És miért nem írok filmet?

Talán már említettem, hogy 1957 áprilisában viharos gyorsasággal kellett elhagynom a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Kiadták utolsó havi ösztöndíjamat, három nap alatt elköltöttem, munka után kellett nézni.

Vettem egy Esti Hírlapot – annyi pénzem még maradt –, átböngésztem az álláshirdetéseket, a rovat közepe táján találtam egy tetszetős ajánlatot: „Az Országos Mezőgazdasági Szerelő Kivitelező Beruházó…” – és így tovább egy féloldalon, a trükköt a végére tartogatták – …Szövetkezeti Vállalat – tudniillik vállalati áron vásárolták az anyagot, és szövetkezeti áron számlázták a munkát. Mikor lebuktak, vagy ötszáz év börtönt kiosztottak köztük, de én akkor már nem voltam ott. Egyszóval ez a talpig becsületes vállalat segédmunkásokat keresett fűtés- és kazánszerelők mellé.

Másnap elmentem a Szent István körúti címre – hol is működne másutt egy mezőgazdasági vállalat? –, és jelentkeztem. A munkaügyis sokáig forgatta a munkakönyvem.

– Maga segédmunkás akar lenni?

– Mit csináljak? Gyerekkori vágyam.

– De magának öt év főiskolája van!

– Baj?

– Dehogy baj, ha tud még ilyeneket, küldje nyugodtan hozzánk.

Felvettek, nem volt egy száraz munka, két évig ki sem látszottam az olajból. A második évnek már a vége felé odajön hozzám László bácsi, a művezető:

– Na, maga holnap kimegy a Hunnai Filmgyárba.

– Hunnai?! Talán Hunnia?

– Hát úgy is lehet mondani, de úgy semmi értelme sincs. Ott építünk egy új kazánt.

– Nézze, László bácsi, ne küldjenek oda engem. Maga tudja, hogy én valaha a Színház és Filmművészeti Főiskolára jártam, kint a Filmgyárban mindenki ismer engem, hogy nézne ki, ha én most megjelenek előttük olajban pácolva, mint egy saláta?

A művezető csillapított.

– Nézze, én megértem magát, de értsen meg maga is minket. Magának van érettségije?

– Van, az még van.

– Nahát, egy olyan fontos precíziós munkáról van szó, amit nem bízhatunk akárkire.

Rendben, ha a tudásomra van szükség, az más „minőségi zenét a minőségi dolgozóknak” – mint a döbröközi szövetkezeti tánczenekar dobjára van írva. Kimentem a Filmgyárba, a helyszínen tisztázódott a munka: a kazántagokat kint hagyták a téli esőben, három-négy milliméter vastagon belepte a rozsda, ezt kellett leütögetni róla. Hát egy olyan finom precíziós műszert, mint a hidegvágó, érettségi nélkül tényleg felelőtlenség lett volna kézbe venni.

Ültünk ott hátul három szerelő, és kopácsoltunk, mint a harkályok, igyekeztem terepszínűvé válni, hogy ne vegyenek észre a filmesek, ebédnél az étkező szegényebb, fapados felébe húzódtam, de az ismerősök csak észrevettek, elsőnek egy régi barátom, F. Tamás jött hátra az épülő kazánházhoz. Bemutattam őt munkatársaimnak – hadd múljanak az osztálykülönbségek.

– F. Tamás vezető rendező, Becker József vezető szerelő, Kenyeres Vendel beosztott szerelő, Moldova György még beosztottabb szerelő.

Leálltunk egy kicsit beszélgetni, a munka ráért, mivelhogy órabérben dolgoztunk. Tamás elhúzott szájjal nézett rám.

– Meddig akarod még ezt csinálni? Az írók közül csak K. ment el szabónak, 1957 tavaszán, de egy hét múlva ő is büdösnek találta a cérnát, és újra verseket ír már. Gyere be a dramaturgiára, elintézem, hogy kapjál szerződést filmnovellára.

– Nem kell – mondtam, és forrt bennem két nehéz év dühe –, uraim, a főrendező úr búcsúzni kíván. Tamás elment, kopácsoltunk tovább.

Néhány nappal később kaptam egy levelet. Miről szólt? Elég bonyolult. Szüleim és három testvérem 1957-ben átléptek a taccsvonalon, vagyis disszidáltak, két év után haza akartak jönni, kellett tizenkétezer forint útiköltségre. Mikor lesz egy kazánszerelő segédmunkásnak tizenkétezer forintja? Hát, ha a forint így halad, lehet, hogy hamarosan, de akkor már Pomázról sem tudja hazahozatni a hozzátartozóit ennyi pénzért. Honnan vegyek tizenkétezer forintot? Megkerestem F. Tamást, aláírtam egy forgatókönyv-szerződést, egy óra alatt átkerültem a kazánházból a dramaturgiára.

Írtam egy filmet – címét borítsa gyógyító feledés –, hadd mondjak róla csak annyit, hogy Pécsi Sándor, Takács Mari és egy papagáj játszott benne, a papagáj elég jó volt, legalább tudta a szerepét, maga a film nem sokat ért, alig érte el a két-hárommilliós nézőszámot. Nem volt film, csak filmszerű.

De nekem akkor már a fejembe szállt a gőz, azt hittem, engem küldött az Úr megváltani a magyar filmet, nekiláttam egy új forgatókönyvnek, az X kisasszony-nak.

Ma is úgy gondolom, hogy az alapötletet jól választottam ki. Akkor kezdtek hozzá a háborúban felrobbantott Erzsébet-híd újjáépítéséhez, a Duna két partján még csonkán meredt az égnek a két elhajlott bejárati pillér, de már teherautó-karavánok hordták a helyszínre az új híd anyagát – erre a háborút–építést egybefogó, nagy panorámára épült a történet.

Nyár van, lent, a rakpart lépcsőin néhány méterre egymástól két magányos ember üldögél: egy sánta munkásfiú és egy osztályidegen, az akkori idők szóhasználatával: X-es lány. Mindketten felvételi vizsgát tettek a Bölcsészkarra, egy óra múlva kell visszatérniük az Egyetem épületébe, és akkor megtudják, hogy sikerült-e bejutniuk. Ismeretlenül és szótlanul is kíváncsian méregetik egymást.

A lány nem bírja a várakozást, felszáll a két part között ingázó kishajóra. A hajó alig néhány méterre távolodik el még csak a parttól, mikor a lány – véletlenül vagy szándékosan? – a vízbe esik, a lépcsőkön ülő fiú veti magát utána, és kimenti.

A hajó kormányosa és kalauza nem akarja bevárni a vízirendőröket, elrejtik a lányt és a fiút a szolgálati kabinban, félig levetkőzve szárítkoznak és ismerkednek, kölcsönös rokonszenv éledezik bennük, mikor váratlanul megérkezik a „Harmadik”, az a bizonyos nyugati kocsival díszelgő, whiskyt hörpölgető, idősebb, de jó karban levő főorvos vagy külkeres – már nem emlékszem, milyen foglalkozást adtam neki –, a lány udvarlója, és elviszi magával X kisasszonyt.

A felvételi vizsga eredményhirdetésén találkoznak újra, a fiút felveszik az egyetemre, a lányt elutasítják. X kisasszony bánatában otthagy mindent és mindenkit, elfut, attól félnek, hogy öngyilkos lesz, a sánta fiú a keresésére indul.

Hogy aztán mi történt velük? Találkoztak, illetve nem találkoztak, megszerették, illetve meggyűlölték egymást, boldogan éltek együtt, illetve meghaltak, tudniillik tizenhét változatot kellett írnom a forgatókönyvből, és mindnek más volt a vége. Ha tizenhét változat!-ba egymásra raktam volna a dossziékat, magasabbra emelkednék az asztal lapjánál.

Egy évig dolgoztam a forgatókönyvön, ezalatt igazgatók tűntek el a Hunnai, illetve a Hunnia éléről, de akárhány is jött, mind szívügyének tekintette ezt a sokat ígérő forgatókönyvet. Közben, más ügyek kapcsán, elmentem rakodónak a Konzervgyárba, de ez nem jelentett fennakadást, este negyed tizenegykor, mikor a műszak után jöttem ki a gyárból, a kapuban ott várt a rendező és a dramaturg, jöttek közölni, hogy másnap reggel nyolcra behívatott minket az igazgató – fontos megbeszélést tartunk.

– Moldova elvtárs – mondta másnap az igazgató, akit a gyárban csak Mobutunak becéztek –, elolvastam a tizennegyedik változatot, nagyon tetszik, de úgy gondolom, vissza kellene térni a nyolcadik, illetve ötödik változat befejezéséhez, ahol azt a sánta munkásfiút nem veszik fel az egyetemre. Gondolkozzon ezen, a viszontlátásra.

Írtam belevakulva-belehülyülve a munkába, végre a tizenhetedik változatra megkaptuk a forgatási engedélyt. A kijelölt színész szorgalmasan tanult sántítani, az operatőr nagy becsvággyal vetette magát a munkába: karmai közé kaparintott egy dunai átkelőhajót, leszedette róla a korlátokat, nagy, kerek lyukakat vágatott az oldalába, hogy szabadon mozoghasson a kamerájával.

Aztán egy nap az előkészületek váratlanul véget értek, a produkció leállt. Máig sem tudom, mi történt: a felsőbbség szólt-e közbe valamiért, vagy a rendező hátrált meg a feladat elől? Mindegy, tulajdonképpen mindegy. X kisasszony köddé vált, nem maradt belőle más, mint egy korlát nélküli, lyukas átkelőhajó a Dunán, bennem pedig csömör és irtózás a világot jelentő celluloidszalagtól.