Miért nem írok színdarabot?Jaj, ne is tessék kérdezni, összehoztam én már kettő és felet, de nem sok szerencsém volt velük. Az elsőt még főiskolás koromban írtam, Legenda a tábornokok pusztulásáról – ez volt a címe, és a Rajk-pörről szólt. Diplomamunkának szántam, sikeréről elég, ha annyit mondok, hogy máig sincs diplomám. Azóta ugyan üzentek, hogy most már elfogadják vizsga helyett valamelyik kötetemet, menjek be a diplomáért, megtudakoltam, hogy mibe kerül. Ötven forint? Hm, kicsit sok, ez tíz dupla, esetleg öt üveg sör ára, és az ember, ugye, nem szórja a pénzét. A darab kézirata különben elveszett, így bátran kijelenthetném, hogy remekmű volt, az a bizonyos csúcs, melyet a magyar irodalom eddig csak a költészetben ért el – ki tudná bebizonyítani az ellenkezőjét?! De legyünk tárgyilagosak, húsz év után még arra sem emlékszem, hogy pontosan miről szólt a darab. Négy tábornok szerepelt benne, akik részt vettek a spanyol polgárháborúban, rajtuk kívül egy ronda, erőszakos feleség, egy szerelmes természetű cselédlány és egy vak nagybácsi, de lehet, hogy a nagybácsi csak néma volt, esetleg süket. Ki tudhatja ennyi idő után? Aztán más idők jöttek, a színjáték csak olyan formában szerepelt az életemben, hogy kazánszerelés közben hol fekete, hol piros színben játszottam, aszerint hogy kátránnyal vagy míniummal dolgoztunk. 1960-ban újra megnyílt előttem az irodalom kapuja; no nem túl tágasra, csak úgy, hogy illúzióim lehorzsolásával épp hogy beférjek, kezdtek megjelenni riportjaim, novelláim, akkor szóltak a Petőfi Színháznál: nem tisztelném-e meg házuk táját egy színdarabbal? A Rajk-drámáért, akkor még megvolt a kézirat, valahogy nem lelkesedtek igazán, új témát kellett keresni. Kollégáimtól tudom – gondolok itt Shakespeare-re, Molière-re –, hogy az a biztos téma, amit az ember másoktól vesz, ami egyszer már bevált. Én is körülnéztem a világirodalmi Ecseri piacon, így akadtam rá a milánói varga legendájára. Ennek a vargának erős érzéke volt az igazsághoz, a méltányossághoz – mint a susztereknek általában –, nem véletlenül került ki közülük olyan sok tanácselnök az 50-es években. A milánói varga szabadidejében el-eljárt a törvényszékre, végighallgatta a tárgyalásokat, megszerezte a pöriratokat, hazavitte, és otthon mint egyszemélyes fellebbviteli bíróság újratárgyalta az ügyeket. Gyakran volt elégedetlen az eredeti bíróság döntésével, felülbírálta, új ítéletet hozott, és végre is hajtotta. Leszúrta a gyilkost, aki körmönfont ügyességgel kimosta magát a bíróság előtt, pénzt dobott be az ártatlanul tömlöcbe vetettek ablakán. Ebből a legendából faragtam ki új drámám hősét, a felejthetetlen Jeromost, mármint számomra felejthetetlent, mert különben már a kutya sem ugat utána. Ez a Jeromos a darab szerint az Elhagyott Lányanyákat Gyámolító Átmeneti Otthonban tevékenykedik mint portás, el-elbeszélget a szülésre váró lányanyákkal, és ha úgy találja, hogy csábítójuk még a szokásosnál is aljasabban bánt velük, megkeresi, és az Örök Igazság nevében lepofozza, mint a pengős malacot. A bajok ott kezdődnek, mikor az egyik csábítóról kiderül, hogy Jeromos fiatalkori botlásának a gyümölcse… de ez már a cselekményhez tartozna – ha lett volna a darabban ilyesmi. Nem hiszem, hogy a világon írtak már hangulatosabb vígjátéki indítást, mint én a Jeromos-ban. Nyolc terhesanya vonult be a színre pizsamában, nagy, kitömött pocakkal, és elénekelték a zabigyerekek indulóját. Akinek ez nem elég mulatságos, annak igazán nem tudom, hogy mi kell. Volt továbbá az első felvonásban még orvosi vizsgálat, szoptatás, bürokrata nagyfőnök. A rendező szimatot fogott, hogy ez az anyag kicsit sűrű, fel kellene dobni valahogy, bekerült a darabba egy bolond, egy süketnéma meg egy svéd vendég szakember, akit belopakodott csábítónak néznek, és többször is laposra vernek. A rendező tovább aggodalmaskodott, a házi főpróbán úgy döntött, hogy két fő- és három mellékszereplőnek bokáig érő szakállt kell ragasztania, és időnként megbotlanak benne. Így jött el a premier, vagy ahogy Műveltéknél mondják: a prömier. Akár hiszik, akár nem, a Jeromos sikert aratott, lehet, hogy Fényes Szabolcs zenéje fedte el a szöveget jótékonyan – tudjuk: ha valami olyan ostoba, hogy nem merik elmondani, azt általában eléneklik. Önbizalmamat tovább erősítette, hogy a kritika is rám támadt, mégis lehet valami jó ebben a darabban – gondoltam. Aztán valamikor a harmincadik előadás táján leszakadt a plafon, nem képletesen, akkora gipszdarabok hulltak, hogy egy százas szöget belevertek volna a padlóba. Állítólag az történt, hogy valaki kijelentette: ez a Jeromos tulajdonképpen egy jó darab, ekkora hazugságtól rögtön leszakadt a mennyezet. A színház a darabbal együtt átköltözött az Izabella téri épületbe, de itt már nem nagyon ment a darab. Udvaroltam egy hölgynek, akit úgy kívántam elkápráztatni, hogy mint sikeres színpadi szerző estére meghívtam a Jeromos előadására. Már akkor rosszat sejtettem, mikor a titkárságon meglepő könnyen adtak egy egész páholyt. Este a könyöklőre támaszkodva lenéztem a mélybe: nyolcan voltak, ebből is négy katona, akiket nyilván kivezényeltek – büntetésből, mert elhanyagolták a fegyverpucolást. Húsz-egynéhány irodalomban eltöltött év alatt akkor égtem le a legvörösebbre. Mert ugye, ha egy novellám, regényem rossz, ezer olvasó csapnivalónak találja, és kivágja Hatvannál az ablakon, azt külön-külön egyesével teszi, de itt a felcsapott székek százával-ezrével tüntettek. – Hát akkor menjünk, Mancika – mondtam, és még egyszer lenézve az üres nézőtérre, megfogadtam magamnak, hogy én még egyszer nem kerülök ilyen helyzetbe, magyarul többé nem írok színdarabot. Írjon Shakespeare, Molière, Szakonyi, Csurka, nekik is kell élniük valamiből. Fogadalmamat azóta csak egy fél színdarab erejéig szegtem meg. A Kamara Varieté műsorába írtam egy egyfelvonásost, az Arrivederci Budapest-et. De ezzel szerencsém volt, mert a színlap szerzőként Moldova Gy.-t jelölte meg. – Te írtad ezt a marhaságot? – kérdezték tőlem. – Nem én, hanem az öcsém, a Gyula. Így hát továbbra is távollétemmel tisztelem meg a színházakat, maradok a regénynél, novellánál, riportnál, megvalósítva Szendrő Jóska halhatatlan sorait:
|