Akar velem beszélgetni?

Közvetlenül a karácsonyi ünnepek után N. F. nyugdíjas főmérnök bejelentette a Távbeszélőközpontban, hogy már napok óta nem tudja használni a telefonkészüléket, mert az ikerállomás állandóan lefoglalja a vonalat. Az ügyeletes tisztviselő felhívta a megadott ikerszámot – mely Léber Anna takarítónő nevére volt bejegyezve –, ez most is foglaltat jelzett, bár nem volt összekapcsolva másik állomással, valószínűleg a kagylót tették vissza rosszul a helyére. Az ügyeletes kicsengetett, de a sűrű, apró csengetésre sem jelentkezett senki, a főmérnök kérésére megígérte, hogy hamarosan kiküldi a műszaki járőrt.

Mivel hasonló panaszok százszámra érkeztek be a központba, semmi sem indokolta, hogy ezt az ügyet soron kívül előbbre vegyék, a műszaki járőr: egy szerelő és a szerszámosládát cipelő, öreg segítője csak harmincadikán estefelé jutott el abba az erzsébetvárosi házba, ahol a főmérnök lakott. Mind a két szerelő erősen átfázott, és kifáradt az egész napos munkától, abban reménykedtek, hogy a zavar időközben magától elhárult, számukra nem marad más tennivaló, mint a jegyzőkönyv felvétele, utána hazamehetnek.

Várakozásukban csalódtak, N., aki nem mert kimozdulni a lakásából, attól tartva, elszalasztja őket, fenyegetőzött, hogy meg fogja torolni a késést, holnap reggel újra bemegy a központba, összeköttetéseire hivatkozott, a szerelők vállat vontak: holnap reggel csináljon, amit akar, egyelőre azonban mutassa meg nekik azt a lakást, melyhez az ikertelefon tartozik. A mérnök végül is lecsillapodott, a házikabát helyett paszomántos, foltozott irhabundát vett magára, és előresietett a lépcsőn.

Ahogy feljebb értek, a világítás egyre gyérebb lett, a kitört lépcsőházi ablakokon havat sodort be a szél, a szerelők bakancsai gyakran megcsúsztak. A harmadik emelettől a széles lépcsőfokokat elhanyagolt csigalépcső váltotta fel, a szerelők meggyújtották kézilámpájukat, alig néhány lépéssel később egy kövér patkány jelent meg a lámpa sugarában, minden sietség nélkül húzódott félre az útjukból, egyszer még vissza is nézett.

A főmérnök sóhajtva legyintett: ez a ház még a múlt század végén épült Lechner Ödön nemzeties barokk stílusában, tulipán formájú stukkókkal. Olajlámpásnak stilizált csillárok világították meg a lépcsőházat, a falat a fordulóknál a csikós- és pásztorélet jeleneteit ábrázoló freskók díszítették, az egyre kozmopolitább fővárosban ez a ház megmaradt a régi, patriarchális Magyarország egy különálló szegletének. Karbantartását azonban különösen a második világháború után elhanyagolták, a csillárokat valaki elvitte, a villanydrótok szabadon lógtak ki a falakból, a patkányok elszaporodtak, kirágták a csatornavezeték könyökcsöveit – érezni lehetett az állott, zsíros mosogatóvíz és az ammóniák szagát –, kikezdték a népi életből vett falfreskókat is, különös módon csak a zöld színnel festett részeket ették meg, például a füvet a pásztorok lába alól vagy subáik tulipándíszítését.

A csigalépcső egy szűk padlásfolyosóba torkollott, a szerelők egymásra néztek: lehetetlennek tartották, hogy ez a folyosó lakáshoz vezessen, és valaki nap mint nap végigmenjen ezen az úton. Lépéseik nyomán a folyosó mennyezeti gerendáiról kakaóhoz hasonló, barna rozsdapor szállingózott le, a por a betörő nedvesség ellenére is fojtogatóan száraz maradt. A szerelő fölfelé fordította a lámpát, sugarában a gerendák között egy ugyancsak rozsdaporral belepett, zománcozott címer tűnt fel, maga a főmérnök sem tudta, vajon az országnak, a fővárosnak vagy valamelyik politikai pártnak a jelvénye-e, a ház építésénél szegezték fel a falra, vagy később, és egyáltalán mi célt szolgált itt. Mosófazekakba és feltépett pántú ládákba kitett lomokat kerülgettek, a padló néhány kiugró téglájának rése széndarabokkal volt feltöltve.

Egy forduló után váratlanul egy függőkorridorra értek ki, szemközt a tűzfal látszott és egy templom, a toronyban éppen most harangoztak, az ablakból felriasztott, fekete madarak rebbentek ki. A korridor kövezetét már napok óta nem söpörték le, vastag hóréteg borította, a hóba öt-hat sor lábnyom vágódott bele. A főmérnök és a szerelők megálltak a csontszínűre festett ajtó előtt, melynek oldalára egy kivágott papírlap volt felszögezve Léber Anna nevével, a főmérnök hosszan becsengetett.

A csengetésre nem jött válasz, a szerelők egyike megrázta a kilincset, hallani lehetett, hogy egy, az ajtórésbe bedugott cédula bent az előszobában koppanva leesik a padlóra, de maga az ajtó nem engedett. A szerelő benézett a biztonsági zár nyílásába: benne volt a kulcs, félig elfordítva, mintha a benntartózkodó azt akarná megakadályozni, hogy valaki kívülről kilökhesse a zárból. A megismételt csengetés is hatástalan maradt, a három férfi összenézett, nem tudták elképzelni, mi oka lehet a lakás gazdájának, hogy nem nyit ajtót. A főmérnök lekiabált a házmesterért, a házmester – bár nem értette, mit akarnak tőle – visszakiabált, hogy csak kabátot vesz, és jön fel. Fázni kezdtek a huzatos korridoron, beálltak a padlás torkolatába.

A szerelők Léber Annáról kérdezték a főmérnököt, de N. maga sem ismerte őt közelebbről. Csak annyit tudott róla, hogy három vagy négy éve költözött ebbe a házba, a padlástér egyik sarkát választotta le magának, valamivel később megkérte őt, hogy ikresíthessék a vonalat, beleegyezett, mert így a felére csökkent az előfizetési díj, ez még évekkel ezelőtt történt, de azóta sem merült fel köztük semmiféle nézeteltérés, a főmérnök alig emlékezett olyan esetre, hogy ne tudott volna telefonálni, mert Léber Anna foglalta le a vonalat, épp ezért tartotta érthetetlennek a mostani zavart. Az öreg segédmunkás kacsintott, hogy Léber Anna talán férfilátogatót fogad, azért nem ereszti be őket, hiszen az ajtó felé irányuló nyomok láthatólag férficipőtől származnak, de a főmérnök megrázta a fejét, ezek az ő nyomai, ő járt itt többször is az elmúlt napokban, remélve, hogy otthon találja a nőt.

A házmester egy gyertyát, kulcscsomót és felfoghatatlan okból kötelet hozott magával, nyilvánvalóan nem tudta, mihez kérik a segítségét. Mikor meghallotta, mi történt, sokáig nézett be a kulcslyukon, és bár a kulcstól nem láthatott semmit az amúgy is sötét előszobából, kijelentette, hogy a lakást csak rendőr jelenlétében hajlandó kinyitni, lement, és néhány perc múlva valóban egy rendőrrel tért vissza.

Egy szöggel próbálta visszafordítani egyenesbe a kulcsot, hogy azután kilökhesse a zárból, a szerelő tudta: ez nem sikerülhet, kiemelt egy feszítővasat a szerszámosládából, és a házmester felé nyújtotta. A házmester beillesztette a zár fölött az ajtórésbe, és megnyomta, a fa recsegni kezdett, és a csontszínű festék megrepedezett a vas alatt, a házmester keze egy pillanatra megállt, csak most, az ajtó megrongálódásából értették meg mindannyian, hogy rendkívüli, sőt jóvátehetetlen helyzetbe kerültek.

A biztonsági zár nyelve kipattant, a házmester félrehúzódott az útból, elsőnek a rendőr lépett be az előszobába, mivel nem tiltotta meg, hogy más is bemehessen, valamennyien követték. A rendőr a sötétben is észrevett a padlón egy fehér cédulát – ennek a koppanását hallotta meg kívülről a főmérnök és a két szerelő –, felgyújtotta a lámpát, megnézte: egy kettévágott receptlap egyik fele volt, piros golyóstollal néhány szót írtak rá: „holnap újra eljövök”. Kezében a cédulával a rendőr körülnézett: a fal mellett két szekrény állt és egy nagy, fonott ágyneműskosár, a fogason zöld szőrmebéléses női félkabát lógott, a villanyfényben rozsdaszemcsék csillantak meg a szöveten. Az előszobából két ajtó nyílt: az egyiket sötétebbre festették, a rendőr úgy gondolta, hogy a konyhába vagy a fürdőszobába vezet, a másik ajtó üvegtáblái mögött egy kis asztali lámpa égett, ezen az ajtón kopogtatott be. Egyikük sem lepődött meg, hogy a kopogásra senki sem válaszolt, a rendőr lenyomta a kilincset.

A lámpa egy bal oldali kisasztalon égett, szerteágazó indájú szobanövények cserepei között, a megszűrt zöld fényben is látszott, hogy az egész szobában nem áll nagyobb méretű bútordarab, a fekvőhelyet kivéve, a szűk ajtónyíláson nem is fért volna át. A falakra élénk színű, berámázott metszeteket akasztottak, ezek jobbára jugoszláv városok panorámáját ábrázolták, alattuk alacsony polcsor futott végig, a polcsor egyik felére könyveket raktak, a másik felét szövetfüggöny takarta le, ezt a részt valószínűleg szekrény helyett használták. A szoba berendezésében az volt a legfeltűnőbb, hogy a polc tetejére, az asztalokra, zsámolyokra, virágtámaszokra, szinte minden sarokba valamilyen apró tárgyat állítottak: száraz dísztököket, régi babákat, paprikajancsit, mackókat, egy batyujával útra készülődő csizmás kandúrt, kovácsoltvas tartóban piros mécset, melyet eddig még nem gyújtottak meg, a „Faust” piros bőrbe kötött, alig néhány centiméternyi német nyelvű zsebkiadását, de akadtak szokatlanabbak is: fáról szedett, tőrnagyságú tüskék, régi, rajzos fedelű gyufásdobozok, szimmetrikus rétegződésű vagy emberfejhez hasonlító hegyi kavicsok, ormótlan kerámia gyöngyökből összefűzött nyakláncok, de mindezek a hangulatos tárgyak nem tudták elvonni a tekintetet a mennyezetből kiálló, hatalmas gerendákról – a padlásgerendák folytatásai voltak –, a mész és a festék lehullott róluk, az egész szobát vigasztalanná és nyomasztóvá tették.

Jobboldalt egy régimódi, támlaszos piros bársonydíványon egyetlen lepedővel letakarva – a szoba még mindig nem hűlt ki egészen, bár a kályhában a tűz már régen kialudhatott – egy harminc év körüli, sovány nő feküdt, fekete kontya szétomlott a párnán, válla és kis, világos bimbójú melle kilátszott a lepedő alól, egyik karja mintha hátúszó tempót akarna venni az ágyban, görcsösen hátrafeszült, másik keze a földre esett telefonkagyló után nyúlt. Tartásán látszott, hogy már napok óta halott, fehér bőre az elhomályosodott bádog színére emlékeztetett, gyenge, de már észrevehető édeskés szagot árasztott.

Sokáig álltak mozdulatlanul, elsőnek a fiatalabbik szerelő tért magához. A szerelő fél évvel ezelőtt házasodott, és feleségével együtt egy nem fűthető mosókonyhában lakott, bár érezte, hogy mohónak fog tűnni, ha egy halott mellett lakásügyekről tárgyal, mégis megpróbálta rábeszélni a házmestert: ne szóljon senkinek sem arról, hogy ez a lakás megüresedett, mert ő szeretné elsőnek benyújtani az igénylést.

A rendőr egy szigorú mozdulattal csendre intette, aztán a házmesterhez fordult, megkérdezte, hogy felismeri-e a halottat, a házmester bólintott: a nő Léber Anna, a lakás bérlője. A rendőr mindenkit kiküldött a lakásból, már majdnem felvette a kagylót, hogy innen a lakásból jelentse a történteket az őrsparancsnokságnak, de aztán mégsem nyúlt a telefonkészülékhez, nehogy az eredetileg talált helyzetet bármiben is megbontsa, betámasztotta az előszobaajtót, és lentről, az utcáról telefonált. Alig néhány perc múlva egy URH-kocsi és egy fekete halottszállító állt meg a ház előtt, kihalt volt az utca, ebben a kései időpontban az autók nem keltettek különösebb feltűnést, csak egy részeg öregasszony bámulta meg őket, aki csomóba összefogott szilveszteri léggömböket és forgókat vitt valahová.

A rendőrorvos megvizsgálta a holttestet, semmilyen jel nem mutatott bűncselekményre, véleménye szerint Léber Annát egy hirtelen szívroham ölte meg, melyet valamilyen erős izgalom és a közvetlenül a halál előtt elfogyasztott nagy mennyiségű ital válthattak ki, a piros bársonydívány mellett két üres vodkásüveg feküdt a szőnyegen. A rendőrorvos véleményét mindenki valószínűnek tartotta, később a boncolás eredménye is igazolta, a vizsgálatot mégsem zárták le azonnal, a nyomozást vezető főhadnagy ugyanis gyanúsnak találta, hogy Léber Anna, aki igazolványai szerint Nagy Miklós ügyvédnél dolgozott mint takarítónő, bejelentett foglalkozásától ennyire elütő körülmények között lakik.

Egyetlen olyan adat sem állt a rendelkezésére, mely támpontul szolgálhatott volna: az előszobában talált kettévágott receptlap a sok ezer SZTK-rendelő bármelyikéből származhatott, a néhány soros üzenet küldője nem írta alá, és a továbbiakban sem jelent meg a lakás környékén, a házmester állítása szerint Léber Annához különben is csak ritkán jártak látogatók.

A főhadnagy megkapta a nő közvetlen hozzátartozóinak nevét és lakáscímét: elvált férjéét, Csekovszky Lászlóét, apjáét, Léber Árpádét, anyjáét, Fata Gábornéét, de hiába járta végig valamennyi megadott címet, a rokonok zárkózottan feleltek a kérdéseire, egyöntetűen azt állították, hogy szenteste napján látták Annát utoljára. Egyikük sem vállalta magára, hogy ő hívta volna fel a halála előtt, ez végképp lehetetlenné tette a főhadnagy kombinációit, mert feltételezése szerint a belülről bezárt lakásban csak egy telefonon kapott hír válthatott ki szívrohamot Léber Annánál. Hasonlóképpen eredménytelenül végződött az egykori munkaadóval, doktor Nagy Miklóssal folytatott beszélgetés is. Mivel nem merültek fel olyan adatok, melyek indokolttá tették volna a további nyomozást, a főhadnagy az új év első napjaiban megírta a zárójelentést.

Míg a tényeket és vallomásokat összegezte, emlékezetében újra felmerült a halott nő gyermekien vékony teste, arcának feszült és kétségbeesett kifejezése, a főhadnagy nem tudott szabadulni attól az érzésétől, hogy bár nem történt semmiféle bűneset, Léber Anna életének mégsem természetes halál vetett véget.

A főhadnagy jól sejtette: Léber Anna valóban nem takarítónő volt, a bejelentésért havi százötven forintot adott Nagy Miklósnak, ezenkívül az ügyvéd nevében ő fizette saját SZTK-járulékát is, hogy állást tudjon igazolni, és betegség esetén orvosi ellátásban részesülhessen. Mivel Anna nem tudott elviselni semmilyen állandó megkötöttséggel járó foglalkozást, inkább alkalmi munkát vállalt: írógépelést, fordítást angolból és németből, gyakran végzett könnyebb fizikai munkát is, legtöbbször egy kerámiajáték- és gyöngykészítő szövetkezethez hívták el kisegítőnek.

A szövetkezet ajándéktárgyakat készített, főleg külföldi megrendelésre, ünnepek előtt kerámia láncok, kis állatszobrok, asztali és fali díszek ezreit égették ki. A kemencében néha száz óra hosszat sem aludt ki a tűz, a kemence körül dolgozó nők munkaideje pedig ehhez alkalmazkodott, napokig emelgették, szinte megállás nélkül, az agyagfigurákkal megrakott platókat, kezüket elborították az égési sebek, körmük alatt vastag, fekete rétegben megkeményedett az aranymáz, csak az asztalra borulva aludtak néhány percet. Mégsem jutott eszébe egyiküknek sem, hogy panasszal forduljanak bárhová is a munkakörülményeik miatt, bár azt is tudták, hogy a szövetkezet gazdasági és ügyviteli okokból szabálytalanul, szerződés nélkül alkalmazta, és az SZTK-ba sem jelentette be őket. A fizetés megfelelő arányban állt a végzett munkával, és valamennyiüknek szükségük volt a pénzre, így például a fiatal keramikusnő, aki az ajándéktárgyak mintáit tervezte, azért vállalta el ezt a munkát, mert külföldi tanulmányútra akart menni, mások gyermekeiknek akartak télikabátot venni a keresetükből, lakásukat akarták rendbe hozatni, vagy bútorra gyűjtöttek. A szövetkezet méltányolta szolidáris hallgatásukat, minden szezonban – évenként háromszor-négyszer – ugyanezeket az alkalmi munkásnőket hívta be.

A külföldi cégek az idei karácsonyi-újévi szezonra a megszokottnál is nagyobb mennyiségű árut rendeltek a szövetkezettől, a kemence november elejétől alig hűlt ki néhány órára, és még a Szentestét megelőző délelőttön is ott várakozott a budai műhely előtt egy külföldre induló teherautó-szerelvény. A munkásnők négy nappal ezelőtt jöttek el hazulról, csak az ételt hozó férjük vagy gyerekük útján tudtak bevásárolni az ünnepekre, most megfeszített erővel dolgoztak, abban a reményben, hogy délre befejezik a munkát, és jut még idejük felkészülni a Szentestére.

Fél egy után valóban bekerült az égetőbe az utolsó mázas figurákkal megrakott plató, csak egyiküknek kellett bent maradni még körülbelül két és fél-három óra hosszáig, hogy az addig elkészült árut kiadja a rakodóknak, majd bezárja a helyiséget. A vezetőnő feltette a kérdést: ki volna hajlandó ittmaradni addig? A munkásnők mereven figyelték maguk előtt a mázzal és festékkel telefröcskölt asztalt, mikor meghallották, hogy valaki jelentkezik, mindannyian a hang irányába fordultak.

Léber Anna megigazította vállán az elszakadt virágos nyári blúzt, melyet munkaruhaként hordott, zavartan fogadta a köszöneteket, bár érezte: nem egészen őszinték. Tudta, társnői azt gondolják: mindenképpen neki illett elvállalnia az ügyeletet, nincs férje, se családja, tehát őt várja otthon a legkevesebb munka. Megkapták a fizetésüket, egy üveg likőrt bontottak fel, töltöttek mindenkinek, aki végigcsinálta ezt a hosszú műszakot, majd egy óra felé kiürült a műhely.

Léber Anna állt néhány pillanatig az üres terem közepén, felsóhajtott, és átment a kis zuhanyozóhelyiségbe – amíg a kemence égett, a tartályban mindig maradt meleg víz. Máskor csak a kezét és az arcát szokta megmosni, mert irtózott attól, hogy beálljon a zuhanyrózsa alatt összefonódó testek közé, eltűrje a tréfás lökdösődést és csiklandozást, inkább otthon fürdött, most azonban levetkőzött, a törülközővel felkötötte a haját, és beállt a kamra nedves falai közé. Végigdörzsölte sovány bordáit, melyeken ütődések kék nyomai látszottak, és minden érintésre fájtak, majd hosszú ideig engedte a vállaira és a hátára a tust. Elálmosodott, anélkül hogy tudta volna, teste jobbra-balra ingott, nem érezte többé a kőpadlóra tapadt szappanmaradékok pipereszagát.

Elfeledkezett róla, hol van, előbb azt képzelte, hogy otthon, a lakásán, és behunyt szemhéján keresztül is látta az égő asztali lámpát túl a növények indáin, majd mintha a vidéki ház kertjében állt volna egy líciumbokor előtt, figyelmesen nézte az ágak hegyén a piros bogyókat, mikor nagyanyja jött ki a házból, mézzel behintett vajas kenyeret hozott, egy csepp méz lefolyt, és ott maradt a tálca szélén. Lében Anna álmában örült, hogy nagyanyja, akit halottnak tudott, mégis él, érezte, most már csak rajta múlik, hogy ne haljon meg újból, így például kerülnie kell a túlzottan hangos beszédet és a túl széles mozdulatokat, melyek megzavarhatnák az öregasszonyt. Nem akarta, hogy nagyanyja észrevegye az örömét, hallgatott, aprókat harapott a kenyérből, és nézte őt.

Arra ébredt fel, hogy talpa fázik a kihűlő kőpadlón. Belépett egy ottfelejtett rafiapapucsba, és a kis fémszekrényből előszedte utcai ruháját, felöltözködött, a szakadt blúzt bevágta a többi rongy közé, a szekrényt már nem zárta be, tudta, húsvétig aligha tér vissza ide újra.

Három órakor kiadta az árut a rakodóknak, miközben felvette zöld félkabátját, hallotta, hogy a teherautók elindulnak. Már négy nappal ezelőtt bevásárolt, és csomagjait felhozta magával a hegyre, és most úgy csoportosította őket, hogy a nehezebbek a jobb karjára kerüljenek, bezárta az ajtót, és a kulcsot visszadobta a figyelőablak vasrácsán.

Szemközt a műhellyel a kis hegyi mozi hirdetőtáblájára színes macska-, kutya- és medvefigurákat szögeztek ki, ma délután rajzfilmeket játszottak nyilván a gyerekek számára, hogy ne zavarják az otthoni készülődést. Lében Anna megállt, arra gondolt: ő is megnézi a műsort, melyben hosszú évek után először szerepeltek újból Walt Disney kisfilmjei, gyerekkorának felejthetetlen figuráival: Plutóval, Miki egérrel, Lamberttel, a gyáva oroszlánnal, de kiszámolta, hogy ha itt elveszteget két órát, nem marad ideje szétosztani ajándékait.

Az autóbusz peronján a tömeg majdnem egészen a sarokba nyomta, csak egy férfi állt közte és a fal között. A férfi ránézett, fogai megvillantak, és mondott valamit, Lében Anna hátat fordított neki, így is érezte a leheletén, hogy részeg. A férfi rádőlt, és a vastag kabáton keresztül altestét a szoknyájához szorította, Lében Anna hallotta maga mögött a lábak görcsös toporgását és a mély, húzó lélegzetvételt, de nem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Egy idő után a férfi elhúzódott mögüle, és leszállt.

Mikor az autóbusz leért a városba, épp akkor gyúltak ki a lámpák, mintha a motor dübörgése ébresztené fel az utcát délutáni álmából. Csak most látta, mennyire kihalt a környék, a csomagokat cipelő emberek sorra betértek a házak kapuján, Lében Annának úgy rémlett, hogy a lámpák fénye minden egyes ember eltűnésével világosabbá és hidegebbé válik.

Először volt férjéhez vitte el ajándékait. Csekovszky László az autóbusz-átszállóhely mellett lakott, az úgynevezett jogászházban, melyet az egyetem építtetett tanárai és előadói számára. Lében Anna gyalog indult fölfelé a lépcsőkön, el akarta kerülni a házmester kérdezősködéseit, aki emlékezett rá abból az időből, mikor még ő is ebben a házban élt.

Benyomta a csengőt, tudta, hogy a lépcsőmászástól hevesen verő szívének marad ideje lecsillapodni, amíg Csekovszky kijön, és ajtót nyit, valóban: már megtörülte a homlokát, lehúzta kabátján a cipzárat, hogy átizzadt testét érje a levegő, rágyújtott egy cigarettára, és félig elszívta, mikor bent az előszobában a biztosítólánc megzörrent.

Duzzadt szemhéjú, negyven év körüli férfi arca jelent meg a kémlelőablakban, kócos hajáról a hirtelen huzat lefújt egy tollpihét, mikor meglátta Annát, úgy tett, mintha elmosolyodna, de nem tudott visszafojtani egy sóhajtást. Csekovszky visszament a kulcsokért – sohasem hozta magával, hogy ha valamilyen támadó a kémlelőablak rácsain keresztül leütné őt, vagy piros paprikát szórna a szeme közé, akkor se juthasson hozzá a kulcsokhoz –, majd felülről lefelé haladva kinyitotta az ajtó hét különféle zárát. Léber Anna eltaposta a cigarettáját, és az órájára nézett, elhatározta, hogy háromnegyed ötkor elkezd búcsúzkodni.

Csekovszky túlságosan befűtött, az áporodott melegben felerősödtek a szagok. Léber Anna két hete járt itt utoljára, kitakarította a hatalmas lakást, most, miközben leült az asztal mellé, próbálta megállapítani, hogy az eltelt idő alatt milyen új szagok kerültek be a szoba levegőjébe.

Miután ő – még évekkel ezelőtt – elköltözött, Csekovszky nem nősült meg újból, és nem is vett maga mellé senkit a lakásba, azt mondogatta, hogy a gondolatoknak tér kell, valójában nem akadt nő, aki elviselte volna az ő életformáját. Este kilenckor szokott felkelni, és hajnalig írta az „Egyetemes Jogtörténet” tankönyvét az Akadémia számára, munka után a fürdőkádban aludt néhány órát – egy külföldről hozatott fűtőberendezés tartotta a vizet azonos hőfokon –, majd lement az utcára. Csekovszky minden reggel találkozott két barátjával: egy íróval és egy matematikussal, akik hozzá hasonlóan végigdolgozták az éjszakát. Meleg tejet ittak egy tejcsarnokban, majd átmentek megszokott kocsmájukba, ahol ők voltak az egyedüli vendégek, akiknek talpas pohárban szolgálták fel a konyakot. Senki sem beszélt a munkájáról, a pultra támaszkodva nézték, hogy vonulnak át a kocsmán a munkába menők hullámai, szabályos időközökben felváltva léptek a pénztárhoz blokkért, általában tíz órakor váltak el. Ha nem akadt hivatalos tennivalója az egyetemen, Csekovszky leszólított egy nőt, és felvitte a lakására. Nem feküdt le vele az ágyba, hanem valamelyik nagy karosszékben ölelkeztek, a borító plüss felvette magába az olcsó kölnik szagát, és hosszú ideig megőrizte.

Léber Anna négy vagy öt új illatot különböztetett meg, ideges gyomra felkavarodott tőlük, hogy minél hamarabb kimehessen a lakásból, átadta volt férjének karácsonyi ajándékát: egy olasz műanyag pulóvert. Meglátta Csekovszky szemén, hogy örül a pulóvernek, ettől ő maga is meghatódott, és a közösen végigélt évekre gondolt.

Megpróbálta elképzelni, hogy valaha szerette ezt a házikabátban izzadó, borostás férfit, de már emlékeztetnie kellett magát az okokra: a közös agitációkra homályos józsefvárosi lakásokban, ahol részeg munkások jogos panaszkodásait próbálták megcáfolni indulati érvekkel, a répalevesekre az egyetemi menzán, az utakra hazafelé, ahogy a férfi keze becsúszott az ő kabátjának szakadásain, az éjszakákra, mikor a törött rugójú díványon fekve figyelte, hogy dolgozik Csekovszky a tanulmányain, melyek akkor még tehetséget és önállóságot árasztottak magukból, akár az önhitt mosoly szája körül, mintha írás közben is vitatkozna ellenfeleivel, és kinevetné ellenérveiket, a férfi inkább segédmunkásnak ment, minthogy eltűrje tanszékvezető tanárjának beleszólásait.

Léber Anna elhitte, hogy mindaz, ami Csekovszkyval azóta történt, az élet természetes változásai közé tartozik, ha valamilyen csoda visszahozná a felszabadulást követő és az 1953-as kormányprogramot megelőző éveket, Csekovszky ismét az a sovány, indulatos és önhitt férfi lenne, akinek látni szerette őt. Illúziói azonban eloszlottak, mikor a férfi sokat ígérően felemelte a mutatóujját: ő is ajándékkal várta, bár a bizonytalan mozdulatok, ahogy kutatni kezdett a szekrény fiókjaiban, rögtön elárulták, hogy hazudik.

Anna azt várta, hogy tükröt, rúzst, fésűt vagy más hasonló piperetárgyat ad – melyet valamelyik alkalmi nő felejtett a lakásban –, de Csekovszky, úgy látszik, nem talált semmit, becsukta a szekrény fiókjait, és ajándék helyett átölelte volt feleségét. Anna megborzongott, mikor a férfi keze a melléhez ért, de úgy gondolta, hamarabb megszabadul, ha nem tiltakozik. Tudta, hogy a férfinak az elkövetkező szeretkezés éppolyan közömbös, mint neki, csak úgy érzi, hogy ennyivel tartozik a pulóverért. Ahogy felemelte, mozdulatai és lihegése erőltetett volt, Anna elégedetten állapította meg, hogy nem a kanapéra, hanem a kényelmesebb díványra teszi le. Mindenesetre ő maga nyitotta ki blúzán a gombokat, nehogy Csekovszky leszakítsa őket. Ölelkezés közben mindketten igyekeztek távol tartani magukat, bőrük alig ért a másik bőréhez, nem sokkal később Léber Anna felkelt a díványról, melynek pontosan csak a közepe nyomódott be.

Távozásnál Csekovszky átadta az „Egyetemes Jogtörténet” újabban elkészült részeit, kérte Annát, hogy gépelje le, Anna futólag belenézett: a kézirat, mint mindig, most is könnyen olvasható volt, Csekovszky csak hat-hét óriásbetűs sort írt egy oldalra. A szöveg tartalma pedig már régóta nem szerzett meglepetést Annának, Csekovszky nagyrészt az őáltala kijegyzetelt könyvekből állította össze az anyagát. Már kint járt a lépcsőházban, mikor a férfi a kémlelőablak rácsai közül utánaszólt, hogy boldog ünnepeket kíván.

A kapunál megnézte az óráját: már csak néhány perc hiányzott az öthöz, túllépte az időt, melyet eredetileg a férjére szánt. Ma este még négy helyre kellett elvinni az ajándékait, sorrendben most az anyja következett, bár nem lakott túlságosan messze, mégis autóbuszra szállt, hogy így is behozzon valamit a késéséből.

Az utca elején egy színházépület állt, még a háborúban tönkrement, és most egy kisipari szövetkezet használta raktárnak, csak az utcai falán maradtak meg a hirdetőtáblák rámái és néhány ördögfejes vas lámpakar, ezekben sem égett villanykörte. A betonlépcsők kikopott öbleiben megfagytak a tócsák, a bedeszkázott ablakok mögül nem látszott ki semmiféle fény, az épület úgy elmerült a csendben és a sötétben, hogy élettelensége már-már álcázásnak hatott.

Léber Anna a jég pattogása között mintha egy keringő tört hangjait hallotta volna kiszűrődni az épületből, és el tudta képzelni, hogy a vaspánttal bezárt ajtók mögött a színházat már régen újjáépítették, raktári homlokzatát csak azért hagyták meg, mert titokban akarták tartani, hogy a nézőtéren bálák helyett újra piros bársony bevonatú székek állnak, és most titkos, meghívott közönség számára fent a színpadon előadást tartanak.

Úgy képzelte – mivel ma Szenteste van –, valamilyen tréfás és megindító francia nagyoperettet játszanak, egyet azok közül, melyek már régen nem szerepelhetnek a pesti színházak műsorplakátjain, de amelyeket ő gyerekkorában még látott. A szerepeket az ország leghíresebb színészei alakítják, akik tragédiákhoz és modern amerikai szerzők költészetéhez szoktak, és csak erre az estére vállaltak el operettszerepet részben a magas honoráriumért, de részben a saját kedvükért is, hogy felelevenítsék ifjúságuk alkalmi fellépéseinek összes komédiás trükkjét, most már átszűrve tapasztalataikon és kiművelt technikájukon.

Ahogy a hideg fokozatosan megdermesztette mozdulatlan lábait, majd a felsőtestét is, Anna egyre inkább elhitte, hogy bent a raktárépületben valóban színházi előadás folyik, csak egy mellette elhaladó munkáscsoport bakancsainak kopogására rezzent fel, akik sietve vágtak keresztül az utcán. Anna megrázta magát, fejét körbefordította vállain, hogy elűzze az álmosságot, és elindult anyja háza felé.

Anyja második férjével, Fata Gáborral egy különálló kis családi házban lakott. Anna átment a kerten, a műanyag zacskóba kötött rózsatövek között, megdermedt lába meg-megbotlott az útba nyomott lapos köveken, melyeket minden nagy nyári zápor eltüntetett a sárba, úgyhogy újból és újból ki kellett ásni őket. Menet közben kiválogatta csomagjai közül az anyjának szánt divatos szőrmekucsmát és Fata ajándékát: egy villanyborotvát, ezeket a jobb kezébe fogta, nehogy bent a házban kelljen majd keresgélnie.

Fatáné a konyhában sírt az asztalra borulva. Anna kéthetenként egy este szokott találkozni anyjával, ilyenkor végigjártak három-négy eszpresszót, cukrászsüteményt ettek, és anyja kedvencét: narancslevet ittak kristálycukorral bevont peremű pohárban, ha anyjára jutott a fizetés sora, mindig pontosan húsz fillérrel adott többet a számla összegénél, a pincér általában megsértődött az alacsony borravaló miatt, és udvariasságot tettetve visszaadta a húszfillérest, az asszony mosolyogva eltette, Anna mindig idegcsillapítót vett be a találkozások előtt.

Fata bent a szobában zongorázott, ez biztos jele volt annak, hogy most is összevesztek. Anna – mint máskor is, ha fel akarta kelteni magában a gyengédséget anyja iránt – emlékeztette magát arra, hogy anyja egyszer majd meghal, és akkor nagyon fog hiányozni neki, így végre elhitte, hogy van valami köze ehhez a kövér, rázkódó vállú asszonyhoz, fölfogta a fejét, és próbálta megvigasztalni.

Kiderült, hogy Fatáék délután moziban voltak, és a film egyik jelenetében egy menekülő öreg zsidót láttak, akinek elfogy az ereje, leül a hóra, és a halotti imáját kezdi mondani, erről Fatánénak a saját anyja jutott az eszébe, aki még deportálás előtt egy vidéki gyűjtőtáborban pusztult el. Már az utcán veszekedni kezdett a férjével, szemrehányásokat tett neki, amiért 1944-ben nem állt ki a zsidók mellett, és azt hajtogatta, hogy nem érti magát, hogy mehetett újból keresztény férfihoz, mikor Léber Árpád esetében meggyőződött arról, milyen aljasok és szívtelenek.

Annában nem először merült fel a gondolat, hogy anyját hatóságilag kellene eltiltani a hasonló filmektől, mert mindig jelenetet rendez utánuk évenként legalább tízszer-tizenötször, de ezt a véleményét nem mondta ki hangosan, inkább arról igyekezett meggyőzni az asszonyt, hogy a karácsonyi túlfeszített munkatempó váltotta ki belőle az ideges túlérzékenységet, különben semmi baj sincs, mert Fata igazán rendes ember.

Nevének hallatára Fata átjött a szobából, és tétován megállt, a félig nyitva hagyott ajtón keresztül látszott az asztalon álló, feldíszített karácsonyfa. Anna tudta, hogy Fatáék az ő közvetítése nélkül is kibékülnek majd, méltatlannak érezte, hogy neki most mégis tovább kell beszélnie. Figyelni kellett a szavaira, mert mintha idegen, eddig nem használt ajakkal beszélne, a hangok nem formálódtak meg maguktól, szájának minden mozdulatát előbb külön el kellett határoznia.

Egy mondat közepén hirtelen eszébe jutott a keringő, mely a bezárt színházépület előtt rémlett fel neki, de most már nemcsak töredékes hangokat hallott, hanem mintha egy nagy zenekar játszotta volna teljes és kiegyensúlyozott hangzással. Anna megfeledkezett arról, hogy miért áll itt a konyha közepén, elhallgatott, és becsukta a szemét, csak akkor nyitotta ki újból, mikor a vonósok erélyes „forté”-ja lezárta a dallamot. Anyjára nézett, annak arckifejezéséből úgy látta: túl sokáig maradhatott némán és mozdulatlanul, hogy a zavart áthidalja, akcióra szánta el magát, átfogta anyja vállát, és odavezette Fatához. Fatáné hátravetette a nyakát, de csípőjét odaszorította a férjéhez, majd lassan a feje is előrehajlott.

Anna látta, hogy megfeledkeztek róla, a kucsmát és a villanyborotvát letette az asztal szélére, majd óvatosan kilépett a konyhaajtón. Csak most érezte meg – mikor a magával cipelt ajándékok nagy részétől már megszabadult –, hogy a csomagok mennyire lehúzták a karját, meg akarta nézni az időt, de nem tudta felemelni a csuklóját, inkább előregörnyedt, és a fogaival húzta fel kabátja ujját az óráról: negyed hat elmúlt, sietve vágott át a földbe mélyesztett termésköveken.

Bár a hőmérséklet bent a lépcsőházban is a fagypont körül járt, Léber Árpád most is egy szál melegítőruhában ült bent a liftben, és egy könyvre fektetett keresztrejtvényt fejtett. Mikor meglátta a lányát, felkelt, és kinyújtózott, a melegítő megreccsent széles vállain – Léber Árpád neve sokáig szerepelt a teniszszövetség által összeállított játékosrangsor első tizenkét helyezettje között, és még néhány évvel ezelőtt is mint teniszoktató kereste a kenyerét, csak második házassága révén lett házmester.

Léber nem jutott hozzá, hogy üdvözölje Annát, mert egy későn érkező vendéget kellett a liften felszállítani az ötödik emeletre. Anna nem bánta, hogy apja elment, ma este már csak egyetlen barátjához: Marusa Pál festőhöz akart még eljutni, őt pedig – úgy számolta – később is otthon találja. Egyébként is szinte szeretett várakozni, úgy érezte, ezek életének egyedüli percei, melyekért nem felelős, mert idegen akaratok és tevékenységek alakítják ki őket, folyton megfeszülő akarata megpihent, de még így is feltűnt neki, hogy apja milyen sokáig elmarad, talán negyedóra is eltelt, míg a lift jelzőtábláján kigyulladt a lefelé mutató nyíl.

Léber egy barna papírba takart csomagot hozott magával, mikor kilépett a liftből, félkarjára vette, szabad karjával átfogta Anna vállát, és a kazánházba vezette. Kulcsra zárta maguk mögött az ajtót, csak akkor tette le a csomagot, meghatottan homlokon csókolta a lányát, és boldog ünnepeket kívánt neki. Arról beszélt, hogy ha viszonylag távol is kell élniük egymástól, sokat gondol rá, nemcsak a lányának, hanem legjobb barátjának is tekinti. A kazánház homályában, melyet csak néhány falra akasztott fehér papírlap lebegése oldott fel kissé – valaha szerelők utcai ruháját védték a szénportól, mikor a szerelők elvonultak, senki sem tartotta érdemesnek leszedni –, Anna sokáig otthagyta fejét apja domború mellkasán, ma este most érezte először, hogy örömmel fogadják. Léber vidáman rákacsintott, és azt mondta, hogy ajándékot is készített neki.

Felcsavarta a villanyt, és kibontotta a csomagot, a papírok közül Anna legnagyobb megdöbbenésére egy elektromos mérőműszer került elő. Léber elnézést kért, hogy nem tudott valamilyen praktikus használati tárgyat vásárolni, új családja sajnos sok kiadással jár, de ha Anna eladja valahol ezt a műszert, kap érte annyi pénzt, hogy úgyszólván bármit megvehet érte, ő a maga részéről csak kétszáz forintra tart igényt az eladási összegből.

Anna forgatta a kezében a műszert, megnézte a számlapját: egy erfurti cég gyártmánya volt, értékét tekintve csakis egy nagyüzemből vagy laboratóriumból származhatott, nem kételkedett benne, hogy ezt a műszert apja lopta, vagy valamilyen tolvajtól vette át, és azért „ajándékozza” neki, mert ő maga nem meri megkísérelni az értékesítését. Anna ismerte a bizományi áruházak becsüseit, tudta: még egy karóra átvevésénél is igazolványokat kérnek, ez a kísérlet biztos lebukással járna, apja tehát elviselné, hogy kétszáz forint esetleges haszonért ő négy-öt évre börtönbe kerüljön.

Mint alig egy órával ezelőtt a férjénél, most is megbánta, hogy elérzékenyült, visszaadta a műszert apjának, és csendesen annyit mondott: bukjon le ő a lopott holmival. Léber kikérte magának a gyanúsítást, öklével döngette a mellét – Anna hagyta őt kiabálni –, a férfi egy idő után abba is hagyta a tiltakozást, megkérdezte, hajlandó-e legalább száz forintot adni a műszerért, mikor Anna erre is nemet intett, kölcsönbe kérte a száz forintot. Valódi könnyeket sírt, és azt állította: ez a száz forint hiányzik a gyerekek új cipőjéhez, valójában pedig úgy állt a helyzet, hogy nem akart pénz nélkül megjelenni egykori teniszklubtársainak szokásos karácsony délutáni találkozóján, a Kárpátia vendéglő különtermében.

Anna eredetileg egy pisztoly formájú osztrák öngyújtót hozott az apjának, most eltűnődött, hogy adjon-e pénzt ehelyett, mert mind a kettőt soknak érezte volna. Apjára nézett, az zavartan húzogatta fel-le melegítőjén a cipzárat, Anna felsóhajtott, kivett az elszámolási borítékból egy százforintost, majd kis gondolkodás után az öngyújtót is apja kezébe tette, babonásan hitt abban, hogy a valakinek már odaszánt ajándékot nem szabad másnak odaadni, mert az szerencsétlenséget okoz.

Kitért Léber hálája elől, kérte, hogy nyissa ki a kazánház ajtaját, mert sok elintéznivalója maradt még ma estére. El akart búcsúzni, de Léber követelte, hogy várja meg, amíg ő is lehozza ajándékát a lakásból, melynek a műszer csak tréfás és sajnos rosszul sikerült előjátéka volt. Beszállt a liftbe, kisvártatva öt nagy tábla tejcsokoládéval tért vissza, Anna meglepődött: ezt a figyelmességet nem várta az apjától.

Anna szerette a csokoládét, különben is megéhezett már reggel óta, alig ért ki az utcára, felbontotta az egyik táblát. Undorodva látta, hogy a barna masszából sárga kukacok dugják ki a fejüket, Léber talán még a múlt tavasszal szerezhetett egy nagyobb mennyiségű, bizonytalan eredetű csokoládét, nem tudott túladni rajta, és most ebből ajándékozta meg a lányát.

Gyalog ment tovább, néha benézett egy-egy ablakon: a sötét szobákban csillagszórók szikráztak, másutt a család már az asztal mellett ült, és teli szájjal beszélgetett, Annát lassanként eltöltötte a lelkiismeret-furdalás, amiért ő nem ünnepel ma este.

Életében már nem először fogta el ez az érzés, bár Léber Árpád katolikus volt, Annát gyerekkorától zsidó anyai nagyanyja nevelte, és sohasem tartották meg a keresztény ünnepeket: a húsvétot, pünkösdöt, karácsonyt. Ha ezeken a napokon rendes viselő kötényében lement az utcára, és látta, hogy a többi gyerek legjobb ruháját vette fel, félni kezdett tőlük, mint az idegenektől, és behúzódott egy sarokba.

Később, már húszéves kora felé, mikor ünnepnapok reggelén dolgozni indult a még üres, pihenő utcákon – ügyeletet vállalt az Ifjúsági Bizottságon, falura utazott le egy termelőszövetkezeti csoporthoz mint önkéntes ellenőr, vagy valamilyen sürgős agitációs anyagot másolt le a pártszervezet írógépén –, olyankor a Bibliára gondolt, mely halállal fenyegeti azokat, akik megdöbbentik a közösséget, és kivonják magukat a szokások alól. Akkor büszke volt rá, hogy különbözik az ünneplőktől, és inkább egy ellenséges város meghódított utcáin őrjáratot tartó katonákhoz hasonlít, de azóta több mint tíz év telt el, ez a büszkeség eloszlott, Léber Anna ma este fázott, és szeretett volna leülni valahol emberek közé, egy fűtött, világos szobában.

Most örült igazán, hogy barátját: Marusa Pált hagyta utolsónak, a kis társbérleti szobában, úgy képzelte, majd nekitámaszthatja hátát a kályha csempéinek, és ihat egy pohár konyakot, talán éjszakára is ottmarad nála. Házassága utolsó éveiben és házassága után Léber Anna számtalanszor, sokszor csak egy estére szóló kalandba bocsátkozott bele, de Marusával sohasem volt viszonya, ez egyszerűen egyiküknek sem jutott az eszébe. Még fiatalkorukban, a mozgalmi harcok és népi kollégiumok időszakában kötöttek barátságot – Marusa egy kis nyírségi faluból jött fel Pestre, hogy festő legyen, zöld katonaládájában rajzlapokat és egy nagy, kerek juhsajtot hozott –, és ezt a kapcsolatot megőrizték az idők minden változásain keresztül.

Mikor a festőt szürrealista kísérleteiért kicsapták a Képzőművészeti Főiskoláról, sokáig Anna segítette, később pedig Marusa szerezte meg Annának azt a háromezer forintot, amely a lakásleválasztáshoz hiányzott. Szabad idejében Anna járt eladni a festő képeit, néha főzött rá, máskor pedig, ha Anna nem bírta már elviselni alkalmi szeretői önzését – akik ölelés közben csak magukkal törődtek, jóformán tudomásul sem vették, hogy ő is létezik, az idegességtől napokig nem tudott elaludni –, ilyenkor elment Marusához, együtt feküdtek le, átölelte a férfi hatalmas, sovány testét, befészkelte fejét a váll hajlatába, megérezte a hónalj húslevesre emlékeztető gyenge verejtékszagát, akkor végre biztonságban érezte magát, és elaludt.

Anna szeme telifutott könnyel, mert arra gondolt, hogy ez a karácsony talán a legutolsó, melyet együtt tölthetnek, Marusát ugyanis több mint egy évvel ezelőtt megtámadta a rák. A betegség eddig még nem járt súlyosabb tünetekkel, de egy orvos barátjuk szerint csak idő kérdése, hogy végképp elhatalmasodjon a festő szervezetén. Marusa megígértette az orvossal, hogy amikor a betegség fájdalmakkal jár, majd segít neki meghalni.

Anna elhatározta: ma este igyekszik elfeledtetni Marusával a betegségét, majd felidézik a régi indulókat, melyeket még a felszabadulás után tanultak a mozgalomban: a „Varsavjankát”, a „Hej, lenn az úton”-t, a „Dubinuskát”, a „Doni legények”-et, a „Bugyonnij huszárai”-t, melyeket mások előtt már szégyelltek volna, csak akkor énekelték el őket, ha kettesben maradtak, és forró teát isznak majd cukrozott, fagyos Mirelite málnával. Megtörülte a szemét, hogy Marusa ne vegye észre rajta a sírás nyomait.

Elővette a spárgával összekötött két kulcsot, melyet a festő már évek óta nála hagyott, egyikkel kinyitotta a másik társbérlővel közös előszobát, bent még egyszer végigtapogatta a festőnek szánt Burattino-figurát, nem sérült-e meg a műanyag test az autóbuszon, majd bedugta a másik kulcsot a szoba zárába, és elfordította.

Mint egy bábjátékos, a Burattinót messze maga elé tartva lépett be a szobába, közben egy régi, sztahanovistákat dicsőítő versből mondogatott két sort, mely újra és újra megnevettette őket:

Anna csodálkozott, hogy nem hangzik fel a megszokott mély hangú nevetés, arra gondolt, Marusa nincs itthon. Örült, hogy hamarább jött, mert mire Marusa hazaér, már teával várhatja. Felcsavarta a villanyt, tekintete rögtön a díványra esett, melynek ruhákkal, rongyokkal feltöltött gödrein ott feküdt a festő. Arcvonásai már megmerevedtek, rövidre vágott, gyér haja tüskeszerűen felállt, de tömött bajusza – mióta Anna ismerte, most először – rásimult az ajkára, a fekete szálakra fehéres nyomokban valamilyen por rakódott rá, ugyanaz a lepedék ült ki a dívány mellé letett vizespohár falára, az éjjeliszekrénynek használt piros hokedlin egy összehajtogatott cédula hevert. Anna kétségbeesetten kapaszkodott bele Marusába, megrázta, de a festő már órák óta halott volt.

Leült a hokedlire, térdét felfogta karjaival, előre-hátra ringatta magát, és hangtalanul sírt. Az ablakon túl nem oszlott és nem sűrűsödött a sötétség, maga sem tudta, mennyi idő múlhatott el, amíg rászánta magát, hogy a cédulához nyúljon, melynek külsejére az ő neve volt írva: „Vidd el Sztálint magaddal. Zeit zum Abgehen! Ideje elindulnotok.”

Anna megértette, hogy Marusa betegsége súlyosabbra fordult, és mint ahogy kezdettől fogva akarta, fájdalmai elején lett öngyilkos. Baráti körükben számtalan rákbeteget ismertek, valamennyien tervbe vették, hogy öngyilkosok lesznek, de csak akkor, mikor a fájdalmak már elviselhetetlenné fokozódnak, addig is kiélvezik a betegség szélcsendes időszakait. A későbbiekben azonban már egynek sem maradt ereje, hogy végezzen magával, a fájdalommal együtt növekedett ragaszkodásuk az élethez, beletörődtek hangjuk, sőt testrészeik elvesztésébe, eltűrték, hogy végbélnyílásukat előre, a gyomruk közepére helyezzék át. Marusa gyakran beszélt erről Annával, legjobban azt szerette volna, ha egy öntödében fejezhette volna be az életét, ahol fiatalkorában évekig dolgozott, és emlékezett rá, hogy a forró fém nyomtalanul megemészti a beleesett öntőmunkásokat, még a csontjaikat is, temetés helyett egy jelképes koporsót öntöttek nekik az üstben kanyargó anyagból.

Anna fölkelt, és még egyszer körülnézett a szobában, ahová már soha többé nem jöhetett el, szeme megakadt a fémkeretbe foglalt Sztálin-portrén, az egyetlen képen, melyet a festő megtűrt maga körül. Marusa tréfásan azt szokta mondani, hogy azért szereti, mert neki is falusi suszter volt az apja, Anna tudta: ez a szeretet azonos nála az elmúlt fiatalsághoz fűződő nosztalgiával, később pedig feloldotta benne a haza és környezete iránt érzett megvetését is. Anna papírba takarta a Sztálin-képet, és eltette, Marusa nem szerette volna, ha idegenek kezébe kerül.

Elindult, az ajtóból még egyszer visszafordult, és az ajándéknak szánt Burattinót a párnára tette Marusa feje mellé úgy, hogy a bábu karjai átölelték a festő arcát.

Megpróbált visszaemlékezni, hogy viselkednek mások szenvedéseik idején, mintha mozdulataik utánzása és arckifejezésük magára öltése meghatározott, szertartásszerű formát adna az ő fájdalmainak is, kezét tördelve és kiabálva könnyebben el tudná viselni, mint a mostani merev mozdulatlanságban. Egy amerikai film, az „Aki szelet vet” jutott az eszébe, a film végén Spencer Tracy csomagolás közben megáll egy pillanatra, és azt mondja halott ellenfeléről: „Nehéz lesz a világot elképzelni Matthew Harrison Brady nélkül.”

„Nehéz lesz a világot elképzelni Matthew Harrison Brady nélkül” – ismételgette magában, s a hosszú, dallamos angol név valóban mintha enyhített volna fájdalmán, bár tudta, hogy hamarosan fokozott erővel tér majd vissza. Ma éjszaka azonban mindenképpen aludni akart, egy nyitva tartó eszpresszóban két üveg vodkát vásárolt. Lassabbra vette lépéseit, mégis már hét óra előtt hazaért, belépett a ház kapuján, sokáig állt az üres kaputorkolatban, homlokát a hulló vakolatnak támasztva, végül elindult a csigalépcsőn, átvágott a padlásfolyosón, érezte az arcába szitáló rozsdaport.

Már a padlástérből meglátta, hogy a lakása előtt egy középkorú, aktatáskás férfi járkál fel s alá, Anna nem lépett ki rögtön a függőfolyosóra, sokáig figyelt, de nem tudta megállapítani, ki lehet, bár nyilvánvalóan őt várta, mert más lakás nem nyílt erről a folyosóról. Úgy tett, mintha nem venné észre, előkereste a kulcsot a retiküljéből, és ki akarta nyitni a zárat, de a férfi megkérdezte, hogy ő-e Léber Anna – majd bemutatkozott; az SZTK ellenőre volt.

Egy ideig hallgatagon álltak a folyosón, és nézték egymást, majd az ellenőr azt ajánlotta, hogy menjenek be a lakásba, mert mindkettőjük számára fontos és bizalmas dolgokról akar beszélni. Annában nem maradt erő, hogy tiltakozzon, kinyitotta az ajtót, és előre akarta engedni az ellenőrt, de a férfi ezt udvariasan elhárította, sokáig dörzsölte cipőtalpát a vasrácson, és csak Anna után lépett be az előszobába.

Bent a szobában az ellenőr letette kalapját az asztalra, Annára mosolygott, megjegyezte, milyen kellemes meleg van, dicsérte az örökégő kályhát. Mikor látta, hogy a nő nem viszonozza a mosolyt, ő is elkomorodott. Kinyitotta a táskáját, egy gumival átszorított kartonköteget vett elő, kihúzott belőle egy lapot, gondosan elolvasta, csak azután kérdezte meg Annától, hogy hol dolgozik.

Anna, hogy remegő kezeit lefoglalja, rágyújtott, már cigarettával a szájában azt felelte, hogy takarítónő Nagy Miklós ügyvédnél, aki a Kosztolányi Dezső tér kilenc szám alatt lakik. Hogy meghallotta a saját hangját, biztonsága úgy-ahogy visszatért, még azt is meg tudta kérdezni, talán nem stimmel a kartonon a házszám. Az ellenőr elmosolyodott, a házszám stimmel, éppen onnan jön, Nagy Miklós ügyvéd valóban ott lakik, de Annát senki sem ismeri a házban, sem a szomszédok, sem a házmester nem látta őt egy alkalommal sem, márpedig a bejelentés szerint évek óta hetenként háromszor idejár.

Az ellenőr levette a kabátját, kezeit hátul összefogta, és fel-alá sétált a szobában, közben szinte csak magának beszélt. Feltételezhető-e, hogy Anna jövetele közel négyszáz esetben mindannyiszor elkerülte volna annyi ember figyelmét, holott egy bérházban általában egy betévedő idegen is gyanút szokott kelteni. Sokkal valószínűbb, hogy Anna nem járt olyan gyakran abban a házban, sőt esetleg meg sem fordult itt, miképp történhetett, hogy mégis ide van bejelentve mint takarítónő? Az ellenőr megjegyezte, hogy most, a személyes találkozás után már magában a takarítónői foglalkozásban is kételkedik, annyira nem áll összhangban sem ennek a lakásnak a berendezésével, sem Anna decens és választékos külsejével.

Egy pillanata megállt, végigmérte Annát, megvillant arany szemfoga, aztán tovább sétált. Mégis, milyen célt szolgálhatott ez a takarítónői bejelentés? Aligha téved, aki azt feltételezi, hogy szándékosan félre akarták vezetni a hatóságokat. Nem ritkák az olyan esetek, mikor valaki magas jövedelmű, de valamilyen okból be nem jelenthető foglalkozásának álcázására és hogy betegsége esetén orvosi ellátásban részesüljön, színleges állást vállal, néha SZTK-járulékát is önmaga fizeti, ez azonban a törvényszéki gyakorlatban súlyosnak minősített csalás, és esetleg két-három éves börtönbüntetést vonhat maga után. Csak a legutóbbi időben számtalan hasonló egzisztencia bukott le: kisiparosok bedolgozói vagy saját műanyagmegmunkáló géppel rendelkező egyének, vásározók és maszek kofák illegális fuvarozói.

Anna az ellenőrre nézett, próbálta megállapítani, értesülve van-e arról, hogy ő titokban a kerámiakészítő szövetkezetnél dolgozik, és voltaképp milyen módon akarja elintézni az ügyet: feljelenti, vagy beéri pénzzel de bárhogy is figyelt: a férfi arcán csak ünnepélyes merevséget és önelégültséget látott.

Az ellenőr kínálás nélkül leült, és a feleségéről kezdett beszélni. Az asszony – legalábbis az ő állítása szerint – paralízisben megbetegedett, keze-lába megbénult, csak egy hajlított üvegcsövön keresztül tud táplálkozni. Ő mindent megtenne a feleségéért, de mivel nem temetheti el magát ő is az ágyban, élete ketté kell hogy váljon, délután négyig dolgozik a családjáért, négy óra után viszont – úgy érzi – neki is van joga az élethez, egy kis szigetet szeretne, melyről ismerősei és hozzátartozói nem tudnak, ahol elbújhatna a gondjai elől, de az évek múltak, és nem sikerült megtalálnia ezt a helyet. Nagy áldozatok árán tudott volna egy szobát vagy egy szeparált lakrészt szerezni, ahol olvashatna, zenét hallgathatna, vagy beszélgethetne valakivel, de mindegyik olyan kedélytelenül volt berendezve, hogy nem tudta volna otthonosan érezni magát.

Az ellenőr hirtelen szembefordult Annával, és kérte, engedje meg, hogy néha egy-egy napot ebben a lakásban tölthessen, mert itt az ízléses bútorok és hangulatos tárgyak között (Anna az ócska Ecseri-piaci bódéra gondolt, ahol a bútorait vásárolta, és még idegességében is elmosolyodott) végre elérhetné azt a kulturális szintet, mely őt joggal megilleti. Anna visszakérdezett: ezek a napok az éjszakát is magukban foglalják-e, és az ellenőr vajon az ő testét is a használati tárgyak közé számítja-e? Az ellenőr először kitérően válaszolt, de amikor Anna megismételte a kérdést, bólintott.

Anna fölkelt, és kinyitotta az ajtót, a férfi felvette a kalapját, udvariasan elköszönt. Már az előszobában visszafordult: nem tekinti véglegesnek Anna döntését – valószínűleg nem mérte fel pontosan, milyen veszélyek származhatnak abból, ha ő megteszi bejelentését erről a súlyos társadalombiztosítási csalásról –, ő mindenesetre visszajön még egyszer, előreláthatólag az ünnep második napjának délutánján.

Ahogy Anna egyedül maradt, fogai összekoccantak, és dideregni kezdett, bár a hőmérő a szoba falán huszonegy fokot mutatott. A börtönre gondolt, próbálta elhitetni magával, hogy alig lehet rosszabb, mint ebben a lakásban élni, de idegessége csak fokozódott, kiszaladt a folyosóra, hogy visszahívja az ellenőrt, de az már eltűnt a lépcsőfordulóban.

Anna bement a lakásba, felöltözött, hogy elmegy, két ismerős öregasszonyra gondolt, akiknél néha-néha eltöltött egy estét, de belátta, hogy most ezek az öregasszonyok nem segíthetnek rajta, ledobta a kabátját egy székre. Kinyitotta a táskáját, először Marusa Sztálin-képe akadt a kezébe, az asztalra állította maga mellé, majd elővette a bontatlan vodkásüvegeket, egyikből kihúzta a dugót, és töltött magának.

Egy pohárral egy székbe kuporodott, lábait maga alá húzta, és ivott, mikor a pohár kiürült, sietve utánatöltötte. A hideg italtól megfájdult a torka, de ez a fájdalom hamarosan elenyészett, idegei elzsibbadtak, teste átmelegedett. A poharat letette az asztalra, kontyát nekitámasztotta a szék karfájának; a szemközti ház egyik harmadik emeleti lakásában a karácsonyfa alatt két gyerek és egy kopasz férfi villanyvasúttal játszott.

A telefon csöngésére ébredt, feje alvás közben is ott maradt a szék karfáján: a szemközti karácsonyfa alatt már nem szaladgált a villanyvonat, sőt a színes égőket is eloltották. Anna felkelt, elöntötte a verejték, és szédült, úgy gondolta, két-három órát aludhatott, a bútorokba kapaszkodva ment oda a telefonhoz, behunyt szemmel vette fel a kagylót, némán tartotta, megvárta, amíg a vonal túlsó oldalán szólal meg egy mély férfihang:

– Halló, Judit?

– Nem.

– Háromszázhatvankettő ötszázkilencvenkilenc?

– Nem. De ha akarja, bemutatkozhatom.

– Köszönöm. Nem kell. Bocsánat a zavarásért.

– Nincs semmi baj.

A férfi a vonal túlsó oldalán nem tette le a kagylót.

– Már aludt?

– Igen.

– Ne haragudjon.

– Nem haragszom.

Annának alvás közben még a pulóverét is átütötte az izzadtság, fázni kezdett:

– Akar még valamit mondani?

– Nem. Mit?

– Én sem tudom. Akkor leteszem a kagylót.

– Jó. De azt még mondja meg, mennyi az idő?

– Háromnegyed egy. Magánál nincs óra?

– Nincs. Itt van fölöttem egy fali villanyóra, ezen pont tizenkettő van. Éjfélkor megállt, de az is lehet, hogy délben. Egyébként hogy van?

– Jól. Elárulna nekem valamit?

– Bármit.

– Mit akar tőlem?

A férfi sokáig hallgatott:

– Akar velem beszélgetni? Mert én szeretnék magával.

– Miért pont velem?

– Azt tudja, hogy nem magát hívtam. Egy kórház emeleti portáján ülök.

– És a portás most hallja, amit beszél?

– Nem, ő berúgott, és elment aludni az ügyeleti szobába. Sajnos, annyi esze azért maradt, hogy a telefont lezárja. Egy lakatot akasztott be az egyes számba, nem lehet tárcsázni. El tudja képzelni a dolgot?

– El.

– Hallottam valahol, hogy úgy is lehet tárcsázni, hogy az ember a telefon villáját ütögeti, minden számjegynél külön. Például a hármas három villaütés, a hatos hat, ezt érti?

– És sikerült?

– Nem. Tizenegykor kezdtem ütögetni, maga a nyolcadik téves szám. De most már nincs kedvem ütögetni tovább. Ha maga most azt mondja, hogy nem akar velem beszélgetni, akkor elköszönök, és megyek aludni.

– Hogy köszön el?

– Isten magával, édes, gyönyörű szép szerelmem. Nem volt igazad, annyit megérdemeltem volna, hogy szépen búcsúzz el tőlem.

Anna nevetett:

– Nem lehetne inkább reggel beszélgetni? Fázom.

– Nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Mert reggel megoperálnak. A szememmel.

– Várjon, veszek fel valamit.

Anna belebújt a pongyolájába, és visszament az asztalhoz.

– Már itt vagyok. Mi baja a szemének?

– Valami sorvadás. Már gyerekkoromban is bandzsítottam, és képzelje el, a szüleim katonatisztnek akartak adni. Már egy bandzsa civil is nagyon szép, egy bandzsa katona viszont egyenesen gyönyörű. Elvittek egy orvoshoz, az orvos azt mondta, rendbe lehetne hozatni, de mindkét oldalon meg kell rövidíteni egy csomó szemizmot. Én először nem egyeztem bele, de hetedik gimnáziumban egyszer nehéz matematikai dolgozatot kellett írnunk, féltem, reggel azt mondtam apámnak, ha most rögtön elvisznek megoperálni, akkor elmegyek, máskülönben soha ebben a büdös életben. Aztán megoperáltak.

– Azóta nem bandzsít?

– Szerintem még jobban bandzsítok, mint azelőtt, de akkor még jól láttam. Aztán egyszer csak arra kezdtem gondolni, hogy romlik a szemem.

– És csakugyan romlott?

– Mondom, hogy nem, csak én képzeltem, hogy romlik, és ettől csakugyan elkezdett romlani a szemem, minden évben egy fél dioptriát. Érdekes, ugye?

– Sajnos, nem olyan érdekes, mint gondolja. A nyugati pszichológiai irodalom tele van ilyen esetekkel.

– Tudom, én is ott olvastam.

– Akkor amit most elmondott, az sem igaz?

– De igaz, csakugyan romlott a szemem. Még egy bizonyíték arra, hogy kényszeres típusú emberek kezébe nem szabad pszichológiai könyvet adni. A szemem mégsem így ment tönkre. Mondja, látott maga már huszonnyolc éves boldog mérnököt?

– Soha nem láttam huszonnyolc éves boldog embert.

– És képzelje el, egy huszonnyolc éves mérnök még az átlag huszonnyolc évesnél is boldogtalanabb.

– Miből gondolja?

– Abból, hogy huszonnyolc éves koromban én is mérnök voltam. Egy csomó huszonnyolc éves mérnököt láttam fejre állni, akiket pedig olyan biztosnak hittem, mint a svájci Nemzeti Bank részvényeit. És – érdekes – mind a művészet felé hajlott el. Egyikük a legjobb gyakorlati vegyészanalitikus volt, akit életemben láttam, hatezer forint fölött keresett, két gyereke volt, és berendezett pasaréti lakása – egy nap otthagyott mindent, és novellákat kezdett el írni, beült a Hungária-kávéházba fiatal álírók közé, és boldog volt, ha valamelyikük megdicsérte novelláinak modern szerkezetét.

– Ez nem maga volt?

– Nem. Egy másikuk, a legközepesebb útmérnök, akit valaha ismertem, bár szintén nem keresett rosszul – öt évig tanult zongorázni egy dzsesszdobostól, mert a rendes dzsesszzongoristákban nem bízott, aztán beállt a vendéglátóiparba zenedíjasnak, a zongora bérlete többe került, mint amennyi fizetést ő kapott, a „jatt” pedig tudvalevőleg megszűnt. Ehhez mit szól?

– Mit kellene szólnom?

– Ha maga útmérnök lenne, elmenne-e zongoristának? Gondolja meg, hogy az „út” a kínaiaknál, a keresztényeknél, mindenütt az élet szimbóluma volt. Abbahagyni az „út”-tal való foglalkozást, annyit jelent, mint lemaradni az életről. Ezt helyesli?

– Magának szüksége van rá, hogy időnként közbeszóljak?

– Igen, mert úgy látszik, mintha nem magamban beszélnék.

– Akkor helyeslem.

– Ennek örülök, mert ez az útmérnök én magam voltam. Tanulás közben ment tönkre a szemem. Nappal kétszázas villanykörtéknél rajzolni – gondolja meg, a fehér papíron felerősödik a fény, a szemfelszedőnők, akik fehér papírra teszik a harisnyát, mind megvakulnak –, esténként pedig a második évtől zenekarban helyettesítettem neonfényben vagy hangulatvilágításban, és négy-öt órákat aludtam. Később sem javult a szemem. Orvoshoz nem mentem, mert szemüveget írt volna fel, azt pedig úgysem hordom. Szemüveget csak gyerekkorban lehet megszokni, akkor még olyan, mintha az ember vele született volna, később már lehetetlenség, nem megy. Nem azért nem megy, mert a szemüveg szép vagy csúnya – bár annyi biztos, hogy mennél díszesebb, annál rosszabb, képzeljen el például egy gyöngyház berakásos műlábat – a szemüveg azért elviselhetetlen, mert meghatározza az embert, lehetetlenné teszi a rejtőzködést. Gondolja meg: ha egy társaságban le akarnak írni egy távollevő embert, azt kérdezi egyik ember a másiktól, hogy néz ki az illető. Azzal nem megy semmire, ha a másik azt feleli: magas vagy kövér, mert ezek egyéni ízlés szerint változó fogalmak, de ha azt mondja, hogy kopasz vagy szemüveges, akkor már sokkal könnyebben rá lehet ismerni a távollevőre. Ahhoz pedig nekem sem erőm, sem kedvem, hogy állandóan vállaljam magam az emberek előtt.

Anna sokáig csak a férfi mélyről jövő, erőlködő lélegzetvételét hallotta a telefonkagylóban, meg akarta kérdezni: nem érzi-e rosszul magát, de végül is mégsem szólt, kivárta, amíg újból a férfi kezd beszélni:

– Aztán elkezdett fájni a szemem, de még akkor sem mentem el orvoshoz, pedig tudtam, hogy minden nap késés talán éveket vesz el az életemből. Magam próbáltam gyógyítani magamat. Kitaláltam egy új gyógymódot, azt képzeltem, ha az utcán állandóan távoli épületeket és tárgyakat nézek, akkor megerősödik a szemem. Addig mindig lehajtott fejjel sétáltam, az aszfaltot figyeltem magam előtt, annyi lehullott tízfillérest láttam, hogy ha mindet összeszedtem volna, kitelne belőlük a borravaló, amit majd az orvosnak és az ápolónőknek kell adnom, nőket mindig bokától felfelé vettem észre, és most hirtelen rá kell szoknom, hogy előre nézzek és messzire. Tulajdonképpen hálás lehetek romló szemeimnek, tizennyolc éves korom óta élek Pesten – azelőtt egy dunántúli városban laktam –, és mégiscsak most és így ismertem meg felépítésének egész rendjét. Mérnök koromban sohasem vettem észre, hogy a sugárutakat leggyakrabban egy merőlegesen elhelyezett épület zárja le, vagy ha egy másik utcában folytatódik, a torkolat két oldalán két ikerház áll. Mint egy maketten, úgy át tudtam tekinteni a mellékutcák hálózatát, mely pontosan őrzi a tervező mérnökök vonalzóinak százötven-kétszáz éves vonásait. Ezekből a merev, szabályos vonalakból látszik, hogy mikor a mérnökök letették a vonalzót, büszkén egymásra néztek, azt hitték, ezek az arányok örök időkre meg tudják döbbenteni a járókelőket, és ma már az egész éppoly megható, mint a kifestett öregasszonyok nyakán a foszló kasmírsál. Aztán egy ideig fölfelé néztem, megfigyeltem a házak első emeleti peremén a díszítő szobrokat: kéményseprőket és stilizált urnákat, egy kilométernyi távolságból próbáltam leolvasni, mennyit mutat a nagy óra a pályaudvar homlokzatán.

– És használt a szemének ez a kúra?

– Nem nagyon. Fél év múlva már közvetlen közelről sem láttam a kirakatokat, csak a saját arcomat az üvegben, látásom fokozatosan romlott. Arra gondoltam, bár a munkámban elérhetném valaha azt a szívósságot és biztonságot, ahogy a szemem tönkremegy, azt hiszem, én lennék a világ legnagyobb dzsesszzongoristája.

– És akkor boldog lenne?

– Nem, nem hiszem, nem érdekelne különösebben. Azt hiszi, most megjátszom magam?

– Nem hiszem.

– Aztán az egyik este az ujjammal a levegőben kerestem a billentyűket akár egy bolond, aki a rajztáblán zongorázik. Szmokingban hoztak be ide a kórházba, egy hétig vizsgálgattak, aztán holnap reggel kés alá küldenek.

– Karácsonykor operálják meg?

– Nem lehet húzni a dolgot. Egy halott öregember szeméből ültetnek át valamilyen hártyát az enyémbe, az öreg ma délben halt meg, a hártya most a jégszekrényben van, de a szövetek állítólag így is gyorsan tönkremennek. Nekem most pihenni kellene, adtak valami altatót, de kiköptem, nincs kedvem átaludni ezt az éjszakát.

Anna kinézett az ablakon, lent az utcán senki sem járt, a hó felszíne elolvadt, majd újra megfagyott, úgy fénylett, mintha vékony zsírréteggel vonták volna be.

– Azt hiszem, még nem kívántam boldog ünnepeket – szólt a férfi.

– Köszönöm, lassan elmúlik.

– Bemutatkozni is elfelejtettem. Érdekli a nevem? Nem vagyok nagymenő.

– Ha nagymenő volna, akkor sem érdekelne.

– Akkor hagyjuk. Egy bonyhádi sváb családban születtem, képzeljen el valami hosszú német nevet teli „r”-rel és kemény „ch”-val, ez voltam én. Nyolc évvel ezelőtt vettem fel a művésznevem, de az aláírásom még mindig szétesik két részre: a keresztnevem lendületesen írom le, a vezetéknevemet pedig rajzolom, mintha most tanulnám.

A férfi eltűnődött:

– Valaha büszke voltam az új nevemre, mintha magam teremtettem volna magamat önnemzéssel, ma már tudom, hogy nem lett volna szabad megváltoztatni a nevemet. Az ember maga adja a fegyvert a világ kezébe. Ezentúl, ha valaki tudta a régi nevemet, fölényben érezte magát velem szemben, és a nagyobbik baj: magam is elhittem, hogy fölényben van. Ha kis hunyorgó mosollyal kimondják a régi nevem, mintha letagadott, titkos bűnök foglalata volna, csakugyan úgy érzem, hogy egy idegen házba költöztem be hamis iratokkal, félrevezetett, naiv asszonnyal éltem házaséletet, és most igazság szerint magamnak is tapsolni kellene, hogy a rendőrség végre leleplezett. Ilyenkor erőltetettnek tűnik osztrák nyakkendőm, a gyöngyház kézelőgomb az ingemben, az, hogy kezitcsókolommal vagy csaóval köszönök, védtelen és kiszolgáltatott vagyok a régi „r”-ekkel és a kemény „ch”-kkal szemben, mely szájukban olyan, mintha köpni akarnának. Ilyenkor arra gondolok, jobb lett volna, ha nem lázadok fel ellenük, akkor az „r”-ek és a kemény „ch”-k nem váltak volna ellenségeimmé, betakarnának, és megvédenének.

– Apja a régi nevüket viseli?

– Igen, és ez nagy megnyugvás a számomra. Ennél csak az volna jobb, ha egyszer összeszedném magam, és végre kimondanám a régi nevem. Különben mit szól az egészhez?

– Ez majdnem mindenkinél így van, aki megváltoztatta a nevét.

Elhallgattak, újra a férfi szólalt meg:

– Nem fázik? Hagyjuk inkább abba?

– Nem fázom.

– Egyáltalán milyen maga?

– Fekete, harmincegy éves, sovány.

– Nem szeretett volna kövér lenni?

– Nem. Csak tizenöt éves koromban szerettem volna, ha nagyobb melleim lennének, sokat álltam a tükör előtt, és néztem őket, de aztán beletörődtem, hogy nem nőnek meg.

– Ki volt az első férfi az életében?

– Egy orosz tolmácstiszt, 1945-ben a házunkban lakott, az igazság az, hogy én kezdtem ki vele. Még ott városunkban valamiért hadbíróság elé állították, és kivégezték. Általában nem hoztam szerencsét a férfiakra, de lehet, hogy már eleve azért kezdtek ki velem, mert érezték a vesztüket. Egyszer együtt éltem egy bécsi énekessel, akit Hitlerék kikergettek Ausztriából, aztán Prágából, aztán Jugoszláviából, már régen véget ért a háború, de ő még mindig újabb menekülésre és bujkálásra készült, soha többé nem hajtotta le kabátjának feltűrt gallérját, hogy senki se láthassa az arcát. Ivott, sokat ivott, elitta a hangját, vonatokkal utazott egy-egy megállót, és tányérozott, közben arra készült, hogy majd újra fellép a Staatsoperben, ahol kigúnyolták. Ő mondta rám egyszer, hogy halálmadár vagyok, megérzem, melyik férfi ment tönkre annyira, hogy ki lehet szívni belőle a vért. Aztán sokat halálmadárkodtam, magának is ajánlom, hogy vigyázzon velem.

– És legalább örömét találta benne?

– Igen. Azt hiszem, abban a percben, mikor már nem kellek a férfiaknak, például egyedül érzem magam, nem bírom ki a szobám falai közt, lemegyek egy eszpresszóba, és ott nem találok senkit, aki hajlandó lenne velem tölteni az éjszakát, számomra elvesztek az életnek az utolsó keretei is. Nem mondom azt, hogy nem élek majd tovább, nem mosok majd fogat, és nem fésülködök, de azontúl szívesebben lennék egy szobor ülő mellékalakja, legalább nem kellene tovább életet tettetnem, fejemet nekitámasztanám a főalak talpazatának, és egész nap nézhetnék magam elé. Nem fél tőlem?

– Nem félek, nincs miért féljek a nőktől. Ami jó történt velem egész életemben, azt mindig a nőknek köszönhettem.

– Maga az első.

– Úgy gondolja: én vagyok az első, aki ezt be is vallja? Még az egyetemi szemináriumon tanultuk Marx híres szimbólumát a kapitalizmus lovasáról, mely újra és újra kénytelen átugratni a válságok vizesárkait és gátjait, és ha egy-egy ugrás sikerül is neki, a verseny vége mégsem lehet más, mint hogy a lovas kitöri a nyakát. Már rég elfelejtettem mindent a marxizmusból, ha eszembe jut egy-egy jelmondat, már nem tudom, hogy a Bibliából vagy a Tőkéből olvasták fel nekem, de a kapitalizmus lovasán mindig el tudtam tűnődni. Egyre több hasonlóságot fedeztem fel a Lovas és a saját sorsom között. Éppúgy nem lehet tudni, hogy ki indított el engem ezen a versenyen, hiszen még egy klub vagy egy ország sem adta rám címeres trikóját, mely legalább azt a látszatot kelthetné, hogy nem vagyok egyedül. És nem lehet tudni, hogy én miért vállaltam az indulást ezen a versenyen, mely nem időre és nem távra megy – mindegy, hogy kétszázezer kilométert hajtok végig, vagy ötven évet egyfolytában, ezzel nem értem el semmit, nincs jogom kiállni –, a szabályok szerint csak az lehet egyedüli befejezés, hogy kitöröm a nyakamat, akkor, de egy pillanattal sem korábban, csöngetnek: a verseny véget ért.

– De magának nem kellett volna vállalni ezt a versenyt.

– Mindegy. Ha megmaradok a fal mellett mérnöknek, és belekezdek egy harmincéves koromtól a halálomig tartó römipartiba, mint a többiek, akkor is kitaláltam volna egy szimbólumot magamnak, mely egy magasabb, megtisztelő törvényszerűséggel vagy képpel indokolja életem értelmetlenségét, mondjuk, például elképzelem a szocializmust mint egy gyalogjárót, aki az útkereszteződésnél kötelességtudóan várja a szabad jelzést, közben nem veszi észre, hogy a szemafor régen elromlott, és sohasem fog átváltani. Ez persze marhaság, most találtam ki, én pedig nem tudok rögtönözni, évekig kell gondolkodnom, amíg összehozok egy értelmes mondatot.

– Nem úgy néz ki.

– Amit én most itt magának buborékolok, az egy teljes évtized elfekvő raktári készlete, ezalatt én nem beszélgettem, legföljebb beszéltem. De mit is akartam kihozni ebből az átkozott Lovasból?

– Talán azt, hogy mindent a nőknek köszönhet.

– Igen, minden jót a nőknek köszönhetek – mondta a férfi –, és abban az egyben különbözöm a Lovastól, hogy egy nehéz akadály után, mikor úgy érzem, már nem maradt erőm a következő átugratására, azon már kitöröm a nyakam, jönnek a pályaszolgák forma bársonykabátjukban, és lapátra söprik a testem, a legtöbbször találtam egy-egy pihentető, nyugodtabb részt. Ezt mindig egy-egy nőnek köszönhettem, esküszöm magának: az a nő, akihez csak annyi közöm volt, hogy egyszer viccből rávertem a fenekére, utána nem láttam évekig, mégis ha kellett, inkább segített rajtam, mint az a barátom, akivel egyetemista koromban hosszú beszélgetéseinkben többször is megváltottuk a világot, és azóta is minden héten legalább egyszer biztosítottuk egymást barátságunkról és elveink azonosságáról. Persze panaszkodnom nincs miért, én magam sem viselkedtem különbül velük szemben, sőt ha mindent összeadunk, valószínűleg adósuk maradtam, de ez most teljesen mindegy, én a nőkre emlékszem szívesebben. Ha már unja, amit mondok, feküdjön le nyugodtan, de ha lehet, ne tegye vissza a kagylót. Legalább az illúzióm maradjon meg, hogy hallgat valaki. Jó?

– Jó. Arra emlékszik, hány nője volt?

– Ha egy-egy új nőnél töltöttem az éjszakát, hazafelé el szoktam mondani magamban az addigi szerelmeim névsorát, mire befejeztem, rendszerint már hazaérek, feltéve, ha az illető nő nem Pesthidegkúton lakik, de a listát még össze tudom állítani, nem úgy, mint egy ismerősöm, egy tánctanár, aki azt tűzte ki élete céljául, hogy minél több nőt lefektessen, állítólag elérte a bűvös ezres számot. Ami ezt a számot illeti, én a cipőzsinórját sem köthetem meg, mégis azt merem mondani, hogy sokkal nagyobb szerencsém volt a nőknél, mint neki, mert utólag mindig kiderült, hogy életem összes szituációjában éppen azt a nőt kaptam meg, akire akkor és ott szükségem volt. Ne haragudjon, egy pillanatra, iszom egy pohár vizet.

Anna a vonal túlsó oldalán is hallotta a vízcsobogást, majd a mohó kortyokat, kisvártatva a férfi újból beszélni kezdett:

– A férfiaknál – legalábbis én így figyeltem meg – általában huszonegy-huszonkét éves korig tart az induló energia, melyet születésükkor útravalóul kaptak. Ez a helyváltoztatás és a vállalkozások időszaka, majdnem bárki majdnem bármelyik pillanatban tehet olyat, ami méltó arra, hogy egy népdal cselekménye lehessen. De a huszonegy-huszonkét éves kor fordulatot hoz, addigra a vállalkozókedv bátortalanná válik, az energia kimerül, a társadalom erről még egy olyan mesterséges karám formájában is gondoskodik, mint amilyen a katonaság. A férfi félni kezd, szeretné bebiztosítani az életét, támaszt keres, nézzen meg bármilyen statisztikát, hányan nősülnek meg ennyi idős korukban, és az sem véletlen, hogy a többségük magánál idősebb vagy anyatípusú nőt vesz el. Huszonegy éves koromban én is egy huszonhat éves nőt szerettem olyan kétségbeesetten, hogy mikor hazament, és én nem tudtam, melyik vonattal jön vissza, hetekig kijártam mind a négy vonat elé, mely a városukból érkezett. Az ő simogatásai és csókjai között nőttem fel, mintha egy meleg, félhomályos köpenybe lettem volna beburkolózva. Szokása volt, hogy úgy bánjon velem, mintha a fia volnék, kanállal etetett, megmaradt egy könyvem, melyet tőle kaptam ajándékba, azt írta bele ajánlásul: „Felejthetetlen jó kis fiamnak.” És képzelje, ez a nő nem akart hozzám jönni feleségül, pedig én el akartam venni. Így estem túl az élet első természetes kifáradásán – látszólag szerencsésen. Akik ismerőseim vagy barátaim közül megnősültek, azokra úgy emlékeztem vissza, mintha lemaradtak volna egy csatába induló hadseregből, hogy egy mellékutcában csókolózzanak a nővel, akit megszerettek, és azóta is még mindig ott állnak. Puha és édes halál viszi el őket, de ha néha feleszmélnek, úgy érzik: szívük mélyén ottmaradt a kérdés megválaszolatlanul. Azzal vigasztalják magukat, hogy megérte, de mindegyik felváltaná boldogsága kereteit arra, amiből összeállt: elveszett útra és időre, hogy utolérjék a vonuló és változó sereget.

– És ez a nő gyakran az eszébe jut?

– Melyik nő?

– Tudja, aki idősebb volt magánál.

– Erzsi? Majdnem soha. Miután szakítottunk, néha még láttam az utcán, túl színes, olcsó ruhákat hordott, hosszú nyakláncot, a haját befestette szőkére, mint aki fiatalabbnak akar látszani, de a bőre megsötétedett és megráncosodott, akár a tűzhelyen hagyott tejeskávé.

– Nem sajnálja őt?

– Mi változik meg attól, ha sajnálom?

– Sokkal több, mint gondolja.

– Azt hiszem, nem sajnálom. Csak egy olyan érzésem volt: ő is hamutartóba került. Tudniillik, ha reménytelenül öregedő nőket látok, mindig egy cigaretta jut az eszembe, melyet végigszívtak, és most elnyomják a hamutartón.

– Azért nem lehet átlépni valakinek az életén, akinek az ember adósa.

– De, át lehet. Énrajtam is átléptek az én adósaim.

– Ne haragudjon, álmos vagyok.

– Megbántottam valamivel?

– Miért bántott volna meg?

– Persze, átkozott hülye vagyok. Hiszen magának is lehetett egy pont olyan szerelme, mint Erzsinek én. Volt?

– Nem volt.

– Egészen biztos, hogy volt.

– Ne haragudjon, én ezt nem folytatom. Jó éjszakát.

És Léber Anna visszatette a kagylót a helyére.

Végigvetette magát a díványon, állát a fejtámasz törött rugójához szorította, teste a vastag pongyola alatt is remegett, az idegen megérezte az igazságot, négy évvel ezelőtt, kevéssel később, hogy eljött a férjétől, Anna is sokáig dédelgetett egy nála fiatalabb férfit.

Akkor is ugyanannál a szövetkezetnél dolgozott, mint most: tolltartók fedelére festett kis virág- és állatdíszítéseket, bár egy-egy darabért csak filléreket kapott, hamarosan úgy begyakorolta magát, hogy elérte a havi négyezer forint átlagot. Keresetéhez hozzátette azt a pénzt, melyet költözésénél eladott bútoraiért kapott, csak néhány hónapig kellett anyjánál meghúzódnia egy azelőtt kamrának használt kis helyiségben, ahová az ágya is alig fért be, hamarosan szobát vásárolt magának egy négy társbérletre felosztott belvárosi lakásban.

A lakás ajtajára keménypapír táblán kiírta: hány csengetés melyik lakásba szól, de mivel a lépcsőházban sohasem égett a villany, esténként minden csengetésre három kilincs koccant meg belül a folyosón, Anna fel sem szokott nézni, tudta: majdnem lehetetlen, hogy őt keressék, a szövetkezetbe maga vitte be a kész tolltartókat, anyjával meghatározott napon és meghatározott cukrászdában találkozott. Csak néha fordult elő, hogy a lépések mégis hozzá vezettek – a társbérlő hangosan szitkozódott, amiért más helyett neki kellett kinyitni az ajtót –, ilyenkor majdnem mindig Marusa jött el.

Egyik este, már fél tizenegy után – azért emlékezett ilyen pontosan az időre, mert a tízórás híreknél mindig abbahagyta a festést, és végre elővette a könyvét –, csöngettek a lépcsőházi ajtón. Mivel nem hallotta káromkodni a társbérlőt, Anna megbizonyosodott, hogy nem őt keresik, kevéssel később szokatlanul súlyos lépések kongtak végig a folyosón, így csak azok járnak, akik csizmához szoktak, valószínűleg a szomszéd szobában lakó színésznőhöz jött el a szeretője, egy volt katonatiszt. Anna látásból ismerte őt, és egy közös konyhában elhangzott beszélgetésből azt is tudta, hogy Stefán Ferencnek hívják, 1956 októberében zavaros ügyekbe keveredett, és kirúgták a hadseregből.

Mikor Stefán után becsukódott a színésznő ajtaja, Anna tovább olvasott, volt férjétől kivételesen nem kijegyzetelni való orosz nyelvű jogi szakkönyvet kapott, Csekovszky megszerezte neki néhány napra Jung pszichológiai tanulmányait, melyből az egész városban talán két vagy három példány akadt, tulajdonosaik ezeket nyugati útjukról hozták magukkal, és csak legbizalmasabb ismerőseiknek adták kölcsön. Anna azon az estén a kommunizmusról szóló tanulmányt olvasta, melyet Jung közvetlenül a második világháború befejezése után írt, erre a cikkre külön felhívták a figyelmét, mert később Jung visszavonta és megtagadta; állítólag ebbe a kötetbe is az engedélye nélkül tették be.

Egyre csalódottabban forgatta a lapokat, azt a tézist, hogy a kommunista állam végső egyenlege pozitív, mert kenyeret ad éhenhalásra ítélt milliók kezébe, és többet ér, mint az egyéniségek szabadságának szűkebb keretekbe való szorítása, Anna nem találta sem újnak, sem érdekesnek, a filozófiai dilettáns szagát érezte minden soron, akit az sem ment fel, ha véletlenül igaza van. Látta maga előtt Jung kényelmes dolgozószobáját, az elegáns íróasztalt, melyen könyökölve ezt a gondolatát leírta – bár természetesen fogalma sem volt, hogy a tanulmány milyen körülmények között született –, és rábólintott Marusának egy felötlő régi mondatára: „Kelet-Európában egy telefonfülke egynapi beszélgetésanyaga érdekesebb, és több tanulsággal jár, mint az egész nyugati filozófia, melynek eszméi, csak akkor váltak tömegeket megmozgató hatalommá, ha Nyugaton már megbuktak, és kikerültek a világ keleti szélére, mint a kereszténység vagy a marxizmus. Londonban és Párizsban már csak ásítást váltottak ki, Moszkvában és a szerb hegyekben milliók tették fel rájuk nyomorult, megváltást kereső életüket.”

Így ült zsibbadt gondolatok között, csak néha vetve egy pillantást a nyitott könyvre, mikor legnagyobb megdöbbenésére kopogtatás nélkül egy sovány, barna, ideges arcú férfi lépett be a szobába. Vonásait annyira eltorzította a részegség dühe, hogy Anna csak vékony alakjához képest aránytalanul súlyos járásáról ismerte fel benne a színésznő szeretőjét, Stefán Ferencet. A férfi odalépett hozzá, és követelte, hogy azonnal adjon neki két forintot, mert el akar menni, de lent már bezárták a kaput. Anna bárkinek adott volna, de a volt katonatiszt magatartása felingerelte, megrázta a fejét, és elfordult.

Stefán leült, kijelentette, mivel nincs kapupénze, és annyira nem hajlandó megalázni magát, hogy adósa maradjon a házmesternek, itt fogja tölteni az éjszakát. Anna magából kikelten kérdezte, miért nem kér a színésznőtől? Stefán beharapta ajkait, de még így is hallatszott, hogy csikorognak a fogai, arról a nőről többé nem akar hallani, mert elárulta őt.

A férfi hátradőlt a széken, a fejét is hátravetette, és szavalni kezdett; a „Ballada a senki fiáról”-t mondta, Faludi György Villon-átköltéseinek egyikét, melyek a háború előtt közel húsz kiadásban jelentek meg, az utolsó példányig elfogytak, feketepiaci áruk elérte az „Elfújta a szél” árát. Még sohasem írtak verset, melyet Anna annyira utált volna, mint a „Ballada a senki fiáról”-t, nem önmagáért, hiszen az átköltés alig tett mást, mint Brecht, mikor „song”-okként dolgozta bele Villon verseit a „Koldusoperá”-ba, leegyszerűsítette a versformát, kihagyott az eredeti szövegből mindent, ami nem közérthető, nem is volt rosszabb Brecht songjainál, Anna mégis utálta, mert hálás és könnyen játszható szerepet teremtett álkalandorok és szenvelgők számára. Több mint húsz év telt el az első kiadás megjelenése óta, de Anna szinte egyetlen olyan hónapra sem emlékezett, amikor ne hallotta volna társaságban vagy kettesben világfájdalmat vagy fölényt tettető férfiaktól a ballada refrénjét:

Stefánnak még a hangja is hasonlított az egykori zsúrfiúkra, kirúgott kis újságírókra, alulról felkerült, de útközben lezüllött tisztviselőkre, előbb a gyáros szüleiket, majd Marxot megtagadó álművészekre.

Anna csak most, évek múlva értette meg igazán, hogy mi váltotta ki benne ezt a haragot, úgy érezte, hogy a világ megértésében – mely akkoriban minden erejét igénybe vette, és naponta a szenvedések egész sorozatával járt – mások egy-egy ilyen verssel látszólag elébe ugrottak, hanghordozásuk kétségbe vonta minden erőfeszítés értelmét, mintha ők már túljutottak volna azon, amit valójában kényelmesen kikerültek. Eleinte még vitatkozott velük, megpróbálta visszaállítani a fogalmak valódi jelentését, melyet itt mindig egy nyújtott hangon elmondott intellektuális sablon helyettesített, mint például: a kurva nem az a nő, aki pénzért lefekszik valakivel (ahogy a világ összes értelmező szótára magyarázza), hanem az, aki megőrzi magát egy jó házasság reményében. Kudarcok sorozata után – a társaság mindig a „Ballada a senki fiáról”-t szavalóknak adott igazat – Anna letett arról, hogy meggyőzze az italok és szendvicsek között ölelkező párokat, megfelelő elégtételnek érezte, hogy néhány óra múlva ki kell menniök az utcára, és éppolyan védtelenek lesznek majd a jelenségekkel szemben, mint mielőtt ebbe a hangulatvilágításos szobába beléptek volna.

Ellenszenve a vers iránt azonban továbbra sem szűnt meg, összerázkódott, mikor Stefán eljutott a refrénhez, úgy látszik, ezt a férfi is meglátta rajta, mert abbahagyta a verset, maga elé húzta a Jung-tanulmánykötetet, belenézett, megkérdezte Annát, hogy milyen könyv ez. Anna fölényes arccal felelte, hogy egy német pszichológus munkája, mindössze három vagy négy példány van meg Magyarországon, bár maga sem értette, hogy miért dicsekszik. Stefán beleolvasott, eltűnődve morfondírozott, milyen érdekes egy ilyen valóban ritka könyv, sajnálta, hogy nem tud németül, majd egy hirtelen rántással széttépte a tanulmánykötetet, és a lapokat még külön kettészakította. A foszlányokat Anna lábai elé dobta, barna szeme ragyogott a büszkeségtől.

Anna még harmincegyedik évét sem töltötte be, de már nyolcszor kellett elhagynia azt a környezetet, melyben élt, és a legelsőt kivéve, mikor a szerb kisvárosból átjöttek Magyarországra, ezek az elválások sohasem okoztak fájdalmat neki. Számtalan éjszakát töltött el kis vasúti várótermekben, összekötözött csomagokon fekve, melyekben legfontosabb holmijait őrizte: emlékeit és legjobb ruháit, ezeket a hátán hozta ki az égő városokból, átmentette a határon, az usztasák vagy a magyar csendőrök mégis kirángatták alóla, és elvitték őket, ezek az éjszakák megtanították rá, hogy nem szabad túlságos fontosságot tulajdonítani a tárgyaknak, mert így elvesztésük fájdalommal jár.

Most sem izgatta fel különösebben, hogy Stefán széttépte Jung tanulmánykötetét – ha arra gondolt, hogy Csekovszky milyen kellemetlen helyzetbe kerül majd azzal a barátjával szemben, akitől a könyvet kölcsönkapta, a legszívesebben elmosolyodott volna: – de belátta: nem hagyhatja szó nélkül a férfi tettét, odalépett hozzá, és kétszer az arcába vágott. Utána hátraugrott, hogy a férfi visszavágása ne érje el, a kisasztalról felkapott egy gyertyatartót, de csodálkozva látta: Stefán előredől, fejét karjaira hajtja, és sírni kezd.

Anna tanácstalanul forgatta kezében a gyertyatartót, de nem tette vissza az asztalra, óvatosan közeledett a síró férfihoz, tartott tőle, hogy mégis felugrik, és nekitámad, csak amikor karnyújtásnyira ért, engedte el végleg a gyertyatartó nyakát. Állt a rázkódó vállú Stefán fölött, egyre jobban megsajnálta, mivel nem tudott másképp hozzáérni: megsimogatta a haját, Stefán megérezte a simogatást, felemelte arcát, és Anna pongyolájának támasztotta, Anna sóhajtva vette tudomásul, hogy újból magára vállalta egy gyenge idegzetű férfiról való gondoskodás összes terheit.

Azért érintették olyan mélyen a telefonáló idegen szavai régi szerelméről, a nála hat ével idősebb nőről, mert kapcsolatuk szinte az azonosságig hasonlított az ő viszonyára Stefánnal. Először Stefánt emberek közé akarta vinni, eljárt vele barátaihoz, de hamarosan mindegyik barátja megharagudott Annára, és nem hívta többé. Ugyanis kiderült, hogy az első estén Stefán nem véletlenül tépte szét a Jung-kötetet, mániája volt, hogy összetöri vagy elszakítja azokat a tárgyakat, melyekről valaki azt mondja, hogy fontos neki, majd kezében a roncsokkal diadalmasan a szemébe néz. Eltört egyetlen szerelmi emlékül megmaradt cigarettaszipkát, széttaposott frontról hazahozott srapnel öngyújtót.

Ezentúl Stefán néha hetekig nem mozdult ki a lakásából, vagy feküdt, vagy szürke jégernadrágjában sétált fel s alá, de minden testhelyzetben folyton beszélt. Ha Anna lement ennivalóért, felírta a félbehagyott mondatot egy papírlapra, és mikor a nő visszatért, ugyanonnan folytatta. Egy véletlen elszólásából kiderült, hogy nem ellenforradalmi cselekmények miatt bocsátották el a hadseregből, hanem mert nem tudta letenni a kötelezően előírt érettségi vizsgát, ezt Stefán rögtön le is tagadta, és tovább szidta az ország vezetőit, akik elárulták a munkásosztályt, és az összes vezető posztot átjátszották a polgárok kezébe. A behúzott függönyű, rossz levegőjű szobában, míg Anna tolltartókat festett az asztalilámpa fényénél, Stefán egy forradalomról ábrándozott, melyről egyelőre csak annyit lehetett tudni, hogy ő vezetné. Anna gyakran megdöbbent, ha arra gondolt, hogy felettesei nem ismerték fel Stefánban az idegbeteget, sőt kitüntetésekben részesítették, és a férfi mint főhadnagy háborúban esetleg ezrek élete fölött rendelkezett volna.

A szóáradatnak legtöbbször ideges sírás vetett véget, Anna órákig simogatta Stefán fejét, átengedte magát öleléseinek, amíg lelket tudott belé verni annyira, hogy újból beszélni kezdjen. Néha azonban egyáltalán nem sikerült megvigasztalnia, Stefán szürke jégernadrágjában kirohant a folyosóra, és más közönséget keresett magának. Sorra benyitott a többi társbérleti szobába, legszívesebben a közvetlen szomszédban tartózkodott, ahonnan már elköltözött régi szerelme, a színésznő, helyét egy elvált, kétgyerekes könyvelőnő foglalta el arra az időre, amíg a már kiutalt lakását megkapja. A könyvelőnő nem tiltakozott a látogatások ellen, sőt a faluról kapott kolbásszal és kisüsti pálinkával kínálta meg a férfit. Anna ekkor már régen szabadulni szeretett volna Stefántól, felajánlotta, hogy költözzön át a szomszédba, de erről Stefán hallani sem akart, sőt, hogy szolgálatkészségét bebizonyítsa, kétszer is hozott fel szenet a pincéből.

Egy idő után Anna azt vette észre, hogy a polcokról egymás után tűnnek el a könyvek, és a nyitott fiókból is egyre gyakrabban hiányzik harminc-negyven forint. Stefán tagadta, hogy ő nyúlt volna hozzá, de egyszer Anna találkozott a folyosón a könyvelőnővel, és a nyakában meglátta az ő nemrég nyomtalanul elveszett láncát. Anna megkönnyebbülten felsóhajtott, összes többi ékszerét is szívesen odadobta volna a könyvelőnőnek hálából, hogy végre bizonyítékot kapott a kezébe, és kidobhatja a férfit.

Visszament a szobába, és középre hányta Stefán holmiját: ingeit, kincstári szövetből varrott két öltönyét, egyetlen elegáns ruhadarabját: egy új nyúlszőr kalapot, három könyvét: Maupassant „Szépfiú”-ját, Faludi Villon-átdolgozásainak egy géppel írt példányát és Nyikolajeva „Aratás” című regényét, melyet Stefán egy utcai illemhely párkányán talált gondosan becsomagolva. Bezárta a pénzesfiókot, és meghagyta Stefánnak, hogy estére már nem akarja itt látni a szobában, a férfi átvitte holmiját a szomszédba, később a könyvelőnővel és a két gyerekkel együtt költözött el.

Anna most állát a piros dívány támlájának szorítva belátta, hogy Stefán emléke miatt méltatlanul veszett össze a telefonáló idegennel. Hiszen két évvel később, mikor újra meglátta Stefánt az utcán lesoványodva és rosszul öltözötten, kezébe a könyvelőnő gyerekei kapaszkodtak, ő csak elmosolyodott, és befordult a sarkon, még részvétet sem érzett iránta, azt lehet mondani, hogy az idegen még különbül viselkedett, és beszélt régi szerelméről.

Anna megbánta, hogy abbahagyta a beszélgetést, de tudta, hogy ezt többé nem teheti jóvá, mert nem ismeri sem az idegennek a nevét, sem a kórházat, ahol reggel megoperálják.

A vodkával együtt az álmosság is kiszállt a fejéből, a csuklójára nézett, de az órája megállt, még bent a műhelyben elfelejtette felhúzni, bekapcsolta a rádiót: a Kossuth rádió még nem sugárzott műsort, Anna úgy gondolta, négy óra körül járhat az idő. Ilyenkor már csak a hajnali szürkületben szokott elaludni, mikor lent az ablaka alatt meghallotta az első járókelők lépéseit, a sötétség és a csend hátralévő órái mindig képzelgések és tűnődések között múltak el.

Kikereste emlékei közül az egyetlent, mely el tudta volna terelni fáradt, mégis feszült figyelmét az elmúlt nap nyomasztó találkozásairól, megpróbálta elképzelni, mit csinálhat most az útmérnökből lett dzsesszzongorista. Biztos, hogy ezeket az órákat ő is ébren tölti el, amint elhatározta: nem alszik már a műtétig. Talán lefeküdt, hogy átmelegedjen, de az is lehet, hogy nem volt kedve kimozdulni a portásfülkéből, és most is ott ül a lelakatolt telefon előtt. Annának hirtelen eszébe jutott: talán azt megtudhatná, hogy melyik kórházban operálják meg a férfit, hiszen karácsony első napján aligha kerül sor több ilyen bonyolult és nehéz műtétre.

Felugrott, és sietve előkereste a telefonkönyvet, a „Kórházak” címszóhoz lapozott, végigolvasta a névsort: nyolc vagy kilenc kórház jöhetett számításba, elhatározta, hogy sorra felhívja őket. Úgy gondolta, ha sikerül megtudnia a férfi nevét, a műtét után megkeresi őt a kórházban.

Felemelte a kagylót, és várta, hogy bejöjjön a búgó hang, de sem ezt nem hallotta, sem a megszokott hálózati zúgást, valaki a vonal túlsó végén mintha az idő múlását figyelné, halkan számolt:

– Háromszázhatvanegy, háromszázhatvankettő, háromszázhatvanhárom.

Anna megdöbbenve ismerte fel benne az ismeretlen telefonáló hangját, aki – úgy látszik – nem tette le a kagylót, mikor ő elbúcsúzott tőle, hanem mindvégig tartotta a vonalat. Anna csak sokára tudott megszólalni:

– Halló! Meddig számolt volna?

A férfi nevetett:

– Nem tudom, talán hatszázig.

– Örülök, hogy tartotta a vonalat.

– Én is örülök. Csak azt ígérje meg, hogy nem hatódik meg ettől.

– Megígérem.

– Akkor tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna, pedig tényleg nem történt semmi. Ott hagytam abba, hogy túlestem az első természetes kifáradáson, utána egy hosszú, nyugodt időszak következett. Szelíd és csöndes lányok váltották egymást asztalom mellett a másik széken és a lakásomban, néha még a keresztnevük is azonos volt, ilyenkor átkereszteltem őket; például Katit Jutkára, hogy legalább ebből érezzem: új nővel élek. Mikor elmentek, rend és édes szappanszag maradt utánuk, de soha nem estem kísértésbe, hogy megszegjem ennek a korszaknak alapelvét, melyet egy vidékről feljött barátom fogalmazott meg: egy nővel csak kétszer szabad lefeküdni, utána el kell küldeni. Előfordult, hogy újból láttam őket, már a férjükkel jöttek a bárba, tánc közben felém néztek, éreztem, várnak valamit tőlem, amin elalvás előtt majd elgondolkozhatnak, ilyenkor eljátszottam a kedvenc számukat.

– Nem tévesztette el?

– Soha. Igaz, nem volt túl nehéz, minden nőt ugyanarra a számra beszéltem rá: „Az égi lovas”-ra.

– Maga tulajdonképpen mikor lett zongorista, úgy értem, mikor jött el az úttervezőktől?

– Nem mondtam? Amikor otthagytam Erzsit.

– Igen, ezek a dolgok egybe szoktak esni.

– Előttem a folyosón most sötét van és csend, karácsony éjszakája, minden kedvez a megbánásnak, és mégsem tudom azt mondani, hogy rosszul történt így. Akar még beszélni erről?

– Nem, hagyhatjuk.

– Huszonnyolc éves koromban jött a második természetes kifáradás. Ebben az időben nősültek meg maradék barátaim, most már valamivel körültekintőbben, mint az első hullámban, de most is ugyanúgy a menekülés, az elbújás vágya kergette oda őket az illető nőhöz. Ezek az emberek jórészt megjárták a börtönt, vagy idegen városokban töltöttek el éveket, többnyire magukkal vitték egy-egy félbehagyott szerelem emlékét, és magányosságukban megfaragták, mindig aszerint változott ez az elképzelt női arc, hogy lelküknek milyen formában volt szüksége védelemre a fáradtság és a bánat ellen. A képzelet mindennap saját anyagából helyettesített be egy vonást ezen az arcon, végül már nem is hasonlított az eredetihez. Ekkor ez az arc alkalmas lett arra, hogy mint egy tüllfüggönyt, odaakaszthassák bármilyen nehéz szituáció elé, a börtön cellái és az idegen nyelvű táblák az utca sarkán rajta keresztül csak félhomályosan látszottak, a magány elviselhetővé, sőt kellemessé vált, a távolság, mely beiktatódott a dolgok és a lélek közé, enyhítette az idegek terhelését. Mikor ezek az emberek a börtönből vagy külföldről visszatértek Pestre, a pályaudvartól egyenest ehhez a nőhöz rohantak, képzelgéseik nem engedték, hogy meglássák a valódi arcát – bár tapasztalt szemük bármely más női arcot pontosan tudott volna értékelni –, jelentéktelen, korlátolt, szörnyű nőket vettek el feleségül. Ezt én csak kezdetben találtam érthetetlennek, később beláttam a dolgok méltányos voltát, meg kell fizetni a védelemért, melyet ezek az arcok nyújtottak a nehéz szituációkban.

– És maga hogy vészelte át ezt az időszakot?

– Maga most azt hiszi, hogy én szónoklatot tartok a házasság ellen?

– Igen.

– Lehet, lehet, hogy azt tartok. Életem során száz és száz házasságot láttam, de egyetlen olyanra sem emlékszem közülük, mely ne járt volna fontos tervek feladásával, ne falazta volna be az ember céljait.

A férfi eltűnődött:

– Persze, azért mégiscsak gyerekes dolog tőlem a házasságot szidni. Nemcsak azért, mert túl kis célpont, hanem azért, mert mennyivel jobb nekem, aki nem mentem bele? Ezt is kár volt kimondani, olyan szörnyű sablon. Sőt az is sablon, hogy „szörnyű sablon”, talán ez a legnagyobb sablon. Mivel tehetném jóvá, hogy ilyen hülyeségekkel untatom? Nem akar most maga beszélni?

– Miről?

– Volt egy lány, ha nem akadt semmi témánk, mindig elmondatta velem, mit csináltam aznap.

– Ezt inkább hagyjuk.

– Akkor kérhetek én valamit? Alig két-három órája ismerem magát, de már legalább ötször próbálta bebizonyítani, hogy a dolgok jóvátehetetlenek. Úgy vettem észre, hogy ez alapelv magánál.

– Igen.

– Akkor mondja el nekem az életéből azt az eseményt, melyet annyira megbánt, hogy elvei ellenére is megpróbálja legalább gondolatban jóvátenni. Van ilyen?

– Voltak évek, mikor szinte mindennap történt valami, amit szerettem volna meg nem történtté tenni, nyögtem, hangosan káromkodtam az utcán, kínomban harapdáltam a kezem. Úgy fájtak ezek a dolgok, hogy attól féltem, egész életemre megrögződnek bennem, és ma, látja, már alig emlékszem rá, mit mondtam akkor, és mit kellett volna mondanom helyette. De az utolsó találkozást a nagyanyámmal, a szavakat, amikkel elváltam tőle, sohasem fogom elfelejteni.

Szemközt a lakás ablakával, az utca közepén egy kifeszített dróton neonlámpa lógott, kint már fújhatott a hajnali szél, mert a lámpa ide-oda himbálózott, Anna nézte, ahogy a fénye át- és átvillan a szobán.

– Hatéves voltam, mikor 1938-ban a szüleim elváltak. Mivel mindketten újból megházasodtak, egyik sem akart magánál tartani, rám bízták a választást, melyik nagyanyámhoz akarok kerülni. Apám szüleit nem szerettem, patikusok voltak egy vidéki városban, komoly, középosztálybeli úri család, mindvégig nem bocsátották meg apámnak, hogy zsidó lányt vett el feleségül, ha jól tudom, a válásban is volt valami részük. Én anyai nagyanyámat választottam, ő akkor Belgrádban élt, testvérének a háztartását vezette, nagyanyám testvére volt a szerb hadsereg egyetlen zsidó ezredese: doktor Weinberger Manó orvos ezredes. Nagyanyám szemüveges, reszkető fejű öregasszony volt, nyakán egy zsírdaganat nőtt, úgy látszott, mintha két kontya lenne, ez nekem gyerekkoromban nagyon tetszett. Emlékszem kerek, fonott kosarára, ebben tartotta gyűszűjét, a tűjét, a cérnáit, mikor varrt, leültetett a lábához egy sámlira, néha rám nézett, és azt mondta:

Maga ezt biztos émelygősnek találja, ha mástól hallanám, én is annak érezném, de ne felejtse el, hogy én akkor nyolc-kilenc éves voltam, és már tudtam, hogy nem kellek sem anyámnak, sem apámnak, sőt nagyanyámon kívül senkinek sem a világon. Mikor családunk büszkesége: doktor Weinberger Manó ezredes meghalt, nagyanyám eladta a belgrádi házat, és feljöttünk Budapestre. Újpesten laktunk, egy földszintes, szoba-konyhás lakásban. Apám bevonult katonának, anyámat is ritkán láttuk, elmúltak hónapok, amíg egyszer-egyszer kijött hozzánk. Nagyanyám akkor már betöltötte a hetvenedik évét, de még ő tartotta el magát és engem is. Fiatalkorában a nagymama Görögországban élt, és egy szőnyegszövőnél kitanulta a mesterséget, most ezt a tudását vette elő, házakhoz járt szőnyegeket tisztítani és javítani. Gyakran hozott haza is munkát, szálltak a szőnyegről levágott apró pihék, az én dolgom volt lesöpörni őket az ágyterítőről és a bútorok huzatáról. Anyám már 1944 márciusában egy este kiállított hozzánk, bejelentette, hogy most sokáig nem jöhet ki, mert a németek megszállták az országot, és valószínűleg megszigorítják majd a zsidóellenes törvényeket, így tovább korlátozzák a zsidók mozgási szabadságát is. Megcsókolt mind a kettőnket, engem nagyanyám gondjaira bízott, és már rohant vissza Pestre. Nagyanyám bezárta utána az ajtót, leült egy székre, intett, hogy álljak elé. Térdei közé fogott, és azt mondta: szerette volna, ha élete végéig mellette maradok, az ő sorsa azonban most a németek bejövetelével olyan bizonytalanra fordult, hogy el kell küldjön engem. Arra kért: menjek el most apám szüleihez, biztosan elvállalnak, hiszen apám után én is katolikusnak vagyok bejegyezve, semmi veszélyt nem jelentenék a számukra. Elbúcsúzott tőlem, mivel a családból nem maradt otthon férfi, aki megáldott volna, ő tette rá széttárt ujjú kezeit a fejemre, és hosszan, sírva, érthetetlen héber áldást mondott. Emlékszem utolsó tanácsára is: ha tudok, éljek mindig egyedül. Másnap vonatra ültem, és elutaztam apám szüleihez, két napig bírtam ki náluk, utána elszöktem, és felkéredzkedtem egy Pest felé tartó teherautóra, az akkori Mussolini téren raktak le, onnan szaladtam egészen hazáig. Képzelje el, az ajtókat zárva találtam, és hiába ütögettem az öklömmel, senki sem nyitotta ki.

A dörömbölésre kijöttek a szomszédok, azt mondták: nagyanyám rögtön az én elutazásom után elment, és azóta nem is látták a házban, hívtak, hogy menjek be hozzájuk, de én nem mentem be egyikükhöz sem, leültem a küszöbünkre, és addig sírtam, amíg el nem aludtam. Arra ébredtem, hogy nagyanyám átfogja a fejemet. Később kiderült, hogy már készült elutazni, bőröndje már kint volt az állomáson, de még egyszer visszajött megnézni az újpesti lakást, hátha én küldtem levelet. Elvitt magával, Szentesre utaztunk le egy régi gyerekkori barátnőjéhez, nagyanyám közben szerzett hamis iratokat, ezekkel jelentkezett be, hárman éltünk a városszéli kis parasztházban. Hetek múltak el úgy, hogy senki sem nyitotta ránk az utcai ajtót, ültem az udvaron egy fa alatt, és olvastam, a két öregasszony fent a tornácon rafiából papucsokat font, ebből éltünk. Egyre közelebbről hallatszott az ágyúdörgés, egyszerre két irányból is: Románia és Jugoszlávia felől. Már úgy látszott, hogy átvészeljük a bujkálást, mikor egy augusztusi napon csendőrök jöttek a nagyanyámért. Isten tudja, hogy feljelentette-e őt valaki, vagy magát a lakásba való bejelentkezést találták gyanúsnak, ma már ez mindegy is. Emlékszem a csendőrök arcára, látszott, hogy nem szívesen viszik el nagyanyámat, számukra ez csak külön vesződséget jelentett: aktákat, utazgatásokat – minden haszon nélkül, vagy lehet, hogy ők is tudták: a háború elveszett, mindenesetre el kell mondanom, hogy nem is viselkedhettek volna udvariasabban és rendesebben. Engem csak futólag igazoltattak, épp csak egy pillantást vetettek a keresztlevelemre, és bólintottak, nagyanyámnak is megengedték, hogy összepakolja a holmiját, de nagyanyám éppúgy megijedt tőlük, mintha megütötték volna. Kapkodó mozdulatokkal kötözte össze az ingeit, törülközőjét, épp az imakönyvét szedte le a polcról, mikor leverte a szemüvegét, és az eltörött, ott állt félig vakon a szoba közepén, csak annyit tudott mondani: „O Gott.” Én a sarokból néztem, és felingerelt, hogy még ebben a helyzetben is az Istentől vár segítséget, azt kiabáltam: „S’ gibt keinen Gott!”, nincs semmiféle Isten! Nagyanyám rám nézett, talán nem is látott szemüveg nélkül, kétszer megcsóválta a fejét, szemrehányóan, és többé nem szólt, nem is búcsúzott el tőlem, mikor kivitték a kapun. Kivitték a kapun, és én nem láttam többet, majdnem húsz év telt el azóta, de egy pillanatra sem tudtam megbocsátani magamnak, hogy azt mondtam: „S’ gibt keinen Gott!” Nem mintha azóta már hinnék Isten létezésében, hanem azért, mert akkor megpróbáltam elvenni tőle az egyetlen támaszt, és odaadnám mindenemet, ha akkor ehelyett egy vigasztaló szót mondtam volna neki. Ez volt az, amit hallani akart?

– Ez. Bár azt hiszem, maga teli van ilyenekkel, bemagolja az emlékeit, és közben megszereti őket.

– Ne higgye. Én tudom: csak úgy lehetne élni, ha az ember tudomásul tudná venni a múltat, és fájdalmasan, de megkönnyebbülve valóban elmúltnak is tekintené. Nem volna szabad arra gondolnom, hogy az elmúlt dolgok a jövőben fognak megtörténni – mintha a halottak ezután születnének meg –, és a rájuk való emlékezés csak bekövetkező dolgok megsejtése. Akkor talán tovább lehetne lépni valahová, de ebből elég legyen ennyi, kifáradtam, és esküszöm magának, hogy ma éjszaka már csak tőmondatokban fogok beszélni.

– Kint már virrad – mondta Anna később –, fél öt lehet.

– Öt órakor zártunk, a főpincér ilyenkor már kasszírozott.

– Hol játszott utoljára?

– Két helyen. Hét közben egy zenés eszpresszóban, vasárnap a Béka babában. Mondtam, hogy nem vagyok nagymenő zongorista.

– Mi az a Béka baba?

– Az amatőr könnyűbúvárok klubja, tudja, a békaembereké. Egy szűk kazamata volt lent a budai rakparton, ha kinyújtottam a kezem, elértem a mennyezetet, minden fala kő, sohasem tudták átfűteni, régebben raktárhelyiségnek használták, sózott halat, olajat és gyapotbálákat tartottak itt, a szaguk belevette magát a falakba, én mégis szerettem ezt a helyiséget, éppen a szaga miatt, úgy éreztem, mintha hasonlítana a nagy tengeri kikötők szagához. A közönség is más volt itt. Bent a zenés eszpresszóban mérnököknek, hivatalnokoknak, maszekoknak, művezetőknek játszottam, akik éppen valamelyik női beosztottjukkal csalták a feleségüket. Ha lett volna a vendéglátóipar vezetőségében egy csepp őszinteség, asztalok helyett ágyakat állítottak volna fel a teremben, én a rossz szemeimmel pedig épp illettem volna közéjük, kuplerájban vak zongoristának. Nem sajnálták a pénzt, imponálni akartak a nőknek, egy este kaptam legalább egy százas „jatt”-ot, a másik ötvenes összejött a ginekből, melyeket küldtek nekem, a pincér persze mindig sima vizet hozott ki helyette. Mégsem szerettem játszani nekik, évekig ugyanazt a tíz-tizenöt keringőt, operettáriát és magyarnótát kellett variálnom minden este, mindig lassan és elmélázó stílusban, ahogy elvárni a muzsikustól, akinek dalból van a lelke. A Béka babában viszont kiélhettem magam, mertem improvizálni, mint a nagyok Nyugaton, vagy minálunk egy-két fiatal zongorista. Kottákat szereztem, hogy olyan számokat játszhassak nekik, amiket még kint sem préseltek lemezre, őrjöngtek értem, a békaemberek számára én voltam az „igazi művész”, azt hitték, csak akarnom kell, és világhírű lehetnék, és nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ugye, milyen szomorú ez?

– Maga is szerette őket?

– Igen. Huszonhárom-huszonnégy éves koromban olyan idegennek éreztem a nálam fiatalabbakat, mintha kis állatok lennének, a gondolataik és érzéseik nem számítanának többet náluk, mint az, hogy kifújják az orrukat, vagy esznek valamit, a legnagyobb fájdalmaik sem érik el a komolyan vehető fájdalmak alsó határát, hiszen lelkük még nem is alakult ki annyira, hogy a fájdalmat fel tudja fogni. Éveknek kellett elmúlni, és kicsit meg kellett öregednem, míg végre beláttam, hogy soha olyan boldogtalan nem voltam, mint tizennyolc-húsz éves koromban, és nem azért, mert szenvelegtem, vagy nem ismertem a dolgokat, sőt, soha többé nem fogok olyan tisztán és élesen belelátni az életbe, mint akkor. Nem véletlen, hogy ha egy húszéves – persze egymillió közül egy akad ilyen – meg tud szólalni, és zenében, versben el tudja mondani, amit érez, ezek az alkotások örök időkre a mindentudás és a fájdalom remekművei maradnak. Ha emlékeink életünk első két évtizedéről nem elég erősek, vagy saját fiatalságunkat magánügynek tartjuk, ezek a művek akkor is ki kell hogy váltsák bennünk a megértést és az alázatot az ifjúság szenvedései iránt, és sohasem volt senki, aki erre jobban rászolgált volna, mint a mai tizennyolc évesek. Hosszú ideig járt be hozzám az eszpresszóba egy öregember, aki régen a szociáldemokrata párt egyik vezetője volt, nagy szónok és népszerű ember, állítólag csak úgy merték letartóztatni 50-ben, hogy Rákosi Mátyás meghívta magához vacsorára, és a testőrségével fogatta le. Mire kijött, megcsendesült, órákat el tudott ülni a zongora mellett, állát rátámasztva a botjára. Ő mondta nekem egyszer, hogy Magyarországon a huszadik században három nemzedék élt és él még ma is egymás mellett, az elsőt – az övét – kiherélték a Horthyék, a háború, a második – az enyém – a hülye töprengéseivel kiherélte saját magát, a harmadik – amely most jön – már herék nélkül fog születni. Magának erről mi a véleménye?

– A középső sajnos igaz, mi csakugyan kiheréltük magunkat.

– Az lehet, bár az nem ment olyan egyszerűen, mint az öreg elképzeli, hosszan és sokat beszéltek nekünk, amíg a kést a kezünkbe vettük, sőt néha még igazat is mondtak, de a harmadik pont, az nem igaz, vagy ha igaz, akkor sem a mai tizennyolc évesek tehetnek róla. 1949-ben érettségiztem, az üzletekben akkor nem volt zsír, a kenyeret jegyre adták, összesen két-háromféle szövetet lehetett kapni, az állam erőszakkal kisajátította minden percünket, beleszólt hivatásunk és szerelmünk kiválasztásába, de egy dolgot mégis javára kell írni azoknak az időknek: úgy éreztük, hogy szükség van ránk, sőt ha mindegyikünkből tíz példány volna, mind a tízet tudnák használni. Hatalmas számokat raktak elénk, óriási építkezések mutatóit, fontosnak, sőt pótolhatatlannak érezhettük magunkat. Lehet, hogy propaganda volt az egész, ma sokkal több gyár, út, ház épül, mint akkor – bár én úgy látom, hogy az összes mai építkezés gondolata azokban az időkben született meg, ha szegényesen, primitíven is: vasbeton műanyag helyett, „Cs”-lakásokkal összkomfort helyett – mégis a társadalomnak az ma a hangulata, hogy nincsen szükség új emberekre, ha tegyük fel, három vagy négy fiatal évjárat utolsó szálig elpusztulna, a társadalom minden zökkenő nélkül elviselné. A helyek, ahol nemcsak dolgozni, de alkotni is lehet, be vannak töltve, és a helyek gazdái még sokáig fognak élni: a korszak nem követel tőlük erejükön fölüli teljesítményeket, jól táplálkoznak, jó szabóhoz és fogorvoshoz járnak. A legtehetségesebbek a fiatalok közül persze utat törnek: katedrát, dobogót, Kossuth-díjat kapnak, de a többségét olyan állások várják, melyek nem engedélyeznek számukra illúziókat, alacsonyabb vagy magasabb rendű csavarok lesznek egy gépezetben, mely nem túl nagy sebességgel halad egy nem valami lelkesítő cél felé. És erről talán mégsem a fiatalok tehetnek. Talán ez az emlékezés saját lelkesítőbbnek látszó fiatalságomra tette, hogy szívesen jártam le a Béka babába, és sok gyerekkel megbarátkoztam. Záróra után gyakran elmentem velük eldugott tanyáikra: víkendházakba, műhelyek hátsó szobáiba és – amit legjobban szerettem – egy híd alatt veszteglő haltároló hajó kabinjába. Kaptam egy pohár italt, azt forgattam a kezemben, nem szóltam bele a beszélgetéseikbe, véleményem a szocializmusról, Istenről, a Nyugatról semmivel sem volt kialakultabb, mint az övék. A békaembereken kívül gyakran eljöttek mások is a kabinba, egyedül vagy csoportosan, éjszakai műszakból vagy mulatóból, Jutka is így érkezett meg egyszer egy nyári éjszaka, valamivel éjfél után.

– Amikor felhívott, ugye, engem is Jutkának szólított?

– Igen.

– Ez még ugyanaz a Jutka?

– Ugyanaz. Már két éve tart, bár mikor először láttam, jóformán észre sem vettem, csak az tűnt fel, hogy egy ősz hajú, szemüveges férfit hozott magával. Ez a férfi – már nem tudom, milyen Zoltánnak hívták – hamarosan a középpontba került, néhányra még emlékszem a lemezei közül. Azt állította magáról, hogy ő az egyetlen zsidó, akinek Hitler aranyérmet küldött, ugyanis galambjaival nagydíjat nyert a berlini olimpián. Részt vett az ellenállási mozgalomban, majd a háború után a filmhíradóhoz került, ő kísérte el Rajkot vidéki körútjaira. Érdekes dolgokat mesélt arról, hogy próbálta rejtett eszközökkel népszerűsíteni Rajkot – persze Rákosi rovására. Rákosit mindig nagy, rideg falfelületek között vette le, többnyire gyárak előtt és mellékalakok nélkül, mert ez idegenséget szuggerál a nézőben, Rajkot viszont lehetőleg fiatalok és népviseletbe öltözött parasztok között: népi kollégistákkal beszélget vagy műkedvelő kultúrcsoportok tagjaival – ez viszont valami nemzeti jelleget adott Rajknak.

– Ez persze csak magát érdekelte.

– Téved, ezeket a tizennyolc-húsz éves békaembereket még jobban érdekelte, mint engem. A legtöbbjük tőle hallott először a Rajk-perről, és mintha megérezték volna, hogy ez a pör egy kicsit – vagy nem is olyan kicsit – meghatározza az ő sorsukat is, kérdéseikkel túlkiabálták egymást. Az ősz hajú férfi mosolygott, és – mint eddig mindenki, akit a Rajk-perről beszélni hallottam – hazudott, nem lehetett megállapítani, hogy azért-e, mert nem akarja elmondani az igazságot, vagy ami valószínűbb, azért, mert ő maga sem ismeri. Egy darabig még hallgattam, Zoltán, mint aki eredendően nem nagy dumás, csak azzá képezte ki magát, nem tudott többet öt-hat begyakorolt trükknél, mikor ezeket meguntam, kimentem a kabinból a fedélzetre. Leültem a korláthoz, államat rátámasztottam a térdeimre, alattam észrevehetően ringott a hajó, éreztem, lent a hajó gyomrában a hatalmas haltömeg hol az egyik, hol a másik falnak verődik. Fent az ég még sötét volt, de a víz fölött már derengett, egy-egy úszó leveles ágat, puffadt gyümölcsöt már fel lehetett ismerni. Arra rezzentem fel, hogy Jutka jön oda a korláthoz, megkérdezte: leülhet-e, vállat vontam, tovább figyeltem a vizet, csak sokkal később néztem meg Jutkát. Jobban tetszett, mint előszörre: kék szeme volt, és fekete haja, nagy tupírkontyot viselt, de így is elriasztó volt, ahogy ajkát lebiggyesztette, mintha egy perccel ezelőtt sértették volna meg, néha hisztérikusan rángatta a vállát, minden percben az óráját nézte. Akkor még ritkaságszámba ment az osztrák, fedelén hamiskővel díszített, önmagát felhúzó óra, amelyet viselt, csak Bécsből csempésztek be néhány darabot. Kérdeztem, honnan szerezte, azt mondja, az apja hozta neki. És mi az apja? Csakugyan, mit gondol, mi volt az apja foglalkozása?

– Ha így kérdez, biztosan ő is zongorista volt.

– Majdnem eltalálta: téesz-elnök, eredetileg kovács volt, a Mávagban dolgozott, mint pártmunkás önként vállalta, hogy egy gyönge termelőszövetkezeti csoporthoz küldjék le vezetőnek, nem akartam elhinni, de aztán írásokat mutatott. Elmondhatom: Jutka az apján keresztül kezdett érdekelni. Alig múlt el úgy egyetlen napom is, hogy ne gondoltam volna arra: elhagyom környezetemet, egyetlen megszokott tárgyat sem viszek magammal, olyan városban fogok élni, ahol senki sem ismer, ott végre magányos maradok, nem kötök barátságokat, legfeljebb az utcán viszonzom majd a köszönéseket, de valójában még az is szenvedést jelent a számomra, hogy egy éjszakát idegen ágyban kell töltenem. Annál jobban imponált nekem az a kovács, aki, mint később megtudtam, sohasem élt falun, és mégis egyik napról a másikra le mert költözni egy faluba, Jutkára bízva Pest környéki házát, azt hiszem, csak ilyen erős és elszánt embernek lehet olyan hisztérikus és önző lánya, mint Jutka. Kiderült: Zoltán, az ősz hajú, szemüveges férfi az egyetlen ember, akivel jól érzi magát, imponál neki, hogy minden mulató portása ismeri őt, belépődíj nélkül engedik be, sőt afölött is szemet hunynak, hogy nem köt nyakkendőt, csak kihajtja inge nyakát zöld lemberdzsekjére. Zoltán ismerte a színészeket, énekeseket, sőt az artistákat is, évek óta próbálkozott egy idomítottkutya-számmal bekerülni a Fővárosi Nagycirkusz műsorába, abban reménykedett ugyanis, hogy azután majd szerződést kap külföldi körútra. Kapcsolatukat mégis az fűzte legszorosabbra, hogy Zoltán bármikor hajlandó volt lelkizni a lánnyal, órák hosszat hallgatva vádaskodásait kollégái ellen – Jutka egy szállítási vállalatnál dolgozott –, panaszkodásait, mennyire életképtelennek érzi magát, és agyonbonyolított szerelmi ügyeit. Jutka, mint minden tizennyolc éves, szabadon élő lány, beletartozott egy galeribe, de a hozzá hasonló korú fiúk közül egyben sem talált annyi megértést. Sohasem szerettem azokat a lányokat, akik náluk sokkal öregebb férfiakkal kezdtek ki, az a véleményem, hogy semmi sem jelzi olyan pontosan a fizikai és szellemi elhasználódás mérvét, mint a szerelmi partner életkora, ha egy tizennyolc éves lány egy hetvenéves férfival él, maga is hetvenévessé válik, de legalább hatvanná. Jutkára néztem, és még a hajnali derengésben is észrevettem rajta az öregedés jeleit, a ráncokat a szeme körül, mintha ő maga is rövidlátó volna, a lassan előregörnyedő felsőtestet, de mindennél jobban öregítette a férfitól átvett, fölényes, állandó „trouvaille”-okra törekedő beszédstílusa, melyet Zoltánnál az összehordott életanyag még úgy-ahogy elfogadhatóvá tett, de ilyen éretlen, utánzott formában, mikor a silány alapból egy-egy másoktól hallott valóban találó mondat úgy emelkedett ki, mint a tönkrement díványból egy-egy épen maradt rugó, egyszerűen nem lehetett elviselni. Hallgattam még egy darabig, aztán úgy tettem, mintha fáznék, mindketten visszamentünk a kabinba. Zoltán a börtönélményeiről mesélt, épp valami könyvben elrejtett, hónapokig izzó vászoncsíkról, amin a cigarettájukat gyújtották meg, a békaemberek lenyűgözve hallgatták, szinte ugyanazzal a testtartással ültek, mint két órával azelőtt, mikor otthagytam őket. Észrevette, hogy együtt térünk vissza Jutkával, elmosolyodott, és bólintott, arcán nem látszott féltékenység, később sem tudtam megállapítani, volt-e viszonya a lánnyal. Reggel a társaság szétoszlott, az ősz hajú férfi mindenképpen úgy akarta szervezni a dolgokat, hogy kettesben maradjak Jutkával, de én kitértem előle. Egyedül indultam meg hazafelé, kint lakom Óbudán, busz még nem járt, gondoltam, lesétálok egy darabon. Nemegyszer megtettem már hajnalonként ezt az utat, ismertem a part koránkelőit: a nyugdíjast, aki minden reggel végigsétált a kezében horgászbottal mind a pesti, mind a budai parton, azt a családot, mely meleg éjszakákon csak egy pokrócba burkolódzva itt aludt a víz melletti lépcsőkön. Engem is sokszor itt talált a felkelő nap, de most először éreztem, hogy a szememet égetik a vízen visszatükröződő sugarak. Nem tudom, mi váltotta ki ezt a fájdalmat, lehet, hogy azon a héten többet ittam, vagy kevesebbet aludtam a megszokottnál, alapjában véve mindegy, ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie. Leültem a lépcsőre, arcom eltakartam a kezemmel, csak akkor indultam tovább, mikor enyhült az égető szúrás, de most is csak egy vonásnyira mertem kinyitni a szemem. Már beszéltem magának szemeim fokozatos romlásáról, hogy próbáltam gyógyítani magam távoli tárgyak figyelésével, de úgy emlékszem, azt még nem mondtam el, hogy közben kibírhatatlannak éreztem a magányomat.

A férfi elhallgatott, Anna csak nehéz lélegzetvételéből hallotta, hogy továbbra is ott tartja a telefonkagylót a szája előtt. Anna szeretett volna valami vigasztalót mondani neki, de ez – mint életében már számtalanszor – most sem sikerült neki. Úgy gondolta, nem tehet többet, mint hogy hagyja beszélni. Türelmesen kivárta, amíg a férfi újból megszólal:

– Olyan kapcsolatokba mentem bele újból, melyekről már a kezdetek kezdetén tudtam, hogy nincs semmi értelmük, és nem volt véletlen, hogy régen lezártam magamban. Csütörtökönként újra eljártam az építészpincébe, régi egyetemista útmérnök társaim közé. Akkor indult meg az országos nagy vállalkozás, hogy a teljes vidéki úthálózatot felmérjék, és a kanyarokat, melyeket még egy-egy nagybirtokos iktatott be a saját hasznára, átvágják, félórákkal lehetne így meggyorsítani a szállítást és a közlekedést. Telerajzolták a papírszalvétákat, és sokáig néztem őket, de be kellett látnom, hogy már az alapfogalmakat is elfelejtettem. Egyre idegenebbnek éreztem magam régi kollégáim között, aztán az egyik csütörtökön nem mentem el az építészpincébe. Sorra jártam az eszpresszókat, ahol négy-öt évvel ezelőtt szinte minden este megfordultam, akkor szoktam el tőlük, mikor a Béka babába kerültem, itt persze megtaláltam a régi nőket régi formájukban, legföljebb az illúziók változtak. Régen arról ábrándoztak, hogy jelentkeznek egy nyugati IBUSZ-túrára, és Bécsben lemaradnak, most – közben ugyanis már jártak Bécsben, és nem mertek lemaradni – népszabadságos újságírókat fűztek, hogy segítsenek nekik bekerülni a Televízióhoz rendezőnek. Mikor az eszpresszó bezárt, átmentem velük valamelyik kocsmába, és ittunk, itt még egyszer volt egy jó éjszakám. Egyszer a szomszéd asztalnál egy sovány férfi ült, salátafülén látszott, hogy valaha birkózott, kardöntőst játszott a társaival, mindegyiket legyőzte, aztán átült a mi asztalunkhoz, és velem szorított, de nem tudta betörni a karomat, bár az is lehet, hogy csak nem akart leégetni a nők előtt. Mondom, ez volt az egyetlen jó éjszakám, egyébként csak arra jöttem rá, amit már amúgy is tudtam: nem szabad visszatérni a régi nőkhöz. Az első napok biztonságot adnak, mintha életemnek újra gazdája lenne, aki tudja, hogy kell gazdálkodni megmaradt erőmmel, amellett nem kell elmagyaráznom a szokásaimat, és főleg nem: szokásaim eredetét; de ezek a napok hamar elmúlnak. Mintha egy elúszó hajó vert volna előttem magas hullámokat, és most a hajó távolodása után visszavonulna a víz, újra látszanak a part menti hulladékok és veszélyes üvegdarabok, ugyanúgy jelentkeztek újból azok az okok, melyek miatt viszonyunk első befejezésekor kibírhatatlannak éreztem régi szerelmeimet, megtoldva a lelkiismeret-furdalással, amiért letagadtam magam előtt ezeket az okokat. Hamarosan elhagytam ezeknek az eszpresszóknak még a környékét is. Tudtam, csak egy új szerelem segíthet rajtam, ennél csak azt tudtam jobban, hogy képtelen vagyok egy új szerelmet elkezdeni.

– Mondhatok valamit?

– Nyugodtan.

– A szemét leszámítva irigylem az akkori gondjait.

– Úgy gondolja, ezek luxusgondok? Tudom, vannak emberek, akiket a munkájuk estére a kimerültségig elfáraszt, ezerhatszáz forintot keresnek, és ebből két-három gyereket tartanak el. Sokáig bántott a lelkiismeret, ha velük hasonlítottam össze magamat, de rájöttem, hogy azokban a ritka percekben, mikor megszabadulnak a robottól és a családtól, őket is éppen ezek a gondolatok foglalkoztatják, mint engem, és ha módjuk volna rá, ők is kiélnék vágyaikat és hisztériáikat.

– Igen, azt hiszem, ez így van.

– Egyszer egy barátom szidta nekem N.-t, a költőt, hogy ő könnyen írhat az emberiség szenvedéseiről, mikor ő maga a Rózsadombon lakik egy villában, és a kutyájának mindennap új nadrágot varrat. Én azt hiszem, ezt meg is mondtam a barátomnak, hogy még a legjobb körülmények között élő ember is elég nyomorult ahhoz, hogy minden nyomorult nevében beszélhessen. És hol vagyok én attól is, hogy kutyám legyen, és annak nadrágot varrassak.

– Ha akarja, szerezhetek egy kutyát magának.

– Kedves magától, majd szólok, ha kell.

– Ott hagyta abba, hogy képtelen volt egy új szerelmet elkezdeni. Miért?

– Ne értse félre: új nőt szerezhettem, és szereztem is, de ezek semmiben sem különböztek a régiektől, én pedig olyat szerettem volna, aki átrendezi az életemet, és akinek én is megengedem, hogy átrendezze az életemet. Bár egy lépést sem tettem utána, mégsem tudtam belenyugodni, hogy ezt az esélyt kihagyjam.

– Mondhatom én tovább?

– Mit?

– Ami ezután történt.

– Csakugyan tudná folytatni?

– Kezdhetem?

– Tessék.

Anna megpróbálta utánozni a férfi hangját:

– Egyszer egy különösen nehéz hét után a megszokottnál többet ittam a Béka babában.

– Ezt hogy találta ki?

– Nem volt túl nehéz, mert maga minden hetet különösen nehéznek érez, és mindig többet iszik a megszokottnál.

– Ez sajnos igaz. Mit tud még?

– Keveset játszottam, a hosszú szünetekben félrehúzódtam, azon az estén nem tudtam elviselni a békaembereket sem.

Anna a saját hangján folytatta:

– Most itt valami hiányzik nekem, nem tudom, hol lehet elbújni a Béka babában?

– Ha kimegy az ember az utcára, a szomszédban van egy kis gondnoki iroda. A gondnok korán hazament, a kulcsot mindig rám bízta.

Anna újból utánozta a férfit:

– A békaembereknek azt mondtam, fáj a fejem, kapcsolják be a magnetofont, fogtam a kulcsot, és átmentem a gondnoki irodába. Egy üveg italt is vittem magammal.

– Mit?

Anna elgondolkozott:

– Mivel azon a héten már sokat ittam, és fájt a gyomrom, valószínűleg konyakot.

– Nem.

– Gint?

– Nyert.

– Azt hittem, egyedül majd jobban érzem magam, de tévedtem. Inni sem volt kedvem. Behunytam a szemem, hogy pihenjen egy kicsit.

– Mire gondoltam?

– A gyerekkoromra.

– Bravó.

– Ahogy így ültem, és ringatóztam a széken…

– Nem ringatóztam.

– Ahogy ültem, és nem ringatóztam a széken, mert engem jól neveltek, kinyílt az iroda ajtaja. Megdöbbenve néztem fel, úgy emlékeztem, hogy bezártam magam után.

– Beszéltem erről?

– Nekem nem.

– Pedig lehetetlen, hogy ezt így kitalálja.

– Semmi szörnyű. Be akarta csukni az ajtót, mert egyedül akart maradni, de fáradtabb volt annál, hogy ezt el ne felejtse.

– Igen, igaz.

– Jutka jött be az utcáról. Azt mondta, sokat gondolt rám, mióta a haltároló hajó korlátja mellett beszélgettünk, már többször is keresett a Béka babában.

– Jutka egyedül volt?

– Igen.

– Miért?

– Mert közben szakított Zoltánnal.

– És miért szakítottak?

– Ezt nem tudom, de várjon, hadd gondolkozzak egy kicsit. Azért szakítottak, mert ő folyton magáról beszélt Zoltánnak, és Zoltán azt mondta, hogy nem akar az útjukba állni.

A férfi a fogait csikorgatta:

– Irtózatos, irtózatos. Csakugyan nem beszélt magának senki erről a dologról?

– Nem.

– Becsukhatom a boltot. Én ezt a találkozást titkosnak, rendkívülinek láttam, és maga öt perc alatt felgöngyölítette az egészet, esküszöm, ha megkérdezném, még azt is tudná, hogy fésülte a haját Jutka. Az egész dolog sablon volt, jelentéktelen marhaság. Mondja, lehet, hogy a többi emlékem is pont ennyit ér?

– Lehet. Ha magát ez megnyugtatja: az én emlékeim sem érnek semmit. Azért ragaszkodom hozzájuk annyira.

– Nagyon megnyugtat. De azért nem unja, amit beszélek?

– De unom, mert maga is folyton azt mondja, amit én gondolok. Persze, azért csak beszéljen tovább nyugodtan.

– Majd ha megoperáltak, szeretnék találkozni magával. Egypár helyet: vendéglőt, eszpresszót eltettem magamnak, elhatároztam, ide csak akkor megyek be, ha lesz kivel beszélgetni. Majd elmegyünk sorra mindegyikbe, leülünk egy védett sarokba, a bejárattal szemben.

– Ez is mánia?

– Ez is. És ha szerencsém van, maga nem elviselhetetlenül csúnya, istenem, csak minimálisan elfogadható külseje volna. Ennyi talán jár is nekem a sorstól.

Anna még sohasem érezte magát olyan csúnyának, mint ebben a pillanatban, arcát elfordította, nehogy meglássa az ablaküvegben.

– Úgy látszik, ennyi sem jár. Nagyon sajnálom magát.

– Ha így beszél, kezdek bizakodni.

– Hagyjuk ezt.

– Jól van. Hagyjuk.

– Mesélje el, hogy mi történt aztán Jutkával.

– Aznap éjszaka hazakísértem őt – folytatta a férfi –, szüleinek Pestlőrincen volt egy kis családi házuk. Apjával együtt anyja is lement falura. Jutka azt mondta, csak öreg nyugdíjas nagyapja lakik vele. Álltunk egy félórát a kapuban, el akartam búcsúzni tőle, de Jutka megkérdezte, nincs-e kedvem bemenni a házba. Már régen elmúlt éjfél, nem szerettem volna megzavarni az öregember nyugalmát, de azt hiszem, ilyen hívások elől lehetetlen kitérni. Jutka kézen fogott, és a ház oldalához vezetett, itt egy rongyban le kellett súrolnom a cipőtalpamat, a ház elé kitett, lelakatolható lábtörlő tisztaságára ugyanis a család éppúgy vigyázott, mint a szobákéra, még a vendégek sem használhatták. Annyira vigyáztam lépéseimre – a legkisebb zajt is el akartam kerülni –, hogy szinte semmit sem láttam azokból a helyiségekből, melyeken Jutka szobája felé tartva keresztülmentünk, csak a molyoktól védő olajfacsokrok erős illatára emlékszem, mely valamelyik nyitva hagyott szekrényből áradt. Mikor beértünk a szobába, Jutka meggyújtotta ágya mellett a villanyt, és bekapcsolta a magnetofont, kértem, hogy zárja el, ne ébresszük fel a nagyapját. Elnevette magát: nincs is nagyapja, csak azért mondta, mert látni akarta, mennyire ijedek meg, újra kézen fogott, és megmutatta a házat. Már régóta nem fűthették ezeket a szobákat, a falakból szinte sütött a hideg, az apróbb használati tárgyakat a szülők vagy elvitték magukkal, vagy elrakták, de nekem még így kopaszon is tetszett ez a ház. Mióta elkerültem hazulról, számtalan albérleti és társbérleti szobában laktam, mindegyiket csak úgy tudtam elviselni, hogy megígértem magamnak, a legelső adandó alkalommal elköltözöm innen. Ezekben a szobákban nem is a kényelmetlenségek bántottak a leginkább: az elzárhatatlan fürdőszobacsapok, melyek csöpögésükkel tönkretették az éjszakáimat, szemközti lépcsőházak, ahonnan minden mozdulatomat idegenek látták és figyelték, büdös, lihegő kutyák, sokkal jobban megkínzott ezekben a szobákban az állandóság, a biztonság hiánya. Mintha mindegyiket átutazók számára rendezték volna be, akik csak egy napot tölthetnek el benne, a bútorok, de még a falak is mintha arra figyelmeztettek volna, hogy ideje kimennem a pályaudvarra, a vonatom nemsokára indul, én pedig jóvátehetetlenül vesztegetem itt az értékes perceket. Jutkáék házában pedig mindenen látszott egy erős proletárcsalád biztonsága, mely tudja magáról, ha küzdelmek árán is, de birtokon belül van, semmilyen veszély nem elég erős ahhoz, hogy fenyegesse egzisztenciáját, nem jöhet bomba vagy romboló ellenség, a tárgyak használati koruk végső határáig ki fognak tartani náluk. Masszív koloniál szekrények álltak itt, melyeket talán még négy ember sem tudna elmozdítani a helyükről, a szekrények üvegei mögött herendi porcelánkészlet, a polcokon bőrkötésű, bagariaszagú Lenin-sorozat, nem dobták ki és nem dugták el a Sztálin-sorozatot sem, mellettük modern szépirodalmi könyveket is láttam. A szobákban és a konyhában sok jel mutatta, hogy ez a család szeret itthon élni, beszerezték szinte az összes háztartási gépet: német robotgépet, mely tizenkét konyhai műveletet végez el, mosógépet centrifugával, persze frizsidert és a kávéfőzők egymást követő legmodernebb típusait, de még szovjet ruhakefélő gépet is, a parkettra vastag szőnyegeket terítettek, a nagyszobában a fotelokat a televízió felé fordították, kamrájuk még távollétükben is telve volt sonkával, kolbásszal, liszttel és zsírral. A házaspár kis Trabantjával már többször járt Nyugaton is, Bécsben, Párizsban, Rómában, a holmik, melyeket innen hoztak magukkal, nagyrészt Jutka szobájába kerültek. Zenélődobozok, egy esernyő, mely nem fért bele a bőröndbe, ezért letörték a fogantyúját, és itthon újból megragasztották, nyaklánc a párizsi Diadalív kicsinyített másával, egy vég teddy bear szövet, még nem tudták elhatározni, hogy mit varrassanak belőle, a szekrényben pedig egy fehér, egy ezüst és egy arany színű bálikabát lógott, Jutka még egy csomó csecsebecsét szerzett be hozzájuk: divatos Mars-bébit, állatfigurákat, pergamenutánzatú lapokon verstöredékeket akasztottak ki a falra, tudja, milyen az, mikor valaki hangulatossá akarja tenni a szobáját, és ahelyett csak zsúfolt lesz.

Anna körülnézett, és elhatározta, hogy másnap reggel kidobja a lakásból az összes babát, faágat, kavicsot, színes, régi gyufadobozt, csak a növényeket hagyja meg.

– Igen. Tudom, milyen.

– De még így is érződött a szobán a szülők nyugodt biztonsága: a vastag takarón, az égetett agyaglapra emelt kályhán és a bútorok elrendezésén, csak azon csodálkoztam, hogy két ágy állt a szobában, Jutka elmondta, hogy Dani, az öccse lakott itt vele, egy kibírhatatlan természetű fiú, aki hetenként váltogatta a munkahelyeit, legkevesebbet talán tanult szakmájában mint esztergályos dolgozott, részegen járt haza, itthon rosszul érezte magát, gyakran veszekedett a szüleivel. Szerencsére sikerült rábeszélni őt, hogy tizennyolc éves korában önként jelentkezzen katonának – aki akarja, korábban leszolgálhatja a tényleges két évét. Dani, mikor megkapta a behívót, megbánta már a jelentkezést, és nem akart bevonulni, az apjának erőszakkal kellett elvinni őt a gyülekezőhelyre. Mit szól maga ehhez?

– Maga, maga mit szól hozzá?

– Képzelje, hol tarthattam magányosságban, mennyire szerettem volna elbújni valahol, ha úgy tettem, mintha ennek a szerencsétlen kölyöknek a sorsa nem számítana. Oda akartam tartozni ebbe a komoly, puritán házba, a magabiztos és nyugodt emberek közé, akiket kiegyensúlyozottá tett a meggyőződésük és közelségük a fizikai munkához, úgy éreztem, mintha ők meggyógyíthatnák beteg szememet, és valamennyit visszaadhatnának elveszett erőmből.

– Menekülésnek nem túl eredeti.

– Nekem mondja? Tizenkét tudatos évem alatt száz és száz hozzám hasonló, sőt különb embert láttam, aki lefelé akart menekülni munkás- vagy parasztcsalád lánya mellé. Igaz, hogy ez a lefelé néha fölfelét jelentett, mert a papát kiemelték igazgatónak vagy funkcionáriusnak, de esküszöm magának, az esetek többségében nem ezek a helyezkedési szempontok számítottak. Sokkal jobb lett volna, ha mások előtt titkolt, de önmaguk előtt nyíltan bevallott becsületes karriervágy vezette volna őket, de leég a pofám a szégyentől, hogy ezek az emberek remekül tájékozódtak, és nagy teljesítményeket mutattak fel szakmájukban: zenében vagy kohászatban, új műanyagok kikísérletezésében, sőt társadalomtudományokban is, mégis komolyan hittek abban, hogy egy pozitív osztályhelyzetű női nemi szerv megválthatja őket. Emlékszem örömtől sugárzó bejelentéseikre: „Öregem, benősültem egy echt Gát utcai famíliába, a hajamat a sógorom nyírja”, szakítólevelekre, amiket apjuknak írtak – nyugdíjas törvényszéki elnöknek és szegény hitközségi alkalmazottaknak a Dob utcába: „Ezentúl nem veletek akarok menetelni, hanem a dolgozó és alkotó milliókkal.” „Menetelni”, azért ismerje el, hogy ez egy óriási szó, egy trouvaille, „menetelni”, az öreg törvényszéki elnök vagy segédkántor, amint épp menetel. És micsoda hazug, aljas kapcsolatok alakultak ki ezekből. Kezdetben minden jobb a jónál: a nő primitív vonásai azonosulnak a magasabb rendű biztonsággal, mely, ugye, ismeretlen fogalom a nem proletárszármazású nők között, érzelmes, puritán szokások alakulnak ki, később, mivel embereink távolról sem hülyék, rájönnek, hogy nem tudnak kibújni a bőrükből, de akkor már túl sokba van ez a kapcsolat ahhoz, hogy felrúgják – nem marad semmijük ezeken a szokásokon kívül, csak társaságban mások előtt csókolódznak, kettesben marják egymást, vagy legjobb esetben unatkoznak. Mennyi energia, hány nagyszerű, sőt zseniális élet ment tönkre a lefelé menekülés hazugságában. El merem mondani, hogy nincs szörnyűbb pusztulás, mint a bonyolult útja az egyszerű felé, a bonyolult sors kísérlete, hogy egyszerűbbé váljon.

– Azért maga különb ezeknél.

– Látja, ez kedves volt magától, de énszerintem még pitibb vagyok, mint ők, mert nyitott szemmel mentem bele az ügybe, igaz, amilyen gyöngék voltak már azok a szemek nyitva is, csukva is. Mindegy, elég legyen annyi, hogy aznap éjszaka ottmaradtam, és együtt aludtam Jutkával. Nem mondhatok egy rossz szót sem róla, reggel nem kezdett hisztériázni, csak megkérdezte: mi lesz ezután: eltűnök-e a tengerben, ha pedig folytatjuk, hogy akarom? Még ezt az utolsó sanszot is megkaptam, ha le akarok lépni, leléphetek. Őszintén szólva a közös éjszaka nem csinált nagy kedvet Jutkához. Melle annyira lapos volt, hogy amikor érte nyúltam, először azt hittem, rossz helyen keresem, a lába folyton fázott, mintha a vér nem keringne a testében. Ezt még az sem tudta elfelejtetni, hogy az alakja különben arányos volt, és a feje pedig kimondottan szép. Szívem szerint „elmerültem volna a tengerben”, mégis azt feleltem neki, hogy szeretném, ha találkoznánk, ezt a viszonyt is jobbnak éreztem régi szerelmeim felmelegítésénél. Azontúl minden este ott ült a zongora mellett, kivárta a zárórát, és vagy én kísértem haza, vagy ő jött el hozzám. Sokat beszélgettünk, ha nem is szerettem jobban, de mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz, sok dolgot találtam benne, ami szánalomra indított. Először is a fogai. Jutka 1944-ben született – kapcsolatunk idején töltötte be a tizenkilencedik évét –, anyja a legnehezebb háborús időben volt várandós vele, mikor alig lehetett hozzájutni élelmiszerhez, az anya nélkülözései leginkább Jutka fogain látszottak, már ilyen fiatalon elszíneződtek és romlottak, járt orvoshoz, de ez sem tudott segíteni. Rajta kívül is ismertem már néhány 1944-ben született lányt, érdekes: szinte valamennyinek rosszak voltak a fogai. A másik, amit soha nem tudtam részvét nélkül hallgatni: Jutka 1956 októberi élményei. Váradi…

– Ki ez a Váradi? A Zoltán?

– Nem, Jutka apja. Ha megkérem, elfelejti ezt a nevet?

– Már nem is emlékszem rá.

– Én még használom majd, mert nem akarom mindig körülírni. Szóval Váradi és felesége a közé a néhány ember közé tartozott Pestlőrincen, akit 1956 októberében csakugyan haza akartak vágni. Ha jól értettem Jutka szavait, apja 1953 előtt a rendőrségnél dolgozott, és csinált olyan dolgot is, amit még a felettesei sem követeltek tőle, állítólag pofozkodott, elvitetett, ingyen dolgoztatott magának. Ismerem a külvárosokat, itt az emberek közelebb élnek egymáshoz, mint a körúti házakban, esténként sokat beszélgetnek az életükről, talán ezért felejtenek nehezen, és akiknek jó a memóriájuk, azok nem szoktak megbocsátani. 1953 után Váradit leszerelték a rendőrségtől, és visszament dolgozni a Traktorgyárba, hogy többé nem kellett félni tőle, szinte minden héten berepült egy tégla a ház utcára nyíló ablakán, nem állhatott meg úgy egy kocsmában vagy üzletben, hogy valaki fel ne borítsa a poharát, vagy rá ne taposson a lábára. 1956 októberében Váradi már az első puskalövésre eljött hazulról a feleségével és Jutkával – Dani eltűnt még a tüntetés délutánján –, átmentek Kőbányára, és a sörgyári pincében rejtette el őket egy ismerős éjjeliőr. Jutka ekkor tizenkét éves volt, egyik percről a másikra egy kényelmes családi házból sötét és nedves pincébe került, most hallotta először, hogy kaparásznak a patkányok körmei a kövön, világosságot csak akkor látott, mikor az öreg éjjeliőr ennivalót adott be nekik, ilyenkor viszont puskák és géppisztolyok dörgése hallatszott be. Sohasem beszélt róla, és mindvégig nem vallotta be, de azokban a napokban szerintem Jutka az apjában is csalódott. Már a bujkálásnak ez a végletes módja sem állt arányban a valóságos veszéllyel, egy pincében kuporgó borostás férfit pedig különben is nehéz hősnek látni, akármennyi jót is gondoltunk róla azelőtt. Ezt a másfél hetet Jutka sohasem heverte ki többé, innen eredtek rossz álmai, félelmei és gyűlöletei.

– És Danival mi történt?

A férfi nevetett.

– Én is rögtön ezt kérdeztem Jutkától. A kölyök akkor még csak tizenegy éves volt, de becsavarogta az egész várost, már november ötödikén jött haza egy tankkal.

– Maga találkozott vele?

– Igen, majd később elmondom, hogy. Már napok óta jártam Jutkával, mikor egyik este bejelentette nekem, hogy szülei végképp hamarosan hazatérnek, a téeszcsé végre vizsgázott agronómust kapott vezetőnek. Váradiék március végén jöttek meg, nem sokkal később üzentek Jutkával: szeretnék, ha április negyedikén náluk vacsoráznék. Addigra már megtudtam annyit a Váradi családról, hogy a legszívesebben elkerültem volna ezt a találkozást, de Jutka addig kért, míg végül is beleegyeztem. Elém jött a Nagyvárad térre, mintha az utat mutatná – szüleinek nem volt szabad megtudniok, hogy már jártam kint náluk, amellett valódi koromnál fiatalabbnak hazudott –, vett egy virágcsokrot a számomra, az anyjának kellett odaadnom. Remegett az idegességtől, a kapuban összevesztünk, mert valamire megjegyzést tettem, de ez a valódi otthonnak berendezett ház éppúgy fölkeltette bennem a biztonság és a nyugalom érzését, mint mikor először léptem be ide. Jutka szülei illettek ehhez a házhoz: Váradi valóságos óriás volt, kissé meg is kellett hajolnia, mikor felém nyújtotta hatalmas, puha tenyerét, arcára jóindulatú és félszeg mosoly ült ki – önkéntelenül védeni kezdtem magamban saját korábbi lesújtó véleményem ellen –, szeme sarkából gyakran a feleségére nézett, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy az asszony elégedett-e a viselkedésével. Váradiné olyan fiatalnak látszott, hogy először azt hittem, a nővére Jutkának, később kiderült: mindössze három évvel idősebb nálam, Jutka valószínűleg azért nem merte megmondani, hány éves vagyok, mert attól félt, lehetetlen helyzetbe hozza az anyját. Váradiné még a háború előtt mint szociáldemokrata ifjúmunkás ismerkedett meg a férjével – alig háromhónapos ismeretség után összeházasodtak. Később otthagyták a szocdemeket, és bekapcsolódtak az illegális mozgalomba, a férfi itt kapta a Váradi fedőnevet, azelőtt egy hosszú, sváb hangzású nevet viselt, csak a felszabadulás után magyarosította hivatalosan is, magának nem kell magyaráznom, hogy a rokonszenvem ettől milyen mértékben fokozódott iránta. Sorsuk 1945 után alig különbözött a többi kiemelt munkás sorsától, városból városba, az egyik szakmából a másikba helyezték őket. Egy évtized alatt több súlyos és valódi konfliktusba keveredtek bele, többet tudtak meg az emberekről, mint én egész életem során. Váradiné telt és sima arcán az évek nem hagytak nyomot, öltözködésében, szóhasználatában, hajviseletében alig néhány tempóval lemaradt Jutkától, de magatartásának nyugalma, fizikai ereje, szürke szemének tudatos pillantása felülemelte őt minden összehasonlításon. Váradi lesegítette a kabátomat, mosolyogtak, már a hallban likőrrel kínáltak meg, de viselkedésükből egyelőre nem derült ki, hogy ez rokonszenvet fejez ki, vagy pedig minden vendéget így fogadnak. A nagyszobát erősen befűtötték, hogy az ebédlőasztalra kitett porcelántányérokon és ezüst szovjet evőeszközökön vékony páraréteg csapódott le. Mikor beléptem, egy öreg férfi épp a kályhát tömte, Váradiné mosolyogva csak a szemével intett neki, az öreg megdörzsölte fekete kezeit, és zavartan elköszönt, nem is mutatkozott be; csak később tudtam meg, hogy ő volt az éjjeliőr, aki 1956 októberében bújtatta Váradiékat a sörgyári pincékben. Mióta nyugdíjazták, időnként eljárt a családhoz, és segít a háztartásban. Az asszony és Jutka kiment a konyhába vacsoráért, mi Váradival asztalhoz ültünk. Az asztal fölött egy új csillár égett, Váradi rám kacsintott, hogy nemcsak a csillárt hozták magukkal, hanem néhány demizson kisüsti pálinkát is. Kihúzta az egyikből a dugót, és töltött, olyan szag terjengett, mintha szedetlen szilvafák alatt járnánk, melyek tövében már rothadni kezd a túlérett, széttaposott gyümölcs, meglehetős tapasztalatom van az ivásban, de ez a pálinka már az első pohár után a fejembe szállt. Kezdtem kellemesen érezni magam a túlfűtött szobában, Váradi levétette velem a zakómat, hogy kényelmesebben üljek, mire Jutka visszajött a levesestállal, addigra én körülbelül már be is rúgtam. Váradiné egy külön tányéron csigatésztát hozott, letette az asztal közepére, és leült, mintha jelezni akarná, hogy a vacsora többi gondját Jutkára bízza. Nem akartam megadni magam a szilvapálinkának, próbáltam továbbra is pontosan tájékozódni. Megfigyeltem, hogy Jutka ma estére nem festette ki magát, szülei mellett még a szokottnál is sápadtabbnak és élettelenebbnek látszott, méltatlannak éreztem, hogy ebből az erős családból énrám pont ez az egyetlen gyönge, beteges ember jutott, részeg fejemben az forgott, mennyivel szívesebben venném el feleségül Váradinét. De nem volt erőm, hogy következetes maradjak megfigyeléseimben, tudtam: igyekeznem kellene minél előbb megszabadulni ebből a házból, ültem, ettem, és hagytam, hogy Váradi telitöltse a poharamat, lábaim hamarosan úgy elnehezedtek, hogy ha akartam, se tudtam volna megmozdulni.

– Hamarosan Jutka is kezdett tetszeni.

– Hamarosan Jutka is kezdett tetszeni. Úgy éreztem, a maga modern idegességével hasonlít rám, ugyanakkor erősebb is nálam, mert ezekhez az emberekhez, ehhez a házhoz tartozik, és szerettem volna én is örökre itt maradni. Egyszóval: „Lefelé menekülés – klasszikus változat.” A szüleivel beszélgettem, de úgy fogalmaztam, hogy Jutkának imponáljak, őrá figyeltem, és elszorult a szívem az örömtől, mikor láttam: a tányérja fölé hajolva büszkén mosolyog, egyre szebbnek találtam őt. Tudja, mi volna az a találmány, ami a legtöbbet segítene az embereken?

– A rák gyógyszere.

– Ez a sablon.

– Nem sablon, tegnap halt meg rákban a legjobb barátom. Vagy mondjuk: rák miatt.

A férfi felsóhajtott:

– Ne haragudjon, időnként megáll az agyam, és a „manír”-om beszél tovább helyettem. A rák csakugyan szörnyű, és már kétéves kisgyerekekről is hallottam, akik májrákban haltak meg, igen, a rák gyógyszere mindennél fontosabb volna, de az én elképzelt találmányom sem kis dolog. Egy tablettára gondolok, ha az ember bevenné: este is a reggeli tiszta eszét tudná használni. Nem azt képzelem, hogy felfrissülne, hanem le tudná küzdeni az érzelmesség orvtámadásait. Emberek millióit óvná meg elhamarkodott, reggelre megbánt döntésektől, és a szégyen is este születik, már úgy érzem, azok az ügyek, amelyek miatt az ember egy életen keresztül szégyelli magát.

– Persze, ez a csodaszer elvinné magával az örömök nagy részét is.

– Lehet, én mégis szeretném, ha feltalálnák. Ha azon az estén bevehettem volna egy „No-szentimentint” – így neveztem el magamban ezt a képzelt gyógyszert –, nem élveztem volna a saját hangomat, nem mentem volna bele olyan vitákba, ahol Váradiék sietve megváltoztatták a véleményüket, és igazat adtak nekem, és végül – marhaságok marhasága – nem maradtam volna ott aznap éjszakára. Annyi erőm azért maradt, hogy elmenjek a legközelebbi árokig, és áprilisban már igazán nem lett volna túl veszélyes árokban tölteni egy éjszakát. De én még azt is élveztem, hogy ágyaznak meg nekem a kisszobában, mintha máris a családhoz tartoznék. Elköszöntünk, és én lefeküdtem, a jobb kezemben egy almát szorongattam, elfelejtettem visszatenni az asztalra. Kavargott a gyomrom, a szilvapálinka íze feltört a torkomba, hogy ne legyek rosszul, ezt az almát nyomkodtam, nagy nehezen sikerült elaludnom. Éjszaka Jutka beszökött a szobába, ekkor már kijózanodtam annyira, hogy el akartam küldeni, de ő hozzám bújt a frissen felhúzott párnák között. Könyörgött: vegyem el feleségül, két éve, mióta elvesztette a szüzességét, mindig piszkosnak érzi magát, és nem bírja elviselni tovább így az életet. Gondolta volna maga, hogy egy lány, aki látszólag sohasem csinált problémát abból, hogy lefeküdjön valakivel, kifejezéseiben szántszándékkal lépte túl az úgynevezett nőiesség határát, közben folyton az elvesztett szüzességét siratta? Engem meglepett.

– Pedig előfordul, és nemcsak tizennyolc-húsz éves lányoknál. Ismertem például egy jobb családot, ahol az asszony állítólag minden karácsonyra azzal ajándékozta meg a férjét, hogy az orvossal újból kifeszíttette a szűzhártyáját, és így szinte megismételték a nászéjszakájukat.

– Szörnyű. Ne haragudjon, ezt kár volt elmondania.

– Nem tehetek róla, hogy megtörtént.

– Ez igaz, és nekem aztán nincs miért érzékenykednem. Mindegy. Szóval ott feküdtem Jutka mellett, és azon tűnődtem, hogy voltaképpen el is vehetném őt feleségül, mi vesztenivalóm maradt? A rossz szemeim? Különben is – mint mondtam már – szívesen éltem volna ebben a házban. Jutka közben azt is felajánlotta, hogy nem kell rögtön elvennem, csak ígérjem meg: egy vagy két év múlva a feleségem lehet. Beleegyeztem, nem lehet leírni háláját. Hajnalfelé ment vissza a szobájába, végre egyedül maradtam, megettem az almát, egy ideig még szagoltam a párnát; emlékeztetett gyerekkorom párnáinak a szagára, aztán elaludtam, majdnem dél volt már, mire felébredtem.

– Undor az ébredésnél?

– Nem érte el a szokásosat. Lehet, hogy az undor egy idő után éppúgy kifárad, és elmúlik, mint a szeretet?

– Nem, ez sajnos nem igaz.

– Kár. Ezután rendszeresen kijártam hozzájuk, meg kell mondanom, hogy minden újabb találkozásunkkor egyre rosszabb véleményem lett a családról. Váradinéból kiütközött természetének eredendő erőszakossága, környezetében még a legapróbb dolgokban sem érvényesíthette senki sem az akaratát, ha az ellenkezett az övével. Fennhatóságát megpróbálta rám is kiterjeszteni, először persze csak olyan formában, hogy gondoskodik ingeim mosatásáról, de én már a kezdet kezdetén kitértem előle.

– Mi volt a szakmája?

– Papíron egy gyógynövénybegyűjtő vállalatnál dolgozott mint adminisztrátor, de még sohasem ismertem embert, aki annyi adatot tudott volna közeli és távoli ismerőseiről, mint Váradiné, igaz, hogy ritkán hozta elő őket. Engem csak egyetlenegyszer döbbentett meg, amikor megkérdezte, miért került bele egyik unokatestvérem még 1947-ben az emlékezetes tisztiiskolás összeesküvésbe.

– Persze, maga nem Váradiné kedvéért járt ki Pestlőrincre.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Jutkát könnyebb volt elviselni. Nem tudom, hol látta, de a század eleji menyasszonyok modorát vette fel, órákig kellett ülnöm mellette, szorongatta a kezemet, és olyanokat mondott, hogy: „Hol a puszi?” Ilyenkor mindig meg kellett csókolnom. Nem áltattam magam azzal, hogy ki tudok menekülni ebből a házasságból, hosszú és unalmas életre készítettem fel magam. Úgy látszik azonban, hogy a Sorsnak van egy külön igazgatói kerete, mellyel megjutalmazza a teljes illúziótlanságot, mert amikor már végképp nem számítottam rá, még egyszer felkínált egy esélyt. Az eljegyzést eredetileg novemberre terveztük, de augusztus elején Jutka bejelentette nekem, hogy teherbe esett, semmiképpen sem akart beleegyezni a gyerek elhajtásába, így végül én engedtem, az eljegyzést előrehoztuk augusztus huszadikára. Az eljegyzési vacsorán találkoztam először a távolabbi rokonokkal és a Váradi család barátaival, tíz vagy tizenkét ember gyűlt össze – egy hely az asztal végén még szabadon is maradt –, azért csak ennyi, mert Váradiné az évek folyamán összeveszett a többiekkel. Danit, Jutka öccsét nem próbálták meg hazahozatni a katonaságtól, az eljegyzést bejelentő táviratot is úgy adták postára, hogy már csak az ünnep délutánján kaphassa meg az értesítést. A vendégek és a rokonok mind jól állottak anyagilag – ezt, másból nem, az ajándékaikból láthattam, melyeket egy külön asztalra tettek ki. Ezen az estén egy olyan réteg fogadott be a soraiba, mellyel eddig legföljebb olyan formában találkoztam, hogy keringőt, lassú foxot vagy más számot rendelt nálam az eszpresszóban. Valamennyien fontos és jól fizetett állásokat töltöttek be, de egyetlenegy sem akadt köztük, aki meg lett volna elégedve mostani helyzetével – kivéve Váradi apját, ő egy meglehetősen lemaradt téeszcsében dolgozott mint kovács, és egész este nem szólt egy szót sem, mert állandóan evett. Érdemeiket emlegették, kivörösödve döngették az asztalt, hogy párttagságuk régebbi keletű, mint Kádáré, keresztnéven emlegettek legalább fél tucat munkásmozgalmi mártírt, akik ha élnének, nem nyugodnának bele az ő mellőztetésükbe. Bibliai szépségű átkokat szórtak a fiatal vezetőkre, különösen az értelmiségi származásúakra, azt állítva, ezek csak érdekből csatlakoztak a párthoz, ha a proletárdiktatúrát támadás érné, éppúgy átállnának az ellenséghez, mint 1956 októberében. Később aztán, ahogy ittak, megbékültek, pohárköszöntőket mondtak az örömszülőkre, megcsókolták Jutkát, sokáig szorongatták az én kezemet is, biztosítottak, nem is tudom, milyen rendes családba kerülök be ezzel a házassággal. Régi indulókat és népdalokat énekeltek, éjfél után Váradiné megkért, hogy üljek le a zongora mellé, és játsszak nekik valamit – éppúgy, mint a presszóban, csak most nem kaptam „jattot”. Alig pötyögtettem le néhány számot, mikor meghallottam, hogy kinyílik az utcai ajtó. Háttal ültem, nem láttam, ki lépett be rajta, de azt pontosan megéreztem, hogy az egész ünneplő társaságnak elakad a lélegzete a megdöbbenéstől. Abbahagytam a játékot, és visszafordultam: a küszöbön egy magas, fekete hajú katona állt, nem lehetett több tizenkilenc évesnél, összetekerte a derékszíját, egy kisasztalra dobta, aztán mosolyogva kérdezte: hol a vőlegény?

– Ugye, Dani volt?

– Igen.

– Hogy tudott hazajönni?

– Azt mondta, megszökött, mert mindenképpen látni akarta azt az ürgét, aki Jutkát elveszi.

– Nekem úgy tetszik ez a fiú.

– Nekem is tetszett. Odajött, és kezet nyújtott: fogadjam őszinte részvétét, bár valószínű, hogy én is olyan átkozott csibész vagyok, aki apját-anyját agyonverné, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján, különben messzire el kellett volna kerülnöm az ő házukat – mégis Jutkánál különbet érdemeltem volna. Hogy lássam jóindulatát, figyelmeztet, tartsam kezeimet a zsebemben, mert itt csupa rokon és jó barát van, ő nem vállalja a felelősséget, ha eltűnik valamilyen értéktárgyam. Majd leült az asztal végén szabadon maradt székre, és maga elé húzta a sült hússal megrakott tálat.

– Mit szólt ehhez Váradiné?

– Elsápadt, intett Váradinak, a férfi meg akarta fogni Dani gallérját, de a fiú úgy nézett rá, hogy a levegőben megállt a keze, és csak annyit kérdezett: hogy meri rágalmazni a családot? Dani megtörölte a száját, ő nem rágalmaz, ha rágalmazni akarna, azt mondaná, hogy csupa tisztességes ember ül itt az asztal körül, és ez a ház becsületes munkából épült, nem darabonként lopták össze azoktól az állami vállalatoktól, ahol a rokonok és barátok dolgoznak. Csak úgy ültőhelyéből mutogatta, mi honnan származik: a fürdőkádat, bár tiszta új volt, bekenték sárral, és leszerelték az egyik lábát, hogy Váradiék mint selejtest fillérekért megvehessék, a szekrények a magyar ipar összmunkájának csúcstermékei, mert a hozzávalót legalább kilenc vállalattól lopták össze, a két szekrény között a televíziós készülék pedig csak optikai csalódás lehet, mert az valójában egy téeszcsé kultúrtermében áll, és most is öreg parasztok nézik rajta a Cicavíziót. Erre Váradi tombolni kezdett; egy szökött katonát nem tűr meg a házában, Dani vállat vont: ő magától nem megy el, de ha apjának útban van, vitesse el a készültséggel, és képzelje, Váradi valóban felhívta a katonai parancsnokságot. Dani, mintha csak ezt akarta volna elérni, elégedetten mosolygott, felkelt, és újból odajött hozzám, megtudta, hogy zenész vagyok, kért, játsszak neki valamilyen tvisztet. Körülnéztem, senki sem szólt egy szót sem, de tudtam, ha Dani kérésére akár egyetlen billentyűt is leütök, nincs többé maradásom ebben a házban. Milyen ritka szerencse, hogy akkor éppen tiszta volt a fejem, ki tudtam élvezni ezt a pillanatot, mint egy futballrangadón a csatár, aki már kicselezte az elébe vetődő kapust, szemközt áll az üres kapuval, de mielőtt valamelyik sarokba helyezné a labdát, még vár egy kicsit, mert érezni akarja egy kicsit a tribünökről feléje áradó izgalmat. Én is vártam, amíg lehetett, csak aztán kérdeztem meg Danit, ismeri-e az „Ámentviszt”-et, Dani elvigyorodott, nem ismeri, de okvetlen játsszam el, mert nagyon jól illik mindkettőnk helyzetére. Jutka felugrott, és sikoltozni kezdett, nem engedi, hogy Dani engem tönkretegyen, elhúztam a számat: mi tönkretennivaló maradt még rajtam, erre neki akart esni Daninak, de a fiú félkézzel lefogta mind a két karját. A botránynak az vetett véget, illetve az fokozta, hogy beállított három karszalagos katona, a készültség. Igazoltatták Danit, magának nem kell külön mondanom, hogy szabadságoslevele a legszabályszerűbben rendben volt, a készültség parancsnoka távozóban szemrehányást tett Váradinak, amiért feleslegesen kihívatta őket. Dani zsebéből egy harmonika módra összehajtogatott fényképsorozatot vett ki – szülei és nővére képét őrizte rajta –, a szoba közepére vágta, és kijelentette, hogy egy pillanatig sem marad tovább ebben a házban, úgy hallotta, hogy az állatkerti sakálketrecben megüresedett egy hely, inkább ezek között a nyílt, derék állatok között tölti el az éjszakát, bár az is lehet, hogy szüleit gyászolva berúg, majd felém fordult: nincs-e kedvem vele tartani, reggel kapta meg kéthavi zsoldját, tekintsem magam az ő vendégének. Elhárítottam: Jutkával kell maradnom, mikor Dani ebbe nem akart beletörődni, elmagyaráztam, hogy nem hagyhatom el, mert gyereket vár tőlem. Jólesett, hogy legalább ezzel sikerült megdöbbentenem a vendégeket. Danira nem hatott ez a bejelentés, megvetően végigmérte a szüleit: igazán több fantáziát tételezett fel róluk, mint hogy Jutka harmadik vőlegényét is ugyanazzal a trükkel akarják megfogni. Jutkára már igazán ráférne a férjhez menés, egy nagyképű ürgét hagyna is a vesztébe rohanni, de engem nem enged, ha akarom, elvisz a két elődömhöz, akiket éppígy avattak vőlegényekké. Ha szerettem volna Jutkát, nem törődtem volna az egésszel, de mivel amúgy is szerettem volna kilépni az üzletből, felvettem a felháborodott arcomat, és szó nélkül otthagytam őket. Másnap Váradiné bement a munkahelyemre, és feljelentett.

– Azért, mert nem vette el a lányát?

– Nem, tudta, ezzel csak kinevettetné magát, hanem mert bent az eszpresszóban „jatt”-ot fogadok el a vendégektől. A személyzetisünk egy vadember, elküldte Váradinét az anyjába. Azóta nem is hallottam róluk, néha Dani ír egy-egy lapot, de ő sem sokat tud a családjáról.

– Azt hiszem, maga a világ legszerencsétlenebb embere – mondta Anna.

Ebben a pillanatban a kis támaszon megszólalt a rádió, melyet Léber Anna elfelejtett kikapcsolni, a bemondónő üdvözölte a hallgatókat, aztán zene következett.

– Bejött valaki magához?

– Nem, csak a rádió.

– Már hat óra van? Nemsokára készülődhetek.

– Aztán mi történt magával?

– Vettem egy csomó útépítési szakkönyvet, azokat olvasgattam, még a zongorámon is ott tartottam egyet, persze eldugtam a kották közé.

– Újra mérnök akart lenni?

– Nem, nem akartam, csak úgy olvastam ezeket a könyveket, mint gimnazista koromban. Hogy hozhattam volna be a tízéves kiesést?

A férfi csak sokára folytatta:

– És ha azt mondanám, hogy mégis mérnök akartam lenni, elhinné?

– El.

– Tanultam, mint egy állat, lemondtam a haknikat, még a Béka babába sem jártam el többé, helyette visszaszoktam az építészpincébe. Megpróbáltam összebarátkozni régi egyetemista évfolyamtársaimmal, meghívattam magam hozzájuk, parfümöt vittem a feleségüknek, szivacsmacskát a gyerekeiknek, végül egyikük elintézte, hogy ősztől lemehetek Miskolcra mérnökgyakornoknak havi 1300 forint fizetéssel, mintha akkor végeztem volna el az egyetemet, de nem bántam, lementem volna figuránsnak is. Összegyűjtöttem egy kis pénzt, augusztus elején már úgy volt, hogy otthagyom az eszpresszót, mikor végképp kikészült a szemem. Azt már elmeséltem magának, hogy kerestem a levegőben a billentyűket, és azt is, hogy ma reggel operálnak.

– És az operáció után mihez akar kezdeni?

– Ha sikerül, tavasszal lemegyek Miskolcra, ha nem sikerül, akkor még nem tudom, mi lesz.

– És mik az esélyek?

– Rosszak. Állítólag az ilyen szaruhártya-átültetésekből minden ötödik szokott sikerülni.

– Miért ne lehetne maga épp az ötödik?

– Lehetek. Az a szerencse, hogy hamar kiderül, mert ha nem sikerül az operáció, a szem vérezni kezd.

– Szeretném megkérni magát valamire, ígérje meg látatlanban, hogy megteszi.

– Magának ne? Akinek volt türelme egy egész éjszaka hallgatni engem?

– Ígérje meg, hogy operáció után felhív.

– Akkor, ha sikerül.

– Akkor is, ha nem sikerül. Hátha segíthetek valamit.

– Magának ez jó lesz?

– Igen.

A férfi elgondolkodott:

– Rendben van. Operáció után mindenképpen felhívom.

– Nem hív fel. Van olyan eskü, amiben komolyan hisz?

– Van.

– Esküdjön meg rá.

– Esküszöm arra, hogy a világon mindentől herótom van. Ezt elfogadja komoly eskünek?

Anna nevetett:

– El. A számom benne van a telefonkönyvben. Léber Annának hívnak. Nem felejti el?

– Nem, Léber Anna.

– Azért kérjen meg valakit, hogy írja fel.

– Meg fogok kérni valakit.

– Akármikor hívhat, most úgysem megyek el hazulról. Maga nem akarja megmondani a nevét?

– A régit vagy a mostanit?

– A mostanit.

– Tarczal Gábor. A zongoránál: Tarczal Gábor. Már járnak előttem itt a folyosón, nemsokára abba kell hagynunk a beszélgetést. Sok marhaságot összehordtam itt ma éjszaka, de egy dologért érdemes volt. Már tudtam régebben is, de most újból rájöttem: a jó emlékeimért, amiket örömből, természetesen, önzésből csináltam, azokért nem kellett volna megfizetnem, mindig az került nekem sokba, ha becsületes vagy önzetlen próbáltam lenni. Szerencsére ritkán sikerült. De hagyjuk ezt is. Szeretnék magának búcsúzóul valami szépet mondani.

– Nem fontos.

– De én szeretném, csak az a baj, hogy ami szép mondat eszembe jut, azt mind más nők írták nekem, és azért ez mégsem illik.

– Mondja el a legszebbet.

– Melyik legyen az?! Tud egy kicsit latinul?

– Nem jártam gimnáziumba.

– Akkor majd le is fordítom. Szóval azt írták nekem egyszer: „Amo te nunc et semper, prope et procul, usque dum vivam et ultra.” Magyarul: „Szeretlek téged most és mindörökre, közelből és távolról, amíg csak élek és azon túl is.” Szép?

– Szép. Ki írta?

– Eredetileg? Nem tudom. Az a lány is meghalt már, aki küldte nekem.

Anna dobogást hallott a vonal túlsó oldaláról, mintha valaki egy asztalt ütögetne.

– Mi az?

– A portás jön, már itt kovácsol valamit a folyosón. Abba kell hagynunk.

– Igen. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra. Akkor majd a műtét után felhívom.

A férfi összeborzongott:

– Olyan hideg van.

Egy kattanás jelezte, hogy a kagylót visszatette a helyére, Anna még sokáig ott maradt a telefonasztal mellett. Kiment a konyhába, kávét főzött, mint sok más megviselt idegzetű ember, ha nagyon fáradt volt, ő is csak akkor tudott elaludni, ha feketét ivott. Meggyújtotta az előre berakott kályhát, mikor a tűz pattogni kezdett, megágyazott, és lefeküdt. Kinyújtózó lábai fájtak, próbálta kiszámolni, hány órát töltött ébren egyfolytában, de a kávétól agya lassan zsongani kezdett, és már nem tudta, melyik reggel indult el hazulról a szövetkezet égetőkemencéje mellé, hat vagy hét nappal ezelőtt. Már félig aludt, mikor még egyszer fölkelt, és közelebb húzta a díványhoz a telefonasztalt.

Álmában a raktárnak használt régi színházépület előtt járt, de most a főbejárat nyitva állt, és a zenekar lendületes játéka kihallatszott az utcára. Anna belépett az előcsarnokba, a ruhatárnál levette a kabátját, maga is csodálkozott, hogy alatta egy fekete, kivágott ruhát visel.

A telefon csöngésére ébredt, felemelte a kagylót és beleszólt, de a túloldalról senki sem válaszolt, Anna úgy gondolta, hogy az ikerkészülék vonala tévedt át. Az órára nézett: fél három múlt, odakint már sötétedett, Anna fekve maradt, de nem aludt el újból. A rádió Corelli-hangversenyt közvetített, végighallgatta, később felkelt, és kint a konyhában rántottát sütött magának. Az ablakon túl esett a hó, azt nézte, amíg le nem ereszkedett a köd, amely eltakarta a szemközti lámpa fényét is.

A férfira gondolt, mostanra már valószínűleg túlesett az operáción, Anna szerette volna felhívni a kórházat, hogy megtudja, sikerült-e, de aztán lemondott, hátha a férfi pont ezalatt keresné, csak a telefonkönyvet nézegette, melyik szemklinikán lehet. Hat óra után csöngettek az előszobaajtón, a csöngetés többször megismétlődött, de Anna nem nyitott ajtót, nem jöhetett senki, akivel szeretett volna találkozni, úgy gondolta: az SZTK-ellenőr keresi.

Hogy ne figyelje folyton az órát, olvasni akart, sokáig válogatott a polcon, végül is két könyvet vitt magával: Osvát Ernő aforizmáit és egy szerb meséskönyvet, mely szinte egyetlenként maradt meg gyerekkori holmijai közül. Az aforizmákból csak a kedvenceit olvasta el, inkább a meséket nézegette, a „Králjevics Márkó” és a „Koszovói lányka” máskor mindig megvigasztalta, most ezek sem kötötték le a figyelmét, sőt határozottan unta őket. Úgy látszik – gondolta –, az ember előbb-utóbb a legtitkosabb tartalékait is feléli.

Fél nyolckor már nem bírta ki tovább fekve, felvette magára a pongyoláját, és sétálni kezdett a szobában, nyolckor mégis visszafeküdt, kilenc órakor pedig egymás után felhívta az összes budapesti szemklinikát. Tarczal Gábor nevű betegről egyik helyen sem tudtak – és udvarias hangjukon érződött, hogy nem akarják letagadni. Anna kérésére mindegyik megnézte a naplót, és a leghatározottabban azt állították, hogy ma, vagyis karácsony első napján nem került sor náluk operációra, és szinte kizártnak tartották, hogy az Anna által leírt műtétre egy általános kórház szemosztálya vállalkozna. Anna ezt nem értette, de nem akart tűnődni rajta.

Elképzelte, hogy a férfi nem hívja fel többé, nem találkoznak, és neki tovább kell élnie majd megunt, magányos életét, most már egyetlen barátja: Marusa nélkül is, nem tudott sírni, csak szapora, híg izzadtság borította el a testét, és szíve kezdett el szabálytalanul verni. Levegőt is nehezen kapott, feltámasztotta a hátát egy párnával, mint már számtalanszor, most is eszébe jutott egy öreg ideggyógyász mondása: „Minden halál valójában fulladás.” Ez a mondás volt az egyetlen ok, amiért Léber Anna félt a haláltól, ezért szabadította ki most a testét minden ruhából, még átizzadt hálóingéből is, és ezért keresett valamilyen emléket, mely el tudná terelni a gondolatait.

Megbánta, hogy éjszaka annyit beszélt az emlékeiről a férfinak, most valamennyit üresnek és kiéltnek találta, mikor Marusa jutott az eszébe. Behunyta a szemét, és látta maga előtt a festő komor, bajuszos arcát – úgy tűnt, mintha ő is csukva tartotta volna a szemeit –, és lassan beszélt ehhez az elképzelt archoz. A felszabadulás utáni évekre emlékeztette a halottat, a könnyű elalvások és tiszta ébredések időszakára, azt kérdezte tőle, vajon éppoly szükségszerűen múltak-e el ezek az idők, mint a fiatalság, vagy az erők véletlen játékaként alakulhatott-e volna másképp is? A bajuszos arc nem válaszolt, Anna lassan mégis megnyugodott, szíve egyenletesebben kezdett dobogni, elálmosodott, mikor váratlanul megszólalt a telefon, sietve kapta fel a kagylót.

– Halló.

– Halló.

A férfi hangja úgy remegett, és olyan távolinak tűnt, hogy Anna alig ismerte fel.

– Nem hívtam volna fel, ha nem ígérem meg.

– Miért? Hogy sikerült?

– Sehogy. Bevérzett a szemem, tettek rá tampont, de ez már nem számít. Látja, én mégsem lettem ötödik.

– És nem lehet megismételni az operációt?

– Éppúgy, mint a naplementét.

– De hát ez nem biztos. Beszéljek az orvosokkal?

– Nem kell.

– Akkor bemegyek magához a kórházba.

– Ne jöjjön.

– Melyik kórházban van?

– Nem mindegy?

– Telefonáltam mindenhová, és sehol sem tudtak magáról.

– Végigtelefonálta a kórházakat? – A férfi hangja elismerően csengett: – Maga megérdemli, hogy megtudja az igazságot. Nem operáltak meg ma reggel, nálunk, ha jól tudom, nem is végeznek szaruhártya-átültetést. Van egy barátom, fiatal költő, mikor három évvel ezelőtt tönkrement a szeme, kivitték Svájcba, és ott műtötték meg.

– De kórházban van?

– Nem, most egy szobrászműteremben vagyok, a Várhegy alatt.

– És nem is megy be a kórházba?

– Nem.

Anna megdöbbenve kérdezte:

– Akkor minek mondta el nekem ezt a hosszú mesét?

– Nincs lakásom, a szobrász megengedte, hogy a műtermében töltsem el az ünnepeket, tüzelőt persze nem hagyott. Éjszaka nagyon fáztam, fölkeltem, és tornásztam, de nem tudtam átmelegedni, a reggel még olyan messze volt, akkor jutott eszembe a telefon, hátha így jobban múlik az idő.

– És az a Jutka, akit keresett, az sem létezik?

– Az sem, kereshettem volna Zsuzsát, Katit vagy Marit is.

– De a szeme sem fáj?!

– Az sajnos tényleg rossz, csak én sohasem fogom rászánni magam, hogy elmenjek vele orvoshoz.

– De hát egyáltalán kicsoda maga? Azt hiszem, jogom van megtudni.

– Jog? Miért volna joga? Legföljebb arról lehet szó, hogy van-e kedve beszélgetni. Kezdjük előbb a negatívumokkal: nem hívnak Tarczal Gábornak, bár ezt a nevet nem véletlenül mondtam, hanem azért, mert nekem nagyon tetszik, nem vagyok útmérnök, sem bárzongorista.

– Akkor mi igaz az egészből?

– Sajnos a nőügyek.

– A filozófiáját honnan vette?

– Sok helyről. Kezdjük az elején? Ígérem, hogy most nem fog reggelig tartani.

– Rendben van.

– Harminchárom éves vagyok, egy kitűnő kollégám ebben a korban már meg is halt, fel is támadt, én pedig meg sem születtem. A valódi nevemet nem mondom meg, az túl sok volna a jóból, a gúnynevem Kócos, ez onnan ered, hogy évekig kopaszra vágattam le a hajamat. Apám nyugdíjas katonatiszt, valószínűleg ő volt a legnagyobb marha, akit valaha is láttam. Élete utolsó éveiben filozófiával foglalkozott, rájött, hogy ha van materializmus, azaz anyagelvűség, kell lenni paterializmusnak, azaz atyagelvűségnek is, ezt a filozófiai iskolát dolgozta ki, miközben egy nagy zsákból rongyokat válogatott szét színek szerint, mikor a végére ért, visszarakta az összes rongyot ugyanabba a zsákba, és kezdte elölről. Anyám – még az „atyagelvűség” előtti korszakban – cselédlány volt nála és a családjánál Debrecenben, körülbelül harminc évvel volt fiatalabb apámnál. Apám – ahogy a regényekben kifejezni szokás – megejtette őt, sorsuk annyiban különbözött a regényektől, hogy mikor én megszülettem, apám elvált az első feleségétől, és vállalva a szégyent az egész város előtt, a kicsapatást a hadseregből, elvette a cselédlányt. Ma már nem lehet tudni, mi késztette erre, valószínűleg nagyon unhatta a régi feleségét, de bár megelégedett volna annyival, hogy tartásdíjat fizet értem az anyámnak, mindannyian jobban jártunk volna. Képzelje el, mit szól egy parasztszármazású nő ahhoz, mikor harmincéves korában meggyőződik róla, hogy a férje impotenssé vált? Anyám buzgó katolikus volt, ebben a helyzetben sem gondolt más férfira, de azért a maga módján bosszút állt, kirakta apámat a cselédszobába, piszkos fehérneműben járatta, jó ruháit átszabatta rám. Apám csak egyetlen fegyvert tartott meg a kezében: a nyugdíját, amellyel ő rendelkezett, követeléseit mindig azzal támasztotta alá, hogy ha nem teljesítik, felajánlja a nyugdíját egy szeretetotthonnak, és bevonul oda lakni, így érte el többek között azt is, hogy még középiskolás koromban megoperálják bandzsa szememet, mert, mint mondotta, katonát akart nevelni belőlem. Nekem is egyetlen fegyverem maradt: érettségi után megszöktem hazulról. Marha fejjel akkor még azt hittem, hogy az érettségi: tárt kapu az életbe.

– Egyetemre nem járt?

– Dehogynem: két hétig, aztán bekerültem egy „Onán fiai” elnevezésű társaságba, ha társaságnak lehet mondani meglógott egyetemisták, selyemfiúk, telefonszínésznők, vásározó kereskedők, magyarrá lezüllött külföldi ösztöndíjasok, álműfordítók és műfordítónők rendszeres találkozását egy kocsmában. Ne felejtsük el, az Úr 1951-es évében járunk, a kocsmák helyét még nem foglalták el a büfék, mi is találtunk magunknak egy kitűnő hátsó helyiséget. Persze csak onániát folytattunk – legalábbis én a magam részéről –, mindenki keresett magának egy szerepet, melyet aztán évekig játszott. Szerepek: „Neki Van Hangja, Nagy Operaénekes Lehetne, Ha Akarná”,

„Zseniális Költő, Csak Nem Engedik Megjelenni, De Titokban Maga A Főszerkesztő Tömi Őt Pénzzel”

„Ő Tud Valamit, Csak nem Akar Beszélni Róla, De Majd…”

„Nem Érdekli A Hazája Sorsa, Ő Kozmoproletár.”

Persze a hátsó helyiségben akadtak egyszerű őrültek is, például egy férfi mindig azt mormogta maga elé: „Tavaszi-nyári napsütés, tavaszi-nyári napsütés.” A társaság tiszteletben tartotta ezeket a szerepeket, és megkövetelte, hogy mindenki alakítsa ki a magáét. Én – tizenkilenc éves debreceni surmó – sokáig nem tudtam kitalálni semmit, próbáltam megjátszani „A Csavargót”, de ezzel csak kiröhögtek. Sorra elemeztem a többiek szerepeit, rájöttem, hogy egy vonás kevés, mindegyik szerep egy belső ellentétpáron nyugszik, két helyzet vagy két tulajdonság dialektikáján. Így született meg az én szerepem, fiatalkorom büszkesége: „A Csavargó, Aki Jegyzetel.” Maga biztosan hallott már róla, hogy kezdő színészek azért okoznak sok gondot a rendezőknek, mert nem tudnak mit csinálni a kezükkel, ezért adnak a kezükbe retikült, fagylaltot, bármit, csak ne maradjon üresen. Én magam is ebben a hibában szenvedtem, a legszívesebben lenyeltem volna a kezeimet, képzelje el, milyen jól jött nekem az a szivárványszínű blokk és ceruza, amivel az ötlet megszületésének másnapján beállítottam a hátsó helyiségbe. Nem akarok dicsekedni, de rendkívüli feltűnést keltettem, mikor elkezdtem jegyzetelni – azt mondtam, még nem tudom, mihez használom fel, lehet, hogy egy társadalomkritikai művet írok, de lehet, hogy beledobom az egészet a Dunába –, tolongtak körülöttem, mindenki azt szerette volna, ha az ő szavait írom fel. Azt kérdezte az előbb: honnan vettem a filozófiámat? Innen származik minden, ebből a szivárványszínű blokkból: a filozófiám, az ötleteim, eredendően nincs sem humorom, sem saját stílusom, ha mint egy hagymáról, leszednék rólam azokat a rétegeket, melyeket mástól láttam vagy hallottam, úgy vettem magamra, a hagyma közepén nem maradna más, mint a meztelen kétségbeesésem. És ami a legszomorúbb: még ezt a hagyma-dolgot sem én találtam ki. Egyébként felhívom a figyelmét, hogy bármikor leteheti a kagylót, én most nem fogom tartani a vonalat.

– Nagyon kedves magától.

– Én lettem a hátsó helyiség kedvence, megszűntek a vacsoragondjaim, mindig akadt valaki, aki elhívott magával, hogy legalább arra az estére kisajátíthasson magának, egyik kezemmel a villát fogtam, a másikkal jegyzeteltem. A megtalált szerep ívei alatt kezdett rendbe jönni az életem, hosszú évek után először értem el azt a súlyt, melyet az utcai mérlegek táblái a hozzám hasonló magasságú urak számára előírnak, mikor váratlanul balszerencse ért: 1951 augusztusának végén megkaptam katonai behívómat, mint sorköteles egynapi hideg élelemmel jelentkezni tartozom ebben és ebben a laktanyában.

– És ez igaz? – kérdezte Léber Anna.

– Magának is, nekem is sokkal egyszerűbb, ha elhiszi. Mikor leszereltem, első utam a régi kocsmába vezetett, melynek hátsó helyiségeiben az estéimet töltöttem. Alig egy év telt el azóta, hogy utoljára jártam itt, de még a környékét is alig ismertem meg. A kerítés megmaradt, de mögötte lebontották a kocsmaépületet, a telken magas halmokban álltak a téglák és a házból kiszedett deszkák. És eltűntek a régi alakok is, akik torz életüket és gondolataikat lediktálták nekem, újra kezdődtek a vacsoragondok. Elmentem dolgozni, szellemi munkára persze, ha lett volna ajánlóm, sem vettek volna fel, hiszen a helyőrségi kórházból kapott elbocsátó minősítésem beillett leszázalékolásnak is, arról nem beszélve, hogy Magyarországon harmincezer szabad lapátnyélre jut egy szabad íróasztal. Lapátoltam műszenet, azaz kormot a Műszéngyárban, Piatnik utódánál, a Magyar Állami Kártyagyárban megtanultam, mennyivel nehezebb sok kártya az egy kártyánál, betegeket gurítottam hordágyon, MÉH-telepen vasat raktam, és mi még? Nyáron kabinos voltam a Palatinuson, aztán három év múlva megtaláltam végleges szakmámat: felvettek férfi aktmodellnek a Képzőművészeti Főiskolára, és még ma is ott vagyok. Erre a három évre büszke lehetnék – a százhatvan-százhetven elhasznált hetijegyre, melyet szinte átvágott a hat egymás melletti lyukasztás, öt, tizenhárom vagy huszonegy órakor, aszerint, milyen műszakban dolgoztam, de sajnos, minden büszkeségemhez való jogomat eljátszottam azzal, hogy ez alatt a három év alatt is gyakran próbáltam menekülni. Ahelyett, hogy szombat és vasárnap esténként jól leittam volna magam, ahogy az egy rendes magyar munkáshoz illik, fehér inget vettem, nyakkendőt kötöttem, és középiskolás bálokra jártam. Az volt a mániám, hogy az addig megismert nőtípusokból egy sem segíthet rajtam.

– Miért?

– Mert én nem hagyom. Nagy megtiszteltetés az, ha az ember hajlandó valakitől segítséget elfogadni. Egy fiatal lányt akartam találni. Egyszer meg is szöktettem a szüleitől egy harmadik gimnazista lányt, hazavittem magammal, a szállásadónő persze rögtön kirúgott. Szerencsére nyár volt, a Népligetet akkor még nem szállták meg annyira az önkéntes rendőrök, mint most, hogy minden bokorra három jut belőlük, és nem ritkították meg úgy a bokrok ágait, hogy minden oldalról be lehessen látni, kint aludtunk a főben. Elég hideg volt, hajnalra meggémberedtünk, mikor megindult a trolibusz, felszálltunk, és ötször-hatszor végigutaztunk vele az Üllői úttól a Váci útig, hogy egy kicsit átmelegedjünk. Egy hétig bírtuk, utána ő visszament a szüleihez, én pedig a szállásadónőmhöz. De követtem el ennél nagyobb marhaságot is: megpróbáltam novellákat írni.

– Miért marhaság? Ha fele úgy tudna írni, mint hazudni, világhírű lenne.

– Köszönöm, de tizedrész annyira sem tudok.

– Félelem a fehér papírtól?

– Nem, ebben nem hiszek. Az üres lap nekem inkább erőt adott. Tudja, mi volt a baj? Tegyük fel, nagy nehezen sikerült kitalálnom egy hőst – legtöbbször úgy, hogy valamelyik ismerősömből letagadtam undorító tulajdonságainak kilenctized részét –, ezt a hőst aztán el kellett volna juttatnom valahonnan valahová, mondjuk, a reménytelenségtől az életig vagy a reménytelenségtől a halálig, de azt el kell dönteni, hová jut, az olvasó egy pillanatra sem gondolhat arra: ez az út nem törvényszerű. Csak az a baj, hogy én az élethez és a halálhoz vezető utat – bárkiről is legyen szó – egyenértékűnek tartom, és elképzelt hőseim éhen haltak, mint a szamár két egyforma távolságban elhelyezett egyforma szénakötege között.

– Mások hogy írnak?

– Nem tudom. Valószínűleg protezsálják a végső kimenetelt, a hős megkérdezése nélkül döntenek. Persze nem jöttem rá rögtön, hogy tehetségtelen vagyok – ez a tehetség egyik fajtája lett volna, előbb teleraktam egy szekrényt vázlatokkal és félig kész novellákkal. Az egész nem ér annyit, mint egy lap a szivárványszínű blokkomból, melyet persze szintén megpróbáltam felhasználni, de ami elmondva olyan érdekesnek tűnt, mikor én leírtam, már a toll hegyén elaludt. Aztán egy este befűtöttem az egésszel, és azóta vagyok választott hivatásomban: aktmodell. Nem tudom, meddig maradhatok, mert órákig kell egy pózban állnom, és az ízületeim lassan lemerevednek.

– És aztán mihez kezd?

– Elmegyek külföldre, hogy ne a Dohány utcában üssön el az ötös busz vagy a traktor egy vidéki italbolt előtt, haljak meg legalább egy nemzetközi autósztrádán, és az Interpol helikopterei szállítsanak el. Ez persze nem igaz, nem megyek sehová, és nem is halok meg. Ha meghalni tudnék, élni is tudnék.

– És ebbe a műterembe, ahol most van, ha ott van, hogy került?

– A szállásadónőm karácsony előtt férjhez ment, kellett neki a szoba.

– Nem fázik?

– De.

Anna csak sokára merte megkérdezni:

– Nem jönne el hozzám?

– Minek?

– Átmelegedne legalább, enne valamit.

– Nem, köszönöm, ebből elég volt. Maga nagyon rendes nő, de énrajtam nem segíthet egy meleg szobával. Kár, hogy elhívott magához. Nem maga az első, akivel így beszélgetek, a hatodik éjszakát telefonáltam át már, de mielőtt elkezdeném ütögetni a telefont, mindig megfogadom, ha elhív magához az illető, azonnal leteszem a kagylót. Ez sajnos magára is vonatkozik. Ne is próbáljon megkeresni, azt gondolhatja, hogy most sem a valódi adataimat mondtam, és nem egy műteremben vagyok.

– De hát az istenért, mit akar maga az élettől?

– Semmit, pontosabban egy angyalt. De angyal nincs, illetve egy korán révbe züllött barátom írta:

„Angyal ha van, csak tiszta quint lehet, A és E, mely megsemmisíti önmagát.” És most Isten magával.

A férfi letette a kagylót.

*

Nem lehet tudni, hogy Léber Anna ebben az órában halt-e meg, vagy valamivel később, a vodka vagy egy hirtelen feltörő indulathullám állította meg a szívét, és dobta karját egy végső görccsel a telefonkészülék felé. Valószínűleg ő maga sem érezte meg a halál pillanatát.

1964. január 24.