A népszerűség ügyében

Tegnap egy levél érkezett a szerkesztőségbe I.-nek, a Kossuth-díjas költőnek címezve, egy szövetkezet művelődési háza küldte, és a következőképpen szólt:

 

„Kedves I. Elvtárs! Kétszeresen Kiváló címmel kitüntetett Művelődési Házunkban egy Ifjúsági Klub működik, és Ön a fiatalok kedvencei közé tartozik, minden kötetét, minden megjelenő versét elolvassák. Nagy örömet okozna nekünk, ha személyesen is találkozhatnánk Önnel, ezért tisztelettel és szeretettel meghívjuk egy író-olvasó találkozóra. Az időpont megválasztását Önre bízzuk, tiszteletdíjat és útiköltséget (gyorsvonat II. osztály) térítünk. Szövetkezeti üdvözlettel: Kovács Aurélné igazgató.”

 

Megtisztelő levél, minden író megnyalhatja a tíz ujját, ha ilyet kap, kifogást legföljebb egyet lehetne emelni. A postára adás idején I., a költő már több mint három éve halott volt, temetéséről annak idején megemlékeztek az újságok, közvetítést adott a Rádió és a Televízió.

Kedvem van elborongani ezen az eseten, ezért ne haragudjanak, ha most nem a népszerűség öröméről beszélek, bár nemegyszer tapasztalhattam megtisztelő jeleit, hanem a népszerűség napfoltjairól mondok el néhány történetet minden szerkesztés, logikai sorrend nélkül, csak úgy, ahogy eszembe jutnak.

Először is a nevem. Hívtak már Moldovánnak, udvariasan megkérdezték: nem rokonom-e Moldován Stefánia, mivelhogy nekem is olyan szép hangom van – voltam továbbá Moldoványi, Moldva, Moldvay, a legemlékezetesebb módon mégis Fadd-Domboriban szólítottak meg. A Volán Üdülőben tartottam egy előadásfélét a Komló-könyvemről, utána jöttek a hozzászólások, elsőnek egy magas, szikár férfi emelkedett fel:

– Kedves Morava elvtárs! Én eddig csak egy könyvet olvastam magától, a Római lány-t, és az egész más, mint ez a komlói riport, szívből gratulálok a sokoldalúságához.

Nyilván Moraviával tévesztett össze.

 

*

 

A könyvesekkel elég jó kapcsolatban állok, de túlzás volna azt állítani, hogy minden könyvesboltban rajonganak értem az eladók. Néha csak úgy finoman mondják el a véleményüket: egy tárlóba tesznek Berkesivel és Szilvásival – engem egy kicsit még hátrább is csúsztatva. Nem szólok én, dehogy szólok, még megharagszanak és átraknak a Céhlegény mozgalmak a XVIII. század derekán és a Társadalmi ünnepeink című könyvek közé, és akkor megnézhetem magam, mert más úgysem fog megnézni. Tehát nem panaszkodni akarok, csak a következő esetet szeretném elmondani:

Egyik barátom – mert azért van nekem barátom is – bemegy egy könyvesboltba, és udvariasan megkérdezi az eladótól:

– Megkaphatnám Moldova György könyvét: Az Őrség panaszát?

Az eladó fagyosan ránéz:

– Moldovánk nincs, de ha tetszene parancsolni valami irodalmat?!

 

*

 

Író–olvasó találkozót tartok egy gyárban, az alkalmi nézőtér első sorában ül egy húsz év körüli fiú, aki azon a napon szemmel láthatólag azzal a szent elhatározással kelt fel, hogy kerül, amibe kerül, ma kicsontoz engem. Ilyen kérdéseket tesz fel:

– Mit írna, ha nem csak pénzért írna, hanem őszintén?

– Van-e yachtja?

Felelgettem neki tőlem telhető kedvességgel, de azt hiszem, nem nagyon loptam a szívébe magam. A találkozó végén a szocialista brigádok odahozták aláíratni a naplóikat – azt hiszem, az ország összes brigádnaplóját aláírtam már, ha valahol olyan naplót látnának, melyből hiányzik a bejegyzésem, az feltehetőleg hamisított álnapló, és azonnal jelenteni kell a legközelebbi rendőrőrsön –, szóval állnak sorban a népek a naplókkal, csak az én kötekedő emberem húzódik félre.

– Mi van, Béla? – mondják neki –, te nem íratod alá Moldova elvtárssal?

– A régi naplónk betelt, Moldováért pedig nem kezdek egy újat – válaszolta sok szeretettel.

 

*

 

Különben már megszokhattam volna, hogy minden efféle találkozón akad egy ember – néha több is, de egy okvetlenül. Karját összefogja a mellén, el nem mosolyodna egy vak lóért sem, száját lenézően félrehúzza, és keserű tekintettel bólogat, mintha mondaná:

– Ugass csak, nekem aztán ugathatsz. Én ismerlek téged, az apád, ha volt neked olyan, az sem ismerhetett ennyire.

Egyszer egy vállalat KISZ Klubjában ez a bizonyos hallgató meg is szólalt:

– Moldova úr – ez már nem jó jel –, én azt akarom bejelenteni, hogy utálom magát.

Bólintottam: ez igen, ez férfias beszéd! Meg kell becsülni azokat az embereket, akik nem vezetik félre az írókat hamis hízelgésekkel.

– Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és eljött ide, hogy közölje véleményét. Esetleg azt is megmondaná, hogy miért utál engem?

– Mert maga megrontja az ifjúságot, lenézi az öregeket, árt a becsületes embereknek, nem véletlenül dicsérik magát annyira a nyugati rádiók. Csak a sok erkölcstelenség, a sok piszokság, szemétség, amit ír…

– Olvasta egyáltalán a könyveimet?

– Csak egyet, de az nekem elég volt.

– Melyiket?

– Maga írta a Büntető Törvénykönyvet.

A könyvtárosnő később elmagyarázta, hogy az illető két évet ült lopásért, nemrég szabadult, és egy tréfás kedvű munkatársa elhitette vele, hogy én vagyok az oka az egésznek.

 

*

 

Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nemcsak kötözködésekben volt részem, hanem számtalan megtiszteltetést is kaptam olvasóimtól. Tiszteletbeli vasutas vagyok, két református egyházközségbe választottak meg tiszteletbeli presbiternek a Negyven prédikátor című regényemért, egyszer pedig egy úttörőőrs akarta felvenni a nevemet. Eljöttek küldöttségbe zászlóval, dobokkal – éppen aludtam –, és arra kértek, hadd lehessenek ők ezután Moldova György őrs.

– Nem volna jobb, ha megtartanátok a régi neveteket? Azelőtt hogy hívtak titeket?

– Hiszen éppen ez az: Csizmás Kandúr őrs. Ennél még a Moldova is jobb.

 

*

 

Dedikáltam már Shakespeare-t a Sütőiparnál, mert az én könyveimet elfelejtették kiszállítani a helyszínre, de a megtiszteltetések csúcsára mégis a Háry borozóban jutottam fel. Épp kifelé tartottam, mikor egy hölgy megállított:

– Bocsánatot kérek: maga a Moldova?

– Igen.

– Adna nekem egy autogramot?

– Nagyon szívesen.

Erre a hölgy belenyúl a retiküljébe, elővesz egy receptlapot, és mutatja, hogy a lap hátára kéri.

– És nem kár a receptért?

– Ugyan tessék hagyni, csak köptető van rajta.

Úgy látszik, a nevem erősíthette a hatást.