Mandarin, a híres vagányMár tavaszodott, és enyhült a szél a telep fölött, mikor Mandarin, a híres vagány lement a Cigányka partjára. A telet rossz csehókban töltötte, és most nehezen járt a harsuló füvön. Kigombolta báránybőr mellényét (márciustól novemberig ebben járt), és leült a rönkre, a bányató partján. A háború verte szét ezt a bányát, a csörlőkerék megállt két fog között, a drótjai pedig középen elzendültek. Pár esős év, és mindent belep a fű. A víz zavaros volt, mint az olcsó tejből készített kávé, ha ringott, új és új agyagot kevert fel magával. Mandarin szerette nézni a vizet, jobban érezte itt magát, mint bent, a telepen. Olyan zsúfoltak a házak, hogy az egyik árnyéka eltakarja a másikat, alig van levegő, de ez még a kisebbik baj. Azt utálja, mikor megállnak vele szemben az emberek, és mindegyik tanácsot ad neki. „Élesztős vízben fürödjél, Mandarinkám.” „Csak ecetbe mossad magad, haverkám, az majd elveszi a szagot.” Mosakodott ő már mindenben, vizes sóderrel és kovaporral dörzsölte magát, a bőre lejött, de a szag megmaradt. Befújta azt a csatorna jó erősen a bőr alá, vérré vált, mint a paradicsomleves. Mandarin lassan már megszokja, nem bántja magát, miért is? Inkább nem beszél az emberekkel. Csak két barátja van: Kolesszár Filus és Görög Zsiga. El-elballag utánuk szombat esténként a „Kettő”-be, megiszik a kontójukra egy korsó sört, és tartja a lányok kardigánját, míg azok táncolnak. Ha úgy adódik a helyzet, hogy verekedni kell a barátaiért, Mandarin verekszik, nem sajnálja ezt a kis fáradságot. Igaz, akadna még valaki, akivel Mandarin szívesen elbeszélgetne. A múltkor jött haza a villamoson, annyira elgondolkozott, hogy csak a Teleki tér sarkánál vette észre, ott áll mellette Gyurkovics Rózsa, és néz rá. Ő már sokszor figyelte a lányt, most mégis furcsa volt közelről látni finoman faragott orrát és kunkorodó haját. Mandarin magában „Janikának” hívta, mert abban a filmben látott egy hasonló színésznőt. Most a hullámzó tömeg valósággal hozzápréselte. Mandarin csak úgy öt perc múlva szánta rá magát, hogy köszönjön, mert hátha nem fogadja a lány, mit szólnak majd a körülállók? A lány visszaköszönt, és a beszélgetés is elég szépen megindult. Mandarin igen sokat beszélt, és a lány mosolyogva hallgatta. Persze hogy mosolygott, mikor olyanokat mesélt: „Ha akarja, leviszem egyszer a csatornába. Van olyan vékony is, hogy maga sem tud átbújni. Tudniillik, úgy hívják ezeket, hogy hajszálcsatornák. De nem olyan ám lent, mint ahogyan gondolná az ember, hanem inkább olyan, mint a Balaton. Simák a homokpadok, mint a valóságos fövenyek.” Jó, hogy a patkányokról nem beszélek neki – gondolta Mandarin –, lánynak csatornáról? A lányon látszott, hogy neveti az ő buzgóságát, és az már nem sokat számít, hogy mikor a lány megbillent a lépcsőn a lökődéstől, ő elkapta, és leesett helyette. A villamos elment, ő mehetett haza gyalog, mert csak vonaljegye volt. Az Emergénél vette észre, hogy átvérzett a térde. A lány arcát nem látta Mandarin, biztosan ezért is kinevette. Mert hát van szebb látvány is, mint lekalimpálni a villamosról. Mandarin mostanában nem is szeret gondolni az egészre. Elnéz Mandarin a telep felé, a két fa irányából már jön Görög Zsiga és Kolesszár Filus. Nem úgy jönnek, mint máskor. Valamire készülhetnek, mert Görög Zsiga magával hozta a Szultán kutyát is. Megköpköd Görög Zsiga neki egy követ, és eldobja jó előre, úgy közelednek. Zsiga óvatosan lép, vigyáz kényes csizmájára, szereti, ha ropog, és mutatósan járhat benne a sok cipős ember között, itt a város szélén. Filus nem bánja a port, gázol a nehéz fűben. Neki már sok minden mindegy, mióta a tüdeje odavan. A katonaságot akarta elkerülni, és kakaót szippantott fel az orrán keresztül, így olyannak látszik, mintha tüdővészes volna. Fel is mentették, de a kakaó vastagon rátapadt a tüdejére, mint egy vakolás. Filus már vért is köpött, tudja jól, hogy nemsokára meghal. Azóta ritkán beszél, csak a szája szélét harapdálja, estére mindig kivérzik neki. Friss, hártyás bőr van a szája szélin, mint a kisgyerekeknek. Zsiga és Filus azelőtt sem tartoztak a csendesebb gyerekek közé, de mostanában már nem is lehet bírni velük. Akár jó az idő, akár rossz, a telepiek kilenc órakor szépen elköszönnek egymástól, és beviszik a sámlijukat a szobába. Kint csend van, és az éjszakában csak Filusék és az Isten az úr. Filusék végigkopognak négyszer-ötször a Nagy Simán, és jaj egy lánynak, ha elkapják. Mandarin örült, ahogy látta jönni a másik kettőt. Nem mondaná a világért sem, hogy barátjai, mert minek ezt mondani? Csendes barátság az övék, nem szólal meg néha napokig mellettük, de a hátán elvinné bármelyiket, ha baja esnék. De az örömön kívül valami nyugtalanságot is érzett. Filusék megálltak Mandarin mellett, Szultánt felugratták a csörlőre, maguk pedig elnéztek messze, a villamosmegálló felé. Mandarin nem szólt semmit – majd elmondják, hogy miért jöttek. Filus is hallgat, cigarettázik, és szája szélit rágja. Görög Zsiga leült a rönkre, Mandarin mellé, cigányszeme villog: – Haverkám, tudod, mi lesz ma este? – Nem. – Lehúzzuk a Gyurkovics Rózsát! – Meddig? – Ameddig lehet, már sötétedik. Valóban már sötétedett. Pest nehéz felhőket küldött, és hűvös szél indult a víz felől is. Mandarin begombolta báránybőr mellényét, és a tó felé nézett. Nem haragudott, mert miért is? Inkább félt, és ahogy belegondolt a dologba, nem is talált benne semmi különöset. Megszokta ő már, hogy részeg szombat estéken kivitték a nőket a Háromszögbe, a töltés oldalába. Szénaágyak voltak, és ott hevertek le a hullarészeg nőkkel. A nők néha váratlanul felugrottak, virágot téptek, és táncolni kezdtek, karácsonyi énekeket énekeltek, és sírtak, néha pedig széjjelszórták a ruhájukat, jó, hogy nem esett bele egy szikra a mozdonyból. Mikor még görcsös hajnalban Mandarin hazafelé indult, rosszkedvében a hátán lógatta át a mellényét. Ahogy poroszkált befelé, elgondolta magában, hogy többet ő nem jön ide, mert nem jó a vasárnapot úgy fogadni, hogy az ember piszkosabbnak érzi magát, mint hét közben a csatornában. De hiába. Esténként beszorultak a telepre, és ott, a hideg lámpa alatt nem lehet másról beszélni, mint a nőkről. Muszáj elképzelni újra a testüket, s akkor aztán egészen mindegy. Kevés a levegő a telepen. Mandarin most csodálkozik magán, hogy miért csodálkozik, mikor Gyurkovics Rózsáról van szó. Hiszen a nő csak nő, egyforma mindnek a teste-lelke. Hogy őt jobban nevelték, és helyesebb, isten neki, nem sokat számít. Mandarinnak mégsem sikerült megvigasztalni magát. Lebókolt nagy fejével, és törögette víztől kiázott, vörös kezeit, hogy szinte hallatszott a ropogás a mind csendesebb estében. Zsiga halkan dúdolt:
Filus cigarettázott, hosszúra engedte nőni a cigaretta hamuját, kezébe verte, élvezte, amíg meleg, aztán széjjelszórta. A felszabadulás után Lepedák Miki lett a rendőrőrs parancsnoka, testi-lelki jó barátja Filuséknak. Először még megpróbált valami formát tartani, a Fellner Éva-ügy miatt nagy botrányt csapott, de Filusék elvitték magukkal egy kis beszélgetésre, ahol Lepedák Miki nem is olyan nagyon kötötte az ebet a karóhoz: „Őrá ne mondják, hogy rossz haver, mert Lepedák Miki sosem volt rossz haver” – és megitták a béke-kevertet. Villamos jön Pest felől, megáll túl a tavon. Kicsit áll csak, siet a kalauz. Innen is látni, hogy fél kézzel beleránt a csengőbe. Valaki leszáll, de a villamos elment a fényeivel, nem látszik, hogy kicsoda. Mandarin erősen kívánja, bárcsak ne Rózsa lenne, mert hátha megunják Filusék a várást, és hazamennek. Jön át a lány a réten, még benne van a tánciskola most is egy kicsit. Gyurkovics szabó rátarti ember, és mindent megad a lányának. Fehér csík villan ki vörös pulóvere fölött, és táncosan lejt át a réten, csak úgy magának dúdolt dallamra. Mandarinnak a lány most hasonlít legjobban „Janikához”. Filus szemüvege mögül Zsigára kacsint, és egyszerre kapják el Rózsát. Zsiga hátracsavarja a karját. Filus pedig egy rántással letépi róla a ruhát. Közben Zsiga dünnyög: – Ne üvölts, az anyád istenit, más is volt így már – és befogta a lány száját. Szultán kutya magától lejött a csörlőről, szőre felborzolódik, úgy vigyáz két világító szemével. Mandarin pedig ül tovább a rönkön, egy porcikája sem mozdul. A tóból nézi, hogy a felhők már majdnem teljesen becsukták az eget. Mandarin töredezett körmével másik kezébe nyúl, mélyen, hogy a vér kiserken. Nyüzsgő eszével meg akar mozdulni, a lábaival nem tud. Erőltette a lábát, de egy idegét sem érezte, egy izma sem moccant. Barátjait látta tűzkarikákban, mint a bosszúálló szentek képeit. Kezét szeme elé teszi, úgy próbál valamit csinálni. Kér, könyörög magának az első mozdulatért, a többi már olyan szépen egymásra épülne, felkelne, arrébb tolná a másik kettőt, és Rózsa elmenne – talán néha jó is, eszébe jutna róla a lánynak. Aztán már nem is akar mozdulni Mandarin, csak ül és sír, mintha így akarná megmutatni, hogy ő is itt van. A könny elcsurog borostáján, és éget, mint a nap. Kilátszanak már a lány jávorszarvas mellei, hiába erőlködik, egyre gyengül a karja. Elengedi magát egy kicsit, aztán összeszedi utolsó erejét, és belemar Görög Zsiga kezébe. Görög Zsiga fájdalmában enged a szorításon, a lány éles hangja felszáll egy pillanatra: – Segítség! – aztán Görög Zsiga újra betömi a száját. Kubikusok jönnek az éjszakában, a Drasche-gyár felől, és a villamosmegálló felé tartanak. Ahogy meghallották a segítségkiáltást, megállnak, tanakodnak: merjenek-e nekivágni a sötétnek? Aztán pár bátrabb mégis megindul. Nagy lármát csapnak, magukat bátorítják. Filusék elengedik Rózsát, Zsiga egy pillanatig nézi, elhúzódik a szája, és visszakézről irtózatosan pofon veri. Megindulnak a telep felé, nem is sietnek, a sötétben nem meri őket senki sem követni. – Nem jössz, Mandarin? – kérdezte Filus. – Majd egy kicsit később. – Ja, próbálkozol? Maradhatsz. Szultán két lépéssel ballag mögöttük, vissza-visszanéz. Közben a kubikusok közelebb jöttek, sajnálkoztak, közben majd felfalták szemükkel a lányt. Álldogáltak egy kicsit, kifejezték részvétüket egy hangos „aujnye-aujnye” erejéig, aztán eltrappoltak, hogy még elérjék az utolsó villamost. Gyurkovics Rózsa egy kövön ült, kezét összekulcsolta, és szeme valahová egy helybe nézett, erős nézéssel, amilyen az őrülteké, mégis összeborzadt, ahogy az eső előtti szél játszott leszakított ruhájával. Mandarin ott állt a háta mögött, nyakába kerítette a mellényét, és el akart menni. Lépett is már egypárat a telep felé, de aztán meggondolta magát. Levette a mellényét, és ráterítette a lányra. Óvatosan, két ujjal érintette a vállát: – Rózsa. Gombolkozzék be. Vág a szél! A lány most vette észre Mandarint, elhalványodott. – Maga itt volt? – kérdezte egész halkan. – Itt. – És látta? – Láttam. Az égen már összeértek a felhők. Csendes eső surrogott az agyagra. Az agyag labdázott a cseppekkel, magasra feldobálta a kövér vizet, egy hétig fog esni. A lány, ahogy felkelt, ide-oda támolygott. Mandarin látta, hogy alig áll a lábán, átfogta egyik karjával elölről, a másikkal hátulról, és szinte cipelte hazafelé. A lány először el akarta tolni magától, de két keze megbicsaklott, és feje nagy gyengeségében ráhullt Mandarin vállára. – Miért szedett le a villamosról, ha ezt hagyta? – mondta a lány, és felsírt – hagyta… Azt csináltak velem, amit akartak. – Meg kellene dögölnöm, Rózsa – mondta csendesen Mandarin. – Nem vagyok én ember. Ugyan… – a lány szemibe nézett, és csak úgy, ingujjban, ahogy volt, elkezdett ballagni másfelé. Fejét mélyen leeresztette, lába kacsázott, nagy, tehetetlen kezeit pedig zsebre vágta. A lány megszédült, Mandarin észrevette, és visszament hozzá, újra átfogta, és így mentek tovább. Rózsa közelebb bújt Mandarinhoz, arcán megállt egypár kerek esőcsepp. – Mandarin, én nem haragszok magára – egész teste rázkódott. – Mandarin, maga olyan nagyon jó fiú, miért csinálta. Maga nem való közéjük. Lassan hazaértek, megálltak a kitört lépcsőházi ajtó előtt, a lány fölment, Mandarin pedig ott maradt nekidőlve az ajtónak. Az ajtót Filusék törték ki idestova egy éve, fogadásból. Mandarin nem érezte, hogy a vas benyomja a bőrét, napokig látszó nyommal. Elnézte, hogy ülepszik meg a víz a feltöredezett betonjárdán, így gyűlt benne is a fájdalom. Lépések jöttek lefelé a lépcsőn. Rózsa nyújtotta felé a mellényét: – Köszönöm. – Mandarin átvette, és lehajtott fejjel öltözködni kezdett. A lány még nem volt bent a lakásban, most is bal kezével fogta fel elszakadt ruháját, szeme úgy égett, mint barátságos parazsak, ahogy a nagy, tehetetlen embert nézte. Jobb kezével lassan simogatni kezdte Mandarin arcát. Mandarin tett egy lépést, hogy elmegy, de aztán maradt, és egyre lejjebb engedte a fejét, mint langyos zuhany alatt, lábával toporgott: nem érdemli ő ezt. A lány keze puha, és friss szappanszaga van. „Albus” – jutott eszébe a szó Mandarinnak, nem olyan erős torma, mint az övé. Lassan, óvatosan fordította el fejét, látta a lány sötétbe olvadó arcát, „Janika” mondta elfúló szájjal, és félszegen utánacsókolt a lány ujjainak. Nem érte el, pedig az ujjak megálltak a levegőben. Mandarin nézett egy kicsit utánuk, aztán elszégyellte magát, és tiszta erejéből elkezdett futni, hogy csak úgy fénylett a sarka a tócsáktól. A lány nekidőlt a kapunak, és nézett utána. Mandarin addig futott, amíg bírt, amikor már nem bírta tovább, akkor is sietett, lement a Cigánykára. Kész szerencse, hogy nem törte össze magát egy csörlődrótban. Elkapta a rönköt, kemény tartással vagy nyolcszor felemelte, és mikor mozdulni is alig tudott, megindult hazafelé. Útközben egy pillanatra eszébe jutottak Filusék, gyomra összehúzódott, de aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Ahogy hazaért, elővette a szájharmonikát, és játszott, játszott, bele az éjszakába:
Addig játszott, amíg szobaadója, az öreg Teveli át nem kopogott, hogy: „Az anyád is… lány volt!” Mandarin akkor tejszép álomba merült, és aludt reggelig. Az eső valóban egy hétig esett. Beázott a villanyvezeték, sehol sem égett a villany, elő kellett szedni a háborúból itt maradt petróleumlámpákat, azok pislákoltak, de alig látszottak el a harmadik házig. Mandarin egész héten nem jött haza. Kint dolgozott a csepeli zsilipnél, és ha nem vigyáz, megindul fölfelé a víz. Ajjaj, kiönti a kényes pesti bútorokat, a patkányok felosonnának a csöveken, úsznának a porcelánok, és elázna a drága ágynemű, ha ő nem volna itt. Nem is jó beszélni róla. Különösen most, hogy alig van folyása, annyira megtelt. Szombatra elkezdett apadni a víz, már nem éri fel a három élire állított téglát, már lejjebb is megy vonalankint. Vasárnap reggel a köd is felszakadt. Meg lehetett fogni egy patkányt, rá lehetett kötni a farkára egy csengőt, ha leengedik egy csatornába, az összes ittrekedt patkány elmenekül a hangjától. Mandarint vasárnap reggel hazaengedték. Nehéz hete volt neki, egyetlen szórakozása az volt, hogy virágokat égetett fel lámpájával a csatorna falára, és felírta a lány nevét is. Kora reggel indult meg hazafelé, még mindenki aludt, a nap is csak nyújtózkodott. A házak oldaláról rövid árnyékok szegődtek Mandarin sarkába, és már száradtak a kocsinyomok is, a Drasche előtt. A Cigányka lassan lecsillapszik, bár a rönk annyira megázott, hogy nehéz lesz mostanában ráülni. Innen kezdve Mandarin rohant hazáig. A telep szélén megállt. Szobaadója, az öreg Teveli olyan nyugalommal locsolt egy nagy gumislaggal, mintha nem is esett volna egy hétig az eső. Igaz, hogy húsz perc, és már újra száll a por az útra. Mandarin nekidől a kerítésnek, kigombolja a mellényét, leveszi a sapkáját, és végigtörüli a fejét. Izzad kegyetlenül, csak úgy remeg a térde, most jön ki rajta az egész heti fáradtság meg a másfél óra alvás. Vörös vér indul a fejébe, meg is szédül, majdnem rámegy egy lovas kocsi, áldhatja a szerencséjét, hogy elugrott. Ezzel a kocsival költöztek el a telepről Gyurkovicsék. Rózsa meglátta Mandarint, felugrott, és integetett neki: – Isten magával, Mandarin, a viszontlátásra. – Az apja a kezénél fogva leszorította maga mellé az ülésre. Nem akarta, hogy még egyszer telepi emberrel beszéljen. – Elmentek? – El – bólintott rá Teveli –, történhetett valami a Gyurkovics Rózsával, mikor, talán vagy egy hete. Az apja elment, és bejelentette a rendőrőrsön a dolgot. Lepedák Miki pedig visszamondta Filuséknak. Meglesték Filusék az öreget a villamosmegállónál, és jól kiagyusztálták sínkövekkel. Azt mondják, el is törött az öreg bokája. Már nagyon el kellene kapni a Filusék frakkját. Az öreg Gyurkovics nemigen jön ki többé ide, pedig elég jól tudott sakkozni. Mandarin elkérte a kulcsot Tevelitől, és hazakullogott. Nagyon rosszul érezte magát. Kiizzadt a dunyha, megfordította magán, de újra meg újra átforrósodott. Bele-beletört a gondolat, hogy sohasem látja többé Rózsát, de lázas agya már nem tudott állandóan egy gondolatot tartani, tarka üvegeket látott, ha becsukta a szemét, mint a régi „ezerlátó”-ban, amit a Kápolna téri búcsún lehetett venni. Felkelt, és álmos fejjel kibotorkált a Cigánykára, útközben köszöntek neki, válaszolt is mindenkinek jó napottal, hogy se barátot, se ismerőst ne sértsen bizalmaskodással, mert akkor Mandarin már semmit sem látott. Eszébe, nem tudni, milyen módon, állandóan egy szó járt, melyet vagy tíz éve látott valahol, nem értett, és el is felejtett, de az undor most feldobta alulról: ristorante, ristorante. Mintha csikorgós kását kevernének fakanállal. Ráült a vizes rönkre is, átforrósodott alatta, mert már piros volt, mint a bögre. Fölállt, és hazafelé indult, lehorgasztott fejjel megállt a szoba közepén, gondolkozni, egyszer csak eszébe jutott, hogy ha Rózsa nem jön ki, akkor neki kell bemenni, különben hogy találkoznak? Végtelen kínnal előkereste fekete ruháját, és próbálta lekefélni róla a tollat, de a toll egyre több lett, Filusék ott álltak mellette, ők szórták rá a ruhájára. Filus finoman, szálanként; Görög Zsiga marokkal, röhögve. Mandarin széttárta karjait, és odaállt védeni a ruhát, de Filusék félrelökték, és ő esik, ott a Cigányka… Mikor az öreg Teveli feljött, Mandarin ott feküdt a szoba közepén, és a kabátját szorongatta ájultában. Egy hétig feküdt, a harmadik naptól már eszméletén volt. Komoran behúzódott az ágy sarkába, és elnézte, hogy hogy világosul föl az ablak, és hogy vakul. Ahogy felkelt, bement a rendőrségre. Közben a telepen soha nem látott változások következtek be. Lepedák Miki egyik napról a másikra eltűnt, Sümegi Albit küldték le a helyére. Albi az életére esküdött, hogy elkapja Filusékat. De hát ez nagyon nehéz ügy. A ceglédi telepen bújhattak el, ott pedig olyanok a házak, hogy a padlások között nincs választófal. Bemennek egy házsor elején, és kijönnek egy kilométerrel arrébb, a házsor végén. Nincs az a rendőr, aki megfogja őket. Sümegi Albi egy este fölment Mandarinhoz, Mandarin ott állt az ablaknál, és harmonikázott. – Ülj le, pajtáskám – mondta, ahogy meglátta Albit. – Azt szeretném, ha segítenél nekem, Mandarin. – Miben? – Elkapni Filusékat. Mandarin feje ingatásával jelezte, hogy nem lehet azt. – Hát nem szúrtak ki veled eléggé? – Dehogynem. – Akkor mért vagy ilyen, hiszen bejöttél a rendőrségre. – Az más. – De hát én is azért keresem őket. A telepért. – Én nem segíthetek neked, pajtáskám – mondta Mandarin –, mert nekem Filusék még mindig barátok. Érted? – De hát mire ez a barátság? – Ha nincs barátság, nincs semmiség. Te is a magad útján, én is a magamén. Nem találkozunk. Sümegi Albi csóválta a fejét. – De azért harag nincs? – kérdezte Mandarin. – Nincs, de legalább tűnj el a telepről addig! – Azt sem lehet. Köszönt Albi, s elment. Mandarin szombat este kezdett el félni igazán. Ilyenkor szoktak menni Filusékkal a „Kettő”-be. Már nyúlt a fekete ruhájáért, mikor eszébe jutott, hogy hát Filusék nem jönnek. Leült az ablakhoz, ki sem mert menni, de azt tudta, hogy Sümegi Albi segítségét nem fogadhatja el. Nehéz estéje volt ez Mandarinnak, úgy félt, hogy szinte beléremegett. Szultán kutya ideges testét látta, diószemeit és a két másikat, lusta, törött ballagásukban nem néznek sem jobbra, sem balra, csak jönnek, és nem is sietnek. Nehéz Mandarinnak éjszaka a dunyha, ledobja, felkel, előveszi apja régi katonaládáját, kinyitja a lakatot, és markába szorítja apja bokszerét. Már rozsdás, de még így is sokkal jobb, mint a mostani alumínium bokszerek, mert ennek az ember érzi a súlyát. Másik kezébe kést vesz, megáll a szoba közepén, és a levegőn próbálgatja a vágásokat. Kacsavágás, angyalszúrás, féllengő. Karja mozog elég könnyen, ha egyszer meg tudna mozdulni… Mandarin legyint, nem tud ő megmozdulni. Érezte, ereje mindjobban fogy. Nem ízlett neki az étel, de sokat evett, erőltetve is. Mandarin egy este elindult a Cigánykára. Tudta jól, hogy találkozik Filusékkal. Gyönyörű, meleg este volt, paprikás krumplit főztek sistergő paradicsommal, és félig behajtott ablaktáblák mögött lányok mosakodtak és énekeltek. A kissámlit papírral terítették le az emberek, és ingujjban szellőzködtek. Cérnagurigával helyettesítették a sakktáblán a bástyát, és rá-rápaskoltak a kisgyerek kezére, mikor el akarta venni. Úgy lehet, tízig is kint maradnak, de kis félelemmel a bőrük alatt, mert hátha visszajönnek Filusék. Mandarin a vállára kanyarította a mellényét, úgy ballag, elgondolkozva, az út közepén. Hívják az emberek, de ő csak legyint, fontosabb dolga is akad neki. A Cigánykától épp most köszönt el a nap, és veszni tért Mátyásföld irányába. Mandarin leült a rönkre, unalmában elővette a bicskáját, és belevéste a fába: „Itt ült Almási Ferenc”, majd gondolkozott egy kicsit, és utánaírta: „Mandarin, 1953. április.” Nagy gonddal kifaragott még egy keresztet a rönkre. Nem a halált jósolva, csak vallásosságból. Mandarin a nyakában is keresztet hordott. Tudja, hogy a létező hetvenkét vallás közül a legszebb az adventista, de ő katolikus gyerek. Egyszer meglátta rajta a keresztet egy paraszt alhadnagy, benyúlt a blúzába, és le akarta tépni, Mandarin kiütötte a villamosból. A keresztet most mégis levette, és elkaparta a rönk alá, csak a legfontosabbakat, a kést és a bokszert markolta meg. Hiába ment le a nap, nagy volt a meleg, nem tudott aludni a víz. Nyomott pofájú sügérek jöttek föl a színre levegőt csámcsogni, és keringtek-keringtek, mintha játszanának. Másféle hal itt nem is nől meg. Mandarin szeme káprázni kezdett, a sűrű vér okozta ezt, és persze a sötétség. Fölállt, és elkezdett járkálni a tó körül, hogy ha jön valaki, meglássa őt. Hol begombolta a mellényét, hol kigombolta. Gyurkovics Rózsa jutott az eszébe. Sashalomra költöztek ki apjával, kis, földszintes, kertes házba, MÁV-tisztviselők laknak ott. Mandarin sajnálta, hogy nem találkozhat többé vele, szerette volna megköszönni neki a simogatást, és hogy nem lépett kettőt hátra a szaga miatt. Még a mostani nehéz napjaiban is gondolt rá egypárszor Mandarin, de hát nem tudott ő formát, Gyurkovics szabó rátarti ember, mellényben járt, és a lány se hívta. Mandarin minden szerelme ellenére sem volt biztos benne, hagy a lány nem szégyellené-e őt az apja előtt. Habár, talán nem… Tompán zúgott a feje, nehezen múlik az idő, alig lehet több tíz óránál. Ide látszik az Emergé kéménye, tízkor a váltásnál mindig magasabb a tűz. Filusék éjfél előtt nem jönnek. Tizenegykor szoktak enni valamelyik csehóban, utána rendelnek két-két korsó sört, beleöntik a féldecit, isznak, aztán megindulnak egymás mellett. Mandarin szinte látta, hogy isznak, sőt, ami furcsább, magát is látta köztük. Most tette le a poharat Mandarin, és beáll harmadiknak a jobb oldalra. Ott van a többiek között, és jön saját maga ellen. Megrázta magát, meggyűrte arcát tenyerével, és ivott az édes, langyos, éjszakai vízből: a teteje elég tiszta – az arcát sem törülte meg, odaadta a szélnek, maga pedig leült újra a rönkre. Gyurkovics Rózsa óvatosan lépkedett a megálló felől, azért is, mert már besötétedett, és ilyenkor az agyaglyukak már nem látszanak lyukaknak, csak olyanok, mint a gyerekek fűvel takart csapdája a réten, és meg is akarta lepni Mandarint. A fiú háta mögé surrant, és befogta a szemét. Mandarin megérezte az illatot, és még jobban odaszorította szemére a lány kezét. Rózsa arca a sötétbe olvadt, kis kendővel volt lekötve a haja. Mandarin csak ölelte, és nehéz szíve lassan felengedett. Nem eredt vágy a kezében, hogy felhúzza a lány szoknyáját, és tapogassa. Úgy érezte, eső esik, nagy, engesztelő cseppekben, pedig éppen olyan fűszagú volt a szél, mint máskor, szombat esténként. – Kiszöktem apámtól, örülsz? – kérdezi a lány. – Örülök – dadogja Mandarin. – Örülök. – Nagyon örülsz? – Nagyon örülök. A lány kis söprűt csinált a hajából, és azzal kavargatta Mandarin orrát. – Milyen csúnya, krumpliorrod van, mint egy medvének – és Mandarin valóban dörmögött, és elengedte magát. A lány megsimogatta Mandarin haját. Most az anyja volt neki, és erősebb és hatalmasabb, csak akkor emelte fel Mandarin a fejét, mikor valahonnan nehéz, hideg szél indult. Túl a Kopott Báró réten, a kis domb tetején ott álltak Filusék, a domb gerincén nyugodtan álltak, és nagy, úri megengedéssel hagyták, hogy Mandarin addig beszélhessen Rózsával, ameddig akar. A hold sütött, Filusék árnyéka tízméteres. – Hideg van, Rózsa – mondta Mandarin. – Eridjél haza. – Nem megyek – hízelkedett a lány –, itt maradok. – Meddig? – Mindig. Éjfélt vert a toronyóra messze, valahol a Kápolna téren, a lány össze-összerázkódott. – Kimegyek majd hozzátok, Rózsa, viszek neked virágot, vérehulló fecskefű nőtt a zsilipünk mellett. Jó lesz? – Jó lesz – mondta a lány –, de ha nincs virág, akkor is gyere ki! Mandarin tartotta még egy kicsit a karjában, valami nagyot akart mondani búcsúzóul, és azt mondta neki: – Janikának hívtalak. A lány szaladt át a réten, nem nézett se lyukra, se bokorra, csak néha állt meg, fehér zsebkendője látszott a sötétben, a villamosmegállótól is integetett. Ahogy felszállt, odafutott a csapóajtóhoz, látszott az arca. És elvitte a villamos magával. Mandarin levette báránybőr mellényét, és odaállt a rönk mellé, hogy a háta védve legyen. Jobb kezébe fogta a bokszert, és a híres, suta kezébe a vasnyelű kést. Ahogy jöttek le Filusék, egyre kisebb az árnyékuk. Kezükben ott tartották kiugrató pengéjű késüket. Görög Zsiga arca komoly, int Szultán kutyának, a kutya hason csúszva Mandarin hátába kerül. Mandarin eddig a kutyától félt legjobban, most kivárja, míg a kutya pont a háta mögé ér, hogy Zsigáék addig se tudjanak mozdulni, és mikor pont a háta mögé ért az állat, Mandarin hirtelen megfordult, és elüvöltötte magát. A kutya ijedtében két lábra ágaskodott, és Mandarin tiszta erejéből beleszúrt a szívébe. A kutya szája kinyílott, és még följebb emelkedett lábain, csak lassan csuklott össze, a hátára feküdt, és ide-oda görgött. Gyöngyfogai között nyüszített, pedig Zsiga már két éve leszoktatta a hangról is. Mandarin gyorsan kikapta a kését Szultánból, és átugrott a rönkön. Ott álltak most a rönk két oldalán, Filusék nem mozdulhattak, mert a rönkön ügyetlen átjönni. Mandarin majdnem vidáman nézett előre. – Nem jöttök? Én ráérek. Görög Zsiga sírt Szultán halálán, az anyjánál jobban szerette, végigtépte magán az inget, hogy levegőhöz jusson, és saját csizmáját rugdalta dühében. – Kieresztem – mondta –, kieresztem a véredet. – Filus vissza akarta tartani, de Zsiga őt is magával rántotta, át a rönkön. Filus itt el is esett, Zsiga bukdácsolva előrelépett, karja kinyúlt, és hátrarántotta a kést. Ha nem ilyen dühös, nem hibázik akkorát. A hold pont rásütött a vicsorgó, barna képére, a szeme akár egy vonás. Mandarin ökle felbődül, és Zsiga felrepült… alaktalan fejére szorítja a kezét, belefúrta magát a földbe, megkönyörül rajta az éjszaka, elájul. Filus még mindig nem tudott felkelni, fél kezével támaszkodik, a másik kezével maga elé tartja a kést. Mandarin odamegy, kirúgja a kezéből. Feláll Filus, Mandarin nekiérteti mellének a kést. Filus arca most sem mozdul, csak szemüvegének szűkülő körei csillognak. Így álltak szó nélkül percekig, szinte ide hallatszott a telep hatalmas lélegzetvétele. Filus halkan szólalt meg: „Ne bántsál, Mandarin. Úgyis (megnyalta a szája szélét), úgyis meghalok. Nemsokára. Mindegy, hogy te, vagy… Az a kis idő… Nemsokára… Haverom voltál!” Még soká álltak aztán, Mandarin leengedte a bicskáját. Nem szúrt bele Filus arcába, mint szokás, hogy ne felejtse el, csak annyit mondott: „Elmehetsz.” Megfordult, lehajolt a mellényéért, öltözködni kezdett. Az ég olyan sötét volt, hogy most már nemsokára fel kell jönni a napnak is. Könnyűnek érezte magát, és régi nótáját dúdolta:
Itt, ennél a szónál szúrta meg hátulról Filus. Mandarin megfordult, Filus el akart szaladni, de Mandarin repül, mint egy madár, és késével még eléri Filust. Mandarin érzi, hogy szeme homályozódik, mégis utolsó pillanatig küzd az életéért. Végtelen kínnal kúszik hazafelé, a szájával kis füvekbe kapaszkodik, így vonszolja magát. Édes agyag oldódik a nyelvén, mint az anyjának a teje, nincs messze a telep, Mandarin nemsokára beér. A telepi éjszakák azóta nyugodtak. El mernek menni az emberek a színházba is, és ha leszállnak a villamosról, nyugodtan végigkopognak a Nagy Simán. És egy este a rönk is eltűnt a Cigányka mellől. Azt mondják, maga a bányató vitte el, valamiért nagyon szerethette. |