetve könnyebb bevenni, egy francia kocsi: „France–Niger–Moyen Orient” – meddig tarthat egy forduló? Egy olasz kocsi, oldalablakán Szent Rita képével, de a feliratok szerint legtöbb a német kamion:

„Berlin–Bremen Jede nacht” – hogy kerül ez ide?

„Gut, schnell, fern.”

„Wir bringen garantierte frische” – akad pikánsabb is.

„Damen pass auf! Meiner ist 17 m. lang” – ami, ha jól értettem, olyasmit jelent: „Hölgyek, figyelem! Az enyém 17 méter hosszú!” Bámészkodásomból arra rezzenek fel, hogy Miklós hirtelen lefékez.

– Mi történt?

– Defekt.

Már van egy kis gyakorlatom, én is nekiállok. Miklós előírásszerűen dolgozik, ezeknél a hatalmas, nagy nyomás alatt álló kerekeknél a kockázat is nagyobb, mint egy személykocsinál, volt már példa rá, hogy egy szerelő nem tette fel a biztosítóvasat, és a kerék agyonvágta. Újra elszörnyedek azon, hogy milyen gyenge felszereléssel engedik el a magyar kamionokat több ezer kilométeres útjaikra: sokszorosan ragasztott pótgumik kerülnek elő, a szerszám csorba, az emelő kilazult és alig-alig küszködik meg a negyventonnás súllyal, Miklósról folyik a víz, mire a rögzítő faéket a helyére teszi. Mind a ketten megállás nélkül dolgozunk, és így is több mint másfél óráig tart a javítás.

Itt ér utol minket a hungarocamionos sofőr, aki egy útszakaszra meghívott a kocsijába, Miklóssal megállapodunk, hogy Bresciánál az első letérés előtti presszóban találkozunk, és átmászok a Volvóba. Elindulunk, a fiatal, elhízott sofőr jobb kezével a hűtőszekrényre mutat:

– Szolgáld ki magad!

Kinyitom az ajtót, elcsodálkozom, hogy whisky és konyak is áll bent a frizsiderben.

– Nem félsz az ellenőröktől?

– Nekem az ellenőr nem szól egy üveg piáért, mert én tudom, hogy ő is mennyit ivott meg sofőr korában.

– Viszont valahol biztos megmutatja a hatalmát?!

– Persze, azokba köt bele, akik csak két-három éve dolgoznak a cégnél: „Megunta a pályát?” Előfordul, hogy egy szerencsétlen gyereket a kocsiról is levesz, menjen haza, ahogy tud.

– És a vámosok mit szólnak hozzá?

– Vegyes, van köztük jó- és van rosszindulatú. Egyszer hoztam egy üveg konyakot a lányom óvónőjének, a határon észreveszi a vámos:

– Ez micsoda? Szeszes ital elő se fordulhatna a kocsijában.

– Egy óvónőnek viszem, aki szokott vigyázni a lányomra, ha később megyünk érte.

– Jöjjön be az irodába, megbeszéljük.

A vámos üzemi könyvterjesztő volt, megvétetett velem egy Kína története képekben 1943-ig című könyvet, és elengedte a konyakot.

Egy másik eset, az alapszitu ugyanaz: jövök be, egy másik vámos is talál nálam egy üveg italt:

– Szabálytalan, adja ide, beviszem és megsemmisítjük.

– Ó, ne fáradjon ezzel, őrmester úr, majd én beviszem magának.

Beraktam egy zacskóba, és mentem utána. Két lépés után elejtettem a zacskót, a betonon szilánkokra tört az üveg, a vámos rám kiabált:

– Mit csinált?

– Nem mindegy?! Úgyis megsemmisítették volna.

Iszom egy korty konyakot, és hátradőlök a kényelmes ülésen, a sofőr elismerést váróan rám néz.

– Más, mint a Rába?

– Más, határozottan.

– Nyugodj meg, ezt itt sem az újak kapják, akiknek még kint füstölög a csikkjük a kapu előtt, én sem ezen kezdtem.

– Hogy kerültél a kamionhoz?

– Angol tagozatos szakközepet végeztem, és a Külkertől is megtámogattak, úgy vettek fel.

– Merre jártál?

– Akkoriban a fiatalokat hajtották Keletre, az öregek, akik kezdték ezeket a fuvarokat, már kihulltak, akkora volt a terhelés, hogy tíz év után szinte automatikusan kivonta őket az orvos a közel-keleti forgalomból.

– Hogy szoktál bele?

– Nem is nehéz volt, inkább furcsa, hogy a határon elvették az after shave-emet, mert szesz, és a feleségem képét, mert szex. Zavart a felsőbbrendűségi tudatuk is, európai ember mindig csak a sor végére állhatott, a repülőtéren francia diákok mosták fel a lábnyomokat.

– Közvetlen életveszélybe kerültél?

– Nem, illetve attól függ, hogy mit nevezünk annak. Rám szegezték a fegyvert egy benzinkútnál, hogy hajtsak tovább, nekem mégis be kellett mennem, mert már alig maradt olajom. Máskor: mentem az utcán vörös pulóverben, egy katona megpiszkált a géppisztolyával, hogy vessem le azonnal ezt a pulóvert, büntetésül elvitt a sétálóutcába, ahol egy szovjet és egy amerikai címer volt felfestve az aszfaltra, végig kellett mennem rajtuk, egy pali külön ellenőrizte, hogy elég rendesen megtapostam-e – a sofőr a mellére teszi a kezét. – De ne indulj ki az én esetemből, mert, azt hiszem, másoknak nem volt akkora szerencséjük. Például vannak olyan közel-keleti országok, ahonnan csak meghatározott mennyiségű üzemanyaggal lehet kilépni, akinél többet találnak, azzal nem sokat lacafacáznak, hanem belelőnek a tankjába.

És ha legalább mindig tavasz volna, legfeljebb nyár, de ott vannak azok a szörnyű telek is. A többség persze nem ilyen hőkondicionált Volvóval jár, a szar magyar kamionokon elég két tél, hogy összeszedjél olyan betegségeket, amiket aztán csak a sárga föld szív ki belőled. Én csigolyaelmeszesedést kaptam, éjszaka többször is felébredek arra, hogy egy-egy oldalról elhalt a kézfejem, úgy kell átmozgatnom.

– A főnökeitek hogyan veszik ezt tudomásul?

– A többség demagóg fazon. Egyszer a pszichológusunknál volt egy beszélgetés, a személyzeti osztályról is lejött egy nő. A pszichológus hallgatja a panaszainkat, aztán azt mondja:

– Elvtársnő, nem fél attól, hogy ezek az emberek egyszer megunják és elmennek?

A nő feláll:

– Elvtársak, ki ad nekem kölcsön száz forintot? De meg kell mondanom, hogy csak jövőre tudom megadni.

Ki nem adott? Száz forintért kezdjünk ki egy főnökkel?! Mikor ott volt előtte a pénz halomban, a nő diadalmasan a pszichológushoz fordult:

– El tudja képzelni, hogy ezek az emberek adtak volna kölcsön pénzt egyéves lejáratra, ha valóban el akarnának menni?!

Szólj hozzá! Másik eset: mikor a sofőrök sorra akarták lemondani a közel-keleti utakat, az egyik orvosunk nem volt hajlandó elfogadni a panaszokat, majd ő kijön, és személyesen bizonyosodik meg, hogy mi a helyzet! Gyere! Épp kifogott egy jó kemény telet Törökországban, méteres hóban araszolgattunk le a hegyekből, mert aki letért a vonalról, az menthetetlenül becsúszott az árokba. Százméterenként kellett kiszállnunk a kocsiból, hol felraktuk a láncokat, hol leszedtük, a doktor úr pedig ölbe tett kezekkel ült benn a fülkében, a török kamionosok látták, hogy pöffeszkedik, felháborodtak, nekiestek és megverték. Azután a doktor úr mindenkit szó nélkül levett a közel-keleti járatokról.

De ami a vezetést illeti, nekem az tetszett a legjobban, hogy a Hungarocamion devizaosztálya felajánlást tett, hogy devizát fog megtakarítani. Ők milyen devizát termelnek, amiből spórolni lehet?! Világos, hogy az egész felajánlást a mi bőrünkre alapozták.

Feltűnik az országút menti eszpresszó, ahol megbeszéltük a találkozást Miklóssal, leparkolunk. A sofőr capuccinót rendel, nekem pedig egy pohár vörösbort, a pultra könyökölve folytatjuk a beszélgetést.

– Viszont azt is el kell mondani, hogy messze többet kerestek a magyar átlagnál.

– Az igaz, hogy többet keresek, mint egy esztergályos, de mást is csinálok! És minden fillérért megdolgozom, és több kockázatot vállalok, mint aki nyolc és fél órát áll a gép mellett, aztán békében hazamegy, és nyugodtan alszik, mert itt magából a fizetésből a hideg vízre való sem jönne össze. Egy márkából legalább negyven forintot ki kell hoznom.

– Ezt már hallottam valakitől. Te hogy csinálod?

– Mint a legtöbb kamionosnak, nekem is van egy trafikosom, abszolút nyíltan tárgyalok vele, úgy adom le neki a csomagot, hogy rajta hagyom a cédulát: 25 szappan és 8 dezodor, és ott az ár is.

Általában „középső polcos” dezodort választok, tudniillik a nagy áruházakban három polcon tartják a kozmetikumokat, alulra a már lefutott áru kerül, középre a Fa, Frottee és a többi hasonló márka, a legfelső polcra a luxusminőséget, az újdonságokat, innen csak a feleségemnek veszek. Hozok videokazettákat: szex- és horrorfilmeket, disc yockey-knak slágerlemezeket és így tovább.

– Mi volt eddig a legnagyobb üzleted?

– Fémszálas kendőket hoztam be, egyszerre 1500 darabot, kis helyen sok elfért belőle.

– Mennyit kerestél rajta?

– Kedvezményesen tudtam vásárolni, egy márkából kijött 200 forint. Abban a hónapban összehoztam 160 ezer forintot, de ilyen egyszer fordul elő egy életben. Legalábbis nekem.

– Ha gyakrabban összejönne, mit csinálnál?

– Először is kivenném a feleségemet a munkából.

– Mit szereztél eddig?

– Legénykoromban volt egy 54 négyzetméteres szövetkezeti lakásom, de olyan, hogy minden fal angol tapétával volt beborítva. Amikor nősültem, eladtam, a vevő megnézte, és szó nélkül megadta a 700 ezer forintot, 200-at abban a pillanatban lerakott. Vettem egy telket Budakeszin, egy év alatt a feleségem felépítette rajta a házat. Pofás kis épület, kívülről mosható jugoszláv festékkel kezeltük le, egy olasz égőfej fűt, szóval igyekeztünk mindent nívósan megcsinálni.

– Biztos szép lehet.

– Viszont az is igaz, hogy az utolsó 61 napból egyetlen éjszakát töltöttem otthon, én itt a kocsiban alszom, a feleségem pedig otthon él a két gyerekkel, minden éjszaka reszketnek a félelemtől, hiába vettünk egy nagy farkaskutyát is.

Közben Miklós is befutott, iszik egy kávét, aztán szótlanul, de jelentőségteljesen az órájára néz, messze van Milánó, és jó volna még ma odaérnünk. Elköszönök a hungarocamionos sofőrtől, még utánam szól:

– Ha legközelebb összefutunk, mesélek neked a keleti parkolókról, hogy húztak a kocsim elé egy döglött szamarat.

– Jó, majd a döglött szamártól folytatjuk.

Visszaülök a Rábára, már megszokott helyemre.

– Maga mit szerzett eddig, Miklós?

– Van egy bérelt telkem, úgy kaptam, hogy felverte a tarack. Felszántattam jó mélyen, aztán négyen nekiálltunk, ketten villáztuk ki a tarackot, ketten hordták, most már csak az ásásnál kell kidobni azt, ami feljön.

– Mi terem benne?

– Dinnye volt benne, tavaly minden megrohadt, mert épp augusztusban kellett kimennem egy török útra, a család meg nem volt hajlandó minden szabad időben kijárni a telekre a strand helyett. Jövőre majd megpróbálkozom az uborkával.

– Ház van rajta?

– Csak olyan házféle. Vettem az építőktől egy selejt fürdőszoba-vécé blokkot, abból csináltam egy víkendházat, a tetőt pedig hátul leeresztettem a földig, ott tartom a szerszámokat. Jó az.

Miklós nem véletlenül sürgetett az eszpresszóban, éjjel fél kettőkor még mindig a milánói külső gyűrűn kódorgunk, fogalmunk sincs, hogy melyik kijáraton kellene letérnünk úti célunk, a fatelep felé, hogy a bajok sűrűsödjenek, lassan a köd is leereszkedik. Végül egy kései autós megáll, megszán minket, és előttünk haladva elvezet a letérőig. Megnézi a címet: Via Carducci 514., és erősen csóválja a fejét.

– Nem ajánlom, hogy ilyen későn kimenjenek oda, mert ez a hely talán 200 méterre esik a városhatárt jelző táblától, nincs rendes világítás, és mindenféle emberek járnak arra.

Megköszönjük a tanácsot, és Miklós megpróbál betolatni egy közeli benzinkút elé, de rövid a hely, és különben is mit szólna a kút kezelője, ha véletlenül mégis megjelenik? Megyünk tovább, jobb kéz felől észrevesszük a fatelepet, ahol majd le kell rakodnunk, de az épület előtti utcában tombol a jeges szél, még kijjebb kell helyet keresnünk.

Valóban, feltűnik már a városhatárt jelző tábla, mikor Miklós végre talál egy megfelelő parkolót: egy lerombolt épület meghagyott köves padozatára áll be, a bontó emberek csak egy Thonet-hátas ócska széket és néhány csövet hagytak itt a grundon.

– Jó hely ez, Miklós?

– Ki tudja, milyen a jó hely?! Aludtam én itt már egy párthelyiség előtt is, aztán négy-öt órával később felrobbantották az egészet. Egy üzlethelyiség volt, a fiúk látták, azt mondták, a robbanástól kihajlottak a tetőt tartó oszlopok. Ki gondolta volna, mégiscsak egy párthelyiség!

Vita nincs, kezdek átöltözni éjszakára. Szinte biztosra veszem, hogy ránk törnek a banditák, eszembe jut apósom régi tanácsa: „Ami pénzed van, tartsd legalább három helyen!” – és én is háromfelé dugom minden tartalékomat, hátha valamelyiket nem találják meg majd a rablók. Már ágyazunk, mikor megáll mellettünk egy fekete rendőrségi kocsi, és az egyenruhások felszólnak, hogy itt veszélyes és tilos éjszakázni! Megvárják, amíg felöltözünk, aztán előttünk haladva mutatják az irányt, és visszavezetnek minket a fatelep előtti utcáig – mégiscsak ott kell aludnunk.

A szél ereje nem csökken, összeszedem minden lelkierőmet, és lemászom fogat mosni. A parkolót ellepi a szemét: használt olajszűrő, összehajlított Heinecken sörösdoboz, eldobott színes rövid alsónadrág hever az út mellett. Elalvás előtt felszólok a felső ágyra:

– Nem félt ott az országúton, Miklós? Maga szerint nem volt veszélyes?

– Hall az ember sokfélét, állítólag a banditák kiszagolják, hogy mikor viszünk bundákat vagy más értékesebb rakományt. Néhány sofőr felhajtott ponyvával utazik, hogy mindenki lássa, csak gyapotot szállít vagy cementlapot. De azt, őszintén szólva, nem hiszem, hogy a rablók pont az én 600 márkámra pályáznának!

(Később hallottam és olvastam néhány adatot, melyekből kiderült, hogy Miklós derűlátóan ítélte meg a helyzetet. Az elmúlt öt évben Olaszországban több mint 16 ezer kamiont és teherautót támadtak meg az utakon, és ebből több mint ötezer nyomtalanul eltűnt. A megtalált kamionokban sem volt sok köszönet, mert a rakomány az utolsó szálig eltűnt, sőt a tolvajok még a kilométerórát is kiszerelték, hogy ne lehessen megállapítani, milyen távolságban járt a kocsi. A leggyakrabban a Brenner–Modena–Milánó közti hírhedt, úgynevezett „kamionos Bermuda-háromszög”-ben tűnnek el a szállító járművek, de a római körgyűrűn is négynaponként jegyeznek fel egy-egy rablótámadást.

A banditák módszerei egyébként igen változatosak: néha pénzügyőr- vagy rendőregyenruhát öltve állítják meg a kocsikat, de álcázták már magukat útépítő munkásoknak is, vörös lámpajelzésekkel terelték félre jövendő zsákmányukat. A klasszikus alapképlet persze az, hogy eltorlaszolják az utakat, és pisztolyt nyomnak a sofőr halántékához.

A rablások tetteseit eleinte szinte minden alkalommal sikerült kézre keríteni, mert elemi hibákat követtek el, főleg az értékesítésnél. Fillérekért árulták a márkás cigarettákat, a Spiegel pedig megemlít egy esetet, mikor egy rakomány pálinkát, melynek minden palackjára a „Boldog karácsonyt” felirat volt rányomva, húsvétkor próbálták meg „elpasszolni”. Előfordult, hogy kamionparkolókban kis teherautókról kínáltak eladásra olyan holmikat, melyekben egy-egy sofőr saját régebben elrabolt árujára ismert rá.

Napjainkban viszont a „szakma” a fokozódó szervezettség jeleit mutatja. Mind gyakrabban mérik fel előre a lehetséges zsákmányt, megállapodnak a számításba jövő orgazdákkal – a rablások többségét megrendelésre követik el, ünnepek előtt például az ajándékvásárlók által leginkább keresett cikkekre állnak rá: videokészülékekre, magnókra és így tovább. Egyes ipari vállalatoknak megbízásból félkész termékeket és nyersanyagokat is szállítanak: acélforgácsot, gyapotot, papírt.

A távlatok is sokat „ígérnek”, előfordul, hogy a rendelők maguk bérelik fel a rablótámadókat, hogy a célállomáson elkerüljék a rakomány ellenőrzését, vagy nagyobb összeget csaljanak ki a biztosítótársaságoktól.

A kamionsofőrök is kénytelenek tudomásul venni a megváltozott helyzetet, sokan nem vállalják a veszélyt, hanem elhagyják a szakmát – sokan viszont részt vesznek az üzelmekben. Nem látszik megalapozatlannak az a vélemény, hogy sok nemzetközi kamion a hamis lobogók alatt vitorlázó hajók országúti másává züllött, kihasználva a nemzetközi vámgaranciák által biztosított érinthetetlenséget, csempésznek, sőt illegális bevándorlókat is szállítanak.

Hasonló esetek egyébként már nemcsak Olaszországban fordulnak elő, hanem a Közös Piac más országaiban is, például az NSZK-ban és Franciaországban.)

Éjszaka hallottuk, hogy megáll mellettünk egy teherautó, reggel látjuk, hogy egy olasz kamion, szintén deszkát hozott. Miklós elismerően járja körül.

– Látni, hogy ezt nem Pesten rakták meg! Nézze meg, hogyan rögzítették oda a platóhoz, ez nem indul meg egy hirtelen fékezéstől.

Hét óra után kinyit a fatelep irodája, bevisszük a papírokat.

– Mérlegeljünk le? – kérdezem.

Az olasz int, hogy nem kell, álljunk csak be az udvarra.

– Ugye szóltam, hogy itt valamit megumbuldáltak! – mondja Miklós. – Nem akarják, hogy mi is lássuk, mennyivel több a súly annál, amit a menetlevélbe írtak be.

Én is felmászom a platóra, segítek Miklósnak kibontani a rakományt, ahogy feszítjük a ponyvát, nagy csattanással kettétörik az egyik merevítővas. Megáll a kezem a levegőben.

– Most mi lesz?

– Nem tudom. Keressünk valakit, aki meghegeszti!

– Meg tudjuk fizetni az illetőt?

– „Isten bizony” számlára el lehet intézni – van egy bizonyos költségkeret, amit otthon utólag, papír nélkül is elismernek.

Beóvakodunk az irodába, elmondom a főnöknek a bajunkat, és megkérem, hogy kerítsen egy hegesztőt. Ő csak bólint, kék köpenyt vesz fel, és int, hogy menjünk vele. Átvágunk az udvaron, arrébb tol egy talicskát, melyben megfagyott a belecsorgott víz, aztán kinyit egy kamraajtót: bent egy modern villanyhegesztő apparát áll, bekapcsolja. Miklóssal a keze alá dolgozunk, elálmélkodunk rajta, hogy a főnök milyen „fórsriftosan” hegeszt, a varrat egy profinak is dicsőségére válna. Mikor a merevítőív elkészül, a főnök mosolyogva bólint, nem fogad el egy fillért sem, leveti a köpenyét, és siet vissza az irodába számlázni. Nézünk egymásra Miklóssal.

– Ledolgozott valamit a fa árából! – mondja a sofőr.

– De azért mesélje el majd otthon a főnökének.

Elmegyek fürödni és borotválkozni, Miklós addig telefonálgat a visszfuvar ügyében. Hamarosan megjön a hírrel, hogy Forliba kell mennünk, azt az irányító sem tudta, hogy milyen árut hozunk majd. Tizenkét órakor jut az eszünkbe, hogy ma még nem ettünk, csak úgy köröm között elrágunk egy kis kolbászt, aztán elindulunk délnek a Milánó-Bologna autópályán.

Péntek van, kora délután, erős forgalom vonul le az utakon, pedig változatlanul hideg az idő, a szántóföldek gazzal felvert széleit még mindig dér borítja, az úttól jobbra vörösen lebeg a napkorong, éjszaka is hideg lesz.

Négy óra felé elérjük a „Bologna-Központ” kijáratot. Már olvastam néhány könyvet erről a városról, de még sohasem jártam benne, és most itt fekszik előttünk egy karnyújtásnyira.

– Miklós, nagyon kell sietnünk?

– Ráérünk, ma péntek van, úgysem pakolnak fel már minket. Miért?

– Menjünk be, nézzük meg Bolognát.

Miklós szó nélkül fordít egyet a kormányon, megállapodunk, hogy valahol majd lerakjuk a kocsit, és gyalog megyünk tovább. Parkolóhelyet azonban hiába keresgélünk, egyre beljebb kell merészkednünk, és hirtelen a város központjában találjuk magunkat, épp a hétvégi bevásárlás forgatagában. Az ormótlan Rába kis sportkocsik között próbál elevickélni, egy-egy „Teherautóknak behajtani tilos!” tábla előtt rükvercelni kényszerül, a mögöttünk jövő kocsik felszorulnak a járdára, az olasz sofőrök teli torokból üvöltenek, öklök emelkednek felénk, Miklósról csorog a víz, mire vissza tudunk keveredni az autópályára.

– Kíváncsi még valamire, Gyurikám? – kérdezi a homlokát törülgetve.

– Semmire, Miklós, ne haragudjon.

– Na, legalább maga is tapasztalhatta, hogy miért nem látunk mi semmit a világból, csak futunk, mint a mérgezett egerek.

Öt óra felé megállunk egy Pavesi vendéglő mögött – ez az étterem-presszó-kisáruház lánc végigkíséri az autópályát –, míg a kocsi körül toporgunk, odalép hozzánk egy harminc év körüli férfi kék sapkában, piros sállal a nyaka körül, és megszólít minket egy olasz-angol-német-francia-magyar keverék nyelven:

– Budapest jó! – mondja, miután a felragasztott H betűről megállapította, hogy magyarok vagyunk, összekapcsolja a két mutatóujját, így jelezve a testvériséget. – Italiano-ungherese!

– Passzer! – legyint a tapasztalt Miklós. – Rögtön előveszi a cuccot!

A sofőr a lelkekbe látott: a jövevény zsebkendőjéből egy férfi- és egy női óra kerül elő, divatos formájúak, az óratestet egybeépítették a fém karkötővel.

– Achtzehn karát gold! – és mutatja, hogy rá is van írva az óra hátára. Miklós belemegy az alkuba, az olasz először ötvenezer lírát kér, aztán lemegy harmincezerre, közben egy pillanatra sem szűnik meg magasztalni az órák kiválóságát, felkattintja az öngyújtóját, és a fém karkötőt a lángba tartja, mutatja, hogy még a tűz sem fogja.

– Egy svájci óra! Tudod te mi az, hogy Svájc?!

– Ha olyan csodálatos ez az óra, miért adod el ilyen olcsón?

– Anch’io sono autista! – vagyis, hogy ő maga is sofőr.

Mutat egy igazolványt, épp annyi időre, hogy ne tudjuk elolvasni, szóban egészíti ki: a repülőtéren dolgozik, ott fért hozzá ezekhez az órákhoz, egy félkör alakú kézmozdulattal sejteti, hogy lopta. Vegyük meg a gyerekeinknek, valaha áldani fognak érte minket! Visszaadjuk az órákat:

– Nem kell.

– Rendben van, akkor mondj te egy árat!

Szám szélén van, hogy a kettőért adunk egy fél dollárt, de félek, hogy nekünk esik. Az olasz ujja hegyével firkál a kamion sáros oldalára, bármiféle valutában fizethetünk, fejből átszámolja az árat nyugatnémet márkára, dollárra. Így sem kötünk üzletet, mikor fellépünk a kocsira, még látjuk, hogy a nepper beáll leshelyére, a benzinkút mellé; amíg magyar kamionosok járnak erre, addig egy bóvliárusnak nem kell feladni a reményt.

Este érünk Forliba, megkeressük az irányító által megadott címet, a Triesse gyárat, az utcát, házszámot hamar megtaláljuk, de Miklóst sokáig nem tudom meggyőzni, hogy a Triesse valójában „tre esse”, és az épület fölött látható három S betűt jelenti. Beállunk az udvarra, most, pénteken is dolgozik a második műszak, kiderül, hogy épp a mi áruinkat készítik: mindenféle műanyag edényt, tartályt, vödröt, kannát. Miklós hitetlenkedve néz körül.

– Ezért kellett nekünk eljönni a világ végére?! Otthon ezt nem tudják megcsinálni?!

De hiába: a legrosszabb visszfuvart is meg kell becsülni. Hoztak már kocsik fűrészport is. Bennem feltámad egy halvány remény; ha kész az áru, hátha még ma este fel tudnánk rakodni? Ebben az esetben holnap reggel elindulhatnánk, hétfőn reggel levámolhatnánk, és aznap talán még haza is érnénk. Próbálok szervezkedni, de ugyanúgy járunk, mint Finnországban: az iroda, ahol a papírokat kiállíthatnák, már bezárt, így a hétvégét a gyárudvaron kell eltöltenünk.

Tollászkodunk egy keveset, nézegetem a szerelésem, még csak az ötödik napja vagyunk úton, de már elég viharvert: alul-felül szétment a hálózsákom, farmernadrágomról leesett a gomb, derékban csak a szíj fogja össze és így tovább.

Tíz óra után a műszak elvonul, felszabadul a fürdő, mi is lezuhanyozunk. Miklós rögtön lefekszik, úgy látszik, megviselte a bolognai kiruccanás, én még álldogálok a kocsi oldalában, változatlanul szeretem ezeket a nyugodt esti negyedórákat. Szemben egy kétemeletes házon tábla lóg: „apartamenti da vendere”, „eladó lakosztályok”! Mi volna, ha vennék egyet? Ha ezentúl Forliban járok, nem kellene kamionban aludni, a házmester mély meghajlással nyújtaná át a kulcsot, és én vacsorára hívnám meg úri barátaimat – csak egypár milliárd líra kellene hozzá. Távolban ég egy lámpa, egy asszony kinéz mögüle, aztán elalszik a fény. Felmászok a lépcsőn, Miklós úgy horkol, hogy rezegnek a fülke bádoglemezei.

– Álmomban civakodtam! – mondja másnap reggel.

Délelőtt körül akarok nézni Forliban, de egy kereszteződésnél rossz irányba fordulok, és a városközpont helyett egy második világháborús katonai temetőbe jutok ki: „Indian Army War Cemetery 1939-1945”, a híres indiai gurkha lövészezredek halottai nyugszanak itt, húszas sorokban, egyforma fehér cement sírkövek alatt, legalább négyszáz ember: „Meghaltak a Nemzetközösség II. világháborújában. Their name liveth for evermore” – a nevük örökké élni fog.

Megállok egy sírkő mellett, a gurkhák jelvénye: a két keresztbe fektetett kard fölé kiírták az ezred számát, és bevéstek egy tiarához hasonló jelet is. Elolvasom a feliratot: DOBI RAM THAPA nyugszik itt alant, a 72 825-ös számú RIFLEMAN-lövész. Hová vetődtél, bátor katona, van-e anyád, gyereked, akinek eszébe jutsz még? A sír mellett egy törpe tujafa zöldell, a sorok között most, novemberben is kinyit egy-egy bordó virág.

Visszamegyek a gyárba, már messziről látszik, hogy négy kamion is áll az udvaron. Két pécsi és egy szegedi kocsi futott be, ők is itt veszik fel majd a visszfuvart. A szegedi sofőrt, Józsi bácsit már ismerem, ahogy belépek, megkínál egy üveg Dreher sörrel, hosszú és tartalmas vita kezdődik, hogy a régi kőbányai Dreher sörgyár volt-e az anyavállalat, és csak azért került a cég külföldre, mert a tulajdonosait a többi svábbal együtt kitelepítették a háború után.

Mindenki megkívánta már a hazai ízeket, időnk, mint a tenger, délben nekiállunk főzni a gyárudvaron.

– Egyszer valahol Görögországban álltunk egy parkolóban – meséli Józsi bácsi –, és az egyik sofőr fogott egy csomó békát, megsütöttük. Otthon elmondom a feleségemnek, csak annyit kérdezett:

– Melyik lábasból etted?

Megmutattam, rögtön kidobta.

Én Miklósnak segítek, begyújtjuk a gázt.

– Bogrács kellene – legyint lemondóan –, és alá bükkfa.

– Más fa nem jó?

– Nem, mert a nyárfa kormul, a fenyő pedig nagyon erős szagú. Egész más volna az íze, mint így, a gázon.

Pacalpörköltet készítünk konzerv pacalból, de magyarosan feljavítjuk. Krumplit pucolunk, a héját nincs hová eldobni a gyárudvaron, ezért régi szokás szerint a pótkerékre tesszük, menet közben majd elfújja a szél – ez nem lehet valami gyors folyamat, mert féléves megkövesedett hulladékok is megbújnak ott. Szalonnát sütünk, a zsírban hagymát fonnyasztunk, erre jön rá a megfőtt krumpli sok paprikával – a semleges olasz pacal mindjárt kap egy kis ízt-színt, ha ezzel tálaljuk. Mások zúzapörköltet kotyvasztanak, parasztos krumplis tésztát, közben kínálgatjuk az ételeket.

– Ez is ritka, hogy mindenki beszáll – mondja Józsi bácsi, míg villájával kavargatja az ételt. – A legtöbbször akad egy-egy potyás. Nem tudom, ismertétek-e Pötyit? Az képes volt elmenni egy hónapos útra egy oldalszalonnával és egy szál kolbásszal – és a kolbászból még vissza is hozott.

– És a Guriga? Ő elindult úgy Teheránba, hogy nem vitt magával egyebet, mint egy csomag fogpiszkálót. Kifelé tartva, már Röszke előtt megéhezett, hirtelen visszakanyarodott, és megállt egy parkolóban, ahol a Budapest felé menő kamionok vesztegeltek.

– Gyerekek, most jövök Törökből, két napja nem ettem, adjatok valami kaját.

Aztán sokszor kiderült, hogy mekkora lejmista. Egyszer elfogyott a cigarettám, kértem tőle egy kartont, azt mondja:

– Parancsolj, most fizeted ki dollárban, vagy otthon adsz annyi forintot, mint a trafikos?

Na megállj! Egyszer épp főzögetek a parkolóban, mikor Guriga odajön hozzám:

– Szevasz, mit eszünk?

– Pásztortarhonyát.

– Az klassz lesz. De miért hívják pásztortarhonyának?

– Azért, mert mi esszük, te meg közben őrzöl minket! – többet nem jött tarhálni.

Leghamarabb holnapután kell a volánhoz ülni, így a sofőrök el merik engedni magukat, mindenki iszik: sört, vörösbort, kávét pálinkával. Az ital aztán elnyomja őket, elmosogatnak, és csak úgy ruhában végigdőlnek az ülésen.

Józsi bácsi nem fekszik le, kihúzódik a kocsi végébe, ahova odasüt a maradék novemberi nap, és rágyújt egy cigarettára, én is odaállok mellé.

– Te mért nem alszol, Józsi bácsi?

– Tudod, hogy van: kamionban aludni lehet, pihenni nem, ha tizenöt órát alszol benne, akkor is fáradtan ébredsz. Az az igazság, hogy ha lefekszem, mindenem fáj. Elhasználódtam, mint egy kapa vagy kasza, amelyik folyton kézben van. Ha teszem fel a vámkötelet, minden nyújtózkodásnál el akar pattanni a derekam, pedig hogy bírtam valaha, boldog isten! Paraszti munkában kezdtem, csépeltünk egész nap, este tízkor fejeztük be, már nem tartottam érdemesnek hazamenni, ott aludtam a szénában, reggel háromkor felkeltem, és folytattam.

Aztán kitanultam traktorosnak, egy Hofferra raktak, nyitott platón ültem egész nap, a sár, a szar felfröcskölt az arcomba, a benzinlámpával, amit előmelegítésre szoktak használni, azzal sütöttem meg délben a szalonnámat.

Mikor átkerültem a fuvarosokhoz, egy régi Csepelen kezdtem, azon sem volt fűtés, éjszaka úgy fáztam, hogy felhúztam a lábamra a kesztyűt. – Józsi bácsi hüvelykujjával hátramutat a kamion felé. – Ezeket a Rábákat pedig már ismered, nem tudtak építeni belé egy rendes széket, a sofőrnek szétrázódik a gerince, és elmeszesedik.

A kaput az tette be, hogy egyszer szilveszterkor kint ragadtam a lengyel hegyek között, akkor fájdultak meg a forgóim, a derekam pedig úgy lemerevedett, hogy a vécére is a feleségem vezetett ki. Háromszáz márkáért vettem egy sorozat injekciót, mert azt akartam, hogy ne csak húsz percre szűnjön meg a fájdalom, mint a magyar orvosság után, de az orvos azt mondta, így is vissza fog térni.

Később a sofőrökkel beballagunk Forliba, most, szombat este is nyitva tartanak az üzletek, a kirakatokra festett feliratok nagy árleszállítást hirdetnek. Ki-ki vásárol valamit, a legtöbben klumpát, ebben szeretnek vezetni, bár szigorúan tilos, mert a bokát semmi sem fogja, így a láb könnyen megcsúszik a pedálokon.

A Főtér sarkánál elválunk; az egyik sofőr beáll a sorba valamelyik fagylaltozó előtt, a másik szexmozit próbál keresni, a harmadik bemegy a postára, hazaszól a családjának, de egy óra sem telik el, és a magyar sofőrök újra összeverődnek a Főtér sarkán. Józsi bácsinak a rövid sétától is úgy megfájdult a bokája, hogy taxival akar menni a parkolóig – alig lehet lebeszélni a szándékáról.

Míg benn jártunk a városban, még egy kamion állt be a gyárudvarra, már csak keresztben fért el a többiek mögött. Vezetője, egy magas, sovány férfi piszkos fehér tengerészsapkában, nagy lábas ételt kavargat a gázpalack fölött, mikor meglát minket, fenyegetőleg int a fakanállal.

– Megjöttetek, rabszolgák, a lejmre? Készítsétek a szátokat, rögtön kész az őzpörkölt.

– Honnan szereztél őzhúst, Jimmy?

– Még Zalaegerszeg előtt ütöttem el, felraktam a pótkerékre, hátha valaki észrevette az ügyet, és figyeli, hogy leadom-e az őzet a vadásztársaságnak, aztán láttam, hogy nyerő vagyok. Megálltam, és csak úgy a sötétben tapogatózva megnyúztam, kijött belőle tíz kiló színhús, azt beraktam a frigóba. Na, hozzátok a tányérokat.

Józsi bácsi figyelmeztetően megbök.

– Érdemes volna Jimmyvel beszélned! Sokáig dolgozott kint Afrikában, telepített kocsival – úgy nevezik, hogy cabotage munkán.

Jimmy meglepő könnyen kötélnek állt, vacsora után egy fogpiszkálót harapott a szája sarkába, ráült a kamion lépcsőjére, és beszélni kezdett.

– Az ország nevét kár leírnod, mert öt perc múlva már csöngetne a követségük, és akkor jelenne meg a cikked, amikor Óbudán dalolnak a kőszáli kecskék.

– Akkor nevezzük, mondjuk, Mohamedániának. Megszoktam, hogy itt mindent másképp kell hívni.

– Jól van, ez stimmel. Szóval úgy kezdődött az egész, hogy egy magyar vállalat megnyert egy versenytárgyalást, egy 970 lakásos telepet kellett felépíteniük Mohamedániában, ahogy te mondod, kompletten, a hozzá tartozó utakkal, létesítményekkel együtt. A kitelepítés-hazatelepítés költségeivel együtt is olcsóbbak voltunk az araboknak, mint ha ők maguk végezték volna el ezt a munkát.

Az építővállalatnak nem voltak megfelelő kocsijai, így a mi cégünktől kértek 7 Tátrát, a szükséges személyzettel. A bérleti díjon kívül ígértek műhelyt, üzemanyagot, az autók szállítását is fedezték, ami nem volt húsz fillér, mert a hajón 200 dollárt kértek a járművek egy folyóméteréért.

– Az emberek mit kaptak?

– Oda-vissza utazást, egy repülő-retúrjegy 30 ezer forintba került, és ők állták a fizetésünket is. A mi cégünk persze örömmel beleegyezett, mióta leálltak a nagy építkezések, megszűntek a sóderszállítások is, a fuvarhiány miatt hosszú sorokban vesztegeltek a kocsik az udvaron.

Szóval meghirdették a cégnél, hogy lehet menni Afrikába, sok legényember vagy válófélben levő jelentkezett, akik kocsit szerettek volna venni a kinti jövedelmükből, vagy egy új lakást.

– Milyen fizetést kínáltak?

– 25-30 ezer forintot garantáltak – a nagy részét valutában –, én itthon akkoriban 8 ezer körül kerestem. Engem oszlopvezetőnek kértek fel; vezettem, szereltem, adminisztráltam, de én voltam a személyzetis és a forgalmista is, kezdetben 25 kocsiért feleltem, ez később felfutott 70-re.

– A családod mit szólt?

– A feleségem csak úgy engedett el, ha ő határozza meg, hogy mikor jöjjek haza, és nekem meg kellett ígérnem, hogy nem ellenkezek majd, a kislányom szíve pedig kétszázat vert a rémülettől, hogy milyen messzire utazom.

A jelentkezéstől az indulásig különben eltelt egy jó év, trópusi orvosi vizsgálatot tartottak, még a rossz fogainkat is rendbe kellett hozatnunk, egészségileg aztán bírta is mindenki, csak egy sofőr jött haza magas vérnyomás miatt. Akadtak adminisztratív nehézségek is, például az, hogy Mohamedánia, a te szavadat használva, védeni akarta a saját munkaerőpiacát, és olyan törvényt hozott, hogy a külföldiek közül csak azokat szabad alkalmazni, akik magas szakképesítéssel rendelkeznek.

– És nektek volt ilyen képesítésetek?

– Nem volt, de lett, mindannyian kaptunk egy papírt, hogy technikusok vagyunk - Jimmy ujja hegyével messze pöcköli a csikket. – Mielőtt felháborodnál, gondolj arra, hogy a magyar történelemben nem ez volt az első „fal” papír, én emlékszem rá, mikor Puskás meg a többi hatelemis futballista 1947-ben játszott a Főiskolai Világbajnokságon, hamis egyetemi leckekönyveket állítottak ki nekik.

– Mit vittetek magatokkal?

– Itthon megkaptuk a felszerelést: négy inget, négy pólót, gatyát, bakancsot, zoknit, trópusi sapkát, munkaruhát. Ennek a színéről „zöldek”-nek hívtak minket, ezenkívül főleg olyasmiket vittünk, ami a konyhára kellett: „piros aranyat”, delikátot, paprikát, hagymát, én sárgarépát is, mert az jót tesz a szemnek, és feltételeztem, hogy sötétben is sokat kell vezetnünk majd.

– Ital?

– Az eligazításnál megmondták nekünk, hogy a szesz szigorúan tilos, ne is próbálkozzunk, mert már a repülőtéren elkobozzák! Később azért kialakult ez is. Mikor a szabadságról visszatértünk Mohamedániába, Unicumot hoztunk, mert ezen van egy nagy kereszt, a vámosok elhitték, hogy orvosság, aztán egyszer eltört egy üveg, és a szagról minden kiderült. Nekem volt egy másik módszerem, ami végig bevált; a kolbász és a szalámi alá tettem az italt, a vámos csak annyit kérdezett:

– Milyen hús ez?

– Holuf – disznó.

Elfordította a fejét, és intett, hogy vihetem.

– Ott nem is árultak alkoholt?

– Árultak, de nem lehetett megfizetni. Egy közepes szesztornára is ráment egyheti keresetünk, így le kellett mondani a torokolajról. Persze azért segítettünk magunkon, egy kikötői palackozóban féláron lehetett sört vásárolni, ha vittünk magunkkal üres üveget. A piacon vettünk hullott szőlőt, leszemeztük, átvettünk a lakatosoktól egy prést, és bort csináltunk. Mások pedig felraktak a háztetőre erjeszteni egy-két hordó datolyát, és mikor beérett a cefre, kuktafazékban lefőzték.

Persze az itthoni sofőrszokásokat: este berúgunk, aztán elmegyünk kocsikázni, ott kint nem lehetett tartani. Egy magyar sofőr rizspálinkát kapott a lengyelektől, hamar bedöntött három pohárral, a fejébe szállt, és karambolozott. A nagykövetségünk írt egy körlevelet, hogy hasonló esetekben nem tud segíteni. Egy évet kapott a fiú, aztán kitoloncolták.

– Hol laktatok?

– A sivatag kapujában, ötven-hatvan kilométeren át jó, ha két élő fát láttunk, mikor mentünk kifelé. Egy lakókonténerbe három sofőrt raktak, 2,40-szer 6 méteres dobozok voltak furnérlemezből pozdorjaszigeteléssel, fémburkolattal. Ott helyben főztek ránk, nem volt drága, de sorba kellett állni érte, és ahogy a főzelékre vártunk, menet közben már enni kellett a levest, mert különben nem végeztünk időben.

Én hamar áttértem az önellátásra, csináltam egy konyhakertet. Voltak billencseink, hordattam velük a sziklás talajra termőföldet 30-40 centi vastagságban, hazulról hoztunk magokat: retek, sárgarépa, zöldborsó, minden megnőtt benne, a legjobban talán a snidling díszlett.

– Milyenek voltak a munkakörülmények?

– Három-négy hónapig egy felhőt sem lehetett látni az égen, a kocsiban mindig úgy éreztem, hogy bekapcsolva hagytam a fűtést, az akkumulátorokon elolvadt a bitumen védőcsík. De egy pillanatra sem lazíthattunk, mert a forgalom nehezebb, mint itthon. Az arab sofőrök rosszul vezetnek, nem tudják megválasztani a megfelelő sebességet, a biztonságukat két dologra alapozzák: a dudára, mely mindig szól, ha kell, ha nem, és egy feliratra a kocsijukon: „Allah velem van!” Nekünk mindig lassabban kellett menni, így is rengeteg volt a csinn.

Minden olyan fuvart el kellett vállalnunk, ami az építkezéssel kapcsolatban állt. Szállítottunk 16 méter hosszú betonacélt, a kanyarokban át kellett húzódnom a bal oldalra, vittünk olyan konténereket, melyeket a daru alig bírt felrakni, hosszabbak voltak, mint a kocsink, és 6-8 fokos emelkedőkön kapaszkodtunk fölfelé, és ha rövidíteni akartunk az úton, 16 fokos dőlést is le kellett küzdeni. Ha a hűtővíz csak 100 fokos volt, akkor még mentünk, ha elérte a 110-et, akkor megálltunk, leállítani nem volt szabad a motort, mert akkor tönkremegy, megvártuk, amíg a mutató visszamegy nyolcvan fokra, és hajtottunk tovább.

– Az autók hogy bírták?

– Lehet, hogy nem fogod elhinni, de eleinte a kocsik kevésbé pusztultak, mint itthon. A sofőröket már eleve úgy válogattuk össze, hogy értsenek a szereléshez is, mindenki maga tartotta karban az autóját, tudta, ha javíttatnia kell, akkor nem keres. Vezettem valami statisztikát is, amiből kiderült, hogy a javítási költségek a felét sem tették ki az itthoni átlagnak. És mindezt szerelőaknák, diagnosztikai rendszerek nélkül értük el.

– Mi volna, ha itthon is így dolgoznának az emberek?

– Kitörne a munkanélküliség, mert fele létszámmal kétszer annyit lehetne termelni.

– Milyen hosszú volt egy-egy műszak?

– Néha 24 órás, de csak 14-15 órát lehetett elszámolni belőle. Egy-egy hónapban sokan elérték a 350 munkaórát, a rendelkezésre álló bérkeretből ennyit már nem tudtunk volna kifizetni, ezeknek a sofőröknek tanfolyamokat szerveztem, ha kellett, ha nem, hogy egy kicsit kivonjam őket a forgalomból.

– Az egyes sofőrök fizetése között nagy különbség volt?

– Mindenki azonos órabért kapott, csak a prémiumnál tettem különbséget, mert nem mindegy, hogy valaki 10 vagy 12 óra alatt teljesített ugyanannyi fordulót – ez az eltérés kitehette a teljes prémium 20 százalékát. Eleinte egyesek lázadoztak, de aztán mindenki beállt a sorba. A prémiumból csak az maradt ki, aki fegyelmit kapott.

– Te magad mikor ültél be a volán mögé?

– Ha a szokásosnál több ember ment el szabadságra – mindenkinek harminc nap járt évente, plusz adtak külön sivatagi pótszabadságot is. Ezenkívül magamra osztottam minden rázósabb feladatot is, például karácsonykor én vittem el a kocsit a nagy sivatagi utakra – emlékszem: menet közben elütöttem egy sakált, el akartam hozni, hogy kitömetem, egy arab bekötötte a száját, de így is úgy bűzlött, hogy el kellett dobni. Vagy mikor ércesebb homok kellett volna a betonkeveréshez, én találtam meg egy vízmosásban 10-15 kilométerre a járt úttól, amíg rakodtam, a nedves földön csak úgy hemzsegtek körülöttem a skorpiók és a szarvasviperák.

– Egészségileg hogy bírtad?

– Elment valahogy, most 90 kiló körül mozog a testsúlyom, kint sem voltam kevesebb 85-nél. Arra vigyáztam, hogy ne zaufoljam a vizet, könnyebben elviseltem a meleget, ha egy bizonyos szinten tartottam a folyadékfogyasztást.

– Mi volt a legnehezebb feladatod?

– A szervezés, az együttműködés a helybeliekkel. Az arabok igazi keleti ritmusban dolgoztak; a „rögtön” három napot jelentett, a „gyorsan” egy hetet. Nekem gyakran mondták: ti meg vagytok őrülve; Afrikában akartok élni amerikai tempóban, európai szokások szerint!

Egyébként is mélyen lenézték az idegeneket, hangsúlyozták, hogy mi itt csak vendégek vagyunk, bárhol is alakult ki sorbaállás, minket hátraküldtek a végére. Formailag nekünk is tartani kellett az ünnepeiket, Ramadán-böjt idején dolgoztunk ugyan, de nem ehettünk nyilvánosan, és egy lefüggönyözött mikrobuszba jártunk be dohányozni.

Személyes kapcsolatokat nem is lehetett kialakítani velük, munkaidőn kívül legfeljebb pénteken hagyhattuk el a telephelyet, vagy mikor közös kirándulásokra mentünk, a táborkapuban őr állt, aki ellenőrizte a mozgást.

Én őszintén szólva nem bántam, hogy így helyhez kötnek minket, mert minden kiruccanás botránnyal végződhetett: rövidnadrágban nem lehetett végigmennünk az utcán, mert megdobáltak minket, az ingujjakat is le kellett tűrnünk. Ha a vendéglőben ránéztél egy nőre, biztos, hogy valaki pofon vágott, mégpedig zsilettel az ujjai között, úgy nézett ki a pofád utána, mintha rojtos lenne, cafatokban lógott le róla a bőr. Egyszer külföldi vendégmunkások lefotóztak egy bejáró takarítónőt, valamelyik arabnak a kezébe került a kép, és fellázította a környéket, szétverték az egész tábort, két ember meg is halt.

– De valahogy mégis kapcsolatba kellett kerülnöd velük?! Nem?

– De igen, mert az embereink gyakran keveredtek összeütközésbe a rendőrséggel; egyiküket azért csukták be, mert az országúton meg mert előzni egy miniszteri autót, egy másikat meg azért, mert 0,5 milliméternél kisebb átmérőjű zúzalékot szállított, és a szél lefújta a kocsiról. Én összeismerkedtem egy helybeli volt rendőrtiszttel, és felfogadtam kijárónak, vele jártam el kiváltani a lefogott embereket és kocsikat. Az ő révén sok arabbal összejöttem, meg is hívtak magukhoz, nagy öt-hat fogásos ebédeket ettem végig náluk – kézzel egy nagy alumíniumtálcáról. Ha öt helyen kínáltak meg teával-kávéval, mind az ötöt el kellett fogadnom még akkor is, ha utána egész éjszaka nem tudtam aludni a szívdobogástól.

Ennek a viszonylag szabadabb mozgásnak köszönhettem, hogy meg tudtam oldani az alkatrészgondokat is. A mi Tátráinkhoz és a többi demokratikus gyártmányú kocsikhoz, amikkel dolgoztunk Mohamedániában – a te kifejezéseddel szólva –, egy csavart sem lehetett kapni, a magyarországi utánpótlásban sem bízhattunk. Szerencsére találtunk a környéken egy elhagyott kőbányát, melyet egy előttünk közreműködő lengyel vállalat roncstemetőnek használt. A mieinkhez hasonló típusokkal dolgoztak, a roncsokról le tudtuk kapni az öntöttvasból készült, hamar elhasználódó billenőkapcsoló-házakat, kuplungmunkahengereket, egy-egy még elfogadható gumiabroncsot vagy felnit. Miközben szereltünk, odajött hozzánk egy kecskepásztor, azt mondta, hogy ő már évek óta vigyáz erre a roncstemetőre, adtunk neki pénzt és magyar cigarettát: vigyázz rá ezután is!

– Mennyi időt töltöttél kint, Jimmy?

– Két részletben összesen három évet.

– Miért nem mentél ki harmadszor is?

– Egyrészt az asszony bemondta az unalmast, és én még a kezdet kezdetén megígértem, hogy itthon maradok, ha ő úgy akarja. De az a teljes igazság, hogy az élet kint egyre nehezebbé vált. Az őrült mohamedániai nagyfőnök nemzetközi konfliktusokba keveredett, háborúra izgatta a népet, és ezt mi vendégmunkások is megéreztük. Túl azon, hogy féltünk: egyszer csak kitör a háború, és nem tudunk hazajutni, egymást követték a támadások ellenünk, a nép nem tett különbséget az ellenség és a vendégmunkások között. A sofőrünk haladt lefelé a lejtőn 200 mázsa cementtel, és akkor a suhancok kövekkel bevágták a szélvédő üvegét, de úgy, hogy még a vezetőfülke felső lemeze is megsérült. Az emberünk látta, hogy itt több kettőnél, ha megáll, darabokra tépik, szerencsére volt annyi esze, hogy továbbhajtott. Aztán egy másik alkalommal a kocsi hátsó lámpáját és a tükröket törték össze, letépték az oldalládát, lehajigálták a rakományt, a sofőrünk csak úgy tudott megmenekülni, hogy gázt adott, és áttört az úttorlaszon. Utasításban adtam ki: annyi benzint mindig tartalékolni kell, hogy baj esetén a sofőr eljuthasson a magyar követségig.

A magyar vállalatok munkáját hivatalosan is egyre inkább megnehezítették, például kijelöltek nekünk egy kőbányát, aztán mikor felvonultunk, nem engedték megnyitni, azt mondták, valami ritka madarak fészkelnek ott, és a természetvédelmi hivatal megtiltotta, hogy bolygassák őket.

Egy másik helyen kiderült, hogy a mi munkánkat már korábban elvállalta egy nyugatnémet cég, és bár nem tett egy kapavágást sem, kártérítést követelt tőlünk, vagyis kamatot a be nem fektetett tőkéje után. A mohemedániai állam is visszavonta a korábban felajánlott támogatást, mindent nekünk kellett fedeznünk, de ehhez nem volt elég pénzünk, ha megvettük mondjuk a bitument, akkor üzemanyagra sem tellett, álltak a méregdrága gépeink, és mivel nem dolgoztunk, számlát sem tudtunk benyújtani, tehát nem volt esélyünk új pénzre, amiből rendbe hozhattuk volna a szénánkat.

Azt hiszem: a többi kint dolgozó magyar vállalat sem járt jobban, mint mi. Az okosok kisütötték, hogy minden hasonló nagy üzlet ráfizetéses az első 6-8 évben, csak aztán kezd „tejelni” – ezzel viszont az a baj, hogy addig mi nem bírjuk erővel, már csak azért sem, mert ott helyben nem kapunk újabb megrendeléseket.

A nyugati cégekkel szemben addig is hátrányban voltunk a versenytárgyalásokon, mert ők elvállalták, hogy helyi arab munkaerőt dolgoztatnak, csak az üzemeltetést irányítják az ő embereik, erre mi eleve képtelenek voltunk, mert nem tudtunk arabul. Most aztán megjelentek a távol-keleti ellenfelek is, például a thaiföldiek, messze alánk ígértek, megtehették, igénytelenek voltak, mint az egér, pléhkunyhókban laktak, és még a városi szemétszállítást is elvállalták bagóért.

Megírtam az utolsó jelentésemet: „fuvarvonalon a piac teljesen beszűkült, lassan már a gumik árát sem keressük meg” – és kész, fújt a bőrgyár! A következő váltás már a kocsikat sem tudta hazahozni, elkobozták adótartozás fejében.

– És anyagilag megérte?

– Ezt hogy érted: nekem, vagy másoknak?

– Úgy általában.

– Általában nem lehet gyereket csinálni, minden attól függ: ki mennyi időt töltött kint, hogy ügyeskedett, hogy hajtott, volt-e protekciója és így tovább.

Az fizetett rá leginkább, aki már a legelején lelépett, mert annak a saját költségén kellett hazajönni, már valamivel jobban járt, aki magas vérnyomást produkált, és hazaküldette magát – ez nem ment túl könnyen, mert az orvos nem szívesen engedett el senkit, hosszan magyarázta, hogy a nap és a sofőrfülkében a 80 fokos meleg javítja a vérkeringést.

Mások viszont feltalálták magukat, éltek, mint hal a vízben, még üzleteltek is: saját főzésű vagy csempészett pálinkát árultak, egy tételben eladtak 100 doboz Nivea krémet, kartonszámra magyar cigarettát. A legnagyobb boltot az elektromos készülékekkel lehetett csinálni; hoztak hazulról hajsütőket, Junoszty televíziót, átállították a helyi adókra, és a magyar érték ötszörösét is megkapták érte.

– Mit vásároltatok?

– Ki mit, de azt mindenki számolgatta esténként, hogy a mai keresetéből mit tudna megvenni. Akinek kevesebb jött össze, az egy cseh faházra fizetett be – húsz százalék kedvezményt kapott, vagy elcserélte a lakását egy szobával nagyobbra. 24-27 kint töltött hónap után OTP-hitellel már neki lehetett vágni egy családi ház építésének.

– Említetted a protekciót, miben állt ez?

– Az élhetetlenek közvetlen géppel mentek haza, a protekciósok átszállással, útközben a római repülőtéren be tudtak vásárolni, bőven belefért a vámkedvezményükbe, vettek Grundig tévét, hifitornyot, 800 dolláros képmagnót, akkor még 80 ezer forintot is megadtak érte itthon.

– És te?

– Én a pénzem felét bennhagytam, egyrészt kamatozik, másrészt szeretnék utazni a családommal, arra kell. Ezenkívül vettem egy BMW 518-as kocsit – persze itt egy kicsit ügyeskedni kellett. A bolti ára 22 ezer nyugatnémet márka körül mozgott, de én hónapokig leveleztem a müncheni gyárral, hogy többen is szeretnénk vásárolni, végül heten jöttünk össze, és megkaptuk a kocsit 15 ezer márkáért. Mivel letöltöttük a három év külszolgálatot, csak tíz százalék vámot kellett fizetni, itthon átpasszoltam egy maszeknak 700 ezer forintért.

– Mire költötted?

– Kivettem a feleségemnek egy kisvendéglőt, most már tulajdonképpen ő keresi a pénzt, nem én.

– És visszamennél újra, ha úgy alakulna?

– Rövid választ akarsz? Soha. Nem alakulhat úgy.

Körülöttünk már alszik mindenki, csak a pécsi Feri bácsi ül a kivilágított vezetőfülkében, és a zárt ajtók mögött teli torokból énekel.

 

*

 

Vasárnap befut még egy miskolci kocsi a bőrsapkás Pistával, megjön a szegedi „Patkány” és két pesti kamion is, de a korábbi érkezés jogán hétfő reggel mi állunk be elsőnek a raktár elé. Mint előre is tudtuk, műanyag edényeket pakolnak fel, mégis meglep, hogy a rakomány összsúlya a 26 mázsát sem éri el.

– Vittünk már ennél könnyebbet is, üres dobozokat vegyszereknek – mondja Miklós, és még egy ellenőrző pillantást vet a kamion belsejébe.

– Mindig megnézed a pakolást?

– Én zárok, én nyitok.

A kamion farán „TIR” tábla lóg, ami azt jelenti, hogy a Nemzetközi Közúti Fuvarozási Unió vámgaranciát vállal a kocsiért, ezeket a járatokat a legritkább esetben nyitják fel útközben, Miklós tulajdonképpen azt rakhatna be, amit akarna.

– Sohasem csináltam semmi szabálytalant, a bizalmat csak egyszer lehet elveszíteni.

Bevárjuk, míg Józsi bácsi is végez, megállapodunk, hogy Triesztben töltjük az éjszakát, aztán 11 órakor elindulunk – most már hazafelé. Megered az eső, a sofőrfülke is bepárásodik, a nedves falborítás régi sofőrök cigarettáinak kátrányszagát árasztja magából. Gubbasztok az ülésen, Miklóssal már kibeszélgettük magunkat, jobb híján az elmaradó házakat bámulom. Ezeket a házakat okvetlenül nyomorult szegénynek képzeli az ember, mert akinek jól megy, az miért élne az országút mellett? Pedig az utóbbi időben felhúzott épületeket már úgy tájolták, hogy az ajtók-ablakok a forgalommal járó zajok ellen forduljanak. A Piave után hosszú ideig új telepítésű szőlők mellett futunk, az „elvágólag” lerakott fehér oszlopok katonatemetők rendjére emlékeztetnek. Egy autótemetőben talpon álló kibelezett kamionok mellett is szőlő nő.

Talán 60 kilométerre járunk Trieszttől, mikor egyre sűrűbben ereszkedik le a köd, alig tudunk bevergődni az új kikötőbe, ahol leparkolunk éjszakára. Tulajdonképpen szabálytalan, hogy itt állunk meg, be kellett volna mennünk Fernetibe, de akkor másnap nem tudnánk bevásárolni.

– Mindegy – mondja Miklós –, majd kigazdálkodom valahogy ezt a negyven kilométert.

Meglep, hogy egy ilyen rövid kerülő is számít egy ilyen hosszú útnál. Mire leérünk a partra, szél kerekedik, elfújja a ködöt. Egy bezárt tengeri strand előtt választjuk ki éjszakai szállásunkat, ha bemászunk a sziklákra, el tudjuk intézni esti-reggeli toalettünket. Miklós úgy manőverezik, hogy a sofőrfülke épp egy utcai lámpa alá kerüljön – így talán nem törik fel az ajtókat.

Befut Józsi bácsi, aztán a két pécsi kamion is meg egy pesti, megvacsorázunk, kiszórjuk a morzsákat a kövér kikötői verebeknek, aztán bemegyünk a városközpontba. Józsi bácsi abszolút biztonsággal találja meg a szexfilmeket játszó mozit, balszerencsénkre éppen zárva tart.

– Rá se rántsatok, fiúk, van még egy! – és újra nekivág a sikátoroknak, nem hiszem, hogy egy trieszti bennszülött így kiismerné magát, aztán elégedetten megáll a mozibejárat lámpafüzére alatt.

A film címe bizalomgerjesztő: „L’immoralitá” – Az erkölcstelenség – látatlanban is megéri az 5000 lírás belépőt. Különben ugyanarról szól, mint a többi százmillió szexfilm: inas a szobalánnyal, aztán az úrnőjével, aztán az úrnő a szobalánnyal és így tovább. A nézőtéren nincs különösebb feszültség, mindenki meg van győződve, hogy ő többet tud a szerelemről annál, ami a vásznon történik, csak egy tizenhat év körüli fiú fújja szét izgalmában az előtte ülők frizuráját. Kifelé menet a sofőrök röviden értékelik a látottakat:

– Azért az inas elég jól bírta!

– Nem is kívánta annyira a „pézsmát” – magyarázza Józsi bácsi, a szakértő –, csak drogokkal fel volt erősítve, én láttam a szemén.

– Na, megyünk mi is a rőzsés kislányokhoz? – érdeklődik az egyik pécsi sofőr, tudniillik a helyi „rosszéletűekről” az a pletyka van elterjedve, hogy kint a város szélén rőzsét égetnek, úgy várják a férfiakat. Ilyen kirándulásra senki sem vállalkozik, de azért egy-két sör jár nekünk, beülünk egy kocsmába.

A pesti sofőr új fiú a társaságban, senki sem kérdezi tőle: ki vagy, de ő szükségét érzi, hogy beszéljen magáról. Elmondja, honnan jött:

– A Hungarocamionnál dolgoztam, Keletre jártam. Tavaly szeptemberben kiküldtek egy hónapra, nem gondoltam semmire, csak rövid ujjú ingeket vittem magammal – és három hónap lett belőle. A számításomat sem találtam meg, a főnök ígért száz dollár jutalmat, ha megcsinálok öt fordulót, teljesítettem hatot, de ő lenyelte a pénzt – mehettem panaszra Hitlerhez! Három hónap épp elég volt kint, már készülődök hazafelé, mikor jött a főnök, és le akart szedni a kocsiról, mert egy haverját akarta hazaküldeni helyettem, összevitatkoztunk, megfogtam a grabancát, és nekivágtam a falnak – azonnali hatállyal kirúgtak a HC-tól.

A sofőrök bólogatnak, más téma kerül elő:

– Sok a szemét ember a szakmában, egymást figyelik és jelentgetik fel. Mit gondolsz, „Egérke” miért nem jött be velünk Triesztbe? Legalább tíz embert „befújt” már, félt, hogy a sötétben valaki jól nyakon vágja.

– Úgy szokott jelezni a vámos haverjainak, hogy három vagy négy ujját emeli fel üdvözlésül, ezzel azt mutatja, hogy a mögötte sorba állók között hanyadik kocsiban van nagy „szajré”.

– Egyszer megálltam a pozsonyi Duna-híd előtt, mert leszakadt az akkumulátorom, a híd lábánál javítottam meg. Megyek tovább, kiérek a határra, a vámos rögtön azzal kezdte:

– Először nyissa fel az akkumulátorja tetejét, majd aztán tárgyalunk! – közben már beköptek.

– Engem otthon feljelentettek, hogy egy géppisztolyt hoztam haza Iránból és eladtam. Aztán egyszer kilencvennapos távollét után arra jöttem haza, hogy itthon már halottnak tartanak, az egyik kollégám azt mondta, hogy ő látta is a temetésemet. Az anyám már ki is rúgta a feleségemet a lakásból, és új zárat szereltetett az ajtóra.

Már megint letörtünk egy darabot az éjszakából, ideje visszatérnünk a kikötőbe a kocsikhoz. Nehezen alszom el, fejem a tengerpart felé fekszik, szabályos időközökben a szemembe süt egy világítótorony reflektora.

Reggel bemegyünk vásárolni Triesztbe, az egyik sofőr megbízásból kis köszörűgép után kutat – csak Bosch gyártmányú lehet –, a másiknak a gyerek születésnapjára kerékpárra szerelhető fülhallgatós magnós rádiót kell vinni. Két kamionosnak állandó beszerzési forrása lehet itt, amit nem kívánnak elárulni, rögtön az indulásnál lemaradnak tőlünk. Miklóssal fel-alá sétálgatunk az utcákon, a „Giovanni”-nál kezdjük, aztán a piacon kötünk ki.

– Én hülye vagyok a vásárláshoz – mondja a sofőr. – Helsinkiben is van egy piac, azon a téren, ahol kiszállunk a kompról – sapkákat, kikészített rénszarvasbőröket árulnak ott. Jó fiú akartam lenni, vettem a feleségemnek egy kucsmát 200 márkáért – ami azért mégiscsak 4000 forint. Itthon kiderült, hogy nagy neki. Eladtuk egy orvos feleségének 2000-ért, aztán az asszony egyszer épp ehhez az orvoshoz került, és úgy bántak vele, mint egy idegennel.

Végül veszünk egy bőrfonállal díszített pulóvert és egy villanyvasalót, aztán megkönnyebbülve beállunk egy kocsmába. Érett sonkát eszünk salátával, én vörösbort iszom hozzá, Miklós csak üdítőt kér – délután tovább kell mennünk. Valaki megszólít minket magyarul:

– Mi az? Ízlik a kapitalista sonka?

Felnézünk: farmeröltönyös, szakállas, szemüveget viselő férfi áll az asztalunk előtt, úgy gondolom, harminc év körül járhat. Miklós elhúzza a száját.

– Ki is vagy te, pajtás?

– H. László – mikor arcunkon egy vonás sem rezdül, hozzáteszi. – Ne csináljatok úgy, mintha nem ismernétek a nevemet.

– Vesszek meg, ha hallottam rólad.

– De azt tudod, mi történt a nyáron Pusztavacson?

– A balhé a szabadtéri színpadon?

– Az. Én szerveztem, nem is maradhattam otthon. Csak Bulgáriába adtak útlevelet jugó tranzittal, ott leléptem, és átmentem a határon. 18 kilométert gyalogoltam az erdőn keresztül.

– Ez a te dolgod, pajtás, minket nem érdekel.

– Persze ti akkor utaztok Nyugatra, amikor akartok. Ez nincs ingyen, ti méritek fel az oroszoknak az utakat!

– Tűnj el, mert úgy belerúgok a fenekedbe, hogy az aranyered felmegy a fogadba plombának!

A szakállas eloldalog, lassú léptekkel, hogy megőrizzen valamit a tekintélyéből, mi kiisszuk a poharunkat.

– A disszidensekkel általában lehet normálisan beszélni, de ez most a legújabb: mindenki azzal henceg, hogy ő csinálta a pusztavacsi bulit – magyarázza Miklós. – Már legalább három ilyen pusztavacsi hőssel találkoztam. Úgy látszik, jó pont lehet az elhelyezkedésnél vagy ha továbbvándorolnak.

– Ki szólhat bele?! Ki milyet szakít, olyat szagol.

– Értem én, de minek kell ehhez minket is agitálni?!

Délután két óra felé érünk be Fernetibe, a parkoló bejáratánál kisebb csoportosulás tárgyalja a szenzációt: elkaptak egy francia kamionost, mert a szőnyegen, amelyet szállított, valaki hasist szívott, és a kutya megérezte.

„Patkány”, a szegedi sofőr jön elénk, ő már itt aludt, mégsem tud ma elindulni:

– Elírták a szállítási jegyzéket, egy „akármiből” 450 helyett csak 400 darabot raktak fel. Holnap majd telexezhetek ide-oda. De ti sem juttok át, a túloldalon négynapos ünnepet tartanak.

Az olasz speditőrnél még el tudjuk intézni a papírokat, és kiengednek minket, de a határ másik oldalán csakugyan ünnepi a hangulat, az irodában, a mérlegnél senkit sem találunk. Sokan fel is adják a reményt, félreállnak, és elfüggönyözik a fülkéjüket éjszakára, de Miklós elindul megkeresni az ügyeletest.

Én itt maradok vigyázni, körbe-körbe sétálom a kamiont, tökéletesen tiszta, csillagfényes és hideg az éjszaka. Valahol hangok hallatszanak, de nem tudni, ki kiáltott és milyen nyelven. A már veszteglő kamionok elfognak minden fényt, csak jobb kéz felől látszik egy kihalt raktár előtt világító neoncső. Józsi bácsit látom: ül a kocsijában, és pacalkonzervet melegít, nem siet, ha itt alszik, eggyel több napidíjat számolhat el. Miklós ¾10-kor tér vissza, teljesen kifagyott.

– Indulhatunk.

– Meddig megyünk? – kérdezem.

– Ameddig bírom, jó? Ott aztán megállunk, és alszunk.

A köd olyan sűrű, hogy szinte söpörni lehetne, élesen bevág a huzat. El-elalszom, egyszer arra riadok fel, hogy Miklós menet közben felnyit egy konzervdobozt, és megérzem a pörkölt mogyoró szagát. Éjfél körül megállunk egy országúti parkolóban, a sofőr összerakja az iratokat, átszámolja a pénzt, és elrakja a nagy fizetőpincér-tárcába, a határon majd nem kell bajlódni ezzel. Eszik egy falás kolbászt kenyérrel, aztán rám néz:

– Menjünk tovább?

– Hát ha maga bírja…

– Bírni kell – mondja, és elfordítja az indítókulcsot.

– Sok ilyen éjszakája volt már?

– Nem az első. Egyszer azt mondta az irányító, hogy másnap reggelre érjek le Rómába, mert délre sztrájkot jelentettek be a rakodók, és az egész fuvar hetekkel elhúzódhat. Vettem egy nagy doboz rágógumit, és azt rágtam egész éjszaka, hogy előre ne bukjak. Mire leértem Rómába, szájzárat kaptam.

– Ilyenkor semmit sem alszik?

– Legföljebb egy órát a kormánykerékre dőlve, mert így törik a hátam, és könnyebben felébredek.

– De így nem pihen!

– Az sem érdekes. Az én nagyanyám parasztasszony volt, és mindig egy nagy követ tett a párnája alá, hogy ne aludjon túl sokat. Akkor davaj!

A tengertől a Balatonig három-négy időjárási zónán is át kell haladnunk. Az ég lassan befelhősödik, Ljubljana után az autópályán megered az eső, a víz megáll a kitöredezett betonon.

– Akkorák ezek a kátyúk, hogy egy vaddisznó is megellene bennük.

Újra megállunk, betájolom helyzetünket a térképen, úgy számolom, ha továbbmegyünk, öt óra körül Nagykanizsán elérném a gyorsvonatot, de nincs szívem agitálni a fáradt sofőrt. Miklós megint eszik egy kis kolbászt, aztán belemarkol a mogyoróba is.

– Na, gyerünk!

És a hajnali hidegben lassan havazni kezd.

November elsején reggel 7 órakor vesz fel a pótkocsis IFA kamion kint Angyalföldön a Béke téren. A sofőrt Nagy Józsefnek hívják, ötven körüli testes, alacsony férfi, abba a típusba tartozik, mely húsz-harminc éven át megbízhatóan fuvarozott mondjuk Mezőtúr és Kötegyán között, ezért jutalmul átminősítették kamionosnak, hogy nyugdíj előtt néhány évig külföldre is járhasson és egy kis pénzt keressen.

A sofőr ma hajnali 3 órakor kelt, a felesége éjszakai műszakban dolgozik egy pékségben, így egyedül készült fel az útra, a vezetőfülke mégis példásan ki van takarítva és el van rendezve: a kávéfőző alá bekészítették a kis méretű gázpalackot, még a tartalék szemüvegnek is külön tokot szereltek fel a rádió fölé. A kolbászt-szalonnát Nagy egy nejlonzacskóban kirakta a tetőre, menet közben ott jobban éri a levegő, csak arra kell vigyázni, hogy a megállásoknál ne lepjék el majd a madarak.

Elkérem a menetokmányokat, és átfutom: üresen megyünk Wrocławig, ott a ruhagyárban felpakolunk, és hozzuk az árut Rákospalotára a Sípos Dénes utcai raktárba.

– Mennyi a járatidő?

– Két nap alatt meg kell tenni az utat határkilépéstől belépésig.

– Milyen fuvar ez?

– Vannak ugye jobb és rosszabb fuvarok, de mindet meg kell csinálni valakinek.

– Nyugaton még nem járt?

– Még csak két éve kerültem át a nemzetközi forgalomba, most intézik az útlevelemet. Kevés fuvar jut sok emberre, a fiatalok meg odaállnak a főnökök elé: ha nem engem küldenek ki, leszámolok – és persze hogy őket akarják tartani.

Nehezen araszolgatunk a sűrű reggeli forgalomban, meglep, hogy a kocsi alacsony sebességgel haladva is erősen dobál, azt hiszem, a motor rángat, pedig csak az üres pótkocsi rázkódik. Vácon a Volán-telepen megtankolunk, aztán a határ irányába fordulunk.

Nagy, mint a vidéki sofőrök általában, a parasztember szemével nézi a tájat, észreveszi, hogy a meredek domboldalakat most bokrokkal próbálják megfogni, pedig régen gyümölcsfákat, főleg szedret volt szokásban telepíteni az út mellé.

– Ki tudja, mi változott meg a világban? – tűnődik el fölötte – vagy már nem félnek az emberek az éhezéstől, vagy a gyümölcsfák nem bírják már a benzinfüstöt?

Nagyorosziban az utcai csapos kútnál megtöltjük az edényeket, Nagy szerint egész Wrocławig nem találunk majd igazán jó vizet. A kaniszter kívülről fekete foltos, ellenőrzésképpen beleszagolok: tisztának érzem.

10 órakor lépünk ki Parassapusztánál. A határ túloldalán az az első benyomásom, hogy itt aránytalanul több cigányt és mozgalmi feliratot lehet látni az utcákon, mint az ország belsejében – ez az érzés a későbbi határátlépéseknél is gyakran feltámadt bennem.

Túrócszentmártonig erősen emelkedős-lejtős az út, a lakott településeket is kikerüli, embert alig-alig látni, a télre készülődő egyhangú tájból csak egy-egy frissen felszántott krumpliföld élénkebb foltja válik ki.

Már déli egy óra után sötétedni kezd, az égen egymásba érnek a szürke felhők, ezért különös ünnepélyességgel ragyognak fel valamilyen távoli fények az út mellett.

– Mik lehetnek azok?

– Halottak napja van.

A temetők előtt mindkét oldalon sűrű sorokban parkolnak a kocsik, a sírokat elborítják a krizantémok és a sárga őszirózsák, a fejfákra ragasztva, üvegpoharakban vagy kovácsoltvas tartókban égnek a gyertyák, a temető belső útjain lassan vonul a sokaság, még a karon ülő gyerekeket is elhozták.

Ez a látvány minden faluban megismétlődik előttünk, legföljebb a virágok változnak, egyik helyen például rövid szárú rózsákkal dugdossák körül a sírokat, de mindenütt égnek a gyertyák, ahogy sötétedik, és egybemosódnak a körvonalak, úgy tűnik, mintha lángban állna az egész temető.

Még magunkfajta véletlen utasoknak sem illik kivonnia magát ebből a méltóságteljes gyászból, valamilyen imát kellene mondani, de miben hihet és mit kérhet az az ember, aki lenyomta a maga fél évszázadát Európa közepén? Csak egy gondolat jut az eszembe:

– Istenem, ne engedd, hogy én temessem el azokat, akiket szeretek!

Széles, de kiapadt folyókon kelünk át, különös nagy kövek gubbasztanak a meder alján, afféle „éhségzátonyok” lehetnek, nehéz tavaszt ígérnek.

17 órakor érkezünk meg a határállomásra, Ceski Tesinbe, tíz kamion áll előttünk, többségükben a lengyel Ocean társaság kocsijai. A sofőr elmegy pénzt váltani, van időnk, a hídra, mely átvezet Lengyelországba, csak szólítás után hajthatunk majd föl.

Sétára indulok az Olsa folyó mellett, platánfák hullajtják leveleiket a víz tükrére, a parton egy nyilvános illemhelyen ég a lámpa, egy fekete klottköpenyt viselő öregasszony áll előtte. Benézek egy amatőrklub ablakán: gyerekek hajómodellek testét csiszolják smirglivel.

Most érhetett véget a műszak, cseh gyárakban dolgozó lengyel vendégmunkások tartanak hazafelé a hídon nagy szatyrokkal a kezükben, a túloldalon már várja őket a család.

Este 7 óra után jutunk át a határon. Idestova húsz éve nem jártam Lengyelországban, ahol lámpák világítják meg az út mellékét, érdeklődve nézek ki az ablakon. A nők nagyon csinosak és jól öltözöttek – egyébként sem érződik pánikhangulat, pedig épp ma állították vissza az olaj- és zsírjegyeket –, bent a városban biztos, hogy feszültebb a helyzet.

Új házakat nem nagyon látni, a legmodernebbek is jó egy évtizede, a lengyel „gazdasági csoda” idején épültek, az akkori divatnak megfelelően lapos tetővel, kis franciaerkélyekkel.

Itt is lángolnak a temetők, a lengyeleknek sajnos volt rá alkalmuk, hogy megtanuljanak gyászolni. Nemcsak ágyban elhalt öregeket siratnak, de forradalmárokat, tiszteket és katonákat, papokat és kereskedőket, áldozatokat, háborúk, forradalmak, tömegkivégzések elesettjeit.

Régi olvasmányemlékek forognak a fejemben; a varsói Gestapo-börtön falára írott sorok:

„Ne feledd, hogy lengyel földből születtél, s hogy lengyel földbe térsz meg, térj meg hát méltósággal!”

Éjfél körül feltámad a szél, a lassan csonkjukra égő gyertyák még egyszer felfénylenek, aztán végleg kihunynak. Fél egykor beállunk egy országút menti parkolóba, megisszuk a szokásos „álomkortyunkat” a pálinkásüvegből, aztán a sofőr szedelőzködni kezd:

– Nem tudtam felrakni a másik ágyat, maga feküdjön le itt a fülkében, én kimegyek a platóra.

– Szó sem lehet róla. Ha holnap én álmos leszek, legfeljebb elalszom majd, de ha maga lesz álmos, akkor nekimegyünk valaminek. Én megyek ki a platóra.

Nagy nem tiltakozik, sőt láthatóan megkönnyebbült, hogy így alakultak a dolgok.

– A motoros kocsiban ágyazok meg magának, mert annak fából van a padlója, a pótosé pedig fémből.

Fáklyát csavarok egy újságból, ennek a fényénél rendezkedünk a kocsi szekrényében; összeszedjük a heverő csomagolópapír-íveket, és leterítjük a padlóra, a pótkocsi faláról leakasztunk két takarót, erre rájön még egy darab viaszosvászon, fényesebb felével lefelé fordítva, majd az egész tetejére ráterítem a hálózsákomat.

– Minden rendben van? – kérdezi a sofőr.

– Minden.

– Akkor jó éjszakát!

Nagy kívülről rám akarja csukni az ajtót, de irtózom a zárt helyektől, rákiáltok, hogy hagyja nyitva – így valójában a szabadban alszom. Felakasztom anorákomat és nadrágomat az ötezer öltönyre méretezett fogassorok közepére, és lefekszem. A hálózsákba szorítva nehezen alszom el a kemény derékaljon, kerge álmok váltják egymást: előbb vad spanyol táncot ropok egy fekete nővel, aztán sorban állok Népsportért, és a mögöttem álló férfi előrenyúl, elveszi az utolsó lappéldányt.

Két órakor felébredek, hallom a sofőrfülkében fekvő Nagy minden fordulását, az elemlámpa erősségű belső világításban nem lehet olvasni, kezem a tarkóm alá támasztom, és várom a reggelt.

Fél ötkor a sofőr benéz, összepakolunk, és elindulunk. Egy másik magyar kamion is csatlakozik hozzánk, ő is ugyanabban a ruhagyárban fog felpakolni, mint mi, csak Miskolcra viszi majd az árut.

Wrocławban ismét kiderül, hogy az indításnál hanyagul töltötték ki az irányítópapírokat, annyit írtak be, hogy „OTIS WROCŁAW”, ami majdnem olyan pontos, mintha azt adnák útbaigazításként, hogy „Vasgyár, Budapest”. Wrocław szerencsére kisebb, egyórás keresgélés után egy „INTERMODA” nevezetű ruhagyárban megtudjuk, hogy a Szewska utcában kell kereskednünk.

Egy öreg raktárfőnök fogad minket, a teljes felfordulásban ahhoz a példabeszédbeli legkisebb gyerekhez hasonlít, akinek az apja részeges, az anyja züllött életű, a testvérei lopnak-csalnak-csavarognak, de ő mindezzel nem törődve szorgalmasan söpröget a ház előtt. Utasítja a rakodókat, hogy pakolják meg a mi kamionunkat, ő maga rendet rak az íróasztalon, utánanéz egy-egy számlának, emelgeti a ládákat, keres valamit az áruhalmok között. Az öreg a cég által gyártott „OTIS” feliratú kék farmernadrágját viseli bokában feltűrve, 70 év körül lehet, hiányos fogsorát néha végignyalja kinyújtott nyelvével.

Félig már meg van rakva a gépesünk, mikor Nagy észreveszi, hogy a mi Budapestre tartó kocsinkra a Miskolcra szánt árut pakolják fel, szólunk, hogy így nem lesz jó, az öreg nekiront a rakodók vezetőjének:

– Miért nem figyelt?

– Nem láttam a papírt.

– Nem igaz, látta, látta, látta! – indulatában az infarktus szélére kerül.

Végzetes nagy baj azért nincs, mellénk áll a másik magyar IFA, és átpakolják a már feltett papírládákat, legföljebb egy-két órát vesztettünk. Egy láda puffanva leesik és szétreped, síöltönyök hullanak le az udvar porába, megnézek egyet: szokásos módon fényes műanyagból készítették. Arra gondolok, hogy ha az 1950-es évekhez hasonlóan holnap lehullana a vasfüggöny, az öltözködésben most nem a lóden korszaka térne vissza, hanem ezé a legmerevebb, legócskább műanyagé.

Délben a rakodók leülnek ebédelni az ecetfa alá betolt targoncákra; néhány halfej és hagymahéj marad utánuk a porban. Várnunk kell, amíg befejezik az evést, unatkozva nézünk körül az udvaron; egy fiatal sofőr nem bír a vérével, időnként lendületes indításokat, fékezéseket, rükverceket vág ki a kocsijával, magasra felkavarva a port.

13 órakor végeznek a pótkocsival, most a gépessel kell ide-oda tolatni a szűk udvaron, hogy a fara a rakodórámpa elé kerüljön. Mikor Nagy leszáll, észreveszi, hogy az egyik jobb oldali kerékből kívül-belül csepeg az olaj, már reggel látszott, hogy baj van, de most már vitathatatlanul szimmeringes a kocsi.

– Nem baj, majd legföljebb hazaviszlek! – vigasztalja a miskolci sofőr.

Átszámoljuk a pótkocsira felrakott ládákat; 190 helyett 191-et tettek fel.

– A múltkor vállfás anorákból raktak negyvennel többet. A határon átszámolta a vámos, jegyzőkönyvet fektetett fel, aztán egy hónapig küldték ide-oda a számlákat.

Háromnegyed kettőkor eltűnik a rakodóbrigád, az új műszak csak fél háromkor lép majd a helyébe. Az öreg raktárfőnök, aki egyúttal vámfelelős is lehet a gyárban, meg akarja írni a kiviteli papírokat, de elromlott az írógép, próbálja megjavítani, három nő részvétlenül nézi a munkáját, nem boldogul, végül kézírással tölti ki a rubrikákat. A szövegből látni, hogy a ládákat átpakolják majd, és magyar exportáruként megy tovább valahová Nyugatra.

Fél négykor mindenki lelép az irodából, csak az öreg marad, még egyszer ellenőrzi a rakományt, felfedezi, hogy egy ládával többet raktak fel, közel- s távolban nem látni embert, ő maga mászik fel és szedi le. Felrakja a plombát, kiadja az iratokat, aztán visszamegy az irodába, egy kátránysablonnal felírja egy láda oldalára: „Referenzmuster”.

Indulás előtt Nagy még egyszer megnézi a kereket: csurog belőle az olaj, de talán eljutunk vele a határig. A gumik is szörnyű állapotban vannak, ha most hirtelen leesne a hó és fel kellene rakni a láncot, biztos, hogy szétroncsolódna a futózott felület.

17 óra 10 perckor lépünk ki a portán, sietnünk nincs miért, ma már úgysem érhetünk haza, és ilyen hűvösödő időben jobb a városban aludni, mint valahol a cseh hegyek között. 11 óra után, mikor a kövesút széle kezd eltűnni a leereszkedő ködben, megállunk, a miskolci sofőr is leparkol mellettünk.

Vacsora közben megzörgetik a kamion ajtaját, lenézünk: egy részeg lengyel fiú áll lent, egy gyűrűt nyújt felénk, valami olyat mond, hogy az anyjától lopta, adjunk érte valami italt. Nagy ékes lengyel káromkodással elkergeti.

Eszembe jut, hogy valamikor a hatvanas évek elején a magyar fiatalok úgy indultak el Lengyelországba, mint az aranyásók az alaszkai mezőkre. Egyetlen złoty nélkül, nyakukban egy piros-fehér-zöldre festett sörnyitóval járták az utcákat, nyelvtudásuk nem terjedt többre egyetlen mondatnál:

– Mi nye pepicski! – Mi nem vagyunk csehek!

És minden ajtó kitárult előttük, ettek-ittak, sőt az ajándékba kapott pénzekből méretre szabott farmernadrágokat csináltattak maguknak. Mondom: eszembe jut, és ég az arcom a szégyentől.

Feltűnik nekem, hogy a miskolci sofőr csak konzervet eszik.

– Főtt ételt nem hozott?

– Az én feleségem nem odavaló, hogy főzni tudjon. Ruhagyárban dolgozott, és összeszedett egy magas vérnyomást, az agyi erei olyan állapotban vannak, hogy nem hajolhat előre. Ami munka van a ház körül, az mind rám marad – aztán mintha elszégyellte volna magát a családi állapotjain, Nagyhoz fordul. – Nem megyünk le a határig, Józsi bácsi?

– Mehetünk, Imre bácsi.

És a szürke köpenyes öreg Imre kék svájcisapkájában és a barna köpenyes Jóska barna Castro-sapkájában újra nekivág az útnak – van bennük valami a régi somogyi „rossebes” bakák elszántságából.

Ebben a kései órában az utakat valósággal ellepik a részegek, a karjukat kinyújtják előre, és mintha ezzel minden óvatossági rendszabálynak eleget tettek volna, lelépnek a járdáról. Nagynak csak csodával határos módon sikerül elkerülni őket a kocsival.

Tizenegy óra után érünk le a határra, hosszú sor áll a híd előtt, de a határőrök csak tíz óráig kezelték le a papírokat. Mi is félreállunk, és nekikészülődünk a lefekvésnek, Imre ruhában alszik, mert úgy könnyebben ébred, megbeszéljük, hogy reggel ötkor kopog az ablakunkon.

– Nem kevés ez az alvás?

– Máskor sem alszunk sokkal többet. Például a múltkor tojást szállítottunk Bábolnáról a belgrádi repülőtérre. Este 10-kor indultunk el a Gazdaságból, és reggel 10-kor szállt fel a gép. Leszóltak a határra, hogy ne tartsanak fel minket, de így is 600 kilométert kellett megtenni jó-rossz utakon 11 óra alatt. És ilyen kocsikkal. No de jó éjszakát.

A kocsi rakterét most már plomba zárja le, tehát csak a vezetőfülkében alhatok. A két ülésből eszkábálunk egy alkalmi ágyat, a réseket kézitáskával, bőröndökkel töltjük ki. Egy ideig nem is tűnik különösebben kényelmetlennek, de mikor a motor lehűl, jeges hideg fuvallat száll fel, valósággal égeti a lábamat. Megkönnyebbülök, mikor négy óra után Imre ránk kopog:

– Egész kiment az álom a szememből. Indulhatunk?

Tudtam, hogy a kamionosok az ünnepeket is gyakran az országúton töltik, ritka kivételnek számít az a megoldás, hogy december utolsó napjaiban a sofőrök néha csak átviszik a kocsikat a határon, hogy ezzel is javítsák a vállalat és az egész magyar külkereskedelem éves egyenlegét, aztán értük megy egy busz, összegyűjti és hazahozza őket. Újév után térnek vissza Ausztriába vagy Jugoszláviába, vesztegelő kamionjaikhoz.

Mivel „ismerni kell az élhetetlennek sorsát, minek előtte meg tudjuk szánni azt”, kértem, hogy engedjenek el egy karácsonyi fuvarral, hosszas tanakodás után egy Szalonikibe irányított birkaszállítmányt javasoltak.

A kamion indulása kora reggelre volt kitűzve, az előtte való éjszakát lent kellett töltenem Szegeden a Volán-szállóban. Szobám ablaka a garázsudvarra nyílott: ott várakozott már a juhokkal megrakott kamion, időnként hosszan és kitartóan felbégetett egy-egy állat.

Reggel, pénteki nap volt, négy órakor kopogtak az ajtómon, sietve felkaptam magamra a ruhámat – akkor még nem tudtam, hogy legközelebb vasárnap este vetem majd le. Egy fiatal, de elefánt módra elhízott sofőr jött értem.

– Maga vezet? – kérdezem.

– Két személyben megyünk! – vagyis két sofőrrel.

Az előírásokat legalább formailag illik komolyan venni, ezek szerint egy ember naponta legföljebb nyolc órát vezethet, ha ketten vannak, tizenhat órát gurulhat a kocsi, és az élőállat-szállítmányoknál korántsem mindegy.

– És hogy osztják el az utat a kollégájával?

– Én csak Gevgelijáig megyek, a görög határig, ott majd megvárom magukat.

– Miért nem jön tovább?

– Volt egy kis bukovárim, megfogtak öt farmernadrággal. Szolgálati útlevelem még nincs, a maszek kéket elvették, a piros meg csak a görög határig érvényes.

– Miért nem vigyázott jobban?

– Az ember ideges a határon. Olyan eset is előfordult, hogy az egyik sofőr azt írta be a vámkönyvbe, amit el akart dugni.

A másik sofőr, Magyar Károly, valamivel idősebb és soványabb férfi, már bent ül a Škoda kamion vezetőfülkéjében, elrakja a táskámat és a hálózsákomat, aztán már indulunk is. Körülnézek: csak egy ágyat látok, tehát nem fogok véraláfutásokat kapni a sok fekvéstől. Előveszem a jegyzetblokkomat.

– Mennyi a rakomány értéke?

– Huszonötezer dollár, több mint egymillió forint.

– Hány birkát viszünk?

– 280-at, 12,3 tonna súlyban. Egyébként darabszámra kell átadnunk, nem súlyra.

– Menet közben sok az elhullás?

– Elég sok. Például az egyik téesz, hogy külön jövedelmet szerezzen, megnyírta a juhokat, és úgy hajtotta fel a platóra. Útközben kifogtunk egy mínusz húszfokos éjszakát, 25 birka megfagyott.

– A döggel mit csinálnak?

– Attól függ, hol történik az eset. Itthon nem adom le, mert a határról visszaküldenének a faluba, és egy fél napot kellene várnom, amíg valaki átveszi. Külföldön, ha a felső rekeszben döglik meg a juh, akkor rendben van, ha alul, akkor feldobjuk.

– Miért? A felső szinten kevésbé fertőz egy dög?

– Nem, hanem oda már nem mászik fel az állatorvos ellenőrizni.

– Értem.

Leérünk a röszkei határra, sok a törött, sérült kamion, főleg az országba befelé igyekvők között.

– Valami gubanc lehet! – mondja Magyar.

– Rossz az út?

– Az nem érdekes; az a tapasztalat, hogy minél rosszabb az út, annál kevesebb a baleset, mert a sofőrök jobban vigyáznak. Inkább arról lehet szó, hogy túlságosan is igyekeznek hazafelé, mindenki szeretné otthon tölteni az ünnepet.

– És maguk?

– Mi már tegnap megtartottuk a Szentestét, megajándékoztuk egymást, aztán a család átment az anyósomékhoz.

– Én sem vagyok otthon soha karácsonykor – mondja a kövér sofőr –, csak úgy emlegetnek a karácsonyfa körül.

– Csak egy ünnep van, amit feltétlenül megtartok: az Antal-napi búcsú, amit a templom alapításának tiszteletére rendeznek, akkor összejön a rokonság.

– Visszaérünk még az ünnepek alatt?

– Ha nagyon tépnénk, már vasárnap délben itt lennénk, de ennyi idő alatt nem szabad megjárnunk. A sok „hajtós” sofőr így is eléggé lerontotta a normát.

Bámulok ki az ablakon, figyelem a vámvizsgálatot. A röszkei határátlépő vám tekintetében sohasem tartozott az enyhébbek közé, de az új parancsnok szigorúságáról már legendák is keringenek a kamionosok között. Azt mondják, a Szeged előtti kukoricatáblákban figyelők bujkálnak, lesik az utat; hátha valamelyik sofőr túl korán kezdi előszedegetni a határon „átmentett” csempészárut. A parancsnok Trabantján hazafelé tartva néha maga is megállít a vámon már átkelt kocsikat, és újra megnézi őket.

– Kontroll!

A saját embereit is keményen fogja, állítólag megnézi a szolgálatból lelépő vámosok táskáját, és ha egy doboz sört vagy egy dezodor sprayt talál, megkérdezi, hogy honnan származik? Azt sem szereti, ha a beosztottai nyugati cigarettát szívnak, mert ez is különféle manipulációk következménye lehet.

Érdekelt volna, hogy megy itt a munka, örültem, mikor egy ismerős vámos intett nekem, hogy lejöhetek. Átmegyünk a túloldalra, közben a vámos megvetően rámutat egy kamionos szemmel láthatóan új márkás „farmerjára”:

– Gyűrje fel jobban a nadrágszárát, mert ha koszos lesz, nem tudja eladni!

– Milyen a forgalom? – kérdezem.

– Milyen?! A múltkor olvastam egy cikket, folyton az jár az eszemben. Kuvaitban csináltak egy légi felvételt a tengerről, hogy megállapítsák a part menti vizek szennyezettségét. Megvizsgálják a képet, látnak rajta egy furcsa foltot, kimennek, megnézik, kiderült, hogy a csempészek ott dugták el a teljes tartalékjukat: sok ezer üveg whiskyt, hálóval szorították le, hogy a hullámzás el ne vigye. Szeretném látni, hogy nézhet ki most a levegőből Röszke – ujjával a befelé tartó kocsisorra bök –, nézze meg maga is: mi piát próbálnak behozni!

Halmokban áll az elkobzott ital, kézzel, kosárban már nem is győzik behordani, nagy gurulókocsikra kell felrakni. A raktárban már legalább ezer üveg gyűlt össze, nézegetem a márkákat, nagy részüket Jugoszláviában vásárolták: rum-puncs, sligovica, Cézár és mindenféle más konyak.

– Az ész megáll, hogy mit mernek egyesek – háborog a vámos. – Egy maszek kocsiból nyolcvan üveg italt kellett kiszednünk. Kérdezem az illetőt:

– Nem tudja, hogy egy személy csak egy üveggel hozhat be?

– De tudom, csak az a helyzet, hogy én egy brigádnak hozom, amelynek nyolcvan tagja van.

– A kamionosokkal is sok a zűr?

– Akad, bár náluk már komolyabb tételekről van szó. A Hungarocamionnál, ha belép egy-egy fiatalabb gárda, minden harmadik-negyedik sofőrt ki kellene zárni, mert túl gyorsan akarnak meggazdagodni. 30-40 ezer forintos „cuccokat” próbálnak behozni, ilyenkor az ünnep előtt megrendelték náluk. Aztán csodálkoznak, ha elkobozzuk tőlük.

Hirtelen eszembe jut:

– Mi lett egyébként azzal a sok whiskyvel?

– A kuvaiti tengerparton? Nehéz járművekkel mentek be, és széttaposták a víz alatt.

Hogy ne hátráltassam az indulást, elköszönök a vámostól, és visszamegyek a kamionhoz, de kiderült, hogy még ráértem volna, elromlott az index, Magyar javítgatja.

– Teli van az egész szerkentyű szerelési hibákkal: rosszul hegesztették fel a sárvédő gumikat, csak úgy Isten nevében húzták meg a csavarokat, nem akarok jósolgatni, de még ezer bajunk lesz útközben.

Hallgatom, és mélabúsan arra gondolok, hogy az egész riport lassan átalakul egy műszaki kézikönyvvé: „Hogyan javítsuk könnyen-gyorsan kamionjainkat?” címmel. A kövér sofőr kipakolta az ülésre az elemózsiát: méternyi kolbászt, szalonnát, kenősajtot, egy üveg savanyú paprikát, magyarázó mozdulatot tesz a bicskájával:

– Eszem egy pár száz falatot.

Nem akarom zavarni, körbe-körbesétálom a pótkocsis szerelvényt, és nézegetem a birkákat: a feladásnál egy fémgombot nyomtak a bal fülükbe, a bundájuk sáros, némelyik tehetetlenebb állatról társai lerágták a szőrt, véraláfutásos bőr maradt a helyén. Azt mondják, gyakori köztük a kannibalizmus, a felhajított dögöt is megeszik. Most viszonylag békések: néhány juh a rekesz aljára vetett szalmát túrja az orrával, mások a vashálót nyalogatják. Némelyikük úgy köhög, mintha egy öregembert utánozna.

Végre működik az index, indulhatunk, mikor beállunk a sorompóhoz, odajön egy határőr a kocsihoz, és még egyszer átnézi mind a négy rekeszt.

– Próbálkoznak valamilyen trükkel az ilyen birkaszállítmányoknál? – kérdezem tőle.

– Én csak egy esetről hallottam. Egy férfi disszidálni akart, belebújt egy birkabőrbe, és beállt az állatok közé.

– Hogy bukott le az illető?

– Először az tűnt fel a vizsgálónak, hogy manipuláltak a vámzsinórral, akkor benézett a rekeszbe, és észrevette, hogy az egyik juhtól az egész nyáj elhúzódik. Ő volt a disszidens.

Már dél körül jár, mikor felemelkedik előttünk a sorompó: nyolcszáz kilométeres út áll előttünk Szalonikiig. Az időjárás hirtelen enyhére fordult; két hete még elakadtak a kocsik a hóban, most, karácsony előtt melegen süt a nap, fenn a magasban varjak sütkéreznek a kopasz fák ágain, mi, a sofőrfülkében ülők is ingujjra vetkőzünk. Most gondtalannak tűnik az előttünk álló út, Magyar viccelődik:

– Látod, milyen jó, hogy már nem mossa három tenger Magyarország határait?!

– Miért jó?

– Mert járhatnánk Rijekáig 31 forintos napidíjért.

Nisnek tartunk, arra állítólag jobb az út, mint Szarajevo felé, ahol az út szélessége sok helyen nem adja ki a két sávot sem – a sofőrök olyanokat mesélnek, hogy ha két kamion összetalálkozik a kanyarban, pótkocsijukkal kissé megnyomják egymást, hogy kiegyenesedjenek és tovább tudjanak menni.

17 órakor megállunk, a kövér sofőr felkelti a juhokat, egy deszkával nyúl be a rekeszekbe:

– Ébresztő, fiúk!

A juhok nehezen tápászkodnak fel, második napja, hogy nem kapnak vizet és ételt, de egyelőre elhullás még nincs.

A kövér sofőr visszaül, megint kinyitja a sporttáskáját, a térdére fektetett keszkenőre befőttes üvegben töltött káposztát, „Csóka” húskrémet, bejglit tesz ki.

– Eszem egy pár száz falatot! – mondja most is.

Nem volna szabad ilyenekre gondolni, de eltűnődöm: hogy bírná ki a sofőr a juhok helyében?

Az út egyre rosszabb, az autópálya után 60 kilométer per órás korlátozás következik. Eredetileg csak a görög határnál akartunk megállni, hogy a gevgelijai kempingben aludjunk egy keveset, de 22 óra előtt szétdurran a felezőcső, aztán a kuplung munkahengere mondja fel a szolgálatot.

– Van tartalék hengerük?

– Hogyne volna: egy olyan henger, amit egyszer már kiszereltünk, mert tönkrement.

– Újat nem adnak?

– A mi részlegünknél az az előírás, hogy egy-egy nap alatt a húsz kocsi összesen 1500 forint értékű anyagot használhat fel, és csak egy ilyen henger 800 forintba kerül. Nézze meg a ládánkat: még rögzítő köteleket sem kapunk, szerszámokat sem vételezhetünk, indulás előtt hazamegyek a saját szerszámaimért, érkezés után pedig újra lerakom őket.

Mind a hárman dolgozunk a javításon, a kövér sofőr a kocsi alá mászik, fölötte a platón szárazon köhögnek a juhok. Újra elindulunk, de egy órát sem futunk, fél egykor a kidörzsölődött felezőcső végképp elhasad. Magyar megvakarja a fejét:

– Mindig az a cső megy szét, amelyikhez a legnehezebb hozzáférni!

Befut egy másik magyar kamion, beáll mögénk, megpróbál segíteni, odahozza a ládáját: az irtózatos kacattengerből előkerül egy használt felezőcső – az eredete bizonytalanabb, mint a madárijesztő kalapjáé. A szegény embert az ág is húzza: munka közben egy kulcs beleesik az alvázba, a szerelővassal sem lehet kipiszkálni.

A sofőr vállig olajosan mászik a kocsi alól, a vizünk már elfogyott, petróleumban mosakszik meg. A segítőkész kamion egy darabig mögöttünk halad, mintegy biztonsági kíséretként, Skopjénél kettőt dudálva elköszön.

– Nem a Scania meg a Volvo a drága kamion, hanem ez. Mert igaz, hogy azokat drágábban veszi meg a tőkés, de 500 ezer kilométeren át bele sem kell nézni a motorba, legföljebb ha olajat cserél a sofőr, ezen meg négyszer-ötször a motort kell cserélni ennyi idő alatt.

Éjjel két óra felé jár, menet közben főzünk egy kávét. A levegő újra fújni kezd, most már használt cseredarabjaink sincsenek, kamion sem látszik, melytől segítséget remélhetnénk, Magyar egy drótból masnit köt, úgy rögzíti a csövet:

– Lesz, ami lesz.

Most már nyilvánvaló, hogy nem lesz időnk megpihenni a kempingben, Magyar lefekszik az ágyra, én fejemet egy sarokba támasztva ülve próbálok aludni. Lassan kivilágosodik, magas, hófödte hegyek tűnnek fel. Háromnegyed hatkor megállunk Gevgelija határállomás előtt, a büntetésben levő sofőr itt marad a kempingben, és megvárja, amíg visszaérünk. Ma már Szenteste napja van, a szállóban alig-alig lehet vendég, fény sehol sem ég.

– Hagyjatok itt nyugodtan – mondja a kövér sofőr –, én majd elintézem.

– Igen? És mi van akkor, ha egy társaság karácsonyra kibérelte az egész szállót?! Várhatsz minket két napig az utcán.

Csak fél hét körül jön elő egy szobaasszony, van szabad hely, leadjuk a kövér sofőr holmiját. Magyar azt ígéri a társának, hogy sietni fog, megjövünk valamikor éjszaka – legkésőbb holnap reggel.

– Aludj helyettünk is! – szól le, aztán megyünk tovább.

A görög határon sehol sincs karácsonyi hangulat: az emberek kávéznak, pénzt váltanak, beszélgetnek. Várni kell a papírokra, addig Magyarral végigjárjuk a közeli üzleteket, a kínálat meglehetősen egyhangú: Metaxa konyak hétdecis üvegben, Metaxa kétliteres palackban, Metaxa ötliteres díszcsomagolásban, ezenkívül látni még dobozos olívaolajat és -bogyót, terrakotta festett vázákat, eredeti tengeri szivacsot, útikönyveket – majd visszafelé vásárolunk.

Egy lágy ívelésű szerpentinen felkanyarodunk Szalonikibe, bent a városban bámulom a feliratokat, akárcsak később Törökországban, itt is csak egy-egy nemzetközi márkanevet értek meg: Amstel Beer, Löwenbräu, Thermo King, Pirelli.

Egy iparvágány fejállomására telepített nagy állatrakodó placcra hajtunk be, oldalt a karámfalak mögé már egész nyájakat zsúfoltak be. Leakasztjuk a pótkocsit, a többi már a görögök dolga. Lenyitják a hátsó falat, rámpaszerű deszkalejárót tolnak a kocsik végéhez, de a juhok rosszat sejtenek, nem akarnak megindulni. Egy hajcsár vasrúddal megkongatja a kamion oldalát, erre a nyáj előremerészkedik, a rámpáról leérve megállnak, és szaglásznak maguk körül akár a kutyák. Mikor az alsó rekesz kiürül, a felsőhöz tolják a rámpát, a szűk térben elakad néhány állat, ezeket a nyakuknál fogva rángatják le.

Örvényszerűen forogva nyájba rendeződik a szállítmány, és gyámoltalanul vesztegel a nagy üres placcon. Átszámolják őket, szerencsére egy állat sem hullott el, de becslés szerint 8-12 százalékot vesztettek a súlyukból.

– Mnogo dobro! – mondja a görög átvevő oroszul, aztán int a hajcsároknak, hogy el lehet terelni a nyájat. Nem itt Görögországban kerülnek piacra a juhok, összevárnak egy hajószállítmányt, és továbbviszik valahová Libanonba. Menet közben néhány élelmesebb birka kitör a sorból, megáll egy szénabála előtt, és kirángat magának egy pofáravalót, hallani, hogy a száraz széna ropog a foguk alatt.

Kihajtunk a rakodóból, aláíratjuk a „Júdás”-t, a munka elvégzését igazoló papírt, most már csak egy feladat vár ránk: le kell mosatnunk a kamiont, mert így szennyesen az állatorvos nem engedi át a határon. Indulásnál Magyar próbálta megkönnyíteni ezt a munkát; mielőtt még felhajtották volna az állatokat, vastagon felszórta szalmával a platót, de a kocsi most mégis eléggé megviseltnek látszik, az ürüléknyomokat nem lehet vízsugárral leveretni, kaparni kell, át kell mennünk a város túlsó végébe egy speciális tisztítóállomásra.

Szalonikit az autók városának mondják, erősen túlzottnak tűnő állítások szerint: hárommillió kocsi fut a városban és a környékén. Annyi mindenesetre biztos, hogy kilométer hosszú utcákon vágunk át, ahol minden műhely autójavítással, mosással, alkatrész-árusítással és -cserével foglalkozik. Az első görög szó, amit kisilabizálok és megértek: Elastikon – gumi.

Lassan kiérünk a város szélére: egy üres telken régi gyümölcsösládák ezrei rothadnak szürkén, mellette egy cigánykaraván éppen most bontja nagy méretű vörös sátrait, melyeket közvetlenül a talaj fölött tarka szőnyegekkel takartak el.

A mosóállomáson már bent áll két kamion, a kezelő először nem is akar elvállalni minket erre a napra, de hosszas könyörgésre beenged minket a sor végére.

– Mibe kerül a mosatás?

– Hatvan dollárt kell fizetni. Ha én csinálnám lapáttal-söprűvel-kefével, 200 forintot kapnék érte otthon – ha kapnék.

Többórás várakozás ígérkezik, Magyar végigfekszik az ülésen és elalszik, én felszállok egy buszra, és bemegyek a városba. Szalonikin sem érződik, hogy ma Szenteste napja van, gondolom: itt a görögkeleti karácsony a nagyobb ünnep, csak egy útkereszteződésben pakolt le néhány alkalmi árus. Egy kézikocsiról karácsonyi pulykákat kínálnak, a vevő kívánságára lecsapkodják a madár lábát és fejét, úgy vetik a mérlegre. Máshol bort kínálnak fehér műanyag fonatú kancsókban, melyek formájukban a klasszikus borosedényeket utánozzák. Egyébként a boltokat ellepi a szokásos „smate”: drága és nemzetközi mércével másodosztályúnak számító elektronikus cikkek, itt is beköszöntött a műszálkorszak; ebből szőtték-kötötték a kirakott pulóvereket, pizsamákat.

Sétálgatok a kellemes kiskabátos időben, aztán egyszerre csak azon kapom magam, hogy fáradt vagyok, és tulajdonképpen nem is érdekel különösebben a város – úgy látszik, sikerült hozzáidomulnom a kamionosokhoz. Még megnézem a pályaudvart – a piacon kívül talán ez mutat meg legtöbbet egy város életéből –, aztán felszállok egy autóbuszra, és visszamegyek a mosóállomásra.

Még csak az első kocsi végzett, a másikat most veretik egy magas nyomású slaggal, a visszavágódó víz előbb fehér tajtékot vet a platón, aztán egyre barnábbá válik. Lehet, hogy az álmosság csalja meg az érzékeimet, de úgy tűnik, a birkaürülék kipárolgásában van valami az égett birkapörkölt szagából.

Magyar már felébredt, gyűrött arcán felismerhetők az üléspárna mintái. Odaáll mellénk egy másik magyar sofőr is, aki csak megpihen itt, aztán megy tovább Athén felé. Kiálló fogai után Cápának becézik, közismert nagyotmondó, állítása szerint már dolgozott pilótaként, rendőrként, bányában, egyszer egyik állandó hallgatója magánszorgalomból összeadta különböző foglalkozásai időtartamát, és 138 év munkaviszony jött ki.

Egy ilyen tekintélyes életút természetesen nem szűkölködött kalandokban, íme egy a „Cápa-lemezek” közül:

– Megyek egy benzinkúthoz Olaszországban, aztán beülök egy kávéra a büfébe. Velem szemben egy pali előveszi a bőröndjét, kiszed belőle egy géppisztolyt, megtörölgeti szép fehér ruhában, aztán rácsavarja a hangtompítót, és ráemeli a fegyvert a benzinkút tulajdonosára:

– Ide a kasszát!

Aztán engem is meglök.

– Te is tejeljél!

– Ne lőj – mondom neki –, ungarische sofőr vagyok.

– Az más. Ungarische sofőr, az más.

Eltette a pénzt, és becsukta a bőröndöt.

– Na jó, most sietek, mert ma még ki kell rabolnom egy bankot Bolognában.

Most Cápának nincs kedve „gurítani”, elgondolkozva támaszkodik neki egy félig lebontott bódé megmaradt vasoszlopának.

– Máskor hogy múlik el egy ünnep külföldön? – kérdezem.

– Nem nagy ügy, magyar disszidensek néha meghívnak magukhoz, ha egy városban parkolunk, néha küld ki egy tányér süteményt valamelyik szemközti lakó.

– Egyszer szilveszterkor kint Olaszországban összegyűlt nyolc kocsiról tizenkét magyar sofőr egy nagy elosztócég parkolójában. Megálltunk két sorban egymással szemben, így végigláthattunk magunkon, és ha a rakományt fel is nyitják, a sofőrfülkében nem bánthatják a holminkat. Vettünk Triesztben olyan reklámhálókat; három üveg habzóbort árultak benne. Este főztünk valamit, és megittuk rá. Az egyik kocsiban volt egy erősebb rádió, amin jól bejött a Kossuth, azon meghallgattuk a Himnuszt, aztán volt, aki lefeküdt, volt, aki énekelgetett reggelig.

– Azért előfordult, hogy „meredekebben” ünnepeltünk. Emlékezz rá egyszer, akkor is épp Triesztben, lent a régi kikötőben nekiálltunk vadulni szilveszterkor. Mindenki tombolt, csak Várnai Jóska nem jött velünk, lefeküdt aludni a kocsijában. Aztán néhány hülye összebeszélt, megfogták a fülkéjét és előrebillentették, úgyhogy Jóska az ágyról nekiesett a szélvédőnek, a halászlé meg kiborult az üvegből és ráömlött, Jóska azt hitte, hogy a vére folyik.

– Jaj, segítség, elvérzek!

A sofőrök bólogatnak.

– Igen, hát valahogy el kell tölteni az időt.

Cápa elköszön, integetünk utána:

– Szevasz! Szart a kereked alá!

Cápa sárga ponyvája sokáig látszik még a gyér forgalomban, aztán felkapaszkodik egy hídra, és a túloldalon eltűnik. Közben végzett az előttünk álló kocsi, begurulunk a mosóplaccra, míg a kezelő szorgoskodik, mi is lezuhanyozunk oldalt egy hideg vizes tus alatt.

Fizetünk és elindulunk, változatlanul kevés jel mutatja az ünnep közeledtét, az út mellett csak egy standon árulnak fenyőt, és talán két-három ablakban látszik feldíszített karácsonyfa. Csak az út üres, fölötte az égen egy hosszúkás, hal alakú sötét felhő nyúlik végig. Magyar szótlanul néz maga elé, de az arcán látszik, hogy valamit forgat a fejében, mikor kellően végiggondolta, hirtelen felém fordul:

– Mit akar inkább, uram? Aludni vagy korábban hazaérni?

– Hazaérni. Mitől függ?

– Egyetlen dologtól: mennyit ivott a kollégám Gevgeliján a kempingben. Ha csak két üveg sört, akkor még nincs baj, lefekszik hátul, alszik Nisig, ott át tudja venni tőlem a volánt, döngetünk tovább, és reggelre a határon vagyunk.

– És ha két üvegnél többet ivott?

– Akkor ráfáztunk, egyedül nem tudok elvezetni Szegedig. Nekünk is ott kell aludnunk a kempingben.

Már besötétedik, mire átérünk a határon, a jugoszláv vámparkolóban öt görög kamion áll, mindnek sötét az ablaka, a sofőrök kiléptették a kocsit, aztán hazautaztak az ünnepre. A vámmentes bolt most is nyitva tart, Magyar nem siethet annyira, hogy lemondjon a vásárlásról, unatkoznék egyedül a fülkében, én is bemegyek vele. Meglep, hogy milyen sűrű bent a forgalom, a sofőrök talán nosztalgiájukat akarják csillapítani azzal, hogy televásárolják a kosaraikat.

Magyar elrakja a zsákmányt, és megyünk tovább. Fejem balra fordítom, és bebámulok a mellettünk elhúzó személyautókba: ünneplőbe öltözött családok ülnek bennük, kissé elkésve vendégségbe mennek vagy talán már hazafelé tartanak.

A gevgelijai kemping étterme kong az ürességtől, csak a mi kövér sofőrünk ül benne a pincér és a szakács társaságában, aki tétlenségében előóvakodott a konyhából, nézik a tévét; valami kosárlabdameccset közvetítenek felvételről. A sofőr előtt fényesre törölt tányér fekszik az asztalon, épp töltene magának a sörből.

– Ettem, ugye, egy pár száz falatot, jólesik rá…

Magyar megfogja a kezét.

– Hányadik a sör?

– Ez volna a harmadik.

– Akkor jó, ne idd meg. Ha most el tudunk indulni, holnap délre hazaérünk.

A kövér sofőr nem válaszol rögtön, számolgatni kell: ha vasárnap éjfél előtt ütik be a határon a „belépett” bélyegzőt, akkor veszít egy napidíjat, körülbelül hatszáz forintot. Eltöpreng: ér-e ennyit egy nap, de aztán látja, hogy a társa menni akar, bólint.

– Gyerünk! – mondja, és felmegy a holmijáért, lehoz magával egy különös gonddal becsomagolt likőröskészletet is – nincs olyan szegény ország, ahol egy kamionos ne tudna vásárolni valamit.

Az útra hazafelé alig-alig emlékszem: félálomban a kocsi oldalának dőlve hallgattam, hogy eszik vagy horkol az éppen pihenő sofőr. Ha kinyitottam a szemem, egyhangú országutat láttam, vagy a hegyek sötét oldalait, néha a szemközt jövő teherautók ránk reflektoroztak, ilyenkor úgy éreztem, mintha kötőtűt szúrnának az agyamba. Csak a nisi parkolóból, ahol a sofőrök váltották egymást, emlékszem egy őrre, fel-alá járkált, géppisztolyán megcsillant a lámpa hideg fénye.

Reggel megállunk a szabadkai futballpálya előtt, a szomszédos piacon most az ünnep délelőttjén is kipakoltak az árusok, a sofőrök egy sorozat solingeni licenc alapján készült kést vesznek – egy ismerős hentes megbízásából, aztán lehajtunk a határig.

Bent a vámsorompók között kisebb tumultus keletkezett, mert a vámosok észrevették, hogy egy sofőr a fülke tetejére szerelt Michelin babában dugta el az áruját – félreállítják és tüzetesen átnézik majd az egész szerelvényt.

A várakozók között felfedezek egy ismerős sofőrt, kiderül, hogy ő Pesten rakodik le, egy fél napot nyerek, ha vele megyek. Leveszem a holmimat a Škodáról, és elköszönök Magyaréktől.

– Mi lesz a program mára? – kérdezem tőlük. – Mennek a család után?

– Á, most már csak zavarnánk őket. Megbeszéltünk estére egy kuglipartit, megiszunk egy fél sört.

– Fél litert, fél üveget?

– Fél ládát! – mondja, és a bajsza alatt megnyalja a szája szélét.

Átülök, elindulunk. Itthon is szokatlanul meleg a karácsony, hunyorgok a tűző napfényben. Új „házigazdám” kikérdez úti tapasztalataimról, mondom neki, hogy érdekes volt, csak túl szabályosnak, előírásszerűnek éreztem az egészet.

– Gondolod, hogy minden így történt volna akkor is, ha én nem ülök rajta a kocsin?

– Nem tudom, mindenesetre: a birkás fuvaroknak is megvannak a maguk trükkjei.

– Mondj egyet, hadd tanuljak.

– Mikor az ember beáll rakodni a téeszbe vagy az állami gazdaságba, ad az embereknek négy-ötszáz forintot, ezért felhajtanak nekünk a platóra mondjuk három vemhes birkát, de olyanokat, amik mindenórásak. Ez a három vemhes birka aztán útközben megellik, és mivel az állatokat darabra kell átadnod, nem súlyra, van neked három plusz bárányod, bárki megveszi tőled száz márkáért darabját.

Szerda délután szólt fel a menetirányító, hogy másnap lehetőleg a hajnali gyorssal utazzak le, mert a Rába már készen áll, és jó volna, ha minél hamarabb el tudnánk indulni. Sietve összepakoltam, a szokásosnál kevesebb holmit vittem magammal, a szeptember eleje itthon is szokatlanul meleg volt, és arra is gondolni kellett, hogy délnek tartunk majd.

Kezet fogunk a sofőrrel – nevezzük a továbbiakban Horváth Ferencnek, nekünk mindegy, neki valószínűleg nem volna az –, megnézem a kocsit és a menetokmányokat: 12 tonna papírt viszünk Jugoszlávián és Bulgárián keresztül a törökországi Kaiserybe. Az út hossza: 2000 kilométer.

– Hol van az a Kaisery?

– Valahol félúton Isztambul és Ankara között.

– Mikor indulunk?

A sofőr rosszkedvűen vállat von.

– Már mehetnénk, a vámos reggel itt járt, de nem készítették el neki a vámkísérő papírokat, csak a délutáni körben jön el újból.

Később kiderül, hogy az ügyintéző azért nem ért rá tegnap délután kitölteni a papírokat, mert az uszodába vitte a fiát egy vízilabdatehetség-kutatásra. Ez a néhány órás elmaradás már önmagában is elég baj, de ha a körülmények úgy hozzák, lekéshetünk emiatt határátkelést, vámos műszakokat, a hátrány napokra növekedhet – az mindenesetre vigasztaló, hogy az ügyintéző fia tehetséges vízilabdásnak bizonyult.

– Meg lehet ezt szokni? – kérdezem Horváthot. – Ezt a nemtörődöm munkát?

– A rosszat nem lehet megszokni, legföljebb tűrni lehet.

Beülünk a várakozóba, és hallgatom, hogy ijesztgeti Horváthot a többi sofőr különféle törökországi esetekkel.

– Engem megkínáltak a török rakodók fagylalttal, hülye fejjel elfogadtam, erre megkértek, hogy hozzak nekik vizet, szívességből meg kellett tennem, mire visszaértem, eltűnt négy karton cigarettám.

– A török rendőrök mindig találnak valamit, amiért megbüntethetnek, ha másért nem, akkor azért, mert otthon öt gyerekük van. Egy rendőr állítólag tízezer nyugatnémet márkát is összeszed egy nap büntetéspénzekből, láttam, hogy a járőrkocsi „anyósülésén” halomba gyűlt a pénz.

– Ne kérj tőlük „faktúrát”, számlát, akkor a feléből is megúszod, mindig próbálj egyezkedni velük. A faktúrában amúgy sincs köszönet, hazajössz, lefordíttatod, hogy visszakaphasd a pénzedet, és kiderül, hogy azért büntettek meg, mert ketten ültetek egy biciklin.

– Engem már ismernek. Alszom tilos helyen, jön a rendőr, felnyúlok a bőröndömbe egy karton cigarettáért, kiadom neki, köszönetül csak úgy ráver a kezemre, és hagy tovább aludni.

– Ha nincs cigaretta, nyugodtan kínálhatod őket whiskyvel is, megisszák.

– Nem tiltja a vallásuk?

– Általában eldugják a poharat a köpenyük alá, vagy egy kis kólát öntenek a tetejébe, mert így Allah felülről nem látja, hogy mit isznak.

– És miből telik a sofőröknek erre a vesztegetésre?

– A Hungarocamionnál eleve adnak pénzt erre a célra, például egy iráni tranzitra Törökországon át 318 nyugatnémet márkát, ebből kell állni a jattokat, a parkolási díjat, a taxit, a telefonálgatásokat. A Volánnál ez nincs rendszeresítve, elfogadnak viszont „Isten bizony”-számlákat, amikbe bele lehet suszterolni „fal” számlákat, például nem létező telefonbeszélgetésekről.

– És mi van akkor, ha valaki nem hajlandó fizetni? – kérdezem.

A sofőrök sanda pillantást vetnek Horváthra.

– Nem ismeri a török büntetéseket? Állítólag kitépik az ember hóna alól a szőrt puszta irigységből, mert nekik nincs, aztán ha jól megy, még fenékbe is bólintanak.

Közben befut egy másik sofőr is, őt Ragodics Ferencnek hívják, útitársunk lesz, a két kocsi együtt megy majd Isztambulig.

– Jobb konvojban hajtani?

– Van előnye: az ember mindig számíthat segítségre, van hátránya: alkalmazkodni kell – ahogy telik az idő, egyre több az összezördülés, mint ahogy az öreg paraszt a végén a sámliba is belerúg, mert azt hiszi, hogy az a macska.

Három óra felé jön meg a vámos, nekiállnak kitölteni a papírokat – mindet hanyagul készítették elő, most a vámos jelenlétében kell összerakni a paksamétát. Lehet, hogy Görögországból hozunk visszfuvart, ehhez kellene egy „három-országos” engedély, de nem kerül elő. Ki akarják javítani a vámolás helyét, Isztambul helyett valamilyen másik város nevét írnák be, Horváth nem hagyja, mert Isztambulban pontosan megnevezett speditőrhöz mehet, aki megmondja, mit kell csinálnia, de hová menjen és mihez kezdjen egy puszta városnévvel?

Már négy óra is elmúlt, mikor felemelkedik előttünk a telep sorompója, elindulunk Röszke felé.

– Van annyi időnk, hogy megálljunk egy közértnél? – kérdezem. – Szeretnék venni még valami konzervet és sajtot.

– Idő, mint a tenger! Ha ők ráértek minket négy órakor elengedni, akkor nekünk is ráér.

– Nincsenek utolsó vonatok, mert utánuk mindig jön még egy, vagyis nem kell hajtani! – teszi hozzá Ragodics bölcselkedve.

– És a főnökök sem hajtják magukat?

– Dehogynem, azok azt szeretnék, ha megtanulnánk trappban szarni, mint a lovak. Mindig az éltanulókra hivatkoznak, akik Svédországból egy hét alatt levernek egy fordulót, aztán haza se mennek, úgy rakodnak újból. Háromszáz órán felüli távollét is összegyűlik nekik, nem merik megmutatni a tachográflapjukat.

– A szakszervezet pedig arról papol, hogy nem szabad túllépni a havi 172 órát.

Röszkénél a határon megakad a szemem egy lezárt török MAN kamionon, ezt már tavaly karácsonykor is láttam. A határőrök elmondják, hogy valamilyen alkatrészhiba miatt már majdnem egy éve itt vesztegel, napi 12 márka büntetést kellene fizetni, a sofőrök szerint senki sem fogja kiváltani.

Palicsnál megállunk, a sofőrök bevetik magukat az áruházba: 4-5 üveg konyakot vesznek – arra gondolok, hogy eladásra –, bort, tojást, kolbászt, konzervet, alig bírják elcipelni a kamionig.

– Feljebb már nincs bolt?

– Hogyne volna, de az a biztos, ami a kocsiban van.

– Nehogy úgy járjunk, mint fent Finnországban, hogy reggelire csak egy félbevágott májkonzerv jutott.

Óvatosan hátrasandítok, hogy hová teszik a konyakot; egy üzemanyagos marmonkanna el van repesztve, szét lehet feszíteni, aztán visszaugrik, három üveg konyak fér bele.

Gurulunk tovább a jugoszláv országúton, Horváth vágyódva nézi a hazafelé tartó kocsikat.

– Ha lehetne, visszafordulna? – kérdezem.

– Most rögtön.

– Becsvágy, anyagi tervek? Nem akar például házat venni?

– Nincs bennem ilyen vágy. Kis faluban nevelkedtem fel, a nagyanyám még tehénszarral kente fel a szobánk földjét, én klottgatyában nőttem fel – most mégiscsak van két szobám-konyhám, pont elég ez is, ha takarítani kell.

– Pénzt gyűjteni?

– Minek? Hogy a rongyos nadrág zsebében többet találjanak majd az örökösök?! Ismertem egy öreg parasztot, mikor meghalt, három mosógép és hat Simpson moped állt ott az istállójában, az öreg azt hitte, ügyesen befektette a pénzét, az örökösök pedig most árulják a mopedeket nyolcezer helyett ötért.

Lassan ránk sötétedik, számomra változatlanul nehezek ezek az alkonyi órák, otthon ilyenkor találkozom a lányaimmal, és megtárgyaljuk az elmúlt napot, az ember persze nem beszél erről, gondolnia kell rá, hogy a sofőrnek sem könnyebb. Valahol Újvidék előtt megállunk az országút mellett.

– Fejramt. Azért lett volna jó még időben elindulni, hogy legalább Belgrádig eljussunk az első este – így legalább 60 kilométert el kell tennünk holnapra.

Közel a Duna, Horváth szúnyogirtót fecskendez szét a vezetőfülkében, aztán bezár ajtót-ablakot. Leülünk a kocsi mellé vacsorázni, kinek egy láda jut, kinek egy felfordított vödör, míg eszünk, kamionok húznak el mellettünk dörögve, égő reflektorokkal. Vacsora után sört iszunk és pálinkát – az adagokból kezdem sejteni, hogy a sofőrök nem nyerészkedési célokból vásároltak négy-öt üveg konyakot. Kiszellőztetjük a fülkét, aztán lefekszünk.

Horváth öt órakor ébreszt, megveri Ragodics ablakát is:

– Mondja: nincs magának otthona, hogy itt döglik az országúton?

Negyed hatkor elindulunk, péntek van, 14 órakor életbe lép a kamionokra vonatkozó korlátozás, addig el kell hagynunk Jugoszláviát, vagy állhatunk estig egy parkolóban. A sofőr még lenyel egy korty pálinkát, a vödörbe pedig kikészít két üveg sört.

– A reggeli kakaóm.

– Nem zavarja a vezetésben?

– Aki egy-két üveg sörrel nem tud vezetni, az teljesen szárazon sem tud – mondja, aztán elfordítja a slusszkulcsot.

(A reggeli alkoholfogyasztás nemcsak Horváth és néhány más magyar kamionos szokása, egy nyugatnémet riportkönyv is megemlít hasonló jelenséget.)

Kukoricaföldek között futunk, másutt kerítésoszlopokon üldögélő dolmányos varjakon akad meg a tekintet. Egy fejre állt kamion tűnik fel, a motoros kocsi az árokba borult, a fával megrakott pótos fenn maradt az országúton, aztán egy kiégett autóbuszt látunk.

Fél tizenegykor, Nist már elhagyva, megállunk. Kegyetlen meleg van, legalább harmincöt fok, a kamion árnyékába húzódunk be reggelizni. Egy sárga lepke repül át füstölt szalonnánk és kenyerünk fölött.

Megélénkül a forgalom, nemcsak kamionok húznak el mellettünk, hanem NSZK rendszámú személykocsik és mikrobuszok is jönnek velünk szemben hosszú konvojokat alkotva. Török vendégmunkások ülnek bennük, most mennek vissza a nyári szabadság leteltével Németországba, ott később kezdődik az iskolaév, mint nálunk otthon. Mindegyik kocsi zsúfolásig megtelt: barna képű, bajuszos férfiak fogják a volánt, mögöttük fejkendős nők szoronganak és négy-öt gyerek.

Továbbhaladva a nagy hegyi szerpentin után, mely a Niszava folyó vonalát követi, a meleg déliesen szárazra vált, földre dobott pokrócokon, szemétrakások között török családok ebédelnek vagy alusszák ebéd utáni álmukat. Bela Palanka után csoportosulás tűnik fel: egy kék színű török kamion felborult, a négy kerekét úgy nyújtja az ég felé, mint a döglött ló a patáit – a sofőr sápadtan cigarettázik mellette.

– Rögtön a határon vagyunk – figyelmeztet Horváth –, ha maradt 500 vagy 1000 dinárosa, dugja el valahová, mert ezeket a címleteket tilos kivinni az országból. Ha a vámosok megtalálják magánál, elkobozzák, vettek el már napidíjat is Horgoson magyar sofőröktől.

Becsúsztatom maradék pénzemet a padló gumiszőnyege alá. Megállunk még jugoszláv területen, mert Horváth utánaszámolt, hogy a 2,4 jugoszláv napidíjalapját legalább felerészben most kell teljesíteni, sőt ha lehet, a nagyobbik felét, mert visszafelé mindig jobban siet az ember. Ha rövidebb idő alatt hajtunk át az országon, otthon levonják a különbséget, mégpedig nyugatnémet márkában - tehát várunk néhány órát.

Dimitrovgrad és Kalotina között lépjük át a jugoszláv-bolgár határt. Hosszúnak találom az előttünk álló sort.

– Ez? Pipafüst. Egyszer a török-iráni határon kialakult egy 35 kilométer hosszú dugó, három napig álltunk sorban, és állandóan résen kellett lennünk, mert aki elbóbiskolt, azt egyszerűen kikerülték és elébe vágtak. Én azt találtam ki, hogy egy csomó üres konzervdobozt spárgára fűztem, az egyik végét a tükrömre kötöztem, a másikat az előttem álló kocsi lökhárítójához, és nyugodtan elaludhattam, mert ha a sor meglódult, a spárga elszakadt és a konzervdobozok csörömpölve leestek, a halott is felébredt volna erre a zajra.

Az első bolgár parkolóban megállunk, az út melletti árokban és azon túl is elképesztő szeméthegyek emelkednek, megpróbálom elemezni az összetételüket: narancsleves dobozok, színes magazinlapok, műanyag tányérok, levestészta nejlontasakja, fogkrémes tubusok, konzervdobozok fennakadva az akácbokrok ágain.

Eszünk valamit, Horváth megint számolgat: bár beleférne az időbe, mégis helytelen volna ma átlépni a bolgár-török határt is, egyrészt: veszélybe kerülne a bolgár napidíj időalapja, másrészt: ha délután két óra után jelentkezünk a törököknél, 10 márka különdíjat számolnak fel, ezt a pénzt is megtakaríthatjuk egy reggeli átkeléssel.

Este negyed nyolckor állunk meg Plovdiv után egy parkolóban, Horváth ellenőrzi a menetteljesítményt: 620 kilométert tettünk meg. Kiszállunk, körülnézünk: a szokatlanul tágas parkoló is zsúfolásig megtelt, kamion viszonylag kevés akad, mert a Törökország felé tartók közül sokan választják inkább a Románián keresztül vezető utat – a Hungarocamion is többnyire erre küldi a pilótáit, mert olcsóbban tankolhatnak, velük majd Haskovo után találkozunk. A Németország felé vonuló törökök töltik itt az éjszakát, benézek egy nyitva hagyott kocsiajtón: egy felakasztott kalitka ring a mélyén két kanárival. Az utasok a földön ülve szellőzködnek, van, aki egy szőnyegen előrehajolva imádkozik, egy-egy férfi a fák közé húzódva félmeztelenül mosakodik.

Mi is lemossuk magunkról az izzadságot, a kamion oldalára szerelt marmonkannákban kellemesen átlangyosodott a víz, csak arra kell vigyázni, nehogy annak a csapját nyissam ki, melyben a konyakosüvegek lapulnak, végre tiszta inget húzok. Túlságosan meleg van ahhoz, hogy el tudnánk aludni, indítványozom, hogy menjünk be az út menti kertvendéglőbe vacsorázni – hiszen utoljára tegnapelőtt ettünk meleg ételt. Horváth szívesen rááll, Ragodics csak húzódozva jön velünk, nyilvánvalóan sajnálja még a levát is, később kiderült, hogy már legalább harmincszor járt Bulgáriában, de most először ül be egy vendéglőbe.

Még a savanyú bolgár sör is jólesik, kinyújtjuk végre a lábunkat, és nézegetjük a kerítés árnyékában megbúvó alig-alig kétes foglalkozású lányokat.

– Sok a „kóbor apáca”?

– Van itt is, a fiúk állítólag állami kocsin hordták körbe őket; szőrmebundát viseltek, de alatta meztelenek voltak. Csak valutával lehetett fizetni, száz márkába kerültek.

– Az az igazság, hogy odaát Törökországban nagyobb a felhajtás. Akiket ez érdekel, ahogy átérnek a határon, taxiba vágják magukat, és mennek az edirnei jakiba. „Partizán” nőkkel nem érdemes kezdeni, mert előfordult, hogy 16 magyar sofőr érkezett meg szifilisszel Bagdadba.

– Én egyszer próbáltam Bagdadban, a nemzetközi boltban beszélgettem egy kiszolgálónővel, benne is lett volna mindenben, de ötven dollárt kért tíz percért. Hát nem inkább elkötöm cérnával?!

– Meg az az igazság, hogy nekünk vigyázni kell, mert otthon is ki kell tennünk magunkért. Új hazatérés – új szerelem. Az első napokban: mit hozzak, apukám? Sört, konyakot? – ezért bizony produkálni kell. A negyedik nap? Ha inni akarsz, menj le érte magad, tudod, hol van.

Reggel korán kelünk, Ragodics gatyában különleges légzőgyakorlatokat végez, egészségmániás; egyszer Bécsben egy közlekedési lámpánál várakozva kinyújtotta a nyelvét, és aggódva bámulta a külső visszapillantó tükörben, a közelben álló osztrák rendőr pedig azt hitte, hogy őrá öltötte ki, és megbüntette 300 schillingre.

Körbejárom a parkolót, a kocsik orra előtt, túl egy kibetonozott vízlevezető csatornán nagy almáskert húzódik. A szélét persze ellepi az ürülék, papír, eldobott sörösüvegek, kikerülöm a hulladékot, és beljebb merészkedek, teleszedek egy nejlonzacskót piros almával. Ragodics meglátja a zsákmányomat, rögtön ő is beveti magát az almásba.

Átnézek a szomszédunkban parkoló török kamionhoz: a sofőrök épp reggeliznek, lépesmézet raktak ki, fekete kenyeret, olajbogyót és teát, hús nem került az asztalra – vagy tilos, vagy drága.

– Egyél, arkadas!

– Most arkadas, jóbarát – mondja Horváth félhangosan –, de egy félóra múlva leszorítanak az útról.

Mi is nekiállunk reggelizni.

– Arról beszélgetünk Ferivel, hogy tudja, mit kellett volna látni magának? Albániát.

– Jártak ott is?

– Paradicsomot hordtunk tőlük, akadt egypár érdekes esetünk. Mikor Enver Hodzsa egyszerre akarta megváltani egész Albániát, az országban még nagyon sok volt a régi török név: Ibrahim, Ahmed meg Ali. Aki jól dolgozott, azt azzal jutalmazták, hogy új nevet választhatott magának: Győztes Traktor lett az egyik, a másik meg Élenjáró Módszer – valahogy úgy, mint az indiánoknál. Egy gyereket úgy hívtak, hogy Lengyel Vörös Búza, mert apja, a Győztes Traktor húzta az anyjában, az Új Barázdában.

– Állítólag két magyar kamionsofőr felcsinált két albán lányt, el kellett venniük, és soha többé nem jöhettek haza Magyarországra – mondja Ragodics, de Horváth leinti.

– Aki ezt mondta, az soha nem látta Albániát, az albán lányokat két méterre sem lehetett megközelíteni, ha felléptem a platóra, ahol a paradicsomot rakták, mind abbahagyták a munkát, és elmentek.

Tudjátok, mi volt ott már a határon? Széles trapézszárú nadrágom volt, a határőrök összevarratták velem, levágatták a pofaszakállamat fülközépig, a holland kamionosok egymást nyírták meg a határon, hogy bemehessenek. Csak egy pécsi fiúnak maradt meg a hárija, hálóval leszorította a haját, és sapkát húzott rá.

Maga az élet bent nem különös: Astra pengét vettünk, kínai Parker tollat. Jó volt a fagylalt és a sütemény, de én nem ettem meg, mert a cukrászok állítólag szamárzsírral dolgoznak.

Emlékszem, egy öreg sofőr már hazafelé tartott Szegedre, mikor Röszkén átültették egy másik kocsiba, és visszafordították, mert neki volt vízuma, egy másik sofőrnek pedig nem. Éjszaka rakták fel a kocsikra, amit nappal leszedtek, hosszú napokat kellett várni a parkolóban, amíg sorra kerültünk. Az öreg pilóta annyira felmérgelődött, hogy szívrohamot kapott, az volt a szerencse, hogy a parkoló albán őrének már volt infarktusa, és adott neki rögtön egy tablettát.

Megállás nélkül hajtunk le egy határ menti bolgár kisvárosig, egy vámmentes boltban Horváth megveszi a baksisnak szánt két karton Marlborót. Ragodics is bevásárol, aztán a kútnál feltölti a vizesedényeket, közben jön az őr, és két levát kér a parkolásért, Ragodics őrjöngeni kezd, a társa próbálja csitítani:

– Hát nem mindegy neked? Kapsz papírt, és otthon majd elszámolják.

Hallgatok, tudom, hogy a pénz titka mélyebb a kútnál. Továbbindulunk, furcsa helységnevek tűnnek fel, mintha Ilf–Petrov valamelyik regényéből léptek volna elő: „Pervomaj” (Május elseje), „Ljubimec” (Kedvenc), „Kapitan Andrejevo” (Andrejev kapitány-falva?). Már vagy tíz kilométerrel a határ előtt az út jobb oldali padkája olyan, mintha le volna hengerelve, a nagy közlekedési dugók idején idáig is elhúzódik a sor, aztán észrevesszük az első drótkerítést az út mellett.

– Jönnek a drótok, itt már határnak kell lenni. Ha maradt levája, rakja el, azt sem szabad kivinni.

Fél egykor érünk a határra, simán átgurulunk a bolgár kontrollon, százméternyire látszik egy torony „Türkiye” felirattal, az már Kapiküle, a határfalu széle. A kamionok ötös sorokba rendeződnek, mi a másodikba kerülünk, egy sort egyszerre szólítanak előrébb. Egyelőre semmi sem mozdul, a törökök nem sietnek – mint tudjuk, a 14 óra után vámkezelt kocsikért 10 márka különdíj jár.

Perzsel a meleg, Ragodics bevizez egy zsebkendőt, és a nyakába köti, Horváth gyümölcsöt keres elő a ládából, én felbontom a határon vásárolt söröskartont, megiszom egy Karlovácot, aztán írok egypár sort a családomnak, és átmegyek a túloldalra, hogy hazaküldjem valakivel.

Tőlünk balra mozdulatlanul vesztegel a Bulgárián keresztül főleg az NSZK-ba tartó kocsisor. A mikrobuszokban itt is népes török családok ülnek, lábuk alatt görögdinnyék gurulnak ide-oda, valahol egy magnóból elnyújtott keleties dallamok hallatszanak. Egy magyar kamion érkezik Törökország felől, óvatosan mozog a kikopott úton, majd lassan belegurul egy gödörbe, melyet fertőtlenítőfolyadékkal töltöttek fel, míg áztatja a kerekeit, egy veréb ugrál a gödör szélére, és iszik belőle – edzett madár lehet. Megkérem a sofőrt, vigye el a levelet, aztán visszaülök Horváth mellé.

Egy órakor előrerendeltetünk a bejárathoz, leszedik a plombát, és lebontatják velünk a ponyvát, a török vámos benéz a rakományba, és int, hogy mehetünk akár le az iraki határig. Időnkbe beleférne, hogy ma akár Isztambulig is elhajtsunk, de Horváth, a kapitány ma már nem akar továbbjutni a határ túlsó oldalánál.

– Ha ma megcsinálnánk magunktól, holnap már megkövetelnék tőlünk.

Száz-kétszáz métert gurulunk, utána megállunk a speditőr előtt kezeltetni a papírjainkat. Körülnézek: gödrös, kikopott réten egy drótkerítés mögött lezárt autók ezrei vesztegelnek; amíg a szem ellát, mindenütt személykocsik, mikrobuszok, buszok, kamionok állnak. Elkobzott autók ezek: lopták őket, vagy nem tudták kifizetni a vámot utánuk, vagy csempésztek velük, és lefoglalták őket, mint a bűntény elkövetésének eszközét.

Néhány sofőrt meglepetésként érhetett, hogy elkobozzák a kocsiját, egy svájci rendszámú kamion vezetője azt hitte, hogy csak egy baráti szóra hívják, mert a törülközőjét is ott hagyta száradni a kormánykeréken, mostanra már térdmagasságúra nőtt a fű mozdulatlan kerekei körül. Az elkobzott kocsikról lassan lelopnak mindent: tükröt, lámpát, szélvédőt, pótkereket, aztán ott marad kicsontozva.

– Tulajdonképpen a mi kamionunkat is le lehetne foglalni – mondja Horváth félhangosan –, mert mi is svéd árut viszünk magyar okmányokkal.

Végigjárjuk a vámkezelés állomásait, először pénzt váltunk, hogy ki tudjuk fizetni az illetékeket, 100 nyugatnémet márkánál 130 török lírát emel le a hivatalnok, Ragodics veszekszik, de a hivatalnok csak leereszti félig a szemhéját: ha nem tetszik, menj panaszra Allahhoz!

Egy percre beugrunk a „Tekel”-be, a török valutás boltba, a sofőrök egydolláros Matchboxokat nézegetnek, otthon száz forintot is megkapnának érte, de egyelőre nem veszik meg. Alapelv a vásárlásnál: „Odafelé ne költsd el a pénzed cuccokra, mert lehet, hogy visszafelé kenyérre kell majd!”

Ebben a boltban elvileg nem szolgálnak ki törököket, gyakorlatilag épp egy kopasz török ugrik ki az ajtón hóna alatt egy csomaggal. Lélekszakadva elfut a réten, eltűnődve nézünk utána.

– Ha nem futna ennyire, senki sem figyelne rá. Mit vehetett?

– Úgy látom, cigarettát. A töröknek két dolog fontos: a cigaretta és az autó. Rendes autóra persze nincsen pénzük, az egyik hoz Németországból egy elöl karambolos fél kocsit, a másik egy hátul karambolosat, itthon aztán összerakják.

– És amin hozzák, az is rendszám nélküli ócska kamion a bontóból.

A vámépület vécéjének előterében teát főznek, mi is veszünk, és a gyűszűnyi poharakkal kihúzódunk az épület előtti árnyékba. Egy török ügyintéző álldogál a Tekel előtt, hamarosan kijön egy sofőr a valutás boltból, két szatyrot hoz, nem szól egy szót sem, elindul a kocsi felé, az ügyintéző kissé lemaradva követi. Felemelem a kezem:

– Elmagyarázom, mi történik! A sofőr napok óta itt vesztegel, a török elintézte az ügyét, és most kapja meg a baksist.

A sofőrök bólogatnak.

– Kezd belejönni.

Kisvártatva előjön az ügyintéző egy szatyorral, mely gyanúsan hasonlít ahhoz, melyet az előbb a sofőr vitt magával, félrevon minket, mindannyiunknak ad egy karton cigarettát, és a falu felé bök, mi is megismételjük a jelet.

– Át kell vinnünk neki a vámon, majd a faluban érte jön, ők legfeljebb a nadrágszárukban tudnák becsempészni.

Bemegyünk az orvosi ellenőrző állomásra, melynek egész felszerelése három titokzatos rendeltetésű egydecis üvegből áll. Az orvos egyiket sem pazarolja ránk, lepecsételi a papírunkat, aztán undorral int, hogy távozhatunk. A kocsink felé tartva egy félbehagyott lángost látunk száradni egy betonoszlopon.

– Ez a kenyerük, de csak itt dobják el a maradékot, beljebb az országban egy üres konzervdobozt sem látni, mindent elhordanak.

Kihajtunk a vámterületről, a tülekedésben leckét kapunk a török közlekedési szabályokból: „Kerülj egy centivel előbbre, mint aki melletted halad, és már neked van előnyöd, és ha kell, az árokban is előzzél!”

Ahogy elhagyjuk a vámzónát, már egymást érik a kocsira vagy ládákra telepített standok, éjjel-nappal árulnak rajtuk. Sütik a csöves kukoricát, papírzacskóval csapkodják a parazsat. A kifelé készülődőknek török zászlókat ajánlanak, botra fűzött pereceket, bőrkabátot és ami furcsa: legalább négy műteremben készítenek azonnali fotómásolatokat. Megakad a szemem egy magyar feliraton.

„Attilánál olcsóbb az irha! Turkisztán-magyarisztán arkadas! Török barát a magyarral!”

A főtéren hat-nyolc vendéglő körül áramlik a tömeg: sofőrök, árusok, török polgári házaspárok: elöl megy a férfi, mögötte két lépéssel lemaradva követi a felesége, a harmincöt fokos meleg ellenére fejkendőben és állig felgombolt hosszú vászonkabátban.

Egy gyerek felugrik a kocsink lépcsőjére, és bekalauzol minket a kamionparkolóba, három doboz cigarettát kér a szolgálataiért, megalkuszunk egyben. Közben a magnókból üvöltő zene szól, egy cementpadlós zuhanyozóban megfürdünk. A guggolós WC-hez, mely terjengő párafelhőivel magához a pokolhoz hasonlít, egyikünknek sincs kedve, én eloldalgok a kemping mögötti szemétdomb felé, a többi sofőr tisztes távolban lemaradva követ. Hat-nyolc kóbor kutya is látja a vonulásunkat, de egyik sem ugat meg minket.

– Kiveszett belőlük az őrző ösztön – magyarázza Horváth már visszatérőben.

A kamionoskempingekhez egyébként mindenütt vonzódnak a kutyák, a legemlékezetesebb esetet Svédországban láttam: egy kutya odajött a kocsihoz, két lábra állt, vigyorgott és bohóckodott; oda is adtam neki a fasírtom felét, a többi kutya meg nem értette, hogy ők miért nem kapnak.

Elmegyünk vacsorázni, egy negyedórát várunk a vendéglő teraszán, hogy az árnyékban kapjunk asztalt, valami birkasültet eszünk, sok hideg sör következik utána. Megisszuk a pertut, úgyis mindig ráállt a szánk.

Lefeküdni még reménytelenül világos van, sétálgatunk a főtéren. A Turtrans speditőrcég irodája előtt magyar szó üti meg a fülünket: fiatal fiú áll az ajtóban, erősen kapatos, farmeröltönye, lánccal a zsebéhez rögzített tárcája, de egész, enyhén szólva öntudatos magatartása is jelzi, hogy kamionos. Odamegyünk hozzá barátkozni, sört hozat nekünk, és leülünk az irodában, nem kell faggatni, beszél magától is.

– A kamionvezetés itt 99 és fél százalékban szerencse dolga, mert olyan rutinod nem lehet, hogy ki tudd számolni: a szembejövő török vezető azért tért át a bal oldalra, mert előzésbe kezdett, vagy azért, mert elaludt. Mégis jobb szeretek itt vezetni, mint például Nyugat-Németországban, mert ott mindig percnyi pontossággal kell dolgozni, ha az órádnak négy órát kell mutatni, inkább három óra negyvenötre állítsd be, mint négy óra egy percre, mert a rendőr rögtön hazavág. Itt viszont, ha nekem úgy tetszik, végighajtok egy egész napot, és másnap pihenek. Szeretek a hegyek között menni, közben beszélek magamban, ha a hegy lábához érek, köszönök neki, és ha átkeltem rajta, elbúcsúzok.

– Milyen kényelemben élsz?

– Öt évig ittam meleg vizet, most már be van szerelve a kocsiba a hűtőszekrény. A feleségem vesz otthon hat kiló húst, leszedi róla a zsírt, az inakat, megfőzi pörköltnek, beteszi öt nagy üvegbe, én meg berakom az egészet a hűtőbe. Az iraki határon is pörköltet fogok enni, olyan fagyos lesz, hogy a kanál elgörbül benne, de majd felmelegítem – rágyújt. – Azt is megengedhetem magamnak, hogy csak Marlborót szívjak!

– Ezt szereted a legjobban?

– Nemcsak azért, de az öngyújtóm is marlborós mintájú. Mindig azt mondom: majd ha a Symphoniának is lesz saját márkájú öngyújtója, át fogok szokni rá.

– Mennyiből tudod tartani ezt a színvonalat?

– A havi harmincezernek meg kell lenni. Én otthon is király vagyok, megkérdezhetsz bárkit. A nők is tudják.

Egyik éjszaka állunk a haverral Szeged alatt egy parkolóban, egy sárga Zsiguli kering körülöttünk.

– Villogj már rá – mondom a haveromnak –, hadd tudjuk, mit akar.

Kiszáll a Zsiguliból két pincér srác.

– Fiúk, van egy bigénk, de csak valutáért adjuk.

– Mennyi?

– Ötven márka fejenként. Vidékről hoztuk fel, szereztünk neki lakást, négyórás állást, elhelyeztük a gyerekét óvodába – és szeretnénk viszontlátni a pénzünket.

– Oké, rendben van. Hová menjünk?

– Gyertek utánunk.

Egy szeged-belvárosi lakásba vitték; komplettül be volt rendezve, koloniál bútor, videó, a bárszekrényben borospalackok, nyitott whiskys-üvegek: Fehér Ló, Sétáló Jancsi. Én mentem előre, mert én fizettem, a nő a végén 150 márkát kért, csak így jutott neki is valami – le kellett adni a szobáért, a pincéreknek, mindenkinek.

Hozat még egy sört.

– Hol parkoltok?

A kocsink felé mutatunk, legyint.

– Parkoljon ott a Lutz Gizi, gyertek át hozzám a Londra kempingbe!

– Nem, mi már leraktuk magunkat.

– Akkor legalább igyatok meg velem egy sört a szállodában.

Horváth tiltakozni próbál, de a HC-s leinti.

– Nem dikhálom az albérleti dumádat! Gyertek.

Beülünk mellé a vezetőfülkébe, a fiú indít, csodálkozva kérdezem.

– Most, hogy kivetted már a pihenőt, nem lesz baj a tachográflapoddal?

– Ez nyolcsebességes kocsi, ha csak a hármasig kapcsolok fel, a tachográf „alszik”, és el lehet számolni ezt az időt is úgy, mintha itt a határon várakoztam volna a vámra, csak arrébb tereltek egy kicsit.

A szállodában törökül rendeli meg a söröket, kétszer is el kell ismételnie a kérését, elégedetlenül magyarázza:

– Ez valami bunkó pincér lehet, nem tud rendesen törökül.

Iszunk, aztán elővesz egy karkötőt:

– Ehhez mit szóltok? Huszonhárom gramm.

– Kinek viszed?

– Nem tudom, majd kisorsolom.

– A vámosoktól nem félsz?

– Nézd: én profi vagyok, tudom, hogy ha bejön az országba egy új kamiontípus, egy példányt ők is kapnak belőle, és áttanulmányozzák. Mindent megtalálnak, amit csak akarnak, az más kérdés, hogy nem kutatnak túl komolyan, csak nagy letolások után, mikor mindenképpen eredményt kell felmutatniuk.

Egyszer álltam a lebukás szélén. Egy haveromat lent Törökországban elfogta a cifra hasmenés, ment a hasa, mint a murányi kutyának, be kellett volna vinni a kórházba, de a srác sírt, hogy onnan ő nem jön ki élve. Én elvállaltam, hogy ápolom őt, még kokoska juhát-jugo húslevest is főztem neki. Három nap után magához tért, akkor elvittem magammal bevásárolni is. Egyszer csak azt veszem észre, hogy túlságosan is figyeli, mit veszek, már akartam is neki mondani: kapd ki a cserpákod! – ne kíváncsiskodj, de aztán nem szóltam, az ember ne sértsen meg egy havert. Visszamegyünk a kocsihoz, elköszön és otthagy, csak úgy porzott az út utána. Nagylaknál már kész jegyzékkel vártak a vámosok.

– Maga behozott 12 hosszú bőrt, 10 irhakabátot és így tovább.

– Kapjon a fejéhez, uram! – mondtam neki, vagyis hogy beszéljen velem rendesen, odaadtam neki a kulcsot, és megmutattam a tárcámat. – Nézze meg: nincs benne több pénz, mint amennyivel el kell számolnom, most beülök a presszóba, szóljanak, ha végeztek az ellenőrzéssel!

Jönnek két óra múlva, még a pótkereket is szétszedték, nem találtak semmit.

– Felbontjuk a kocsin a TIR-t – mondják, vagyis átvizsgálják a rakományt is.

– Ha akarják, tessék, de ezt rá kell vezetni a lapra, és meg is kell indokolni. Most mondd azt, hogy Komszomol!

Akkor elengedtek.

– És ha felbontják a plombát?

– Semmi baj, a cuccot már előreküldtem egy másik kocsival: 12 hosszú bőrt, 10 irhakabátot és így tovább.

Még meghallgatunk három-négy történetet arról, hogyan járt túl a fiú rendőrök, határőrök, főnökök eszén, aztán elköszönünk és visszasétálunk a parkolóba.

– Neked már volt bajod a vámmal? – kérdezem Horváthot.

– Egyszer, de akkor majdnem belebuktam. Olaszországból hoztam haza virágkötöző szalagot, tizenkét nagy spulnival, ott szinte ingyen adták, idehaza pedig 4 forint 50 fillérbe került egy méter. A vámos megtalálta:

– Húszezer forint fölött van az értéke. Tudod, hogy ez már bírósági ügy?

Kivert a verejték.

– Ne csináld velem: a lányom érettségizik, és csokrokat viszek szét mindenkinek, ehhez kérték a tanárnők. Engedj el.

– Nem tehetem. Lehet, hogy figyelnek minket, és én is lebukok.

– Nem lát minket senki, elfordítottam a tükröket is, hiába néznek – kinyitottam a táskám –, itt van minden, amit vettem, válassz a feleségednek azt, amit akarsz. Milyen színű haja van?

– Rendben van, de jegyezd meg, hogy még egyszer nem engedhetlek el!

Azóta én a hideg levest is megfújom.

Visszaérünk a parkolóba, meleg van a kocsiban, nehezen alszunk el, felszólok a felső ágyra.

– Mit gondolsz, Feri: mennyi igaz abból, amit ez a fiú mesélt?

– Két dologgal minden kamionos dicsekszik, először: a répájával, százszor is hallhatsz olyan történetet, hogy neki a kuplerájban sem kellett fizetni, olyan tüzesen csókolt, másodszor az otthoni személykocsija fogyasztásával vág fel: csak öt litert eszik százon!

– És tényleg annyit fogyaszt?

– Hogyne: szakadékban hátszéllel. Aztán vannak, akik inkább hazudnak, mint esznek; a Cápát ismered, de ő is csak kezdő lehetne a Rabló Robi mellett, ő egy disszidens sofőr, kint Olaszországban többször is találkoztam vele.

– Régebben hordtam magammal egy majmot is a lakókocsiban – mesélte egyszer –, de egy alkalommal elkezdte dobálni a százdollárosaimat kifelé az ablakon, akkor kirúgtam.

A másik története meg valahogy így szólt:

– Pakisztánban eltörött a kardántengelyem, mit csináljak? Kivágtam egy fát, és befaragtam a helyébe, lépésben, de el tudtam menni vele a határig.

Egyet tudott, azt viszont pontosan: mit hol érdemes csencselni!

Sietnünk nincs miért, másnap, vasárnap reggel sokáig alszunk, csak háromnegyed tizenegykor indulunk el Isztambul felé. Mikor kiállunk a parkolóhelyünkről, elborzadok, hogy mennyi szemetet hagyunk magunk mögött, igaz, nem tettek ki kukákat, ahová bedobhattuk volna. A kemping sarkában már kezdik összeszedni a hulladékot, teherautókra lapátolják fel.

– Na: Jallah! Gyerünk!

Isztambul 245 kilométerre fekszik, addig nem állhatunk meg, útközben egyetlen kamionparkolót sem engedélyeztek a hatóságok, még a műszaki hiba miatt megálló kocsikat is gyakran megbüntetik 4-5 ezer lírára. Nehéz volna megfejteni ennek az intézkedésnek az okát: vagy a kamionok biztonságát féltik, vagy nem akarnak lemondani a beszedhető parkolási díjakról. Horváth 70 kilométeres sebességre áll rá, de inkább 65-re.

– Még ebbe is beleköthetnek a „lengyel dohányárusok”!

– Kik azok?

– Hát a „Polis Trafik” – ez van kiírva a török közlekedési rendőrök kocsijára.

A külföldi kamionok csak ezen az egy kijelölt úton haladhatnak, mely Isztambulon túl kettéválik: az egyik ág fut Iraknak, a másik Iránnak. Ahogy a sofőrök mondják: letérni ott is tilos, egyrészt a közelben fekvő katonai táborok miatt, másrészt itt már végképp nem lehetne garantálni a sofőrök és a rakomány biztonságát. Itt már nem működik semmiféle hatóság, csak egy-egy földbe szúrt lófarkas zászló jelzi a vajda székhelyét, egyedül ő emel magának házat, minden alattvalója agyagkunyhóban él, eső után vas- vagy fahengerrel töreket préselnek a tetejére, úgy erősítgetik.

Edirne az első város, melyen áthaladunk, bámulom a főutca tábláit, Görögország kivételével eddig mindenütt megértettem a feliratokat, de a török szövegeket nincs mihez kössem, csak egy-egy nemzetközi megjelölést fejtek meg: Billiard Salon, Schweppes, Shell, egy rézlapba belevésték: „doktor” – de milyen doktor? Aztán utoljára megkönyörül rajtam egy tábla: „Good bye!” – és vége a városnak.

Az országút mentén sátrak: dinnyét, mintás fonott kosarakat, motorolajat kínálnak bennük. Az árusok egész nap, egész éjszaka ott ülnek a ponyva alatt, csak néha alszanak egy órát a kidobott szalmán, amely között valaha a dinnyét hozták. Vevő viszont sehol sem mutatkozik.

– Ha öreg lennék és milliomos – mondja Horváth –, minden időmet azzal tölteném, hogy a törököket bosszantanám.

– Hogy csinálnád?

– A létező legrosszabb helyen gyümölcsüzletet nyitnék – az biztos, hogy legalább húsz török gyümölcsárus mellém telepedne, és mind éhen halna.

A falvak egy-egy domboldalon felkapaszkodó házcsoportból állnak, többnyire öntött blokkokból építkeznek, ebből készül az alacsony kerítés is. Az udvarokon nem látni háziállatokat, csak vakaródzó, piszkos kutyákat. Az emberek vasárnapi tereferére gyűltek össze a nyilvános vízvezeték rézcsapjai körül.

Hidak ívelnek át kiszáradt folyómedrek fölött, ezen a vidéken már három-négy éve egyfolytában pusztít az aszály, a napraforgók satnyák maradtak, és lábon megbarnultak, mintha elégtek volna, senki sem tartja érdemesnek letörni a táblákat. A sötétbarna, megsült tányérok között alig-alig tűnik fel egy-egy sárga vagy zöldes folt. Erdő szinte sehol, csak a patakmedrek oldalában teng néhány égerfa, most értem meg, miért nem látni sehol fakerítéseket. De ezen a holdbéli tájon is folyik az élet, a kiégett, szeméttel teliszórt mezőkön barna arcú, bajuszos férfiak sietnek valahová.

Corlu után egy sárga jugoszláv kamion vesztegel lezárva az út mellett.

– Itt van már ez is mióta!

– Műszaki okokból?

– Akkor már rég hazavitték volna.

Mivel épp egy őrszobával szemben áll és egy országúti lámpa alatt, egyelőre még nem lopták szét, csak a farán hajlította el valaki a TIR táblát.

Isztambul előtt nyolcvan kilométerrel elérjük a tengert, megváltozik a táj: fehérre vagy sárgára festett üdülők, kempingek követik egymást. Az üzlet azonban itt sem vág be mindenkinek, néhány épület nem jutott tovább az alapoknál, bezárt belső négyszögüket már felverte a fű – Horváth meg is fogalmazza a szentenciát:

– Itt is elkezdenek mindent, de sohasem készül el semmi – éppúgy, mint otthon!

Kissé sarkított megállapítás, de lehet benne valami.

A török strandok különben furcsa képet nyújtanak: a nők alig-alig vetnek le magukról valamit, és a családok egymástól tisztes távolságot tartva külön fürdenek.

A vasárnapi idő ellenére sűrűsödik a forgalom, a sofőrök türelmetlenek, nehéz gépkocsik előznek meg minket, ha másképp nem megy; jobbról a felszántott laza padkán. Az út rendkívül tekergősen és hosszan vezet be a városba, már legalább húsz kilométerrel elhagytuk a bejáratot jelző táblát. Jobbról-balról kamionkempingeket is látunk: „FIRNAK”, „LONDRA”, „MEULANA” – így kívülről kevés bizalmat keltenek; zsúfoltak és koszosak, nekünk az utasítások szerint egyébként is be kell menni a vámplaccra.

Négy óra felé már a város központjában leállít minket egy rendőr; tört németséggel közli, hogy meccs van, itthon játszik a Besiktas, a török Fradi, csak hat óra után lesz szabad az út. Már öt-hat kamiont elterelt, mi is megadjuk magunkat a sorsunknak, és félrehúzódunk. Egy orvosi rendelő előtt veszteglünk, a vezetőfülkében olyan meleg van, hogy nem kapunk levegőt, de a kocsi mellett sem találunk árnyékot.

– Az istenit neki, mindig ránk süt a nap! Vasárnap van, mindenki lóg otthon, csak mi vagyunk kivetve a világból.

– Járnak vasalt nadrágban, én meg ebben a lomposban, de meghagyom, hogy ebben is temessenek el.

– Miért?

– Mert nincs éle, nem vágja el a koporsót.

– Nem akarlak riogatni titeket – mondja Horváth –, de én már álltam öt órát is egy meccs miatt. Lejtőn lefelé várakoztam behúzott kézifékkel, mire végre elengedtek, a pótkocsi hátsó kereke beragadt. Mindegy, így is el kellett menni, ütöttem magam, aztán már füstölt is a kerék, meg kellett állnom. Mit csináljak? Leengedtem a levegőt, akkor meg nem lehetett fékezni a pótkocsit, ide-oda csapódott, sokszor a járdaszegély dobta vissza. Akkor nem volt olyan meleg, mint most, rólam mégis csorgott a víz, mire beértem a parkolóba.

Hirtelen egy ütött-kopott személyautó fékez le előttünk csikorgó gumikkal, két férfi és egy nő ugrik ki belőle, három év körüli fuldokló gyereket hoznak, az anyja a nyelvét fogja, az apja pedig levegőt próbál fújni a szájába. Ütik-tépik az orvosi rendelő üvegezett ajtaját, de az meg se moccan, vasárnap nem tartanak ügyeletet, a jövevények bevágódnak a kocsiba és továbbhajtanak, mi szótlanul állunk, mind a hármunknak van gyereke.

Hat óra felé benépesedik az út, megindul a hazafelé tartó kocsik karavánja, oldalukon a Besiktas fekete-fehér zászlaja lobog, és hosszú ezüst girlandokat húznak maguk után. Mi épp az ellenkező irányba tartunk, a vámplaccot a stadion mellett alakították ki. Mire odaérünk, a tömeg már elvonult, az Inönü stadiont bezárták – mint a világ minden futballpályáját meccs után, ezt is elborítja a hulladék. Zacskós emberek szedik össze az eldobált üvegeket, egy sarokban szemetet égetnek, csípős füst száll fel. Két gyerek átmászik a kerítésen, ellop egy nézőtéri hullámtörőre feldrótozott transzparenst, aztán semmi sem mozdul a stadion környékén.

Lejelentkezünk az őrnél, beenged minket a vámparkolóba, alig néhány kamion lézeng itt, Horváth kiválaszthatja a legjobbnak látszó helyet; orral egy kőfal felé állunk meg olyan szögben, hogy reggel a felkelő nap a hátunk mögül emelkedjen fel, és ne süssön be a fülkébe. Ez a művelet a kamionos szaktudás része, a kezdőt onnan lehet megismerni, hogy úgy áll be a kocsijával, ahogy a cowboy köti be a lovát az ivó előtt.

Maga a parkoló egy nagyjából kör alakú katlan, az alja fel van betonozva, oldalán akácbokrok nőnek, melyeket a katlan felső peremén haladók teledobáltak szeméttel. Lent megreked a hőség és a hang, a meginduló vagy forduló kamionok dübörgése sokáig visszhangzik, és porfelhő száll fel utánuk. Mintegy gúnyolódásképpen néhányszáz méternyi távolságból idelátszik az isztambuli Hilton szálloda homlokzata.

Sietve lemászom a kocsiból – hátha csak ezt az egy estét töltjük itt –, próbálom felmérni a környezetet. Az egész katlanban egy épület áll, rajta nagy tábla hirdeti a szolgáltatásokat vegyes német-angol nyelven:

„DOLMABAHCE

DRIVERS – INN

IMBISS – DUSCHE

DUSCHE = 250 TL

WC = 20 TL”

Ragodics háborogva nézi a táblát.

– Húsz török lírát a WC-ért?! Hát én nem fogok fizetni.

– Tudod mit? – mondja neki Horváth a maga bursikóz modorában –, akkor krákogd fel és köpd ki!

Lesétálunk a Márvány-tenger partjára, meghallgatjuk a müezzin magnóra vett énekét, egy kocsmában megiszunk egy sört, de előttünk a hazafelé tartó autókaraván nyomában gomolyog a benzinfüst, becsap a kerthelyiségbe is, inkább visszamegyünk a vámplatz kantinjába, és ott sörözünk tovább. A teraszon ülünk le, a hangszóróból árad a tánczene.

– Rúgtál be már külföldön, de úgy igazán? – kérdezem Horváthot.

– Egyszer Svédországba mentem át egy lengyel hajón, a Kopernikuson, fenn az étkezőben összeakadtam egy disszidens magyarral, hogy ezekből mindenhova jut?! – megörültünk egymásnak, nekiláttunk sörözni, és ketten megittunk hat ládával.

– Hat ládával?

– Többet nem lehetett, mert már kötött ki a hajó. Gurulok le a hídon, benéz egy finánc, gyalázatosan józan volt, és aki nem ivott, az még egy sört is megérez, itt pedig, mondom, nem egy sörről volt szó.

– Trunk? – kérdezi a svéd finánc.

– Nem Trunk, hanem Horváth, egyébként nicht – mondom amúgy legényesen.

Elmegy, azt hittem, már megúsztam, mikor jön vissza a finánc, de harmadmagával; egyikük elkérte a slusszkulcsot, és kivitte a kamiont a parkolóba, a másik kettő leszondázott, majdnem felrobbant az üveg, akkor vért vettek, az is pozitív volt. Közölték velem, hogy letartóztatnak, mert a komphajó is a nagy északi átkelő út része, tilos lett volna italt fogyasztanom. Átvittek a börtönbe, le kellett adni a cipőmet és a ruhámat, kaptam pizsamát, papucsot, egy fogkefét, egy kis tasakban fogport, aztán betettek egy cellába.

Aludtam egy félórát, aztán felébredtem, egész éjszaka azon gondolkodtam, mihez kezdek majd otthon, ha kirúgtak, mert hogy ezért kirúgnak, az biztos. Másnap reggel jön egy rendőrbíróféle, egy környékbeli magyart hozott magával tolmácsnak.

– Nem akarok-e ügyvédet? – kérdezi.

– Nem akarok – úgysem tudtam volna megfizetni –, magam védekezem.

– Elismeri, hogy szeszt fogyasztott?

– Elismerem.

– Megbüntetem 500 koronára; ez az alapbüntetés, mert ha holnapután megérkezik Malmöből a vérminta elemzése, és magasabb százalékot mutatnak ki, mint a tegnap esti vizsgálat, akkor pótbüntetést is kivetek.

– De a vállalatomat nem értesíti?

– Nem, mi nem egy vállalattal állunk szemben, hanem egy vétkes sofőrrel.

És csakugyan a lakásomra küldték el a csekket, befizethettem forintban a büntetést. Utólag már sajnáltam, hogy ilyen hamar kiengedtek, mert valaki azt mondta, hogy a svéd törvények szerint minden fogolynak harminc nap után egy-egy fél napra hivatalból fizetnek egy nőt. Hát ez sajnos kimaradt. De nehogy azt hidd, hogy egyedül én csináltam ilyen botrányt mátósan.

Volt egy sofőr a vállalatnál, állítólag valaha az ÁVO-nál szolgált, téeszeket szervezett meg hasonlókat, aztán került át hozzánk. Ő is külföldi járatokat vitt. Egyszer kint Ausztriában részegen kiszállt a parkolóhelyről, és elindult szembe a forgalommal, letarolt vagy húsz személyautót, rögtön letartóztatták. Kimentek az ügyében tőlünk hivatalos emberek, de csak annyit csináltak, hogy elhozták haza a civil ruháját – mikor szabadlábra helyezték, ott állt egy gatyában. A papok vették magukhoz könyörületből, ellátták ruhával, étellel, de naponta kétszer misére kellett járnia.

– Hogy milyen szép zsoltárokat énekelgettem én ottan! – mondja nekem aztán.

– Ugyan, hogy nem törte a szádat a sok Internacionálé után.

(Később egy üzemi lapban megtaláltam egy hasonló eset hivatalos leírását is:

„B. László szeptember 14-én gumiáruval megrakott Rába kamionján Rijekába indult, szeptember 15-én leadta az árut, és szójalisztet vett fel. Vámolás után beállt a közeli parkolóba, mert úgy tudta, hogy részleges útzár miatt csak 18-án indulhat hazafelé. Kávét és konyakot ivott már, mikor egy rendőr közölte vele, hogy az útkorlátozás megszűnt, és kiutasította a parkoló területéről.

B. László levezetett a 370 kilométerre levő magyar határig, itt nem állt meg, hanem további 160 kilométert hajtott, Enyingnél parkolt le a zuhogó esőben. Megvacsorázott, megivott egy-két doboz sört, mikor észrevette, hogy nem a parkolóban áll, hanem egy buszmegállóban, úgy gondolta, továbbmegy a csárda előtti szabad térig, és ott tölti az éjszakát.

Hat-hét kilométerrel Enying után B. László elaludt, mire felébredt, a kocsi eleje már lekapott a burkolt útról, a vezetőfülke bal oldalával egy fának ütközött, a sofőr elájult. A pótkocsi az esőtől csúszós úton megfordult olyan erővel, hogy a gépes kocsit kirántotta az árokból, és orral visszafelé fordította. 100 mázsa szójaliszt kihullott és tönkrement. A sofőrt a helyszínen leszondázták, és 0,8 ezrelék fölötti alkoholtartalmat állapítottak meg nála. A kocsiban 15 ezer, a rakományban 120 ezer forintnyi kár keletkezett.”)

Éjfél körül fekszünk le, de éjjel kettőkor felriaszt az üvöltő zene, mezítláb lemászom a kocsiból, és szólok a pincérnek, hogy vegyék halkabbra, lecsavarják, aztán amikor a hátamat látják, újra felerősítik. Rájövök, hogy én itt nem nyerhetek, másnap éjszaka ugyanígy üvölt a zene, de én már veszteg maradok.

Reggel vándorárusok ébresztenek fel minket, az egyik falvédőket cipel a karján „művészi” oroszlán- és mecsetdíszítésekkel, a másik kék sportszatyorból rövid ujjú ingeket árul. Egy harmadik megáll a kocsinknál, és felszól nekem:

– Aga, vegyél harisnyát!

– Nem kell.

Nem látom, hogy bárki is vásárolna tőlük, insallah, az idő mindenesetre jobban múlik.

Jön egy céltaxi, felszedi a sofőröket, és elviszi a speditőrirodákba jelentkezni, az én két társam is bemegy, leadják a papírokat. A speditőr azt ígérte, hogy délután 2 óra felé kilátogat a vámplatzra, levámoltat minket, aztán mehetünk tovább.

Most már nyugodtan megreggelizünk, figyelem Ragodicsot: főtt ételt melegített magának, a szalvétára hullott morzsákat belerázza a főzelékbe, a maradék kenyeret pedig félrerakja, hazaviszi ezer kilométerre a malacainak.

Egy peklaros sofőr – a Peklarról egyelőre csak annyit tudok, hogy egy osztrák cég, mely magyar sofőrökkel dolgozik – körbejárja a volános kamionokat, bolgár üzemanyagjegyeket akar venni. Eltelik egy kis idő, amíg megértem, mi az üzlet ebben neki. A bolgár határon a volánosok válthatnak üzemanyag-vásárlásra jogosító leva-csekket, neki mint egy osztrák cég alkalmazottjának valutában kellene fizetni a kútnál 100 liter olajért mondjuk 100 márkát, a volános sofőröktől viszont ötven márkáért kap ugyanakkora mennyiségre szóló utalványt.

– És ötven márkáért képes így égetni magát ez a sofőr? – kérdezem Horváthtól.

– Először is sokszor ötven márkáról van szó, másodszor meg ne hidd azt, hogy valami nagy lovagok akadnak a kamionsofőrök között. Kint Nyugat-Németországban úgy szoktak alkatrészeket vásárolni, hogy a pali bemegy a bontóba, és kidobál mindenféle szükséges alkatrészt a kerítésen túli fűbe, aztán a forma kedvéért vesz két márkáért egy szivargyújtót és kijön. Este aztán visszasettenkedik, négykézlábra áll, mert a bontótelepek környékét elég jól megvilágítják, mászkál a fűben, és összeszedi, amit napközben kidobált.

Újabb árus jön, török farmernadrágot kínál 6000 líráért, Horváth ígér 2000-et, az árus fölfelé mutat, jelezve, hogy a sofőr napszúrást kapott. Horváthnak a nadrágról is eszébe jut egy történet:

– Volt egy sofőr, az folyton fázott, végül azt találta ki, hogy az egész nadrágját átitatta dinnyelével. Mutatja nekem:

– Nézd meg: olyan, mint a bőr!

Az igaz, de amerre járt, a legyek csapatostul mentek utána.

A török speditőr persze nem jött ki a megbeszélt kétórai találkozóra, de mit tehetünk? Fekszünk a kocsiban és várunk, Ragodics viszont fel-alá járkál, Horváth felkönyököl és nézi.

– Bent van a gyutacs a seggiben, ideges.

Aztán elunom én is a fekvést, nekidőlök a kamion oldalának, és bámulok; a parkoló éli a szokásos életét. Lelkiismeretesebb pilóták ablakot mosnak, egy török sofőr hozott a gyerekének egy kisméretű sebváltós kerékpárt Németországból, most ő maga ül rá, és körbe-körbe karikázik. Egy másik kamionos a családjával járja az utat, ebéd után lefeküdt szemüveges cumpflis feleségével, behúzták a függönyöket a fülkén, a három év körüli kislányukat pedig kirakták játszani, a gyerek körbeforog, talál egy törött bergmanncsövet, azzal felveri a port, aztán időnként a szájába veszi és lenyalja. Mikor ezzel betelik, a sarkát lemélyesztve pörög maga körül, közben a téglakerítésen túlról gyerekhangot hall, felkapja a fejét, és elindul a hang irányába, aztán a falnál megtorpan. Egy árus jön, kerekes kocsiján sült kukoricát árul, Ragodics nekiáll lecsót főzni, úgy látszik, már rothad a paradicsom a ládájában.

Úgy unom magam, hogy a gyomrom összehúzódik. Átkozom magam, amiért belefogtam az egész kamionos könyvbe, minek kezdek mindig olyan munkába, amely az erőm utolsó maradékát is kizsigereli?! Minden idegesít, újra és újra elkeseredem azon, hogy a kocsi lépcsőjén nem ér le könnyen a lábam a földig, hanem erősen ki kell nyújtanom, ha le akarok lépni.

– Ex Turcia nulla redemptio! Törökországból nincs visszatérés! – mormolom magamban Mária Terézia válaszát Mikes Kelemen hazabocsáttatásért könyörgő levelére.

Estefelé váratlanul megélénkül a parkoló, most érkeznek meg Jugoszlávia felől azok a kamionok, melyeket feltartott a hétvégi forgalomkorlátozás. Már besötétedett, a kocsik lassan, sok kormányforgatással, ide-oda tolatással állnak be, egy talpalatnyi hely nem marad szabadon a vámplatzon, az embernek az az érzése, hogy azok a kamionok, melyek a sarokba szorultak, soha többé nem tudják elhagyni majd a parkolót.

A dübörgésben, porban, terjengő olajszagban a parkoló vendéglője a béke és az örömök szigetének tűnik fel, a kis teraszon minden asztal foglalt, a sofőrök sült vagy rizses húst esznek nagy salátákkal, török vagy német sört isznak hozzá. Középen egy német csoport ül, a centrumban egy fiatal sofőr foglal helyet, olyan kövér, hogy csak két egymás mellé tolt hokedlire tudja letenni a fenekét.

A most érkezett magyar kamionosok a terasz alacsony kerítése mellé telepednek le, ők is esznek-isznak, pénzt cserélnek egymás között: török lírát nyugatnémet márkára, görög drachmára, ahogy az útirányuk megkívánja, boldogan, teli szájjal fecsegnek a hosszú és fárasztó nap után. Az egyik rá akar gyújtani, a társához fordul:

– Adj egy szál gyufát.

– Ezt már ismerjük: előbb gyufát kérsz, aztán kávét, aztán generátort, aztán befáslizod a lábad, hogy rakjuk le helyetted a kocsidat.

Új sofőr érkezik, beszámol arról, hogy Isztambul előtt egy magyar kamionost baleset ért.

– Ilyenkor mi történik? – kérdezem.

Töprengve néznek egymásra: ki feleljen? Végül egy ötven körüli, szemüveges, de divatosan hosszú hajat viselő sofőr szólal meg:

– A török utakon eleve te vagy a vesztes, mert a rendőrök abból indulnak ki, hogy az egész baleset nem történt volna meg, ha te nem jársz arrafelé. Miért nem maradsz otthon, hogy Allah rogyasztaná rád az eget!

Hogy valaki elkezdte, mások is átveszik a szót.

– Egyszer egy török fiú felugrott egy magyar kamion lépcsőjére tarhálni – ez itt nagy divat –, rosszul számította ki a lendületét és hanyatt esett, a menetirány szerinti bal sávban épp jött egy másik kamion, és halálra gázolta. A család kihívta a rendőrséget: a fiú azért halt meg, mert a magyar kamionos megütötte és lelökte! Az orvos megvizsgálja: a magyar nem lehetett hibás, mert a holttestnek a feléje forduló oldalán egy karcolás sem látszik, a mi sofőrünk elmehetett. A család nem akarta ennyiben hagyni, megtanácskozták az ügyet, aztán felvitték a halott gyereket az emeletre, és ledobták úgy, hogy az ép oldalán is legyenek sérülései, aztán megint kihívták a rendőrséget. A járőr újra helyszínelt, és megállapította a magyar kamionos bűnösségét, szerencsére az már túljárt a határon, de azóta nem jöhet be Törökországba, mert azonnal lecsuknák.

– Vagy valaki a fiú családjából elvágná a nyakát. Nem kártérítést szoktak kérni, hanem azt, hogy adják ki nekik a gázolót, majd ők ítélkeznek.

– Akad viszont olyan eset is, mikor egy bűnöst mosnak ki. Pár éve történt, hogy egy hungarocamionos valamilyen kátrányfőző gépet vitt, persze hajtott, ahogy a csövön kifért, mert az országúton az a törvény, hogy aki hamarabb ér, az többet alszik. A kátrányfőző rosszul volt rögzítve, egy kanyarban megindult, és átesett a túloldalra, pont egy traktoros ölébe, az ott rögtön meg is halt. A srác meg tudta kenni a rendőrt, és egy olyan jegyzőkönyvet vettek fel, hogy a traktoros volt a hibás, mert túl gyorsan hajtott, tudniillik ha lassabban megy, nem ér oda, és nincs semmi baj.

– Vannak olyan típusok, akik vonzzák a bajt?

– Típusok talán nincsenek, de akadnak született „pechvogelek”. Egy sofőr az első útján megbukott 28 ezer forint készpénzzel, megbüntették, kapott még egy fél év „kispadot”, garázsszolgálatot is. Bent a garázsban egyszer szabálytalanul szembejött a fékpályán, észrevették, rávertek még egy fél évet. Végre nagy nehezen kiengedték újra fuvarba, és itt Törökországban az első lejtőn eltörte a lábát. Gipszelt lábbal is tovább vezetett.

– Az volt a bűnös, aki továbbengedte! – szól közbe valaki.

– Ne szólj közbe, mert balmenetet vágok a farkadra, és jobbmenetes anyát tekerek fel rá. Szóval tovább vezetett, elgázolt két fiút, mind a kettő meghalt. Azonnal börtönbe vágták, a Hungarocamion csak nehéz pénzekért tudta kiváltani.

– Sok rosszat lehet mondani a cégre, de azt el kell ismerni, hogy nem hagyja cserben az embereit: kiváltotta őket az iraki nagy whiskycsempészésből is – került, amibe került –, és szöktetett meg letartóztatott sofőröket Malév géppel hajózó szerelői ruhában vagy kamionnal – lepecsételt ajtó mögött. Itthon aztán elszámolnak az illetőkkel, de hát ez természetes is.

– Visszatérve erre a sofőrre, aki elgázolt két fiút; nem akart hazajönni, mert attól félt, hogy a papír, amivel elengedték, nem elég jó, nem menti fel az itthoni következmények alól, elbocsátják, és talán fel is jelentik. Aztán kiderült, hogy a török gyerekek apja vérbosszúval fenyegetődzik, akkor végre elszánta magát, hogy hazajöjjön, de itthon meg kórházba került, mert a gipszkötés alatt elrothadt a lába. Isten tudja, mennyit kínlódott, csak mostanában kezdte újra a munkát.

És megint eltelt egy nap, asztalt bontunk. Meleg az éjszaka, de Horváth a tolvajok ellen zárva tart ajtót-ablakot, megizzadok, éjfél után fölkelek, és elmegyek zuhanyozni. Megdöbbenve látom, hogy a zuhanyozó előterében a betonozott padlón ott alszanak felöltözve a Drivers Inn pincérgyerekei.

Reggel arra ébredek, hogy egy öreg posztó egyenruhás őr rendezgeti az éjszaka beállt kamionokat. Számuk egyelőre nem fogy; reggel nyolc és tíz óra között nem lehet kilépni a platzról, mert zavarná a közeli utcákon zajló személyforgalmat, később is csak egy-két osztrák kocsi megy el, ők talán még a múlt héten levámoltak.

Horváthék most is beülnek a céltaxiba, bemennek a speditőrhöz, ugyanazzal az ígérettel térnek vissza, mint tegnap: a cég képviselője ma két óra felé tiszteletét teszi nálunk.

– A speditőrt nem terheli semmiféle kötelezettség?

– De, például a „Grad”, mely a Peklar fuvarjait szervezi, kötött egy megállapodást a nagyobb török cégekkel, hogy ha a kamion két napnál többet vesztegel lerakatlanul, akkor napi 400 márkát kell fizetni utána.

– És ha mondjuk egy volános kocsiját nem rakják ki?

– Ő tartsa a száját, örüljön, hagy egyáltalán kapott fuvart, mert például a bolgárok olyan ajánlatot tesznek, hogy harminc százalékkal olcsóbban megcsinálják, mint mi.

– Ők hogy tudják ilyen olcsón elvállalni?

– Sokkal magasabb állami támogatást kapnak.

A dolog lényege: várni kell továbbra is, sétára indulok a kamionok közti szűk utcában, ide egyelőre nem süt be a nap. Egy peklaros sofőr leszól.

– Akarsz egy jó magyar kávét? Lépj fel.

Felmászok a Volvo sofőrfülkéjébe, újra megcsodálom, hogy milyen úri hely a Rábához képest. Míg fő a kávé, kapok egy pohár jégbe hűtött Metaxa konyakot, azt szopogatom.

– Szegények vagyunk, de jól élünk – mondja elégedetten a sofőr.

– Tulajdonképpen mit jelent az, hogy Peklar? Milyen cég ez?

– De nem írod meg?

– Hogy képzeled?!

– Szóval ez a cég valaha az osztrák Peklar család tulajdonába tartozott. A család feje, ha jól tudom, Alois Peklarnak hívták, indította el annak idején a „Mozart Express” járatait, amelyen Bécsből elindulva egészen Párizsig szállították a teherárukat, sőt később Angliába is vittek fuvarokat – mikor az még nagy dolognak számított.

Peklar bátyánk nem tartott nagy személyzetet: a felesége segített neki meg a lánya. Mikor az öreg Peklarék már benne jártak a korban, és a lányuk is férjhez ment, egyszerűen nem volt, aki tovább vigye a boltot. Az öreg Peklar végrehajtott egy nagy pénzügyi manővert, levitte az egész vállalat értékét formailag a nullára, és bejelentette az unalmast. Akkor jött a Hungarocamion, és 1 schillingért megvette az egész vállalatot.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, ahogy mondom: egy schillingért! Persze át kellett vállalni minden adósságot, amik állítólag 12 millió schilling fölött jártak és más egyéb terheket is. Ezentúl mi csináltuk tovább az ipart a régi Peklar firmával.

– Megéri?

– Én nem látok bele a könyvekbe, de gondold meg: elméletileg osztrák cégnek számítunk, az ő tarifájuk szerint vállalunk fuvart, úgy is adózunk, a nyereséget meg gondolom, hazamentik valahogy. Egyébként nemcsak egy ilyen cég van: félig-meddig magyar érdekeltség a Bautrans, a Bicotrans – hogy nehezebben lehessen kitalálni, piros-fehér-zöld szalag van festve rá, Olaszországban az Eurocar és így tovább lehetne sorolni. A vezetők mind magyarok…

– Úgy érted, hogy magyar állampolgárok is?

– Úgy. A Hungarocamion a legjobb sofőreit küldi ki ide, és igyekszik tartani is a színvonalat. Létezik egy olyan mondás, hogy: „Ha a Peklarnál baj van egy kamionnal, megy a szemétbe, ha baj van a sofőrrel, megy vissza a Hungarocamionhoz!”

– Csak magyar sofőrök dolgoznak a cégnél?

– Nem, kell tartanunk néhány osztrák pilótát is. Nemcsak a forma kedvéért, de befuthat mondjuk egy szaúd-arábiai fuvar is, márpedig oda nem engednek be olyan sofőrt, aki egy kommunista ország állampolgára.

Egyébként minden úgy folyik nálunk, mint egy szabályos osztrák cégnél, a múltkor például az illetékesek közölték velünk, hogy Ausztriában minden munkás szervezett dolgozó kell hogy legyen, a Peklar magyar sofőrei is, holnap délig vagy belépünk a szakszervezetbe, vagy nem dolgozhatunk tovább. Mindenki tudta, hogy egy sárga szakszervezetről van szó, ide lépjek be én, a harminc éve kommunista párttag és a többi hozzám hasonló? Mit csináljunk? Beszéltünk Pesttel, a főnökök úgy döntöttek, hogy csatlakozzunk nyugodtan.

– Egy sofőr a Peklarnál jobban megtalálja a számítását, mint a Hungarocamionnál?

– Jobban. A napidíjunkat mindig schillingben vagy nyugatnémet márkában kapjuk meg, otthon Magyarországon is. Nagyobb vámkedvezményünk van, nincs limitálva, mint a többi kamionosnak.

– Tudtok manipulálni az üzemanyaggal is?

– Miből gondolod?

– Láttam, hogy vásároltátok a bolgár jegyeket.

– Ez ritkán fordul elő, megszorulhatott a kolléga, mert Bécsben a Mexicoplatzon megvesszük a levát 5-6 schillingért, és mindig találunk nagyvonalú benzinkutast, akivel lehet beszélni. Nézd, szóval a lényeget tekintve mi tankolhatnánk DKW kártyára is, de inkább készpénzben adják ide nekünk az üzemanyagköltségeket. A vállalat mindenképpen jól jár: ha egy liter olaj Bécsben mondjuk tíz schillingbe kerül, mi kapunk rá ötöt, oldjuk meg annyiból.

– Mennyit tesz ki ez az összeg havonta?

– Mondjuk 12 ezer schillinget – ebből 7-8 ezret meg lehet spórolni.

– Hogy?

– Otthon mindegyikünknek van kutas haverunk, odaállunk hozzá hajnalban, és felveszünk nála 1500 liter fűtőolajat, azt töltjük a tankba útközben.

– És ezt tudják a főnökeitek?

– Pontosan, ezért is nem emelik fel a napidíjunkat.

A kávészagra felkéretődzik egy másik peklaros sofőr a vezetőülésbe, a harmadik-negyedik is előkerül, hallgatják a beszélgetésünket, sőt közbe is szólnak.

– Ne csak a bónit meséld, hanem mondd meg azt is, hogy az egyik lábunk a börtönben van, a másik a temetőben. Az olyan esetekről miért hallgatsz, mikor 27 tonna robbanóanyagot kellett vinnünk az NSZK-ból Izmirbe, veszélyes és tilos szállítmány volt, ráadásul még túlsúlyos is.

– Nincsenek engedélyeink, úgy kell átlopni magunkat a határokon. Ha megspórolunk például egy jugoszláv engedélyt, 50 márka jutalmat kapunk. El tudod fogadni normális dolognak, hogy ilyesmire ösztönözzék a sofőröket?!

– És ez az 50 márka sem tiszta haszon, mert a határ valamelyik oldalán le kell adnunk egy üveg konyakot – és áradnak tovább a panaszok.

– És erre a szakmára rámegy a családi életünk is. Azt a táviratot, ami a határon szokott várni minket, hogy ne menjünk haza, hanem rakodjunk meg, és forduljunk vissza, a sofőrök „válóok”-táviratnak hívják. Itt a Peklarnál a sofőrök 80 százaléka elvált ember, és tudod, hogy minden válás anyagi csődöt jelent.

– Rajtatok megy tönkre a házasság vagy az asszonyon?

– Kamionos ritkán lép le más nő miatt, a mi szakmánkban kell az erős hátország, de ezt már biztos mondták neked.

A társaság legfiatalabb tagja szól közbe.

– Nekünk két személykocsink volt otthon: az asszonynak egy Skoda, nekem egy Zsiguli. Én a magamét bent szoktam hagyni a telepen, hogy ne kelljen taxival hazajönni, meg a cuccot is egyszerűbb átrakni. Egyszer megérkezek egy fuvarból éjjel háromkor, beállok a Zsigával a garázsunkba, ahogy jövök ki, a szűk helyen hozzáérek a feleségem Skodájához, a kipufogó csöve megsüti a lábamat. Felmegyek a lakásba, az asszony alszik, felköltöm egy puszival.

– Mikor jöttél haza? – kérdezem tőle.

– Á, még este nyolckor.

– Nyolckor? És most, negyed négykor még forró a kipufogó? Beszéljük csak meg ezt az ügyet.

Elváltunk békében, megállapodtunk, hogy fizetem a gyerektartást, és ruházom is a gyereket.

„Túl szép a menyasszony”, nem akarok belenyugodni abba, hogy csak az asszonyok miatt borulnak fel a kamionosházasságok.

– Nektek több pénzetek van az átlagnál, külföldi holmikhoz is könnyebben hozzájuttok, tehát az átlagnál jobb esélyeitek vannak a nőknél, nem tudom elképzelni, hogy csupa szent jött volna itt össze.

– Nézd: egy vics nőért az ember nem hagyja ott a feleségét, egy komolyabb nagyságát pedig vinni kellene ide-oda: színházba, szórakozni, és hogy tudnánk járni velük, ha a feleségünkkel sincs időnk programokat csinálni?

Egy tekintélyes öreg sofőr, aki eddig szótlanul hallgatta a történeteket, most megrázza a fejét:

– Gyerekek, ha kérdeznek titeket, vagy ne válaszoljatok, vagy mondjátok meg az igazat, mert az is lop, aki bizalmat lop. Az az igazság, hogy aki nagyon akar, az talál időt a randevúra. Soha senkivel nem fordult még elő, hogy egy nappal korábban indult el, és egy nappal később érkezett meg, mint a valóságban?

Nincs válasz, a sofőr folytatja:

– És egy kamionos hozhat a barátnőjének egy aranyláncot, de még egy bundát is, mert otthon nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan mennyit keres. A nők meg?! Rákóczi azt mondta, mikor arról panaszkodtak neki, hogy Kassán a német zsoldosok megizélik a lányokat:

„– Megáll az a tyúk, ha elég díszes a kakas!”

– Vagy ha elég díszt hoz magával. Figyeld meg, hogy a vállalati központban melyik irodista nő visel vastag aranyláncot vagy karkötőt – annak majdnem biztos, hogy egy kamionos udvarol. Ha végigmész a folyosón, azt is megmondhatod, hogy ezt a nőt a „C + A”-ból öltözteti a palija, ezt meg egy olasz butikból.

Vézna török gyerek jön oda hozzánk, egy nyakába akasztott ládában hozza a cipőpucoló felszerelését, a gyereket hatévesnek nézem, de kiderült, hogy már tíz is elmúlt. Ötven líráért pucol vagy cigarettáért, akad olyan kamionos, aki „bérletet váltott” nála, négy alkalom után ad egy doboz cigarettát. Szorgalmas, igyekvő fiú, a munkája mellett rendesen jár iskolába is, egyszer kihozta a bizonyítványát is a vámplatzra, megmutatta a sofőröknek, hogy jeles tanuló. Az egyik kamionos bólogatva nézi a kis törököt:

– Az én fiam 12 éves, de még a saját cipőjét sem tudja kifényesíteni.

– Látnád a gyerekeket az iráni határon: csempésznek, ide-oda járnak az árukkal, török vagy iráni pénzt váltanak át, német márkára és fordítva is, ha kell, fejben számolnak ki minden tételt, és olyan pontosan, hogy ha utánaszámolsz, a gép is ugyanazt az eredményt adja.

Ilyen beszélgetésekkel múlik az idő. Horváthék továbbra is minden reggel bemennek a speditőrhöz, aki az életére esküdözik, hogy ma aztán már biztos kijön, aztán a színét sem látjuk, pedig napközben többször is rátelefonálunk, emlékeztetve az ígéretére. Valamiért nem érdeke, hogy lepakoltasson minket, talán a rendelő is késlekedik, vagy raktározási gondjai lehetnek.

– Ha mást nem is, de várni megtanul az ember ebben a szakmában. Én negyven napot álltam egyfolytában lefoglalt kocsival, mert egy magyar vállalat már tíz éve működött Törökországban, és még egy fillér adót sem fizetett. És ennek pont akkor kellett kiderülnie, mikor én mentem hozzájuk fuvarba.

– Én Bécsből vittem egy pótosra való holmit Lataliába – ez egy szíriai város – Ali Ahmednek. Így adta meg a címet a kereskedelmi osztály. Megérkezem, kiderült, hogy ötvenezer Ali Ahmed él a városban, ki kellett nyomozni, melyik települt haza mostanában Bécsből, 41 napig álltam ott, amíg sikerült megtalálnom.

– De a csúcs mégiscsak az „Askalei Papp József”! Jóska fenn Askalénál a török hegyekben lerobbant, és hosszú-hosszú ideig nem kapott mentést, a kocsiját pedig nem hagyhatta ott. Bevette magát egy hegyi barlangba, és ott élt, deszkából ácsolt magának ajtót, ágyat, a rendőrségnek is imponált, ők hordtak fel neki ennivalót.

– Meddig élt ott?

– Három hónapig, aztán átadta a barlangot egy disszidens családnak, azok laktak benne tovább.

Hiába sorolják fel ezeket a kitartásra biztató példákat, én már kezdek egy kissé nyugtalan lenni. Az már egyre valószínűbb, hogy nem jutok tovább Isztambulnál, sőt sokáig itt sem maradhatok. Útlevelembe Pesten turista-átutazóvízumot nyomtak bele, ami hat nap törökországi tartózkodást tesz lehetővé, ehhez kis jóindulattal még hozzá lehet számítani a belépés és a kilépés napját, de a hét végén mindenképpen el kell hagynom az országot. Teszek még egy kísérletet, bemegyek a magyar konzulátusra, ott közlik velem, hogy meg lehet ugyan próbálni, de a törökök nem szívesen hosszabbítanak meg átutazóvízumot, a hangsúlyból megértem, hogy kár erőltetni az ügyet, elkezdhetek készülődni a visszaútra.

Az egész látogatásból annyi közvetlen haszon adódik, hogy a konzulátus egyik munkatársa kivisz kocsival a bazárba. Minden parkolóhelyet zsúfolásig elleptek az autók, nincs hol megállni. A diplomata felém fordul:

– Bedobunk egy trükköt. Megállunk egy tilos helyen, te ne lépj ki rögtön a kocsiból, én majd kiszállok, kinyitom az ajtódat, és mélyen meghajolok előtted, ebből a törökök látják majd, hogy valami nagykutya jött vásárolni, és itt hagyhatjuk a kocsit a tilosban.

A trükk bejön, a rendőrök elcsodálkoznak ugyan kopott és megnyúlt pulóveremen, de úgy látszik, már ők is hallottak különc, lezserül öltözködő milliomosokról, mert nem szólnak. Elindulunk befelé a bazárba, én már jártam itt valaha, és irtózom a színjátékoktól, melyeket az árusok és vevők bonyolítanak le a számtalan üzletben és a közlekedőfolyosókon. Megvenném nagyobbik lányomnak a kabátot már az első üzletben, de a kísérőm figyelmeztet:

– Vigyázz a vásárlásnál, ne vegyél ragasztott bundát!

– Annak mi baja van?

– A birka hónalja kopasz és ráncos, ezt ki szokták vágni, és beragasztanak a helyére egy másik darabot.

Kiválasztok egyet, és már menekülnék is, de a kísérőm kedvéért be kell menni egy aranyboltba is. Az ékszerész csókkal köszönti a magyar diplomatát, feltehetőleg már járt itt egyszer-kétszer. Meglep, hogy a kereskedő milyen folyamatosan beszél magyarul, kérdezgetem a szakmáról:

– Mikor kezdted?

– Hatéves koromban.

– Kié az üzlet?

– A családé. Itt idegeneket nem lehet alkalmazni, mert nagyon könnyű sokat lopni.

Közben egy autóbusz-rakomány magyar turista zúdul be az ajtón. Egyik sem mondja ki, de mind úgy van tájékozódva, hogy itt szinte ingyen lehet aranyat vásárolni, mikor kiderült, hogy itt is ára van mindennek, elhúzzák a szájukat.

– Azt mondták Józsiék, hogy itt teát is adnak!

Kimenőben egy férfi harsogva meséli:

– Á, csaló népség ez! Az egyik barátom odaadott egy töröknek egy százdollárost, hogy váltsa fel, az nem váltotta fel, de egy olyan százdollárost akart neki visszaadni, hogy az egydollárosra két nulla volt ráragasztva.

A fiatal török ékszerész minden szót megértett, de egy arcvonása sem rezzen, én is úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit, kérdezősködök tovább:

– A kamionosok milyen vevők?

– Általában jók, de bizalmatlanok: a kulcsukkal belülről megdörzsölik a gyűrűt, van, aki szemcsöppentő fiolában hozza magával a királyvizet, és ellenőrzi, hogy az áru valódi aranyból készült-e. Van, aki megvesz egyszerre egy kiló aranyat láncokban, itt hátul a raktárunkban kötözte fel dróttal a derekára. Mostanában többen vásárolnak, azt hallom, otthon nem kérdezik tőlük, honnan vették és miből, ha beviszik az átvevőhelyre. Karácsony táján rendelésre visznek magyar ékszerboltokba láncokat vagy fülbevalókat. Fazontól függően a 18 karátos arany grammjáért 960-1050 forintot kapnak, azt hiszem, jó bolt nekik.

– Tudod, mi a jó bolt most? – kérdezi a diplomata. – A forint. Itt a bazárban kapnak egy márkáért 28 forintot – és az tiszta pénz, nem kell hozzá passzer, otthon rögtön be lehet fektetni.

Ez így nagyon csábítóan hangzik, de mikor a sofőröktől érdeklődöm utána, kiderül, hogy korántsem ilyen egyszerű az ügy.

– A magyar vámosok mindennél érzékenyebbek arra, ha valaki a forinttal próbál manipulálni. Például H. főhadnagy direkt erre állt be, „forintvadász”-nak hívják. Ez a H. egy „lélektani fazon”, a határon kiválaszt magának egy sofőrt és beül hozzá:

– Kínáljon már meg egy cigarettával! – mondja, pedig nem is dohányzik, csak látni akarja: remeg-e a sofőr keze, amíg előkeresi a dobozt. – És tüzet nem ad? – ez még bonyolultabb munka. H. már látja, hogy itt valami bűzlik, csak ennyit kérdez.

– Forint van?

– Nincs.

– Na jó, akkor megkérdezem még egyszer, és figyelmeztetem, ha mégis találok, elkobzom az útlevelét, és bírósági eljárást kezdeményezek ön ellen. Így sincs forint?

– Így sincs.

– Szálljon ki, szigorított vámvizsgálatot tartunk.

H. beleszagol a levegőbe, csak úgy fél orrlyukkal, mint a nyomozókutyák – hogy tudja ezt csinálni, teljességgel felfoghatatlan –, és mindig megtalálja a forintot a leragasztott gumiszőnyeg alatt, sőt a kávézaccba elrejtve is. És a forint az abszolút lebukás, mert egy videókészüléknél vitatkozhatsz az összegen, hogy te ezt árleszállításon vásároltad majdnem ingyen, de húszezer forint az pont húszezer forint.

Egy sofőr csendesen mosolyog.

– Egyszer azért H. mellett is vittek el forintot.

– Kicsoda? Te?

– Nem éppen én, de segítettem az illetőnek. Sopronnál jövünk befelé, egyszer csak odalép hozzám a „Zsidó” Béla, és mutatja, hogy a nyakán a kötél:

– Lacikám, hoztam be húszezer forintot, és itt van H.!

– Hogy lehettél ilyen hülye?

– Nem tudtam…

– A kamionosszakmában három dolog nem létezik: a „nem tudtam”, az „azt hittem” meg az „elfelejtettem”!

– Segíts nekem.

– Segítek, de csak a három gyereked miatt. Add ide a pénzt, és add ide az ékedet.

Tudniillik Sopronnál az országban befelé lejt az út, kitámasztva szoktunk megállni. Letettem a pénzt a földre, ráraktam az éket.

– Na most állj rá kerékkel.

„Zsidó” Béla rá is gurult a kocsival, H. odajött, bele is szagolt a levegőbe, de ezt a pénzt ő sem találta meg.

A bazárból visszatérve megkeresem Horváthékat, még mindig nem jelentkezett a speditőr, most már biztos, hogy a hét végén sem tudnak hazamenni. Más megoldást kell keresnem, a peklarosok kint ülnek a vendéglő teraszán, odacsapódom hozzájuk, és megkérdezem, elvinnének-e haza. Öten is vállalják, egyiküket előlegben meg akarom hívni egy üveg sörre, de ő elhárítja, és maga rendel mind a kettőnknek. Nyugodt, higgadt ember, az idősebb gárdához tartozik.

– Általában hogy kerültetek a kamionos pályára?

Nevet.

– A legtöbben vidékiek vagyunk, azt szokták mondani: elaludtunk a vonaton, és felhozott minket Pestre. Én is véletlenül csapódtam ide. 1966-ban a 12-es buszon dolgoztam, és láttam, hogy egy férfi szalad a kocsi után, kinyitottam az ajtót és felvettem, a Hungarocamion egyik vezetője volt.

– Te mit keresel itt? – kérdezte tőlem, valaha együtt dolgoztunk.

– Látod, buszvezető vagyok.

– Miért nem jössz át hozzánk a HC-hoz?

– Minek mennék?

– Már itt vannak a régiek mind - és kezdi sorolni a közös ismerősöket.

– Jól van, majd gondolkodom rajta.

A szabadnapomon kimentem a Ceglédi útra, a Központba, valaha Balkán utcának hívták, de a fejesek ezt valamiért restellték, rögtön elkaptak, és kezdtek vizsgáztatni. Saroktolatást kellett bemutatni tükörből – ez egy autóbuszsofőr számára smafu, ráadásul kiderült, hogy épp a régi garázsmesterem vizsgáztat. Inkább abból adódtak a problémák, hogy a Busz nehezen engedett el, hiszen még az apám is 32 évet nyomott le a vállalatnál. Mikor felvettek a HC-hoz, kitört még egy kisebb zűr: én sváb vagyok, Heilbronnban most is élnek kitelepített rokonaim, nem akarták megadni az útlevelet, aztán ez is elsimult. Gondoltam: lehúzok 3-4 évet, anyagilag összeszedem magam és lelépek, aztán megtetszett, és már húsz éve itt vagyok.

– Meddig maradsz még?

– Az alapelv, hogy legkésőbb hatvanéves korban el kell menni nyugdíjba, de ha kifogsz valahol egy kényelmes bulit, akkor még hamarabb. Gondold meg: egy normális ember reggel 6-tól délután 2-ig van stressz alatt, mi két hétig egyfolytában, és ha elmegyünk mondjuk Bagdadig, esetleg tavaszt, nyarat, telet el kell viselnünk útközben, nem tudhatjuk, hol kopott meg a szervezetünk annyira, hogy egy kis terheléstől is kibukunk már.

Én talán elmondhatom, hogy vigyáztam magamra. Ha nem volt időm főzni valamit, akkor is ettem, ha mást nem, dextrózt oldottam fel vízben, és ráütöttem öt nyers tojást. Megvettem ezeket a keménygumi gyűrűket, és azokat nyomogattam, hogy megmaradjon a szorításom. Kihúztam a kézigázt, és fel-le támaszkodtam a kormányon, hogy kilépjek a monotóniából!

– Mi volt az egészben a legnehezebb?

– A magány!

– Hogy tudtad feloldani?

– Én vezetés közben énekeltem, magam elé képzeltem a főnökeimet, és veszekedtem velük. Sokat cigarettáztam; amíg bejött a budapesti adó, azt hallgattam, ha már nem, akkor felraktam egyet a kedvenc kazettáim közül.

– Tévé?

– Elvileg azt is lehetne, de nem szabad, mert tönkremész bele. Na még ezt a műsort megnézem, na még ezt a műsort, és a végén nem pihened ki magad. Egyszer éjjel kettőig bokszolt Cassius Clay, és négykor el kellett indulnom.

– Állatot szoktak tartani kamionban?

– Előfordul. Vesz az illető otthon egy snaucert vagy egy pulit, és magával hordja. Az egyik kutyát Zsófinak hívták, a gazdája adott a tisztaságra, mikor bevitte a kocsiba, egyenként lekefélte a talpait, éjszaka a jobb oldali ülésen aludt. Láttam már macskát és kanárit is.

– Majom?

– Arról is hallottam már, de abból a határon baj lehet, mert ha az állatorvos észreveszi, szól miatta.

– Milyen szokásokat vesz fel valaki a kamionos évei alatt?

– Úgy érted, hogy milyen luxushoz szokik hozzá? Kérlek: én most Marlborót szívok és whiskyt iszom.

– Kedvenc márkád nincs?

– Nincs, és ha úgy alakul a helyzet, holnaptól minden fájdalom nélkül tudnék lemondani róla. Milyen szokásaim vannak még? A toalett-táskámban Denim desodort és Atlantic szappant hordok. Nekem épp jó az 52-es konfekcióméret, tehát a ruháimat is Nyugaton vásárolom meg. De újra mondom: én nem erre tettem fel az életemet, én soha semmire sem tettem fel az életemet. Nekem nincsenek félig kész dolgaim itthon sem, én nem adok és nem kapok kölcsönt, én semmit sem vásárolok részletre. Amit kerestem, azt mind befektettem, megvan a rendes lakásom, és a gyerekeimet is segítettem építkezni.

– A kollégáid is így tudnak vigyázni a pénzre?

– Vegyes, van aki egyszerűen zseniális anyagiakban, van, aki szórja a pénzt. Teknősbékalevest eszik, kuplerájba jár sört inni: 250 schillingbe kerül egy üveg. Van, aki kint is lottózik, vagy a „félkarú rablón” veszít el naponta 200 márkát. A parkolóban ultiznak százforintos vagy egymárkás alapon, a másik pedig itthon éli ki magát: éjjel kettőkor bemegy a Volga-bárba, és fizet mindenkinek.

Sok pénz elmegy azzal is, hogy felesleges vagy haszontalan dolgokat vásárolnak: egy hőszabályozós-masszírozós zuhanyt 400 márkáért, amit itthon fel sem tud szerelni a fürdőszobájában, tartogatja a polcon, és várja a verebet, akinek el tudja adni, vesznek hatféle hangon szóló rendőrségi kürtöt, visító féklámpát, BETAMAX videót, ami a legújabb és legmutatósabb típus, csak épp kazettát nem lehet kapni hozzá. De hallottam olyat is, hogy valaki ejtőernyőt vásárolt az NSZK-ban, mert azt találta olcsónak.

– Mennyire kötődtök ehhez az életformához?

– Sokan elmennek a Hungarocamiontól, de többnyire megbánják. Például valaki összegyűjtött annyit, hogy tudott venni egy nyugati szőnyegmosó gépet, lelépett a cégtől, kiváltotta az ipart, és dolgozni kezdett. Aztán egyszer csak elromlott a gép, és az illető ott állt, ahol a part szakad. Vagy azon megy tönkre valaki, hogy 10-15 év távollét után életformát kell hogy váltson; éjjel-nappal együtt kell hogy éljen a feleségével. Kínjában néha maga az asszony ajánlja neki, hogy menjen vissza. De majd hazafelé még beszélgetünk erről.

Másnap reggelre aztán minden összeomlott, a peklarosok nem tudták teljesíteni az ígéretüket, hogy hazavisznek; földimogyorót vettek fel visszfuvarban, és valamennyi kocsira többet raktak fel az engedélyezett 20 tonnánál – átlagosan 24-et. A kamionokat minden határon lemérik, a túlsúlyért vagy büntetést kell fizetni, ami száz dollárokra is rúghat, vagy meg kell vesztegetni a vámost; a peklarosok speditőrje ezt az utóbbit választotta. „Megkent” egy fináncot a török-görög határon, tehát természetszerűleg erre; Ipsala irányába fog irányítani mindenikit, és nem Bulgária felé – nekem viszont nem volt görög vízumom, hogy velük tarthassak. A török vízumom viszont negyvennyolc órán belül lejár, Törökországban nem maradhatok, mindenképpen lépnem kellett.

Felhívtam a Malév isztambuli irodáját, indult ugyan repülőgép Budapest felé, de egy út 113 000 török lírába, majdnem nyolcszáz nyugatnémet márkába került. Nem volt nálam annyi pénz, de ha lett volna, akkor sem adok ennyit egy jegyért – díszmagyarban sem érek ennyit! A vasút nem jöhetett szóba, tehát minden út bezárult hazafelé, igyekeztem tartani magam, azt ismételgettem, hogy előbb vagy utóbb, de biztos hazajutok.

„Hazaballagtam” a vámplatzra, az Inönü Stadionban újra hétvégi meccsre készülődtek, nagy máglyákban füstölgött a múlt heti szemét maradéka. Beültem a kocsmába, kértem egy sört, a kamionsofőrök már csak üdítőt ittak, mert még ma el kellett indulniuk. Igyekeztem elfogulatlanul viselkedni, mint egy nyári gróf, de a sofőrök látták rajtam, hogy kutyaszorítóba kerültem.

– Tanuld meg a kamionos-közmondást! – mondja az egyikük csendes félmosollyal.

– Mi az?

– Úgy akarom, ahogy lesz! Sohasem úgy lesz, ahogy akarom.

– Igen, tulajdonképpen igaz.

Ebéd után dörögve húznak ki a kamionok a vámplatzról; ha minden jól megy, vasárnap már otthon vacsoráznak, integetek utánuk.

– Allaha ismarladik! – kiabál le valaki törökül, annyit már tudok, hogy azt kell válaszolni:

– Gülegüle!

Török szókincsem egyébként szépen gyarapodik, az első két szó, amit megtanultam: Rankli kutu – „színes dobozok” volt –, a menetlevélről lestem el. Már begyűjtöttem néhány káromkodást is, amit most sok szeretettel megosztok az olvasóval: „Szikejom anini! Szikejom Allah! Gyaur oleszusz! Bombok!”

Nézem a mellettem elhúzó török kamionokat, nem látok rajtuk jelvényeket, a biztonságos közlekedés elismeréseként 250 vagy 500 ezer balesetmentesen megtett kilométerért csak annyi kitüntetés juthat osztályrészül, hogy a sofőr felfestheti a kocsija elejére: „Masallah”; van aki már háromszoros Masallah.

Egész nap ide-oda ténfergek, mint a vak madár, csak akkor derülök fel egy kicsit, mikor estefelé befut Döme. Ez a 45 év körüli köpcös őszülő-kopaszodó szakállas sofőr évi 110 ezer kilométer körül hajt, összteljesítménye már megközelíti a másfél millió kilométert. Okos, jó humorú ember, én mindig szívesen hallgattam a történeteit.

– Fiatalkoromban a Mávautnál dolgoztam – mesélte egyszer –, kevés volt a pénz, munka után kijártam a Vidám Parkba, sebességcsökkentőnek vettek fel.

– Sebességcsökkentő? Mi az?

– Magyarul hintáslegény. Az volt a szokásom, hogy ha dühös voltam valamiért, a barlangvasút bejáratánál megálltam a lámpák mögött úgy, hogy én mindenkit láttam, de engem senki sem vehetett észre. Kitartottam a kezem az ülő ember fejmagasságába, a kocsiban ülő nekiment a homlokával, hátulról még adtam egyet neki, aztán el volt intézve.

– Nem lett baj belőle?

– Épp ellenkezőleg. Ha kivettem a szabadnapomat, a turisták már reklamáltak: mi van? Ma nem működik a pofozómasina?

Döme furcsa módon nem népszerű a társai között, a háta mögött sokan acsarkodnak rá.

– Spicli! – ezt kár elemezgetni, Magyarországon ez a szó többnyire azt jelenti, hogy az illető többet keres vagy jobban áll, mint én.

– Lógós. Januárban-februárban kibuliz magának szabadságot, és elmegy Hévízre fürdeni.

– Ez igaz – mondta Döme mikor visszamondtam neki –, engem is utolért a kamionosnyavalya: a hátgerincbetegség. Hévízen tartanak karban.

Döme esetében a rosszindulat nem maradt meg eszmei síkon, egyszer testet is öltött. Döme lent Hévízen megismerkedett egy nővel, megállapodtak, hogy leveleznek majd, a sofőr a vállalati címét adta meg. Jöttek is a levelek szorgalmasan, a jó kollégák becsomagolták az egészet, és elküldték Döme lakására, az asszony elolvasta, mire a sofőr megjött a fuvarból, minden holmiját ott találta a ház előtt. Az ügy válással végződött.

Döme úgy volt értesülve, hogy én még reggel elmentem valamelyik kamionnal, csodálkozik, hogy itt talál. Meghallgatja a történetet, eltűnődik fölötte, mint a hányatott életű emberek javában, benne is több a segítőkészség az átlagnál. Mindenesetre feltesz melegedni egy fazék otthoni birkapörköltet, rizst főz hozzá, míg az étel készül, kitöltünk egy kis bort. Látszik: Döme töpreng valamin, de csak nehezen szánja rá magát, hogy kimondja.

– Ha akarsz, velem hazajöhetsz.

– Te nem Görögországnak mész?

– De igen.

– Mondtam már, Döme, hogy nincs görög vízumom.

– Nem érdekes, nem te leszel az első, akit vízum nélkül vittem haza.

– Mégis, hogy képzeled?

– A török-görög határon nincs probléma, van ott egy kocsma, te beállsz oda, én lekezeltetem a papírokat, és visszajövök érted. A kutya sem figyeli, hogy egy vagy két sofőrrel megy tovább a kamion. Okés?

Elgondolkozva és határozatlanul bólintok: idáig nem hangzik rosszul, és ha mégsem sikerülne, mi történik? Visszadobnak a határon Törökországba, és ugyanott tartok, ahol most.

– De mi lesz a görög-jugoszláv határon Gevgelijánál? Már jártam ott, az keményebb hely.

– Kérlek szépen: ott beágyazlak, a határőrök különben sem szoktak felszállni a kamionba.

– De tegyük fel, hogy mi kifogunk egy olyan határőrt, aki felszáll a kocsiba, végiglapozza az ágyneműt, és megtalál engem. Képzeld el a következő párbeszédet:

– Ki maga? Kamionos?

– Nem, én író vagyok.

– Mit ír?

– Hát most a kamionosokról.

– Határokról, forgalomról, ilyenekről?

– Igen.

– Nagyon érdekes. Görög vízuma van?

– Az véletlenül nincs.

– És török vízum?

– Az volt, csak lejárt.

– Úgy bevágnak egy börtönbe, hogy két hétig még a magyar konzulátus sem talál meg.

Most Döme is elgondolkodik.

– Hát látod: ez nem lehetetlen. De ez volna a legjobb fejezet a könyvedben!

– Csak én nem szeretném megírni.

– Te tudod. Akkor keresünk valami más megoldást.

És csakugyan találunk egy Volvo kamiont, amelyik Bulgárián keresztül megy haza, a sofőr, hívjuk Jenőnek, elvállalja, hogy felvesz.

– Egy óra múlva indulunk. A Londra kempingben kell aludnunk, oda hozza ki a speditőr a papírokat.

Megisszuk a maradék bort, elköszönök Horváthtól és Ragodicstól, mind a kettőnek látszik a szemén, hogy a legszívesebben itt hagynának már csapot-papot és jönnének velem. Horváth ír egypár sort a feleségének, kér, hogy otthon adjam fel. (Egyébként tíz nap múlva értek haza üresen, visszfuvar nélkül.)

A Londra kemping mintegy tíz kilométerre fekszik a régi városfalaktól, a repülőtér közelében. Kifelé tartva még mindig az NSZK-ba visszafelé tartó török vendégmunkások egymást érő hullámaival sodródunk. A Volvo fülkéjéből jobban látni a kocsikat, legalább 30-40 százalékkal több terhet visznek a megengedettnél, a rugójuk leül, a kerekük kifelé áll.

– Mennyien halnak meg egy-egy visszatérési rohamban?

– Nem tudom, pontosan – mondja Jenő –, de azt hallottam, hogy két-háromezer ember is elpusztul.

Bent a Londra kempingben száz és száz vagy talán ezer meg ezer kamion áll, lehetetlen felbecsülni a számukat, hosszú utcákat alkotnak – olyan a parkoló, mint egy csontvázára lecsupaszított város. Egyik kocsiban még ég a fény, a másikban már alszik a sofőr, néhányan a vendéglő felé tartanak. A kerthelyiség egyik asztalánál ott ülnek a magyar sofőrök is, összeszokott csapat, csak egy-egy fél szóval utalnak a történetek szereplőire és körülményeire. Hozatnak nekem is egy üveg bort, az egészségükre kívánom, és hallgatom a beszélgetést:

– Elment Dezső egy brazil útra az Ibusszal. Nagy társaság jött össze, mikor a kísérőnő felolvasta a névsort, mindenki doktor volt, csak Dezső nem. Mondja az egyik utas:

– Az ön neve elől lemaradt a doktor – bizonyára a gépelésnél.

– Sokkal korábban, én sofőr vagyok, kamionos.

Néztek rá, mint a véres ingre, de utána a kísérőnő azt is megkérdezte:

– Kinél van külön valuta?

Dezső felemelte a kezét.

– Nekem van.

– Mennyi?

– Nem sok, 3000 dollár.

Mindenkinek elállt a szava.

– Emlékeztek, hogy ünnepeltük Dezső születésnapját Algírban? Ott volt Majornál az az egy méter átmérőjű tál, abban főztünk vacsorát. Cserépbe tettünk egy szál művirágot, és a szabónál varrattunk rá egy bársony szalagcsokrot.

A beszélgetésben pillanatnyi csend támad, közbekérdezek:

– Ha sikerült volna továbbmennem Keletre, mit láttam volna?

– Ne kívánkozz oda.

– Milyen a vidék?

– Ankarán túl már csak salakhegyekre hasonlító dombok állnak, egy patak folyik le róluk, abban mos az egész falu, a legalsó már nem is vízben mos, hanem tömör koszban. Kis kétméteres sárkunyhókban laknak, a tetején kézzel verik ki a gabonát.

– Tudod milyen például egy sivatagi parkoló? Ha feltámad a szél, felkapja a szaros papírokat, és felfújja a kerítésre, úgy néz ki, mintha ki volna tapétázva velük. Jönnek aztán a szamarak és lelegelik, azok mindent megesznek, még a konzervdobozt is. Istenem, egy kicsit recseg. Gondoltam már rá: egyszer viszek nekik egy zacskóban lucernát, azt vajon megeszik-e, vagy már el is felejtették, hogy milyen.

– Mikor kitört a háború, leállítottak minket, de én át akartam jutni a határon. Egy török gyerek mutatta az utat a sivatagban, de vigyázni kellett, mert ha letérünk az ösvényről, a kocsi tetejéig elborított volna minket a homok.

– A homok lemarta a szélvédőt, olyan lett, mint a fátyolos üveg, itthon le kellett cserélni. Viszont az is igaz, hogy a legkisebb korróziós nyomot is eltüntette a külső fém alkatrészekről.

– Hiába zártunk be ajtót-ablakot, a kocsi fülkéjében bokáig ért a homok, bent a ládában megolvadt a szalámi, azt is átjárta, recsegett a fogunk alatt, el kellett dobni az egészet.

– A fegyelem meg kemény: a kuvaiti vámnál ahány üveg whiskyt találnak nálad, annyi hónapra vágnak be fizetés nélküli olajkutasnak.

– Keleten nyolcadokban mérik a bűnösséget, négy nyolcadot eleve megkapunk a jelenlétünkért, mert miért vagyunk itt? Ki hívott?! Ehhez már csak egy nyolcadot kell összeszedned, és elítélnek.

– Irakban 40 botütés a büntetés.

Nincs idő további beszélgetésre, mert befut a speditőr, szétosztja a papírokat a sofőrök között, átveszik, aztán elmennek aludni. Éjszakára bezárkózunk, mindenki ismeri annak a fiúnak a történetét, aki nyitott ajtókkal aludt a Londrán, és reggelre mindenét ellopták: pénzét, útlevelét vagy Henrik esetét, akinek altató sprayt fújtak be a kocsijába, és kirabolták. Henrik 52 órát aludt egyfolytában, ezalatt csak egyszer tért magához, kiment a kocsiból, és összecsinálta magát – úgy találták meg. Utána hét napig infúziót kapott, élet-halál között lebegett.

Jenő némi engedményként résnyire nyitva hagyja a tetőablakot, épp hogy beférnek rajta a szúnyogok, mire a rohamuk lecsillapul, már reggel van, indulnunk kell.

– Tudtál aludni? – kérdezi Jenő.

– Nem nagyon.

– Ha ilyen meleg van, néha úgy alszom, hogy felmászom a borító ponyvára, viszek magamnak egy üveg bort és egy üveg vizet, amíg elálmosodom.

Megvárjuk, amíg kinyit a Londra kemping aranyboltja, Jenő vásárol egy aranyláncot, egy üzemanyagosnak viszi, 1200 liter olajat kap érte, amit az illető teherautó-sofőröktől vásárolt féláron.

Elindulunk, feltűnik, hogy Jenő állandóan eszik, ha mást nem, kenyeret.

– Éhes vagy?

– Nem nagyon, de vezetés közben enni kell, mert a rágástól jobban működnek a szemizmok.

Ezt most hallom először – de tanulni sosem késő.

Már reggel harminc fok körül jár, mire leérünk a határra Kapikülébe, alig lehet elviselni a meleget. Talán azt is a forróság teszi, hogy a kiöntött víz nem fut szét a porban, hanem egyben marad, szinte megdermed, mintha megfagyott volna.

Ameddig a szem ellát, mindenütt Bulgária felé tartó kamionok vesztegelnek, talán négy-ötezer kocsi is összegyűlt már, és folyamatosan érkeznek az újabbak. Érdeklődöm, hogy mi az oka, kiderül: a hét elején nagy lebukások történtek a határállomáson, 127 embert váltottak le egyszerre, és a helyükbe állított újoncok kezén összetorlódott a munka. Jenő elmegy leadni az iratokat, visszatérve reménytelenül legyint.

– Várni kell. Nem akarsz addig egy hungarocamionos sráccal beszélni? Már itt áll két hete! – mutat a forgalom holtterében leparkolt kamionok felé, aztán ő is velem tart, belefér az időbe.

A sofőr alacsony, testes, viszonylag fiatal férfi, a szeme gyulladt az olvasástól.

– Mit tudok csinálni egész nap?! Olvasok.

– Hogy kerültél ide?

– Jöttem Irakból üresen, a török oldalon hosszú sor alakult ki, reggel tízkor álltam be, éjjel egykor kerültem oda. Benyújtom a papírokat, a kezelő átvette, de elfelejtette lepecsételni a triptiket (ez egy háromrészes igazolópapír a ki-be lépésről), a rendőr is megnézte, neki sem tűnt fel, én meg fáradt voltam, nem vettem észre. Lejövök idáig majd kétezer kilométert, itt mondják, hogy nem léphetek ki, hiányzik a pecsét, lehet, hogy nem is jártam Irakban.

– De hát látták, hogy üres a kocsid! – mondom értetlenül.

– Az nem bizonyít semmit, lehet, hogy én az egész rakományt eladtam kéz alatt Törökországban.

Jenő sokkal gyakorlatiasabb módon kérdez:

– Miért nem fizetted le a palit, aki ellenőrzött?! Száz márkáért elengedett volna.

– Gondoltam rá, de nem lehetett, mert akkor már hárman is ott voltak körülöttünk. Táviratoztam a képviseletre Ankarába, kijöttek ide, elkérték az útlevelemet és a papírokat, autóval elviszik a török-iraki határra, pótolják a pecsétet, aztán visszahozzák, de hát ez sokezer kilométer, nem megy egyik napról a másikra, talán a jövő héten hazamehetek.

– Mikor jöttél el?

– Holnapután lesz egy hónapja, hogy elindultam hazulról.

– És mit tudsz csinálni itt egész nap?

– Alszom, bemegyek a faluba enni, beszélgetek az érkező srácokkal, meg mondom: olvasok.

– Pénzed van?

– Egyelőre még van, talán kitart. Nyolcszáz márka a bagdadi átalány, plusz 210 márkát adnak baksisra.

– Ugyanezt kapod, akármeddig is tart az út valójában?

– Nem. A norma feletti első két napot „síró”-nak hívják, mert arra nem jár külön pénz, de ez most már letelt, újra jogosult vagyok egy bizonyos csökkentett napidíjra.

Meghív minket egy teára, mi odaadjuk neki minden újságunkat, könyvünket, felírom az irányító telefonszámát, hogy küldjön értesítést a sofőr feleségének. Alig nyeljük le az utolsó korty italt, szólnak Jenőnek, hogy mehet a papírokért. Az órámra nézek: fél négy van, ötödik órája várakozunk.

A kamionok öt sorban fejlődnek fel, de csak a középső sáv vezet az áhított cél, a bolgár határátkelés felé, a többi négy sorban állóknak ide kell valahogy beügyeskedni magukat. Szívesség, előzékenység nincs, a belső sávon haladók nem engedik be a széleken toporgókat, ha az előtte álló kocsi gondolatnyit is mozdul a határ felé, ő azonnal rágurul a lökhárítójára, hogy lélegzetvételnyi esélyt se hagyjon a többieknek. A szabály alól nincs kivétel, még az egy nemzetbeliek sem segítik egymást. De azért minden kocsi ugrásra készen dübörög, a kipufogón kitörő gáz veri fel a port, a nap pont szemből, nyugat felől süt, meg lehet főni a vezetőfülkében. Jenő, aki egy pillanatra sem távozhat el a kormány mellől, elkeseredetten legyint:

– Az egészből ezt utálom a legjobban.

A mi besorolásunk a lehető legrosszabb: balra állunk a határon átmenő sortól, tehát a sofőrnek az ülésével ellentétes irányba kell manőverezni.

– És a nagy veszély mindig oldalról jön. Ezért szoktam én azt mondani, hogy egy jó kamionos mindig látja a füleit.

Egyetlen esély ígérkezik rá, hogy valaha is átjussunk: a vámosok kétórás vacsoraszünetet tartanak majd, nem kezelik a papírokat, akkor talán elfogynak az átmenő sávban haladó autók, és mi is besorolhatunk.

Elunom az üldögélést, leszállok, kérdezem egy magyar sofőrtől: tud-e valamit a torlódás okairól, azt mondja, hogy állítólag lebukott egy iráni kamion, és az ő rakományukat vizsgálják ilyen hosszasan. Ahogy előremegyek, feltárul a sokkal prózaibb valóság: rengeteg a kocsi. Már nem is öt, de helyenként nyolc sor is áll egymás mellett, és még oldalt az árkokban bukdácsolva is próbálnak helyezkedni esélyleső kamionok. A dolog reménytelennek látszik, visszasétálok a valutás boltba, a „Tekel”-be, és veszek egy szatyor sört, Jenő elkeseredetten tép fel egy dobozt:

– És holnapután egy adminisztrátor egy órát foglalkozik majd az én időtúllépésemmel: miért nem mentem gyorsabban? A Hungarocamionnál erre is külön főosztályt létesítettek, már minden sofőrnek két tisztviselőt kell eltartani.

Háromnegyed nyolc, már hatodik órája állunk sorban, lassan besötétedik, és a levegő is kezd lehűlni. Egy Scania is kiszorult a fő folyamból, egy gödör miatt nem tud továbbmenni, szinte helyben manőverezik, tolat előre-hátra, aztán feladja a harcot, félreáll, a sofőre berendezkedik éjszakára.

Negyed tizenegy, a bolgár oldalon már világítanak az országúti lámpák, itt csak a fényszórók vernek világosságot oldalra; az elkobzott kocsik parkolójára és a gödröket feltöltő szemétre. Váratlan esély nyílik: jobbról egy gödörből kitör egy Volvo, akkora lendülettel kapaszkodik fel a meredek falon, hogy nem mindegyik kereke éri a talajt, ez az akció átrendezi a sorokat, rés támad, rákiabálok Jenőre:

– Menjél!

Pont be tudjuk dugni az orrunkat, és már jön is egy ír kamion olyan lendülettel, hogy a bal oldali visszapillantó tükre majdnem lesodorja a mi jobb oldali tükrünket. A sofőr átkozódva szid minket, de most már kénytelen beengedni.

Tizenegy órakor a bolgár oldalon kialszanak a lámpák, találgatjuk, mi történhetett: talán rövidzárlat. A sötétben is gurulunk előre, sűrű por száll be a nyitott ablakon, valamivel később újra kigyulladnak a lámpák.

Éjfélre végzünk a vámon, a vámmentes bolt még nyitva van, Jenő itt is bevásárol – nincs a világon olyan piackutató, aki pontosabban tudná, mint a kamionosok, hogy egy bizonyos árucikket hol lehet a legolcsóbban megvenni. Megyünk tovább, holnap át kell vágnunk Bulgárián és Jugoszlávián, estére a magyar határra kellene érnünk. De ez most már egyszerűnek tűnik.

– Várnak otthon?

– Igen, van egy kislányom.

– Második házasság?

– Persze. Az első feleségem idősebb volt nálam, elvette tőlem a pénzt, és még félre is izélt. Mindenki tudta.

– Neked nem voltak ügyeid?

– Dehogynem, előfordult, hogy ide Törökországba is kihoztam a nőt, itt lakott velem a kamionban. Csak arra kellett vigyáznom, hogy lehetőleg ne találkozzak kollégákkal.

– És a főnökök mit szóltak?

– Volt olyan igazgatónk, aki tudomásul vette, a jelenlegi tiltja – azzal együtt most is sokan megcsinálják.

– A mostani feleségeddel hogy jöttél össze?

– A kollégák tudták, hogy milyen rosszul élünk, bemutattak nekem egy fiatalasszonyt, tetszett nekem, megmondtam neki: szívesen élek veled, de csak akkor veszlek el, ha teherbe esel tőlem, két hónap alatt összehoztuk, és akkor oda is költöztem hozzá.

Másnap is a „török hullámban” haladunk tovább, egészen Belgrádig, ők ott térnek le Zágráb, illetve Maribor felé. Mindenütt feltűnnek a vendégmunkások, járkálnak az út menti szemétben vizesedényeiket lóbálva, ülnek fehér-szürke vagy kék-fehér hosszanti csíkozású gyolcsruháikban, esznek vagy imádkoznak.

Jenő a tompai határátkelő felé tér le.

– Az a jó határ, amerre kevesen járnak, ha sok a kocsi, előbb-utóbb lemegy az ellenőrzés, és „megdöntenek” egy csomó sofőrt.

A határ előtt Jenő felcsatolja a nyakába a Londra kempingben vásárolt aranyláncot, általános babona a kamionosok között, hogy azokat a tárgyakat, melyeket a sofőr a testén visel, nem lehet elkobozni.

– A vámosokkal mindig vigyázni kell. Egy peklaros azt szokta mondani: Wehr trägt Uniform kein Leute!

– Ez mit jelent?

– Valami olyat, hogy aki egyenruhát húz magára, az már másféle ember.

Itt nem kerül sor összecsapásra, várakozás nélkül lekezelik a papírjainkat, és egy jókedvű fiatal vámos jön ki ellenőrizni a kocsit:

– Mit hoztak?

– Semmit – mondja Jenő –, illetve a társam hozott egy gyerekkabátot.

A vámos egy régi slágert kezd dúdolni.

– „Hazudj hát valami elfogadhatót…”

Jenő megérzi, hogy lehet viccelődni, egy mondókával felel:

– „Akkor lesz itt jólét, bőség,

Ha megszűnik a pénzügyőrség…”

– Na, elég volt magukból, menjenek.

A határátkelő ki volt világítva, de beljebb sötét az országút, Jenő meggyújtja a reflektorokat. Később feltesz egy magyarnótás kazettát, egy ideig együtt tart az énekessel, a hangján érződik, hogy valaha sokat mulathatott, aztán öklével hirtelen az ülésre vág.

– Az az igazság, hogy megöregedtünk… – és sokáig szótlanul figyeli maga előtt az utat.