Aki eltemette a halottakat

Három napig zuhogott az eső, a betonasztalok – jó időben ide rakták ki a sakk-készleteket és a dominós dobozokat, ide pakolták ki újságpapírba csomagolt ennivalójukat a Keleti pályaudvartól erre tévedt utasok – most átáztak, színük sötétebb szürkére vált. A gödrökben, melyeket a játékosok sarka túrt ki a padok alatt, megült a víz. Csak vasárnap estefelé sütött ki a nap, épp tíz percre, mielőtt lement volna. Ez a gyér napsugár néhányunkat ott talált a téren: egy táskarádióban meccset hallgattunk a sárga keramit úton állva, a padok elmerültek a sárban, nem mertünk odamenni.

Egyszer csak egy magas, nagy orrú, negyven év körüli férfit vettem észre a bokrok között, hegyes gallyal fel-felkotorta az egybehordott avart, és lehajolt valamiért, nem törődve azzal, hogy az ágakon megülő vízcseppek ráhullanak viseltes, de tiszta, zöld kardigánjára. Nem jött közelebb, mintha tartana tőlünk vagy lenézne minket, megállt a betonút elején, szótlanul és mosolyogva mutatott a tenyerében öt-hat champignon gombát, még sáros volt a gyökerük. Bednai, az újságos szólította meg a férfit, lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, de hangjából lenézést éreztem ki: – Itt szedte a téren, Hammer?

– Itt. Ugye milyen furcsa? A város közepén gomba nő.

– Champignon. Tojással a legjobb.

– Szereti?

A gombát Bednai felé nyújtotta:

– Tessék.

– Csak tartsa meg. Azt hiszem, szaga volna ennek a gombásrántottának.

– Tőlem?

– Nem mondtam, hogy magától vagy mástól. Azt mondtam, szaga volna.

Hammer arca eltorzult a haragtól, a földhöz vágta a gombát, és elsietett, csak a téren túl vette lassabbra lépéseit, de tekintetét akkor sem emelte föl. Bednai utánanézett:

– Na, ha ez bemenne a Lipótmezőre, senki se mondaná, hogy idegen van a házban.

– Ki volt ez? – kérdeztem. Bednai rám nézett:

– Maga nem ismeri Hammert? Az a mániája, hogy büdös, ha valaki azt mondja: te Hammer, neked stiched van, őrjöngeni kezd. Látta most is.

– És azt nem tudja, hogy miért?

– Nem.

– Majd én elmagyarázom – mondta Kántor, az öreg borbélymester, aki eddig hallgatagon figyelt –, elmondom maguknak Hammer történetét.

 

 

1945 januárjában Kőbányát az a veszély fenyegette, hogy ha beáll az olvadás, a temetetlenül heverő halottak súlyos járványt bocsátanak a kerületre. Nem volt utca, ahol ne kellett volna holttesteket kikerülni, emlékszem, az Auguszta-telepnél a felrobbantott vízvezeték befagyott tócsájában, akár valami üvegkoporsóban egy nyolc-tíz éves, szőke kislány feküdt, mintha élne: a jég alatt végigfutó áramlat meglibbentette a hajában néha a masnit. Másokat pedig a nagy MÁV fatelep kerítésének beszögelléseibe húzódva ért a golyó, már hónapok óta guggoltak megmerevedve, de a legtöbb holttest mégis a Kerepesi temetőben gyűlt össze, jártam arra, a kitört kerítésen keresztül is látni lehetett a hatalmas gúlákat.

Az ideiglenes kőbányai tanács segítséget kért, hogy eltakaríthassa a holttesteket, teljes joggal, hiszen ha a járvány kitör, nemcsak Kőbányát, hanem az egész fővárost sújtaná. A többi kerületek azonban nem tudtak támogatást adni: a háború még a pesti Duna-parton folyt, az épségben maradt néhány teherautó az élelmiszerszállításokhoz kellett, munkaerő sem állt rendelkezésre, így Kőbánya maga kellett hogy eltemesse az egész város halottait.

Az ideiglenes kerületi tanács először egy régi temetkezési szakemberre akarta bízni a feladatot, de az nem vállalta. Akkor a tanács ülésén feltették a kérdést: ki hajlandó megszervezni és vezetni ezt a munkát? Senki sem emelte magasba a karját, sokáig még embert sem tudtak mondani, akire számítani lehetne, akkor merült fel Hammer Pál neve. A tanácstagok egymásra néztek és bólintottak.

Hammer a háború utolsó hónapjaiban a Kerámia telepi partizánok között harcolt, ahogy a németek elvonultak, a többiekkel együtt ő is előjött a népligeti rejtekhelyről, és visszament a MÁVAG-ba, ahol mint szállítómunkás dolgozott. Szülei és nagyszülei is Kőbányán éltek, a tanácstagok gyerekkora óta ismerték Hammert, kérték, hogy vegye kezébe az ügyet.

Hammer akkor huszonöt év körül járt, alig egy évvel ezelőtt nősült, kéthónapos kisfia volt: megértette, hogy a járvány veszélye az ő családját is fenyegeti, minden töprengés nélkül elvállalta a munkát, kenyeret rakott ócska bőrkabátja zsebébe, és elindult.

Mikor megtudta, hogy sem autókat, sem munkaerőt nem tudnak a rendelkezésére bocsátani, bólintott: így is jó. Kiment a Népligetbe, ahol a Ganz gyár ipari próbavágányán egy bedöglött mozdony állt, kétnapi munkával rendbehozta, s a tízes kaputól áthordott szénnel feltöltötte a fűtőanyagtárolóját. Megbizonyosodott róla, hogy a mozdony működik, aztán elment a Gyűjtőfogházba, megmutatta felhatalmazását, és kérte, néhány elítéltet bocsássanak a rendelkezésére, azzal a feltétellel, hogy a rabok fele büntetését elengedik, ha részt vesznek ebben a munkában. A fogház igazgatója nem akart beleegyezni. Hammer telefonon felhívta a tanácsot, és kérte, hogy adjanak utasítást az igazgatónak. Így kapott végül húsz embert: nyilasokat, tolvajokat. A rabokat három őr kísérte.

Mindannyian átmentek a Kerepesi temetőbe, megvizsgálták, vajon itt nem lehetne-e új sírokat ásni? Ez lehetetlennek bizonyult, nemcsak azért, mert a föld olyan kemény volt, hogy szikrázott, ha belevágták az ásót, hanem azért is, mert a régi sírok megbolygatásával járt volna. Nem maradt más hátra: a város körüli réteken kellett sírnak való gödröt robbantani. Hammer előre számított rá, hogy a helyzet így alakul, a rendbehozott mozdonnyal beállt a temetővel átellenes józsefvárosi pályaudvar nyolcas kapuja mögé, két tehervagont csatolt hozzá, ezzel akarta kiszállítani a halottakat az agyagbányák környékére.

Egyenként hordták át a holttesteket a tehervagonba. Hammer nem félt tőlük, majdnem mindannyiukat ismerte, olyan óvatosan vitte őket, mintha félne, hogy megzavarja az álmukat, de a rabok fele bejelentette, hogy nem hajlandó erre a munkára, inkább visszatér a fegyházba. Mikor az egyik vagont megpakolták, Hammer beállt a mozdonyvezetői fülkébe, és kivitte a szerelvényt a városon túlra. Itt gödröt robbantott, és néhány rab segítségével eltemette a szállítmányt.

Arra számított, mire visszatér, már megrakva találja az otthagyott másik tehervagont, de legnagyobb megdöbbenésére az összes rab lemondta a munkát, és bevonult a fogházba. Így hát kénytelen volt egyedül megpakolni a vagont. Egyetlen segítsége akadt, egy rongyos öregember, aki azt kérte tőle, hogy válogathasson magának a halottak megmaradt ruháiból, ebbe – bár nem volt hozzá joga – Hammer beleegyezett.

Kint az agyagbányánál újabb kellemetlen meglepetés várta: az itthagyott rabcsoport fellázadt, leütötte az őrét, és megszökött. Kettesben maradtak az öregemberrel, aki azonban hamarosan elegendő portékát gyűjtött össze, és ő is elvonult.

A harmadik fordulótól kezdve Hammer minden munkát maga végzett. Egyedül pakolta meg a vagonokat, egyedül rakta ki, ő robbantott és ő temetett. Megfeszített erővel dolgozott, csak néhány órát aludt, végigdőlve a mozdonyvezetői állás meleg vaslapján, torka megtelt édeskés, undorító ízzel, morzsánként ette meg a hazulról magával hozott kenyeret. Az ötödik nap délutánján ritkulni kezdtek a máglyák, a nyolcadik nap temette be agyaggal az utolsó gödröt. Ideje is volt: már beállt az olvadás, ahogy ment hazafelé, patakokban folyt át a víz az úton, a várost néhány óra mentette meg a járványtól.

Otthon mosdóvizet kért. Fel sem tűnt neki, hogy a felesége csak messziről nyújtja felé a lavórt és a törülközőt. Éjszaka azonban, mikor hozzá akart érni, az asszony ellökte – azt állította, hogy irtózatos hullaszag árad belőle. Másnap reggel felpakolt, és otthagyta Hammert, magával vitte a gyereket is. Hammer nem érzett magán semmiféle szagot, orvoshoz fordult segítségért, az hiába nyugtatta meg, hogy semmi baja sincs: barátai és bent a gyárban a munkatársai egymás után húzódtak el mellőle. Attól tartottak, hogy magával hurcolja a halálos betegségek bacilusait. A hivatalos elismerések és kitüntetések dacára Hammer teljesen magára maradt, egyedül élt az üres lakásban, napok is elmúltak, amíg valaki megszólította az utcán.

Nem lehetett mást tenni: Hammer lakatot rakott az ajtóra, megkérte a tanács vezetőit, hogy ne hagyják se kiigényelni, se elfoglalni, és eltűnt arról a környékről, ahol féltek tőle. Nem tudni, merre járt, állítólag megfordult a bányában és az összes nagy építkezéseken. Évek teltek el, és senki sem látta őt, így a tanács mégis kiutalta a lakását egy sokgyerekes családnak. Hammer, mikor visszatért, nem szólt egy szót sem, nem vitatkozott senkivel, de mint maguk is látják, összeroppant a lelke. Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol az életéről. Azt mondja, jól van így, elgondolkozik, és megismétli: minden jól történt, hiszen a város megmenekült a járványtól.

 

 

Ezen az estén nem beszélgettünk tovább, szó nélkül szétoszlottunk. A kerámia úton csak Hammer fehérlő champignon gombái maradtak.