Utolsó esténk Szodomában

Ahogy az autóbusz beépültebb környékre ért, Futó az ablakon túl egyre gyakrabban látott demizsonokat és merev csuklóval süteményt cipelő párokat, rajtuk kívül csak néhány korai részeg és hátul összekulcsolt kezű rendőr járt az utcán. Az ablak gumiszigetelésének résein bevágott a szél, a Moszkva térnél Futó vörös, könnyező szemmel és meggémberedve szállt ki a buszból; hogy átmelegedjen, futott a „La Paloma” eszpresszóig, valahányszor cipősarka a kövezethez koccant, egész teste belerázkódott.

Még a presszóban sem kezdődött meg a szilveszteri forgalom, de a néhány elfoglalt asztalnál már vermutos- és habzóboros üvegeket nyitottak. Az egyik asztalnál ott állt Mari, a vendégek az ő poharába is töltöttek, éppen ivott, kezét kissé felemelve jelezte Futónak, hogy üljön le.

Futó az üvegezett kályha mellé húzódott, helyéről egy pillantást vetett Marira, aki különben is neki hátat fordítva támaszkodott rá a vendégek asztalának sarkára, de így is látszott, hogy a nő az utóbbi hónapokban erősen elhízott. Testsúlyát két kezére helyezve, előrehajló háta és dereka megfeszült, de ha megrázta magát, hátán és derekán mégis kidomborodó húspárnák rezzentek meg.

– Az összes szerelmem a nyakamra hízik – mormogta magában Futó, aztán nem törődött tovább Marival, kezeit kiterjesztette a forró, világító üveglapok fölé.

Ahogy teste átmelegedett, úgy váltak egyre oldottabbá gondolatai is, utolsó megfigyelését variálva eltűnődött: mikor és hogyan unta meg régi szerelmeit, egy laza tollú dunyhára gondolt, melyen első szerelmével ölelkezett, keze a nő felpuhuló húsát egyre hasonlóbbnak érezte a dunyhához, aztán gondolatai kikapcsolódtak, hüvelykujja bütykeivel ajkának bőrén keresztül a foghúsát masszírozta, ínye gyakran vérzett a sorvadástól, a fogorvos ezt a masszázst ajánlotta.

Arra rezzent fel, hogy valaki figyeli, abbahagyta a masszírozást, tenyerébe takarta arcát, és ujjainak fedezete mögött lassan, mintha huszonegyesben kapott kártyát fedne fel fokról fokra, jobbra fordult; a kis benyílóban elhelyezett asztalnál most is ott ült a szemüveges, fiatal lány.

Futó és a pincérnő viszonya már több mint egy éve tartott, Futó ismerte az összes visszatérő vendéget, de erre a lányra az első időkből nem emlékezett. Csak úgy három-négy hónapja tűnt fel neki, hogy a lány modern, de keskeny arcához előnytelen, széles keretű szemüveget visel, azóta figyelte.

A lány szinte minden este bejött, mindig Futó megszokott helyével szemközt, a benyílóban telepedett le, ha ezt az asztalt más foglalta el, a pultnál megivott egy feketét, és kivárta, amíg felszabadul a számára. Kialakult formák között foglalta el a helyét, mikor leült, kezével mindig hátranyúlt először, felmérte a távolságot az ablaküvegig, valószínűleg félt, hogy ha fejét hirtelen hátrarántja, betöri, csak azután nyitotta ki a táskáját. Nagyalakú, de nem spiráldrótba foglalt füzeteket emelt ki, melyeket Ápisz-boltokban már alig árusítottak, Futó messziről is felismerte, hogy régi honvédelmi jegyzetfüzetek, melyeket a főiskolások az ötvenes évek elején a tanrendszerű katonai foglalkozásokra kaptak. Az iskolai év befejeztével pedig kitépték belőle a teleírt lapokat, és vegyes füzetnek használták. Futó emlékezett rá, hogy például egykori barátja: Alaxai Pál ezekbe rótta feljegyzéseit és novellakísérleteit. Bár azokban az években az egyetemista lányok is hallgattak honvédelmi ismereteket, ez a lány nem látszott többnek huszonhárom-huszonnégy évesnél, ilyen módon nem juthatott a füzetekhez, valaki adta neki.

Futó most se tudta megállapítani, hogy a füzetek üresek-e, mert a lány nem nyitotta fel a fedelüket, szürke-fekete sálát magasra, egész a szája széléig feltekerve egy könyvet olvasott. Egy idő után abbahagyta az olvasást, és mereven figyelte Futót, ez különben minden este így történt. A férfi nem értette, mit akar tőle, néha kérdően visszanézett rá, de ilyenkor a lány elfordította a tekintetét, mint ahogy az időnkénti véletlen összetalálkozásokat a presszó ajtajában sem használta fel arra, hogy megszólítsa Futót.

Egy tálca koppant meg az asztalon, Mari hozta meg a szokott konyakot, folytatva azt a mozdulatot, mellyel letette a tálcát, előrehajolt, és megcsókolta Futót:

– Boldog új évet.

Közvetlen közelről Mari arcát még teltebbnek találta, különösen az alsó ajkától az álláig tartó vonal tűnt túlságosan rövidnek, behízottnak az arc egészéhez viszonyítva.

– Neked is. Mi van? Le tudsz lépni hamarabb?

– Nem lehet, a váltótársamat kértem, hogy helyettesítsen, de nem jön be.

– És mást nem kérhetsz meg?

– Kit?

A szemüveges lány felállt a benyílóban, úgy látszik, már a rendelésnél fizethetett, mert most nem hívta Marit, elrakta a nagyalakú, régi füzeteket, karjára húzta kockás, nagy sporttáskájának füleit, és szó nélkül kiment az eszpresszóból. Futó utánanézett, csak akkor fordult vissza, mikor az ajtó becsukódott a lány mögött.

– Szóval nem jössz. A jegy?

– Odaadtam Terinek a pénztárban, eladta. Kell a pénz?

– Vegyél rajta piát és kekszet. Lassan mennem is kell.

– Még ráérsz.

– Hét óra elmúlt, fél nyolcnál tovább biztos nem vár az autóbusz. Hívass egy taxit.

– Csúcsforgalom van, nem fogsz kapni.

– Akkor pláne indulnom kell.

Futó felkelt, begombolkozott. Mari elkísérte a két asztalsor közé fektetett, piros szőnyegen, a kisujjába kapaszkodott. Még egy évvel ezelőtt Futó szerette riportra indulás előtt ezt a néhány lépésnyi búcsúsétát, gyerekkori teljesületlen ábrándját élte ki benne, meccsre induló futballisták váltak el így az öltöző előtt a hozzájuk tartozó nőktől, ma már erőltetettnek érezte ezt a szokást, mint ahogy előre unta azt a lihegést is, mellyel Mari a kettős ajtó között majd bevonja a kis raktárba, és átöleli.

– Mikor jössz haza? – kérdezte a lány.

– Másodikán reggel, rajta volt a jegyen.

– Nem fogok elaludni addig.

– Miért ne aludnál?

– Nem fogok aludni addig. Éjfélkor rám gondolsz?

– Persze hogy rád gondolok.

Kiléptek a kis előtérbe. Mari becsukta maguk után a belső ajtót, kapkodva leszedte a lakatot a raktárról, és behúzta Futót magával. Álltak és ölelkeztek a három megrakott polc között, a szűk helyen Mari lihegése felerősödve hallatszott. Futó tudta, hogy nem térhet ki a szokás alól: pulóverén keresztül megfogta a mellét, akkor a nő teljes súlyával nekidőlt, meg kellett feszíteni a térdeit, különben hanyatt esett volna, a polcon felhalmozott cigarettásdobozok közé.

Negyed nyolc után néhány perccel ért át a József nádor térre, a szobor mögötti parkolóhelyen még három szilveszteri különautóbusz várakozott, a középsőn kézírásos, nagy tábla lógott: „Út az ismeretlenbe”. Futó felmutatta jegyét a kísérőnőnek, és beszállt.

Az üléseket jórészt már elfoglalták, csak a második sorban a Futó által váltott két hely maradt szabadon, ha csomagot hozott volna magával, már aligha tudta volna betenni az ülés fölötti, zsúfolt tartóhálóba, a bőröndök és sporttáskák közé.

Először belülről, az ablak mellé ült, de eszébe jutott, hogy ezt a helyet Marinak adta, nem akart vitát azzal, aki a jegyet megvette a lánytól, inkább átcsúszott a külső ülésre. Ezt az engedményt megtette, egyébként nem akart törődni az illetővel.

Az ülés alatt már működött a fűtőtest, a meleg átjárta Futó bokáit, kigombolta a kabátját, és hanyatt dőlt, becsukta a szemét. Két évvel ezelőtt, ha ugyanerre a riportra küldték volna, nem mulasztja el, hogy az indulás előtti percekben még beszéljen néhány utassal, „sztori”-t keressen, miért töltik a szilvesztert az otthonuktól távol és ismeretlen emberek között – most nem is gondolt erre. Tudta: szokatlan kockázású olasz kabátja, emelt sarkú cipője és fölényes beszédstílusa, mely az újságnál és régebben a filmgyárban szinte munkaeszköznek számított, nem alkalmas arra, hogy felkeltse maga iránt az emberek rokonszenvét, de valójában Futót nem is érdekelték az útitársai. Számára már elmúlt az az idő, mikor egy-két idegen környezetben töltött nap, néhány beszélgetés még változtathatott gondolatainak egész anyagán. Most is néhány kész – hallott vagy kitalált – történetet hozott magával, melyekből felépítheti egy körülbelül hét gépelt oldalra terjedő riport vázát, csak néhány hitelesítő párbeszédet, viselkedésbeli jellemző furcsaságot akart megfigyelni.

Hallotta, hogy a jobbról, majd a balról álló autóbusz is elmegy, utolsónak maradtak, élvezte ezt a néhány, minden munkától és felelősségtől mentes percet, mely még elválasztja az indulástól, örült, hogy kilépve minden kapcsolatából, elhagyhatja a várost, bármilyen úticélt is rejt a vezetőnél levő, egyelőre még leragasztott boríték. Jelentéktelennek és távolinak tűnt az új év második napja, mikor az autóbusz majd újra megáll a lánccal körülvett szobor háta mögött, és szembe kell néznie helyzetével, melyet ezen a szilveszteren nagyobb összevisszaságban hagyott hátra, mint eddig bármikor.

Inkább csak szórakozásból, gondolatban végigfutott az „Út az ismeretlenbe” kirándulásokkal kapcsolatos történetein. Azt találta a legjobbnak, mikor valaki Győrben jelentkezett erre az útra, feljött Pestre, beült a buszba, és csak akkor döbbent meg, mikor a busz a győri Nádorvárosban, a kirándulás végcéljánál állt meg vele. Futó nem félt ettől, bár már bejárta az országot, mégsem tudott egyetlen városról vagy faluról sem, ahová nem idegenként érkezhetett volna meg.

Hirtelen egy táska csapódott puhán az ülés oldalához, és egy női hang megkérdezte:

– Szabad?

Futó felnézett: a szemüveges lány állt előtte, aki a „La Palomá”-ban, vele szemközt, a benyílóban szokott ülni. Zavartan kilépett az ülések közti keskeny farácsra, és utat engedett. Visszaült, elhelyezkedett, az autóbusz már elindult, sőt kikanyarodott a Szabadság-hídra vezető útra, mikor Futó végre felfogta, hogy a lány vette meg az eszpresszó pénztárosnőjétől Mari jegyét, és szomszédja lesz a kirándulás két napján.

Mintha az ablakon akarna kinézni, a lány felé fordult, de annak az arcáról semmit sem tudott leolvasni, táskáját lábai közé fogva leengedte a padlóra, és mereven figyelte a sofőr hátát.

– Nem zavarja a táska? Be lehetne szorítani a csomagtartóba.

– Köszönöm, elfér itt is.

Futó a kezét nyújtotta:

– Azt hiszem, most már illik bemutatkozni: Futó Gábor.

– Maár Margit. Én különben már ismerem magát.

– A „La Palomá”-ból?

– Nemcsak onnan. Olvastam a maga első könyvét: az „Árnyék az égen”-t, és a presszóba is csak azért jártam, mert kíváncsi voltam arra az emberre, aki írta.

Futó alig tudta elrejteni csalódottságát. Sikerei nem egy nőt vonzottak hozzá, akiket minden különösebb fáradság nélkül megkapott, bár nem becsülte le ezeket az ügyeket, ettől a nőtől feszültséget keltő megjelenése és a féléves néma párbeszéd után többet várt, mint hogy egyszerű, irodalomkedvelő kékharisnya legyen. De belátta, hogy mostani helyzetében nincs miért lenéznie ezt a felmerülő esélyt, ha csak egyetlen jó órával jár, már megérte, beletörődött a lány által kínált témába.

– Maga csakugyan olvasta az „Árnyék az égen”-t?

– Miért hazudnék?

– És hogy tetszett?

– Ez a legjobb könyve.

– Mások is azt mondják, de én nem hiszem. Általában csak azért mondják, hogy tetszett az első könyvem, hogy ne tűnjenek elfogultaknak, mikor a későbbieket szidják. Ez ugyanaz, mint mikor a fát olyan baltával vágják, aminek a nyelét a fa ágából faragták.

– A szakmabeliek lehet, hogy rosszindulatúak, de az olvasóknak, a közönségnek mi oka volna rá?

– Ennek is megvan a maga logikája. Tudja, az emberek nagyon szeretnek hinni valakiben, valamit várni tőle, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni benne. Mikor ezt a könyvet írtam, az első szakaszban tartottam, írhattam volna bármit, mindenre azt mondták volna, hogy remekmű, most, a második szakaszban írhatnék bármit, azt mondanák, nem az igazi, behajtják rajtam saját túlzott illúzióik költségeit. És ezt a sorsot senki sem kerülheti el.

– És mi lesz a harmadik fokozat?

– Nincs harmadik fokozat. Ha nem tudná, abbahagytam, újságíró vagyok. Most is riportra jöttem.

Hátulról előreadták az aláírt úti elismervényeket, Futó hozzátette a magáét és Margitét, majd felkelt, átnyújtotta az egész köteget a kísérőnőnek.

– És maga hol dolgozik?

– Az idegen nyelvű antikváriumban vagyok eladó.

– Hány nyelvet tud?

– Négyet, de sajnos, csupa olyat, amit mindenki tud, többre mennék egy kis nyelvvel, például a dánnal.

– Mostanában pedig mindenki inkább nagyobb nyelvet szeretne.

A lány udvariasan elmosolyodott, de tekintete a szemüveg mögött mereven figyelő maradt.

A kísérőnő közben rendezte az elismervényeket, bekapcsolta a mikrofont, próbaképpen lassan számolt ötig, üdvözölte az utasokat, bejelentette, hogy a szilveszter estét Veszprém fölött, egy turistaházban töltik majd, csak néhány szóval ismertette az útvonal mellett elterülő nevezetességeket, melyekből a köd miatt különben sem lehetett látni semmit, aztán dolgát elvégezve zenét keresett az autórádióban, és átkapcsolta a mikrofont. A sofőr eloltotta a mennyezeti lámpákat, a homályban Futó inkább csak sejtette a lány arcának körvonalait.

– Miről beszélgessünk?

– Amiről akar.

– Emberek kellenének hozzá. Vannak közös ismerőseink? Úgy értem, a „La Palomá”-n kívül.

A lány összerezzent.

– Honnan volnának?

– Mert maga is abban a ketrecben él, mint én, a Körúttól a Dunáig. Kell hogy legyenek közös ismerőseink.

– Mondom, hogy nincsenek.

– Fogadni mernék, hogy vannak. Például kell hogy ismerjem, akitől ezeket a nagyalakú füzeteket kapta, egyidőben kellett járnunk egyetemre. Mindjárt meg is nézem, biztos rá lesz írva a neve.

Úgy tett, mintha szét akarná húzni a cipzárat Margit sporttáskáján, a lány olyan erővel taszította félre, hogy Futó majdnem leesett az ülésről. Csodálkozva nézett vissza rá:

– Nem gondoltam komolyan, hogy kinyitom a táskáját.

– Bocsásson meg.

Az autóbusz Székesfehérváron tíz percre megállt, néhányan bent maradtak a kocsiban, de a többség elsétált az eszpresszóig. Margit két feketére, Futó két fél konyakra váltott blokkot, a pultnál álltak meg, és kavargatták a kávét. Futó épp azon tűnődött, hogy mivel folytassa a hirtelen megszakadt beszélgetést, mikor valaki hátulról a vállára tette a kezét:

– Bocsánat, egy pillanatra.

Visszafordult, egy fiatal, sovány arcú férfi állt ott, Futónak úgy rémlett, hogy bent a kocsiban egy lánnyal ők foglalták el a mögöttük levő üléspárt.

– Tessék.

– Ha nem zavarom, négyszemközt.

Futó egy bólintással bocsánatot kért Margittól, és a férfival átment a presszó túlsó sarkába.

– Maga, uram, tudja, hogy eredetileg négyágyas szobákban akartak minket elhelyezni?

– Igen, tudom, rajta volt a papíron.

– Most beszéltem a kísérőnővel, azt mondta, el tudná intézni, hogy kétágyas szobákat adjanak nekünk. Persze, rá kellene fizetni valamennyit, de nem ez a nagyobbik baj.

Állával útitársnője felé bökött, aki Margit mellett álldogált a pultnál:

– Arról van szó, hogy mi együtt élünk, de papíron nem vagyunk összeházasodva. A törvény előtt házasoknak számítunk, de ezt a turistaház gondnokának hiába magyaráznánk. Vagy maga jobb véleménnyel van a gondnokokról?

– Nem, én sem hiszek semmi jót a gondnokokról.

– Viszont a dolgot meg lehetne kártyázni úgy, hogy mi ketten vennénk ki egy szobát, és a két hölgy egyet, aztán elosztanánk, már úgy értem, a szobákat. Nem hiszem, hogy a rendőrség szilveszteréjszakán szobavizitet tart.

– Ennek csak egyetlen akadálya van.

– Nem akar együtt lenni a hölggyel?

– Esetleg akarnék, bár még ezen sem gondolkoztam, de én a mellettem ülő hölgyet úgyszólván nem is ismerem, véletlenül kerültünk egymás mellé. Eredetileg mással akartam jönni.

A férfi elmosolyodott, látszott, hogy kételkedik Futó szavaiban.

– Ha ez így van, a turistaházig még legalább két órát megy a busz. Nagyon csalódnék, ha ennyi idő nem volna elegendő magának.

A kísérőnő tapsolt, és sürgette az utasokat a beszállásra, ők ketten maradtak utolsónak. A férfi feltette kétoldalt fölfelé gyűrt karimájú kalapját, az ajtóban még megjegyezte:

– Akkor Veszprémben újra beszélgetünk.

Futó nem sietett, vett egy üveg konyakot, csak aztán ment a többiek után. Úgy tett, mintha tréfának venné a kísérőnő szemrehányásait, kedélyességet tettetve a nő vállára veregetett, és visszaült Margit mellé.

– Miről beszélgettek?

Futó lecsavarta a konyakosüveg dugóját, és a palackot a lány felé nyújtotta:

– Megkínálhatom? Konyak.

– Maga mindig konyakot iszik?

– Valaha bort ittam, azelőtt ebéd után sört, azelőtt semmit. A mi szakmánkban úgy van, hogy valaki mennél inkább eltávolodik eredeti céljaitól, annál töményebbet iszik. Igazság szerint nekem már az abszolút alkoholnál kellene tartanom. Igyon!

A lány sokáig tartotta a szájánál az üveget, de alig egy kortyot ivott belőle. Az autóbuszban égve hagyták a lámpákat, fényükben Futó végignézte Margit alakját, a mögötte ülő férfi ajánlata nélkül ez valószínűleg csak egy-két óra múlva jutott volna az eszébe. A lány közben levette sötétkék turistakabátját, barna pulóverének egyetlen fehér keresztcsíkja megfeszült a mellein, vállaiból és egész felsőtestéből egyébként is olyan kötegesen elnyúló, megformált izmok emelkedtek ki, melyeket csak rendszeres sportolás vagy még inkább éveken át végzett fizikai munka hozhatott létre. Futó nem szerette az ilyen alakú nőket, úgy tapasztalta, lelki felépítésük ellentmond fizikai erejüknek, gyönge alkatúak és sértődékenyek, jellemző emlékképként az maradt meg róluk Futóban, hogy ölelkezés közben passzívan, mégis izzadva fekszenek az ágyon.

Pillantása visszatért a lány arcára, a szemüveg széles és sötét kerete alatt Margit bőre még fehérebbnek látszott – mintha észrevétlenül, de állandóan hámlana –, nagy, barna szemét azonban az üveg sem tudta összeszűkíteni, szempillái árnyékot vetettek rá, úgy tűnt, mintha egy nagy, gömb alakú, sötét kristály látható része lenne.

Margit visszaadta az üveget:

– De hát maga azért nem távolodott el az irodalomtól.

Futó elfelejtette, miről beszéltek az előbb, ivott egy kortyot, hogy legyen ideje gondolkozni, de így sem jutott az eszébe. Egy széles karmozdulatot tett:

– Maga csakugyan hisz abban, hogy még létezik irodalom?

– Nálunk?

– Sehol a világon. Az irodalom éppúgy időhöz kötött jelenség: születik és meghal, mint bármi más a világon. Maga műveltebb nálam, meg tudná mondani pontosan, hogy a második világháború előtt vagy után halt meg, mindenesetre, mire én író lettem, már nem élt.

– Azért mégis jelennek meg könyvek.

– Ez nem bizonyíték. A zene is meghalhat, még akkor is, ha már minden ember tud írni egy elfogadható szimfóniát.

– Kimerültek az új témák?

– Nem, az új témák nem merülhettek ki, mert új témák sohasem voltak. Már a XVI. században egy olasz szerzetes összeállította a témák összes lehetséges alaptípusát és variánsait, ha jól emlékszem, ötszázegynéhányat talált, ehhez talán kettőt-hármat tudtak azóta hozzátenni, csakhogy régen ezek a témák újra és újra feltöltődtek sorsokkal.

– És ma nem hagyják feltöltődni őket?

– Ki nem hagyja?

– A kultúrpolitika.

– Az volna a jobbik eset, hiszen ha csak egy rendelet korlátozza az irodalmat, elegendő egy másik rendelet, hogy felszabadítsa. Sajnos, arról van szó, hogy többé nincsenek sorsok. Tegyük fel, hogy maga most érkezett a XXI. századból, amit, ha a szemébe nézek, szívesen el is hiszek, és azt kérné: meséljek magának néhány emberről, akinek a sorsát valóban jelentősnek tartom, majdnem mindegyikük élettörténetében eljutnánk olyan fontos fordulóponthoz, melyeket maga mint a XXI. századbéli egyszerűen képtelen volna megérteni. Nem hinné el, hogy jelentéktelen kapcsolatok, aljas kis rögeszmék, melyek nem is boldogítanak, hogy törtek derékba életeket, és egyetlen ember sem akadt, akit a kis dolgoknak nem sikerült elvonniuk a nagy dolgoktól. Vagy maga már látott egész vagy legalábbis arányaiban tiszteletre méltó sorsot?

– Igen, ismertem egy ilyen embert.

– Persze, nem saját magára gondol.

– Több mint persze, bár egy fénysugár énrám is esik belőle, mivel az én ismerősömről van szó.

– Ő mivel érdemelte ki magánál ezt az elismerést?

– Az mindegy, a kérdésre feleltem.

– És most mi van az illetővel?

– 1958-ban öngyilkos lett, megmentették, bekerült egy munkaterápiás intézetbe, de aztán egy tavasszal eltűnt, állítólag egy nő vitte el magával.

– Kicsoda?

– Nem tudom, az ilyesmit nem szokták felírni a kijelentőkönyvbe.

– Magához venni egy őrültet, érdekes nő lehet. És azt sem tudja, hogy a férfi miért akart öngyilkos lenni?

– Nem tudom. Magas, vékony férfi volt, idegen, kék szemekkel, egyszer egy társaságban „Marslakó”-nak nevezték el. Az idegorvos azt mondta róla, hogy már gyermekkora óta ösztöneiben hordta a halált.

– Az idegorvos hülye volt, ösztöneiben mindenki az életet hordja. A szenvedéseknek és a megaláztatásoknak mérhetetlen mennyisége tudja csak átszakítani ezeket az ösztönkötegeket, hogy az ész kiterjeszthesse megvetését az önvédelem gócaira, és az illető főbe lője magát három csomag altatóval.

Az ülés támláján keresztül gyenge kocogtatást érzett, visszafordult. A férfi, akivel Székesfehérváron beszélgetett, ütötte meg térdével az ülés hátlapját. Bár látszólag el volt foglalva partnernőjével, hozzábújva, elváltozott arccal a televízió egyik bábfiguráját utánozta neki, élesen kiálló vállával, nyakának merev tartásával világos kérdést intézett Futóhoz: hol tart közös tervük megvalósításában, egyben figyelmeztette is, hogy siessen.

Futó bólintott, mint aki megértette a jeladást, előrehajolt, és halkan megkérdezte Margittól:

– Maga le akar feküdni ma éjszaka?

– Még nem tudom, hogy alakul. Miért?

– Itt mögöttünk ül egy pár – ne nézzen hátra –, szeretnék együtt tölteni az éjszakát, de nincsenek összeházasodva, és félnek a gondnoktól. A férfi azt ajánlotta, hogy én ővele, maga pedig a lánnyal vegyen ki egy szobát, aztán az egyikben ők maradnának együtt, a másikban pedig én magával. Egyezzen bele, nagy jót tesz velük.

A lány haragosan mosolygott:

– Maga ilyen jó ember? Ennyire törődik másokkal?

Futó legyintett:

– Ne féljen, ez nem egy ravasz terv, hogy lerohanjam magát, ha ezt feltételezi rólam, túlbecsül. Be sem fogok lépni a mi szobánkba.

– És hol fog aludni?

– Ebben az évben már sehol. Ha nagyon sokat iszom, kijövök ide az autóbuszba. Így beleegyezik?

Margit határozatlanul bólintott.

Veszprémben Futó közölte a fiatal férfival, hogy Margit beleegyezett a szobacserébe, kezet szorítottak, és a két nőt is bemutatta egymásnak. Futó, aki szerette volna megkímélni Margitot a kellemetlen szituációktól, nem értette, miért van erre szükség, de a férfi feltételezte, hogy a turistaházban könnyebben le lehet bonyolítani az ügyet, ha ők négyen régi, bizalmas barátoknak tűnnek. Primitív lelkendezése nyomasztotta Futót, már szívesen abbahagyta volna az egészet, de tudta: kisebb energiabefektetéssel jár, ha hagyja menni a dolgokat a maguk útján.

Óvatosságuk egyébként is fölöslegesnek bizonyult. Mikor a busz megérkezett, a turistaház nagy ebédlőjét – a két fenntartott asztal kivételével – már ellepték a környékbeli kis üdülőkből átjött vendégek, a gondnoknak is be kellett állnia a felszolgálók közé. Izzadt homlokát törölgetve csak néhány percre jött ki a hideg előcsarnokba, kiosztotta a társasutazás résztvevőinek a fehér ideiglenes bejelentőket, majd sietve össze is szedte őket, a beírt adatokat nem ellenőrizte le a személyi igazolványokban. Minden vita nélkül beleegyezett abba is, hogy Futóék és a két nő eredetileg kijelölt szálláshelyére ráfizessen, és kétágyas szobákat kapjon helyette.

Megvárták, amíg az utasok zöme elvonul, akkor elosztották a két szobát, a férfi partnernőjével a többiek után sietett, Futó pedig letette a kulcsot Margit elé:

– Tessék.

– És maga hová megy?

– Láttam oldalt egy kis bárpultot, leülök oda, vagy sétálok a ház körül, félóra múlva úgyis vacsorázunk. Ne okozzon gondot magának miattam.

– De biztos szeretne megfürödni.

– Majd kint a csapnál megmosom a kezemet. Menjen csak nyugodtan föl.

A lány elindult fölfelé a csikorgó falépcsőn, rátámaszkodott a korlátra, és visszafordult:

– A vacsoránál találkozunk?

– Miért ne találkoznánk?

Futó kiment a turistaház elé. A bejárat fölött égő lámpa fénykörén túl gomolygott a köd, egy-egy bokor vagy a nyári szabadtéri ebédlő vasoszlopai körül összetorlódott, és szinte szilárd körvonalú alakzatokat vett fel, mennyezetet tartó Atlasz-szobrok, hatalmas, összefogott tömegű állatok tűntek fel Futó káprázó szeme előtt.

Kilépett a ködbe, és a ház mögé került, ahol az autóbuszuk állt. A sofőr már befejezte a rendezkedést, épp mászott le a vezetőülés hágcsóján, Futó megszólította, egy százast adott neki, hogy hagyja bekapcsolva a fűtést és adja oda neki az utastér kulcsát. Mivel az utasok minden holmijukat bevitték magukkal a turistaházba, a sofőr nem vállalt magára különösebb felelősséget azzal, hogy teljesítette Futó kérését, megköszönte a pénzt, beavatottan kacsintott – nyilván alkalmi nőügyet sejtett a háttérben –, és kezeit egy ronggyal törölgetve, bement a házba.

Belülről magára zárta a kocsit, végigdőlt a hátsó ülésen, arcát a bőrhuzat szélére fektette, de a felfelé tóduló, olajszagú gőztől kezdett felkeveredni a gyomra, beljebb csúszott, homlokát a kocsi hűvös oldalfalának támasztotta. Cipőjét lerúgta, és lábát feltette az ülésre, sportingén kinyitotta a legfelső gombot, mivel nem hozott magával váltóinget, nem akart megizzadni.

Más szilveszterestéken, iskoláskorából megmaradt szokásként, végigfutott az elmúlt év eseményein, most nem volt kedve mérleget készíteni, mert ha tépelődni kezd, újra felidéződtek volna azok a kínzó, megoldatlan kapcsolatok, melyeket a városból való elutazással sikerült maga mögött hagyni. Meg akarta védeni idegeit ettől a feszültségtől, régi ölelkezések képe tűnt fel benne, ez volt az egyetlen emlék, mely máskor el tudta terelni gondolatait, karok, combok, mellek egymásutánja vonult végig befelé forduló tekintete előtt, de már alig talált olyan mozzanatot, mely legalább egy vonásnyit feloldott volna a szíve körötti tompa nyomásból, hánykolódva aludt el.

Arra ébredt fel, hogy feje fölött zörgetnek az ablakon. Automatikusan kinyúlt balra, ahol szobájában az éjjeliszekrényen egy olvasólámpa állt, karja az autóbusz oldalába ütközött, csak akkor fogta föl, hogy hol fekszik. Érzékei – mint mindig – gyorsan kitisztultak, nem kelt fel, hogy megnézze, ki kopogtat, helyzetét az autóbuszban csak a sofőr fenyegethette, de ha ő tért volna vissza, ki tudta volna nyitni az ajtót.

Mozdulatlanul, de nyugodtan fekve hallgatta, hogy a kopogtatás megismétlődik a kocsi bal oldalán, elöl, a kormányfülkénél, a túlsó oldalon, majd visszatér az ő helyéhez. Csend állt be, Futó már azt hitte, hogy az ismeretlen kopogtató visszatért a turistaházba, mikor meghallotta Margit hangját.

– Nem akar kijönni?

Futó feltérdelt az ülésre, és kinézett: a lány két-három lépésnyire állt az autóbusztól, de így is látszott, hogy nem visel szemüveget. Felhajtotta a kis szellőzőablakot.

– Mi van?

– Már vacsoráznak.

– Nem vagyok éhes.

– Azért jó volna, ha bejönne. Keresni fogják magát, és előbb-utóbb ide is eljutnak.

Futó bólintott, és felkelt; ahogy begombolkozott, ingnyaka, mely az elővigyázatosság ellenére átizzadt, a bőréhez ért, összeborzongott, lábujjhegyen topogva ment a turistaház sarkáig.

Margit az eresz alá húzódva várta, már a táncra öltözött fel, a turistaöltöny helyett fekete, kivágott ruhát viselt, nyakán pedig zafír- és gyantaszínű kockákból összeállított gyöngysort. Rövidre vágott, sűrű haját is feltupírozta, de a legfeltűnőbb változást mégis a szeme mutatta. Hogy levette a szemüvegét, a pupillája kitágult, ugyanakkor el is merevedett. Margit észrevette, hogy Futó a szemét nézi, legyintett:

– Kontaktüveg, most raktam be, éjjel két órára behomályosodik, a szemem égni fog, és egy óra hosszat nem fogok látni. Használjuk ki az időt.

Kis báli táskáját a hóna alá szorítva előrement az épület melletti keskeny betonjárdán, elegánsan járt, testsúlyát minden lépésnél a lábujjhegyre helyezve, alakja a szűk, fekete ruhában is feszesnek és könnyednek tűnt. Bent az előcsarnokban megálltak.

– Nem akar megmosdani előbb? – kérdezte a lány, és retiküljéből elővette a lapos fatáblára fűzött szobakulcsot. Futó bólintott, és átvette tőle. Margit még utánaszólt:

– Az emeleten balra.

Fent a szobában a lány elrakta a ruháit, csak pizsamáját tette ki a paplanra, de kölnijének hűvös gyöngyvirágillata ott érződött most is a levegőben. Futó lassan levetkőzött, a fűtőtest fölött talált egy kampót, felakasztotta rá nedves ingét. Az éjjeliszekrényből elővett egy szalmapapucsot, belelépett, és átment a folyosóról nyíló fürdőszobába, a tartályban még hagytak meleg vizet, lezuhanyozott.

Mire visszatért, a sportinget már átjárta a felszálló meleg, nyaka keményre száradt, Futónak jólesett felvenni. Alvás utáni bágyadtsága eloszlott, könnyű léptekkel sietett le a lépcsőn.

Margit az asztal végén ült, az ismerős fiatal pár mellett, már valamennyien a vacsora vége felé tartottak, csak Futó terítékén sorakoztak egymás mellett a megrakott tányérok. A kihűlt levest félretolta, a disznótorost kezdte enni, mikor a terem sarkában bekapcsolták a magnetofont, a párok felkeltek táncolni, Margit előtt is meghajolt egy férfi, de a lány nemet intett. Futó felnézett:

– Miért nem megy?

– Nekem magával van dolgom.

Vacsora után átültek a bárpulthoz. Margit nem beszélt, maga elé figyelt, és mindig elsőnek itta ki a konyakospoharat. Futó látta rajta, hogy be akar rúgni, nem értette, miért, de nem kérdezte meg, csak vállat vont. A negyedik-ötödik féldeci után Margit arcvonásai kezdtek elmerevedni, ezt ő maga is észrevette, megrázta magát, és felállt:

– Jöjjön.

Csak néhány lépésre távolodtak el a bárpulttól, a mezőny szélén kezdtek el táncolni. Margitot látszólag nem zavarta meg az ital, jó ritmusban mozgott együtt a zenével, de mikor Futó a szemébe nézett, megdöbbent. Lehet, hogy a kontaktüveg keltette ezt a hatást, de Futónak úgy tűnt, hogy tekintetéből gyűlölet és valami névtelen bosszúvágy sugárzik.

Ebben a pillanatban ő is ellenségének érezte Margitot, bármilyen eszközt szívesen felhasznált volna, hogy megalázza. Visszanyúlt a pultra otthagyott poharáért, tánc közben ivott, megvárta, amíg a konyak melege eléri a fejét, akkor jobb karjával erősen magához húzta a lány derekát. Mellkasára feltámaszkodtak Margit mellei, pulóveren keresztül is érezte a formájukat:

– Maga miattam ugrott bele ebbe a kirándulásba?

– Igen.

– És ha Mari nem adja el a jegyet?

– Lett volna más alkalom.

– Nem hiszem, de mindegy.

Futó a krepp-papírral körültekert faliórára nézett:

– Tíz perc múlva éjfél, kellene keresni egy jó sarkot.

– Itt bent nem fogunk találni.

– Menjünk fel a szobába.

– Szobában akárhol lehetnénk. Valami romantikusabb kellene. Az autóbusz kulcsa magánál maradt?

– Nálam.

– Menjen előre, felveszem a kabátomat, és én is jövök.

Futó a bárpultnál vett egy üveg pezsgőt, és két poharat kért hozzá, a vitrin üvegeibe metszett, csillogó vonalak meghosszabbodtak a szeme előtt, ebből érezte meg, hogy berúgott. Kifelé menet mintha lába térdben nem hajlana, minden lépésnél kissé dobbantott.

A kapu előtt megbotlott egy ládában, és térdre esett, a fájdalomtól sokáig nem tudott felemelkedni, arra gondolt, ez rossz előjel, jobban tenné, ha visszafordulna. Most valójában nem is kívánta Margitot, emlékeztetnie kellett magát a lány testére, hogy tovább mehessen.

Az autóbuszban egész idő alatt bekapcsolva maradt a fűtés, száraz, émelyítő meleg csapta meg. Most is hátrament, félrehúzta a szellőzőablakot, hogy ne szédüljön, mélyeket lélegzett, és igyekezett a szemét minél tágabbra nyitni. Leült, a pezsgősüveget a térdei közé fogta, gondolatai egyre inkább lenyomódtak, hamarosan arról is elfeledkezett, hogy miért jött ki az autóbuszba.

A lány közeledő lépéseit sem hallotta meg, csak akkor rezzent föl, mikor már előtte állt. Margit egy asztalkendővel letakart csomagot hozott magával.

– Vettem süteményt – mondta, és letette a csomagot egy oldalülésre, többször is végigsétált a kocsin, kezeit hátul összefonta a tarkóján, ettől egész felsőteste megfeszült, Futónak még részegen is feltűnt, hogy milyen ideges.

– Mennyi az idő?

– Nemsokára éjfél, bent a konyhában már kikészítették az újévi malacot.

Lent a völgyben, egy távoli faluban harangozni kezdtek, a szél alig mozgott, a köd minden második-harmadik harangütést elnyelt.

– Felnyissam a pezsgőt?

– Igen – mondta a lány, és közelebb lépett –, addig én kipakolom a süteményt.

Futó keze ügyébe készítette a poharakat, előrehajolt, és hogy biztosabban foghassa a palackot, az ülés oldalához szorította. Feltépte a plombát, és kezdte lecsavarni a dugóról a biztosító drótkötést, egy pillanatra hátrafordult: vajon a lány befejezte-e már a sütemények szétrakását?

Ez a mozdulat mentette meg az életét, mert a tőr, melyet Margit a hátába akart szúrni, megcsúszott a vállán. Bár a vértől azonnal lucskos lett az inge, jobb karját tudta használni. Margit elvakultan csapkodott a tőrrel. Futó megpróbálta kicsavarni a kezéből, közben újabb és újabb sebeket kapott, végül is sikerült megfognia a tőr nyelét, és nagy erőfeszítéssel lefejtette róla a lány ujjait.

Megnézte a tőrt: agancsnyelű vadászkés volt, Margit a falra akasztott dísztárgyak közül szedhette, pengéjét por és vakrozsda borította, Futó tudta, hogy sürgősen ki kell mosnia a sebeket, melyeket ez a tőr ejtett vállán és karján. Megrázta Margitot, aki, mióta elvették tőle a fegyverét, csukott szemmel, magát elhagyva kapaszkodott bele az ülés fogantyújába.

– Menjen be, kérje el a vöröskeresztes ládát.

– Ide hozzam?

– Nem, itt nincs víz, addigra fent leszek a szobában.

Nem várva meg, hogy a lány végrehajtja-e az utasítást, Futó jobb kezét a vállára szorítva elindult a ház felé, karja elmerevedett, de tenyerét a lüktető seben tartotta, míg be nem ért a fürdőszobába, itt egy tele marék vért emelt le róla. Nem tudott kibújni a pulóveréből, a kést beleakasztotta a pulóver nyakába, és végighasította, kiszabadította vérző vállát, belehajolt a kádba, és hideg vizet csorgatott a sebre, amíg a lány meg nem jött a vöröskeresztes alumínium kazettával.

Egy-egy félszóval igazítva útba a lányt, lemosatta a sebek környékét benzinnel és jóddal, majd kötést csavartatott a vállára. A lány igyekezettel, de tapasztalatlanul végezte a kötözést, kedvét vesztve megállt:

– Ne hívjak orvost? Biztos van lent.

– És hogy magyarázza meg ezeket a szúrásokat? Bírósági ügy lenne belőle.

– Nem bánom.

– De én igen.

Mikor a fehér pólya már az egész vállát elborította, és a terjedő, csípős fájdalom jelezte, hogy a vérzés megszűnt, vagy legalábbis mérséklődött, Futó felkelt a kád melletti kis hokedliről. Átment a kis szobába, majdnem pontosan osztotta be maradék erejét, mert még le tudta nyomni a kilincset, belépett, és csak az ágy előtti fonott rongyszőnyegen esett össze.

Arra ébredt fel, hogy a szája környéke és a bal arca elzsibbadt, feje egy párnába süppedt bele, megpróbált felemelkedni, de csak annyit látott, hogy Margit ott ül a lábainál, a színes pokróc sarkán, utána nyaka visszacsuklott. A lány észrevette, hogy magához tért, felkelt, bár a szobában nem volt sötét, óvatosan előrenyújtott kézzel, mintha szemét ujjai hegyén hordaná, tapogatódzva ment a mosdóig. Meggyújtotta a kis falikart, egy pohárba vizet töltött, és megitatta Futót. A férfi ivott, aztán becsukta a szemét, és engedte, hogy a víz végigfolyjon az arcán, a lány egy zsebkendővel megtörülte.

– Miért akart megölni? – kérdezte Futó. A lány nem válaszolt, Futó felnézett:

– Ki maga?

A lány időközben levette a kontaktkagylót és nem tette fel a szemüveget, szemén sűrű vérerek ütköztek ki a megerőltetéstől, bár szemét résnyire összehúzta, mégis alig láthatott:

– Maár Margit vagyok.

– Azt tudom, de miért voltam én fontos magának?

– Három évig éltem együtt Alaxai Pállal.

Futó megdöbbent:

– Mi van vele?

– Semmi, a nyáron kinyitotta magára a gázcsapot, és most nem sikerült megmenteni, mint négy évvel azelőtt.

– Meghalt?

A lány bólintott. Futó oldalt fordította arcát a párnán.

– Pali nem bízott magában, hogy meg tud halni. Mielőtt kinyitotta a gázcsapot, berúgott, lezárta az összes ajtót, a kulcsokat kidobta az ablakon, és lekötözte a redőnyt. Így is menekülni akart, a konyhaajtónál találták meg, a kezét alig tudták lefeszíteni a kilincsről, véresre karmolta az arcát. Nyár volt, a melegben megfeketedett, és felszakadt a bőre, pokrócot dobtak rá, és elvitték, csak egy pillanatig láthattam. Mintha egy magasabb parancsot hajtott volna végre, és csak most, utána kérdezné meg, hogy miért történt az egész, csendes és nyugodt volt az arca, már előre elfogadta a választ. Ez szörnyűbb volt nekem, mintha tiltakozott volna, mert így a halálával végképp elpusztult, hogy ezt a borzalmat elviselhessem, megfogadtam az üres lakásban, melynek még egy év múlva is gázszaga volt, hogy megbosszulom Palit.

– És rajtam?

– Igen, maga tette tönkre az életét és az enyémet is.

– És az én életemet ki tette tönkre? Nem hiszem, hogy minden tönkretett élet mögött lehet találni valakit, aki tönkretette. Könnyebb volna elviselni az életet, ha ez ilyen egyszerű volna.

– Ne filozofáljon.

– Nem hiszem, hogy a halottaknak mindig igazuk van, egyszerű lélektani trükk: mi kérdezünk, ők nem válaszolnak, hanem ránk bízzák, hogy kikeressük a legjobb választ saját kérdésünkre. Ezen már túl vagyok. Nem azért halnak meg az emberek, mert igazuk volt.

– Nincs magában semmi megbánás, amiért meghalt?

– Nincs.

– De hiszen maga vette el tőle a feleségét.

– Hogy lehet egy nőt elvenni valakitől? Alaxai haragudott rám Éváért?

– Igen.

– Több jót képzeltem róla. Arról nem is beszélve, hogy azóta én is elváltam Évától. Nem is tudom, mikor láttam utoljára.

Futó jobb könyökére dőlve megpróbált feltámaszkodni, de sérült vállába így is belenyilallott a fájdalom, a kötés hamarosan átvérzett. Futó sápadt arccal tűrte, hogy Margit friss gézt tekerjen rá, és visszafektesse a pokrócra. Behunyt szeme előtt a vérveszteségtől fényes, egymásba érő karikakötegek villogtak, szája körül a zsibbadás erősödött:

– Nem tudom, Alaxai mit mesélt rólam, de az az igazság, hogy ő nem ismert engem. Például csak évek múlva jött rá arra, amit magának félnapos ismeretség után bevallok, hogy zsidó vagyok. Ha ezt hamarabb tudja, valószínűleg el sem kezdődik a mi egész barátságunk.

Futó elgondolkozott:

– Habár a külsőmből nem gondolhatta.

– Különben sem látszik magán.

– Tudom, mindig irigyeltem a „Magyar Futár” görbe orrú, nagy fülű zsidóit, nem kell magyarázniuk a származásukat, és nem kell jó pofát vágniuk vagy felháborodniuk, ha a zsidókat szidják előttük. És ha a külsőm legalább megvédett volna valamitől, de engem is elért minden baj, ami elérhetett. Apámat 1941-ben vitték el munkaszolgálatosnak, anyámat 1944 októberében.

– Nőket is elvittek?

– Nőket is. Ha nem hiszi, megmondom a napot is, amikor bevonult: 1944. október 23. Rövid, fekete bundában ment el, a ház sarkáról még egyszer visszafordult, és felemelte a kezét. Sem apám, sem ő nem jött vissza többé. Nagyanyámmal maradtam, vele együtt vittek be a gettóba. Mit meséljek magának a gettóról? Ahány vödör vizet szereztünk, annyi vödör levest kaptunk érte a hitközségi konyhán, más ennivalónk nem volt. Láttam meghalni az öregeket és fiatalokat, mi is véletlenül maradtunk életben. Mikor behoztak a csillagos házból, eredetileg a Klauzál utca 12-be akartak berakni, de az már zsúfolt volt, áttettek a 10-be, két napra rá a 12-ből mindenkit kihajtottak a Duna-partra, és belelőttek a vízbe. Aztán jöttek a tankok, elégették a deszkafalakat, és mi menekültünk, attól féltünk, hogy még visszatérhetnek a németek. Az úton összetört téglák és leszakadt drótok között szembejött velünk egy orosz katona, letépte mellemről a sárga csillagot. Nagyanyám már nem élt soká, egy cionista gyerekotthonba kerültem. Arra készültünk, hogy kimenjünk Izraelbe, de 1947-ben lezárták a nyugati határt, csak Csehországon keresztül lehetett kijutni. Egy nyári napon kirándulásra mentünk a Sátor-hegyre, ott már várt minket két férfi, átvezettek a cseh határon, Prágából pedig autóbusszal mentünk Bécsig. Bécs–Nápoly–Jaffa.

– Hogy érezte magát kint?

– Rosszul. Ha itthon az nyomasztott, hogy zsidó vagyok, kint az, hogy magyar. A lengyel zsidók lenéztek, müge-mügének csúfoltak – így értették az igen-igent –, de túl ezen, nem tudtam elfelejteni az orosz katonát, aki letépte a mellemről a sárga csillagot, kommunista lettem. Mikor letettem a villanyszerelői szakmunkásvizsgát, kiléptem a kibucból, és felmentem Tel Avivba, beiratkoztam a kommunista pártba. Röpcédulákat osztogattam sztrájkolóknak, agitáltam, elkapott a Sin Béth – ez az ottani politikai rendőrség –, arab ügynöknek nyilvánítottak, és becsuktak. A kihallgatáson olyanokat mondtam, hogy a büntetés letelte után kitoloncoltak Izraelből. Választhattam, hová megyek, az egyik rokonom hívott Amerikába, de én kommunistának éreztem magam, gondoltam, Magyarország kommunista állam, ott a helyem. 1951 volt, Hegyeshalomnál leszedtek a vonatról, nem is eresztettek fel Pestre, kezembe nyomtak egy katonai behívót aznapi dátummal, és rendőrségi dzsipen vittek be a hírhedt n.-i laktanyába, melyet régi jutasi őrmesterek vezettek. Képzelje el: régi jutasi őrmesterek a kezükbe kapnak egy zsidót mint közkatonát, ráadásul még jogcímük is van, hogy kitoljanak vele: hazaáruló, disszidens, az is lehet, hogy kém. Minden éjszaka odaállt valaki az ágyam elé: „Vogel honvéd, egyszemélyes riadó…”

Futó magyarázva intett Margit felé:

– Akkor még Vogelnek hívtak. „Egyszemélyes riadó. Amerikai ejtőernyősök szálltak le a laktanya udvarán, az ön feladata, hogy megsemmisítse a harcálláspontjukat.” Vakon keresgéltem a szemüvegemet a párnán, felöltöztem, és kimentem az őrmesterrel az udvarra. Az amerikai ejtőernyősök mindig az udvar túlsó oldalán szálltak le, hogy nekem végig kelljen futnom a rohampályán, az őrmester kint szaladt az úton, és fütyülve gyorsította a ritmust. Napközben is egymást érték a kitolások, pechemre olyan alakulathoz kerültem, amelyik csupa parasztgyerekből állt, senki sem segített rajtam, sőt alájátszottak ezeknek az ugratásoknak. A gúnyolódásoktól, a fáradtságtól és az álmatlanságtól kezdett elborulni az agyam. Az eltelt napokat számolgattam, és azzal vigasztaltam magam, hogy a hátralevő időt már könnyebben elviselem majd, mikor az egyik éjszaka nem bírtam tovább, megtörtént a botrány. Nem untatom?

– Nem.

– Nem mondanám el ezeket a régi történeteket, de mind hozzátartozik ahhoz, hogy lettünk barátok Alaxaival. Szóval, egy téli éjszaka volt, pontosan 1952 decembere, kint esett a hó, megfáztam, talán lázas is voltam, titokban reménykedtem, hogy az őrmester legalább ezen az éjszakán békét hagy. Ha egész ébresztőig enged aludni, az összes kitolását megbocsátottam volna, de éjfél után ismét ott állt az ágyam előtt: „Vogel honvéd, egyszemélyes ébresztő.” Feltettem a szemüvegemet, a felső ágyon feküdtem, nagy nehezen lekászálódtam. Az őrmester rám ordít: „Ez magának ébresztő? Így a beteg kurvák másznak le a díványról a kilencedik numera után. Vogel honvéd, egyszemélyes takarodó.” Vissza kellett kapaszkodnom a felső ágyra, lefeküdtem, leoltotta a villanyt, és újból meggyújtotta: „Vogel honvéd, egyszemélyes ébresztő.” Megint nem tetszett neki, ahogy lejöttem, visszazavart a helyemre. Persze a lámpagyújtásokra akkor már az egész terem felébredt, felkönyököltek, és élvezték, hogy nem ők vannak a helyemben. Az őrmester harmadszor és tizedszer is visszaküldött, láttam az arcán, azt várja, hogy tombolni kezdjek, de én egyre nyugodtabb lettem. Arra gondoltam, rosszabb már nem történhet velem, mint hogy ezen az éjszakán felkeltettek, lassan és kényelmesen másztam le az ágyról, sőt, azt is megengedtem magamnak, hogy a két vezényszó között aludjak egy fél percet, végül is az őrmester kezdett dühbe jönni. Már ordítva adta ki a parancsokat, ettől én még lassabban mozogtam, már nem is fél, hanem egész perceket aludtam, egyszer csak nem tudta tovább türtőztetni magát, a lábamnál fogva lerántott az ágyról. Az arcomra estem, a szemüvegem eltörött, de az indulattól még azt sem éreztem, hogy az üvegdarabok megsértették-e a szemem. Felkeltem, odaléptem az őrmesterhez, aki egy sámlin állt, egy jobb kezes ütéssel homlokon találtam úgy, hogy hanyatt esett, a sámlival ütni kezdtem a fejét, ha ki nem szedik a kezem közül, meghal. Futva jött értem a készültség, még arra sem engedtek időt, hogy felöltözzek, mezítláb, nadrág nélkül vittek át a fogdába. A hideg betonpadló égette a lábamat, és lassan lehiggadtam, bár az indulattól még a fejem és a kezem is reszketett. Tudtam, senki sem ment meg attól, hogy hadbíróság elé kerüljek, azt is tudtam, hogy társaim nem fognak tanúskodni mellettem. A hadbíróságon a múltamat: a disszidálással és a visszatéréssel külön súlyosbító körülménynek fogják számítani, feljebbvaló elleni gyilkossági kísérletet varrnak a nyakamba, az pedig kötelet jelent. Arra gondoltam, nem várom be az ítéletet, és öngyilkos leszek, de megalázónak éreztem, hogy ez a primitív banda ilyen könnyen le tudjon győzni, és még a halálommal is örömet szerezzek nekik. Még mindig reszkető kezemre néztem, és elhatároztam, hogy megjátszom az egyetlen esélyt, mely talán megmenthet: idegbajt tettetek, mintha az őrmestert is egy rohamomban ütöttem volna le. Mikor a reszketés elmúlt, tovább erőltettem, nem fogadtam el az ételt, és minden eszközzel próbáltam szítani magamban az idegességet. A laktanyai orvos a szemembe nevetett, de én emlékeztem rá: a neuraszténia gravis nem jár szervi elváltozásokkal, ha keresztül is lát rajtam, nem tudja bebizonyítani, hogy szimulálok. Ragaszkodtam hozzá, hogy küldjön fel Pestre, a helyőrségi kórház felülvizsgáló bizottsága elé, ezt jogom volt követelni, az orvos vállat vont, és beleegyezett, csak annyit jegyzett meg, fent is ki fog derülni, hogy megjátszom magam, és vissza fognak küldeni ide, sőt a szimulálással még tovább súlyosbítom a helyzetemet. De akkor már, ha akartam volna, sem visszakozhattam volna. Mentőautón hoztak fel Pestre, mellettem ült persze egy fegyveres őr, a Róbert Károly körúti kórházba kísért, balszerencsémre még az érkezésem napján a felülvizsgáló bizottság elé kellett állnom. Várakozás közben sietve tájékozódtam: a bizottság háromféle döntést hozhatott, vagy alaptalannak ítélte a panaszt, és visszaküldött az egységbe, vagy végképp felmentett a katonai szolgálat alól mint alkalmatlant, vagy beutalhatott a kórházba, a döntés jogát így átruházva a kórházi főorvosra. Én akkor már napok óta nem ettem, aludni se hagytam magam, az elmúlt hónapokban amúgy is igénybe vett idegeim szinte elszakadoztak, akár a háborús cérna, de amikor megláttam a bizottságot, nem hittem benne, hogy meg tudom győzni őket állapotom súlyosságáról. Csupa szélfújta arcú, vörös kezű, arany váll-lapot viselő katonaorvos ült az asztal mögött, szerencsére felismertem az egyik fiatal orvos századost, ugyanabba a cionista gyerekotthonba járt, mint én. Az iratokból látnia kellett, ha visszaküldenek a csapattestemhez, halálos veszélybe kerülök, még külön egy esdeklő pillantást vetettem rá, de ő úgy tett, mintha sohase találkoztunk volna. Vizsgálatnál szidott rossz testtartásomért, és ide-oda rángatott, ezt a reményemet is elveszítve, teljesen letörten jöttem ki a teremből. Az őr látta rajtam az eredményt, közelebb húzódott, nehogy szökni próbáljak. Képzelheti, hogy megörültem, mikor behívattak a bizottság elé, és közölték, hogy további kivizsgálásra beutaltak a kórházba. Befeküdtem az idegosztályra, másnap délután régi gyerekotthonbeli barátom meglátogatott valamilyen ürüggyel. Kérte: ne haragudjak rá, de nem viselkedhetett másképpen, ha segíteni akart rajtam, mert ha túlságosan jóindulatúnak mutatkozik, személyes elfogultsággal gyanúsítják, és visszautasítják a javaslatát. A bizottság így is vissza akart küldeni az állomáshelyemre, különösen doktor Paál László ragaszkodott ehhez, ami azért nagy baj, mert éppen ő a kórházi idegosztály vezetője, és a további sorsom az ő kezébe tették le. Barátom megígérte; elintézi, hogy három hónapig mindenképpen a kórházban maradhassak, de figyelmeztetett, ez a három hónap összecsapások szakadatlan sorozata lesz doktor Paállal. Barátom még annyit segített, hogy néhány ideggyógyászati szakkönyvet adott. Behúzódtam a vécére, vagy egy nagy, képes mappába rejtettem el a könyvet, elolvastam a betegség válfajainak leírását, és kiválasztottam azokat a tüneteket, melyeket a leghitelesebben tudtam előállítani. Egy tünetre: szemem állandó rángására összpontosítottam. De minden fáradságom hiábavalónak bizonyult, Paál keresztüllátott rajtam, nem kezelt, és orvosságot sem adott, a vizitnél mindig bejelentette, hogy hány napom van még hátra a kórházban. Sokat töprengtem rajta, miért éppen engem tüntet ki ellenszenvével, először azt hittem, zsidó voltomnak szól, de meg kellett bizonyosodnom, hogy más bent fekvő zsidó katonákkal elnézően és jóindulatúan bánik. Később tudtam csak meg, hogy Paál régi katonaorvos, még a Horthy-időkből maradt itt, pozíciója a kórházban ingatag, valószínűleg érdemeket akart szerezni azzal, hogy egy politikailag káros személy szimulálását leleplezi. Megértettem, csak akkor számíthatok sikerre, ha ezt a gyöngeségét próbálom kihasználni, a napok múltak, de egyetlen valamirevaló ötlet sem jutott az eszembe. Tulajdonképpen már bele is törődtem, hogy kirúgnak, és a hadbíróság elé kerülök, mikor az egyik este, ha jól emlékszem, június végén jártunk, egy új beteget, huszonöt év körüli, magas, sovány férfit hoztak be a kórterembe. Kiderült róla, hogy ténylegesen nem is katona, hanem főiskolás. A kötelező, nyári egyhónapos kiképzést töltötte le egy jugoszláv határhoz közeli táborban. Hazafelé tartva, még katonaruhában, de sapka és igazolvány nélkül, leszállt a vonatról, hogy vizet igyon, lemaradt, és az őrjárat elfogta. Mivel nem tudta igazolni magát, átszivárgott jugoszláv kémnek tartották, és kihallgatás nélkül bezárták egy verembe, itt töltött négyszer huszonnégy órát. Mire a dolgok tisztázódtak, és kiengedték a veremből, idegösszeroppanást kapott. Maga tudja, ki volt ez a férfi?

– Nem.

– Alaxai Pál.

– Istenem!

– Nem mesélt róla? Pedig mi akkor találkoztunk először. A mellettem levő ágyra került. Mi, a kórterem régi lakói, ismertük egymást, természetesen nem árultuk el a többiek trükkjeit az orvosoknak, de nem hittünk abban, hogy közülünk bárki is komolyan beteg lenne. Először Alaxait is próbáltuk meggyőzni, hogy vetkőzzön le, ha nyíltan nem akar enni, egyen titokban, de ő a veremtől még sárfoltos katonaruhájában mozdulatlanul feküdt az ágyon. Egyszer csak roham fogta el, felugrott, és a felesége nevét ordítozta, aki hiába várja őt Pesten, követelte, hogy bocsássák szabadon. Tört-zúzott, kényszerzubbonyba kellett kötözni, elaltatták, de álmában is tovább beszélt fátyolos, szinte még mindig mutáló hangon. Álmában találkozott a feleségével, arca megnyugodott, és olyan önfeledt, boldog szavakat mondott, hogy mi többiek, akik ágyunkban felkönyökölve hallgattuk őt, elsápadtunk az irigységtől, és mind szerettük volna megismerni ezt a nőt. Alaxai már rég elhallgatott, és horkolva aludt az injekciótól, de én izzadva forgolódtam az ágyamon. Valaha sok emberrel beszélgettem, akik bejárták a háborút, csak szörnyű erőfeszítések árán menekültek meg a haláltól, ezer kilométereket gyalogoltak, betegségeket szenvedtek el, melyek nyomait még most is viselték, ha hirtelen befelhősödött fölöttük az ég, idegeik úgy megfeszültek, hogy ingükön átütött az izzadság, mindig azt kérdeztem tőlük: mi a legfájdalmasabb emlékük ezekről az évekről? Majdnem mind így válaszolt: „Az, hogy a legjobb férfiéveim elmúltak igazi nő nélkül.” Ezt én korábban túlzásnak tartottam, hiszen ennek a vágynak el kellett törpülnie az éhezés vagy a betegség mellett, de Alaxai látomása a feleségéről bennem is felkeltette a vágyat, hogy egyszer én is átélhessek egy hasonlóan boldog, igazi szerelmet, és amit a halálfélelem nem tudott elérni nálam, ennek hatására újra nekirugaszkodtam, hogy elkerüljem a hadbíróságot. Már a harmadik hónap utolsó napjaiban jártunk, az irodában talán már meg is szövegezték a parancsot, mely visszairányít a csapatomhoz, csak Paál doktor aláírása hiányzott róla, mikor egy miniszteri bizottság ellenőrizte le a kórházat. A vezetők már hamarabb értesültek a látogatásról, idegesen járták végig a kórtermeket, sietve kicserélték a szakadt pizsamákat, virágot tettek az asztalra. Idegességükből megértettem, hogy eljött az idő a cselekvésre. Kihegyeztem két gyufaszálat, és a két szemgödrömbe dugtam úgy, hogy az egyik hegyük a felső, a másik az alsó szemhéjamnak feszült, belefúródtak a bőrömbe, nemsokára már folyt a vér végig az arcomon. Az ápolók le akartak fogni, hogy elvegyék tőlem a gyufákat, de én megfenyegettem őket, ha hozzám nyúlnak, megvakítom magamat, mást nem tehettek, hívták Paál doktort. A főorvos is félt a délutáni ellenőrzéstől, ez abból is látszott, hogy erélyeskedni akart, rám kiabált, vegyem ki a szememből a gyufákat. Nem veszem. Mit akarok elérni vele? – kérdezi. – Meg akarok gyógyulni, hogy újra katona lehessek – mondtam –, ő nem kezel, és nem ad nekem gyógyszereket, hogy a szemem rángása megszűnjön, kénytelen vagyok saját eszközeimmel gyógyítani magamat. Mereven szembenéztem vele, ami elég nehéz volt, mert közben a szemgödrömből dőlt a vér. Paál kiküldte a többieket a kórteremből, mikor egyedül maradtunk, megígérte, hogy elintézi a leszerelésemet, ha most kiveszem a gyufákat, és nem csinálok botrányt az ellenőrzésen. Engedelmeskedtem, de biztosítottam Paált, ha becsap, annyi időm még marad, hogy agyonvágjam őt. Erre nem került sor, mert a főorvos állta a szavát, néhány héttel később „fegyveres szolgálatra alkalmatlan” minősítéssel kiszabadultam a kórházból és a katonaságtól.

– Palit mikor engedték ki?

– Alaxait? Még annak a hétnek a szombatján, mikor behozták. Mi még sajnáltuk is, ha vasárnapig marad, biztos meglátogatja a felesége, és megismerhettük volna, de őt ez a pár nap is erősen megviselte. Mivel mellettem feküdt, velem beszélgetett a legtöbbet, felírta a címét, hogy majd kint keressem meg, de ezt talán maga sem gondolta komolyan. Nekem is más gondom volt, mikor kiléptem a kórház kapuján. 1947-ben léptem át a határon, most már 1953-ban jártunk, és nem sokat tudtam azokról a változásokról, melyek azóta bekövetkeztek. Ezerötszáz forint elbocsátási pénzzel – valami segélyből és a zsoldomból gyűlt össze – nem nagyon ugrálhattam, vettem egy öltönyt, cipőt, fehérneműt, alig maradt a zsebemben két-három százas, sürgősen állás után kellett néznem. Gyöngének éreztem magam, hogy régi szakmámban, villanyszerelőként dolgozzam, máshoz nem értettem, szerencsére a kerületi DISZ-bizottság, ahová leszereléskor irányítottak, a nyári hónapokra elhelyezett egy Duna menti DISZ-vezetőképző táborba segédmunkásnak.

A tábor D. falu közelében létesült, a régi grófi kastély épületében és parkjában, magas kőkerítés vette körül, a bejáratnál állandó őrség posztolt, mely egy fegyveres katonából és két karszalagos DISZ-istából állott. Tétovázva megálltam a kapu előtt, alig néhány napja szabadultam ki a hadseregből, irtóztam attól, hogy ismét alárendeljem magamat a katonai fegyelemnek és rendszabályoknak, de mivel az utolsó pénzemen jöttem le D.-be, nem maradt más választásom, be kellett lépnem a kapun.

Mentem a kastély felé a fehér murvával felszórt úton, és a rossz érzéseim egyre fokozódtak a feltáruló látványtól: a tanfolyam résztvevői nyolcszemélyes sátrakból álló, szabályosan felépített katonai táborban laktak, az alakulótéren épp szólt a trombita, himbálódzva kúszott felfelé a rúdon a zászló, a fiúk szabályos négyszögben a napi eligazítást hallgatták. Persze inkább a bokrok között mentem tovább, hogy kikerüljem ezt a környéket, de így is hallottam a napi programot, kellemesen meglepett, hogy rendgyakorlatok és politikai foglalkozások töltötték ki a délelőttöt, a délután pedig jórészt szabadon maradt.

A táborparancsnokság a kastély épületében helyezkedett el, a tábor vezetői szinte egyenlő arányszámban civilekből – mozgalmi vezetőkből, szaktanárokból – és katonatisztekből álltak össze, az irodában éppen egy tüzértiszt fogadta jelentkezésemet. Megvető mosollyal forgatta alkalmatlansági pecséttel lebélyegzett katonakönyvemet, ha rajta múlott volna, valószínűleg azonnal kiutasít a tábor területéről, de így csak azzal fejezte ki a véleményét rólam, hogy a kastély legeldugottabb szuterénszobáját jelölte ki szálláshelyemnek, és meghagyta, gyorsan csomagoljak ki, mert azonnal fel kell vennem a munkát.

Abból már kinőttem, hogy siessek csak azért, mert úgy parancsolták, kényelmesen végigsétáltam a folyosón, leültem a szobámban, rágyújtottam, és körülnéztem. Nem tudtam elképzelni, hogy a gróf legalacsonyabb rangú inasa vagy favágója lakásként beérte volna ezzel a félhomályos lyukkal, melynek falain pergő, lisztes foltokban ütközött ki a salétrom, de nekem egyelőre el kellett fogadnom abban a reményben, hogy később egy másikat kapok, vagy, amit jobb szerettem volna, kiköltözhetek egy sátorba. Egyetlen öltönyömet gondosan bepakoltam, és felakasztottam az ajtóra, itt talán nehezebben férnek hozzá az egerek, megmosdottam, rövidnadrágot húztam, elmentem ebédelni, s csak aztán jelentkeztem újból a tüzértisztnél. Őrjöngött a késésért, beígérte az elbocsátást, de rögtön utána kiderült, hogy valójában nincs is munkám, egy ágsöprűt nyomtak a kezembe, estig az utakat söpörgettem.

Munkám a későbbiekben sem bizonyult nehéznek, reggel elmentem a szamaraskordéval a forráshoz, telihordtam a lajtot, hazakocogtunk, feltöltöttem a tartályokat, melyekbe régen egy szivattyú pumpálta a vizet, utána fát vágtam, és segítettem a konyhán. Sokat ettem, testsúlyom hamarosan elérte a hetven kilót, idegileg is rendbe jöttem. Csak a dohos szoba nyomasztott egy ideig, amíg a raktárban nem találtam egy futballkapura való, erős szövésű hálót, hátul a sűrűben kifeszítettem két fa között, akár egy függőágyat, kihordtam a lepedőmet és a pokrócaimat.

A konyhatűz füstjének foszlányait távolról felém sodorta a szél, a park öreg, kiszáradt fenyőfái égtek a kondér alatt, beszívtam a fürdősóra emlékeztető illatot, és ringatóztam a szabad ég alatt. A csillagokat néztem, és minden, ami eddig történt velem, esetlegesnek és véletlennek tűnt, félálomban nem tudtam, Izraelben vagy Magyarországon ring velem az egykori futballkapuháló. Mióta meghalt, most először mertem anyámra gondolni, mintha szegény lelke ezeken az éjszakákon kiszabadult volna névtelen sírjából, közelinek tűnt, szinte csak a szememet kellett volna tágabbra nyitnom, hogy valóban lássam is az arcát. Tudtam, ennek az emléknek a felszabadulása azt jelenti, hogy el is búcsúzok anyámtól, soha többé nem fog ilyen élesen és tiszta körvonalakkal megjelenni, elveszítettem az utolsó érzelmi tartalékot, mely talpon tartott, akár a keljfeljancsit az ólomnehezék. De nem féltem, sőt vonzott, hogy elmenjek ezzel a nyárral, mert meg voltam győződve, hogy ezek a sűrű, sötét és csillagos éjszakák nem múlhatnak el nyomtalanul, csak átvonulnak egy megfelelőbb vidékre, és ott uralkodnak tovább.

A táborban a csoportok háromhetes turnusokban követték egymást, július végén, a tábor félidejében, leváltották a tábor vezetőségét is, de én észre sem vettem az arcok cserélődését, mintha ugyanazok a mokány, sportfiús DISZ-vezetők és kövér, szigorú tekintetű katonatisztek tértek volna vissza. Egyetlen változás tűnt csak fel nekem, a népitánc-foglalkozások vezetését egy alacsony és telt, fekete lány vette át, aki már az első délután akkoriban még szokatlan, csíkos halásznadrágban sétált végig a parkon. Egy József Attila-verseskötetet tartott a kezében, néha megállt, és homlokát nekitámasztva egy fa derekának olvasott a könyvből, tekintete elrévedt, majd kezeit hátul összefogva továbbment. A konyhalányok beszélgetéséből megtudtam, hogy Víg Editnek hívják, Pestről jött, ahol az egyik nagy szakszervezet tánc- és énekegyüttesénél dolgozik.

Nem ő volt az első nő a tábor vezetőségében, úgy gondoltam, ugyanaz a sors vár rá, mint elődeire, egyik délután kirándulásra indul majd egy tiszttel vagy ifjúsági vezetővel, látjuk őket felkapaszkodni a tábor előtti ösvényen, aztán eltűnnek a hegy pereme mögött, de Edit – bár az ebéd utáni, játékos beszélgetésekből gyakran kihallatszott magas, fejhangú vihogása – távol tartotta magát ezektől a kapcsolatoktól. A sátrában felszerelt lámpa néha éjfél utánig égett, könyv fölé hajló alakját a ponyvára vetítve. Hamarosan megszokták színes halásznadrágjával és aranyozott pántú sarujával együtt.

Éjszakánként már zörgő levelek hulltak a függőágyamba, és más jelekből is láttam a közeledő őszt, a szemközti hegyoldal elvörösödött, majd megbarnult, a kopaszodó fakoronák közül kiütközött az avar színe, a konyha és az ebédlő körül a hangyák kétségbeesett gyorsasággal cipelték a kenyér- és ételmorzsákat. Már csak két-három hét választott el az ünnepélyes zászlóbevonástól, a tábor vezetői megkérdezték: mihez akarok kezdeni? Vállat vontam, arra gondoltam, hogy visszatérek Pestre, és jobb kondícióban, valamivel több pénzzel, de ugyanott próbálom folytatni, mint mikor a katonai kórházból kijöttem.

Nem érdekeltek az eljövendő idők, még nézni akartam az égen aláfutó csillagokat, bár egyre gyakrabban esett már az eső, a gyérülő lombozat nem fogta fel, egy ócska sátorlapot tettem a pokrócom tetejére. Az esők utáni felmelegedésben a füvek és levelek rothadásának fanyar szaga összehúzta a nyálat szájamban.

Az egyik éjszaka – akkor is épp eső után volt – lépéseket hallottam csúszkálni alattam a fák között. Nem tudtam, ki járhat erre ilyenkor és miért, talán sokallta az utat a tábori latrináig, és itt akarta elvégezni a dolgát, felkönyököltem, és hogy elriasszam, hangosan köhögtem. Az árnyék, már nem messze tőlem, megállt, és egy női hang megkérdezte:

– Ki az?

Megneveztem magam, mire közelebb jött, nekitámaszkodott a fának, és rágyújtott, a gyufa lángja bevilágította az arcát: Víg Edit volt. Nyomasztotta, amit olvasott, azért indult ilyen késői sétára, nem is akart visszamenni a sátorba, beszélgettünk, felkönyököltem, majd lemásztam a függőágyamból.

Edit épp olyan nehezen készült a távozásra a táborból, mint én, nemrégen vált el katonatiszt férjétől, a férfi újból megnősült, és mivel a lakás szolgálati volt, nem lehetett megosztani, ő albérletbe költözött. Szeretett volna összeszedni tizenötezer forintot egy szövetkezeti lakásra, eredetileg most is a pénz kedvéért áldozta fel nyári szabadságidejét, de aztán megszerette a tábori környezetet, ahol végre senkihez sem kellett alkalmazkodnia, kedvére olvashatott és sétálhatott.

Később az én sorsomra terelődött a szó, nem találtam értelmét, hogy hazudjak, a valósághoz többé-kevésbé híven mondtam el az életem történetét. Mikor Edit megtudta, hogy Izraelben jártam, elhallgatott, és csodálkozva nézett rám. Én is elhallgattam, már ismertem ezt a tekintetet, mindig így néztek vissza rám, mikor megtudták, hogy zsidó vagyok. Ezután általában egy hosszú bizonyító szöveg szokott következni, hogy az illető már gyermekkorában is csak zsidókkal barátkozott, sírt, mikor gettóba költöztették őket. Én, aki belülről ismertem a gettót, az egykori barátok és barátnők nevében gyilkos haragot éreztem, a legrövidebb úton igyekeztem lezárni ezeket a beszélgetéseket.

A dolgok akkor sem alakultak szerencsésebben, ha a beszélgetőről kiderült, hogy zsidó, mert rögtön kiterjesztette rám a magukat magasabb rendűnek tartó emberek öntudatát, és ezzel le is fokozott a saját szintjére. Évek múlva már nem engedtem, hogy beszélgetés közben a partnerem bármilyen közös eszmei vagy származási kategóriába foglaljon magával, zsidókkal szemben nacionalista voltam, kommunistákkal szemben zsidó, és nacionalistákkal szemben kommunista.

Mondom, senkinek sem bocsátottam meg, hogy olyan helyzetbe hozott, hogy be kellett vallanom a származásomat, most is ellenségesen vártam Edit reagálását, de meglepődésemre a nő elmosolyodott, és közelebb lépett a fához, ahol álltam.

Kiderült, hogy Edit egy részeges, állandóan tönkremenő parasztkovács lánya, mint népi kollégista került fel Pestre, és az azóta eltelt öt év alatt legtöbbször zsidó férfiakkal élt. Élvezte, hogy ezek a férfiak az ellenséges külvilágtól védekezve életük érzelmi támaszának tekintették őt, mint a víz alatti pókok az oxigénnel telehordott buborékban, ő is úgy élt velük egy elzárkózó, boldog világban, vállalta gondjaikat és a feléjük áramló gyűlöletet is.

Most is magától értetődően vette kezébe sorsom irányítását, és be kellett látnom, sokkal tájékozottabban fogott hozzá az életem rendbe hozásához, mint ezt én magam tehettem volna.

Editnek augusztus végén az utolsó turnussal kellett elhagynia a tábort, én még másfél-két héttel tovább maradtam, a személyzettel együtt lebontottuk a sátrakat, rendbe hoztuk a parkot, mindent felkészítettünk a télre. Megállapodtunk, hogy ezalatt Edit megpróbál valamilyen állást keresni nekem, és ha sikerül, értesít.

A hátralevő napokban minden szabad időnket együtt töltöttük, sétáltunk, és beszélgettünk, mikor Edit fellépett a teherautóra, mely az utolsó turnus tagjait vitte ki a vasútállomásra, már úgy búcsúztunk el egymástól, mint akiket régi, erős szálú kapcsolat fűz össze.

Magamra maradva sokat gondoltam Editre. Nem áltattam magamat azzal, hogy ő az a nő, akire vágytam, mikor a kórházban Alaxai álmodozását hallgattam a feleségéről, de abban sem kételkedtem, ha élni akarok, szükségem van rá. Még mielőtt egy szó is elhangzott volna közelebbi kapcsolatunkról, már beletörődtem, hogy egy bizonyos időt együtt fogunk eltölteni.

Edit mindennap írt, mikor megérkeztem, várt a pályaudvaron. Leültünk a „Nyugati” vendéglőben, közölte, hogy sikerült elhelyezni engem, október elsején beléphetek a filmgyárhoz mint világosító munkás, de lakást sajnos nem tudott szerezni. Néhány napra, ha akarok, odaköltözhetek az ő albérleti szobájába, természetesen csak feketén, bejelentés nélkül, ezt ő már elintézte a háziasszonyával. Nem kell mondanom, hogy ez a néhány nap néhány hétté tágult, majd Edit összegyűjtött pénzén vett egy társbérleti szobát, ahová már együtt jelentkeztünk be. Felajánlottam, ha akarja, elveszem feleségül, de Edit a fejét rázta, egyelőre nincs kedve újból a válóperes bíróság elé állni. Ezért a gesztusáért őszintén szerettem, és éreztem, hogy nehezebben fogok elválni tőle, mintha összeházasodtunk volna.

Eleinte azt hittem, hogy Edit csak jobb híján vagy kényelmességből, az utánjárást megspórolva szerezte nekem ezt az állást, de hamarosan megértettem, hogy akkori állapotomban hasznosabb, tanulságosabb helyre nem is kerülhettem volna.

A világosítók majdnem a legalacsonyabb filmgyári kasztba tartoztak, de ők is magasabb színvonalon álltak, mint egy átlagos gyári munkás vagy akár hivatalnok gárdája. Éppen olyan otthonosan mozogtak osztályon felüli éttermekben, mint egy kültelki kocsmában, a munkában találékonyak voltak, az éjszakai felvételek durchmarsaiban pedig a végletekig kitartóak, de ezen túl még néhány valódi egyéniségnek számító ember is akadt köztük.

Szépfiúk, akik meg tudták hódítani azokat a vendégszereplő színésznőket, akiket a „nagymenők”-nek nem sikerült, volt katonatisztek és kikopott politikai karrieristák, fiatalok, akik a világosítást tanulóévnek tekintették, hogy később rendezővé vagy operatőrré léphessenek elő, és a magas lámpaállás tetejéről káprázó szemüket megerőltetve próbálták ellesni a technikai trükköket. Ezenkívül valamennyit a filmgyártáshoz fűzte a közvetlen hangulat, mely a forgatásokon uralkodott, és a kötetlen élet szeretete. Elég volt egy fél évet töltenem ebben a zavaros, de élettel telített környezetben, hogy megismerjem az egész város keresztmetszetét, önbizalmat és bátorságot szerezzek.

Mikor már földet éreztem a talpam alatt, elhatároztam, hogy nem maradok sokáig világosító munkás. Ha véletlenül is kerültem a filmgyárba, tervemben eleinte mégis azt kerestem, hogy ebben a környezetben miképpen juthatnék feljebb. Az egyetlen dolog, amivel a siker reményében próbálkozhattam volna: a filmnovellaírás volt.

Szerencsére ez már néhány világosítótársamnak is eszébe jutott, és az ő kísérleteik során lemérhettem a saját esélyeimet is. Fiatal asszisztenseknek adták oda a kéziratukat, akik ritka kivételtől eltekintve el sem olvasták, néhány nap múlva kirántották a zsebükből, vagy maguk közt a produkciós irodában kigúnyolták őket, bár szerintem néhány kézirat elérte az elkészített filmek forgatókönyvének a színvonalát. Ugyanakkor, ha egy fiatal írónak egy folyóiratban akár egyetlen elfogadható novellája jelent meg, tálcán kínálták neki a szerződést és a pénzt. Megértettem, ha sikert akarok elérni a filmgyárban, kívülről, az irodalom felől kell jönnöm.

Írni kezdtem, a filmgyári munkabeosztás összefüggő, hosszabb szabad időkkel járt, ezeket az első perctől az utolsókig kihasználtam. Edit levett a vállamról minden házi munkát, csak éppen arra az egyre nem volt hajlandó, hogy korán keljen fel, a szerteheverő párnák között viszont nem tudtam dolgozni, reggelenként el kellett mennem hazulról.

Akkoriban alakították vissza áruházból, és nyitották meg újból az első kávéházat, én ide szoktam be. Reggelenként már akkor ott álltam a kávéházzal átellenes sarkon, mikor még egy ajtóba állított szék jelezte, hogy bent takarítanak. Egy órapontossággal hét óra öt perckor megjelenő öregembert, kabalából, hogy ne én legyek az első vendég, előreengedtem, majd hét óra tízkor én is bementem.

Jóllehet kopott, öreg kereskedők és hivatalnokok egy szimpla mellett vagy éppen rendelés nélkül magabiztosan, fölényesen beszélgettek az asztaluknál, én elfogadható ruhám ellenére is betolakodónak éreztem magam a Várból lehozott kristálycsillárok alatt. Hogy lekenyerezzem a pincéreket, viszonylag nagy összegeket cecheltem, és magas borravalókat adtam, amivel persze csak azt értem el, hogy a hátam mögött baleknak tartottak, de én beértem látszólagos tiszteletükkel.

Első novellámban a világosító munkásokat írtam meg, pontosabban azokat a történeteket, melyeket utazás közben vagy munkaszünetben mondtak el. Igyekeztem ragaszkodni az eredeti fordulatokhoz, csak az érthetőség kedvéért változtattam, vagy egészítettem ki.

Fél év telt el szakadatlan munkában, míg elhatároztam, hogy három novellámat, melyeket magam is megfelelőnek találtam, beküldöm valamelyik szerkesztőségbe. Már leragasztottam a borítékot, mikor eszembe jutott, hogy helyesebb volna, ha nem a saját nevemet írom a novellák fölé, arra gondoltam: ez megóv a bukás személyes szégyenétől, ugyanakkor nem csökkenti az esetleges sikert.

Feltéptem a borítékot, és a Vogel nevet áthúzva hosszas töprengés után „Futó”-t írtam a helyébe, ez a név elég mindennapinak, mégis egyéninek tűnt a szememben. Újból leragasztottam a borítékot, és újból föltéptem, rájöttem, hogy az áthúzásból mindenki rájöhet: nem a valódi nevemet írtam a cím fölé, inkább még egyszer legépeltettem a novellák első oldalát.

Egy hét múlva felhívtam a szerkesztőséget: megkapták-e a küldeményemet, a lelketlen hangból, mellyel válaszoltak, arra következtettem: magamnak ártok, ha sürgetem a döntést, később kiderült, hogy mindegy lett volna. Két hónap múlva visszaküldték a kézirataimat, néhány szabványsor kíséretében, emlékszem, azt ajánlották, hogy próbálkozzak filmkritikákkal, mert írásaimból látszik a filmvilág ismerete.

Edit vigasztalni próbált, de nem tudta eltitkolni a sajnálkozás mögött meghúzódó mély elégedettségét. Viszonyunk kezdettőt fogva nem fért bele abba a sémába, melyet ő korábban megszokott, és hosszan dünnyögve beszélt hozzám: a mama nem enged bántani, a mama megvéd – és ezt elviselhetetlennek találtam, és felugrottam az öléből. Edit csodálkozott ingerültségemen, minden eddigi szerelme boldog volt, ha ringatta, és megpihenhet ilyenkor, sőt simogattatták vele hulló hajukat, és csókra nyújtották romló szemeiket.

Azt hitte, ez után a kudarc után én is igénylem majd a gyengédségét, és nem térhettem ki előle; hogy el tudjam viselni, minden este leittam magam. Szédülő fejjel már jólesett feküdni az ölében, a szavait úgysem értettem, egybefolytak és elaltattak, legtöbbször föl sem ébredtem, mikor kigombolva ruhámat maga fölé húzott.

Egy ilyen részeg éjszakán jelentette be azt is, hogy teherbe esett, és meg akarja szülni a gyereket, nekem nem volt erőm tiltakozni. Ahhoz is ragaszkodott, hogy ha megszületik, zsidónak anyakönyveztessük, és hosszasan beszélt a gyerek eljövendő életéről. Az antiszemita jelenségekre, melyek a környezetünkből mindkettőnkhöz eljutottak, ő reagált élénkebben, meg volt győződve, hogy 1944 üldözései megismétlődnek majd, leterelnek a Dunához minket, és a vízbe lőnek, csak cipőink maradnak fent a rakpart kövein.

Sohasem láttam embert, aki öntudatosabban vállalta volna a zsidó sorssal járó fenyegetéseket, bár, mint mondtam, Edit talán ezredíziglen is parasztősöktől származott, és a népi tánc oktatásánál is nehéz elképzelni magyarosabb foglalkozást. Súlyos gyerekkori bántalmakat és méltatlanságokat takarhatott el ezzel a magatartással.

Hiába próbáltam megnyugtatni, hogy az üldözések megismétlődésére kevés a valószínűség. Edit jól érezte magát a képzelgéseiben, és egyre jobban beléjük merült, például sokáig tűnődött: miképp döntene abban a helyzetben, ha a nyilasok megengednék neki, hogy választhasson köztem és a gyerek között.

Józan időszakomban megértettem: ez a kapcsolat erőm és idegeim lassú pusztulásához vezet, ha meg akarom menteni magam, el kéne válnom Edittől, de ez a magam erejéből nem ment, segítséget pedig sehonnan se vártam. Lázadozásom ilyenkor kimerült abban, hogy igyekeztem minél kevesebbet tartózkodni otthon, helyettesítést, különmunkát vállaltam bent a gyárban, néha akkor is kint maradtam, ha nem volt dolgom, behúzódtam egy üres szobába, és olvasgattam.

Így múlt az idő, már 1954 nyarán a Ferihegyi repülőtéren forgattunk valamilyen vígjátékot. A forgatás meglehetősen lassan haladt, mert a rendező beleszeretett az egyik színésznőbe, késve jártak ki a helyszínre, sőt néha azt is megtették, hogy ki sem jöttek. Ezt a szituációt a gyár vezetői egy forgatókönyvben valószínűleg elfogadták volna, de itt a valóságban, ahol befektetett milliók forogtak kockán, semmi esetre sem. Mindenki tudta, hogy a botrány küszöbön áll, le fogják váltani a rendezőt, a kész anyagot is újra le kell forgatni, így senki sem erőltette a hiábavaló munkát.

A repülőtér nagy betonkockáin a világosítók a statiszták ellen játszottak futballmeccset, a stáb vezérkara a színészekkel a büfébe vonult, én a közeli hangár oldalánál kerestem magamnak egy szélcsendes, napsütéses zugot, és elővettem egy folyóiratot, tudtam, ha a rendező megérkezik, úgyis szólnak.

Arra rezzentem fel, hogy egy pár jön ki a büféből, és a hangár mögé tartanak, ahol a repülőtér vezetősége egy kis házat átengedett nekünk a felszerelések tárolására, a világosítók itt bonyolították le alkalmi kalandjaikat, nem volt kétséges, hogy ez a pár is hasonló céllal sétál arrafelé. A férfit ismertem: Grács volt, az operatőr, ez egyúttal a nőt is minősítette, Grács ugyanis csak olyanokkal kezdett ki, akik nem követelték, hogy hosszasan társalogjon velük, extra repülős jelmezéből úgy gondoltam, a lány főiskolás vagy kezdő színésznő lehet.

Beszélgetve elhaladtak mellettem, megnéztem a lányt: szőke haja volt, és kissé bandzsa, kék szeme, bőre az arccsontok fölött olyan halványan piroslott, mint egy őszibarack héja vagy egy tavaszi libasült. Látszólag a folyóiratot nézve figyeltem a beszélgetésüket, Grács azt ígérte a nőnek, hogy elmagyarázza, miképp mozogjon előnyösen a kamera előtt, a nő elhitte, és jelentősége tudatában komolyan felelgetett, én magam is mosolyogtam, mikor Grács bevezette őt a kamrába.

Olvastam tovább a novellát, néhány perc múlva kiáltozást hallottam a hangárból, a zárt ajtó felfogta a hangot, valószínűleg csak hozzám jutott el, a távolabb tartózkodók legalábbis nem reagáltak rá. Vállat vontam: minek ártsam magam ebbe az ügybe, melyhez semmi közöm sincs, csak annyit érhetnék el vele, hogy az ellenségemmé tenném Grácsot. Különben sem hittem abban, hogy felnőtt nőt megerőszakolhat valaki, hacsak puskát nem fog rá, vagy le nem üti. A lány kiáltozása azonban olyan kétségbeesetten ismétlődött meg, hogy végül is fel kellett állnom a helyemről.

Kopogtam a kamrán. Grács az ajtón keresztül elküldött az anyámba, erre indulatba jöttem, de meg is nyugodtam: most már volt jogcímem a közbeavatkozásra, újból kopogtattam. Bent ruhák surranása hallatszott, először Grács lépett ki, vörös arccal nézett rám, de én kikerültem, megfogtam az első kezem ügyébe kerülő vaspajszert és kifelé indultam, úgy tettem, mintha csak ezért jöttem volna be. Megálltam Grács előtt, és figyelmeztettem: máskor ne merje szidni az anyámat, aztán visszaültem a hangár falához, a pajszert lefektetve magam mellé olvastam tovább.

Kisvártatva a lány is kijött a kamrából, megállt előttem: – Rendes volt, hogy odajött, szeretném megköszönni. Hogy lehet?

– Ahogy Nagy Sándor Diogenésznek.

– Hogy?

– Ne álljon elém, mert eltakarja a napot.

Elmosolyodott, és egy lépést oldalra húzódott, hunyorgó szemmel felnéztem rá: ahhoz képest, hogy néhány perce mi történt vagy majdnem történt vele, frissnek és nyugodtnak látszott, talán csak az arcszíne lett egy fokkal pirosabb. Ettől az elfogulatlanságtól én döbbentem meg, a lány észrevette, és élvezte a zavaromat, kérdéseket tett fel, én dadogva felelgettem.

Figyelmem csak a lány szeméig terjedt, nem tudom, mennyi ideig beszélgettünk, egyszer csak terjedő kiáltozást hallottam, felnéztem: a város felőli országútról akkor kanyarodott be a rendező kék-fehér kocsija. A betonkockákon abbamaradt a futballmeccs, a világosítók sietve elfoglalták a helyüket, a statiszták is egy csoportba gyülekeztek, csak egy magas férfi vált ki közülük.

Hozzánk sietett, megtörülte a futballozástól izzadt homlokát, megcsókolta a szőke lányt, és hozzám fordult. Kutatóan nézett rám, valahonnan ismerhetett, mert elmosolyodott, és kezet nyújtott.

– Úgy látszik, mi mindig bolondokházában találkozunk.

Csak rekedt, mutáló hangjáról ismertem fel a férfiban egykori katonakórházi társamat: Alaxai Pált. Alaxai átfogta a nő vállát:

– Ő Éva, a feleségem.

Tehát ez a szőke lány volt az, akihez Alaxai idegrohamában beszélt. Elfordítottam a fejem, becsapva éreztem magam, amiért Éva nem mondta hamarabb, hogy asszony, csak nehezen nyögtem ki Alaxai kérdéseire néhány sablonos választ. Szerencsémre felharsant a felvétel kezdetét jelző kiáltás, Alaxai megígértette velem, hogy a látogatás után elmegyek hozzájuk, és beszélgetünk, aztán Évával együtt beálltak a négyes sorokban vonuló statisztaseregbe, én pedig megfogtam egy fénygyűjtő, nagy sztaniollemezt.

A létra tetején állva tekintetemmel megkerestem őket: Alaxai magasabb volt, mint én, kis, magyaros sasorrával, kék szemével, karcsú alakjával egyébként is szebbnek találtam őt magamnál, a szőke lány pedig illett hozzá. Elhatároztam: lemondom a megbeszélt találkozást, de mikor a felvétel után odajöttek hozzám, és Éva kicsit befele álló kék szemével rám nézett, mégis beleegyeztem.

Futó fáradtan becsukta a szemét, de újból kinyitotta, mert szédülni kezdett, a koffein hatása már kiment a szervezetéből.

– Maga ismeri Évát?

– Még nem láttam, de mindig ő volt nekem a „femme fatale”.

Futó elmosolyodott:

– Éva mint „femme fatale”?! El lenne ragadtatva, ha meghallaná, de azt hiszem, semmitől sem áll távolabb, mint hogy a végzet asszonya legyen.

– Mégis, milyen volt?

– Nem tudom, már csak a nyári ruháira emlékszem. Három volt neki: egy fehér vászon apró virágokkal, egy piros-fehér, hosszanti csíkos és egy sötétkék, lila-fehér kockázású nyakkendővel, de mindig frissen vasalt ruhát viselt, és tudta is viselni őket. Akkor még lenéztem, ha valaki sokat törődött az öltözködéssel, egy háborút, egy idegen országot és egy hadsereget vészeltem át, mindennap be kellett dobnom energiám utolsó tartalékait, azt hittem, ez az élet alapformája, és ha valakinek marad ereje nyakkendőkkel és kézelőgombokkal törődni, az csak úgy lehetséges, hogy feladta a harcot. Éveknek kellett eltelni, amíg megértettem: a nyakkendő megkímél attól, hogy a portás megállítson egy színház portájánál, és hosszan kifaggasson, egy gyöngyház kézelőgomb inkább meggyőz egy nőt a szellemességünkről, mint hétszáz Chamfort-tól lopott idézet, egyszóval: az ember megteheti, hogy elhanyagolja a külsejét, de ezért sokkal nemesebb valutával, idegekkel, idővel kell fizetnie.

Éva ismeretségünk első napjaitól rábeszélt, hogy ne készen vett, hanem csináltatott holmit viseljek, az eredmény megéri a körülbelül tízszázalékos árkülönbözetet. Gondoskodása annál inkább feltűnhetett volna nekem, mert a férje ruháival alig törődött, előfordult, hogy Alaxai hetekig kiszakadt karöltőjű zakóban járt, de én ebből nem következtettem semmire.

Editnek két hónap múlva kellett szülnie, úgy képzeltem, a gyerek végképp összeköti sorsunkat, bár attól öntudatlanul is óvakodtam, hogy Edit nevét gyakran szóba hozzam Éva előtt. Azt hiszem, Éva sem gondolt semmire, bár később azt mondta, ha hívtam volna, már az első pillanatban eljött volna velem. Alaxai mosolyogva figyelte barátságunkat, azt hitte, a közös nyomor romantikája eltéphetetlen kapcsolatot jelent, örült, hogy vasárnap délutánonként volt kire hagynia Évát, amíg ő a réten a környékbeli suhancokkal futballozott. Nem tudom, Alaxai említette-e magának, de huszonnyolc éves korában is az volt az egyik legnagyobb vágya, hogy valamelyik kis futballcsapat leigazolja játékosai sorába, és végre egy valódi melegítőt kapjon.

Éváék a férfi egyik évfolyamtársánál laktak albérletben, fent a Széchenyi-hegyen, ilyenkor vasárnap délután a főbérlő gyerekei is lementek Alaxaival játszani a rétre, csak ketten maradtunk a szobában.

Kiültünk az erkélyre, és beszélgettünk, éveket adnék az életemből, ha fel tudnám idézni, hogy miről, mert akkor talán újra érezném azt a tökéletes, csendes boldogságot, mely ezeknek a beszélgetésnek az idején eltöltött.

Beszéd közben néha Évára néztem, ő ilyenkor elmosolyodott, és lassan ingatta a fejét, nem tiltakozásul, talán valamelyik nagy színésznőtől, aki mellett statisztált, tetszett meg neki ez a gesztus, és azóta használta, szinte függetlenül az alkalomtól. Élete legfeszültebb pillanataiban is csak színészi megoldásokban tudott gondolkozni, talán ezért is nem lett belőle igazi színésznő. Én akkor még nem ismertem ezt a tulajdonságát, zavartan néztem vissza rá, és csak sokára tudtam elfordítani tekintetemet az erkély alatti fák felé.

Alaxait csak a sötétedés hozta haza a rétről. Éva villanyt gyújtott, és vacsorára terített. A kis asztal mellett csak egyetlen szék állt, ezt nekem adták, ők a vaságyra ültek le, hátracsúszva a mély öbölbe, melyet testük nyomott bele a sodronyba. Alaxaiban mintha tovább élt volna a játék jókedve és lendülete, hadonászott a felvágottas szendviccsel, kérdezősködött és magyarázott. Míg Évának majdnem mindent elmeséltem, neki csak a legszükségesebbeket mondtam el, és jólesett, hogy Éva a férjével szemben is megőrizte a titkaimat.

Megtudta, hogy egy időben írással próbálkoztam, ezentúl az irodalom lett a fő témája éjszakába nyúló beszélgetéseinknek, valójában ezek során ismertem meg Alaxait. A kezdeti kép a fölényeskedő, korlátolt szépfiúról szétoszlott bennem, sőt az ellentétébe fordult, megjelenését és magatartását tönkretették infantilis szokásai: szenvedélye a legprimitívebb játékok iránt, arcán kicsipkedte a pattanásokat, és élt benne a gyerekek állandó megmérkőzésvágya is, viszont megnövesztette a szememben műveltsége és érzékeny ízlése.

Míg szabályos, kifejező mondatait hallgattam, irigykedtem a falusi jegyzői házra, ahol felnőtt, a debreceni gimnáziumra, ahol nyolc évig latint tanult, irodalmi tájékozottságára, élményeimet – ezek ellenértékéül – jelentéktelennek éreztem.

Alaxai akkor már írással is foglalkozott, nemcsak foglalkozásszerűen mint dramaturgnövendék, hanem önálló, nagy művekre is készült. Már évek óta gyűjtötte az adatokat, ha jól emlékszem, egy Dugovics Tituszról szóló meg egy Magellán-drámához. Nagyalakú honvédelmi füzeteket írt tele jegyzetekkel. Ezek a füzetek vannak magánál?

Margit megrázta a fejét, Futó csalódottan sóhajtott:

– Kár, szerettem volna látni őket, Alaxai soha nem mutatta meg, még Évának sem: elvként tűzte ki maga elé, hogy csak kész, sőt tökéletes műveket ad ki a kezéből. Évfolyamtársainak novellái, versei akkor már megjelentek, igaz: eldugott lapok eldugott oldalain, mégis pénzt és valamiféle elismerést hoztak. Alaxai, úgy látszott, nem éri be ennyivel, van ereje kivárni az átütő sikert. Nekem, aki sohasem mertem két napnál előbbre tervezni, imponált ez a messzire tekintő stratégia, csak azt nem tudtam végiggondolni, mi lesz, ha a nagy művet mégsem sikerül megírni? De minden kételkedést eloszlatott bennem Alaxai önbizalma.

Alaxai nem foglalkozott a szinte helyébe hozott mellékmunkákkal sem. A szekrény alsó fiókjában egymáson hevertek a megbízások, melyeket a főiskola tanárai szereztek a hallgatóknak anyagi segítségként: pályázat alkalmi egyfelvonásosok írására, népmesék gyűjtése és dramatizálása, régi drámaírók életrajzának feldolgozása az Akadémiai Irodalomtörténet számára, de Alaxai egyikbe sem kezdett bele, illetve néhány oldal után abbahagyta. Felajánlotta, ha akarom, bármelyiket elvállalhatom.

Nem volt hozzá önbizalmam, csak hosszas unszolás után választottam ki egy szociográfiai megbízást, Angyalföld valamelyik utcájáról kellett két-három íves tanulmányt készíteni. Ez az ötvenes évek derekán még nem ment divatszámba, mint máma, a tanácsnál tudomásul vették, hogy én veszem át a feladatot, sőt még annak is örültek, hogy egyáltalán vállalta valaki.

Mindjárt az indulásnál szerencsém volt, mikor még a szociográfia helyszínét próbáltam kiválasztani, egy öreg angyalföldi munkás felhívta a figyelmemet az N. utcára, mely a Váci útról vezetett ki a Dunáig. Már az első estén megbizonyosodtam, hogy nem találhatnék célomhoz alkalmasabb környezetet.

A járda négy-öt lépcső mélységben vonult, esőben itt rohant le az összegyűlt víz, vastag iszapot és hulladékréteget hagyva maga után. A nap sohasem sütött be a magas, sehol meg nem bontott házsorok közé. Kocsmáiban, kettős-hármas udvaraiban meg lehetett találni a kerület ismert típusait: az alaktalanra vert arcú bokszolót, a tizennégy éves kurvákat, az öregembereket, akik botjuk fölött hajlongva télen-nyáron ott ültek a mosókonyhák gőzölgő ablaka előtt, de az N. utca egyben mégis kivált az összes angyalföldi utcák közül: szinte minden politikai mozgalom működésének kezdeti, áldozatos időszakában az N. utcát tekintette fő bástyájának.

Az első világháború végén az N. utcában alakultak meg a kommunista párt első kerületi sejtjei, a kommün bukása után százszámra indultak el Ausztria felé az N. utcai fiúk, de a határnál tűzharcba keveredtek a csendőrökkel, és jó részük elpusztult, az itthon maradtak közül pedig sokan börtönbe kerültek.

Felnőtt egy új nemzedék, és hamarosan megtalálta a maga vezetőit, a húszas évek közepétől szinte párhuzamosan élt egymás mellett az utca két oldalán az álcázott kommunista és a nyilaskeresztes mozgalom. De míg a kerület többi hasonló szervezkedése csak ritkán vállalkozott akcióra, tagjai beérték közös kirándulásokkal, vitákkal, ablakok beverésével, az N. utcaiakat mindig be lehetett dobni a sztrájkok és illegális munkák frontvonalába. Persze aránytalanul többen is buktak le közülük, az áldozatok sora, mely a háborúban kezdődött, és a kommün bukása után folytatódott, új és új nevekkel bővült.

A kommunisták és a nyilasok – bár egy utcában nőttek fel, és gyakran rokoni kapcsolat is fűzte őket egymáshoz – nem békültek meg, a verekedéseket véres bosszúk követték 1944-ben és 1945-ben.

Felnőtt az utca harmadik nemzedéke, tizenkét-tizennégy éves korukban már férfiakra szabott munkát végeztek, később néhányan tiszti iskolára vagy vezető állásba kerültek – ők hamarosan el is költöztek a környékről –, de a többség megmaradt a gyárakban és a régi lakóházakban.

1949 után az N. utca megint gyanús lett. Először a volt nyilasokat és hozzátartozóikat telepítették ki távoli tanyákra, de éjszakánként egyre gyakrabban vitt el a fekete rendőrségi autó régi kommunistákat is, nagy részük nem is került vissza többé.

1955 nyarán, mikor kezdtem kijárni, az utcában alig találkoztam felnőtt, javakorabeli férfival, akit láttam, az is csak később jött ide lakni. És az emberekkel együtt mintha az emlékezetük is elveszett volna, a felszabadulás után megjelent könyvek is vagy hallgattak az N. utcáról, vagy mint anarchista, lumpenproletár környéket említették. Az adatokat a szociográfiához házmesterek régi bejelentőkönyveiből, börtönből kicsempészett levelekből és mindenekelőtt néhány öregember emlékezéséből szedtem össze.

Ezek az öregemberek, csontjaikban-idegeikben börtönévek és golyók nyomaival, elhagyatottan és rongyosan húzódtak meg a kocsma sarkában, magatartásukban és szavaikban mégis a nagy idők utolsó tanúinak méltósága rejlett. Egyszer megkérdeztem egyiküket, mivel magyarázza, hogy az N. utcaiak mindig teljes mellel vetették bele magukat a harcba. – Nézze, uram – mondta –, minden forradalom csak azokra számíthat, akiknek nincs vesztenivalójuk, és nekünk sose volt. Sőt ma sincs.

És valóban, az eltelt tíz év alatt az N. utcában a helyzet – ha ez egyáltalán lehetséges – csak rosszabb lett. Eső után változatlanul a járdán rohant le a víz a Duna felé, a házak egész mélységükben és magasságukban málladoztak, a lakótér egyre szűkült, az új lakótelepekre a beutalókat pedig nem az N. utcaiak között osztották szét. A fiatalok éppúgy csoportosultak össze a hátsó udvaron a poroló körül, mint régen, a háború előtt, kint az N. utcában gondoltam először arra, hogy az országban bekövetkezhet egy zűrzavar, de akkor még azt hittem, hogy szociális beruházásokkal és reformokkal elkerülhető. Úgy akartam megírni ezt a szociográfiát is, hogy megmutassam: mindennek, ami történt ebben az országban és ebben a században, mindig az N. utcaiak, a munkásosztály legalsó rétege volt a végső vesztese. Mindenekelőtt őrajtuk kell segíteni, mert ha a rendszert bármilyen veszély fenyegetné, újból csak őhozzájuk fordulhat, mint megszilárdulásának éveiben, de a mostani helyzetben nem számíthat a támogatásukra. Talán ez a személyes indulat okozta, hogy a szociográfia végül is szétesett novellákra.

– Ez volt az „Árnyék az égen”-kötet?

– Igen. Három hónap alatt megírtam az egész könyvet, sem azelőtt, sem azután nem tudtam ilyen gyorsan dolgozni. Hittem abban, amit írok, az igaz, és nincs semmi, ami pótolhatná ezt a hitet. Könnyedén oldottam meg olyan kompozíciós feladatokat, melyeket kávéházi korszakomban csak alulról bámultam. Igaz, a kor is kedvezett ennek a könyvnek. Ugyanahhoz a folyóirathoz küldtem be a kéziratot, ahol a novelláimmal megvárakoztattak és elutasítottak, úgy gondoltam, ez lesz a legmegfelelőbb mérce. Két hét múlva diadalmenetben vonultam be a szerkesztőségbe, a könyvet soron kívül ki is adták, a kijózanodó politikai és irodalmi balekok bibliája lett, elméleteik bizonyítékának tekintették, felszólalásaikat az „Árnyék az égen”-ből vett példáikkal tűzdelték tele, azt persze mondanom sem kell, hogy az N. utcaiak sorsa egy vonásnyit sem javult. Azonkívül, azonkívül – mondta Futó, de nem találta a gondolat folytatását. Látta magát, amikor először hívatták be a szerkesztőségbe, és a munkatársak kézről kézre adták, egészen a főszerkesztő asztaláig, ezek a képek szinte átmenet nélkül csúsztak bele az álomba.

Mikor felébredt, Margit változatlanul ott ült a lábánál a szőnyegen, és a szoba sem világosodott ki még. Futó hihetetlennek találta, hogy csak ilyen rövid ideig aludt volna.

– Hány óra?

– Már elmúlt dél, csak lehúztam a redőnyt.

– Az autóbusz mikor indul?

– Már elment.

– Nem kerestek?

– Azt mondtam, hogy túl sokat ivott, és itt maradok magával. A gondnokkal elintéztem a szobát.

Margit felkelt, és meggyújtotta a mosdó fölötti lámpát. Futó is megpróbált felemelkedni, de a bal válla elmerevedett, visszazuhant a szőnyegre. Csak most vette észre: amíg aludt, valaki friss gézt tekert a sebre, a kötés szakszerűségéből látszott, hogy orvos vagy ápolónő rakta fel.

– Járt itt valaki?

Margit vállat vont:

– Mindegy, ha járt, az én rizikómra járt.

Visszaült a szőnyegre, és fésülködni kezdett, haja szikrázott, és hullámokat vetett a fésű alatt:

– Akar beszélni tovább?

– Nem akarok. Azt sem értem, hogy eddig miért beszéltem. Ettől csak egyre rosszabb lesz minden. Miért nem tanulom meg legalább a kutyáktól, hogy nem szabad visszamenni az elásott csontért.

– Ne sírjon, maga nagyon szívesen beszél ezekről. Maga győzött, Alaxai vesztett.

– Remélem, nem azt nevezi győzelemnek, hogy én életben maradtam, ő pedig meghalt. Ami pedig Évát illeti, sohasem láttam győzelmet, mely jobban hasonlítana a vereséghez.

– Éva az „Árnyék az égen” után került össze magával?

Futó nemet intett:

– Akkor hosszú ideig nem láttam őket. Azt hiszem, Alaxai alacsonyabb rendű ösztönembernek tartott, és a sikeremet kihívásnak vette, melyet neki kötelessége túlszárnyalni. Nagyalakú füzeteivel behúzódott egy könyvtárba, és megpróbálta végre megírni valamelyik témáját. A találkozások elől kitért, így Évát sem láthattam, télen az utcán akadtunk össze véletlenül. Különben sem volt sem időm, sem módom, hogy folytathassuk régi beszélgetéseinket. Korábbi elgondolásom bevált: az irodalmi siker után a Filmgyárban is méltányoltak, kiemeltek a világosítók közül, forgatókönyv-szerződést kaptam az „Árnyék az égen”-re. Lassan és nehezen haladtam ezzel a szokatlan munkával, ráadásul 1956 májusában Edit leszült – nyolcéves kislányom van –, otthon is kellett segítenem.

Edit örült a sikeremnek, bár tisztában volt vele, hogy ebből egyenes következményként adódik majd kapcsolatunk felbomlása. Azt hittem, nem bánja, hogy elválunk egymástól, sőt úgy majd könnyebben tudja berendezni az életét, ettől a neki tulajdonított fölénytől újból fontos lett a számomra.

Esténként játszottunk a gyerekkel, egyszer Edit tréfálkozva megígértette velem: ha úgy alakul a helyzet, lemondok a gyerekről, és átengedem egyedül neki. Először még valami viccel kitértem a válasz elől, de amikor újból – most már komoly formában – megismételte, kereken megmondtam: a gyerek éppúgy az enyém, mint az övé, és sohasem fogok beleegyezni, hogy elvegye tőlem. Edit többé nem hozta elő az ügyet, valójában nem sokat törődött a döntésemmel, inkább csak a forma kedvéért kérdezte meg.

Szeptemberben elkezdték forgatni az „Árnyék az égen”-t. Én nem akartam, hogy a felvételekre kint az N. utcában kerüljön sor, gúnynak és kihívásnak éreztem volna, ha elegáns filmesek és autóik megszállják ezt a sáros utcát, de a rendező a kolorit kedvéért, a gyártásvezető pedig gazdasági okokból ragaszkodott ehhez a helyszínhez. Akkor legalább annyit szerettem volna elérni, hogy hozzák rendbe a házak leomlott vakolatát, de a rendező ezt is ellenezte, sőt a kőművesekkel még kopottabbra maszkíroztatta az utcát.

Ritkábban jártam ki a forgatásokra, már aláírtam a következő forgatókönyv szerződését. Akkor már elhitették velem, hogy vérbeli filmes vagyok, aki tetszés szerint bánik a képi eszközökkel, ha kell, a telefonkönyvből is sikeres filmet tudok írni. Egy vígjátékra beszéltek rá, mindegy, miről szól, csak szerepeljen benne egy modern balatoni üdülő, ezt felépítenék a felvételek céljaira, és később nem bontanák le, hanem megmaradna a Filmgyár nyaralójának. Erre a nyaralóra szükség van, de csak ilyen bonyolult módon lehet pénzt szerezni rá.

Ezt a forgatókönyvet írni újból beszoktam a régi kávéházi sarokba. A pincérek már látták a fényképemet a forgatásról szóló riportokban, ismerték az öreg rendezőt, aki naponta felkeresett, alázatos arcukon lemérhettem a változásokat, melyek a helyzetemben bekövetkeztek, de ez már nem érdekelt.

Hintáztam a szék hátsó két lábán, és poénokat kerestem; a munka nem ment, és akkor elhatároztam: módszeresen napi két flekket meg kell írnom. Ezt csak úgy tudtam teljesíteni, ha a dialógusokat Hemingway utánzóinak modorában széthúztam rövid kérdésekre és feleletekre. Egyébként is a dialógusokhoz kerestem jelenetet, és nem fordítva, mint kellett volna. Például hallottam, hogy egy kórházi portás azt mondja: ha egy öngyilkos nőt behoznak a kórházba, az a saját lábán megy el, de a férfiakat a hátsó kapun viszik el. Már tudniillik, ahol a hullaszállító autó megáll. És ehhez a mondáshoz önkényesen beépítettem a filmbe egy kórházi jelenetet.

Bár a rendező el volt ragadtatva, eredetiséget, az élet friss ízeit emlegette, én tudtam, hogy olyan úton járok, mely ha nem is rögtön, de elkerülhetetlenül nyaktöréssel végződik. Feladtam egyetlen esélyemet: a valóban eredeti élményanyagomat, és olyan feladatokat vállaltam, melyeket közepes, de rutinos filmírók nálam sokkal jobban meg tudtak csinálni. Nem erőltettem magam, egyre inkább beértem a mechanikusan adódó fordulatokkal, titokban szerettem volna, ha a lebukás minél hamarabb megtörténik.

Ha sütött a nap, csak egy-két órát dolgoztam, kisétáltam a Filmgyárba, nagy kerülővel, a Városligeten át. Nem messze a „Fuit” sírkőtől megálltam a römizők padja mellett, és néztem a játékot. Egy-egy buli legföljebb tíz forintba ment, mégis elkeseredett viták között zajlott le, petyhüdt, indulatoktól megfosztott idegeim élvezték ezt a feszültséget. Sétáimon mind hosszabb időt töltöttem a kártyázók között, akik lassan meg is szoktak, hívtak, hogy szálljak be egy megüresedő helyre, és egy nap le is ültem a bicskával leszorított kártyacsomag mellé.

Ezen a napon több fontos ügy is összejött, melyek miatt legkésőbb egy órára ki kellett érnem a gyárba: pénzt kellett felvennem, beszélnem kellett a rendezőmmel, úgy terveztem, hogy kint is ebédelek. Mikor leültem játszani, még csak tíz óra volt, úgy gondoltam, két-három bulira jut idő.

Az első leosztásoknál még inkább a Ligetet élveztem, letettem a kártyámat, és a fákat néztem, vagy becsukott szemmel a nap felé fordultam, lassan melegedtem bele a játékba, minden meghatározó ok nélkül, hiszen negyven-ötven forintnál többet semmi esetre sem veszthettem, kártyatudásomra pedig nem voltam hiú. Mégis egyre izgatottabban vártam, hogy én játszhassak ki, a bulik elszámolásánál sértegető vitákba keveredtem, aztán őrjöngve csapkodtam a lapokat, és káromkodtam, közben partnereim háromszor-négyszer kicserélődtek, de én észre sem vettem, az utódoknak róttam fel az elődök vétkeit, mikor azok tiltakoztak, a kártyacsomagot leszorító bicska felé nyúltam, alig tudtak lecsillapítani.

Már két óra is elmúlt, mikor felkeltem a padról, zsebemben körülbelül ugyanannyi pénzzel, amennyivel leültem. A játék feszültsége csak lassan engedett fel bennem, először azt se tudtam, hol vagyok, szédülve és hányingerrel küszködve néztem körül, sokáig nem értettem, hogy kerültem ezek alá a fák alá, merre és miért indultam el délelőtt. Kint a gyárban a pénztár már rég becsukott, a rendezőt sem találhattam meg, elintéznivalóim másnapra halasztódtak.

Tenyeremmel megmarkolva lüktető homlokomat, találomra nekivágtam a sétányoknak, azon töprengtem, hogy mehettem bele egy ilyen céltalan őrjöngésbe. A játék szenvedélye sohasem hajtott. Alaxait is lenéztem a vég nélküli futballozásért és gombozásért, ezen a délutánon pedig őt is túlszárnyaltam. Be kellett ismernem, hogy indulatom ugyanonnan származik, ahonnan az övé, a valódi cél elvesztésével a lélek, hogy állományát egyáltalán fenntarthassa, kisegítő, látszólagos célokat keres magának. Úgy fogtam fel ezt a délutánt, mint egy ösztönökből eredő híradást a teljes reménytelenségről, nem volt erőm valamilyen tervvel tiltakozni ellene, zsebre dugott kézzel, elveszetten kóboroltam a sétányokon, gyereküket levegőztető anyák és szerelmespárok között.

A tó mellett, a kerítésbe kapaszkodva, meg-megálltam, néztem a csónakázókat, arra gondoltam, leülök a tó teraszán, és iszom egy üveg bort, mikor a túloldalról valaki a nevemet kiáltotta. Hátrafordultam, a nap épp ment le a Műcsarnok fölött, az erős fényben csak nehezen ismertem fel Évát, kinyújtott karral hívott át magához. Közelebbről is látszott rajta, hogy megváltozott, kissé lefogyott, de frissebb és jobb kedvű volt, mint régen, és idegei is mintha megpihentek volna.

A nyáron szabadtérre, a Műcsarnok elé kiállított szobrok között ültünk le egy padra, Éva elmondta, hogy mi történt vele. Az utolsó esemény, amiről még én is értesültem, az volt, hogy a rostavizsgán Éva kiesett a színész tanszakról, de elintézték, hogy átkerülhessen az elsőéves színházirendező-növendékek közé. Csak most tudtam meg, hogy két hónap után itt is alkalmatlannak találták. Éva első indulatában bement a munkaközvetítőbe, és az ajánlatok közül kiválasztotta a legnehezebb női munkát, jelentkezett szövőnőnek. Már elvégezte az átképző tanfolyamot, normában dolgozik, és azt mondta, nem is bánja, hogy így fordult az élete. Tudtam, önbizalmának ez a kivirulása csak időleges, hamarosan vissza kell esnie korábbi passzív reménytelenségébe, de erről természetesen nem beszéltem Évának, sőt igyekeztem átvenni a jókedvét.

Míg beszélgettünk, köröttünk a szobrok körvonalaiból eltűnt az utolsó fény is, az alakzatok közelebb kerültek egymáshoz, és mintha mozdulatra készültek volna, a terméskövekkel kirakott sétány megtelt homályos fenyegetésekkel. Felkeltünk és elindultunk.

Felajánlottam, hogy felkísérem a hegyre, de Éva nem akart hazamenni. Csak most derült ki, hogy még szeptember végén Alaxai letette a dramaturg diplomavizsgáját, és bevonult a kötelező háromhónapos katonai szolgálatra. Éva három hete egyedül élt otthon, nem nagyon vonzotta az üres albérleti szoba, munka után inkább leült valahová olvasgatni.

Meghívtam: vacsorázzunk meg valamelyik ligeti vendéglőben. Éva egy bókot vágva megköszönte, és belém karolt, ezt addig csak akkor tette, ha Alaxaival hármasban, őt középre engedve mentünk valahová. A cirkusszal szemközt az „Ezerjó” kerthelyiségét választottam ki, azt hittem, ezen az enyhe, de mégis már októberi estén a terasz tátong majd az ürességtől, csodálkozásomra alig találtunk egy szabad asztalt.

Hamarosan kiderült, hogy egy börtönből kiszabadult régi, nagyhírű magyarnóta-énekes vonzotta ide az embereket, aki szabadulása után először az „Ezerjó”-ban lépett fel. Olyan viharos tapsot kapott, hogy a vak is látta: személyes rokonszenvet fejeznek ki vele. Éva ezen felháborodott, én természetesnek találtam, tudtam, az ország szélesebb közvéleményét 1956-ban is jórészt a régi úri osztály és az ízlésben hozzá hasonlók határozzák meg, de ezeket a jelenségeket nem tartottam túlságosan fontosnak.

Tiszta, de éles volt a levegő, a pincérrel egy plédet hozattam, és ráterítettem Éva vállára. Szokatlanul sokat és sokfélét ettünk. Zsiráf-sört ittunk hozzá, vacsora után pedig két palack bort, mikor fizettünk, és kiléptünk a kerthelyiségből, éreztem az alkohol nyomását a fejemben és a szívemben.

Nem volt kedvünk villamosra szállni, gyalog indultunk el az autóbusz végállomása felé, levettem a zakómat, és Évára adtam, szótlanul, sehol sem érintve egymást lépkedtünk a kavicsos sétányon. Mint meleg nappalok után máskor is, köd ereszkedett le a Ligetre, hamarosan megsűrűsödött, csak sejtettük a túloldalon elmosódó párokat. Eltévesztettük az utat, az autóbusz-állomás helyett a Vajdahunyad-várhoz jutottunk ki. A gázlámpák fénye néhány méteres sugarú körben áttört a ködön, a várárok vize mozdulatlan volt, de a lótuszok levelei inogtak fölötte, mintha csak néhány percre merült volna el közöttük Ophélia.

A ködben maga a kastély is a Hamlet-film díszleteire emlékeztetett. Átmentünk az ívelt hídon, Éva lassan emelve a kezét megsimogatta a hajamat. Ránéztem, ő szótlanul belém karolt, sietve beszélni kezdtem terveimről, sikereimről, amelyeket még néhány órával ezelőtt elviselhetetleneknek találtam, hogy ha leforgatják a második filmemet is, kijutok külföldre, Éva maga elé mosolyogva fogadta dicsekvésemet.

A vár kapujánál csókoltam meg először, meg akartam fogni a mellét, de szűk ingén felülről nem fért be a kezem, úgy tűnt: kilométer hosszú zöld selyemanyagot kell kihúznom az övéből, míg végre hozzájuthattam.

Ezen az éjszakán nem esküdöztünk, és nem kerestük a módot, hogy élhetnénk egymás mellett, csókolództunk, és kóboroltunk a sétányokon, az utolsó autóbusszal kísértem el a fogaskerekűig. A vonat indulása előtt a „Városmajor”-kocsmában még rumot ittunk, a rum a fejembe szállt, és szemeimet is megzavarta, a szerelvényt káprázó sugarak között láttam elindulni Évával, és már csak a hazafelé tartó villamoson jutott az eszembe, hogy elfelejtettünk megbeszélni új találkozót.

Otthon Edit idegesen várt rám. Elmondta, hogy a Visegrádi utcában ma nagy tömeg tüntetett, fasiszta és zsidóellenes jelszavakat írtak fel a falakra, összetörték a padokat, a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia. Edit attól tartott, hogy ezek a tüntetések megismétlődnek, sőt fokozódnak, kért, hogy amíg lehet, menjünk le a gyerekkel az ő szüleihez egy dunántúli kis faluba.

Én semmiképp sem akartam elhagyni a várost, bár az Edit által bejósolt veszély most reálisabbnak látszott, mint régen, gondolkodás nélkül vállaltam, hogy ne kelljen elválnom Évától, ürügyként sürgős munkáimra hivatkoztam. Őszintén szólva nem bántam, hogy Edit elmegy, a forma kedvéért marasztaltam, de Edit még aznap este csomagolni kezdett.

1956. október 20-án, egy szombati nap reggelén vittem ki Editet és a kislányomat a Déli pályaudvarra. Edit leült a váróteremben, magához szorította a korai keléstől nyűgös gyereket, és ringatta az ölében, valami dalt dünnyögött, elharapva a sorok végét. Ez maradt az utolsó emlékem róluk, mert október végén, ahogy megnyílt a határ, kiszökött külföldre a gyerekkel, most Toulouse-ban élnek. Edit tornát tanít, másodállásban pedig – úgy, mint itthon – egy szakszervezeti táncegyüttesnél dolgozik.

Mintha megéreztem volna, hogy ez a búcsú végleges, és öntudatlanul is illendőnek találtam legalább néhány órás gyászt, csak este kerestem meg Évát. A szövöde előtt vártam rá, mikor kilépett a kapun, szemét összehúzva körülnézett, és átfutott hozzám az utca túlsó oldalára.

Most is egy vendéglőbe ültünk be, elmondtam neki, hogy Edit elutazott, mire Éva megmutatta Alaxai levelét; a férfi azt írta, hogy a hét végére eltávozást kapott, és ha Éva lejön, találkozhatnak a tábor melletti kisvárosban. Évának már nem volt módja kimenteni magát, sporttáskájában magával hozta a legszükségesebb holmikat, legkésőbb a tízórás vonattal el kellett utaznia, így ezen a napon már másodszor kísértem ki tőlem távozókat a Déli pályaudvarra.

Évától nehezen váltam el, különösen azért, mert nem mertünk beszélni arról, hogy miképp alakul a jövőnk, van-e erőnk megteremteni közös életünket, gondolatban még nem tudtam lemondani Editről, és láttam, Éva sem tisztázta magában, mit mond majd Alaxainak. Éva arra kért, hogy huszonharmadikán, kedden este jöjjek ki elé a vonathoz.

Idegességemet csak fokozta a filmgyáron belüli felbomlás, ezt a saját bőrömön is megéreztem: a rendezőmet beválasztották egy bizottságba, mely valamilyen vitaülésen a gyárat képviselte, és ő ennek a kedvéért félbeszakította az „Árnyék az égen” forgatását, valószínűleg előnyt akart biztosítani magának a pozíciók majdani újrafelosztásánál. A gyár „parlamentje”, az udvar különben is forrongott, klikkek szerveződtek, néhány, máskor mindig elegáns vezető kopott felsőkabátban járt be, mintegy igazolni közelállását a néphez.

Idegességem és magányom kihajtott az utcára, de itt is fenyegető jelek tűntek a szemembe. A tereken, a kocsmák előtt, de néha forgalmas útkereszteződéseknél is beszélgető csoportok vesztegeltek, fölényes egyetemisták és hencegő kispolgárok mellett néhány szörnyű, sohasem látott alak is akadt köztük. Kézzel horgolt, magas nyakú pulóverből kihajló, nagy orrú madárfejek, szétroncsolt, vöröslő arcok vipla műfogsorral, ők voltak az egyedüliek, akik nem vitatkoztak, és nem szitkozódtak, de nem magyarázták megjelenésük okait sem, csak figyelték az utcát.

Október huszonharmadikán már dél felé kimentem a pályaudvarra, abban bizakodva, hogy Éva hazajön egy korábbi vonattal. Útközben a mellékutcák torkolatánál várakozó diákcsapatokat láttam, abban reménykedtek, hogy a belügyminiszter feloldja a tüntetésre kiadott tilalmat, és valóban, nem sokkal később egy magából kikelt férfi, valószínűleg a Petőfi Kör küldötte, rohant végig soraikon, és közölte: megkapták az engedélyt. Láttam a gátszakadáshoz hasonlító nekiindulást is, az utolsó autóbusszal jutottam ki a pályaudvarra, nyomunkban már zászlós tömeg vonult az úttest közepén.

Éva csak az esti vonattal jött meg, öt órát ültem egy pad sarkába húzódva, de innen is egy fél városon keresztül pontosan követhettem, hogy fejlődnek az események a tüntetéstől a fegyveres harcig. A terem sarkában teljes hangerőre állított rádió híreinél többet mondott az utasok új és új hulláma: fiatalok, kezükben egy-egy zászló nemzetiszínű szövetdarabját szorongatva, gyerekes családok összecsomagolt holmijaikkal, féltek, hogy már nem is indul vonat, amelyik hazavigye őket.

Éva nyugodtan és kihúzott derékkal szállt le a vonat lépcsőin, nem értette az izgatottságomat, de ahogy átértünk a Lánchídon Pestre, és meglátta a teherautóra feldobált első halottakat, reszketve belém karolt. Megálltunk a központi újságpalota előtt, felborított villamosok és égő autók között. A Rádió felől egymásnak felelgető géppisztolysorozatok dörgése hallatszott. Éva félt, úgy látta, hogy jobbra, a „Szimpla” kávéház fölött a második emeleten egy orvlövész áll, és tüzel a tömegre, arra néztem: valóban néha kivilágosodott az ablak, de semmi jel sem mutatta, hogy puska torkolattüzétől. Éva könyörgött, hogy ne maradjunk az utcán.

A vendéglők már a tüntetés idején bezártak, a fogaskerekű vasúthoz átjutni pedig lehetetlennek látszott, felhívtam Évát a lakásunkra. Becsuktam az utcára nyíló ablakot, és a redőnyt is lehúztam rajta, de Éva még mindig hallotta a fegyverdörgést, pálinkát töltöttem neki, de egész a részegségig le kellett itatnom, hogy megnyugodjon.

Keresztbe feküdt az egyetlen rekamiénkon, úgyhogy én nem is fértem el ott, egy karosszékben aludtam. Éva éjszaka közepén ébredt fel, és húzott oda maga mellé. Azt mondta, szakított Alaxaival, bevallotta neki, hogy engem szeret. Tudtam, ez nem igaz, mert ha csakugyan így történt volna, rögtön a megérkezésnél bejelenti; csak utunkon az égő városban határozta el magát. De úgy gondoltam, nem számít, tenyerembe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam.

Napokig nem mozdultunk ki a lakásból, csak ennivalóért és italért mentem le, akkor is csak rövid ideig maradtam el, beértem azzal, amit az alkalmilag nyitva tartó üzletek épp kínáltak, ágyunk mellett az éjjeliszekrény lapján kötözött szőlő, sohasem kóstolt halkonzervek, almabor sorakozott.

Éva a polcról verseskötetet szedett le, és felolvasott nekem, leginkább Juhász Gyulát szerette, talán azért, mert Anna is szőke volt, mint ő, ha elfáradt a szeme, arcát a mellemnek támasztotta, úgyhogy pizsamám átmelegedett a lélegzetétől, és egyszerre hallgatta szavaimat és a hangok zengését a mellkasomban. Elmondtam, hogy már akkor megszerettem, mikor még nem is láttam. Alaxai őrjöngő fantáziálásaiból, és hogy az enyém lett, a legnagyobb ajándéknak érzem, amit az élettől kaphattam. Az alacsony, egybeszabott alakú Edit után nem tudtam betelni Éva hosszú combjaival, egész nyúlánk, lányos testével.

Lent az utcán napról napra fokozódott a fegyveres harcok hevessége, de mi nem vettünk róla tudomást. Felcseréltük a napszakokat: nappal aludtunk, éjszaka keltünk fel, teát ittunk és beszélgettünk, ha a lövöldözés elhallgatott, sétára is indultunk.

A fákkal szegélyezett, széles utakat kerestük, már napok óta nem söpörtek, a száraz leveleket kupacokba fújta össze a szél. Éva cipője orrával megpiszkálta őket, fanyar és meleg avarszagot árasztottak. Egy-egy tarka levelet kiszedett a kupacból, és a száránál fogva sokáig forgatta két ujja között.

Emberrel ritkán találkoztunk, fegyveressel pedig szinte sohasem. Míg nappal bárki járhatott vállra vetett puskával vagy géppisztollyal, éjszaka minden fegyveres gyanúsnak, a maga érdekében járónak, sőt ellenségesnek tűnt, és számíthatott rá, hogy minden indok nélkül rálő egy másik fegyveres. Egy ilyen párbajt távolról mi is végignéztünk; a sorozatok úgy hangzottak, mintha valaki tele marokkal borsót szórna végig az aszfalton, aztán hirtelen elhallgattak, és eltűntek mind a ketten, sétálhattunk tovább.

Mindegy volt, hogy mikor érünk haza, más házakban ugyan a házmester éjszaka csöngetésre sem jött ki, de a mi kapunkat még a harcok elején betörték a tankok elől menekülő felkelők, bármikor bemehettünk, előfordult, hogy már éjfélre hazaértünk, de néha csak reggel. Egyik alkalommal még alig világosodott, mikor mentünk fölfelé a lépcsőn, már a fordulóban láttam, hogy a lakásunk előtt egy magas, katonaruhás férfi várakozik, tarkóját az ajtófélfának támasztva, de közvetlen közelbe kellett érnem, hogy felismerjem a férfiban Alaxait.

Mint korábban is feltételeztem, nem tudott róla, hogy mi összekerültünk Évával, inkább azért keresett meg, mert nem találta otthon a feleségét, és azt hitte, Éva hagyott nálam valami üzenetet. Most azonban, természetesen, rögtön felfogta a helyzetet, nem mutatott meglepődést, kettőt bólintott, és látszott az arcán, hogy nem akar vitát, csak azon gondolkodik, milyen gesztussal hagyjon minket magunkra. Évára nézett: – Vége?

Éva nem mert megszólalni, csak bólintott, Alaxai egy töprengő fintorral tudomásul vette, és felém mutatott. Elindult, de visszafordult, és kezet nyújtott nekem, csak aztán sietett le a lépcsőn. Bűntudatunkat Évával esztelen, egymást tépő ölelkezésekkel vezettük le, azon az éjszakán határoztuk el végleg, hogy együtt maradunk. A következő napokban kijártunk egy épülő új lakótelepre, mi is lakást akartunk foglalni, hogy legyen hová mennünk, ha Edit hazajön a gyerekkel, de november közepén Edit anyja megírta, hogy disszidáltak, akkor Éva bejelentkezett az én lakásomba. Közben Alaxai lehozta a hegyről Éva holmiját, de ki sem raktuk a bőröndöket, hamarosan elcseréltük a lakást egy kétszobásra.

Évát nem engedtem vissza a szövödébe, mikor a színházakban elindult a munka, szereztem neki egy segédszínészi státust, akkor még bíztam benne, hogy a hely csak ideiglenes lesz, hamarosan feljebb kerül.

Alaxait utána még láttam néhányszor, többnyire az utcán, egészen fiatal lányokkal sétált karonfogva. Otthon elmondtam Évának, még örültünk is, hogy Alaxai megvigasztalódott, reménykedtem, hogy évek múltával, ha az ügy már feledésbe merül, újból barátok leszünk, mint ezt már annyi más hasonló esetben láttam. Ezért döbbentem meg annyira, mikor magától megtudtam, hogy öngyilkos lett.

Elmondtam mindent, amit erről az ügyről elmondhattam, ítélkezzen a kedve szerint. Ha akarja, ott a kés az asztalon, helyrehozhatja, amit az este elhibázott, nem érdekel, végképp nem érdekel az egész – mondta Futó, és kimerülten hátratámasztotta a fejét.

– Nem – szólalt meg sokára a lány –, a kés túl egyszerű volna. Magának éreznie kellene az összes szenvedést, amin Pali öt év alatt keresztülment. Hiába mondja, annál maga is többet tud a sorsáról, mint hogy egészen fiatal lányokkal sétált karonfogva, maga nem lepődhetett meg, mikor megtudta, hogy kinyitotta magára a gázcsapot. Maga állt ott közte és az élet között, ereje nagy része arra ment el, hogy közömbösítse lelkében a maga fölényes, győztes mosolyát.

És milyen szépen, tisztán harcolt. Maga is elismerte, hogy Pali értette az írás technikáját, tudja, mennyit kereshetett volna a mi korunkban, amikor a legtöbb író még egy összetett mondatot sem tud megszerkeszteni? De ő nem használt ki semmiféle konjunktúrát. El akart merülni az életben, de nem azért, hogy egy szociográfiához szedjen össze anyagot, hanem fel akarta építeni az egyéniségét.

Margit felnyitotta az egyik nagyalakú füzetet, sokáig lapozgatott, amíg rátalált a keresett mondatra:

– „Tökéletes akarok lenni, hogy ne kelljen senkinek se megbocsátanom.”

Behajtotta a füzet fedelét:

– 57 tavaszán indult el, akkor, mikor maga talán épp szőnyegeket vásárolt a lakásába. Elzüllött suhancok nevelőotthonába jelentkezett tanárnak, Pesten nem kapott helyet, lement egy nyírségi faluba, kőfallal és szögesdróttal körülvett házba. Kis tolvajok és gyilkosok között élt, akik néhány hónappal azelőtt fegyverrel a kezükben még az utcák urai voltak, és nem törődtek bele hatalmuk elvesztésébe. Bent a nevelőintézetben is megszervezték a bandáikat, kést rejtegettek a szalmazsákban, elképzelheti, hogy állt a helyzet, ha a nevelők veszélyességi pótlékot kaptak a fizetésükhöz.

Pali nem hordott magával gumibotot vagy rövid szárú korbácsot, melyet pedig a házirend elő is írt a tanárok számára, meg akarta nyerni a fiúk bizalmát, és meg akarta ismerni őket.

Palit nyomasztotta saját gyerekkorának emléke, úgy érezte, túlságosan védett környezetben nőtt fel, innen ered a passzivitása, nehézkessége a döntésekben, önállótlan „jó tanuló”-nak érezte magát. Meg akart erősödni testileg-lelkileg, kihasznált minden sportolási alkalmat, feladatokat állított maga elé, és szigorúan keresztülvitte; a kis bűnözők közé is azért ment, mert azt hitte, hogy olyan élményeket talál, melyek utólag helyrehozhatják gyerekkorának gyöngeségeit.

Futó ingatta a fejét:

– Harmincéves korban már késő elkezdeni. Ha jól emlékszem, az ősemberek összesen harminc évig éltek.

– Ezt ő is tudta, de kereste azokat a helyzeteket, ahol minden erejét megfeszítheti, és bízott a „delta fi”-ben, az előre nem látható tényezőben. „Bele kell menni a nagy vállalkozásokba, még ha reménytelenek is, módot kell nyújtani Istennek, hogy segíthessen rajtunk.”

Margit felemelte az egyik füzetet:

– Ezeket a jegyzeteket bent a javítóintézetben készítette.

Futó átlapozta a füzetet, bele-beleolvasott a kézírással feljegyzett történetekbe, többnyire a gyerekek előéletéről szóltak, de megérezte Margit vizsgálódó tekintetéből, hogy azt gondolja: el akar lopni belőlük valamilyen motívumot, inkább összecsukta a füzetet, és visszaadta. Margit észrevette, hogy Futó mire gondolt, sietős, mentegetőző kézmozdulatot tett.

– Azt hiszem, ez a füzet akkor is csak nekem volt fontos, mikor Pali még élt. Ő sokat szenvedett a másfél év alatt, amíg lent dolgozott az intézetben. Megismerte a kis bűnözőket, de ettől még nem tudta felszámolni régi gyerekkori gátlásait, végeredményben csak annyit ért el, hogy tovább csökkentek előtte a menekülés esélyei. El akarta felejteni ezt a másfél évet, mindig készült rá, hogy elégeti a feljegyzéseit, úgy loptam el tőle.

– Maguk akkor már együtt éltek?

– Nem, amikor hazajött a Nyírségből, akkor még azokkal a fiatal lányokkal járt együtt, akikkel maga is látta az utcán, de már ismert, angolul tanult, és a kis bilingvis könyvekért bejárt hozzánk az idegen nyelvű antikváriumba, beszélgettünk is néhány szót. Csepelen dolgozott, a Hengerműben. Megint egy gyerekkori gátlást próbált legyőzni: a félelmet és az alacsonyabbrendűségi érzést azokkal szemben, akik nehéz fizikai munkát végeznek.

– Ez sem megy. Ha négy-öt munkaruhás ember jön velem szemben az utcán, ma is inkább beállok egy kapu alá, mint hogy szembenézzek velük.

– Ő mégis megpróbálta, és ha nem pont a Hengerműbe kerül, talán sikerül is neki. Maga is észrevette, hogy magas és mutáló hangon beszélt, ugyanis asztmához hasonló betegségben szenvedett, a torkára és a hörgőire telepedett rá. Még a reggeli ködöt is megérezte, fájt a torka, és nehezen lélegzett, a Hengerműben pedig szálltak a levegőben a forró savgőzök, ha az orvosi vizsgálat gondosabb, fel se veszik a gyárba. Injekciókúrára járt, csipkebogyót áztatott egy befőttesüvegben, és óránként ívott a levéből, de így is végigfuldokolta a nyolc órát. Szabad idejében sem pihent, ahogy már mondtam, angolul tanult, de ezenkívül játszott a gyári futball- és sakkcsapatban is, a hét végén pedig tánciskolába járt, harmincéves korában tanult meg rendesen táncolni.

Itt a tánciskolában szedte fel azokat a fiatal lányokat, akikkel járt. Mindig olyan lányt választott ki, akinek már udvarolt valaki, így is győzni akart a nála tíz-tizenkét évvel fiatalabb fiúk felett. Véres verekedésekbe ment bele a lányokért a tánciskolák melletti sötét telkeken, egyedül állt ki néha egész galerik ellen, összerugdosott testtel, megvágott arccal került ki ezekből a verekedésekből, de ő úgy érezte, már akkor győzött, amikor vállalni merte az összecsapást.

Maguk a lányok, azt hiszem, nem érdekelték túlságosan, két-három hét múlva szakított velük, és újat keresett, pedig a lányok közül sokan szerették, egyikük öngyilkos is lett miatta, persze azért a mérget az iskolában vette be, hogy meg tudják menteni.

Ez az életmód nemcsak egészségileg, anyagilag is tönkretette Palit. Eleinte minden hétfő délután bejárt hozzánk az antikváriumba, akkor raktuk ki a polcokra az új anyagot, kikereste a beérkezett bilingvis füzetekből azokat, melyek még hiányoztak neki, és az angol nyelvű polcról még egy-két könyvet választott hozzájuk; egy jezsuita szerzetes műfajtanára és esztétikájára emlékszem ezek közül, különálló Baedeker-kötetekre, Ruskin esszéire. Egy fél év után azonban már csak ritkán jelentkezett, vásárlásainak összege is csökkent, nem is lépett oda az angol nyelvű polchoz, csak egy bilingvis füzetet vett, annak is aprópénzből rakta össze az árát. Tudtam, csak azért jár be az antikváriumba, hogy velem találkozhasson.

Maga azt mondta, hogy Éva már az első találkozásuknál elment volna magával, ha hívja, én is az első pillanattól szerettem Palit. Nem azért, mert szépnek találtam, akkoriban is csipkedte az arcán a pattanásokat, és a savak gőzei elfertőzték őket, bőre fénylett, és hámlott a gyulladástól, a szemét vonásnyira összehúzta a fáradtság. Ruházata sem volt különb: sötétkék egyetlen öltönyét ellepték a pecsétek, inge kézelőjéről hiányzott a gomb, csak a pulóver ujja fogta össze, cipője oldalán felfeslett a varrás.

Én szüleimmel a Krisztinán laktam, saját házunkban, gyerekkorom óta a legelegánsabb budai fiúk vettek körül, lehet, hogy közös gyerekkorunkból táplálkozó gyógyíthatatlan illúzióink okozták, de időről időre megjelentek nálunk, és megkérték a kezemet, de az összes lánykérésük együttvéve sem keltette fel bennem azt az izgalmat, mint amikor Alaxai zavart köhögéssel belépett az antikvárium ajtaján.

Pali az életet jelentette nekem, a valódi szenvedés szagát éreztem rajta, mely engem nemcsak gyerekkoromban került el, mint őt, hanem egészen Pali haláláig. Kislány koromban a miséken nem engedtek letérdepelni a templom kövére, én voltam az egyetlen gyerek, aki sámlira térdelhetett, és ezt a sámlit szüleim később is kijárták nekem.

Apám elektromérnök, szakmájában egyike a legkiválóbbaknak, szolgálatait ebben az országban egyetlen rendszer sem nélkülözheti, mi zökkenés nélkül éltük át a háború és a béke minden viszontagságát. Anyám orvos, tökéletes házasságban éltek egymással, meg tudták szervezni, hogy csak a jó óráikban találkozzanak, sohasem hallottam köztük még egy burkoltan ingerült szót sem.

Így nőttem fel, a házban zongora és könyvek, a kertben tornaszerek között, az egyetemi felvételi vizsgán franciául is el tudtam mondani Verlaine „Ősz”-ét, és életem későbbi szenzációi sem különböztek ettől. Egy-egy nyugati út apámmal, amikor a tiszta, modern városokat, az idegenek fölényét csak úgy tudtam elviselni, hogy kétségbeesetten magyarnak éreztem magamat, és Ivan Karamazov szavait ismételgettem: „Elmegyek hozzátok, és leborulok az előtt, amit teremtettetek, de akkor is tudni fogom, hogy minden művetek egyben már sírkő is, mely alatt csodálatos, tiszta lángeszeitek halottan fekszenek.” De mikor az autóbusz jött be velünk Ferihegyről, és láttam a sárba elmerülő kerteket, a boltok előtt sorban álló asszonyokat, már tudtam, hogy becsaptam magam, és nem értettem, miért jöttem vissza egyáltalán Magyarországra.

Egy-egy könyv számított még eseménynek, mely csak kéziratban vándorolt, nyugati drámák és mai magyar írók íróasztaluknak szánt regényei – talán több példány forgott kézről kézre, mintha nyomtatásban megjelentek volna. Ezeket is hamar elfelejtettem, hogy szerettem Camus „Bűnbeesés”-ét, és ma már csak egy mondatra emlékszem belőle: „Harmincéves kora után mindenki felelős az arcáért.”

1956-ról azt hittem, hogy megvált, belesodor az élet közepébe, de kétségbeesve láttam, hogy körülöttem minden húsz év körüli lány és fiú ugyanazt hiszi, és sietve elhelyezkednek a felkeléshez való viszony minden színárnyalatán: a fegyveres harctól a kommunista röpcédulák terjesztéséig, és kívülről figyelve tevékenységüket, mindegyiket egyformán reménytelennek éreztem. Otthon ültem a fűtőtest farácsán, és néztem, hogy mennek le Pestre a környékbeli fiúk puskával a vállukon, hogy térnek vissza, és indulnak Nyugat felé.

Az őrjöngésekbe, melyek a felkelés vereségét követték, a mindennapos házibulikba nem mentem bele. Ha nem is találtam meg az utat, fenn akartam tartani a lehetőségét, hogy egyszer még elindulhassak valamerre, és tudtam, az alkohol, a sportszerű ölelkezés, de még egy házasság is végképp megsemmisíti minden esélyemet. Inkább beértem az antikváriumban a kolléganőim társaságával, bár tudtam, hogy gyűlölnek a ruháim, a bundám miatt, hogy apa kocsival jön értem esténként, az utolsó időkben mintha elfelejtettem volna beszélni, már otthon is alig szólaltam meg.

Eleinte Palival is csak néhány szót váltottunk, lassan alakultak ki a szokásaink, melyek megnyújthatták a beszélgetést. Köszönt, és a polchoz ment, majd odahívott engem is, hogy segítsek válogatni, ott beszélgettünk, közben egy-egy könyvet mutatva egymásnak, ez nem téveszthette meg kolléganőimet, de olyan ürügy volt, amelybe nem köthettek bele.

Egyik alkalommal megkért, hogy este találkozhassunk valahol, szeretne velem hosszabban beszélgetni, meghívtam hozzánk, de erre nem volt hajlandó, mert ez a helyszín behozhatatlan előnyt adna nekem, végül egy presszóban állapodtunk meg – órákig vártam, de ide se jött el.

Néhány hétig az antikváriumban sem jelentkezett, nem tudtam eltalálni, mi történhetett vele, mikor egy hétfő délután újból benyitott hozzánk, és átsétálva a helyiségen, a hátsó polchoz lépett, nem is kerestem ürügyet, hanem odasiettem hozzá. Kiderült, hogy azon az estén Pali eljött egészen az eszpresszó kapujáig, ott jutott az eszébe, hogy sablonos befejezése lenne egész napi készülődésének, ha ő valóban benyitna az eszpresszóba, és leülne az asztalhoz beszélgetni velem. Bár vágyott erre a beszélgetésre, különben nem kezdeményezte volna, az eszpresszó kapujában sokkal feszültebb, érdekesebb megoldásnak találta, ha most sarkon fordul, és átcsavarogja az estét, azon töprengve, miről és hogyan beszélgetett volna velem.

Akkor még azt hittem, hogy mindezt kitérésként mondja, valójában pénze nem volt, vagy a ruhája miatt szégyenkezett. Talán segíthettem volna rajta, ha már akkor felismerem, hogy Pali beteg, és minden mozdulatomat ehhez mérem. Így megpróbáltam játszani a fölényes nőt, aki a gyámoltalan férfitól átveszi a kezdeményezést.

Ezentúl én jelöltem ki a randevúink helyét, a könyvek sablonjai szerint hangversenyekre, színházba vittem, nem tiltakozott, tenyerét ráfektette az előtte levő ülés karfájára, állát, mint egy kutya, rátámasztotta, és a fáradtságtól véreres szemével egykedvűen nézte a színpadot.

Egyszer erőszakkal elcipeltem hozzánk is. Szüleim megdöbbentek a külsejétől, és hogy mégis megpróbáltak kedvesen társalogni vele, az részükről a legnagyobb áldozat volt, amit értem valaha is hoztak. Palit nem érdekelte ez a fogadtatás, mint ahogy közömbösen nézett mindenre, amivel dicsekedni próbáltam: a kényelmes, otthonos bútorokra, öreg, nagy skót juhászkutyánkra, a modern gépekre a konyhában, az autónkra, csak a kerti tornaszerek tetszettek neki.

Kétszer felhúzódzkodott a nyújtón – én reggelenként nyolcszor-tízszer megcsináltam ezt a gyakorlatot –, elvörösödött és lihegett a megerőltetéstől, dicséretet várva megállt előttem. Eltöltött az aggódás Pali rossz kondíciója miatt, mert tudtam, hogy fizikuma további leromlása idegeinek összeroppanásához vezet, persze vigyáztam, hogy aggodalmamat ne vegye észre, elismerően megtapogattam a felsőkarját.

Most végre felengedett, leült egy karosszékbe, és evett néhány szelet süteményt, zenét hallgattunk, úgy emlékszem, a preklasszikusok tetszettek neki a legjobban. Értelme lenézte a dallamot, éppolyan mesterkéltnek tartotta, mint az irodalomban a poénokra épített cselekményt, mégis a nyugodt, sokszor ismétlődő dallam volt az egyetlen, ami meg tudta nyugtatni.

Mikor besötétedett, kabátot vettünk, és sétáltunk a hegyen, megmutattam neki a gyerekkori titkos ösvényeket, búvóhelyeimet. Egy fa előtt megálltunk, és sokáig beszélgettünk, cipője orrával rajzolt a földre, aztán hirtelen a fához szorított, és megcsókolt sietve, ügyetlenül. Elfutott, széthulló kontyomat összefogva néztem utána, de ő nem fordult vissza.

Aznap este végig ott ültem a telefon mellett, meg voltam győződve, hogy Pali felhív, de nem jelentkezett, sőt az antikváriumból is elmaradt, éppúgy, mint az eszpresszóban meghiúsult randevú után. Most nem bírtam hetekig várakozni, egyik este kimentem Csepelre, és megvártam a gyár előtt. Pali úgy tett, mintha nem venne észre, és el akart sietni mellettem, belekapaszkodtam a kabátja ujjába, és könyörögtem, ha utoljára is, de beszéljük meg a kapcsolatunkat.

Nem volt hajlandó beülni egy presszóba, csak annyit értem el nála, hogy nem szállt fel a gyorsvasútra, nyújtott léptekkel, gyalog indult el a város felé, nekem futnom kellett, hogy le ne szakadjak tőle, próbáltam elé kerülni, és arcába nézni, közben mindig ugyanazt a kérdést ismételgettem: miért nem lehet, hogy mi szeressük egymást?

Csak a Dunánál állt meg, túl a hídon, egy csatorna torkolatánál, mely valamilyen gyárból fekete, kátrányos levet kavart a lebegő barna iszap közé. A mérgezett vízen döglött, hassal felfelé forduló halak úsztak, a kátrány lerakódott a part menti kövekre is, fojtogató szag terjengett, mint nyáron, ha az ember elmegy az útépítők égő olvasztókályhája mellett.

Szerettem a város számomra ismeretlen környékeit, néha nekiindultam, és bejártam a Királyerdő rozzant faház-telepeit vagy a régi munkáskolóniák sötét börtöneit, úgy éreztem, ezek a séták az én áldozataim az Élet és a Szegénység előtt, de ez az embertelen dunai táj, ahol lerakódtak a gyárak és csatornák üledékei, megrémített, mintha lassan engem is belepne a vizes korom. De hiába kértem Palit, ő nem mozdult a partról, ma már azt hiszem: az én kétségbeesésem kellett neki ahhoz, hogy jól érezze magát.

Belefáradtam a könyörgésbe, leültem egy halászcsónak orrába, és én is néztem a vizet. Pali elment, hívott magával, de én bólintottam, hogy maradok, már nem is éreztem a kátrány szagát, napokig el tudtam volna ülni így. Észre se vettem, mikor Pali visszajött, beszélt hozzám, de csak egy-egy mondatát értettem. Az ő sorsa éppolyan állóvíz és elpusztult anyagok gyűjtőhelye, mint ez a dunai öböl. Le kellett mondania mindenről, hogy élni tudjon, és nincs joga visszafordulni. Énrólam is lemondott őszintén, véglegesen csak ezért kaphatna meg az élettől, de ha most elfogadna, az élet rögtön visszavenne engem tőle. Újból elment, és most már nem jött vissza többé.

Ezentúl már nem vártam, hogy hétfő délutánonként benyisson az antikváriumba, és valóban nem is jött. Egyszer-egyszer láttam őt a kirakat üvegén túl, a fekete nagykabát megfeszült görnyedő vállain, de lehet, hogy ilyenkor is véletlenül került errefelé, mert fel sem emelte a tekintetét.

Nyáron elutaztunk Angliába, apám kint elintézte, hogy egyéves ösztöndíjat kapjak Londonba egy nemzetközi művészettörténeti tanfolyamra. Augusztus végén jöttem haza két hétre, inkább csak azért, hogy láthassam az anyámat, és elbúcsúzzak az országtól.

Palinak is hoztam ajándékot, egy Redhill-pipát, egy tréfás verset is írtam hozzá, és összetekerve bedugtam a pipa kupakjába. Úgy képzeltem, hogy az eltelt idő alatt kapcsolatunkból el kellett tűnnie minden indulatnak, nyugodtan és vidáman fogunk elköszönni egymástól.

Meg akartam lepni Palit, délben kimentem Csepelre a gyár elé, úgy számoltam, vagy a kezdő, vagy a végző műszak soraiban meg kell látnom őt, de mind a két csoportban hiába kerestem. Azt hittem, csak eltévesztettem a tömegben, bementem a portára, a portás feltelefonált az üzembe, kiderült, hogy Pali még a nyár elején kórházba került, és még mindig bent fekszik.

Taxival siettem át Budára, a gyárban nem mondták, hogy Palit milyen betegséggel utalták be a kórházba, de én tudtam, hogy az idegei roppantak össze. Az idegosztály ápoltjai között már csak a nevét találtam meg, az elektrosokk-kezelés nem javított az állapotán, az orvosok javaslatára átrakták az egyik Pest környéki munkaterápiás intézetbe.

Már alkonyodott, mire kiértem ide, az intézet földjein és a műhelyekben már véget ért a napi munka, az ápoltakat vacsora előtt leengedték a Duna-parti lápos rétekre. A gondnok megengedte, hogy találkozhassak Palival, az egyik házimunkást adta mellém vezetőül, egy kopaszra nyírt, folyton mosolygó férfit. A vezető útközben elmondta magáról, hogy lengyel, amikor a németek a második világháborúban szétverték a lengyel hadsereget, akkor került Magyarországra sok társával együtt. Én az intézetről faggattam, hogy megtudjak valamit a környezetről, ahol Pali él, de ő nem törődött ezzel, végigkérdezte, hogy mibe kerül a ruhám, a cipőm, a táskám, és egyhónapi keresetemből hány kiló kenyeret, cukrot, zsírt tudok venni.

Az ápoltak vagy csoportba verődve beszélgettek, vagy hátul összefont kezekkel, magányosan sétáltak a fák alatt, csíkos ruhájukban hasonlítottak egymáshoz, egész közelről kellett az arcukba néznem, hogy meg tudjam különböztetni őket, de Palit sehol se láttam. A lengyel a Duna felé intett, talán kiült valamelyik horgászpadra.

Hogy kijussak a vízhez, előbb egy süppedékeny, mocsaras részen kellett átvágnom, méregzöld levelek és a homályban rothadó, sárga virágok között; ahova cipőm magas sarka benyomódott, feltört a víz. Majd minden átmenet nélkül kiértem a kopár, agyagos partra, melyet még most alkonyatkor is égetett a nap, tehénpaták megkövesedett nyomaiban bukdácsoltam a félkör alakba telepített horgászpadok felé.

A hajók és a csónakok már rég elvonultak, egy hullám se tört be az öbölbe, a csepeli álló Duna-ágra gondoltam, ahol utoljára találkoztunk Palival, de a víz itt tiszta volt, látni lehetett az ebihalak vonulását a színes kavicsok fölött.

Pali ott ült az egyik padon, kabátját összegöngyölve letette maga mellé, és az ingét kigombolta felül, nem horgászott, csak hunyorgatva átnézett a túlsó partra. Mikor cipőmet a kezemben hozva elébe kerültem, elmosolyodott, bólintott, mintha tegnap látott volna utoljára, és megjelenésemet természetesnek venné. Az eltelt idő alatt haja elöl erősen megőszült, de arca kitelt, és egyébként is nyugodtnak látszott. Felsegített maga mellé a padra, kabátját alám terítette.

Nem kérdezgettem a sorsáról, magától beszélt. Sokáig próbált menekülni a magány elől, társaságot és elfoglaltságot keresett, de mikor rájött, hogy ezek nem oldják fel a fenyegetéseket, csak időben elcsúsztatják, elhatározta, hogy szembenéz a végleges magánnyal. A felgyülemlett szorongást nem vezette le többé a tortaszelettel, tánciskolai estével vagy egy beszélgetéssel. Tudta, ez két végállomáshoz vezethet: a széteséshez, egész a csecsemők gügyögő primitívségéig vagy – amire vágyott – a passzivitás teljes szélcsendjéhez.

Csak az első éjszakákat, az összeomlásig tartó szakaszt viselte el nehezen, az elektrosokk után állapota abba az irányba fordult, amerre szerette volna, megnyugodott, és most is jól érzi magát. Szívesen dolgozott kint a földeken, a barakkszállás ellen sem volt kifogása, régebben is úgy képzelte, hogy valami kaszárnyaféle lenne számára az ideális lakóhely, ahol csak az ággyal és a szekrénnyel kell törődni, és nem kell foglalkozni hozzátartozókkal vagy rokonokkal.

Engem ez a béke, ahová Pali jutott, jobban nyomasztott, mintha őrjöngeni láttam volna. Megpróbáltam felrázni, emlékeztettem rá, hogy jön a tél, és a földekről beszorul egy műhelybe az őrültek közé, de hiába soroltam el érveimet, nem hatottak rá, egykedvűen ismételgette: sehol sem érezné magát jobban, mint ebben a környezetben.

Végül nem bírtam tovább, és rátámadtam: valaha sajnálni fogja az elvesztegetett éveket, lehetetlen, hogy ép ésszel, egészségesen itt maradjon továbbra is. Kértem, engedje meg, hogy segíthessek rajta, ő nem egyezett bele. Úgy tettem, mintha elindulnék a város felé, elbúcsúztam Palitól, de egy nagy kanyarral visszakerültem az intézetbe, és beszéltem a vezető orvossal Pali állapotáról. Szerinte Pali idegei már rendbe jöttek, semmiféle szervi károsodás nem történt velük, ha az intézet falain túl egy eszményi emberségű és méltányosságú társadalom élne, már rég elbocsátotta volna őt, de így előre látja, hogy néhány hónap múlva még súlyosabb állapotban térne vissza ide, mint mikor először bekerült.

Megmagyaráztam a főorvosnak, amit persze ő maga is tudott, hogy Alaxai mégsem maradhat itt évekig, és minél később tér vissza a világba, annál kevesebb eséllyel kezdheti újra az életét. Magamra vállaltam a sorsáért minden felelősséget, ez a főorvost félig-meddig meggyőzte, de a végső döntést Pali elhatározásától tette függővé.

Otthon elkértem a két különálló földszinti szobát, ahol a legutolsó ideig a tanács által berakott társbérlőink laktak, rendbe hozattam, és levitettem a bútoraim egy részét, mikor végeztem a berendezéssel, újból kimentem a munkaterápiás intézetbe. Hiába állítottam kész helyzet elé, Pali most sem akart velem jönni, de talán a betegség, talán a környezet felőrölte ellenállása régi makacsságát, és a tizedik vagy huszadik rábeszélésemre bejelentette a főorvosnak távozási szándékát.

Most már tudom, hogy nem lett volna szabad elhoznom őt, de akkor olyan boldog voltam. Felvette régi sötétkék öltönyét, kérdeztem, el akar-e búcsúzni valakitől, de ő mosolyogva nemet intett. Hagyta, hogy kézen fogva vezessem a HÉV-állomásig, fent a kocsiban leült, és kibámult az ablakon, figyeltem az arcát, mikor a Margit-híd környékére értünk, remegni kezdett az álla, a városi zaj bántotta megviselt idegeit.

Hazavittem, és lefektettem az egyik földszinti szobában. Életemben először vesztem össze apámmal, ki akarta dobni Palit, de bejelentettem, hogy akkor én is elmegyek vele. A következő botrány két nappal később tört ki, mert megtudták, hogy lemondtam az angol ösztöndíjat. Apám ezt már nem volt hajlandó megbocsátani, ha találkoztunk a kertben vagy a vacsoránál, keresztülnézett rajtam. Az érintkezés szüleimmel akkor szakadt meg végleg, mikor beköltöztem Pali mellé a másik földszinti szobába. Ezentúl a köszönésemet sem fogadták, éppúgy nem vettek tudomást a létezésemről, mint régebben a társbérlőinkről.

Nem engedtem dolgozni Palit, kértem, próbáljon meg újból írni, de este éppoly mozdulatlanul ült a nagy, üvegezett ajtó előtt, és nézte a kertet, mint reggelenként, mikor munkába indulva magára hagytam őt. Ha könyvet hoztam neki, csak belenézett, és letette a hintaszék lábához, egyedül a zene érdekelte: egyformán szívesen hallgatta régi kedvenceit, a preklasszikusokat, az eredeti afrikai néger melódiákat tartalmazó lemezeket vagy az orosz kórusokat.

Munkakedve akkor jött meg, mikor én leginkább tartottam attól, hogy újból elborítja a teljes depresszió, az őszi nagy esők idején. Igaz, ablaka előtt az esőben ázó kerttel a két kis szoba különösen melegnek és bizalmasnak tűnt, kályha nem állt bent, mert az előző lakók elvitték magukkal, négy kis gázkandallót szereltettem be, a szobában egyenletes meleget tartottak.

Pali naphosszat ugyanazon az úton sétált a szoba két átlós sarka között, néha megállt, és az asztalon heverő füzetébe feljegyzett valamit. Ahogy ezek a jegyzetek szaporodtak, úgy oldódott fel a hangulata, esténként már beszélgetett is velem a terveiről.

Maga azt mondta nekem fent az autóbuszon, hogy az irodalom már meghalt, csak az emberek még nem vették észre, Pali hitt benne, hogy az irodalom csak most születik. Lassan kiszabadul a XIX. század mesterségesen kifeszített nagy kereteiből, az ábrázoló regényformából, melyet éppolyan halottnak érzett, mint az operákat, az extenzív realista látásból, kinövi az önéletrajzi töredékek és riportok egyeduralmának gyerekbetegségeit, és új, nagy szimbólumokat teremt. Ő is ezeket a szimbólumokat kereste.

Margit megint egy füzethez nyúlt, és kinyitotta az első oldalon:

– Először a lemmingek legendáját írta meg.

– Kik azok a lemmingek? – kérdezte Futó.

– Én sem tudtam, Pali mondta el, hogy apró északi állatok, valamivel kisebbek még a hódnál is, már kipusztultak. Fent éltek a Skandináv-félszigeten, néha négy-öt egymás utáni nemzedék is ugyanabban az erdőben született, és halt meg, de egyszer törvényszerűen eszükbe jutott a régi sziget, ahonnan származtak, és bár a szigetet már rég elborította a víz, a lemming ősök azért is menekültek át a partokra, ők mégis csapatokba verődtek, és elindultak délre, az elsüllyedt sziget fölött körözve pusztultak el.

Aztán írt egy elképzelt megosztott országról, melynek déli felén demokrácia uralkodik, az északin terror. Két fiatalról szólt a szimbólum, akik éjszaka teljes holdfényben elindulnak délre, azt írta meg benne, hogy jut át az egyik, és miért pusztul el a másik.

– Miért akart mindenki délre menni?

– Ezen én is csodálkoztam, hiszen majdnem minden történelmi eseményben az észak a rokonszenvesebb. Pali azt mondta, az Ady-versre gondolt: „Hogy Délre jussunk”, de én azt hiszem, a napfénybe kívánkozott. A nedves időben újra köhögött, torka kikészült, alig lehetett érteni a hangját. Azért írt olyan lendülettel, mert el akarta terelni a figyelmét a betegségéről.

Több mint ötven olyan szimbólumot írt, állatokról és kiélezett emberi pillanatokról: háborúról, szülésről, forradalmakról, bízott benne, hogy a meseanyag különbözősége ellenére összeállnak egy egységes kompozícióvá; és valóban, úgy illeszkedtek egymásba, mint egy hegy két oldaláról megkezdett alagút gyűrűs szelvényei.

De a szimbólumok egyre nehezebben születtek, Pali ereje úgy csökkent, mint egy lejáró inga lendülésének az íve, tudtam: életfontosságú, hogy energiája az utolsó szimbólumig kitartson, mert ezt a kudarcot nem irodalmi sikertelenségnek, hanem önmaga teljes életképtelenségének ítélte.

Végül már csak egy maradt hátra: szimbólum a megváltásról, arról szólt, hogy mindig a megváltás előtti utolsó öt perc a legnehezebb, ilyenkor sűrűsödnek össze az egész megtett út fenyegetései, a sors még egyszer felsorolja őket, mielőtt feloldaná. A legtöbb ember a fenyegetések nevét már azonosítja az átélt valódi szenvedésekkel, ilyenkor, az utolsó öt percben törik meg, válik méltatlanná a megváltásra. Ennek a szimbólumnak kellett összekötni, és betetőzni a történetek sorát, féltettem Palit ettől a munkától, azt ajánlottam, pihenjen előtte néhány napot, de ő folyamatos lendülettel akarta megoldani.

Hét-nyolc oldalra tervezte, addigi tempójában legföljebb három nap alatt meg kellett volna írnia, de esténként csak görcsösen áthúzott sorokat láttam a füzetben. Pali jól mérte fel, hogy csak az első lendületében bízhat, ahogy ez a lendület megtört, a megoldás mind reménytelenebbül eltávolodott, még néhányszor megpróbálta, de már maga sem bízott a sikerben.

Egyik este újra ott találtam a hintaszékben, az üvegezett ajtó előtt nézte a kertet. Szótlanul leültem a lábához, és a térdének támasztottam a fejem, két ujjával megsimogatta az arcomat, nem látszott letörtnek, azt mondta, kezdettől fogva számított rá, hogy nem tudja befejezni ezt a munkát. A kudarc már régen megérett, hosszú évek során jelentéktelen és felesleges összecsapásokban pazarolta el azt az erőt, amely most hiányzott belőle, hogy befejezze, és kiteljesítse a könyvet.

Örültem, hogy ilyen tisztán látja a helyzetét, azt hittem, ezek után lesz ereje túltenni magát a balsikeren, új munkába fog, vagy legalábbis ki tudom vinni a szobából az emberek közé, de ez volt az utolsó aktív és tiszta gondolata, visszamerült képzelgéseibe.

Egyik este azt kérdezte tőlem: nem veszem-e észre, hogy a hangja az utóbbi időben mennyire vastagszik és férfiasodik?

Ezentúl egyre erőltetettebb, rekedt, mély hangon beszélt.

Máskor azt mondta; éjfélkor olyan hangot szokott hallani, mintha egy bekapcsolt rádió fokozatosan bemelegedne, bizonyos volt benne, hogy ez a rádió előbb-utóbb megszólal, és beszélni fog hozzá. Azt állította, valójában mindig ezekre a szavakra várt, jelentésüket tudta előre: a hang fel fogja hívni őt innen, és egy nagy, megtisztelő feladatot bíz majd rá, ő azért őrizte meg magát egész életében tisztán és magányosan, hogy joga legyen követni a hang hívását.

De a legtöbbet mégis Éváról beszélt. Maga azt mondja, nem haragudott rá, mikor elváltak, én viszont láttam, hogy soha, egy percre sem bocsátott meg neki. Bosszút akart állni, arról fantáziált, hogy valaha még feltör, és sikerei csúcsán pénzért megvásárolja Évát egy éjszakára.

A hetek és a hónapok múlásával Pali állapota egyre rosszabbodott. Nem akartam visszaengedni a munkaterápiás intézetbe – talán már késő is lett volna ahhoz, hogy segítsenek rajta –, de nekem magamnak gyakran elfogyott a türelmem, ingerülten beszéltem hozzá. Ő nem veszekedett, csak megfogta a kezem, és úgy, mint régen, az arcához szorította. De kitöréseim mégis megviselték, az idegességtől köhögési roham fogta el, vállai összerázkódtak, ha segíteni akartam, eltolt magától, egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem tart soká.

És már nem is tartott soká. Épp arra készültünk, hogy elviszem Olaszországba, ő beleegyezett, és úgy tett, mintha osztozna örömömben és várakozásomban, de egyik délután kinyitotta magára a négy gázkandalló csapját.

– És ennyi az egész – mondta Margit. Az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt, kint a turistaház előtt épp kelt fel a nap.

– Hét óra.

– Nem tudja, lehet innen telefonálni?

– Csak bentről Veszprémből, de mire vonalat kap, rég hazaért.

Futó felült, de meg kellett támaszkodnia a rekamié sarkában. A lány végigmérte:

– Kérjek egy másik pulóvert magának?

– Nem fontos, úgysem tudnám felhúzni a vállamra.

A lány segítségével felkelt, és néhány lépést tett a szobában, nem szédült, és ha vállát mozdulatlanul tartotta, fájdalmat sem érzett, úgy gondolta, különösebb zökkenők nélkül viseli el majd az utat hazáig. Felvette a kabátját, szerencsére a bő karöltőt nem feszítette ki feltűnően a kötés, a sötét, még alvó folyosón lementek az ebédlőbe.

Hátul a konyhában már égett a tűz, a gondnok ott járkált az asztalok között, erőltetett mosolya és Futó vállát szándékosan elkerülő tekintete jelezte, sejti, mi történt, de – a saját érdekében is – nem vesz róla tudomást, teát, vajat és lekvárt tett az asztalra. Futó megreggelizett, utána egy üveg sört ivott, a lánynak is akart tölteni, csak akkor vette észre, hogy Margit nem nyúlt az ételhez.

– Miért nem eszik?

– Fáj a gyomrom.

Görnyedten előrehajolt, és az arcára is kiült a rosszullét. Futó kiment a konyhába, és fájdalomcsillapítót kért a gondnoktól, Margit lassan magához tért. A gondnok újra bejött:

– Fenn akarják tartani a szobájukat?

Futó nemet intett, a zsebébe nyúlt, hogy fizessen, a lány bólintott:

– Igen, én maradok.

Futó megvárta, amíg a gondnok kiállítja a számlát, és visszamegy a konyhába, csak aztán kérdezte meg:

– Miért nem jön haza?

A lány vállat vont:

– Minek? Nem vár senki.

– Aztán nem békült ki a szüleivel?

– Nem, jobb így, rájöttem. El fogok menni Magyarországról végleg, nem tudok élni itt.

– Új évben mindenütt nehéz.

– Nekem nem most jutott az eszembe, több mint egy éve készülök rá. Nem akarok bekopogni apám ismerőseinél, kozmetikát tanulok, azzal kint el lehet helyezkedni. Nem parancsol egy krémpakolást?

– És kint jó lesz?

– Miért kérdez ilyen hülyeségeket?

– Egyedül megy?

– Igen.

– Nem mehetnék magával?

Margit csodálkozva nézett Futóra, aztán elhúzta a száját:

– Ez olyan szépen hangzik, mint egy lánykérés.

– És ha az?

– Nem veszem komolyan, amit mond, ekkora aljasságot még magáról sem tételezek fel.

– Szeretnék magával élni, és beszélgetni úgy, mint ezen a két éjszakán. Menjünk el Franciaországba vagy Angliába, van egy könyvem, itt nem adják ki, de ott megjelenhet, vegyünk egy faházat valahol, és vissza kell térni azoknak a régi tiszta ébredéseknek. Mindent megtennék magáért, el fog felejteni minden szenvedést. Lehet, hogy szörnyű, amit mondok, de értse meg, hogy mi csak így találkozhattunk. Akarja?

– Sajnálom, hogy nem szúrtam másodszor is magába a kést.

Futó felsóhajtott, és kezeit tehetetlenül a térdére rakta. Később egy menetrendet kért a gondnoktól, a Veszprém felé tartó autóbusz egy óra múlva érintette a menedékházat, de Futó kiment a megállóhoz. El akart köszönni, de Margit hátat fordított neki.

Nekitámaszkodott a megállót jelző vasoszlopnak, azt számolgatta, hogy ha eléri a gyorsvonatot Veszprémben, feljut-e Pestre két óráig, amíg Marit otthon találja.